descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
alec & crys の just a little misunderstanding
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
Nem kívánok számára fenyegető lenni, hiszen sosem szeretnék egy tündér rossz oldalára kerülni bármilyen lépésemmel sem, bár leginkább elkerülném a tündéreket ahogy vannak az lenne talán a legjobb megoldás számomra meg mindenki más számára is. Nem éppen tanácsos egyetlen egy tündérrel sem bármilyen viszonyba keveredni, legyen az egyszerű baráti, vagy éppen pont olyan egyszeri, mint most a miénk. Habár nem vetem meg őt vagy ilyesmi.. De azért senki nem ítélhet el, hogy nem kívánom a társaságát keresni. A tündérek mindenek csak ártatlanok nem. Legalább annyi sötétség és csíny lakozik bennünk, mint a démonokban. Habár ezt nem mindegyik mutatja ki elsőre, de az emberek sem mutatják meg valós önmagukat senki kedvéért sem.
- Hát mindenkinek megvan a maga szerepe az életben és ezt nem feltétlenül a testi adottságok határozzák meg. Nekünk is akarnunk kell, meg aztán a legtöbb dologhoz igazán szükség van arra a bizonyos érzésre, hogy jók lehessünk benne. - Az íjászat mindig is könnyebben állt a kezemre, mint a közelharc talán pont azért, mert magam lélekben olyan vagyok, amilyen. Nem a testi adottságok voltak a legmeghatározóbbak, bár az is közre játszott az árnyvadász létem során, de legelső sorban a szívünk és a lelkünk az, ami meghatároz bennünket.
- Igen.. Sajnos elég kevesen vagyunk, akinek megadatik ez a fajta, vagy bármely fajta szabadság.. Néha már akaratlanul is elvárások skatulyájába vagyunk zárva. - Önmagamat sem vállalhattam fel egy teljesen elavult rendszer miatt. Életem nagy részében úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén velem, hogy minden problémámnak a forrása egyes-egyedül én magam vagyok. Hogy változnom kell. De aztán találkoztam Magnus-sal, akire titkon egész életemben vágytam.

||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


Miért kezdtem el én ezt csinálni igazából? A kérdés meglep és sajnos éppen fogalmam sincs róla, mi rá a válasz. Emlékszem rá, hogy akkoriban, amikor először próbálkoztam meg komolyan a gyógyulással nagyjából száz éve, mondhatni a gödör alján voltam. Féltem sok mindentől, amikor épp nem depressziós voltam, akaratlanul kitört belőlem a hisztéria, zokogás, néha az erőm, vagy éppen egyszerűen csak felkaptam a legközelebbi hangszert és addig játszottam rajta, amíg vérezni nem kezdtek az ujjaim, a szám, ki nem száradt a torkom és nem estem össze a fáradtságtól. Tudtam, mi váltja ki, de a legkisebb ingereket is kikerülni lehetetlen volt. A másik véglet pedig a teljes érzéketlenség volt, mikor időről-időre elzártam mindent, érzéseket, vágyakat, álmokat, a testi szükségleteimmel foglalkoztam, de azon kívül robotként mozogtam és működtem. Kifogástalanul eljátszottam egy nehéz dalt és nem találtam benne élvezetet, megszámoltam hány virág van egy fán, de nem csodáltam meg a szépségüket, minden sivár és színtelen volt. A lelkem mély és sötét bugyrai soha nem ürültek ki, mindig volt valami a felszín alatt. Utána megjelent Freud és Jung munkássága, leküzdöttem az ember iszonyt annyira, hogy megvizsgálhassanak. Máig nem tudom, hogy teszt vagy a véletlen műve-e volt az a kosárnyi macska kölyök az udvaron, de egy állat, amelynek állandóan a segítségemre volt szüksége az élethez, visszahúzott engem is a tudatosság világába. Majd pedig elkezdett bővülni a gyűjteményem, szélesedett a világképem és bizonyos határok között, amelyeket az udvariasság mércéjével mérve be lehet tartani, már szinte bármilyen helyzetet túlélek. Erre egy példa a vadász társasága, amelyet még pár percig kell élveznem, amíg át nem jutok az utolsó fél utcán a parkig. Tudom mi ő, mégsem omlok össze, menekülök vagy veszítem el az uralmat önmagam felett. Korábban ilyesmi elképzelhetetlen lett volna...
- Az állatokat valóban szeretem... a többi kérdéses. Nem nehéz kitalálni, hogy ezzel a testtel jó néhány szerepre alkalmatlan vagyok - amit néha nem is bánok. Semmi probléma vele, hogy nem vagyok harcos, mert utálom a vérontást és a képességeimet sem tudom uralni. Mivel nem tudok harcolni a legkevésbé sem, a testőri és egyéb felügyelői szerepeket sem kaphatom meg. Egyetemi végzettségem nincs, a legtöbb egyéb munka pedig fizikai erőnlétet vagy legalább elfogadható magasságot igényel. A tömegbe sem könnyű ilyen méretekkel beleolvadni. Zene és az állatok. Ezen az én erősségeim... - Mégis, ezt örömmel csinálom. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megadatik neki ez a szabadság - teszem hozzá elgondolkodva és majdnem sikerül végig simítanom Floki hátán, de megállom végül. Helyette csak a jelzést igazítom meg rajta, amely hivatott figyelmeztetni rá mindenkit, hogy ő kiképzés alatt áll és nem ajánlatos ölkutyának nézni. Mondjuk ezekkel a méretekkel...
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
Meglep, hogy valaki képes ennyi állatot egyszerre ellátni és kiképezni őket annak megfelelően, hogy milyen szerepet szán nekik az életben, vagy inkább az élet milyen szerepet oszt nekik. Bár valamilyen szinten talán az árnyvadász kiképzők is hasonló cipőben járnak. Néhány állatot is ki kell képezni, de így nevezni őket sértésnek tűnik az olyan értelmes kutyákra, akik a parancsszóra miután megtanulták kérve ugranak, vagy ülnek vagy éppen amit szeretnének. Míg az árnyvadászokról ez koránt sem mondható el. A legtöbben önfejűek vagyunk és úgy érezzük, hogy mindig mindent, mindenkinél sokkal jobban tudunk. Ez pedig valamilyen szinten azt hiszem irritáló lehet egy idő után.
Nekem sosem volt állatom és valószínűleg nem is lesz, mert nem tudnék róla gondoskodni. Túlságosan is lefoglalt egész életemben, hogy a saját testvéreimre figyeljek oda, hogy ott legyek nekik minden és tudom jól, hogy ők mindig jobban lefoglalnák az időmet és én pontosan így vagyok boldog, hogy velük tölthetem el az időmet. Hogy ők vannak nekem.
- Hát, de gondolom, hogy azért csinálod, mert szereted.. Mármint az állatokat meg úgy mindent, ami ezzel jár. - Mindenkinek megvan a maga fő "állása" úgymond, amivel az életében akar foglalkozni. Nem számít, hogy tényleges fizetséget nem minden esetben kapunk érte. Néha elég az is, hogy mi jobban érezzük magunkat attól, hogy tettünk valamit valakiért..
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


- Most igen, hat saját, Floki és Jerry pedig képzés alatt. Időnként több, ha más tündérét is tanítom - ebben az egyben ugyanis a zenén kívül jó vagyok. A tél udvarában van egy kutyakiképző a vadász kutyákhoz, de a tavasz és nyár nem éppen a falkavadászat támogatói, így itt annyi sincs. Vannak, akik amatőr módon foglalkoznak vele hozzám hasonlóan, de nekik nincs annyi szerencséjük általában, mint nekem. Mivel én eleve sérült vagyok, a legtöbb állat automatikusan érzi és óvatosabban viszonyul hozzám, ami utána berögzül nekik. Az én macskáim nem ugrálnak magasra, mert nem érném el őket, és a vacsora asztalokat is nyugton hagyják. A kutyáim folyamatosan tartanak egy távolságot, amikor talpon vagyok és nem próbálnak hozzám simulni. Az utóbbit én teszem meg, amikor segítségre van szükségem. Még a lovaim is képesek gond nélkül leereszkedni hasra a földön, hogy én csak rá tudjak ülni a hátukra, majd újra felemelkedni és elindulni. Ha bemutatóról van szó, igazi géniuszok, pedig elsőre nem is ez volt a célom. Azt mondták, a lelki állapotomban sokkal jobban érezném magamat egy állat mellett, akit elég jónak érzek, hogy megvédjen és nyugtasson. Ehhez méltóan neveltem néhányat és remekül működött. Gyermekem valószínűleg soha nem lesz, de a következetességet alaposan megismertem már és tudom alkalmazni. Azért lehet egyszerre ennyi állatom. - ... mellé pedig három macska, két nyúl, egy menyét, két ló és néha egy sárgarigó is, amikor olyan a kedve - szőrös, tollas és lassan már pikkelyes állatok egész sorát tartom magam körül tündérföldén. Sokkal jobban bízom bennük, mint a tündérekben vagy emberekben úgy általában. És ők még nem panaszkodtak, hogy elegük van a dalból, amit éppen gyakorlok vagy próbálok memorizálni...
- Kisebb állatkert, mondhatni - teszem hozzá halkan, mikor ismét fel merek pillantani a vadász arcára, mivel eléggé zavartnak tűnik. Megértem. Én másképp el sem tudom képzelni az életemet, és fogalmam sincs, ők hogyan bírják ennyi emberrel együtt egy nagy épületben, ahol csak a szobájában van nyugta valakinek és az sem sokáig. Attól megőrülnék, ahogy minden egyes edzés gondolatától is szorongás fogna el. Egyszer megpróbáltak megtanítani harcolni. Képtelen voltam bármit is visszatámadni, gyatrán védekeztem és a legkisebb sérülés elszabadította a kontrollálhatatlan erőmet...
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
- Ó! - Habár nem számítottam arra, hogy valaha egyszer felismernek.. Mindig inkább Jace árnyéka voltam, mintsem bárki is észrevegyen. Szóval a maga módján még azt is mondhatnám, hogy hízelgő volt. Bár tény, hogy jobban szeretek meghúzódni az árnyékban nem hiába tartózkodtam ott egész életemben, mert amíg nem vetül rám a reflektorfény addig nem is kell aggódnom amiatt, hogy valaki megtud valamit, amire nem állok készen, hogy a világ szeme láttára feltárjam. Bár ezen már túl vagyok, úgyhogy próbálom magam leválasztani az árnyék pozícióról.
- Hát amúgy sem vagyok az a típus, aki bárkire úgy tekintene, mint egy darab húsra, ha ez valamennyire számít. - Ha a nőkhöz vonzódnék sem falnám őket a tekintetemmel. Sokkal inkább a sóvárgós típus vagyok. Igen, határozottan szokásom sóvárogni aziránt, akit akarok. Az önkínzás mesterévé váltam már az évek során. Mindazon napok, hetek és hónapok, amikor megtagadtam magamtól saját magamat, mert abban reménykedtem, ha elég mélyre temetem talán sosem kell róla beszélnem. Mégis, mikor felvállaltam a valós érzéseim és vágyaimat.. Még sosem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint abban a pillanatban. Végre önmagam lehettem. De időközben elveszítettem a másik felem, aki nélkül teljesen csonkának érzem magam.
- Nyolc kutyád van? - Akaratlanul is felszalad a szemöldököm, mikor megemlíti, hogy nyolc kutyája van. Na, most már teljesen biztos, hogy nem akarok a rossz oldalán kikötni, mert a végén nyolc kutyának leszek egyszerre a vacsorája. Azért az koránt sem lenne olyasminek nevezni, amire feltétlenül vágynék.
Melléjük szegődve indulok el vele együtt a park irányába, miközben igyekszem az ő tempóját követni, hiszen néha bele tudok feledkezni a lépteimbe és a saját normál tempóm másnak fénysebességnek tűnhet.
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


- Tippeltem. A nyíl ritka fegyver... És árulkodó a tekinteted - ebben az esetben az leplezte le, hogy soha, egyetlen pillanatig sem bukkant fel benne az a fajta kéjvággyal kevert érdeklődés, amit a férfiak egy szép nő láttán nem tudnak magukba zárni. Az arcom ezer és egy fájdalmas emlék okozója, de már régen rájöttem, hogy ha valamilyen módon megcsonkítom, azzal magamat árulom el. Errefelé még csak a fátyol és az orvosi maszk sem divat, így teszem, amit tudok. Emberek között szét eresztem a hajamat, belefésülöm az arcomba és minden nemű sminket hanyagolok, amely csak kiemelné a tündér finom vonásait. De valamit nehéz elrejteni, főleg a magasságomat. Apró, törékeny. Csak ezek a szavak jutnak mindenkinek eszébe rólam és mivel a magas sarok meg a sérült láb egymás kizáró indok, a legegyszerűbb optikai csalásokat sem tudom használni... - A lányok nagy része nem kedveli, ha húsként tekintenek rá. Nálad egy pillanatig sem volt így - szinte fogadni mernék, hogy amíg nyilvánosságra nem hozta, hogy meleg, elég sokan pontosan ezért a viselkedés miatt vonzódtak hozzá. Elvégre kinek nem tetszenek az olyan nehéz eset, de jóképű fiúk, akiknek az arcára van írva, hogy ha egyszer meghódítod, akkor hűséges lesz hozzád? És csak azért merem ezt teljes egészében végig gondolni, mert megnyugtat a tény, hogy egy nő sincs rá hatással.
- Crysalis, vagy röviden Crys. Ő pedig Floki - mutatok a kutyára, aki immár az indult parancsra vár csak és engedelmesen mellettem készen áll elsétálni a Central Park-i átjáróig. Ha jól tudom három keresztutca és eljutunk az egyik oldalsó bejárathoz, onnan pedig a tó alig pár perc séta. Összességében 15 perc emberi tempóban, Crys tempóban úgy 20-22. Nem nagy időveszteség. - Floki egyike a nyolc kutyámnak, két másik a parkban vár rám - egy idős hölgy vállalta a felügyeletüket. Ember, már jó régen egyedül él és minden nap kisétál a parkba etetni a galambokat. Leo elég idős, hogy ne nagyon akarjon mást, csak feküdni a napon, így rá mindig örömmel vigyáz, mellé pedig van még egy idősebb, kistestű példány, egy cocker spániel...
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
Mondani akartam valamiért, hogy sajnálom, de végül magamban tartom, lenyelem az aprócska szót, hiszen nem is tudom, hogy mégis miért mondanám ki. Nem én tehetek a dologról, bár láthatóan nehézségei vannak és valamilyen sérülése mégis, mintha már a maga megszokott medrében zajlana minden, úgy támogatja a hatalmas kutya ott, ahol kell, hogy egy részem már csodálja is a dolgot. Hihetetlen szinkronban vannak egymással csak úgy, mintha saját magamat látnám Jace-el. Habár ott is megvannak a magunk különbségei, hiszen az aprócska termetű tündér mellett a kutya csak még nagyobbnak látszik, de ettől még el tudom hinni, hogy ugyanannyira erősek.
Zavarodottan pillantok rá, amikor kimondja a nevemet és habár tudom, hogy valamilyen szinten, mint az intézet vezetője azért ismernek többé-kevésbé, de azért nem gondoltam, hogy valaki csak úgy felismer. Főleg, mivel nem rémlik, hogy valaha is találkoztunk volna. Arról pedig nem is beszélve, hogy nem tudom mivel adtam tanúbizonyosságot, hogy ki is vagyok.
- Ööö, igen.. Én vagyok, de szólíts nyugodtan csak Alec-nek.. Honnan tudtad.. Vagy hogy..? - Teszem fel a kérdést anélkül, hogy értelmesen meg tudnám fogalmazni. Ez már annyira megszokott tőlem. Lehet, hogy hivatalos ügyekben igyekszem kerülni a nyelvbotlásokat, de amikor valami egy kicsit is személyes területre téved, akkor már eláshatnám magam, mert egy totális analfabétává kuporodok össze.
- De mondjuk, akkor megtudhatnám én is, hogy miként szólíthatlak? - Persze a tündéreknek nem mondhatod, hogy a nevét, hiszen azzal csak hatalmat szereznél felettük így tehát pedig inkább csak amolyan álnévvel rendelkeznek. Azt pedig nem is mondhatnád névnek.. Csak egyszerű szólítási forma. Azt hiszem. Ez majdnem olyan, mintha nem szeretnéd a neved és beceneveket erőszakolnál le mások torkán. Mert, ha még kényelmetlenül is érzed magad a neved miatt, mert a szüleid ki akarták szívni a véredet, mikor adták, akkor tényleg képes egy név is sok mindent az ember feje felett tartani.
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


- Ezen senki nem tud - rázom meg a fejemet halvány, fájdalmas mosollyal, miközben végre kiegyenesedem és a lábaim is a helyükön vannak. Teljes talppakkal a földön állok, mondhatni. Technikailag. Valójában úgy másfél hüvelyknyi hiányzik a talpamból és az ujjak egy része, ezért ez az átmeneti egyensúly hiány nagyobb mozdulatoknál. A járást már eleget gyakoroltam ahhoz, hogy ne akadályozzon benne, Floki is tudja, mikor kell támasztékként szolgálnia, szóval ha egyszer már sikerül talpra vergődnöm, utána könnyebb a dolgom. Az állapotváltozás formálisan, de egyértelműen felfedi a gyengeségeimet. Viszont nem tart sokáig. És ez alatt a kutyára bízom magamat. Hogy elbírja a súlyomat. Hogy figyel helyettem a vadászra és jelez, ha gond van. Ez nem olyasmi, amit minden állat meg tud tanulni, így én is alaposan megválogatom a kölyköket, amelyeket magam mellett tartok hosszabb időre. És igazán sajnálni fogom, amikor ez a fekete óriás úgy két hónap múlva új gazdához kerül...
Megvagyok. Állok segítség nélkül és lépni is megy. Ez jó. A ruhámról csak kicsit kell lesepernem a koszt, a nagy része meg sem tapadt rajta. Emberi stílus, de tündér anyag. Aki a természetben él, annak elkelnek az ilyen trükkök a kelméhez. Lassan ismét a vadászra nézek, keresve a tekintetében a választ jó néhány ki nem mondott kérdésre. És valahogy megnyugtat, amit látok. Nincs benne semmilyen szexuális érdeklődés, csak némi kíváncsiság, aggodalom valamint... zavar? Megeshet. Nem én vagyok a legmagasabb lény, gyakorlatilag simán fölém tornyosul ő, ezt ebből a távolságból is ki tudom találni. Akár indulhatunk is. Floki póráza ismét a kezemben van, ő jó húsz centire a lábamtól vár startra kész állapotban, most már csak az a kérdés, a vadász még mindig vissza-e akar kísérni. Technikailag én sem igent, sem nemet nem mondtam még eddig az ajánlatára. Ez részemről hallgatólagos beleegyezés, de hogy ki fogadja el? Nem tudom...
Már éppen nyitnám a számat, amikor valami a helyére kattan. Újra végig nézek rajta. Kék szemek, barna haj. Magas. Íjat és nyilat használ. Semmi érdeklődés. Mert a férfiakat szereti, pontosabban egyet. Magnust. Ez a kapcsolat pletyka hullámot indított még az alvilágban is. - Te vagy Alexander Lightwood? - a hangerő nem változik, de ez a kérdés sokkal közvetlenebb, mint eddig bármi tőlem. Remélem igazam van. Alexander soha semilyen nő iránt nem érdeklődött. Ő nem vesz bátorításnak félreértelmezett és nem létező gesztusokat nőktől.
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
- Igen.. Visszakísérni.. Már, ha nem bánod. - Mindkettőnknek egyszerűbb lenne a helyzet, de persze a társaságomat nem erőszakolhatom rá. Ahogyan senkire sem bármennyire is szeretném magamat néha rátapasztani egy másik személyre. Bár néha pont annyira akarok távol lenni és teret kapni, kész buborékot vonni magam köré, hogy senki ne érthesse a gondolataimat és az érzéseimet, hiszen néha még számomra is kegyetlenül zavaros minden. Mégis egyetlen állandó és biztos dolog van az életemben, ami teljesen szilárd talajon pihen az pedig nem is lehet az enyém. Vagy már nem az enyém.. Talán egykor majd újra enyém lehet, de addigra nem más, mint keserédes emlékek melegágya.
- Tudok esetleg segíteni valamiben? - Valahogy úgy érzem, hogy fel kell ajánlanom a segítségemet, ahogyan figyelem, hogy a kutyára támaszkodva próbálja visszanyerni egyensúlyát és újra talpra küzdenie magát. Nem tudom, hogy mi lehet a gond, talán megsérült? Bár nem úgy tűnik, de néha akkor hordozzuk a legnagyobb nyílt sebeket magunkon, amikor azt senki más nem látja.
Tényleg nem akarom megrémiszteni és azért a kutya még mindig visszatart annyira, hogy ne közeledjek feleslegesen, mégis minden idegszálam megfeszülve figyeli, hogy mikor lesz szüksége segítségre és talán még azt is megkockáztatnám, hogy kutyalakoma legyek. Sosem voltak a kedvenceim a tündérek, sőt ha tehetem kerülöm őket, de ő valahogy szinte már túlságosan is furcsa módon ártatlannak tűnik. Mint, aki nem is tartozik ahhoz az áskálódó, kétszínű néphez amelyhez hozzáköti az ereiben csörgedező vére.
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


Az állatok jobb társak, mint az emberek. Nem hittem volna, hogy egy vadásztól fogom életem legfontosabb elvét újra hallani. Ő mégis kimondta. Ezen halványan elmosolyodom akaratlanul is. Igaza van, nagyon is. Az állatok és az ösztönös viselkedésük olyasmi, amit könnyen meg lehet érteni és logikusan kikövetkeztetni. Az emberek sokkal sunyibbak, minden mosoly mögött rejtőzhet árulás és a törődés sokszor kínzást rejt magába. Ezt már megtapasztaltam számtalan alkalommal, és majdnem tönkre is tett az élmény. Majdnem. Segítséggel, de ismét képes vagyok felállni és tovább menni, ebben pedig a legnagyobb támogatást számomra a kutyáim nyújtják. Az ő türelmük és tanulékonyságuk olyasmi, amit egy ember szerű lénytől nem várhatok el. És nem is bízom benne, hogy megkaphatom. Sokan azt hiszik, a hosszú élet egy áldás. Pedig átok, amikor az ember lánya együtt kell hogy éljen az emlékeivel és sérüléseivel. Magányos, megértés nélküli és rideg sors ez, amelyet könnyen büntetésnek is fel lehet fogni. Vagy ajándékként a megfelelő társsal. Számomra az utóbbi nem létezik...
- Vissza kísérni? - a hangomban nem kis meglepődés van, miközben az árnyvadászt figyelem. Ők nem ilyen kedvesek. Nem törődnek azokkal a tündérekkel általában, akiket nem ágyasnak választanak, vagy nem akarnak meggyilkolni. Nem találok értelmet az ajánlatában elsőre, másodikra viszont tisztább. Ha ezt ajánlja, akkor vagy megtéveszteni akar, vagy tényleg kijuttatni az emberi világból minden féle újabb konfliktus nélkül. Az első nem olyasmi, amit ne tudnék elviselni. Tudom milyen a börtön, milyen egy arany kalitka, azoknál a halál sem rosszabb. A második? Örülnék neki, azonnal indulnék is szívem szerint. Nálam mégsem a szívem határoz sok esetben. - Vissza akarok menni Tündérföldére, ... - nem a világomba, mert még mindig félig élek csak ott, életem másik felét pedig tévelygek. - ... amint képes leszek rá - teszem hozzá óvatosan formálva a szavakat, éppen elég hangerővel ahhoz, hogy hallja és egyből le is sütöm a szemeimet. Mégis hány másik tündér van? Százak. Ebből mennyi mozgáskorlátozott? Egyedül én. Én vagyok az, akinek a teste a legnagyobb börtön, amelyben csak élhet. - Szükségem van pár pillanatra - teszem hozzá, miközben óvatosan húzom magam alá szinte a lábaimat, majd jelzek Flokinak, hogy üljön fel és a nyakában kapaszkodom meg. A második jelre feláll és a kezemet húzza magával, így lassan a súly ismét a lábaimra nehezedik. Csak lassan, fokozatosan kell csinálnom, ha nem akarok visszazuhanni a földre. Majdnem egy percbe telik, hogy elég biztosan és egyenesen álljak ahhoz, hogy egyetlen lépést is megkockáztassak. És akkor sem engedem el a kutya hátát, aki türelmesen vár. Igen, én képzem ki a legjobb kutyákat a környéken. Alvilági vagyok és sérült, amelyik mellém kerül, azonnal szokni kezdi, milyen, amikor minden helyzetben ügyelnie kell a gazdájára. Hebrencseknek nincs helye mellettem...
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
- Mondjuk meg tudom érteni... Néha az állatok sokkal jobb társak és egyszerűbbek is, mint egy ember. - Könnyebben ki lehet igazodni egy állaton az már biztos. Bár sosem volt kifejezetten állatom, de már volt lehetőségem találkozni eggyel-kettővel. Meg arról ne is beszéljünk, hogy Magnus-nál kész macskagyülekezet van, de ezen egyáltalán nem lepődöm meg. Meg szeretem őket. Sunyik, de azért a maguk módján szerethetőek. Nem mondhatom azt hiszem így azt, hogy kutyás típus lennék főleg nem ezt az óriásit figyelve, meg hát azért inkább szeretem a kis dörgölőző macskákat.. Meg aztán van egy nagy macska is, akit szívem szerint mindig közel tartanék magamhoz, de a sors kegyetlenül közénk áll. De túlságosan is elkalandoztam. Mégis tudom, hogy ez nem igazán nevezhető elkalandozásnak, mert minden egyes pillanatban velem van a hiányérzet, amelyet egyedül Magnus pótolhat, hiszen minden porcikám szenved nélküle, sóvárog utána, teljesen reménytelenül.
- Ha gondolod, akkor nagyon szívesen visszakísérlek titeket.. Hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket. - Őszintén ajánlom fel a segítségemet, hiszen egyrészt neki is láthatóan kényelmeseb lenne visszajutni tündérföldére még egy apró incidens nélkül, illetve én is nyugodtabb lennék valamivel, ha tudnám, hogy senkit nem néz vacsorának az a hatalmas eb. A démonok világában és a hozzájuk kapcsolódó történelemben, történetekben otthon vagyok, de ami az állatokat illeti annyira sosem merültem el benne, de azt hiszem már láttam egy-két nagyobb termetű állatott közvetve, de még sosem volt szerencsém eggyel sem találkozni személyesen.
- Szóval.. Mit szólsz? - Nem tudom, hogy fél-e tőlem, de az egyszer biztos, hogy kényelmesebbnek érzi a távolságot, amely kettőnk között van én pedig nem akarok a személyes terébe galád módon berontani így inkább csak várom a válaszát és figyelem őt, de a tekintetem még mindig inkább a hatalmas kutyát kémleli, mintsem a mellette-rajta elhelyezkedő szőke tündért.
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


Leengedte az íjat. Már nem feszíti, sőt, a nyíl a többi mellé kerül a tegezbe, miközben a kutya szőrébe merülve figyelem a mozdulatait. Hatott az érvelésem, már nem nézi eltávolítandó problémának Flokit. A kutyám biztonságban van, legalábbis ma. Át kell vele vennem, hogy mit tehet meg és mit nem az emberi világban, ha nem akarok bajba kerülni megint. Ugyanakkor kiengedek. Nem sokat, de az idegeim már nincsenek olyan pattanásig feszítve, mint korábban voltak. És van időm megrettenni helyette. Ez nálam egy reflex, valahogy a férfiak, akik észre is vesznek, nincsenek rám jó hatással. Amíg rám sem pillantanak vagy az állataim foglalják le őket, addig minden rendben van. Úgy tűnik még a szőrmókjaimra irányuló önvédelmi ösztöneim is működnek, de most, hogy ezzel is leszámoltam, mert nem akarja az árnyvadász lelőni az egyiket, egyszerűen visszatér a régi szorongás. Mert férfi és észrevett. A tekintetétől is viszket a bőröm, ezer és egy hangya szánkázik rajta, legszívesebben azonnal vakarózni kezdenék, meg eltakarnám magamat. Floki is érzékeli, még nyugodtabban fekszik, közelebb bújik hozzám és amennyire csak tudok, a dús, fekete bundába mélyednek a kezeim és a testem is. Nem vagyok nehéz, tudom, hogy elbír engem, ráadásul még mindig a földön ülök. Egyszerűen kell az érintése, még ha a beton is az, amit érzek. A legtöbb tündérrel szemben már nem vagyok félénk,  boszorkánymesterek és farkasok sem rémítenek halálra, de a többi faj? Egy vadász? Olyan, mintha jeges vízbe dobnának és nem engednék, hogy kijussak. Közel van a kontrollálhatatlan remegés is. Mégsem kap el, és percekig csak figyelem, hallgatom, próbálva kitalálva, miért van ez. Az ösztöneim jók, tudják, mikor kell aggódnom, de most egy sem jelez túltöltéssel. Végig nézem a vadászt, óvatosan vizsgálom meg minden rézletét, a cipőjétől kezdve, a nadrágon és a felsőt át, végül az arcáig érve. Nem arckifejezések miatt van ez, egy mosoly mögött számtalan dolog rejtőzhet. Inkább a tekintete, a kutyát figyeli, nem az arcomat. Fekete ruhában és a szőrme mellett a testemből nem sokat láthat, de az arcom és a hajam kirí a többi közül. Még sincs sehol az éhes figyelem. Ő... vele valami más.
- Jó ideje képzek már ki állatokat, de nem olyan régóta adom őket a földre is... Jövök, amikor kell, hogy elismerjék őket a mondém felkészítők - akiknél a kutyákat havonta egyszer elő kell állítani, hogy megállapítható legyen, haladt-e eleget a fejlődésük, készen állnak-e már, hogy új gazda mellett munka kutyaként éljék le az életüket. A nevelő feladata megtanítani az állatnak, amit az előző gyakorlaton mutattak, majd prezentálni, utána pedig végig nézni az új feladatokat és adaptálni. Az elején az egész csak játék, gyakorlatilag a munkakutyák sorsa már két-három hetes korukra el van döntve, de utána is elfogadják egy ideig a kölykök szeleburdi viselkedését. Később viszont már kíméletlenül le van tiltva minden fajta hebrencs viselkedés, mert őket nem erre használják. Pontosan ezért tilos a simogatásuk is. Az egyetlen, akitől elfogadhatják, az a gazdájuk a jövőben és ez segít nekik az alkalmazkodásban is egy másik lényhez, mint aki felkészítette őket. Az én állataim ráadásul még az árnyvilággal szemben is nyugodtak maradnak, amivel a legjobbakká válnak a csoportjukban...
- Igen, oda tartottam vissza... - amikor is Floki jelezte, hogy valami gond van az egyik járókelővel és segítségre lesz szüksége. Utána már nem mehettek a parkon át, túlságosan magunkra vontuk a figyelmet, így maradt a sikátorok sora. Hosszabb út, megterhelőbb a lábamnak, de mire az átjáróhoz érünk, senki nem fog felismerni minket újra és a távozásunk is minimális feltűnést kelt csak. Floki pedig fürödhet egy jót. A fajtája büszke képviselőjeként ugyanis még mindig nagyon oda van a vízért és ha rajta múlik, ebben a melegben órákig ki sem jön a legközelebbi tóból. Tündérföldén pedig számolatlanul vannak kisebb-nagyobb vízforrások, az állataim kényelmének szolgálatába állítani egyet nem probléma.
A vadász még mindig itt van. Vajon miattam jött, mert valaki jelentette az árnyvilágból a konfliktust. Vagy csak erre járt véletlenül? Olyan jó lenne tudni. Segítene nekem az információ. Csak éppen... kérdezni nem akarom. Szóval semmiképp sem szeretném. A kérdés az érdeklődés jele és félreérthető. A kérdés azt jelenti, maradni akarok, amíg a választ meg nem kapom, ami nem igaz. Maradok, mert maradnom kell. Nem vagyok elég jó idegi állapotban a további sétához és még percekig nem is leszek. Sem a tömeg, sem a magányos férfi nem az én jólétemet szolgálja. Zavaros ez az egész. Elszigetelten gyógyulok, de még nehezebb kezelni az új ingereket is. Szabadon a világ temet maga alá. Mi erre a jó megoldás? Mi az egészséges megoldás? Mivel lehetek jobban? Halk sóhajjal engedem el magamat egy pillanatra még, mielőtt a kezem a földre támasztanám és felnyomnám a felsőtestemet ülő pozícióba. A csípőm, combom nem mozdul helyzetileg, csak ismét függőlegesbe kerülök és egy tipikus mozdulattal eligazgatom a szoknyámat is a behúzott lábaim felett, hogy egészen biztosan ne mutassanak semmit a cipőből. Hiányzik Leo. Az a kutya pontosan tudja, hogy akaratlanul is mindig igazgatom az anyagot és rendszeresen a ruhámra fekszik, amivel megakadályozza a kutakodó tekinteteket a további vizsgálódásban és a reflex szerű mozdulataimat simogatássá alakítja. És kellene még egy kutya, aki nagyobb mint a kis spicc. Mondjuk Lady. Egy husky azért elég hatásos, főleg, hogy ő tényleg az enyém...

// nem a legjobb írásom, lelkizős, karakter jellem kereső, remélem azért lehet vele valamit kezdeni
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
Egy apróságnak indult az egész azért is mozdultam ki az intézetből erre pedig egy nagy termetes kutyával találom szembe magam és mellette egy tündérrel, de mintha egyikük sem kívánna megtámadni. Bár a kutyában szerintem simán benne lenne, hogy unalmában megegyen valakit reggelire.
A kezemet egyszerűen csak zsebembe süllyesztem, ahogy figyelem, hogy milyen tökéletes harmóniában vannak egymással.
- Ezt én megértem, de manapság a mondének még a levegőtől is félnek, legszívesebben az összes legyet halálos ellenségükké kiáltanák a kutya termete pedig nem játszik éppen közre abban, hogy bizalmat gerjesszen. - Nem egy hírt olvastam már arról, hogy a mondéneket kutyák támadták meg. Bár voltak ezen esetek között démonok is, amelyek kutya formában fogyasztották el áldozataikat, de ettől függetlenül tényleg előfordult, hogy egy-egy megvadult állat igen is az ember életét követelte. Ez természetesen többnyire a gazdán múlik, de ez az állat láthatóan jó kezekben van. Azonban bárki félreérthet egy apró jelet egy ilyen termetes állattól és veheti azt halálos fenyegetésnek.
- Ez igazán nagylelkű dolog.. Mégis mióta foglalkozol ezzel? Gyakran jársz át a mondén világba? - Elég kevés tündérrel volt lehetőségem megismerkedni, de az igazság az,hogy egyik sem kifejezetten volt kedvemre. Az egyikük Meliorn, aki a húgommal kavart, ami miatt szinte automatikusan megkapta az unszimpatikus jelzőt még csak kérnie sem kellett igazából. Aztán pedig ott van a Seelie Queen, aki szintén nem lopta be magát a szívembe a legutóbbi húzásával, amikor egy apró álcának köszönhetően szembesített a legnagyobb félelmemmel az öregedéssel, az elmúlással, amiről azt hittem az egyetlen oka lehet a kapcsolatunk végének Magnus-sal, de a paranoiám már jóval előbb szétszakította mindazt, ami kettőnk között volt, mint amit az időnek lehetősége lett volna.
- Tündérföldén élsz ugye? - Talán jobb lenne, ha visszamenne oda a kutyussal, míg készen nem áll, bár az igazság az, hogy néha azt hiszem nekik is kellenek élő helyzetek, amelyekben felmérhetőek a hibáik, hiszen mi sem voltunk mindig tökéletesek Jace-ékkel. Bár könnyedén idomultunk egymáshoz az már más kérdés volt, hogy egy kívülállóhoz miként viszonyultunk.
||remélem használható.
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
Hobbi :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Alec!
Please be careful!


Elvesztem. Teljesen. A vadász a sikátor végében minden érzékével engem és a kutyát figyeli, várja, hogy támadjuk és nem tudom, miért. Én nem vagyok jó a saját erőm irányításában sem, ezért nem használom és ezt a legtöbben ösztönösen megérzik. Nyuszi vagyok, na. A kutya pedig parancsra feküdt le olyan pózban, ahonnan nem könnyen ugrik fel és lendül támadásba. Meg ezt a parancsot nem is ismeri, segítő kutyát képezek, nem rendőrségit. Még egy vörös keresztes nyakörv is van rajta, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Technikailag az egyetlen fenyegetőbb benne a testmérete, de hát még mindig fekszik. Nem véletlenül irtottam ki a fenyegetés és a támadás legkisebb jelét is, nem akarom kockáztatni, hogy megsérüljön. Akkor mégis mit láthat még, ami miatt az íjat készenlétben tartja?
Attól, hogy nem szeretem a fegyvereket, még van jó néhányról ismeretem és láttam már bemutatókat a használatáról. Az az íj még támadásra kész állapotban van az én szememben. És nyilván nem csak ott lenne. Túl messze áll tőlem, hogy pontosan meg tudjam mondani, mire figyel, kit tart kettőnk közül a nagyobb rizikónak. Legyen, akkor változtatunk, megint. A kezemet végig húzom a földön, kicsit koszos, de ez nem zavar, Floki pedig követi és mellém mászik. Hozzám simul, én pedig kissé rádőlök a hátára. A bunda miatt nagyobbnak néz ki, mint amekkora valójában, így szinte elrejt engem is a fekete szőrzet, miközben átölelem. Most már csak akkor tudna támadni, ha közben engem ledob magáról...
- Ha nem állja útját, a férfi pár lépéssel később összeesik és akár a fejét is betörhette volna a betonon. Rohamjelző kutya, alapfeladata megvédeni a sérüléstől a mondémeket - suttogom számára viszonylag csendesen. Azt elismerem, hogy tanulnia kell, mert az ugatás és a fűre terelés nem éppen díjnyertes módszerek, de mint mondtam, ő elvileg epilepsziára lesz felkészítve, ahol kell a nagy testű állat, hogy védje a gazdája fejét. Véletlenül tanulta meg egy másik védencemtől az inzulinsokk illatát és amint biztonságosabb helyre terelte a férfit, jelezte is nekem a bajt. Az epilepszia jelző kutyáknak lefeküdni kell a gazda mellé, a cukrosnak nyalogatnia a kezét. Nem akarom, hogy bármi baja legyen miatta Flokinak. Az én hibám volt, hogy hagytam a másik kutyát figyelni, én nem neveltem jól. - Igen, ő egy átlagos termetű újfunlandi, senkit nem tudna bántani. Egyszerűen túl okos terápiás kutyának, így ki akartam képezni és olyannak adni, akinek nagy szüksége van rá - suttogom, miközben a kezemmel nem simítok végig a kutya bundáján. Ő nem simogatásra van, nem is tehetem ezt vele. Csak így tanulja meg, mi a feladata. A gazdája akár teljes súlyával ránehezedhet, ha úgy esik el, és bírnia kell. Szüksége lehet segítségre a felálláshoz, így a nyakba csimpaszkodás vagy a támasz keresés is oké. Hozzá bújni? Belefér. Kedvtelésből simogatni a hátát, vakargatni a fülét? Szó sem lehet róla...
Alexander Lightwood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
の jace, my parabatai
Tartózkodási hely :
の edom
Hobbi :
の official demon hunter
Karaktered arca :
の matthew daddario
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

just here to help you
to crysalis
Egy szimpla zavargás nem hozhat túl sok mindent a nyakamba remélhetőleg, mert már amúgy sem szabadna elméletben kimásznom az intézet falai közül, amelyek egyre nyomasztóbbak, de ugyanakkor védelmet is nyújtanak a sajátos gondolataimmal szemben és a problémáim terheit nem kell magammal cipelnem addig sem, amíg a szívemet teljesen kikapcsoltam. Most is a küldetésre igyekszem az összes figyelmem fordítani és nem engedem semminek, hogy előtérbe kússzon, vagy megzavarhasson, mert nem hiszem, hogy egy apró gondolatfoszlánynál megállna, sokkal inkább darabokra szaggatna újra meg újra annak reményében, hogy egyszer majd nem állok többet fel.
A sikátorba érve próbálom a szándékaimat a lehető legbarátságosabbnak betudni, habár már maga az, hogy a biztonság kedvéért felfegyverkezve érkeztem, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mégis mi vár ránk az utcán éppen az ellenkezőjéről tanúskodik azt hiszem.
Azonban a látvány, ami a szemeim elé került az minden volt csak az nem, amire számítottam. Egy hatalmas majdnem azt mondanám, hogy medve méretű kutya és mellette egy törékenynek tűnő kis tündér. A tekintetem a kettősük között ugrál zavarodottan s, mikor a termetes állat helyet foglal egy kicsit megkönnyebbülök, habár még így sem veszített a kisugárzásból, ami csak azt sugallja, hogy pillanatok alatt darabokra téphet. Láttam már démonokat, egyik csúnyább, mint a másik és nagyok is... De amikor egy aranyos szőrmók rejteget magában egy ilyen fenevadat.. Mondanám, hogy ott vannak a vérfarkasok, de a legtöbben mindig jobban szeretik az állatokat, mint az embereket.. Könnyebben elviselhetőek. Talán, mert nem beszélnek. Legalábbis nem mindig érthetően. Mert azért elég okosak ahhoz, hogy lekommunikálják a maguk dolgait. Erre tökéletes példa a szeszélyes macska Church, aki az intézet minden pontját úgy ismeri már, mintha csak egy térkép lenne elrejtve a bundája alatt.
- Nem azért vagyok itt, hogy bárki életének is véget vessek. A kis.. Szóval a drága barátod attól még elég nagy zavart okozott. Bár ez az ő termetében nézve eléggé.. Átlagos, nem? - Nem szeretném, hogy fenyegetve érezze magát részben azért, mert látva, hogy milyen könnyedén szót fogad neki a kutya egyetlen egy rossz lépésemnek köszönhetően előbb lennék darabokra szaggatva, mintsem lépni tudjak bármit is.
||remélem használható.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt-
Ugrás: