be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Selene && Leviathan - Kr. u. 12
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

Jól választottam. Mindig jól választok. Apám nem hagyta, hogy a lánya tapasztalatlan legyen a harcászat terén és már korán megtanította, mit kell figyelni egy férfin, ha arra vagyunk kíváncsiak, mire is képes. Vannak kivételek, elhízott katonák, akikről nem is gondolnák, hogy mennyire gyorsak, de a legtöbb esetben a fizikum árulkodó. A kiállás, tartás, a könnyedség, amivel a fegyvereit kezeli. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha azt részesíteném kegyben, aki szerintem a legjóképűbb, de nem így van, elsősorban a képességeket nézem. Mert szeretek nyerni. És ha végül mégis úgy alakul, hogy két harcos közül sehogy sem tudok dönteni, nos akkor marad a kiállás. Hogy ki az, akinek inkább kíváncsi vagyok a "potenciáljára". Ezért mennek el előre a kérések is, mert megkapom, amit akarok. Hogy a tulajdonosa még életben van-e, nos, ahogy azt a rómaiak mondják, ez csak Fortuna kegyén múlik. Az én szimpátiám más, sokkal élőbb, elevenebb és gyakorlatiasabb. Annyira, hogy néha komoly harcokba telik, hogy elrejthessem mindenki elől, a józan logika irányít, nem egy elkényeztetett kislány aktuális szeszélye. Az öcsém tudja, de nem bánja, számára egyetlen dolog a fontos, mindig támogatom és ha kell, akkor bizony tartom is miatta a hátamat mindenki előtt. Ezért egyezik bele a fogadásba is, miután jól megnézi a harcosomat. Én pedig hátra dőlök a székemben és figyelem, ahogy megadja az engedélyt a kezdésre. Az erőviszonyok nagyjából kiegyensúlyozottak, az egyik harcosnak jobbak a fegyverei támadásra, a másiknak védekezésre és ha képesek használni őket, ahogy kell, akkor véres küzdelemnek nézünk elébe.
Öt perccel később már csak ketten vannak életben, közülük is az egyik éppen elvérzik a homokban. Ő többet már nem fog felkelni, készülhetnek a sírásók. Nem sajnálom, ebben a világban nem megengedhető az ilyen gyengeség. Helyette csak elmosolyodom, mert a pártfogoltam nyert. Véres, nyilván lesz jó néhány zúzódása és horzsolása, ha lemossák róla a koszt, de attól még igazából sértetlen. A sisak lekerülésével, ahogy közelebb ér a páholyhoz, már az arca is látszik. Kissé durva, nem olyan lágy, mint a hivatalnokoké, de pont ettől lesz férfias. És én ígértem neki valamit a harc előtt. Pontosítok, egy vacsorát ígértem. Amit meg is fog kapni, és ha jól viselkedik, mint a trófeám, akkor elég pénzt mellé, hogy hamarosan megválthassa a szabadságát. A mai győzelem mellé egyébként sem lehet már sokra szüksége. Ha elviseli az estét, szabadulhat. A nyilvános vacsorák nem kedveznek a rabszolgáknak, legyen bármi is a dolguk. De a nemesek szeretnek nagylelkűnek mutatkozni és pénzt adni annak, aki elnyeri a tetszésüket...
A férfi a legmagasabb rangú családtag, vagyis az öcsém előtt áll meg, ahogy azt az illem diktálja, de a karját nekem ajánlja. Merész, de tetszik. Elmosolyodom a pimaszság láttán és kinyúlok az amforához az oldalamon. Víz nincs benne, de virágokat a terjengő szag kizárása miatt helyeztek bele. Az egyik hosszú szárú hibiszkuszt emelem ki, egy apró csókot lehelek a virágra, majd eldobom. Ez az én első ajándékom a gladiátornak, mert elnyerte a figyelmemet. A többi majd később jön...
Neki mennie kell, a hullákat el kell szállítani, kezdődik a kocsiverseny. A másik nagy kedvencem, mert imádom a lovakat. Így több figyelmet nem is fordítok a férfira, csak ránézek a szolgálólányra, hogy tisztázzam, mit mondott a kereskedőnek. Igen, vacsora meghívás, hatra érkezzen. A kezdés hétkor lesz, de előtte még kezelésbe fogják venni a parancsomra. Ha engem képvisel, akkor jól kell kinéznie. Ráadásul van még időm szólni is a meghívottaknak, hogy változott a program, álarcot is hozniuk kell. Most már biztos, hogy ma este otthon eszem, nem megyek máshova...
...
- Nemsokára kezdődik a vacsora, remélem a harcos már megjárta a fürdőházat. Olajozzátok be és az ég szerelmére, kezdjetek valamit a hajával is. És nehogy tunikát merjetek rá adni, azokat az izmokat mutogatni kell, még ha sérülések is csúfítják. Legyen istenszerű, Anubiszt akarok látni, nem egy szerencsétlent ágyékkötőben és sakál maszkban. Gyerünk, ne okozzatok nekem csalódást! - küldöm útjára a két szolgát, akit korábban kineveztem mára a gladiátor megsegítésére. Mivel megnyertem a fogadást, de nem alázhatom meg az öcsémet nyilvánosan, kreatívnak kellett lennem a programot illetően. Ha mindenki álarcot visel, akkor sokkal könnyebb elvegyülni. Ő szolgálónak öltözik, így játéknak fogják tekinteni, hogy kiszolgál, nekem pedig tökéletes lesz Bastet szerepe. Jó, igazából Ízisz istennő népszerűbb és szebb, de macska álarc volt raktáron, nem tollas szárnyak. És a fekete macska mellé igazán illik az alvilág urának fekete sakálfeje. Senkit nem zavar ilyenkor a társadalmi különbség annyira, én pedig kihasználom. Egyszerű, vékony fátyol anyagból készült több rétegnyi tunika, merész dekoltázs, apró fonatokba rendezett vörös haj, vörös száj és az arcom felső részére a macska fekete maszkja. Még az ékszereim is macskásak, oroszlán van az aranymedálba vésve, a csuklómról a kézfejem irányába egy macska nyúlik ki karperecként, a körmeim is színezve vannak. Ideje fogadni a vendégeket és a római kerevetekhez kísérni őket csoportosan. Sokan szenvedtem az ültetési renddel, remélem, most senkinek nem fog sírni a szája, amiért olyan mellé került, akivel nem tud beszélgetni. És van egy bérelt hely a lábamnál, a harcost a végén vezetik majd be...

//ugorjunk és ideje felbodni a bulit Smile
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

- Uraim, ha azzal a végtelenül egyszerű agyukkal figyelnének rám egy pillanatra, mindannyiunk számára kedvező végkifejletet ajánlok önöknek! - nézek szembe a három izomtól duzzadó testú harcossal, s ha nem az lennék, aki vagyok, akkor valószínűleg esélyem sem lenne, hogy legyőzzem őket. Hiszen ezek a férfiak éveket gyakoroltak már, kisujjukban van a gladiátor küzdelmek minden csínyja, melyek hegeit viselik is a testükön. S bár a harc, a küzdelem hajtja őket utolsó vérig, most mégsem kell meghalniuk, lelküknek nem kell alászállnia a Pokolba, hogy ott öröklétre kárhoztatva szolgáljanak engem.
Hangom azonban nem jut át kemény koponyájukon, vicsorogva ugatnak felém, mint valami kivert kutya, s amikor meghallom a jelet, mely a virtus kezdetét jelzi, egyszerre rontanak rám, mintha csak megbeszélték volna a koreográfiát. Egy thraex támadt rám először, csapását téglalap alakú pajzsommal hárítottam, majd kardommal a scissor felé vágtam, hogy elkerüljem kétoldalas kampójának húsba maró fájdalmát, s miközben hátrálni próbáltam, a negyedik gladiátor, egy retiarius avatkozott közbe, segítve a visszavonulásomat. Hálója a scissort támadta, ellenszenvet alakítva ki így közöttük, így alkotva meg a párokat. S amíg nekem a thraex jutott, addig ők ketten egymásnak esve mérkőzték meg gyilkos viaskodásuk.
- Nem akarlak megölni! - kiáltom ellenfelem felé, de nem hatja meg az aggódásom és rövid kardjával próbál vágást ejteni rajtam, pajzsom azonban ismét csak ellenáll a szándéknak. Ellentámadást indítok, szúrok a karddal, amit négyzetes pajzsa hatástalanít, majd újra csapok, ismét és még egyszer. Pontosan tudom, hogy képtelen lesz fölém kerekedni, így nem zúdítom rá démoni sebességem és erőm legjavát, csak annyira játszok vele, hogy az elfogadható legyen a közönségnek és a vörös tincsek gazdájának. Pajzsommal sújtok le rá, megszédül a hirtelen és váratlan helyről érkező söpréstől, majd egy picit gyorsabban, mint amihez a szeme szokhatott, mögé kerülök és tarkóján döföm át az élesre kovácsolt fegyverem. Gerincét rúgom meg, hogy megszabaduljam a kardra ragadt testtől, majd a másik kettősre fordítom a figyelmem, ahol valami hasonló jelenet zajlott le, hiszen immáron csak a retiarius állt, ellenfele pedig lábainál hevert vérbefagyva.
- Még kiszállhatsz barátom! - kiáltottam felé, de a háromágú szigonya másképp vélekedett erről és támadásba lendült. A pajzsom anyaga a harmadik csapásnál adta meg magát, akkor hasadt ketté, s amikor hálóját éreztem testemre gabalyodni, már majdnem elhittem neki, hogy itt a vég. A szemeibe néztem, sisak nem fedte el arcvonásait, s csak most láttam rajta az elszántságot, mellyel le akar vágni. A szigonyt dobta felém, elvágódtam a forró homok égető parázsán, elkerülve az elhajított fegyvert, de a következő pillanatban már tőrjével robogott felém, ordítva rontva rám, s már éppen belémszúrta a fémhideg fegyvert, magam elé tartottam a kardom és gyomrába vezettem a végzetét. Vért köpött rám, ahogyan szemeiben megláttam a halálfélelmet, s még küzdött volna a lelke, de a teste már felmondta a szolgálatot.
- Keress meg a Pokolban ... vagy inkább én téged! - tettem neki végső ajánlatot, majd lefejtettem magamról majdnem száz kilósm csupa izom testét, hogy aztán felálljak és megszabaduljak a hálótól is. Sisakomat levettem, s a közönség felé fordulva éljeneztettem magam, majd amikor a királyi páholyhoz értem, megálltam és egyenesen a vörös hajú lány felé néztem. Vérben fürdő kardomat kitartottam felé, majd fejemet lehajtva vártam, hogy vége legyen az egésznek és végre közelebbről is megismerhessem. S hogy mire fel ez a színjáték, amikor elrabolhatnám és senki se tehetne ellene? Nos... kedvem volt vért ontani a klasszikus módszerekkel. Kövezzenek meg érte!
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

A közönség sorait fürkészem újra és újra, keresve a korábban látott sötét alakot. Most azonban sehol nincs, eltűnt azokban a percekben, amíg a kezdők viadalát figyeltem. A gladiátorok rabszolgák, akik a harci tudásuk és a képességeik miatt jobb helyzetben vannak mint a sima házi segítők, de attól még őket is szelektálják. Akiben nincs meg a túlélési vágy, nem képes az arénában mindent megtenni, hogy élve kerüljön ki, ráadásul, ha lehet, közben szórakoztatva a közönséget, annak hamar vége. És akkor ehhez még tartozik némi lehetőség a szabadságra is, csak elég nagy tettet kell érte végrehajtani. Ezen a harctéren, a saját szemeimmel én még csak egyszer láttam ilyesmit, de úgy hallottam, Rómában rendszeresen vannak tornák, amelyeken több-kevesebb sikerrel szabadságot kapnak a résztvevők. Saját tapasztalatom nincs a témában, anyám egyetlen dolgot nem engedett meg nekem, hogy meglátogassam a birodalom központját. Számára az a hely a halált jelképezte és félt tőle, hogy engem is ott veszít el, így maradtam. Afrikát bejártam, hónapokig barangoltam Egyiptom homokjában és csodáltam a piramisokat, az alexandriai világítótornyot, még a görög szigetekhez is ellátogathattam, de pontosan a legnagyobb város és annak császára maradt tabu számomra. Az utóbbinak még van is értelme, anyám temetése után ő is eljött leróni a kegyeletét a sírhoz és nem igazán volt oda értem. Az öcsém még elég kicsi volt, hogy figyeljen rá, de én a nővé válás határán nem igazán tudtam bármit is elérni nála a megvetésen kívül. Még meg is jegyezte, hogy nem örököltem anyám szelíd természetét. Pedig ha tudná...
A harcosok egymás után lépnek a homokra, hogy vért ontsanak és bebizonyítsák a publikumnak, érdemesek az imádatukra. Az általam választott a legjobb négy közé volt sorolva korábban is, akik közül az öcsém kegyén múlik, hány marad életben, de ez a szám még soha nem emelkedett kettő fölé. Ebben kérlelhetetlen, én pedig nem avatkozom bele. Két választási lehetősége van a kereskedőnek, élő harcost kapok mint díszvendéget az esti mulatságra, melyet hivatalosan apám rendez, de nagy eséllyel meg sem fog rajta jelenni; vagy megkapom a vérét és a szemét, hogy használjam, ahogy azt a hagyományok diktálják. Fogadni mernék, hogy a halála esetén a buzgó tulaj még a nemi szervét is elküldi, csakhogy ne haragudjak meg rá. Évekkel ezelőtt egyszer kértem ilyet, azóta a kiengesztelésemre elég gyakori ajándék, melyhez nem akarnak a szolgálóim nyúlni. Én pedig minden gond nélkül tanulmányozom és használom fel valamire. Hogy is mondjam... az utolsó férj jelöltem számára kézzel készített húsos pitében nem csirke volt. Egek, mekkora botrány lett belőle, pedig alig páran tudták, mit tettem és mindenkinek zárva van a szája. Akit az a tény nem lomboz le, hogy soha nem lehet gyerekem, azt máshogy kergetem el, ennyi...
A bort még csak másodszor emelem a számhoz, amikor végre fellépnek az emelvényre a végső küzdelem résztvevői. Az öcsémnek is megvan közöttük a kedvence, akire hozzám hasonlóan fogadott és nem akarom, hogy nyerjen. Olyankor mindig kiállhatatlan. Azt nem bánom, ha én is veszítek, de ne ő legyen a befutó! Esetleg egy kis tét emelés?
- Toti, nem akarsz fogadni velem? - pillantok az öcsémre két falat szőlő között, miközben az arénában kezd a hangerő egyre magasabbra szökni és a közönség megint elkezdi sikoltozni a kedvence nevét. Persze a négyből egy értelmeset kihallani igazán lehetetlenség, így csak zavaró a dolog. - A vesztes szolgálja fel a győztesnek a vacsorát ma este. Az győz, akinek a választottja tovább állva marad - és az az enyém lesz. Erről tettem az ajánlattal, és most sem hagyom, hogy bárki vagy bármi elbizonytalanítson benne. Úgy ülök egyenesen a páholyban, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, ide tartozom és a szemem sem rebben a brutalitás láttán. Hercegnő vagyok, ebbe neveltek bele és a túlélés fontosságának tudatosításába. Az öcsémre pedig igazán rá fér, hogy megtanulja, nekem... mindig... igazam... van. Pontosan így kihangsúlyozva a szavakat...
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

Lelkesedésem lassanként a tetőfokára hágott, hiszen Jezebeth távozásával az egyetlen gondolataimra fekete felhőt borító kellemetlenség is eltűnt. A datolyát majszolva néztem a közönséget, miként hergelik magukat egyre inkább extázisba, miként kiabálják egymást túl egyik-másik félnek szurkolva. S ennek a bazári forgatagnak a közepén ült ő, a királyi páholy legvonzóbb és legszebb ékszereként tündökölve túl mindent és mindenkit. Arcomra csalfa somolygás ült ki, amikor ajkairól leolvastam a kimondott szavakat, egy olyan képesség vagy inkább kvalitás, amit a korok hajnala óta magaménak tudhatok.
A húsba kóstolva bele fordítom tekintetem az első küzdelemre felkészülők felé, majd együtt kacagok a tömeggel, amikor a két rabszolga megjelenik a küzdőtéren. Mindkettejük vézna gyermeknek tűnt, mintha csak éppen most rángatták volna le őket anyjuk csecséről, s a vért olyan hatalmas volt rájuk, hogy képtelenség volt nem nevetni rajtuk. Láttam, amint ajkuk mozdul, talán éppen valami pogány istenséghez fohászkodtak, de ahogyan ők, úgy én is tudtam, hogy semmilyen felsőbb hatalom nem figyel most rájuk. A közönséggel együtt kiáltok fel, amikor csörtéjük megkezdődik, ahogyan fém találkozik fémmel, ahogyan akarat feszül akaratnak, de mindezek közepette nem felejtem el a vörös hajú lányt sem. Még mindig szavai jártak a fejemben, még mindig annak értelmét járattam meg gondolataim között, s ahogyan egyre zajlott az ádáz küzdelem a sárga homokon, úgy fogant csalárd terv az elmémben.
- Fogd! - nyújtottam át a datolyát és a húst a mellettem ülőnek, s ő csak vállát vonva köszönte meg a nassolnivalót, majd eszegetve a zsákmányt fordult vissza a küzdőtérre. Felálltam a helyemről, pár lépéssel eltűnök az aréna szervízjáratai között, majd a magas, szőke gladiátor közelébe férkőzöm, amely annak ellenére sikerült túl egyszerűen, hogy őrök és más harcosok figyelték minden apró mozdulatát.
- Egy alkut ajánlok! - másztam bele szinte az arcába, s már a kardjához nyúlt, hogy védekezzen hirtelen megjelenésem ellen, de kiütöm kezéből az oly nevetséges fegyvert, hogy szinte eltörnek tenyerének apró csontjai. - Szabadságot kínálok, s neked csak annyit kell tenned, hogy engedsz harcolni helyetted. Szerintem neked mindenképpen kedvező egyezség, nem gondolod?
Vigyorgok a névtelen gladiátorra, ő pedig nem tud mást tenni, mint bólintani a felvetésre, mire én felveszem a kardját és néhány csontropogtatás után a tükörképévé válok. Látom rajta, hogy nem érti a helyzetet, hogy képtelen felfogni csökött agyával a történteket, s már dagadnak nyakának erei, hogy kiáltson, de odaáig nem fajult a dolog, hiszen elvágtam a torkát. - Légy szabad szőke hercegem!
Nevetem el magam, majd magamhoz veszem a pajzsát és kilépek az apró lyukból, ahol eddig társalogtam vele. A hullával nem kell törődnöm, hiszen Jezebeth még mindig figyel, még mindig érzem magamon fürkész tekintetének elítélő villanását, de szavak és utasítás nélkül is tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy az álcám ne hulljék le idő előtt.
- Ne taszigálj!
- Kusshadj rabszolga, tudd a helyed! - a katona egyáltalán nem volt kedves velem, ahogyan az arénába küldött, ahol az előző viadal szörnyű mementoját éppen most takarították el a homokról. S amíg várakoztam erre, lett volna még pikirt megjegyzésem a katona felé, de egy zsírban izzadó, köpcös korcs lépett oda hozzám, sisakomba markolva húzva tekintetem az övébe.
- Ha ezt megnyered nekem, ez éjszakát azzal a nővel töltheted! - mutat hurka ujjaival a királyi páholy szélére, arra a bizonyos vörös hajú lányra, aki olyannyira megbolygatta a szívemet és a lelket. - De ha veszítesz, mindenképpen meghalsz, döntsön bármit a helytartó! Megértetted?
Csak bólintottam, majd beléptem a gyilkos körbe és szinte elszálltam, annyira letaglózott a közönség éljenzése. Lassan, nagyon lassan indultam meg a küzdőtér közepe felé, közben kezeimet szélesre tártam, hogy a nép még nagyobb buzdításba kezdjen. Élveztem, hogy minden szempár rám mered, hogy minden figyelem középpontjában én állok, de nem felejtettem el, hogy miért vagyok itt, s erre az ellenfelem is emlékeztetett, aki szinte fröcsögő pofával várta, hogy szembeszálljon velem. Még vetettem egy pillantás a rőt hajkorona tulajdonosára, majd Isten kegyeire bíztam magam.
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

- Selene, ha nem igyekszel, itt hagylak! Nem kapod meg a vért sem! - az öcsém hangja igazán idegesítő, amikor átmegy parancsolgatósba és engem próbál meg rávenni, hogy engedelmeskedjek neki. Persze nem is tudom, mit vár ettől a helyzettől, mert én eddig sem tettem meg és nem érdekel, hogy ő az örökös vagy akármi. Apánk meg sem próbál fegyelmezni már, csak elviseli a szeszélyeimet, nekem pedig megfelel ez. Nem mintha ő az apám lenne, én tisztában vagyok azzal, amit anyám a haláláig titkolt előtte, hogy nem lennének varázsképességeim, ha tényleg ő ejti teherbe. Ez nem apám hibája, ő csak megtette, amit tennie kellett, anyának nem sikerült soha kihordania a terhességét. Egészen addig, amíg nem kérte egy démon segítségét. Ebből lettem én, a csodaszép, ugyanakkor megzabolázhatatlan lánya. Akit jól el is kényeztettek mindketten. És pár évvel később mindenki nagy meglepetésére mégis túlélte az öcsém is. Apám örömére, mert ő teljesen rá hasonlít. Én nem, még különösebben anyámra sem, maximum az arccsontjaimmal. A hajam, amelyet illedelmesen összekötöttem, de megint kicsúszott a fonatból pár tincs, látványosan szemlélteti, hogy a színe nem unalmas barna vagy fekete mint a "szüleimnek", hanem lángoló, gall vörös, akárcsak a nagyapámnak. Akit soha nem ismertem. Ellentétben a nagybátyámmal, akihez volt szerencsém és tényleg azonos a hajunk. Bár az enyém most már talán az övét is felülmúlja, hiszen valamikor az elmúlt években el kellett kezdenie őszülni. Vagy meghalt még előtte? Nem tudom, nagyapa nem volt szent, sok gyereke volt mindenféle nőcskéktől és nehéz számon tartani, ki él még, mióta anyát eltemettük. A hajamhoz persze illenek a szemeim is, babásak és kékek, most szokás szerint körbe vannak húzva fekete festékkel és kék szín van a szemhéjaimon is. Mert ezzel sokkal szebb vagyok. És mert segít a szél ellen, amely még a főváros közepébe is képes behozni a homokot. A hajamból sokkal nehezebb kimosni...
- Menj előre, a Circus-ban találkozunk! Engem úgy sem érdekel a tánc - teszem hozzá, miközben intek az előttem álló szolgálólánynak, hogy hozza a következő stólát. Nem tudok választani, és anélkül nem teljes az öltözékem. A tunika fehér és vékony, a palla halvány arany színű, selymes anyag, de még kell egy színes stóla, amely illik az arcomhoz és persze a szandáljaim vöröséhez is. Nem mintha ezt sokan látnák, de nekem számít. Ezért cserélem már ötödször. A királykék már túl sok ebből a színből. A vörös meg a másik. Napos idő van, aranyban úgy nézek majd ki, mint egy tükör, a gyönyörű arcomból senki sem fog semmit látni. A zöldet két napja egy nyilvános beszédkor vettem fel. A másik zöld nem illik a kék festékhez. A rózsaszín meg az arcomhoz. A narancssárga a hajamat rontja el. Nem, nem és nem. Több mint tucatnyi szín és mintázat után sem sikerül megtalálnom a tökéleteset, mikor végül előkerül egy rézbarna. Talán megteszi. Jelzek, mire a lányok elkezdik rám tekerni, átvetik a vállamon és már mehetek is. A cipőim sarka kopog a márvány padlón, ahogy áthaladok a középső részen, kikerülöm a rabszolgákat és hivatalnokokat, végig futok a márvány folyosón és a bejárati lépcsősor tetejéhez érek, ahol már vár rám a gyaloghintó. Gyorsan körülnézek, ellenőrzöm, hogy megvan-e a kísérő lány a legyezővel, majd beülök és leengedem a fátylakat.
- Igyekezzenek, elkésem! - figyelmeztetem a férfiakat, majd a levegőbe emelkedem és elindulunk, át a város utcáin. Amelyeket még soha nem láttam nappal, mert a rangom miatt csak elfátyolozott helyen és kísérettel hagyhatom el atyám házát. Éjszaka, fekete tunikában persze már sok mindent bejártam. Ismerem az utcákat, az illatokat és a háztetőket is.
- Mi a... miért álltunk meg? - a hirtelen változás persze azonnal észrevehető, miközben még hátra van egy utca. Amelyen nem jutok át elég gyorsan, mert valaki felborított egy szekérnyi görögdinnyét és éppen azt tapossák az emberek, állatok, meg aki éri lopja. A kereskedő káromkodik, olyannyira, hogy hallom a kísérő lányt levegő után kapni a fátyol másik felén. - Nem érdekel, nekem oda kell érnem a kocsiverseny előtt. Nem nyerhetnek megint a fehérek! Te kíséred tovább a hintót, akkor senki nem fog keresni kívül! - figyelmeztetem a nőt, miközben kicsúszok az anyagok között, a talpamra érkezem és elindulok a másik utcán. Ez is oda vezet, csak kicsit közönségesebb. És nincs olyan hülye, aki fényes nappal, itt támadna meg egy gazdag nőt, még akkor sem, ha nem lenne meg a módszerem önvédelemre. Kikerülöm az árusokat, a lótrágyát, gyanús kupacokat a földön és a többi ember közé vegyülve igyekszem a kapuk felé. Bejutok, majd elindulok az emelvény felé, amelyet a családomnak tartanak fenn. Az őrök még ismernek is, fejhajtás mellett húzzák félre a függönyöket, így még a gladiátor viadal és a kocsiverseny előtt elfoglalom a helyemet az árnyékban. A kis asztal már a székem mellett van, rajta csillog a szőlő, füge, valamint egy kupa édes bor is. Meg némi ropogtatni való, amely szárított tengeri halnak néz ki, fogalmam sincs milyennek. És nem fogom megkóstolni, az után muszáj innom és nem akarok ma sokat. Addig nem, amíg nincs indokom, hogy távol maradjak otthonról. Az udvariassági látogatásokra még várni kell. Addig azonban ülök, teljes pompámban, felékszerezve az öcsém oldalán a királyi páholyban és hozom a szerepet, amire születtem, hercegnőnek. Befut a kísérőm is, de senki nem mer szólni, amiért külön jött. Egy percet kap, hogy lepakoljon, majd intek is neki.
- A magas, szőke gladiátor jobbra, a szélen... keresd meg a tulajdonosát, üzenem, hogy rá fogadtam. Ha nyer, elvárom vacsorára, ha veszít, a vérét akarom és az egyik szemét sértetlenül - a szemem azonban már nem is rajta van, vagy a társain, hanem valakin, aki a felette lévő sorból figyel. És rossz érzésem van miatta...
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

- Miért is vagyunk itt? - Jezebeth hangját hallom meg a vásári forgatag közepén, s ahogyan megállok egy pillanatra, ő is megszakítja könnyed délutáni sétánkat. Sóhajtva mérek végig rajta, hófehér ruhája teljesen elrejtette oly vonzó alakját, melyen az sem segített, hogy fátyollal kellett elfednie a haját.
- Téged nem tölt el mérhetetlen kíváncsisággal a gladiátor játékok vérpezsdítő ígérete? A vér, a küzdelem, a harcok, a felhevült izgalom?
- Nem különösebben. Eleget láttam már ahhoz, hogy gyűlöljem minden egyes pillanatukat... - arcán fanyar ábrázat jelent meg, grimaszai egy haragos gyermek ellenállására emlékeztetett, hiszen valamilyen szinten még az volt. Nem több, mint kétszáz éve köpte ki magából birodalmam kénköves bugyra, amikor megannyi névtelen és arctalan démonnal együtt teremtettem meg őt, amikor nem volt más, mint egyszerű ágyútöltelék egy olyan háborúban, amiből mit sem értett. Lelke azonban erősebb volt, mint bármelyik másé, felkeltette a figyelmem, s nővérével együtt majd egy évszázadot töltött a Pokol rabszolgáinak végeláthatatlan küzdelmében, mely megedzette, harcossá tette.
- Gyűlölöd? Talán elveszem tőled a képességeket, amiket általa nyertél. Talán visszaküldjelek a jelentéktelen közkatonák sorai közé, ahonnan felemeltelek?
- Nem, azt nem akarom... - csendesedett el azonnal, de szemeiben láttam a dühöt, a haragot, s talán még a megvetés apró szikráit is.
- Akkor élvezd a kegyet, hogy a felszínen járhatsz és testközelből láthatod, mire képesek Isten legkedvesebb teremtményei! - nevetem el magam, hangos kacajom betöltötte a környező utcácskák zegzugait. - Megéheztem, szárított húsra vágyom, lennél oly kedves...?
Némán bólintott, majd eltűnt a tömegek között, s amíg várakoztam rá, lassú tempóban indultam meg az aréna felé. A piac zivalyát figyeltem, értéktelen és jellemtelen életeket láttam magam körül, felesleges létezésük nem indukált gondolatot a fejemben, mindaddig, amíg meg nem láttam őt. Egy fiatal nő, gyönyörűsége kitűnt a semmitmondó massza sokaságából, vöröslő tincsei élménnyel gazdagította már-már unatkozó kedvem. Követtem őt, s csak szerencsémnek tudtam be, hogy ő is a küzdőtér kapuja felé gyalogolt, így reményeim kétségessége csillapodott, hogy elveszítem szem elől.
- Datolyát is vettél? - fordulok immáron Jezebeth felé, aki csak fejét rázva követett, átnyújtva mind a szárított húst és az aszalt gyümölcsöt is.
- Sosem értettem, miért van szükséged ránk, amikor képes vagy vigyázni magadra...
- Hidd el kedvesem, te leszel az első, aki megtudja, ha feleslegessé válsz. - nevetem el magam, majd belépve a harctér nézőterére, a vöröslő hajkoronát fürkészem, nyakamat nyújtva próbálom megtalálni a lenyűgöző látványt. - Erről jut eszembe, Jezebell merre jár?
- Benne még kevesebb hajlandóság volt eljönni a gladiátor játékokra, mint nekem.
- Meg kellene büntetnem az engedetlenségét... - sóhajtottam egyet, de nem néztem rá, még mindig a rőt tincsek gazdáját kerestem. - Távozhatsz, a mufurc gondolataid csak elrontják a kedvem!
Mosolygok rá, majd egy újabb sóhajjal ajkaimon foglalok helyet az első sorok egyikében. Szemem sarkában látom, hogy apró meghajlással köszön el, én pedig biccentéssel jelzem neki, hogy távozhat.
- Negyedik sor, jobb széle... - suttogta felém, majd eltűnt az érkezők tömegében, így már nem láthatta a szélesre húzódó vigyort arcomon.
- Megvagy!
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt-
Ugrás: