descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Noah Taylor Moore
if i cannot move heaven, i will raise hell
Dorothy Greenwood
❖ Klávé tag

avatar
Keresem :
ξ maybe someday
Tartózkodási hely :
ξ everywhere
Hobbi :
ξ enjoying the chaos
Karaktered arca :
ξ emma dumont
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


gratulálunk, elfogadva!
dust and shadows  
❖ the big praetor wolf ❖

Drága Noah!

Leírhatatlan, hogy már mennyire vártam, hogy végre elkészülj, mert annyira felkeltetted az érdeklődésemet a karakter elképzeléseddel, na meg persze a kicsi kitöltött részekkel, amit valószínűleg sikerült is a tudtodra hoznom azzal, hogy mégis ki a jó fene az a bizonyos Audrey? Meg kell mondanom, hogy tökéletes cliffhanger volt ez így az ET rész előtti kis apróság végére, hiszen ezért is vártam, hogy mit fogsz kihozni az ET-dből és szabad azt mondani, hogy mérhetetlenül imádtam?
Nem tudom, hogy miért mondtad, hogy nem tetszik, vagy nem is tudom, de én imádtam, hogy ilyen különleges módon került bemutatásra a karaktered háttere, az érzései.. Az, hogy egy másik karakterrel együtt mutattad be önmagadat vezettél rá a hasonlóságokra és a végén pedig a csattanó, hogy te voltál az, aki ezt tette vele és nem az apja.. Bár még mindig egyszerűbb azzal előállni, hogy védelmezed a fazont, minthogy amúgy én voltam, szóval tudom, hogy ártatlan, de azért ne ordítsd le a fejemet légyszíves.. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor érkezik meg majd Audrey, mert hiba lenne nem lecsapni egy ilyen karakterlehetőségre, aki tele van dühvel és megannyi lehetőséggel, hogy csak na...  
Még mindig mérhetetlenül imádlak és elképesztő, hogy ennyire meg tudsz engem lepni mindig, szóval nem is húzom tovább a szót, mert még körbe rajongalak úgy is majd úgy körülbelül kétezerszer és majd meggyőződöm róla, hogy a caps lock be legyen kapcsolva, hogy ÉREZD A TÖRŐDÉST!
Na, de tudod mi a teendő, ugye? Foglald le a szuperszexi arcodat, utána pedig nyomás a játéktérre, mert egyértelműen oda való vagy. Wink

Jó szórakozást! olajbogyo  


Noah Taylor Moore
❖ Praetor

avatar
Tartózkodási hely :
new york
Karaktered arca :
stephen amell
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


mr. smokey
Noah Taylor Moore
Do you feel the hunger, does it howl inside? Does it terrify you? Or do you feel alive?
stephen amell vérfarkas35a praetor lupus vezetője
the devil is in the details

❖ Becenév:
Noah.
❖ Születési hely, idõ:
1983. november 15. Pittsburgh, Pennsylvania
❖ Családi állapot:
Magányos farkas.
❖ Szexuális beállítottság:
Legutolsó tudomásom szerint heteroszexuális.
❖ Foglalkozás:
Büntetőjogi védőügyvéd.
❖ Ismertetõ jel:
Acélkék szemek, borosta, masszív testalkat, nem igazán van bennem semmi feltűnő.
❖ Átváltozás:
A mai napig viselem a karmolások nyomait a hátamon, a halott szüleim látványát az elmémben. Tizennyolc évvel ezelőtt a Beechwood sugárút mentén elterülő Frick parkban töltöttük a szombatot a szüleimmel, a város közepén, mégis távol az autók és emberek zajától. Én már órákkal korábban indulni akartam, sötétedés előtt hazaérni, a nyüzsgő utcákat járni a barátaimmal, ám a szüleim meg akarták várni, hogy az első csillagok összepettyezzék az eget. Tiszta éjszaka volt, emlékszem, a szél is alig fújt, így igazán nem zavarta őket semmi, csak ültünk hárman a fűben, és figyeltük, ahogy a csillagképek szépen körbeszövik a teliholdat az égen. Békés volt, és nyugodt, mindaddig, amíg a farkasok fel nem bukkantak, négy sárgászöld szempár, három szürke, és egy éjfekete bunda. Nem volt időm megijedni, nem maradt ott már idő semmire, hátat fordítottam és szaladni kezdtem, de az egyik szürke nekem rontott, könnyedén döntött a földre, és az éles karmok könyörtelenül szántották végig a hátam, megakadályozva ezzel, hogy kúszva menekülhessek tovább. Bevertem a fejem, ahogy elestem, de az csupán tompa sajgás volt a karomolásokhoz képest, ellenben elég ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletem. Anyám sikító hangja volt az utolsó emlékem, még láttam, ahogy lelöki rólam az állatot, olyan erővel taszította arrébb, mintha nem lett volna több egy kiskutyánál, és őt ismerve még afelől is megpróbált meggyőzni, hogy nem lesz semmi baj, de addigra már rég lecsukódtak a szemeim és elájultam. Másnap kora hajnalban tértem magamhoz, addigra viszont már nem maradt más az életemből, csak vér, sebek és halottak.  
❖ Rang:
A new yorki falka tagja voltam korábban, ám gyakran fordultam meg az előző Praetor szervezeténél is, az akkori vezetőjük gyakran kérte a segítségem az olyan bajba jutott alvilágiak esetében, akik valamiféle összetűzésbe keveredtek a törvénnyel. Most pedig, hogy a Praetor Lupus eddigi mivoltában nincs többé, engedve a külső nyomásnak, jobb lehetőség híján én álltam az élére, és próbálom a semmiből újjáépíteni.
❖ Család:
Átlagosan úgy nyolc testvérem van, néha tizenegy, de van, hogy alig akad három-négy. Margareth az én családom, és az árvák, akik folyton folyvást változnak, cserélődnek az oltalma alatt. Margo amolyan egyszemélyes szeretetszolgálat egy mára már igencsak idősödő, egyedülálló asszony a látás képességével, aki fiatalkorában új értelmet adott a családalapítás fogalmának, és létrehozta az árvák házát a saját otthonában, ahol az egyedül maradt, elhagyott, problémás fiatalokat gyűjtötte össze, látókat, médiumokat, és elsők között szerepelt az én vérfarkas mivoltom is. Margo mindenkinél jobban ismer, feltétel nélkül élvezi minden bizalmam, tudja minden titkom, minden bűnöm, és talán az egyedüli személy a világon, aki ezek fényében is jó embernek tart.
❖ pozitív tulajdonságok
A múltam megtanította a kitartás és a továbblépés fontosságát, a munkám megmutatta, mennyit elérhet egy erős akarat és a kíméletlenség, a Praetor rávilágított arra, milyen kiemelkedő tulajdonság az önfegyelem, a családom pedig bebizonyította, hogy a jó emberismerő készség milyen ritka kincs tud lenni.  
❖ negatív tulajdonságok
Ugyanakkor a múltam magával hozott megannyi elfojtott érzelmet, a munkám tanúsíthatja, hogy valakinek az önfegyelem mellett is lehet lobbanékony természete, a Praetor igazolta, milyen veszélyesen könnyű elveszteni az önuralmat, a családom pedig szüntelen emlékeztet arra, hogy mit sem ér az emberismeret képessége, ha én nem hagyom, hogy egyszer végre engem is kiismerjenek.
❖ legnagyobb félelmed
Egyszer végérvényesen elveszteni az uralmat.
❖ legnagyobb vágyad
Helyrehozni, vezekelni, megbékélni.
❖ legnagyobb titkod
Hogy mennyi vér tapad a kezemhez.
❖ legnagyobb gyengeséged
Audrey.
look deeply into my eyes

A hangod megtörte a percek óta közénk feszülő kínos csendet, és mikor már azt hittem, hogy dühös némaságba burkolózva viharzol el, te mégis inkább rám zúdítottad minden indulatod, én pedig tűrtem. Tűrtem, mert tudtam, hogy megérdemlem. Mert nem volt más választásom. Mert ez még így is csekély büntetés volt az én bűneimért. Az elhallgatottakért meg pláne.
Pedig, ha tudnád, Audrey. Ó, ha tudnád.


Margareth persze figyelmeztetett, hogy ez lesz. Az aprócska konyhájában, a gyerekkoromból ismerős, ízléstelen virágmintás abrosszal borított asztal mögött ülve szinte tökéletes pontossággal jósolta meg a kéretlen szavaimra adott reakcióidat. Nem tanácsolt ugyan mást, és még véletlenül sem próbált meg lebeszélni róla, hisz mindketten tudtuk, amint a média felkapja a hírt, elkerülhetetlen lenne, hogy ne tudd meg. Afelől azért biztosított, hogy ez a lépésem visszafordíthatatlan következményekkel járhat majd ránk nézve. Olyasfajtákkal, amit az ingatag lábon álló kapcsolatunk valószínűleg nem engedhet meg magának, de, amiket ennek ellenére is vállalnom kell. Úgy tűnik, szavai, mint mindig, beigazolódni látszottak.
Pedig, ha tudnád, Audrey. Bárcsak elmondhatnám.  


A hitetlen szavak szüntelen záporoznak az irányomba, akár késeket is dobálhatnál volna felém, azok sem ejtenének kevésbé fájó sebet, mint a hangodban csendülő bánat, amit ugyan remekül rejtettél a haragod mögé, én viszont már rég átláttam minden álcádon. Éreztem, hallottam, és utáltam magam, amiért ezt tettem veled. Ismét.
Pedig, ha tudnád, Audrey, ha tudnád mit érdemlek.


Még mindig tisztán előttem van az arcod minden apró vonása arról az estéről, mikor először találkoztunk. A bizalmatlanság a tartásodban, a megviselt csillogás a szemeidben, a harag és a szomorúság keserű elegye minden egyes remegő szavadban. Megtörtél, kétségbeestél, segítségre szorultál. Egyedül maradtál. Túlontúl fájdalmasan ismerős volt az érzés ahhoz, hogy magadra hagyjalak, még ha tudtam is, a jelenlétem valószínűleg csak többet árt neked. Mégsem tudtalak másra bízni. A családod meghalt, és én felelősséggel tartoztam érted…
Ha tudnád, te is értenéd, Audrey. Hidd el, értenéd, miért.


Később sem könnyítetted meg a dolgom, akaratos voltál, makacs, nem fogadtál el se tanácsot, se utasítást, mégsem okoztál sok fejfájást. Minden mozdulatodban magam láttam, a gondolataid akár az enyémek is lehettek volna, könnyű volt kiismerni. Azért persze megleptél, mikor először mentem érted a rendőrségre, én pedig megleptem magam, hogy az odafelé vezető úton felgyülemlett haragom végül azonnal szertefoszlott, mikor megláttam az arcod. Hiába terveztem fejmosást, hiába érdemelted volna meg, nem tudtalak leszidni, mikor a tekinteted szavak nélkül is maga volt a megbánással körülfont segélykiáltás. Elkövettél minden hibát, amit én is, könnyen vesztetted el a fejed, ahogy én is, és szüntelen hoztál meggondolatlan döntéseket, amiket később megbántál.
Ahogy én is.
Kettőnk közül viszont téged még meg lehetett menteni.
És én szüntelen ezen dolgoztam…    
Az íróasztalnak dőlve, a mellkasom előtt karba font kézzel figyelem, ahogy fel-alá járkálsz, karjaid heves mozdulatokkal követik minden nekem szegezett kérdésed, minden arcomba vágott szitkodat, én pedig hallgatok. Hallgatok, mialatt azon gondolkozom, mennyire hasonlítasz még mindig rám. A régi énemre, a fiatalra, aki először szembesült azzal, mi lett belőle, a durcásra, aki először érkezett Margo házába a megannyi új testvére közé, a meggondolatlanra, aki nem tudta még felmérni, milyen ereje van. A dühösre, akinek ezt a saját bőrén, társai kárán kellett megtanulnia, a nehéz természetűre, aki megannyi szenvedést okozott, mire sikerült megértenie.
Nem akartam, hogy a menthetetlenre is hasonlíts.
És, ha tudnád miért, hidd el, értenéd, Audrey. Ha tudnád, mit tettem…


Nem kértem persze, hogy megértsd, nem lett volna igazságos részemről. Annyira el akartam mondani mindent, de nem tehettem. Még nem. Jól ismertem ezt a tekintetet, a sötét íriszekben lobogó dühöt, a bosszú utáni fájdalmas sóvárgást, ami elektromosságként perzseli végig az ereidet. A sajátjaimon tapasztaltam egykor, hagytam, hogy elemésszen, uralkodjon felettem, és átvegye az irányítást, amíg az végérvényesen ki nem csúszott a kezeim közül. De a bosszú általi béke nem több az agyunkat elborító ködképnél. Üres szavaknak tűnnek ezek, elhiszem, pedig több igazságot hordoznak magukban, mint gondolnád. Tudom, mert egykor az én kezeim és arcom is borította megannyi idegen ember vére, a haragom mégsem hozott megnyugvást.
Tudom, persze, egy percig sem hittél a Praetor Lupusban, ne hidd, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy csak azért fogadtad el a segítségem, mert nem volt hová menned. És kérlek, ne gondold, hogy nem tudom, mennyire megalázónak érzed, hogy szükséged van a segítségre, a szervezetre, rám, mert én is pontosan emlékszem még rá, milyen a padlóra kerülni. Az igazság viszont az, hogy a segítségünk nélkül esélyed sem lenne, Audrey. Talán igaz, talán vele sem sok van, de meg kell értened, hogy meg kell próbálnom.
Ha tudnád, értenéd, miért.


Tudtad, hogyha elveszel egy életet, a súlya örökké veled marad? Teherként nyomja majd a lelked, és nem enyhítheti a gyötrődést egyetlen magyarázat sem. Hogy megérdemelte, hogy rossz ember volt, hogy te nem így akartad, hogy nem a te hibád. Amint megérted az érem másik oldalát, és a teljes képet látod a töredék helyett, nem marad más a bosszúdból és a diadalodból, mint megbánás. Akkor már nem bújhatsz az ereidben csörgedező kórság kifogása mögé, az elmédbe beleég az áldozataid arca, és ha az emberség legkisebb szikrája is megmarad benned, tudni fogod, hogy legyen betegség, vagy átok, nem mentesít. Úgy nehezedik majd rád a tudat, hogy amikor meghalsz, és hét láb mélyre temetnek, a koporsódat nyomó föld könnyűnek tűnik majd hozzá képest.
Remélem, sosem tudod meg.


Dühöngtél, amiért a családod meggyilkolásával vádolt férfit fogom védeni a bíróságon. Az ártatlanságáért harcoltam a te bosszúddal szemben, és gyűlöltél érte. Neki akartam igazságot szolgáltatni, neki, aki rád támadt, aki feltépte a sátorból rárontó apád torkát, aki otthagyta édesanyád vérbe fagyott testét a táborhelyetek mellett. Aki egyetlen pillanat alatt elvett tőled mindent, ami fontos volt számodra, és csak a pokollá tett életed hagyta meg, ami így már sokkal inkább tűnt tehernek, mint áldásnak a számodra.
Gyenge érvnek tűnt minden, amit a saját védelmemben fel tudtam volna hozni, ezért jobbnak láttam hallgatni. Te is forrófejű voltál, hirtelen haragú és erőszakra hajlamos, ahogy én is az voltam, és ahogy mindketten azok is maradunk életünk végéig. Mindketten vétettünk óriási hibákat, és mindketten kaptunk egy második esélyt. Persze, felesleges lett volna erre felhívni a figyelmed, most, hogy a bosszúvágyad forrása ennyire közel került hozzád, már nem tudtál tisztán gondolkozni.
Pedig, ha tudnád, Audrey, ha tudnád, hogy az a férfi tényleg ártatlan, hogy mindezt valójában én tettem veled.
Ó, ha tudnád, mennyire sajnálom.

you can see the war inside

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» MI:13 > Anwen Moore

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Karakteralkotás :: Vérfarkasok-
Ugrás: