descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Oswin szobája
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem gondoltam, nem hittem volna… igazából soha fel sem merült bennem, hogy képes, képesek lehetnek rá. Ő és a hozzá hasonlóak, hogy azaz érzés nem ismeretlen a számukra, hogy érezhetik, átélhetik. Szavakkal ugyan nem, de a bólintásaival alátámasztja, amit eddig elképzelni sem tudtam. Nyelnem kell egyet, mert ez így, ha tényleg igaz, akkor alapjaiban változtat meg mindent. Bennem, a gondolkodásomban, mindabban, amit eddig tudtam vagy inkább csak tudni véltem. ...és akkor még csak az elején járok egy olyan hosszú útnak, aminek a végét egyáltalán nem tudom hol van, hová vezet.
Tele vagyok kétséggel, nem tudom, hogy hihetek-e neki, holott egy részem nagyon is szeretne, mert másképpen feldolgozhatatlan mindaz, amit megmutatott, amit elmondott, amit megosztott velem. Nem szabadna, tudom, hogy nem, de mégis látni szeretném még, jobban érteni, többet tudni mindabból, amire nincsenek válaszaim, csak kérdéseim, de azokból annyi, hogy szüntelen kavarogva, lázasan hajtják egymást a gondolataim között, nem hagyva, engedve egyetlen pillanatnyi nyugtot sem.
Nem áll szándékomban követelőzőnek lenni, igazából ez lenne az egyik legutolsó, amit megtennék, nem csak vele, bárkivel szemben, de ahhoz, hogy működhessen ez a valami, amit megnevezni sem vagyok képes, kettőnk között, szükségem van határokra. Élesen láthatóakra és olyan szabályokra, amelyekkel én is tudok mit kezdeni, vállalva annak a kockázatát, amit ez az egész magával hoz majd egy napon. Talán éppen ebben a pillanatban pecsételtem meg a saját jövőmet és hívtam a fejemre a végzetemet.
Sejtettem, hogy neki is lesznek feltételei, így egy bólintással adom tudtára, hogy hallgatom, készen állok rájuk. Amit viszont kér, az meglep. Azt hiszem értem, hogy mire is céloz pontosan és meg fogom tenni, ami tőlem telik. Ő is vállalta a ráeső részeket, akkor én is megtehetem ugyanezt.
- Rendben. - adom beleegyezésem, noha már most érzem a súlyát annak, mennyire nem lesz könnyű más szemmel néznem mindazt, ami eztán fog következni.
Továbbra is a tekintetét figyelem, amikor megfogja a kezem a tőle kapott  jel fölé viszi azt.
- Odajössz? - mármint, ha megteszem, ha ilyen módon hívom, akkor tudnom kell, hogy meg fog-e jelenni teljes hús-vér valójában, mert annak megfelelően nem tehetem meg akárhol vagy akármikor ezt.
Újabb bólintással veszem tudomásul mi a dolgom, ha látni akarom. Aztán olyat tesz, amire nemhogy egyáltalán nem számítok, de sikerül bele is fagyasztania a mozdulatlanság pillanatába, ahogy totálisan zavarba hoz. Ajkainak forró pecsétje a sajátjaimon még egyszer megforgatják a világomat és a bennem dúló érzések egyébként is zűrös kavalkádját. Egy részem retteg és fél, egy másik akarva vágyódik, egy újabb megszeppenten zavarodik össze, megint egy másik dühös és tombolna és mindez egyszerre történik. Mire egyáltalán fel tudnám fogni, hogy mindezek hatására miként tegyek, elhajol.
Hirtelen pattannak fel a pilláim és a szobámban az ágyamban találom magam. A szívem majd' kiugrik a helyéről, olyan szaporán ver, ahogy minden gondolat, minden hallott, látott és tapasztalt egyveleg egyszerre önti el elmém. A szüleim, a származásom, a vérem, az ismeretlen részem, az alku…  Szédülök, mégis felülök és nagyon sokáig folynak patakokban a könnyeim, mire sikerül megnyugodnom és úgy ahogy, de álomtalan álomba merülnöm.

Az árnyvadász egy adag vért köp ki oldalra, talán vele együtt fogsorának is egy részét. Azon már túl van, hogy keménykedjen és játssza az erős legényt, rájött, hogy nem rúghat labdába ezzel a démonnal szemben.
- Egy egyszerű újonc, szürke kisegér. - más mondanivalója nem igazán akad.


//nem tudtam szeretnéd-e, hogy vigyem az njk-t és válaszoljon-e Very Happy ha igen, szívesen teszem/folytatom, ha nem, akkor vedd semmisnek az utolsó kis részletet, a többit pedig nagyon köszönöm, az álmos részt szerintem lezártuk és újfent nagyon imádtam a játékot

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Kérdése kizökkent. Nem túlságosan és arcomon sem észrevehető a pillanatnyi hangulatváltozás, de ahogyan szavai csengnek a fülemben, úgy kell apró bólintásokkal meggyőznöm, hogy igenis képes vagyok arra az érzésre, amit megtudakolt tőlem. Hangom azonban néma marad, nem válaszolok mondatokkal, csak figyelem őt, könnyekkel küzdő tekintetét, összetört alakját, s ebben a pillanatban felismerem a tényt, hogy bármit megtennék érte. Meggyőzhetném, elmondhatnám, hogy fáj így látnom őt, hogy szükséges volt ilyetén felvilágosítani a múltjáról, de nem teszem, nem itt és nem így.
- Valóban nem. - felelem neki annak ellenére, hogy nem várt kérdésére választ, s közben minden mozdulatát lesem, ahogyan végigsimít a rúnákon, ahogyan elkerüli a tőlem kapott billogot, ahogyan vígaszt próbált találni a Klávé által megismertetett jegyekkel. S beszélgetésünk ebben a pillanatban irányt vált, alkut ajánl, kérései vannak, feltételeket szab és megoldást kínál.
- Érzem, hogy kételkedsz bennem, s el is tudom fogadni, hiszen amit tanultál, láttál, az mind kétséget szül, de hidd el, azon leszek, hogy mindezt eloszlassam, hogy megmutassam, más is tudok lenni, más vagyok. - felelem neki, s elmémben már a találkozó részleteit gondolom ki. - Nekem is van egy feltételem...
Nézek gondterhelt pillantással, majd amikor érzem, tudom, hogy minden figyelme az enyém, folytatom mondandómat.
- Legyél nyitott! - nem magyarázom neki tovább, hogy miért várom el ezt tőle, hiszen nem is kell. Nem kell magyaráznom, hogy miért kell nyitott szemmel járnia, hogy miért ne csak az árnyvadászok igazát fogadja el, hogy miért kell az előtte lévő dolgokat más szemszögből is megvizsgálnia. S amint ismét csak közelebb lépek hozzá, jobb kezét ragadom meg lágyan, s a mellkasára vezetem tenyerét. - Ha készen állsz, csak gondolj rám és bárhol megtalállak.
Mosolygok rá, majd közel hajolok hozzá, aurájába hatolva sértem meg a vér kötelékét, mely közöttünk van és ajkait csókolva botránkoztatom meg. Hosszan és mélyen ízlelem ajkait, melyekre azóta vágyom, hogy először megláttam, s tettem ezt annak ellenére, hogy milyen kapocs van közöttünk. Azt mondtam neki, hogy a lányom, de annál sokkalta több lehetne, és annál sokkalta kevesebb is, az idő majd megmutatja, hogy milyen viszony alakul ki kettőnk között.
Mélyet szippantok illatából, amikor elhajolok tőle, majd alsó ajkamat beharapva távolodom el, s szám mosolyra húzódva mutatja érzéseimet felé. - Legyél nyitott Kedvesem, csak ennyit kérek tőled!
Hunyom le a szemeimet, majd a színpadias kilépő helyett, inkább egyszerűen feketeségbe burkolózom és elhagyom az álmát.
- ÉBREDJ! - adom ki utolsó utasításomat, majd visszatérek a valóságba, ahol egy árnyvadász gerincének csontjait roppantom ketté. Oswinnak úgy tűnhetett, hogy órákat töltünk álmának realitásában, de a való életben csak másodpercek teltek el. Harcnak nem nevezném, ami közöttem és a tetovált srác között volt, de annyi biztos, hogy amint végzek vele, nem fogja túlélni az éjszakát. - Mondd csak gyermek, mit tudsz mondani nekem Oswin Willeheartról?
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Kísérlet voltam, semmi több. A szüleim, Valentine és a mellettem lévő démon számára is. Nem egyéb, csupán mindannyiukat más-más cél vezérelt. Egyikük sem magamért akart és ezzel szembesülni, ha nem is ér váratlanul, akkor sem egyszerű vagy könnyű. Egy részem valahol belepusztul a tudatba, a látottakba és mindabba, amibe ma és korábban beavatott.
Ahogy a csalódást hozza fel, úgy vezetem fel rá kékjeimet, a hajamra hintettkor viszont lehunyom a pilláimat egyetlen szívdobbanás idejére. Nem értem miért kezd csillogni a tekintete, jobban, mint eddig bármikor, az elhangzottaktól pedig újabb kérdés fogalmazódik meg bennem, mégsem teszem fel. Annyira hihetetlen és abszurd… minden, hogy már fogalmam sincs mire számítsak vagy miben higgyek. Többszörösen is kirántotta a talajt a lábaim alól, elvesztek a kapaszkodók, az állandóság csalfa látszatának derengése. Ahogy pedig tovább folytatja és visszakérdez, végképp elvág a realitás minden cérnaszálától.
Nem tudom mikor, melyik ponton érintem meg, talán akkor, amikor eltávolodik, amikor visszaváltozik, amikor emberinek tűnő szempárral találkozik lélektükreim kékje. - Nem tudom, hogy mit higgyek el és mit ne. Többé nem... - lassan megrázom a fejem, barna tincseim rakoncátlanul bucskáznak át a vállaimon közben. - Démon létedre... - megakadok, mert nem tudom miként fogalmazzam meg, mennyire nem ilyennek gondolnám. Azok után, amit a sikátorban tett, amit akkor kellett átélnem, most pedig ez…
- Összezavarsz és ez megijeszt. Már azon túl persze, amit eddig láttam belőled. Képes vagy szeretni? - megérteni szeretném, mert erről nem igazán hallottam még vagy tanultam eddigi életem során és ettől, mindattól, amit tudok, tudni vélek róla és a hozzáhasonlókról, valahogy ezt a legnehezebb megemészteni. Sok egyéb dolog mellett.
Letörlöm az arcomat korábban áztató sós cseppek emlékét, időt kérve kimondatlan is arra, hogy átgondolhassam, aminek a megemésztéséhez sokkal többre lenne szükségem, mint ez a néhány, lopott pillanat.
- Az egész világom megváltozik, ha most igent mondok, de nem tudom, hogy akarom-e. Nézz rám... - kérem tőle, akkor is, ha a tekintetével még mindig illet. Nyitott tenyeremet futtatom végig mindkét karomon lévő rúnák felett. - ...ez vagyok én, ezt ismerem és fontos nekem, de... - mert ott van az a bizonyos „de” is, ami nem engedi, hogy olyan nagyon egyszerű vagy könnyű legyen a döntés és a választás. - ...de a múltam elől nem menekülhetek el, igaz?! - a kérdés nem valódi, nem az a fajta, amire választ vár az ember, csupán ott lóg a levegőben, valahová kettőnk közé feszülve.
- Lehet, hogy meg fogom bánni, lehet, hogy nem ez lenne a helyes döntés, de arra kérlek, hogy találkozzunk. Ne így, ne egy álomvilágban vagy látomásban, ne olyan keretek között, aminek a szabályait nem ismerem. - akkor sem, ha én hoztam őket létre. Már, ha hihetek a szavainak. Megtehetem egyáltalán?
- Ha valóban nem akarod a halálomat és fontos vagyok, akkor ennyit adhatok. - a többiről pedig fogalmam sincs. Az Intézetet nem akarom elhagyni, hátat fordítani azoknak, akik fontosak nekem, akik maguk közé fogadtak. De, ha a Klávé minderről valaha is tudomást szerez, nem hiszem, hogy megtűrnének maguk között vagy egyáltalán az élők soraiban tovább. Ennek ellenére, ha valóban egy részben hozzá tartozom, akkor hiába akarnám elküldeni végleg.
- Cserében pedig annyit kérek, hogy kíméld meg azokat, akik fontosak a számomra. - nem fogom tudni, hogy belemegy-e vagy, ha megteszi, akkor betartja-e, de ha igaz akár egy kicsi is abból, amit elmondott, ami arról szólt, hogy szeret, akkor hinnem kell abban, hogy biztonságban lesznek, történjék bármi.
- Ezt így elfogadod?

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Nem Kedvesem, már idejét sem tudom, hogy valaki mikor bírt rá arra, amit nem akartam önszántamból, s hogy az előző kérdésedre válaszoljak... Leginkább a kíváncsiság hajtott, hogy tudjam, ennek a szentségtelen frigynek mi lesz az eredménye, hogy lássam, milyen szörnyeteg születik ennek az egyezségnek nyomán. De csalódnom kellett... - mosolygok a lányra, majd közelebb hajolok hozzá és ismét csak haját csókolom meg, s amikor elhúzom az ajkaimat, homlokának vetem a sajátomat és úgy fúrom tekintetem az övébe. S mint ahogyan az előttünk lejátszódó jelenetben, úgy közöttünk is megállni látszott az idő, s ahogyan még talán mindig könnyes szemeit fürkészem, úgy telnek meg az enyémek is oda nem illő nedvességgel. - Csalódnom kellett, hiszen egy bestiális fenevad helyett egy gyönyörű, tiszta lelkű, együtt érző lányt kaptam, akire vigyáznom kell, óvnom őt ettől a világtól, védenem minden mocskától...
Nem, még nem mondhatom el neki, hogy volt két "testvére", hogy volt két másik lányom, kikből az egyiket holmi démon elragadta tőlem, s annak ellenére sem mondhatom el ezt neki, hogy abban a sikátorban nem véletlenül találkoztunk. Egyelőre hallgatózásba burkolózom, mosollyal hárítom a kérdést, s hallgatom végig a monológot.
- Hiszen a vérem eddig is a részed volt, eddig is ott zubogott az ereidben, s ezután is a részed marad. Vagy azt hiszed, most hogy tudod, átbillen egy kapcsoló és velejéig gonosszá válsz? Vagy úgy gondolod, elvárom tőled, hogy tagadj meg minden eddigit az életedben, és lopj, csalj, hazudj? Felnyitottam a szemedet, ez kétségtelen, de belül még mindig az kicsit naiv, sokszor akaratodon kívül is bajba kerülő, de alapvetően jó ember vagy, igaz? - nem véletlenül használom ezeket a szavakat, a kettőnk között lévő kapocs súgja meg, árulja el a gondolatait. - Azt jelenti, amit akarod, hogy jelentsen... Ha az unalmas biológiai viszonyokat nézzük, ahogyan eddig is, úgy ezután is apád és anyád lánya vagy, az én vérem egyfajta szimbiózisban él benned, de soha nem volt senki, aki megtanítsa, hogyan is használd. Hogyan fordítsd előnyödre az ajándékom.
Hatalmasat nyeltem, s ahogyan eltávolodtam tőle, a sarkaimra ültem, figyelve összeroppant alakját, félénken remegő ajkait, könnyben ázott szemeit. - S ha végignézek rajtad, nem a gyönyörű nőt, a vonzó szempárt, azokat a csodálatos ajkakat látom, hanem egy lányt, aki annyit nélkülözött az életben, annyiszor kellett lemondania a szeretetről, annyiszor csalódott már és annyiszor hagyták egyedül, hogy hiszem ... tudom, hogy nekem kell vigyáznom rá, hogy szeretnem kell őt, hogy szeretni akarlak téged, hogy a kettőnk között lévő vér több, mint amit a szüleid valaha adtak neked.
Elsodródtam az érzelmeim hullámhosszán, s le kellett hunynom a szemeimet, hogy újra megnyugodjak, de bármennyire is vágyom vissza a Mennyekbe, bármennyire is tudni akarom magam mellett a testvéreim szeretetét, megélni ezt a szeretetet sokkalta többet ér, sokkalta vonzóbbá teszi a Poklot az Ezüstvárosnál.
- S jelentheti azt is, hogy soha többé nem akarsz látni, hogy bárcsak elfelejtenéd azt, amit mutattam és elmondtam neked, de sajnálom Kedvesem ... ebből nincs visszaút, nincs kibúvó, nincsen "gyere ki a börtönből" kártya, amit előránthatnál ebben a helyzetben. Azt viszont megválaszthatod, hogy velem vagy nélkülem akarsz szembenézni mindezzel, hogy vágysz, kéred, akarod a segítségem vagy egyedül oldod meg, mint eddig minden mást az életedben. S így kanyarodunk vissza a kérdések kérdéséhez: mondd csak, hogy szólítsalak ezek után?
A választása egyértelmű lesz, bármelyik nevet mondja ki, s vagy azonnal kiszállok ebből a számára rémálomnak tűnő látomásból, vagy a keblemre ölelem, s minden kérdésére, minden kétségére megnyugtató választ adok. S ahogyan a háta mögött köddé válnak az alakok, úgy változnak meg az én vonásaim is, magam mögött hagyva az előbb magamra erőszakolt béklyót. Teljesen emberi formámat mutattam neki, mellényben és ingben ültem előtte, s egy aprót szipogva vártam a válaszát, vártam, hogy végre megszólaljon.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
A folytatódó jelenet, megelevenedett emlékkép egymást követő eseményeinek sora, végig odavonzzák lélektükreim kékségét. Lélegezni is alig merek, nehogy megtörjön a varázs, köddé legyenek az alakok, a szüleim, akiket sosem ismertem, mégis pontosan tudom, hogy ők azok. Hogy tehették? Hogy voltak rá képesek? Szüntelenül kavarognak ugyanazok a kérdések nyughatatlanul a gondolataim között, a válasz pedig nincs meg rájuk. Hiába látom, mi történik, hiába hallom a hangjukat, látom az arcukat és azt, hogy mennyire akarják, mennyire önként tesznek kockára ...engem. Szinte még nem is léteztem, már elárultak. Azok, akiknek a legjobban kellett volna védeniük. Hiába lesz egyre tisztább miféle véglet felé halad a múltam eme szeletkéje, mégis reménytől összeszoruló szívvel akarom, hogy a végén legyen valami… valami, ami végül egészen más befejezést ad az ismeretlen történetnek. Rettegek a végétől, attól, ami felé megállíthatatlanul közelít az események sora, a beszélgetések foszlánya. A végkifejlet felé, amit sosem akartam, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Mégis megtörtént.
Ahogy a mozdulatlanság örökkévalóságába fagy a múlt részlete, továbbra sem veszem el a tekintetem róluk. Mozdulataik a semmibe ragadnak, vonásaikon megáll az idő és csak akkor eszmélek fel, amikor az érintés a hátamon szalad végig, az arcomat pedig akkor fordítom a démon felé, amikor ráhatással irányítja magára és keresi a tekintetem. Nem tudom, hogy mit gondoljak, hogy miként érezzek. Annyira szeretném azt hinni, hogy mindez nem igaz, hogy csupán kegyetlen játék az egész, hogy szinte belesajdul a lelkem és egy részem megszakad, miközben érzem, hogy csupán önmagamat akarom becsapni.
- Miért tetted? - halkan szólalok meg. Hiába az imént látott jelenet, az amiképpen anyámtól érdeklődött a nevemről vagy beszélt arról, hogy milyen leszek majd, egyszerűen nem értem, miért adta a vérét, miért engem választott.
- Kényszerítettek? - igazából fogalmam sincs, hogy ez egyáltalán lehetséges-e és abban sem vagyok biztos, hogy igazán tudni szeretném-e erre a választ vagy sem.
- Miért most bukkantál fel az életemben? Akkor és ott a sikátorban, véletlenül találkoztunk vagy te intézted így? - nagyon keveset tudok arról, hogy miféle mágiával zártak el ettől a világtól, így azt sem, hogy nem tudott vagy nem akart megtalálni annyi éven át. Igazából pedig már azon nem lepődnék meg, ha kiderülne, csak én hittem azt, a véletlenen múlt, hogy pont akkor belé sikerült futnom azon az éjjelen.
Meg akarom érteni, amit még felfogni is alig vagyok képes. Minden, amit eddig hittem magamról, most hazugságnak tűnik és fogalmam sincs mit kellene tegyek ezután. Vagy egyáltalán, hogy ki vagyok valójában.
- Tudod, egész életemben jó voltam. Mindig. Betartottam a szabályokat, kedves, előzékeny és őszinte másokkal és nagyon, nagyon keményen hajtottam szinte mindenért. Jó ember vagyok. - kicsit naiv, sokszor akaratomon kívül bajba kerülő, de alapvetően jó. Most pedig… mégis, hogyan lehetnék az, ha egy démon vére van az ereimben?
- Mit jelent az, hogy... - szükségem van egy mélyebb légvételre, mert még gondolatban is szokatlan, amit ki kell mondanom, nemhogy el is hangozzon. Viszont tudnom kell, most már nem zárhatom vissza azt a palackot, amiből ezt a szellemet kiengedtem. - ...hogy a lányod vagyok? - ha nem is igazán, de a látottak alapján valahol, valahogyan mégis.

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Érzem a fájdalmát, átérzem az összes kínt, ami a szívét húzza, ami miatt összeesik előttem, amiért könnyezve, sírva nézi végig a neki mutatott jelenetet. Nem az empátiám miatt, a beleérző képességem nyomán élem meg a szenvedését, de a billog, a mellkasára festett kereszt miatt tudom, hogy mi játszódik le benne, bár ahogyan végigmérek rajta, nem lenne rá szükségem, hogy tudjam milyen háború is zajlik a lelkében, hiszen összetört alakja mindent elárul. S én csak sóhajtok, figyelem, ahogyan a szüleire fordítja a tekintetét, s amikor kimondja azt az egyetlen szót, a színmű szereplői újra mozogni kezdenek.
- Ha megszakad a kör, kiszabadulhat! Gyorsan, igyekezzetek! - a boszorkánymester aggódó kiáltásai töltötték meg a teret, s látszódott rajta a mérhetetlen erőlködés, hogy valamiképpen a rúnák fogságában tartson.
Még most is érzem a bőrömet szaggató villámok erejét, még most is megkeseríti a számat a gyűlölet, amit irántuk éreztem, s valahol még mindig szórakoztat a bátorságuk, amiért engem idéztek meg azon azon a hideg, téli éjszakán.
- Alkut ajánlok démon! Teljesítsd és visszatérhetsz a Pokolba! - Valentine gőgös magabiztossággal állt a tárgyalás élére, de engem nem érdekelt mondandója, figyelmem az előttem álló terhes nő kötötte le, kinek alakjára úgy rácsodálkoztam, mintha sosem láttam még volna hozzá hasonlót.
- Mi lesz a neve? - fordulok felé, mintha ez az egész nem is történne meg, úgy hagyom magam mögött az ajánlatot.
- Acélozd meg a lelked Symma! Ne engedj a csábításának! - ismét csak Valentine hangja csattan, de nem üt meg nálam semmilyen ingerküszöböt, így még mindig nem figyelek rá. A nőt nézem, hatalmas pocakját, látszik rajtam, hogy megigéz és elcsábít a meg nem született gyermek látványa.
- Oswin... Oswinnak fogjuk hívni. - sóhajtotta felém az eddig némának hitt harmadik férfi.
- Gyönyörű kislány lesz, már előre látom... - tekintetemet az összetört alakra emelem, akinek nem kellett semmit sem tennie azért, hogy a prófécia, amit annak idején olyan könnyelműen mondtam, beteljesedjen. Néztem őt, ahogy figyeli a már megtörtént eseményeket, ahogyan elmém tű pontos emlékei képet öltenek a szemei előtt.
- Ebből elég legyen! - ismét csak Valentine hangja dörren mögöttem, s mint ahogyan akkor, most is szétszakítanám a túlzottan öntelt arcát. - Okkal idéztünk meg démon, ne húzd az időnket!
Vigyorral fordultam felé, mely inkább volt gyilkos vicsor, mintsem kedveskedő grimasz, s ahogyan fekete fogaim villantak alabástrom bőröm kontrasztjában, úgy ingott meg egy pillanatra a boszorkánymester figyelme, s hullámzott az engem kalodába záró varázslat ereje. - Mit akarsz ... Valentine ... Morgenstein?
- Huh... Nem tudtam, hogy ennyire híres vagyok a Pokolban!
- Vannak lelkek, akiket figyelemmel követünk, bukott lelkek, akiknek már foglalt helye van közöttünk...
- Nem érdekelnek a történeteid! - köpte felém a szavakat, majd hosszas, fárasztó magyarázatba kezdett, hogy a vérem kell neki, a ichor, mellyel árnyvadászok egy új generációját kívánja létrehozni, mely generáció első tagja a még meg nem született gyermek lenne, egy kísérlet, a jövőbe vetett hitének legfényesebb csillaga. S ahogyan hallgattam őt, akkor sem és most sem értem, hogy miért mentem bele az alkuba. Talán a fricska az angyalok felé, hogy egyik harcosuk képes ennyire eltávolodni a tanaiktól? Talán a kíváncsiság hajtott előre, mert tudni akartam, hogy egy ilyen szentségtelen házasságnak milyen következményei lehetnek? Talán az, amit cserébe kaptam...?
Újra megfagyasztom a képet, elhallgatnak a szereplők, s én a helyemről felkelve sétálok a lány mellé, hogy letérdeljek mellé, s gerincének vonalát simítsam, megnyugtatandó őt.
- Valentine és a szüleid a véremmel mérgeztek meg téged, már magzatként megpecsételve a sorsod. - ujjaim megállnak nyakának magasságában, majd felém fordítom a tekintetét, ha eddig nem tette volna meg magától. - A véremből vagy Oswin... A lányom vagy Aezess... És attól a pillanattól kezdve szeretlek, amikor először megláttalak édesanyád hasában... Kutass az érzéseid között, tudnod kell, hogy ez mind igaz, hogy én vagyok az apád!
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Hirtelen fagy meg az ereimben a vér, legalábbis ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, ami vég nélkül elönt, rettegéssel vonja be a szívemet és ugyanennek a tükröződését jeleníti meg a tekintetemben. Fogalmam sincs, hogy csak képletesen vagy szó szerint érti az elhangzottakat, de valahol mélyen reménykedem még abban, hogy csupán a szavakat forgatta ilyesféle módon és nem szó szerint kell azokat vegyem. Látomás, álom, lidércnyomás; legyen ezek bármelyike is a jelenlegi, nem számít, uralhatatlan remegéssel, félelemmel, kétségbeesett gyötrődéssel tölt el mindaz, amit olyan könnyedén tálalt a számomra.
- Hogy mi…? - alig hallhatóan nyögöm ki a kérdést, mint aki fel sem fogta igazán az elhangzottakat, noha minden reakcióm tökéletes árulkodója annak, hogy nagyon is jól értettem.
- Te nem vagy az apám… nem lehet... - tagadom meg zsigerből már csak a felvetést is. Minden korábbi érintése új színezetet kap ezáltal és bár eddig sem tudtam könnyen elfogadni, egyáltalán fogadni azokat, most így, ebben a megvilágításban valódi borzalommal öntenek el. Ez… ez csak egyszerűen nem lehetséges. Ezerszer inkább a vörös szemű démon a hófehér szárnyaival, semmint az, hogy Ő… Istenem, ugye nem?! Kérlek… könyörgöm…
Nem kapok levegőt. Nem számít, hogy mennyire valódi vagy sem, amit megélek, egyáltalán nem tudok lélegezni. Kapkodva emelkedik a mellkasom és hamarosan a torkom után kell nyúlnom…
Fogalmam sincs, hogyan vagy miképpen vagyok még magamnál – már amennyire ezt az állapotot annak lehet nevezni –, egyáltalán életben. A gondolataim még most is a lelkembe izzó kijelentés körül forognak, ami miatt képtelen vagyok nyomon követni azt, ami történik ezután. Ha valóban az lennék, amire utalt, akkor nem lehetnék árnyvadász, nem?! Lennie kellene egy jelnek, egy démoni jegynek, egy olyan részemnek, amely eltorzult, ami bizonyítja, hogy mi vagyok, de ilyenem nincs. Ez az egyetlen gondolat, amibe utolsó hajszálként kapaszkodni tudok, miközben forró könnycseppek áztatják az arcomat újra, gyengeségem tagadhatatlan jeleként.
Összeroskadok. Ott, ahol vagyok. A térdeim, a lábaim felmondják a szolgálatot még ebben az irrealitás talaján mozgó dimenzióban is és képtelen vagyok megtartani tovább a súlyomat. Kell idő, mire megint képes leszek ráfigyelni, az elhangzó szavaira és arra, hogy megértsem, hogy eljussanak a tudatomig az általa kiejtettek. Halandó részem egyelőre nemhogy elfogadni, felfogni sem képtelen mindazt, ami történik. Ennek pedig csak tovább tetéződése, amikor a szüleimet említi. Nem teheti… nem húzhatja elő ezt a kártyát, amikor annyi éven át annyira küzdöttem, hogy megszabaduljak a terhüktől, a gondolatuktól és attól az érzéstől, hogy elhagytak, hogy nem akartak. Nem végeztem valami jó munkát.
Tekintetem nagyra nyílik a megjelenő alakok látványától és akaratlanul is anyám és apám vonzza a szempáromat, míg a boszorkánymester és Valentine kevéssé.
Ki akarom mondani, hogy elég legyen, hogy hagyja abba, hogy ne folytassa és összeszorítom a pilláimat is, amelyek alól újabb, forró, kövér könnycseppek szabadulnak el. Túl fájdalmas, túlságosan felkészületlen vagyok arra, hogy ezt most akarjam végignézni, de égek a vágytól, hogy tudjam, amit kérés nélkül felkínált. Végül pedig bólintok. Csak egyszer, de határozottan emelem vissza rá kékjeimet, noha egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek kezelni, ami ezután fog történni.
- Folytasd... - nem jelentem ki, de a hangszínemben ott húzódik a kérés; több, mint látni vágyom mi történt, megérteni ki vagyok és honnan származom.



//bocsi a kevéske beszédrészért  

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Ahogyan ő átalakul, úgy változnak az én vonásaim. Ahogyan egész teste démoni alakját felveszi, úgy válok én is azzá a szörnyeteggé, amit a látomásban tudhatott maga mellett. S én csak ülök hátamat a tükörnek vetve, figyelem a kétségbeesett kérdéseit, nézem a rácsok mögé zárt állatokra jellemző sétáját, szívom magamba a szemeiben ülő félelmet. Hat rám a jelenléte, elvarázsol egész lénye, és ha más módszert választottam volna arra, hogy megismertessem az elméjét kalodába záró titkokkal, akkor most közelebb lépnék hozzá, megölelném és megnyugtatnám, hogy minden rendben lesz.
De nem így teszek. - Tudom, dőreség kérdésre kérdéssel válaszolni, de... Miért akarja egy apa a lányát? Miért kell neki a gyermeke?
Úgy érzem, ezzel a válaszommal átléptem egy olyan határolóvonalat, s mint annak idején Julius Cézárnak a Rubicon hídján, s már nekem sem volt visszaút, mint ahogyan az előttem lévőnek sem.
- Ezek után már nem maradhatnak a dolgok a régiben, hiszen te is tudod, sejtened kell, érezned, hogy minden, amit mondok neked, igaz. Afelett viszont nincs hatalmam, hogy mit gondolsz majd róla, hiszen nem egy agymosott porhüvelyre van szükségem, hanem rád!
Arra viszont nem térek ki ismét, hogy miért vagyok az irigye. Ha az előző mondataim nem gyújtottak lámpást az elméjében, akkor hasztalan lenne újra fáklyával rávilágítanom az elhangzottakra, így csendben figyelem őt, ahogyan egyre-másra szakadnak ki belőle a kérdések. Néha elmosolyogtam magam, néha csak bólintottam a felvetéseire, de egyetlen pillanatra sem vettem le róla óvón figyelő pillantásom. - Gyere közelebb, ülj le mellém!
Kérem tőle egy hosszabb levegővétel közben, s ha megteszi nekem, ha elindul felém, karomat emelem felé, hogy segítsem a leülésben. Persze csak akkor, ha szüksége van rá.
- Első találkozásunkkor azt hallottad, amit hallanod kellett, azt láttad, amit látnod kellett... És bármennyire is vonzó a gondolat, hogy bántsam a szeretteidet, hogy bukásod okán elvegyem az életüket, feloldozlak a feladat súlya alól. - fejemet felé fordítom, démoni szám szélesre húzódik, mely ebben a formában talán nem támasztotta alá a mondandóm, de minden szó, ami elhagyta ajkaim, igaz volt. - S nem kell félned, dönts bárhogyan, nem rajtuk élem ki a csalódottságomat.
Még mindig őt néztem, majd egy sóhajjal ajkaimon folytattam. - Ismertem őket ... a szüleidet.
Fordulok el tőle, majd egy pillanatra lehunyom a szememet, s amikor újra kinyitom, a tükörterem közepén négy alak jelenik meg, s ahogyan a kusza füstfelhő felszáll alakjukról, úgy ismerheti fel az apját és az anyját, egy talán sosem látott boszorkánymestert, aki mítikus nyelven varázsigéket kántál ... és szemei előtt elevenedik meg Valentine Morgenstern fiatalkori önmaga. Villámok és dörgés követi a mágus szavait, szinte a föld is megremeg a hatalmas erők megidézése közben, s miután vakító fényözön mindent betelített, démoni alakom jelent meg a négyes alkotta kör közepén.
A látomás megállt, megfagyott a pillanatban, s rémületet festett az emberek arcára, míg az enyémre tajtékzó dühöt. - Folytassam? Akarod látni a többit?
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Újabb miértek egész hada sorjázik a homlokom mögött, miközben alig valamicskét rázom meg a fejemet, őt hallgatva. Az a valami, ami lehetetlen, hogy létezzen, ami azóta kísért, hogy ott hagyott a sikátorban a pokoli éjszaka után, szívesen veszi az arcomat simító érintést. A szárnyak enyhén széjjelebb nyílnak, feszítik a hátamat és mindeközben én a kétségbeesés és zavartság káoszviharában találom magamat.
Hallom a szavait, értelmük eljut tudatom legelrejtettebb zugaiba, mégis annyi kérdést szülnek, amelyeket azt hiszem, nem is lennék képtelen mind feltenni.
Lehajtom a fejem, sötét tincseim megállíthatatlanul omolva buknak át a vállaimon. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs miért létezem, ha a szüleim sosem akartak igazán. Nem úgy, ahogyan megszülettem. Amilyen vagyok, aki lettem. Így pedig elég nehéz másra gondolnom, másként aposztrofálnom a saját létezésemet, önmagamat.
Nem számolok azzal, hogy közelebb fog vonni magához. Olyan hirtelen ér, hogy fogalmam sincs mit tegyek, csak a kezeim mozdulnak, ahogy önkéntelen a mellkasának illesztem a tenyereimet. Nem igazán nagy erővel, de a feszültség ott szánkázik az érintés alatt, ami csak akkor válik nagyobbá, amikor futó csókot hint a hajamra. Űzött vadként pillantok fel rá, az érintése még mindig rendkívül kettős érzéseket generál bennem. Egy részem, egy olyan részem, ami talán nem is létezik, akarja, borzasztóan akarja, míg minden más, az ösztöneim, a józan eszem képtelen elfogadni.
- Miért akarsz engem? Mire kellek neked? - továbbra sem értem az okát, mindazt, ami a háttérben húzódik meg és amelyek az ő szavainak forrása. - ...és, ha megismerem azt, amit olyan nagyon meg akarsz mutatni, akkor utána mi lesz? Mi lesz akkor, ha a dolgok maradnak a régiben, ha ugyanúgy gondolkodom rólad és a hozzád hasonlóakról, mint most is? - nincs a hangomban indulat, legalábbis nem igazán az ellenséges fajta. Az, hogy túl sok, amit elmondott, amit megtett már eddig is, nem kérdéses. Napok óta alig alvásokkal próbáltam talpon maradni, alig telt idő azóta, hogy a legnagyobb félelmeim vettek körül és hiába volt látomás, lidércnyomás csupán, a kár nem kisebb, amit hagyott maga után az élmény. Ha nem épp a vörös szempár kísért, akkor attól rettegek, mikor élem át megint azokat a szörnyűségeket, ezúttal valódiként. Újra és újra megkérdőjelezem önmagamat, a mellkasomra nyomott bélyeg terhe pedig mázsás súlyként temet maga alá. Fuldoklom, miközben egy részem tudni akarja mi történik velem és főleg miért. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy elfogadjanak, hogy jó legyek, hogy a hátrányaim ellenére is teljesítsek, most pedig az egyetlen, eddig biztosnak tűnő valami is kezd kicsúszni a talpam alól.
Értetlenül szaladnak összébb a szemöldökeim lélektükreim kékjei felett. Méghogy engem irigyelne? Pont engem…? Ez az egész túlságosan abszurdnak tűnik. A továbbhátrálásakor lassan fel-alá kezdek járkálni, pár lépésenként fordulva meg minden alkalommal, de a figyelmem végig neki szentelve.
- Csak kérdéseim vannak... - jó részben. Leginkább. Éppen csak azt nem tudom mégis melyikkel kezdjem.
- Miért irigyelnél? Mit látsz bennem? Miért vagyok fontos neked? Miért én? - ugyanazokat a köröket járom le megint, nem csak a járkálással, de a kérdéshalmazzal is. Ugyan, egy olyan démon, mint ő és egy olyan senki, mint én mégis hol, miféle realitásban találnának közös pontot maguknak.
- ...és, ha valóban ennyire akarsz, miért engednél el? Nem bántanád azokat, akik fontosak nekem? Hagynál kibújni mindaz alól, amit kilátásba helyeztél? - valahogy nem tudom elhinni, hogy ennyire egyszerű lenne, hogy elsétálhatok az elől, amit néhány napja vázolt fel, mi több, szemléletesen és részletesen megmutatott, ha nem teljesítem azt, amit akar.
- Még alig éltem. Még nem voltam senki sem igazán. Még alig tapasztaltam meg a világból valamit. Nincs semmilyen különleges képességem vagy adottságom. Még soha nem szerettek... - semmilyen értelemben. Nem voltak szüleim, akik feltétel nélkül megtették volna,  nem volt senki más sem, aki magamért tette volna. - ...de amit kellett, azt jól csináltam eddig. Próbálkoztam és volt eredménye. Te pedig azt kérdezed, hogy mi hiányozna a legjobban? Minden. - állok meg vele szemben, széttárva a kezeimet előtte. Az összes lehetőség, az összes remény, mindaz, ami rám várna, a jövőm, noha harcokkal véresre festve is, de akkor is egy egész élet jövője az, amiről le kellene, hogy mondjak. - ...és azt akarod, hogy hozzak meg egy olyan döntést, ami nem ad igazi választást. Élhetem a régi életem, de ezek után folyamatosan ettől kísértve... - a tükörmásomra téved a tekintetem, amiben már nem magamat látom, hanem azt a valamit, de ha lenézek a kezeimre, a testemre, akkor az, az enyém és csupán a csillogó felület alakja változott meg teljesen.
- ...vagy felrúghatom, hogy válaszokat kaphassak és közben nem marad számomra semmi, ami valódi volna. - ellenben szövetséget köthetek a leghatalmasabb démonok egyikével. Egyáltalán megtehetem? Vagy csupán ez a mézesmadzag, aminek a vége ki tudja, hová vezet?

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Mert ismerned kell azt az oldaladat is, amit eddig elrejtettek előled. Amit titkok, mágia és hazugságok mögé zártak, mely ajtók kulcsát a kezedbe adom, s bármennyire rántanám le a leplet a szemeid elől, bármennyire siettetném a megismerés folyamatát, azt neked kell eldöntened, hogy mit kezdesz vele lányom. - látom rajta, mennyire szenved, érzem a billogon keresztül a szívében dúló harcot, amikor arcához érek, de nem tántorodom el, nem hagyhatom annyiban, ütnöm kell a vasat, hogy olyan gyönyörűnek lássa magát, mint amilyennek én látom őt. - Mindenki okkal jött erre a világra, nem gondolhatsz magadra balesetként!
Csitítom el ezt a gondolatot a fejében szavaimmal, majd mélyet sóhajtok, ahogyan közelebb húzom magamhoz, ahogyan fejét mellkasomra hajtom, ahogyan haját simítom végig ujjaim fésűjével.
- Vajon akkor is így éreznél, ha én talállak meg előbb? Ha az én világomat ismered meg előbb, s nem az árnyvadászok dogmáin keresztül alakítasz ki véleményt? Vajon akkor is ragaszkodnál ezekhez a tézisekhez, előítéletekhez? - ajkaimmal csókolom meg fejének búbját, s miközben magamhoz ölelem, folytatom a megkezdett gondolatot. - Ha az én szemeimmel láttad volna az Árnyvilágot először, akkor is így kardoskodnál a benned élő kíváncsiság ellen? Nem is tudod, mennyire vagy fontos nekem, de ha az a vágyad, az akaratod, akkor elengedlek, akkor visszaveszem a keresztet és fájó lélekkel hagylak járni a saját utad...
Újra csak sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, az irigyed vagyok. Féltékenyen nézek rád, hiszen az évezredek tapasztalata már semmi újjal nem tud meglepni, de te most olyan döntés előtt állsz, ami mindent megváltoztathat az életedben. Érzem benned a kíváncsiságot, a szomjat a tudás iránt, mégis visszafogod magad, mert ez az egész nem illeszthető a jelenlegi életedbe... - elengedem őt, hátrálok két lépést, majd ismét csak sóhajjal pillantok szemeibe. - Ezt a döntést, azonban nem hozhatom meg helyetted, magadnak kell tudnod, hogy elég neked a jelened vagy vágysz egy másfajta jövőre, de azt sose feledd, hogy a más nem rossz ... csak más.
Nevetem el magam, majd ismét pár lépéssel hátrálok, miközben körbenézek a térben, amit kettőnknek álmodott. A tükörterem falait figyelem, kettőnk démoni alakját, párosunk összeillő és hasonlatos vonásait, hófehér együttesünk ebben a kitalált világban.
- Mesélj nekem magadról, mi hiányozna a mostani életedből, miről mondanál le a legnehezebben? - tekintek ismét rá, majd hátamat az egyik fényes felületnek vetem, s megtámaszkodva rajta figyelem válaszát. - S ha kérdésed van, amit még nem tettél fel, itt a hely és az idő, hogy halljam őket, s én válaszoljak rájuk. - mosolygok rá, majd engedek a tartásomon, és lecsúszok a padlóra, hogy kényelmet találva üljek le előtte.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Ahogy beszél, úgy nyúlok tudattalanul is a mellkasomhoz, oda, ahonnan a tőle kapott szentségtelen a bőrömbe ivódott. Valójában fogalmam sincs, hogy mire jó, azon túl, bemocskolja a bőrömet és a lényemet is egyaránt. De úgy tűnik többre is hivatott mindezeknél, az pedig, hogy pontosan tudja mire gondolok vagy miként érzek, rettenettel tölt el. A legszemélyesebb dolgaimban olvas úgy, ahogyan senki más. Soha eddigi életemben. Nem tudom más mit érezne a helyemben, hogy neki milyen lenne, ha rá kellene döbbennie, minden titka valaki olyané, akiben nem bízik, akitől fél, akit a legszívesebben elkerülne, jó messzire. ...és én mégis itt vagyok, a karjának súlya-, érintésének terhe alatt.
Nagyon nagy igazság van a szavaiban és bár mindennél jobban szeretném, ha nem így lenne, ha hadakozhatnék a kimondottal, rá kell döbbenjek, hogy nem tudok. Nemhogy jól titkolták, éveken át blokkolták is mágiával, úgyhogy esetemben nem volt szó arról, akár hangyányit is sejtettem volna arról a világról, amelyben meg kellene állnom a helyemet. Most mégis itt vagyok…
Lassan rázom meg a fejemet. Nem akarom elhinni, amiket mondd. Nem lehet igaz, nem lehet valóság, hogy én teremtettem mindazt, amibe eddig belekóstoltatott.
- Miért akartad, hogy mindezeket lássam? ...hogy átéljem? Mi olyan jó neked ebben? - nem tudom megérteni, azt meg elfogadni, hogy nettó kibaszásból tenné, hiszen abban számára nincs semmiféle haszon, ha démon, akkor sem. A szüleim, a tetteik, azok az érzéseim, amelyeket magam sem bolygatok meg, miért kellett, hogy kíméletlenül az arcomba dörgölje őket? Hogy meggyötörjön? Tényleg ennyiről lenne szó csupán?
A szárnyak, az időközben gyűlöltek megjelenésére nem számítok és nem is akarom, hogy itt legyenek. Szerintem borzasztóak, rémisztőek és végképp nem az enyémek Nem lehetnek azok.
Örömtelen az a kacajhoz vagy inkább csak a kezdeményhez hasonló hang, aminek nem tudok parancsolni, ami kontrollálatlanul szökik le az ajkaimról. - Élve kellek neked... - magam sem tudom, hogy kijelentem vagy visszakérdezek inkább, de mire a végére érek, addigra elveszem lélektükreimet róla. Muszáj valahol máshol megnyugvást találnom háborgó lelkem kapuinak, mert annyira hihetetlen és abszurdnak tűnik ez az egész. Ő, én, itt és így. Megint valami lidérces vízióban vagyok és ki tudja mikor vagy hogyan tudok kijönni belőle és mennyit vesz el tőlem az alatt, amíg itt tart.
- Halandó vagyok. Árnyvadász, nekem nem lehetnek szárnyaim. - tenyeremet a mellkasomra illesztem, ahogy visszavezetem rá íriszeimet. Persze, hogy nem tudom, nem akarom elfogadni azt, ami nem lehetséges. Mégis miként lehetne az? Hogyan?
Állom a tekintetét és bár minden egyes szava célt talál, nem adom meg neki azt, hogy láthassa is rajtam. Nagyot nyelek, mert ezek a dolgok nem így igazak, nem ebben a formában, ahogy ő mondja el őket. - Miért kellene, hogy tudják, hogy terheljem őket azzal, amivel nem nekik kell megbirkózniuk? - halkan kérdezek vissza, a szembogaraimat végig rajta tartva. Nincs semmi kérkedés a hangomban, őszinte hit viszont annál inkább, hogy valóban nem úgy vélem, bárkit is fárasztanom kellene azzal, ami kizárólag engem érint és senki mást. Ráadásul nem is tartozom elszámolással se a szemben állónak, sem pedig másnak ebben a tekintetben.
- Mit akarsz tőlem? - nem tudok rájönni, hogy miért, hogy mi végre, mi célból teszi mindezt. Az, hogy itt van velem, kétségtelen, hogy ő okozta, indította el a lavinát, szintén igaz. A felszín kérge alá kapargálni viszont sosem akartam, okkal. Most már pontosan tudom, hogy azzal.
Szeretném azt mondani, hogy leperegnek rólam a szavai, de közel sem. Valójában nagyon is jól irányozza az összeset és azok minden egyes alkalommal tökéletesen érnek célba pont ott, ahol a legérzékenyebb, ahol a legjobban tud fájni.
- Miért mondod mindezt el nekem? - erőtlennek hangzó, de valahol mégis határozott a kérdés. Nem harcolni akarok vele, nem is tudnék, ezzel a legutóbbi alkalom elején is tisztában voltam. A szüleim említésére azonban nagyon nehéz közömbösnek maradnom. Szeretnék rákérdezni, de valami mégis megköti a nyelvem; vajon tényleg tudni akarom-e?!
- Nem kellettem a saját szüleimnek sem, miért ne hinném, hogy a létezésem puszta baleset…? Valami, aminek a nemléte üdvösebb volna…? - nem volna értelme annak, hogy hallgatásba burkolózzak, amikor már egyértelművé tette; pontosan tudja mire gondolok, mit érzek. - Démon vagy, mégis mi mást hihetnék rólad? - makacsul ragaszkodom ahhoz, amit tudok velük kapcsolatban, amit tanítottak, amire a teljes létem és annak értelme alapul. Mi nem állunk a démonok oldalára, mi az embereket védjük. A határozottságom azonban érzem, hogy mennyire gyenge lábakon áll a fáradtság és a kétkedés terhe alatt.
Már rezzenéstelenül fogadom, amikor megérinti az arcomat, de még mindig idegen és minden porcikámban tiltottnak élem meg. Olyasminek, ami nem történhetne meg.
- Tényleg elengednél? - nehéz lenne elhinnem, a démonok nem tesznek ilyet, akkor ő miért lenne kivétel?
Annyira egyértelmű, annyira kézenfekvő lenne a válasz a kérdésére, hiszen csak a nevemet kellene kimondanom, mégsem megy. Hiába veszek hozzá levegőt, hiába tolul a nyelvem hegyére. Mert neki válaszai vannak, olyan válaszai, amelyeket nem hiszem, hogy valaha is megkaphatnék. ...de ez vajon megérné?

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Szavak nélkül is tudtam, hogy szükséged van rám... Emlékszel, a jel a mellkasodon. Suttog felém, gondolatokat küld a dimenziók között, s rettegett, féltett téged, a fáradtság, a kialvatlanság, a zaklatottság. - mondom ki a szavakat, lassan és megfontoltan osztom meg vele a szíve felett viselt ajándék valódi hasznosságát. Mert látom őt minden egyes pillanatban, hallom minden apró kis gondolatát, s előre tudom, hogy mit fog tenni, még mielőtt izmait munkára bírná. - Ha egy senki vagy, akkor egész életedben jól titkolták előled, hogy valójában ki vagy... Azt hiszed, én tettem veled valamit? Hiszen én csak egy ajtót mutattam neked, melyen te léptél be, melyet magadra zártál és a kulcsot olyan messzire dobtad, hogy sose találj ki a saját poklod útvesztőjéből. Mit gondolsz, ismertem a szüleidet? Vajon tudtam, hogy elárulták a Klávét? S szerinted tudtam Thomasról? Vajon elkövetek akkora hibát, hogy szerelmet vallok neked az ő alakjában? Hmm?
Elengedtem őt, s Aezess élt a lehetőséggel, s amint kiszabadult, ahogyan megfordult, gyönyörű látvány bontakozott ki előttem. Szárnyai, mint ólomnehezékek, úgy húzták le a vállát, s ahogyan az ó hátán, úgy az enyémen is megjelentek a repülés hófehér kellékei. Szemeimet lehunytam, nyakamban hangos recsegéssel lazítottam meg az ízületeket és hosszan kifújt sóhajjal tártam szét szárnyaimat.
- Nem Kedvesem, te még nem tudod miért, de érdekesebb vagy számomra élve, mint holtan és hidd el, ha azt mondom és ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy ez így is maradjon. - rébuszokban beszélek, de nem mondhatom el neki az okokat és az indokaim, s csak remélni merem, hogy egyelőre ennyi válasz elég is a kérdéseire, hogy ezzel is beéri, mert ha nem, drasztikusabb módon kell elvennem a kedvét a további kérdésektől. - Látom még mindig nem szoktad meg őket, pedig gyönyörűek, kecsesek, pontosan olyanok, mint te...
Mutatok a szárnyaira, s amikor talán ő is azokra fordítja a tekintetét, közelebb lépek hozzá. - Bár tudom rá a választ, de neked kell kimondanod, hogy halljad, hogy tudatosuljon benned, hogy elfogadd a nyilvánvalót... Észrevette valaki azok közül, akik olyan fontosak neked, hogy nem aludtál napok óta? Megkérdezték az állítólagos barátaid, hogy minden rendben? Törődtek veled annyira, hogy legalább egy pihenőnapot kapj, mielőtt újra járőrözni küldtek? Ha neked annyira fontosak ők, akkor vélhetem, hogy te is ugyanannyira vagy fontos nekik? Vagy csak hazudnak neked? Hazudnak arról, hogy a barátaid, hogy törődnek veled, de csak azért, hogy elfoglald a senkik jelentéktelen életét az árnyvadászok ágyútöltelékei között? Hmm? - közel voltam hozzá, de nem érintettem meg, pedig a vágy ott motoszkált bennem, az akaratot csak nagy fegyelmezés árán tudtam visszafogni, s ahogyan a szemeit figyeltem, ahogyan ittam magamba arcának vonásait, úgy szólaltam meg újra.
- S mégis én vagyok ebben az álomképben az egyetlen, aki itt van melletted... Én vagyok az egyetlen, akit érdekel a sorsod, az érzéseid, a fájdalmad, s most persze mondhatnád azt, hogy én okoztam minden bajodat, de tedd fel magadnak a kérdést: vajon kinek a bűntudata hívta életre a poklot, amit újra és újra átéltél?
Elhajolok tőle és el is fordulok. - Mindig is lenyűgözött, hogy mennyire téveszmében éltek, hogy mennyire hiszitek azt, mi azért vagyunk a Pokolban, mert gonoszak vagyunk, pedig éppen ellenkezőleg! Mi azért lettünk olyanok, mint amilyenek vagyunk, mert oda száműztek minket... Igen, fellázadtunk a teremtő ellen, dacoltunk az akaratával, de előtte a Mennyek Birodalmában éltünk, óvó tekintettel figyeltük az emberiség első lépéseit, Ádám és Éva születését...
Hatalmasat sóhajtottam és megráztam a fejemet.
- Amit mondani, szeretnék... Nem miattam, Lucifer vagy bármelyik másik démon miatt kerültök a Pokolra, hanem a bűntudat miatt, mely felőröl titeket, mely rabigába hajt, mely mardossa a lelketek, ahogyan a te lelkedet is elemészti, de miért? Mert a szüleid vétkeztek, és elhiheted nekem, bűnhődnek is érte. De te...?
Lehunytam a szemeimet, s miközben mély sóhajommal vettem a levegőt, fejemet lehajtva fordultam vissza hozzá. - Miért hiszed azt, hogy bűn volt megszületned? Miért vág lelkedbe éket a bűntudat, ha a szüleidre gondolsz? Miért hiszed azt, hogy rosszat akarok neked azzal, hogy felnyitom a szemeidet és megmutatom, hogy ki vagy valójában?
Újra elhallgattam egy pillanatra, s ha még mindig ott volt arcán a könnycseppek maradéka, felitattam azt tenyerem forró ölelésével.
- Azt mondod, senki vagy. Én azt mondom, az lehetsz, aki csak akarsz lenni. Ha az első választod, akkor hatalmasat tévedtem és soha többé nem fogsz látni, de ha kíváncsi vagy, ha tudni akarod, hogy mit látok benned, akkor idővel megkapod a kérdéseidre a válaszokat. De ahhoz döntenek kell... A neved. Mondd ki a neved!
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


[You must be registered and logged in to see this image.]
Állóképesség és Kitartás rúnák segítségével vészelem át a nem alvásokat. Nem végleges megoldás, de amíg nem tudom, miként is oldjam meg, ami számomra teljesen lehetetlennek tűnik most még, kénytelen vagyok ezekre hagyatkozni. Persze nem jelenti azt, hogy képes vagyok folyamatosan ébren lenni, de az ébren töltött órák számát jelentősen megnövelik, a kávéfogyasztás pedig lassan olyan melléktámasza és -kiegészítője lesz a napjaimnak, mintha víz helyett nyelném az ébren tartó fekete löttyöt. ...de még mindezek sem segítenek igazán, eljön az a pillanat, amikor maga alá gyűr a fáradtság, bár ne tenné… A rémképek megint megelevenednek, amelyek már ébren is kísértenek, ilyenkor azonban sokkal intenzívebben.
Rettegve és dühösen könyörgöm ugyanazokat a kétségbeesett, valahol mégis határozott szavakat, hiába tudom, hogy halottnak a csók a hatásuk. Nem egyszer, nem kétszer kértem, kiabáltam, mikor mennyire sikerült éppen, a hatásuk azonban minden egyes alkalommal elmaradt. Nem hiszem, hogy most másként lenne majd. Mégis megpróbálom, erőtlenebből, fáradtabban, mint korábban, a fényes felületről visszatükröződő képmásom fertelmes manifesztálódása pedig most is ugyanolyan undorral és rettegéssel tölti el a szívemet, mint korábban is minden egyes alkalommal.
Összerezzenek a nem várt érintéstől és azzal a lendülettel fordulnék is meg, de az átölelő karok nem engednek. A szívem majd kiugrik a helyéről, a nyakamat hintő csók alatt pedig mellkasomba szakad egy lélegzet. Ne-ne-ne… ez nem lehetséges. Oldalra fordítom az arcom és noha nem látom teljesen, minden részletében Őt, pontosan tudom ki áll mögöttem. Soha nem lennék képes elfeledni a vonásait, mindegy melyik alakjában mutatkozna meg vagy mennyire a részleteiben.
- Te, hogy kerülsz ide? - szinte alig hallhatóan hagyják el a szavak az ajkaimat, remegőssel éllel átjárva azt.
A megjegyzése, noha eljut a tudatomig, egyáltalán nem fogadom el. Ez a förmedvény, ami visszapillant rám a tükörből, ami sötét árnyként követ azóta, hogy átéltem életem legszörnyűbb éjszakáját, soha nem lesz, nem lehet a részem. ...az egyszerűen képtelenség lenne.
Az is megrémít, ahogy a szavakat kiejti. Szégyen. Árnyvadász vagyok. ...lennék. ...leszek egy nap. Nem lenne szabad, hogy egy démon megriasszon, hogy ez a félelem, ami a szívembe ette magát, itt legyen. Gyökerestül kellene kitépjem, mégsem vagyok rá igazán képes. Leginkább azért, mert úgy hiszem valahol, mélyen eltemetve és sosem beismerve, hogy lehet igazság abban, amit mond.
A tükörmásunkra téved a tekintetem és kénytelen vagyok lehunyni, összeszorítani a pilláimat, mert az elém terülő látványt képtelen vagyok elviselni. Kell az a néhány légvételnyi lopott idő, amíg összeszedem magam. Egyszerűen csak kell.
- Nem hívtalak. - makacsul ejtem ki a szavakat, bár fogalmam sincs, nem emlékeszem, hogy tettem-e bármit, ami az ellenkezőjének lenne megfelelő. Ha igen, azt akkor sem szándékosan.
- Miért csinálod? Miért tetted ezt velem? ...én csak egy senki vagyok... - annyival több olyan személy lenne – nem mintha egy percig is kívánnám akármelyiküknek is azt a poklot, amit át kell éljek –, aki közelebb lehetne ahhoz, amit akar tőlem. Csak egy kezdő vagyok, nagyon messze attól, hogy eljuthassak a Vasnővérekhez és, ha a lehetetlen bekövetkezne, akkor sem tudom miként hozhatnék el neki a megformálatlan, nemes fémből annyit, amennyit követel tőlem. A kész fegyvereket meg nyilvántartják az Intézetben, így abból elcsenni sem olyasmi, amit észrevétlen ki tudnék vitelezni… Mégsem tudok nemet mondani, mert túl nagy a kockázat, a veszteség, amit kilátásba helyezett. Fogalmam sincs miként kell majd megoldanom, de tudom, hogy hiába nem akarom, akkor is meg fogom próbálni, mert a bukásom árát nem tudom megfizetni. Előbb adnám el a lelkemet önként, semmint engedném, hogy Neki baja essen. Nem, azt soha.
- Mit akar a Pokol hercegeinek egyike pont tőlem?! Vedd el inkább az életem, csak ne bántsd azokat, akik fontosak nekem. - önként adom. Félek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem, ezért bevallom, leginkább magam előtt; rettegek. De még mindig inkább én vesszek oda, mint bárki más, akit ismerek és aki fontos nekem.
Ahogy enged, úgy fordulok vele szembe. Kövér könnycsepp hull alá lélektükreim egyikéből. Gyenge vagyok. Tudom, hogy gyenge, hogy inkább dobnám el az életem, a lelkem üdvét, semmint, hogy ragaszkodjak földi létem pondróságához, csak azt nem lennék képes elviselni, hogy azoknak baja essen, aki(k) számomra fontos(ak).
Arra azonban a legkevésbé sem számítok, hogy éles fájdalom hasít a hátamba, mindkettő a lapockáim magasságában és hamarosan a tükörben látott, undorító formájában hasítják fel a bőrömet és bontakoznak ki teljes formájukban a szárnyaim… …de nekem nincsenek is szárnyaim. Nem lehetnek…

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Mindig ott vagyok, ahol lennem kell.
Karaktered arca :
Tom Ellis
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Mindig is meglep, amikor egy új tanítványra vésem rá a billogot, mellyel örökké magamhoz láncolom a lelküket. Aezess, így hívom őt attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam benne a számomra olyannyira végtelenül vonzó jegyeket, s amióta elváltak útjaink, elmém egy apró szeglete mindig rá fókuszál. Kötelék van közöttünk, jobbára egyoldalú függőség, hiszen én betekinthetek lelkének legféltettebb titkaiba, míg ő csak akkor és azt láthat belőlem, amit engedek neki.
Azt is érzem, látom rajta, hogy fél aludni, fél az álmaitól, inkább kínozza magát és talán serkentőkkel húzza az időt az elkerülhetetlennel szemben, de amikor végül megtörik, amikor végre enged Morpheus lágy ölelésének, csábít, hogy vele fedezzem fel az álmot, amit megél.
Mögötte jelenek meg, emberi alakom teljes pompájában magasodik fölé és amikor közelebb lépek hozzá, átkarolom fáradtnak tűnő alakját. Nyakába csókolok, s mintha érezném azt a csodálatos illatot, amit a sikátorban tapasztaltam áradni belőle, úgy szippantok mély sóhajjal. - Ő a részed, mindig is az volt és bármennyire küzdesz ellene, az is marad.
Hangom bizalmas, gondoskodó, már-már apai szeretet árad belőle, s ha felpillant a tükörbe, ha kettősünkre veti a tekintetét, akkor láthatja a fehér démont, mely három nappal ezelőtt megkeserítette az életét. Így akartam? Ezt szerettem volna? Egyáltalán nem állíthatom, hiszen most az ő álmában vagyunk, a szabályokat ő hozza mindaddig, amíg fel nem ébred, s mintha ezt az akaratot kellene nekem is követnem, úgy látszódom szörnyetegként a tükröződő felületen.
- Mondd csak Aezess, miért hívtál? Csak nem teljesítetted a küldetésed? - kérdéseim szelídek, csendesek, egyáltalán nem követelőek, mintha tanár beszélne a diákjával, mintha mentor oktatná a tanítvány, mintha apa szólna a lányához. - Vagy csak látni szerettél volna? Jobban megérteni, hogy ki vagy? Hogy elfogadd magad és kebledre öleld a megváltoztathatatlan tényt, hogy közülünk való vagy?
Ismét csak elfogott a vágy, a szenvedély tüze éledezett lelkemben, akartam őt, kéjjel gondoltam gyönyörű testére és mámorral epekedtem csillogó lelke után. Akartam őt, kétségtelen és mindent felülíró szándék volt ez, melyet csak az érthet meg, aki már találkozott szépséggel.
- Ne félj lányom, most már jó helyen vagy, most már nem történhet veled semmi! - suttogom neki, majd elengedem őt, ha menekülni akar tőlem, az álmát azonban nem hagyom el, hívatlan vendégként még mindig része vagyok a tudatalattijának.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Lakószárny-
Ugrás: