descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Selene && Leviathan - Kr. u. 12
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Én nem szolgálok és nem is segítőt keresek. Egyszerűen tudni akarom, hogy eggyel kevesebb ellenségem van. Cserébe nyitott ajtót és társaságot ajánlok, amely nem fog elszáradni ötven év alatt. A családom 300 évig birtokolta Egyiptom trónját, a duplájánál alább nem adok - hogy túl becsvágyó lennék? Még szép, hercegnőnek születtem, az anyám egy királynő volt és a pokol második legerősebb bukottjának vére teszi erőssé és soha nem öregedővé a testemet. Nem tagadom, hogy van még mit tanulnom és szorgalmasan próbálkozom is a megismerésével a világban és minden mágiájának, de nem fogok úgy tenni, mintha egy utolsó kis ifrit lennék, akinek az életét egy érző szívű lény mentette meg valamelyik út széléről összeszedve. Merőben más vagyok, másképp élek és halok. Kleopátra ennyi idősen már gyermeket szült Cézárnak kiharcolta az egyeduralmat az országa felett és fél tucat nyelven tárgyalt legalább a követekkel. Az ő nagyságát nem fogom elérni, de engem nem is üldöz az idő múlása. Több nyelven beszélek, mint ő, volt időm tanulmányozni a történelmet és a római jogot, matematikát, csillagászatot, kémiát és persze a hadászatot is, ráadásul van egy öcsém, aki tökéletes báb, amíg megkapja, amit ő akar. És ez nem az én befolyásom...
A kérdéseim logikusak, de feldühítik Leviathant. Még úgy is érzem a feszültség szülte hőmérséklet változást, hogy nem nagyon eresztettem lejjebb a védelmi vonalaimat. Csak éppen nem tudok vele sokat kezdeni, így egyszerűen figyelmen kívül hagyom, amíg átvezetem őt vissza a teremben a fő helyekre. Természetesen az öcsém kerül apám jobbjára, így nekem meg a hercegnek a másik kerevet jut és még csak meg sem morgom, hogy az öreg nem nagyon próbálkozott a jelmezzel. Vagy egy sima álarccal, rajta maximum az uralkodás terhe látszik, arcát több ránc redőzi, mint ennyi idős korban éreznie kellene. Valamilyen módon még tisztelem is érte, hogy minden nehézség ellenére tartja magát. Azt hiszem, ő az én állandó ellenállásomat hiszi családi vonásnak. Igen, tudunk keményen egymásnak menni, de csak zárt ajtók mögött. A publikum előtt összetartunk, ez tartja egyben a családunkat és erősnek...
- Nem őrültem meg, ha ő itt hal meg, ugyanúgy mérgezett húsra fognak gyanakodni, de nekem kell elszúrnom az esélyt és kivégeznem a főváros legjobb hetéráját... - fordulok felé teljesen nyugodt arccal, mert számomra ennek az egésznek így nincs értelme. Ez a feladat értelmetlen és rizikós, márpedig én nem kedvelem, ha valaki tönkre teszi az estélyeimet. Nem utolsó sorban pedig én tudok valamit, amit ő még nem. - Hatsi a legjobb volt és most is az, csak sokkal privátabb körökben mozog, sokat segít a gyakorlásban. Ha azt akarod, hogy elpusztítsam, többet kell ajánlanod - persze megteheti ő is, semmivel nem tudom ezt megakadályozni, de akkor a mi játékunk itt és most véget ér, mielőtt még igazán elkezdődne. Nehéz eset vagyok, aki nem bírja, ha keresztbe tesznek neki és a terveinek? Még szép. És ezek egyike, hogy tanulok, amíg lehet, a nálam tehetségesebbektől. Tudósok, filozófusok, még volt szerencsém egy ötszáz éves warlockhoz is. Már a halálra készült, de miattam elhalasztotta egy kicsit és megkaptam rengeteg jegyzetét. Csak egy holt nyelvet kellett megtanulnom a megértéséhez.
- Jártál valaha Atlantiszon? - teszem fel a kérdést elgondolkodva, miközben a táncosokat figyelem, ahogy kezdenek szétszéledni lassan. Az első adag húsok elfogytak a vendégek tányérjairól, és van aki újabb darabokat szeretne, még mások alig várják, hogy előkerüljön  a következő fogás. Mosolyogva figyelem őket, a nagylelkűség maszkjával az arcom látható részén, pedig jó néhányan már most elég bort ittak ahhoz, hogy taszító legyen számomra a jelenlétük. Az egyik nő annyira nem is figyel magára, hogy folyamatosan a hajába törli a szaftot a kezéről és röhögés közben látszanak az ételdarabok a szájában. Sajnálatos módon a matróna egyike azoknak, akik tényleg teljesen irányítják a férjüket otthon, így ha szeretném a hivatalnokot, neki is jönnie kell. Mégis, mindenkit szinte már vérig sértett és ennek megfelelően kerülik is a társaságát, akárcsak a savanyú képű fiáét, aki úgy rág, mintha azon múlna az élete, hogy soha nem hagyja abba. Az ő halálukkal nem lenne problémám.
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Maradtam, mert ezt az utasítást kaptam, így nem járhattam utána az említett név tulajdonosának, de nem szegte kedvemet a pillanatnyi marasztalás, hiszen ha tényleg olyan értékes az a férfi, mint amilyennek gondolom, akkor még lesz esélyem kitapasztalni a fontosságát. Figyeltem őket, ahogyan egymással beszélgetnek, ahogyan minden elejtett szónak fontos üzenete van, ahogyan egymás méregetve tesznek vagy éppen nem tesznek valamit. Latolgatom a közöttük lévő viszonyt, hogy vajon igaz szeretet van közöttük vagy csak a család miatt tűrik el egymást, s ahogyan a fiú távozik, ismét a Hercegnő bájaival és mondandójával törődöm.
Okos lány, vág az esze, tisztán és érthetően fogalmaz, mondandóját pedig nem silányítja a kor szelleme, a nők alsóbbrendűségének bitója, s ha lehet, most még vonzóbbá vált szememben. - Mindenre lehet megoldás, mind a halandók valóságában, mind az árnyvilágban, de ha csak egy szövetségesre vágysz, lehetek az, aki meghallgat és tanácsokat ad.
Mérem végig újra, figyelmesebb szemmel, hosszan és behatóan. - Azt viszont sejteni sem vagyok képes, hogy mit kaphatnék tőled, milyen feladatra lennél alkalmas... Mivel tudnál szolgálni?
Kérdése nem ért váratlanul, s ha egy hétköznapi varázstudó lenne, egyszerű démon lánya, a nyakát törném a tiszteletlenség miatt, amit elkövetett. Az egy dolog, hogy harcol a realitással, a nők ... a saját elnyomottsága ellen, hogy birokra kél az ellen a billog ellen, hogy nőnek született, de a démoni körökben még nagyon tapasztalatlan lehet, ha elég bátor ezekhez a kérdésekhez. Nevetésemmel húztam az időt, hogy megnyugodjak, hogy íriszeim tüzét visszaváltoztassam a gladiátor szemeinek színére, s miközben visszasétálunk a helyünkre, a sürgő-forgó szolgálókat figyelem, ahogyan kiszolgálják a tömegeket, majd összegyűlnek csábító táncukkal szórakoztatni a vendégeket.
- Sosem tudhatod Hercegnőm, hogy mit miért teszek és gondolatokat sem kellene arra pazarolnod, hogy kitaláld a szándékaim. Itt vagyok, mert itt kellett lennem, és a segítségem ajánlom, mert látok benned valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. Egyetlen szavadba kerül, s visszavonom a lehetőséget, de nem ajánlom, hiszen még a végén csorba esne a királyi udvar jó hírén, ha elterjednek a pletykák, hogy mérgezett húst szolgáltak fel Caesarea legkiválóbbjainak... S azt ugye te sem akarod. - nevetem el magam, majd kihúzom magam mellette, s az említett szőke ruganyos mozgását figyelem. - Add nekem őt, s eltekintek az előbbi tévedésedtől!
Hangom halkan cseng a fülében, csak ő hallhatja a suttogást, csak hozzá jutnak el a szavak mozdulatlan ajkaim forrásáról. Szemeimet becsukom, mélyen szívom be a levegőt, szívem lassan veri az ütemet a mellkasomban, s ha Selene éppen most pillant rám, csak mozdulatlan testemet láthatja. - Öld meg nekem, látni akarom, hogy komolyan gondolod a szövetséget velem, hogy képes vagy gyilkolni mindenki előtt, hogy szavaid nem üres kérések, hanem szándék lakozik mögöttük. Itt és most!
Nevetem el magam, mosolyomat azonban már mindenki láthatja, s ahogyan ismét megmozdulok, Selenere pillantok, fürkészni vágyom az arcára kiülő érzéseket.
- Valóban kellemes jelenség... - állapítom meg a nyilvánvalót, majd ismét a táncosokra nézek, a szőke lány bájain legeltetve tekintetem.
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Felismerte a gyűrűt. Mint minden idősebb és erősebb démon, aki még emlékszik rá, milyen volt az angyalok tömeges bukása. Mert nagyjából a jelkép olyan régi, mint Azazel élete a pokolban és igencsak sokáig tartott elfeledni az emberiség legtöbbje számára. Azt hiszik, amikor a kezemen látják, hogy ez is csak egy csecsebecse, amelyet valamelyik ajándék csomagból kaptam meg, amelyet apám számára küldtek. Mert évek óta nekem jutnak hagyományosan a királynő számára készített meglepetésem. Anyám halála után pár hónappal ugyan apám próbálkozott egy másik feleség megszerzésével, de az a nő nagyon hamar meghalt, terhesen és nem ígérhette neki senki, hogy nem ismétlődik ez meg, így feladta. Az öcsém még fél év és jogosult lesz a trónra társuralkodói rangban, minden női feladatot pedig én is el tudok látni maradéktalanul. Így teljes egészében kihasználom, hogy elkényeztettek és nem tudnak kényszeríteni semmire. Valamint van még valaki, aki erősebb pártfogóm mint a római császár maga. A palota falai között a mágia tanulása ezerszer jobb lehetőség mint egy idegen országban, idegen szokások és ismeretlenek előtt, akiket nem érdekel, hogy megszerezzék Egyiptom uralmát és kincseit. Ostobák, az az ország a legnagyobb gabonatermesztő és a legtöbb aranybányája még évezredek után is elég fémet biztosít egy egész birodalom fenntartására...
- Nincs benne semmi olyan, amit más ne hallhatna és én elvárom a jelenlétedet - pillantok az Anubisz maszk felé, amelyből csak a szeme látszik ki és pontosan kiolvashatom belőle a gondolatait. Élvezi ezt a fajta játékot, amikor őt gondolják a gyengébbnek, pedig alighanem még engem is le tudna igázni. Engem, aki ilyen alkalmakkor a nagy hatalmat képviseli. Hallgatólagos megegyezés a családomban, hogy mindenkinek megvan a maga feladatköre. Nem avatkozom a politikába és hülyének tettetem magamat, ha a katonai helyzet kerül szóba, ne adj isten az adózás és a törvények, nem leszek bíró vitákban, de enyém a női feladatok lebonyolítása és a palota irányítása. Az ételeket, zenét, könyveket, rabszolgákat én választom ki, szervezem meg a lakomákat és ünnepségeket, az isteni áldozatokat én mutatom be és persze gondoskodom róla, hogy mindig mindenki az elvárható minimumot teljesítse. Mellé pedig fedezem az öcsémet, mert pontosan tudom, hogy az ő döntése lesz hamarosan a maradásom a palotában és még nem állok készen a távozásra. Amíg Augustus él, nekem jobb itt, elrejtve. Halála után... jussunk oda és kiderül...
Leviathan ereje megcsap, amikor felém küld egy látomást, várva, hogy azonnal kapjak az alkalmon és megpróbáljak mélyebbre jutni a látványában. Csak ő nem ismer, nem tud róla, hogy ennél sokkal realisztikusabban is volt már szerencsém találkozni a fejpánttal, sőt, amelyet nem a halálakor helyeztek el a testén, az egy ládában és álcázó bűbájjal pihen anyám sírjában. Mert magammal vittem, amikor meglátogattam az emlékművét, meg még néhány ékszert, hamisítványokat hagyva hátra. Az anyaguk ugyanaz, engem nem az arany utáni vágy hajtott, hanem érzelmi értéke van a koronáknak és ékszereknek, amelyeket évszázadokon át Egyiptom királynői adtak egymásnak és a lányaiknak. Ebben a sorban pedig én leszek az utolsó, de teszek róla, hogy senki ne feledhesse el őket...
- Menj hercegem, köszöntsd atyánkat és kísérd a fő helyre. Pillanatokon belül érkeznek az újabb tálak és csatlakozom hozzátok - fordulok megenyhülve ismét az öcsémhez, mert azt akarom, hogy távolabb kerüljön és ne hallja, miről beszélgetek egy állítólagos rabszolgával. A tál természetesen marad, én pedig nagyvonalúan intek Leviathannak, hogy egyen, amit megkíván, majd magam is felemelem az egyik garnélát és belemártom a pástétomba, mielőtt elfogyasztanám. Utána egy darab spárga, majd egy újabb darab pástétom és olíva bogyó. Mindet olyan könnyedén fogyasztom el kézzel, ahogy az elvárható egy hercegnőtől, csupán az ujjaim hegyén marad étel, amelyet beletörlök az asztalkendőbe. Nem sok kár, de még három húsos fogás és az édes tészták hátra vannak, nekem pedig a mézbe fojtott fürj és a flamingó fügés öntettel a kedvenceim a nem mindennapi választékból.
- Akarom a koronát, de a valóságban élek. Egyiptom örülne egy királynőnek a vérvonalból, de én nem vagyok ember. Hat éve egy percet sem öregedtem, nem tudok örököst szülni és a császárok nem fogják könnyen elengedni a leggazdagabb tartományukat. Ha az öcsém nem harcol a nyílt színen, én sem tehetem. Az árnyvilágban viszont szívesen fogadom a szövetségeseket - alku egy démonnal egy koronáért, amelyet nem sokáig tarthatnék meg? Köszönöm, nem kérem. Segítséget a mágiához, hogy megszerezzem a főboszorkánymesteri címet és évszázadokig lehessek Alexandria, vele együtt pedig egész Egyiptom ura? Ezt ezerszer inkább fogadom, és ha csak kicsit is hasonlít a férfi valódi kinézete a gladiátoréra, még több mint örömmel adom meg neki a szexuális viszonzást, amire vágyik.
- Valójában mit keres egy herceg itt? Nem hiszem, hogy véletlenül esett a választása egy tartományi királyság fővárosára Róma ellenében és rólam sem tudtál, egyértelműen. Milyen értéket rejt a város, amit eddig nem fedeztem fel? - a kíváncsiságom talán az egyetlen, amely nagyobb a hatalom vágynál és a büszkeségnél bennem, előtte pedig nem kell palástolnom. Pokollény ő is, de ellentétben az egyszerű, ostoba teremtményekkel, akik a halandók között rejtőznek, ő egykor angyal volt és egyike azoknak, akik elbuktak. Lehet, hogy nem minden warlock ismeri a saját gyökereit, de én pontosan tudom, hogy Azazel az apám és mindig is kész voltam meghallgatni őt, a bölcsességét és persze a meséit is azokról, akikkel nem árt óvatosnak lennem. Az emberi világban egy hercegnőt ilyen királyi vérvonalból nem tudnak megfogni, de boszorkánymesterként még az erőm ellenére is fiatal és sérülékeny vagyok. Ezen pedig sokat javíthat egy kis extra idő Leviathannal.
- Vissza kell térnünk a kerevetekhez, folytatódik a lakoma. Szerintem ez a rész jobban fog tetszeni, a szőkét figyeld - a mosolyom sokat mondó, miközben az intésemre elkezdik kivinni a tálakat és újak kerülnek elő, amelyeket vékony fátyolba öltözött rabszolganők kísérnek tányérokkal. Az ő feladatuk megtudni a vendégektől, akik képesek koncentrálni is, hogy milyen húst kérnek és felszolgálni számukra. Ez a húsok ideje, borjú, marha, csülök, szűzpecsenye minden vadászható afrikai növényevőből, mellé pedig édes mártások, szilva, datolya, fekete ribizli és persze gesztenye. Valamint kenyér, bár azt leginkább a lefolyt húslé és szaft felitatására használják csak. Amint mindenki megkapja a tányérjára a kiválasztott adagot a lányok középen összegyűlnek és táncolni kezdenek szórakoztatásnak. A legtehetségesebb pedig egy apró, szőke lány, akit az egyik bordélyban fedeztek fel az intézőim és hoztak el nekem. Jó tanácsokat és tudást adott, cserébe egy könnyebb életért. Folyik a vörösbor, újra és újra megtelnek a kancsók, felkészítve az itt lévőket a kötelező udvari költő által írt versek hallgatására. Sajnos, akármilyen sokáig kerestem is a legjobbat, még ő sem egy Sappho, így ehhez nekem sem árt egy újabb pohár bor.
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Kellemesen selymes a hangja, s ahogy így bizalmasan beszélünk, mosolyra kúsznak ajkaim, figyelem előkelő mozdulatait, s majdnem megszeppenek attól, amit a gladiátorok leigázásáról mond. Kétségtelen, hogy nem várt fordulat lett volna néhány pásztorórát eltölteni az öccsével, de azt megnéztem volna hogyan hatalmasodik fölém, hogyan éli ki fétisét rajtam. S ahogyan a fiúra emlékszem a díszpáholyból, el sem tudtam képzelni, hogy az a nyüzüge kis kölyök hogyan képes legyűrni érett, megtermett férfiakat. Talán ebben is segítségére van a nővére? Kérdés, melyre nem keresem tovább a választ.
- Hmm, Azazel lánya vagy tehát... - ismerem fel a jelképet a gyűrűn, mely vöröslően villan, sejtelmes vibrálással csillan a köröttünk lévő pislákoló fényben. Mélyet sóhajtok a felismerés miatt, s már majdnem vigyázba vágom magam, hiszen Lucifer elsője Selene felmenője. A borom ismét elfogyott, nem kívántam többet inni belőle, így figyelhettem, ahogyan nyelve előtör ajkai közül, s a látvány, ó mennyire izgalmas pillanat váltja fel az iménti felismerést elmémben. Persze még mindig ott motoszkált a tudatomban Azazel morcos és haragos alakja, de igyekszem elfelejteni, ha bármi történik a lányával, akkor abba belebukom. Ismét.
- Akkor kellemetlen lenne, ha előtte folytatnánk tovább a beszélgetésünket, nem? - kérdezem mosollyal arcomon, majd kihúzom magam és mintha karót nyeltem volna, úgy feszítek előttük. Magamra próbálom erőltetni az elvárt viselkedési formát, bár sosem érdekeltek az emberek huncut és ostoba játéka, az egymáshoz viszonyított rangok, az alázat, melyet azért kap meg valaki, mert gazdag. Öklözzenek egyet, derítsék ki, melyikük nagyobb harcos, érdemelje ki a tiszteletet az egyik fél, s ne mások kardja miatt kerekedjen embertársai fölé. Egy pillanatra harag fog el, amiért ennyire mélyen belegondolok ezeknek a halandóknak a problémáiba, s fejemet rázva taszítom messzire az egészet, a pillanat azonban érdekesség válik, amikor leolvasom ama nevet Selene ajkairól.
- E beszélgetés talán nem az én füleimnek szól, kívánják távozásom? - hajolok meg egy röpke gondolattól vezérelve, s bármennyire a hercegtől kellene engedélyt kérnem, végig Selene szemeit figyelem. Ő tölti ki a gondolataimat, s ahogyan távolodni próbálok, mosolyt kenek a számra, hiszen pontosan tudom mekkora tiszteletlenséggel viseltettem Ptolemaios felé. Bár volt egy olyan érzésem, hogy maradnom kell, de ha megkapom a váratlan engedélyt, akkor annak a bizonyos Luciusnak a keresésére indulok, hiszen ha a név említése ennyire fontos volt, akkor nekem tudnom kell, hogy ő kicsoda. Maradásom esetén azonban újra kihúzom magam, szememet egy másodpercre sem véve le a hercegnő bájairól.
- Különösen jól állna magának ama fejpánt úrnőm... - engedek meg magamnak egy kotnyeleskedő megjegyzést, látomást küldve elméjébe egy fényesre csiszolt ezüstlap képében, melybe ha belenézett, önmaga tükörképét láthatta, amint az aranymíves korona a fejét ékíti. Persze arra vigyáztam, hogy a vízió ne legyen túlzottan felkavaró, de még mielőtt elvettem tőle vágyának tárgyát, suttogást hallhatott a fülében. - Segíthetek benne, ha kívánod...
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Démon. Pokollakó. Lucifer kegyeltje. Szörnyeteg. Ezer és egy névvel illetik a fajtáját, bár a létezését azok tudják csak bizonyítani, akik véletlenül túlélték a találkozást. Egyike ő azon lényeknek, akiket még el akartam kerülni. És erős fajta. Abból, amit eddig tett, kitűnik, hogy képes alakot váltani, emberként mutatni és ebben a formában maradni, valamint józan. Elme és erő a felsőbb démonok fő ismertető jelei. Olyasvalaki, akihez képest az én erőm egy égő gyufaszál, pillanatok alatt el tudná oltani. Ha pedig nem teszi és elfelejti, akkor is csak az ujja hegyét égetheti meg, mást nem. De ez egy zsúfolt terem, olyasfajta, ahol még a falnak is füle van. Tele emberekkel, kémekkel és megfigyelőkkel. Megölhetne, nem esne nehezére, de itt megtenni? Egyenlő egy halálos ítélettel a saját feje felett. Mert nem én vagyok az egyetlen hatalommal rendelkező lény és a többiek bármit elmesélnének apámnak, amit ma érzékeltek, csak éljék túl. Azért a bort még így is ellenőrzöm. Lehet, hogy neki nem kell méreg, de más még adhat. Ha a kezére kenik, valószínűleg ő észre sem veszi, és a gladiátoron is később hatna, hála a testméretének. Mikor már rajtam sem lehet segíteni. Paranoia? Meglehet, de már nem sokáig. Hamarosan a testemben lévő kígyóméreg elég erős lesz, hogy bármi mást elpusztítson. Még pár hét...
A kezét nyújtja. Mennyire... paraszti. Hercegnő vagyok, nem a szomszéd lány, engem így nem érinthet meg. Sőt, én sem őt, csak az ujjaim hegye találkozik a vaskos karperec anyagával, jelezve, vele kívánok tartani a sétán. Amíg a teremben marad. Utána már esélytelen, ott túl sötét van és sokkal kevesebb az őr. Csak az oszlopcsarnok széléig kísér, ahonnan a korláton túl már csak a mélység tátong. Innen már éltem túl ugrást, így nem félek mellé lépni. Meg azonban nem szólalok, csak a szemeim utasítják a maszk takarásában, hogy válaszoljon végre a kérdésemre. Utána majd én is megteszem az övére. Talán...
A válaszai zavarosat. Udvarias, de nem megfelelő a palotába, nyilván nem ehhez van szokva. Attól még nekem arcizmom sem rezdül, miközben hallgatom és egyre inkább mosolyogni támad kedvem. Főleg, amikor nem rejtőzik tovább és felvillan a szemében a hatalom is. Bort iszik és mesél, mint bármelyik férfi teszi, ha rá figyelek. Hagyom neki, türelmesen várom, meddig akarja folytatni és elemzem a szavakat. A bókokat, utalásokat és persze a tényt is, hogy mennyire a véletlenen múlt minden. Oh, szegény, szegény Toti. Ha másik gyűrűt választok ma estére, egészen biztosan fájdalmas éjszakát kap ajándékba. Pedig nem ezt érdemli az öcsém. Lehet, hogy egy elkényeztetett kis görcs, de attól még ő is anyám gyermeke és szeret engem, a királlyal is szembe száll értem. Én pedig nem fogom engedni, hogy a pokollakó kárt tegyen benne. Akkor sem, ha ezért nagyon is neheztelni fog rám. Ráadásul... az ajánlat izgat valamennyire. A hercegnő és egy rabszolga? Szó sem lehet róla, a büszkeségem mellett inkább szenvednék a vágytól egyedül, mint ezt megengedjem. Leviathan, a pokol lakója és egyik hercege, akinek végtelen tapasztalata lehet egy nő kielégítésében? Máris felizgat a gondolat. Pimasz dög, és oka van annak lenni.
- Hálás lehetsz a lebukásért, Leviathan. A gladiátorok leigázása az öcsém fétise, amelyet én rejtek el. Egy-két órányi alázatos viselkedésért sem járt volna az a jutalom, melyet meg sem ígértem. Én csak egy vacsora meghívást ajánlottam fel a győztesnek - és soha egyetlen hozzá hasonló sem kapott többet. Nem állítom, hogy nem segítettem a kedvenceim felszabadulását és boldogulását, sőt, az egyik női harcos azóta is dolgozik nekem, nagyobb ünnepek előtt ő készíti el a frizurámat, de hogy ágyba vittem volna személyesen bármelyiket is? Nem és nem. Az erkölcsi határokat viszont eléggé feszegetem ahhoz, hogy ne tudjanak tisztességes római férjet a nyakamba akasztani. A hercegnő stratégiai játékfigura, a házassága segít a szövetségekben. Én akaratos vagyok, erős és nem lehet gyermekem. Ez sok hátrány egyszerre az ellenállásom nélkül is...
- Nem te árultad el magad, hanem apám egyetlen ajándéka - emelem fel a kezemet és fordítom úgy, hogy jól látható legyen a pokolban kovácsolt fém a lámpások fényében. Egyszerű, nem a legnőiesebb darab, de attól még a legértékesebb kincseim egyike. És iszonyú sok erőt kívánt meg mindkét fél részéről, hogy el tudjam hozni Azazel kovácsműhelyének mélyéről mágiával. Anyám halála után kaptam meg, hogy legyen valamilyen vigaszom és esélyem, hogy elkerüljem a veszélyes helyzeteket. A mágiám teljes egészében rejtve van, így nem tudom használni feloldás nélkül, de meg sem érzik, a boszorkány jegyem pedig a világon legkönnyebben elrejthető fajta, így az álcám sikeres. - Más démon is kívánt meg hercegnőt a családomból - teszem hozzá gondosan ügyelve rá, hogy a démon és ne a bukott szót használjam, majd újra a számhoz emelem a poharat, de nem döntöm meg, mintha csak az illat érdekelne. Az ezüst takarásában pedig a mosolyom szélesebb lesz, a fogaim szétnyílnak és a nyelvem elővillan. Akár egy kígyónak, amikor a levegőt figyeli vele. Nem tudom, ők mit éreznek, nekem csak automatikus reakció, hogy kinyújtózik, amikor nem kell a számban összetekeredve feküdnie. Egek, mennyi ideig tartott mellette tisztán megtanulni beszélni...
- Az öcsém erre tart, ő ember - figyelmeztetem még egyszer éles pillantással, miközben kuncogva figyelem a többieknél sokkal erősebb és egészségesebb madár álarcos férfit, amint felém hozza a tálcát. Rajta pedig az ételek. Hagyom, hogy letegye egy kósza asztalra, ilyenekkel tele van a terem, majd rám nézzen. A szeméből könnyű kiolvasni a kérdést, neki is tetszik a gladiátor, be akarja törni, ha átadom. Ezt pedig nem teszem meg, félek, hogy nem élné túl. Így csak megrázom a fejemet és a Lucius nevet tátogom. Az egyetlen állandó partneréét. Aki az én testőröm és ma elvileg a szobám ajtaját védi. Mintha azt kellene. Aki belép, csak magát hibáztathatja a sorsáért.
- A király ide tart, vigyázz a nyelvedre a jelenlétében! - figyelmeztet, nem mintha sokat érne vele. Szeretem a nevelőapámat, de ő soha nem lesz képes megérteni, hogy én többre vagyok hivatott és képes, mint a többi hercegnő, akik beleszülettek valamelyik dinasztiába. Ebben a világban az ő szemükben nőként gyengébb vagyok, de én velük ellentétben nem felejtettem el a családi örökségemet. Ahogy az alattvalóim sem.
- Nem fogok, hadd emlékezzen rá mindenki, hogy Egyiptom koronája anyánkat illette és mi örököltük. Ha te nem is, de én még viselni fogom Kleopátra kobrás fejpántját - húzom ki magamat újra, és nem érdekel, ki vagy mi hallja. Kettőnk közül mindig is én voltam az erősebb, a boszorkány gyermek, akit anyám azért vállalt, hogy biztosítsa, a vérvonal fennmaradását. És nekem rengeteg idő áll a rendelkezésemre, hogy harcoljak...
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Szeretem, ha a figyelem fókuszában állok, ha minden szempár rám tapad, ha én töltöm be a köröttem állók gondolatait, de hogy egy ilyen ártatlan mondattal tegyem mindezt, arra nem gondoltam volna. Talán még meg is hajoltam volna, ha tényleg akartam volna, de ehelyett átadtam a lehetőséget a házigazdának, aki ékesen szóló beszédével nyűgözte le a társaságot. Figyeltem őt, ahogyan uralta a többi barbár lélek elméjét, ahogyan nevetésre ingerelte a tömegeket, amint az egyiptomi istenség nevét csempészte a mondandó közepébe.
Selene. Mondtam ki magamban a nevét, hiszen bármennyire is a közelébe kerültem, bármennyire is a szolgái lesték minden apró mozdulatom, a nevét egyelőre nem tudtam, most azonban bevéstem elmémbe. Aztán a beszéd végével indult el igazán a mulatság, zenészek hada húzta fülünkbe a kellemes és andalító dallamokat, szolgák hömpölygő tengere szolgálta fel az ételeket, én pedig figyeltem a dekadencia és a hedonizmus diadalát az emberi mértékletesség felett. Apámnak valóban ők a kedvencei?
- Harc? Hercegnőm, még nem bizonyítottam előtted rátermettségem? - nevetem el magam, majd én is köszöntőre emeltem a poharamat, s már éppen fogadnám ujjainak kellemes puhaságát, de csak rövid ideig élvezhetem a számára mindenképpen sokkoló érintést. Kérdésére lemosom arcomról a vigyort, majd szembe fordulok vele és fejemet aprót balra biccentve mérem végig kegyetlenül gyönyörű vonásait. - Kérem, sétáljon velem Hercegnő! Ígérem, nem rabolom el sokáig a díszes társaságtól...
Hátat fordítok neki, sakál orrom visszafordul rá, s a maszk jótékony takarásából kémlelem a kérésemre adott reakcióját. Kezemet kitartom neki, hogy belém karolhasson, de attól sem húzom fel az orromat, ha nem fogadja el. - Felesleges mérget keresnie a borban, higgye el, ha meg akarnám ölni, már végeztem volna magával.
Ha belém karol, ha nem, elindulok, kikerülve néhány lealjasodó förtelmet, szolgák végeláthatatlan seregeit, majd egy csendesebb, nyugodtabb helyre érünk, bár biztos voltam benne, hogy Selene minden apró mozdulatát őrök vigyázó szemei figyeli.
- Pedig azt hittem, tovább sikerül fenntartanom az álcámat, s még szórakozhatom pár órát ebben a különleges helyzetben. Mondja Hercegnőm, mi buktatott le? - dőlök neki egy márványból faragott korlátnak, majd megkóstolom a bort, majd elgondolkodva a komplex ízorgián, amiben éppen részesültem, pillantok rá ismét. - Tudja Selene, remélem szólíthatom így és nem dorgál meg érte... Szépsége felkeltette az érdeklődésemet, s tudni akartam, hogy a bájos és vonzó külső milyen belső jegyeket rejt. Bátorkodtam kihallgatni a beszélgetését, amit ennek a gladiátornak a gazdájával folytatott, s kihasználtam a lehetőséget, hogy a közelébe kerüljek némi turpissággal. Remélem, nem fogjuk megbánni a felelőtlennek ható kezdeményezésem.
Nevetem el magam, majd közelebb hívom, hogy csatlakozzon hozzám a korláton, bár azzal sincs különösebb bajom, ha megtartja a távolságot, ami kialakult közöttünk. Figyelem őt, s mennyire sajnálom, hogy a maszk eltakarja oly nemes vonásait, hogy gyönyörű arca elbújik a macskára emlékeztető sallang mögé, hogy nem ihatom magamba ábrázatának minden apró részletét.
Újabb korttyal iszom ki a poharam, majd a korlátra teszem, ott biztosan jó helye lesz a továbbiakban. - Csak most veszem észre, hogy még mindig nem válaszoltam a kérdésére, maga pedig epekedve várhatja oly egyszerű válaszom. Maradjunk annyiban, a szándékaim magával annyira tiszták vagy éppenséggel mocskosak, mint amennyire maga akarja. Ha pedig a nevemre kíváncsi, szólíthat Leviathannak.
Mosolygok rá, s miközben szemeim vöröslő tűzben villannak fel, egy szolgálónak intek, akinek tálcájáról egy újabb pohár bort emelek le. - Egészségére Selene!
Iszok pár kortyot, majd figyelem őt, nézem vékonyka alakjának igéző sziluettjét.
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Az utolsó meghívottak is megérkeztek, időnként magukkal hozva pár meglepetés kísérőt is. Ezek legtöbbje nő, akiket férjhez akarnak adni, így általában az apám nem bánja a jelenlétüket. Az öcsém sem, sőt, ő rendszeresen ki is választ egyet magának. Akinek utána a vártnál is kalandosabb éjszaka jut és másnap ugyanolyan ártatlanul megy haza, mint érkezett. Technikailag. Valójában ennél több történik és sokan még vissza is térnek, remélve, hogy újra esélyük lesz. Mert itt minden a látszat. Amely szerint én éppen a hercegnők tökéletes mintapéldányát játszom és mint a család egyetlen női tagja, enyém a háziasszony szerepe is. Apám imád, a testvérem még fiatal a házassághoz, az új ara tapasztalatlan lesz. Így a házassággal várnak, amíg minden el nem rendeződik, én pedig nem bánom a dolgot. A valóság, hogy apám nem talált még olyan kérőt, akit ne riasztottam volna el, az öcsémmel pedig gondok vannak. Mondjuk úgy, hogy én férfiakat, ő nőket kegyel a publikum előtt. De a lakosztályaink egymás mellett vannak és befelé menet cserélődnek a partnerek. Nekem igazából nincs bajom a férfiakkal sem, ő viszont a férfiszerelem rabja. Így fedezem, minden érintett bájolással távozik és soha nem képes beszélni arról, amit tapasztalt. Ma a gladiátort a saját ízlésem szerint választottam, ő pedig egyet értett. Most már csak nekem kell valami szimpatikus ifjú virágszálat találni. Lehetőleg szőkét, ők annyira ritkák Észak-Afrikában...
Itt az idő. Bevezetik a győztest, csillogó testtel, észerekkel felvértezve, a szoknyája pedig nem sok mindent hagy a képzeletre. Még nekem is meg kell nyalnom a szám szélét a látványtól, utána megvárom, amíg átsétál a termen a tekintetek célkeresztjében és végül helyet foglal mellettem. Nem mintha én rejtőzködnék, a hajam elárul, így eleve a legmagasabb rangúnak járó ágyat foglaltam el. Most pedig készen állok felemelkedni a nyitóbeszédhez, de a férfi megelőz. Szavai pillanatnyi csendet, majd kacajt váltanak ki belőlem, akárcsak a vendégekből. Megvárom, hogy elhaljon, miközben intek neki a kis asztalkán lévő boros kancsó és poharak felé. Az enyémek ezüstök, nem aranyak, mint a többi vendégé. Sokkal értékesebbek, ráadásul ezek a legtöbb méregtől elszíneződnek. Mérgeztek már meg, azóta használom. Nem volt kellemes a dolog...
- Kedveseim! Juba király, Ptolemaios herceg és magam, Selene hercegnő nevében is köszöntelek titeket a mai lakomán! Boldogság nekem, hogy eljöttetek, nagy élmény együtt látni titeket és alig várom, hogy bor színezze orcátokat. Mindent szabad, ami nem tiltott, azonban emberölést inkább csak a falakon kívül gyakoroljátok. Dionüsos és Shezmu áldásával kezdődjék a lakoma, senki ne érezze magát árvának, ma este mindenki nővére, anyja és leánya vagyok, ott leszek mindenhol! - mosolyodom el, mire megszólal a zene és szolgák jelennek meg az első hatalmas tállal. Kezdésnek a tenger gyümölcseit hozzák különböző ízesítéssel madármaszkos szolgák: rákok, kagylók, csigák, polipok, garnéla, osztriga, tintahal, édes- és sós vízi halak gondosan elrendezett kupacokban, középen pedig egy hatalmas teknős páncél, amely alatt teknős-garnéla pástétom rejtőzik pisztáciával és indiai fűszerekkel keverve. Rabszolganők tálakon mártásokat és köreteket hordanak körbe, a vendégek pedig válogatnak. És fel sem tűnik nekik, hogy megint szembe mentem a hagyományokkal, nem csak Róma, de Egyiptom borainak istenét is megidéztem pártfogónak. Lehet, hogy a halandó családom már lemondott a jogos jussáról, de én nem fogok. Hamarosan pedig felbukkan az egyik madármaszkos férfi előttem és a szempárról ráismerem az öcsémre, így intek neki, hogy szolgáljon ki engem és a gladiátort, bármit is kérjen a tálakról. Nem mintha ezt annyian ennék, a java csak utána jön. De a pástétomot én teszteltem, amíg tökéletes nem lett az állaga és a fűszerezése, így abból kérek és némi spárgát. Az nem nyomja el az ízét. Mellé pedig koccintásra tartom a boros poharat a férfi felé. - Egészségedre, Anubisz! Egyél, amennyit kívánsz, még hátra van öt fogás. És valószínűleg némi harc is, ahogy igazán hatni kezd a bor. Viseld jól és elég aranyat kapsz, hogy szabadulj! - mosolyodom el, miközben végig simítok az egyik bicepszén, mert érezni akarom az izmait. Pontosabban csak tenném, mert amint az ujjaim a bőréhez érnek, elrántom a kezemet és a szemébe kell néznem. Valami itt nem stimmel. Valami, amire reagált az apámtól kapott gyűrűm. Ez itt nem ember mellettem. - Ki vagy valójában? - a kérdést nagyon halkan ejtem ki, miközben megszaglászom a bort. Még nem ittam bele, de addig nem fogom, amíg nem biztos, hogy nem utánam küldött gyilkos. A poharat a számhoz emelem, a vendégek így nem látják, ahogy a nyelvemmel óvatosan éppen csak megérintem, hogy analizáljam. Ha erős méreg lenne benne, azt már az illata elárulja, a gyengét pedig kiérzem. Végig kóstoltam az utóbbi években minden létező fajtát.
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Két lány közelített felém, macska szerű lépteik megigézték a fantáziámat, s ahogyan puha érintésük lefejtette rólam a dísztelen páncélt, úgy éreztem vonzalmam feléjük egyre erősebbnek. Meztelenül álltam előttük, ők pedig üveges szemmel figyeltek engem, nem törődtek a valóban nemes jegyekkel felvértezett testtel, amit pár órával ezelőtt loptam magamnak. Nem ez volt a dolguk, nem ezért tartották őket ebben a pompás palotában, s ahogyan ujjaimra szorították saját tenyerüket, úgy követtem őket a fürdőházba.
A víz langymeleg volt, a Nap felmelegítette annyira, hogy ne legyen kellemetlen az érintése, s ahogyan a vért és a verítéket lemosták rólam, úgy éreztem magam egyre nemesebbnek ebben a bőrben. Szótlanul tették a dolgukat, így én sem éreztem szükségesnek holmi oktalan beszéddel traktálni őket, majd amikor fürge ujjaik olajjal kenték a bronzos bőröm, majdnem meggondolatlanságot követtem el ellenük. Ekkor nevettek fel először, csilingelő hangjuk erőt pumpált meredő férfiasságomba, s ekkor jöttem rá a kacaj forrására is. A szőke fürtök gazdáját nem kényeztette el a gondviselés hosszanti méretekkel, így némi apró módosítással kellett élnem, hogy ne okozzak csalódást nekik.
Egy majdnem áttetsző, hófehér szövetet csavartak alsótestemre, mely nem láttatta, de sejtette a hirtelen megnyújtott testrészem, majd aranylapokkal kivert övvel rögzítették az anyagot. Kezeimre mívesen díszített alkarvédők, lábszáraimra hasonlóan aranyozott kamáslik kerültek, nyakamat pedig egy vaskos bőr nyakpánt szorította satuba. Ekkor került a fejemre a sakál maszkja, s egy pillanatra elnevettem magam, hogy éppen ezt a maskarát kaptam erre az éjszakára. Persze Anubisz kinevetett volna, hogy mennyire nevetségesen nézek ki ebben lehetetlen jelmezben, s azon sem lepődtem volna meg, ha éppen most toppanna be, hogy vonyításával hahotázzon ki.
- Kövess minket hős gladiátor! - nevettek újra össze a szolgálók, majd ismét a tenyerembe bújtatták az ujjaikat, hogy a mulatság felé tereljenek. S ahogy közeledtünk a hatalmas terem felé, fürkész pillantások kezdtek vizslatni, ámuló sóhajok kövezték utam és meg mertem volna esküdni, hogy az egyik vendég elájult a látványomtól. Szótlanul vezettek egy Básztetnek öltözött nő mellé, akit azonnal felismertem lángvörös hajáról és arról a magabiztos kiállásáról, amit már a küzdőtérről is megcsodáltam.
Fogalmam sem volt, hogy mit kell tennem, hogyan kell viselkednem, hiszen ilyen helyzetben még nem találtam magam. Sosem bújtam rabszolgák bőrébe, sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy alantas halandók döntsenek a sorsomról, de ahogyan mellette álltam, ahogyan figyeltem őt, furcsa, már-már sosem tapasztalt izgalom lett úrrá rajtam.
- Én már éhes vagyok! - nevetem el magam, mely hazugság igen víg kedélyt csempészett elmém bugyraiba, majd a közönség felé fordultam, s ha kellett, azt tettem, amit úrnőm kívánt, kért vagy parancsolt. Legyen meg neki is az élvezet, hogy egyszer elmondhatja magáról, a Pokol egyik hercege hódolt be neki.

//Elnézésed kérem, hogy eddig tartott!
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Jól választottam. Mindig jól választok. Apám nem hagyta, hogy a lánya tapasztalatlan legyen a harcászat terén és már korán megtanította, mit kell figyelni egy férfin, ha arra vagyunk kíváncsiak, mire is képes. Vannak kivételek, elhízott katonák, akikről nem is gondolnák, hogy mennyire gyorsak, de a legtöbb esetben a fizikum árulkodó. A kiállás, tartás, a könnyedség, amivel a fegyvereit kezeli. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha azt részesíteném kegyben, aki szerintem a legjóképűbb, de nem így van, elsősorban a képességeket nézem. Mert szeretek nyerni. És ha végül mégis úgy alakul, hogy két harcos közül sehogy sem tudok dönteni, nos akkor marad a kiállás. Hogy ki az, akinek inkább kíváncsi vagyok a "potenciáljára". Ezért mennek el előre a kérések is, mert megkapom, amit akarok. Hogy a tulajdonosa még életben van-e, nos, ahogy azt a rómaiak mondják, ez csak Fortuna kegyén múlik. Az én szimpátiám más, sokkal élőbb, elevenebb és gyakorlatiasabb. Annyira, hogy néha komoly harcokba telik, hogy elrejthessem mindenki elől, a józan logika irányít, nem egy elkényeztetett kislány aktuális szeszélye. Az öcsém tudja, de nem bánja, számára egyetlen dolog a fontos, mindig támogatom és ha kell, akkor bizony tartom is miatta a hátamat mindenki előtt. Ezért egyezik bele a fogadásba is, miután jól megnézi a harcosomat. Én pedig hátra dőlök a székemben és figyelem, ahogy megadja az engedélyt a kezdésre. Az erőviszonyok nagyjából kiegyensúlyozottak, az egyik harcosnak jobbak a fegyverei támadásra, a másiknak védekezésre és ha képesek használni őket, ahogy kell, akkor véres küzdelemnek nézünk elébe.
Öt perccel később már csak ketten vannak életben, közülük is az egyik éppen elvérzik a homokban. Ő többet már nem fog felkelni, készülhetnek a sírásók. Nem sajnálom, ebben a világban nem megengedhető az ilyen gyengeség. Helyette csak elmosolyodom, mert a pártfogoltam nyert. Véres, nyilván lesz jó néhány zúzódása és horzsolása, ha lemossák róla a koszt, de attól még igazából sértetlen. A sisak lekerülésével, ahogy közelebb ér a páholyhoz, már az arca is látszik. Kissé durva, nem olyan lágy, mint a hivatalnokoké, de pont ettől lesz férfias. És én ígértem neki valamit a harc előtt. Pontosítok, egy vacsorát ígértem. Amit meg is fog kapni, és ha jól viselkedik, mint a trófeám, akkor elég pénzt mellé, hogy hamarosan megválthassa a szabadságát. A mai győzelem mellé egyébként sem lehet már sokra szüksége. Ha elviseli az estét, szabadulhat. A nyilvános vacsorák nem kedveznek a rabszolgáknak, legyen bármi is a dolguk. De a nemesek szeretnek nagylelkűnek mutatkozni és pénzt adni annak, aki elnyeri a tetszésüket...
A férfi a legmagasabb rangú családtag, vagyis az öcsém előtt áll meg, ahogy azt az illem diktálja, de a karját nekem ajánlja. Merész, de tetszik. Elmosolyodom a pimaszság láttán és kinyúlok az amforához az oldalamon. Víz nincs benne, de virágokat a terjengő szag kizárása miatt helyeztek bele. Az egyik hosszú szárú hibiszkuszt emelem ki, egy apró csókot lehelek a virágra, majd eldobom. Ez az én első ajándékom a gladiátornak, mert elnyerte a figyelmemet. A többi majd később jön...
Neki mennie kell, a hullákat el kell szállítani, kezdődik a kocsiverseny. A másik nagy kedvencem, mert imádom a lovakat. Így több figyelmet nem is fordítok a férfira, csak ránézek a szolgálólányra, hogy tisztázzam, mit mondott a kereskedőnek. Igen, vacsora meghívás, hatra érkezzen. A kezdés hétkor lesz, de előtte még kezelésbe fogják venni a parancsomra. Ha engem képvisel, akkor jól kell kinéznie. Ráadásul van még időm szólni is a meghívottaknak, hogy változott a program, álarcot is hozniuk kell. Most már biztos, hogy ma este otthon eszem, nem megyek máshova...
...
- Nemsokára kezdődik a vacsora, remélem a harcos már megjárta a fürdőházat. Olajozzátok be és az ég szerelmére, kezdjetek valamit a hajával is. És nehogy tunikát merjetek rá adni, azokat az izmokat mutogatni kell, még ha sérülések is csúfítják. Legyen istenszerű, Anubiszt akarok látni, nem egy szerencsétlent ágyékkötőben és sakál maszkban. Gyerünk, ne okozzatok nekem csalódást! - küldöm útjára a két szolgát, akit korábban kineveztem mára a gladiátor megsegítésére. Mivel megnyertem a fogadást, de nem alázhatom meg az öcsémet nyilvánosan, kreatívnak kellett lennem a programot illetően. Ha mindenki álarcot visel, akkor sokkal könnyebb elvegyülni. Ő szolgálónak öltözik, így játéknak fogják tekinteni, hogy kiszolgál, nekem pedig tökéletes lesz Bastet szerepe. Jó, igazából Ízisz istennő népszerűbb és szebb, de macska álarc volt raktáron, nem tollas szárnyak. És a fekete macska mellé igazán illik az alvilág urának fekete sakálfeje. Senkit nem zavar ilyenkor a társadalmi különbség annyira, én pedig kihasználom. Egyszerű, vékony fátyol anyagból készült több rétegnyi tunika, merész dekoltázs, apró fonatokba rendezett vörös haj, vörös száj és az arcom felső részére a macska fekete maszkja. Még az ékszereim is macskásak, oroszlán van az aranymedálba vésve, a csuklómról a kézfejem irányába egy macska nyúlik ki karperecként, a körmeim is színezve vannak. Ideje fogadni a vendégeket és a római kerevetekhez kísérni őket csoportosan. Sokan szenvedtem az ültetési renddel, remélem, most senkinek nem fog sírni a szája, amiért olyan mellé került, akivel nem tud beszélgetni. És van egy bérelt hely a lábamnál, a harcost a végén vezetik majd be...

//ugorjunk és ideje felbodni a bulit Smile
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Uraim, ha azzal a végtelenül egyszerű agyukkal figyelnének rám egy pillanatra, mindannyiunk számára kedvező végkifejletet ajánlok önöknek! - nézek szembe a három izomtól duzzadó testú harcossal, s ha nem az lennék, aki vagyok, akkor valószínűleg esélyem sem lenne, hogy legyőzzem őket. Hiszen ezek a férfiak éveket gyakoroltak már, kisujjukban van a gladiátor küzdelmek minden csínyja, melyek hegeit viselik is a testükön. S bár a harc, a küzdelem hajtja őket utolsó vérig, most mégsem kell meghalniuk, lelküknek nem kell alászállnia a Pokolba, hogy ott öröklétre kárhoztatva szolgáljanak engem.
Hangom azonban nem jut át kemény koponyájukon, vicsorogva ugatnak felém, mint valami kivert kutya, s amikor meghallom a jelet, mely a virtus kezdetét jelzi, egyszerre rontanak rám, mintha csak megbeszélték volna a koreográfiát. Egy thraex támadt rám először, csapását téglalap alakú pajzsommal hárítottam, majd kardommal a scissor felé vágtam, hogy elkerüljem kétoldalas kampójának húsba maró fájdalmát, s miközben hátrálni próbáltam, a negyedik gladiátor, egy retiarius avatkozott közbe, segítve a visszavonulásomat. Hálója a scissort támadta, ellenszenvet alakítva ki így közöttük, így alkotva meg a párokat. S amíg nekem a thraex jutott, addig ők ketten egymásnak esve mérkőzték meg gyilkos viaskodásuk.
- Nem akarlak megölni! - kiáltom ellenfelem felé, de nem hatja meg az aggódásom és rövid kardjával próbál vágást ejteni rajtam, pajzsom azonban ismét csak ellenáll a szándéknak. Ellentámadást indítok, szúrok a karddal, amit négyzetes pajzsa hatástalanít, majd újra csapok, ismét és még egyszer. Pontosan tudom, hogy képtelen lesz fölém kerekedni, így nem zúdítom rá démoni sebességem és erőm legjavát, csak annyira játszok vele, hogy az elfogadható legyen a közönségnek és a vörös tincsek gazdájának. Pajzsommal sújtok le rá, megszédül a hirtelen és váratlan helyről érkező söpréstől, majd egy picit gyorsabban, mint amihez a szeme szokhatott, mögé kerülök és tarkóján döföm át az élesre kovácsolt fegyverem. Gerincét rúgom meg, hogy megszabaduljam a kardra ragadt testtől, majd a másik kettősre fordítom a figyelmem, ahol valami hasonló jelenet zajlott le, hiszen immáron csak a retiarius állt, ellenfele pedig lábainál hevert vérbefagyva.
- Még kiszállhatsz barátom! - kiáltottam felé, de a háromágú szigonya másképp vélekedett erről és támadásba lendült. A pajzsom anyaga a harmadik csapásnál adta meg magát, akkor hasadt ketté, s amikor hálóját éreztem testemre gabalyodni, már majdnem elhittem neki, hogy itt a vég. A szemeibe néztem, sisak nem fedte el arcvonásait, s csak most láttam rajta az elszántságot, mellyel le akar vágni. A szigonyt dobta felém, elvágódtam a forró homok égető parázsán, elkerülve az elhajított fegyvert, de a következő pillanatban már tőrjével robogott felém, ordítva rontva rám, s már éppen belémszúrta a fémhideg fegyvert, magam elé tartottam a kardom és gyomrába vezettem a végzetét. Vért köpött rám, ahogyan szemeiben megláttam a halálfélelmet, s még küzdött volna a lelke, de a teste már felmondta a szolgálatot.
- Keress meg a Pokolban ... vagy inkább én téged! - tettem neki végső ajánlatot, majd lefejtettem magamról majdnem száz kilósm csupa izom testét, hogy aztán felálljak és megszabaduljak a hálótól is. Sisakomat levettem, s a közönség felé fordulva éljeneztettem magam, majd amikor a királyi páholyhoz értem, megálltam és egyenesen a vörös hajú lány felé néztem. Vérben fürdő kardomat kitartottam felé, majd fejemet lehajtva vártam, hogy vége legyen az egésznek és végre közelebbről is megismerhessem. S hogy mire fel ez a színjáték, amikor elrabolhatnám és senki se tehetne ellene? Nos... kedvem volt vért ontani a klasszikus módszerekkel. Kövezzenek meg érte!
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

A közönség sorait fürkészem újra és újra, keresve a korábban látott sötét alakot. Most azonban sehol nincs, eltűnt azokban a percekben, amíg a kezdők viadalát figyeltem. A gladiátorok rabszolgák, akik a harci tudásuk és a képességeik miatt jobb helyzetben vannak mint a sima házi segítők, de attól még őket is szelektálják. Akiben nincs meg a túlélési vágy, nem képes az arénában mindent megtenni, hogy élve kerüljön ki, ráadásul, ha lehet, közben szórakoztatva a közönséget, annak hamar vége. És akkor ehhez még tartozik némi lehetőség a szabadságra is, csak elég nagy tettet kell érte végrehajtani. Ezen a harctéren, a saját szemeimmel én még csak egyszer láttam ilyesmit, de úgy hallottam, Rómában rendszeresen vannak tornák, amelyeken több-kevesebb sikerrel szabadságot kapnak a résztvevők. Saját tapasztalatom nincs a témában, anyám egyetlen dolgot nem engedett meg nekem, hogy meglátogassam a birodalom központját. Számára az a hely a halált jelképezte és félt tőle, hogy engem is ott veszít el, így maradtam. Afrikát bejártam, hónapokig barangoltam Egyiptom homokjában és csodáltam a piramisokat, az alexandriai világítótornyot, még a görög szigetekhez is ellátogathattam, de pontosan a legnagyobb város és annak császára maradt tabu számomra. Az utóbbinak még van is értelme, anyám temetése után ő is eljött leróni a kegyeletét a sírhoz és nem igazán volt oda értem. Az öcsém még elég kicsi volt, hogy figyeljen rá, de én a nővé válás határán nem igazán tudtam bármit is elérni nála a megvetésen kívül. Még meg is jegyezte, hogy nem örököltem anyám szelíd természetét. Pedig ha tudná...
A harcosok egymás után lépnek a homokra, hogy vért ontsanak és bebizonyítsák a publikumnak, érdemesek az imádatukra. Az általam választott a legjobb négy közé volt sorolva korábban is, akik közül az öcsém kegyén múlik, hány marad életben, de ez a szám még soha nem emelkedett kettő fölé. Ebben kérlelhetetlen, én pedig nem avatkozom bele. Két választási lehetősége van a kereskedőnek, élő harcost kapok mint díszvendéget az esti mulatságra, melyet hivatalosan apám rendez, de nagy eséllyel meg sem fog rajta jelenni; vagy megkapom a vérét és a szemét, hogy használjam, ahogy azt a hagyományok diktálják. Fogadni mernék, hogy a halála esetén a buzgó tulaj még a nemi szervét is elküldi, csakhogy ne haragudjak meg rá. Évekkel ezelőtt egyszer kértem ilyet, azóta a kiengesztelésemre elég gyakori ajándék, melyhez nem akarnak a szolgálóim nyúlni. Én pedig minden gond nélkül tanulmányozom és használom fel valamire. Hogy is mondjam... az utolsó férj jelöltem számára kézzel készített húsos pitében nem csirke volt. Egek, mekkora botrány lett belőle, pedig alig páran tudták, mit tettem és mindenkinek zárva van a szája. Akit az a tény nem lomboz le, hogy soha nem lehet gyerekem, azt máshogy kergetem el, ennyi...
A bort még csak másodszor emelem a számhoz, amikor végre fellépnek az emelvényre a végső küzdelem résztvevői. Az öcsémnek is megvan közöttük a kedvence, akire hozzám hasonlóan fogadott és nem akarom, hogy nyerjen. Olyankor mindig kiállhatatlan. Azt nem bánom, ha én is veszítek, de ne ő legyen a befutó! Esetleg egy kis tét emelés?
- Toti, nem akarsz fogadni velem? - pillantok az öcsémre két falat szőlő között, miközben az arénában kezd a hangerő egyre magasabbra szökni és a közönség megint elkezdi sikoltozni a kedvence nevét. Persze a négyből egy értelmeset kihallani igazán lehetetlenség, így csak zavaró a dolog. - A vesztes szolgálja fel a győztesnek a vacsorát ma este. Az győz, akinek a választottja tovább állva marad - és az az enyém lesz. Erről tettem az ajánlattal, és most sem hagyom, hogy bárki vagy bármi elbizonytalanítson benne. Úgy ülök egyenesen a páholyban, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, ide tartozom és a szemem sem rebben a brutalitás láttán. Hercegnő vagyok, ebbe neveltek bele és a túlélés fontosságának tudatosításába. Az öcsémre pedig igazán rá fér, hogy megtanulja, nekem... mindig... igazam... van. Pontosan így kihangsúlyozva a szavakat...
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Lelkesedésem lassanként a tetőfokára hágott, hiszen Jezebeth távozásával az egyetlen gondolataimra fekete felhőt borító kellemetlenség is eltűnt. A datolyát majszolva néztem a közönséget, miként hergelik magukat egyre inkább extázisba, miként kiabálják egymást túl egyik-másik félnek szurkolva. S ennek a bazári forgatagnak a közepén ült ő, a királyi páholy legvonzóbb és legszebb ékszereként tündökölve túl mindent és mindenkit. Arcomra csalfa somolygás ült ki, amikor ajkairól leolvastam a kimondott szavakat, egy olyan képesség vagy inkább kvalitás, amit a korok hajnala óta magaménak tudhatok.
A húsba kóstolva bele fordítom tekintetem az első küzdelemre felkészülők felé, majd együtt kacagok a tömeggel, amikor a két rabszolga megjelenik a küzdőtéren. Mindkettejük vézna gyermeknek tűnt, mintha csak éppen most rángatták volna le őket anyjuk csecséről, s a vért olyan hatalmas volt rájuk, hogy képtelenség volt nem nevetni rajtuk. Láttam, amint ajkuk mozdul, talán éppen valami pogány istenséghez fohászkodtak, de ahogyan ők, úgy én is tudtam, hogy semmilyen felsőbb hatalom nem figyel most rájuk. A közönséggel együtt kiáltok fel, amikor csörtéjük megkezdődik, ahogyan fém találkozik fémmel, ahogyan akarat feszül akaratnak, de mindezek közepette nem felejtem el a vörös hajú lányt sem. Még mindig szavai jártak a fejemben, még mindig annak értelmét járattam meg gondolataim között, s ahogyan egyre zajlott az ádáz küzdelem a sárga homokon, úgy fogant csalárd terv az elmémben.
- Fogd! - nyújtottam át a datolyát és a húst a mellettem ülőnek, s ő csak vállát vonva köszönte meg a nassolnivalót, majd eszegetve a zsákmányt fordult vissza a küzdőtérre. Felálltam a helyemről, pár lépéssel eltűnök az aréna szervízjáratai között, majd a magas, szőke gladiátor közelébe férkőzöm, amely annak ellenére sikerült túl egyszerűen, hogy őrök és más harcosok figyelték minden apró mozdulatát.
- Egy alkut ajánlok! - másztam bele szinte az arcába, s már a kardjához nyúlt, hogy védekezzen hirtelen megjelenésem ellen, de kiütöm kezéből az oly nevetséges fegyvert, hogy szinte eltörnek tenyerének apró csontjai. - Szabadságot kínálok, s neked csak annyit kell tenned, hogy engedsz harcolni helyetted. Szerintem neked mindenképpen kedvező egyezség, nem gondolod?
Vigyorgok a névtelen gladiátorra, ő pedig nem tud mást tenni, mint bólintani a felvetésre, mire én felveszem a kardját és néhány csontropogtatás után a tükörképévé válok. Látom rajta, hogy nem érti a helyzetet, hogy képtelen felfogni csökött agyával a történteket, s már dagadnak nyakának erei, hogy kiáltson, de odaáig nem fajult a dolog, hiszen elvágtam a torkát. - Légy szabad szőke hercegem!
Nevetem el magam, majd magamhoz veszem a pajzsát és kilépek az apró lyukból, ahol eddig társalogtam vele. A hullával nem kell törődnöm, hiszen Jezebeth még mindig figyel, még mindig érzem magamon fürkész tekintetének elítélő villanását, de szavak és utasítás nélkül is tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy az álcám ne hulljék le idő előtt.
- Ne taszigálj!
- Kusshadj rabszolga, tudd a helyed! - a katona egyáltalán nem volt kedves velem, ahogyan az arénába küldött, ahol az előző viadal szörnyű mementoját éppen most takarították el a homokról. S amíg várakoztam erre, lett volna még pikirt megjegyzésem a katona felé, de egy zsírban izzadó, köpcös korcs lépett oda hozzám, sisakomba markolva húzva tekintetem az övébe.
- Ha ezt megnyered nekem, ez éjszakát azzal a nővel töltheted! - mutat hurka ujjaival a királyi páholy szélére, arra a bizonyos vörös hajú lányra, aki olyannyira megbolygatta a szívemet és a lelket. - De ha veszítesz, mindenképpen meghalsz, döntsön bármit a helytartó! Megértetted?
Csak bólintottam, majd beléptem a gyilkos körbe és szinte elszálltam, annyira letaglózott a közönség éljenzése. Lassan, nagyon lassan indultam meg a küzdőtér közepe felé, közben kezeimet szélesre tártam, hogy a nép még nagyobb buzdításba kezdjen. Élveztem, hogy minden szempár rám mered, hogy minden figyelem középpontjában én állok, de nem felejtettem el, hogy miért vagyok itt, s erre az ellenfelem is emlékeztetett, aki szinte fröcsögő pofával várta, hogy szembeszálljon velem. Még vetettem egy pillantás a rőt hajkorona tulajdonosára, majd Isten kegyeire bíztam magam.
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Selene, ha nem igyekszel, itt hagylak! Nem kapod meg a vért sem! - az öcsém hangja igazán idegesítő, amikor átmegy parancsolgatósba és engem próbál meg rávenni, hogy engedelmeskedjek neki. Persze nem is tudom, mit vár ettől a helyzettől, mert én eddig sem tettem meg és nem érdekel, hogy ő az örökös vagy akármi. Apánk meg sem próbál fegyelmezni már, csak elviseli a szeszélyeimet, nekem pedig megfelel ez. Nem mintha ő az apám lenne, én tisztában vagyok azzal, amit anyám a haláláig titkolt előtte, hogy nem lennének varázsképességeim, ha tényleg ő ejti teherbe. Ez nem apám hibája, ő csak megtette, amit tennie kellett, anyának nem sikerült soha kihordania a terhességét. Egészen addig, amíg nem kérte egy démon segítségét. Ebből lettem én, a csodaszép, ugyanakkor megzabolázhatatlan lánya. Akit jól el is kényeztettek mindketten. És pár évvel később mindenki nagy meglepetésére mégis túlélte az öcsém is. Apám örömére, mert ő teljesen rá hasonlít. Én nem, még különösebben anyámra sem, maximum az arccsontjaimmal. A hajam, amelyet illedelmesen összekötöttem, de megint kicsúszott a fonatból pár tincs, látványosan szemlélteti, hogy a színe nem unalmas barna vagy fekete mint a "szüleimnek", hanem lángoló, gall vörös, akárcsak a nagyapámnak. Akit soha nem ismertem. Ellentétben a nagybátyámmal, akihez volt szerencsém és tényleg azonos a hajunk. Bár az enyém most már talán az övét is felülmúlja, hiszen valamikor az elmúlt években el kellett kezdenie őszülni. Vagy meghalt még előtte? Nem tudom, nagyapa nem volt szent, sok gyereke volt mindenféle nőcskéktől és nehéz számon tartani, ki él még, mióta anyát eltemettük. A hajamhoz persze illenek a szemeim is, babásak és kékek, most szokás szerint körbe vannak húzva fekete festékkel és kék szín van a szemhéjaimon is. Mert ezzel sokkal szebb vagyok. És mert segít a szél ellen, amely még a főváros közepébe is képes behozni a homokot. A hajamból sokkal nehezebb kimosni...
- Menj előre, a Circus-ban találkozunk! Engem úgy sem érdekel a tánc - teszem hozzá, miközben intek az előttem álló szolgálólánynak, hogy hozza a következő stólát. Nem tudok választani, és anélkül nem teljes az öltözékem. A tunika fehér és vékony, a palla halvány arany színű, selymes anyag, de még kell egy színes stóla, amely illik az arcomhoz és persze a szandáljaim vöröséhez is. Nem mintha ezt sokan látnák, de nekem számít. Ezért cserélem már ötödször. A királykék már túl sok ebből a színből. A vörös meg a másik. Napos idő van, aranyban úgy nézek majd ki, mint egy tükör, a gyönyörű arcomból senki sem fog semmit látni. A zöldet két napja egy nyilvános beszédkor vettem fel. A másik zöld nem illik a kék festékhez. A rózsaszín meg az arcomhoz. A narancssárga a hajamat rontja el. Nem, nem és nem. Több mint tucatnyi szín és mintázat után sem sikerül megtalálnom a tökéleteset, mikor végül előkerül egy rézbarna. Talán megteszi. Jelzek, mire a lányok elkezdik rám tekerni, átvetik a vállamon és már mehetek is. A cipőim sarka kopog a márvány padlón, ahogy áthaladok a középső részen, kikerülöm a rabszolgákat és hivatalnokokat, végig futok a márvány folyosón és a bejárati lépcsősor tetejéhez érek, ahol már vár rám a gyaloghintó. Gyorsan körülnézek, ellenőrzöm, hogy megvan-e a kísérő lány a legyezővel, majd beülök és leengedem a fátylakat.
- Igyekezzenek, elkésem! - figyelmeztetem a férfiakat, majd a levegőbe emelkedem és elindulunk, át a város utcáin. Amelyeket még soha nem láttam nappal, mert a rangom miatt csak elfátyolozott helyen és kísérettel hagyhatom el atyám házát. Éjszaka, fekete tunikában persze már sok mindent bejártam. Ismerem az utcákat, az illatokat és a háztetőket is.
- Mi a... miért álltunk meg? - a hirtelen változás persze azonnal észrevehető, miközben még hátra van egy utca. Amelyen nem jutok át elég gyorsan, mert valaki felborított egy szekérnyi görögdinnyét és éppen azt tapossák az emberek, állatok, meg aki éri lopja. A kereskedő káromkodik, olyannyira, hogy hallom a kísérő lányt levegő után kapni a fátyol másik felén. - Nem érdekel, nekem oda kell érnem a kocsiverseny előtt. Nem nyerhetnek megint a fehérek! Te kíséred tovább a hintót, akkor senki nem fog keresni kívül! - figyelmeztetem a nőt, miközben kicsúszok az anyagok között, a talpamra érkezem és elindulok a másik utcán. Ez is oda vezet, csak kicsit közönségesebb. És nincs olyan hülye, aki fényes nappal, itt támadna meg egy gazdag nőt, még akkor sem, ha nem lenne meg a módszerem önvédelemre. Kikerülöm az árusokat, a lótrágyát, gyanús kupacokat a földön és a többi ember közé vegyülve igyekszem a kapuk felé. Bejutok, majd elindulok az emelvény felé, amelyet a családomnak tartanak fenn. Az őrök még ismernek is, fejhajtás mellett húzzák félre a függönyöket, így még a gladiátor viadal és a kocsiverseny előtt elfoglalom a helyemet az árnyékban. A kis asztal már a székem mellett van, rajta csillog a szőlő, füge, valamint egy kupa édes bor is. Meg némi ropogtatni való, amely szárított tengeri halnak néz ki, fogalmam sincs milyennek. És nem fogom megkóstolni, az után muszáj innom és nem akarok ma sokat. Addig nem, amíg nincs indokom, hogy távol maradjak otthonról. Az udvariassági látogatásokra még várni kell. Addig azonban ülök, teljes pompámban, felékszerezve az öcsém oldalán a királyi páholyban és hozom a szerepet, amire születtem, hercegnőnek. Befut a kísérőm is, de senki nem mer szólni, amiért külön jött. Egy percet kap, hogy lepakoljon, majd intek is neki.
- A magas, szőke gladiátor jobbra, a szélen... keresd meg a tulajdonosát, üzenem, hogy rá fogadtam. Ha nyer, elvárom vacsorára, ha veszít, a vérét akarom és az egyik szemét sértetlenül - a szemem azonban már nem is rajta van, vagy a társain, hanem valakin, aki a felette lévő sorból figyel. És rossz érzésem van miatta...
Leviathan
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Miért is vagyunk itt? - Jezebeth hangját hallom meg a vásári forgatag közepén, s ahogyan megállok egy pillanatra, ő is megszakítja könnyed délutáni sétánkat. Sóhajtva mérek végig rajta, hófehér ruhája teljesen elrejtette oly vonzó alakját, melyen az sem segített, hogy fátyollal kellett elfednie a haját.
- Téged nem tölt el mérhetetlen kíváncsisággal a gladiátor játékok vérpezsdítő ígérete? A vér, a küzdelem, a harcok, a felhevült izgalom?
- Nem különösebben. Eleget láttam már ahhoz, hogy gyűlöljem minden egyes pillanatukat... - arcán fanyar ábrázat jelent meg, grimaszai egy haragos gyermek ellenállására emlékeztetett, hiszen valamilyen szinten még az volt. Nem több, mint kétszáz éve köpte ki magából birodalmam kénköves bugyra, amikor megannyi névtelen és arctalan démonnal együtt teremtettem meg őt, amikor nem volt más, mint egyszerű ágyútöltelék egy olyan háborúban, amiből mit sem értett. Lelke azonban erősebb volt, mint bármelyik másé, felkeltette a figyelmem, s nővérével együtt majd egy évszázadot töltött a Pokol rabszolgáinak végeláthatatlan küzdelmében, mely megedzette, harcossá tette.
- Gyűlölöd? Talán elveszem tőled a képességeket, amiket általa nyertél. Talán visszaküldjelek a jelentéktelen közkatonák sorai közé, ahonnan felemeltelek?
- Nem, azt nem akarom... - csendesedett el azonnal, de szemeiben láttam a dühöt, a haragot, s talán még a megvetés apró szikráit is.
- Akkor élvezd a kegyet, hogy a felszínen járhatsz és testközelből láthatod, mire képesek Isten legkedvesebb teremtményei! - nevetem el magam, hangos kacajom betöltötte a környező utcácskák zegzugait. - Megéheztem, szárított húsra vágyom, lennél oly kedves...?
Némán bólintott, majd eltűnt a tömegek között, s amíg várakoztam rá, lassú tempóban indultam meg az aréna felé. A piac zivalyát figyeltem, értéktelen és jellemtelen életeket láttam magam körül, felesleges létezésük nem indukált gondolatot a fejemben, mindaddig, amíg meg nem láttam őt. Egy fiatal nő, gyönyörűsége kitűnt a semmitmondó massza sokaságából, vöröslő tincsei élménnyel gazdagította már-már unatkozó kedvem. Követtem őt, s csak szerencsémnek tudtam be, hogy ő is a küzdőtér kapuja felé gyalogolt, így reményeim kétségessége csillapodott, hogy elveszítem szem elől.
- Datolyát is vettél? - fordulok immáron Jezebeth felé, aki csak fejét rázva követett, átnyújtva mind a szárított húst és az aszalt gyümölcsöt is.
- Sosem értettem, miért van szükséged ránk, amikor képes vagy vigyázni magadra...
- Hidd el kedvesem, te leszel az első, aki megtudja, ha feleslegessé válsz. - nevetem el magam, majd belépve a harctér nézőterére, a vöröslő hajkoronát fürkészem, nyakamat nyújtva próbálom megtalálni a lenyűgöző látványt. - Erről jut eszembe, Jezebell merre jár?
- Benne még kevesebb hajlandóság volt eljönni a gladiátor játékokra, mint nekem.
- Meg kellene büntetnem az engedetlenségét... - sóhajtottam egyet, de nem néztem rá, még mindig a rőt tincsek gazdáját kerestem. - Távozhatsz, a mufurc gondolataid csak elrontják a kedvem!
Mosolygok rá, majd egy újabb sóhajjal ajkaimon foglalok helyet az első sorok egyikében. Szemem sarkában látom, hogy apró meghajlással köszön el, én pedig biccentéssel jelzem neki, hogy távozhat.
- Negyedik sor, jobb széle... - suttogta felém, majd eltűnt az érkezők tömegében, így már nem láthatta a szélesre húzódó vigyort arcomon.
- Megvagy!
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt-
Ugrás: