be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Jeffrey's Hook világítótorony
If I cannot move heaven, I will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

szabad játéktér
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

A nevetésére csak összehúztam értetlenül a szemeim, hiszen semmi vicceset nem mondtam, ő mégis nevetett. Azonban nem kérdeztem rá, amúgy sem adott volna egyenes választ – ő egy démon, mit várhattam volna tőle? Igazából már első találkozáskor volt benne valami furcsa. Nem hittem el, hogy van jó démon – vagy legalábbis jobb. De mégis megpróbálta elhitetni velem… és valahol hittem neki, vagy csak hinni akartam. Aztán arcon vágott a valóság, az, hogy ő nem is akármilyen démon. Sokkal hatalmasabb démon, mint aminek vallotta magát. És itt álltam vele szemben… és fogalmam sem volt róla, meg akar-e ölni. Bár ha meg akart volna, talán már előző találkozónkkor teszi. Nem tette. Tehát volt velem valami terve. De arra még nem jöttem rá, hogy mi az.
Hol a szemeit, hol a mellkasát figyeltem, hisz nagyon közel volt hozzám. Arra rájöttem egy idő után, hogy kár tagadnom, tudom, amit tudok. A reakciója viszont kissé feszültté tett.
- Engedj el és tegyünk úgy, mintha soha nem láttuk volna egymást. – Javasoltam, miután egyáltalán engedett megszólalni. – És nem tudom, miféle játékról beszélsz, de én nem hinném, hogy kérek belőle. Igen, talán magamnak kerestem a bajt azzal, hogy megidéztelek… - Megakadtam. – Várj csak. Nem is én idéztelek meg, igaz? – Pillantottam fel rá némileg haragosan. Persze, hisz nem voltam még olyan szinten, hogy sikerüljön. Többször is elmondtam a könyvben leírt szavakat, megcsináltam, amit kértek, mégsem történt semmi. Aztán hirtelen megjelent Ő. Igen, nem fér hozzá kétség, hogy magától jött el hozzám… de miért? Ismét kérdőjelek jelentek meg a fejem felett. Mi a szándéka velem?
A szavai már nem rémisztettek meg annyira. Gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Ha már meg akartál volna ölni, halott lennék. De az imént mondtad, hogy van egy „játéka” kettőnknek… tehát van valami terved. Kellek neked. Nem fogsz bántani. – Jelentettem ki határozottan, miközben a tekintetemet az övébe fúrtam. Éreztem az ujjait a vállamon, de nem tettem semmit, nem húzódtam el tőle. A döntés igazság szerint az övé volt. Tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van, de tudtam, hogy ha kell, küzdeni fogok ellene. De amíg nem mondja ki, hogy megöl, addig türelmesen vártam.

❖ Megjegyzés: nos, hogy döntesz?  
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 346
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Asmodeus & Alesea
I've got you, little warlock
Ha hittem volna a sorsban, akkor azt mondtam volna, hogy ez akarta azt, hogy még a tervem véghez vitele előtt lebuktassam magam Alesea előtt, elvégre olyan egyszerűen nem lehetett, hogy pont most kellett neki is idejönnie a világító toronyhoz, amikor én is itt voltam. De hát, mivel nem hittem a sorsban, meg az ilyen baromságokban, így megelégedtem annyival, hogy egyszerűen csak ennyire rossz a szerencsém. Vagy lehet ez akart lenni az égi jel arra, hogy öljem meg a kis boszimestert a játszadozás helyett? – erre gondolva ördögien elmosolyodtam magamban, és elszórakoztam azzal, hogy hogyan is ölhetném meg…. De végül aztán félretettem ezeket a képzelgéseket, mert nem akartam ilyen gyorsan véget vetni a szórakozásomnak. Magnus nem szenvedett volna eleget akkor, ha csak szimplán megölöm a tanoncát. Nem, én ennél sokkal sötétebb terveket szövögettem, olyanokat, amikkel tényleg megtörhettem a fiamat, összezúzhattam őt lelkileg. Az a kis ajándék, amit Aleckel küldtem neki, kezdetnek meg is tette. Apropó, kíváncsi lettem volna arra, hogy mi lett annak a vége… Biztos voltam abban, hogy a kis árnyvadász életben maradt, még ha nem is sokon múlott, de szándékosan úgy alakítottam a dolgokat, hogy ne haljon meg. Az számára is túl korai lett volna, ugyanakkor kíváncsi érdekelt volna, hogy Magnus minderre hogyan reagált.
A következő szavait hallva jóízűen felnevettem, pedig egyébként nem volt semmi vicces abban, amit mondott, de engem valahogy mégis szórakoztatott. Leginkább a mondatának a második fele, a bajkeverős rész. Ha tudta volna! Mondjuk, ezúttal tényleg nem azért érkeztem New Yorkba, hogy bajt keverjek, hanem pont, hogy a bajt takarítsam el innen. Bár azt nem tagadom, hogy ha már így idejöttem, akkor megfordult a fejemben az is, hogy tartok valami jóra való kis privát partit. Történetesen számomra és Alesea számára, ha ő már volt oly kedves, és a meghívást is megelőzve idesietett hozzám. Mindig is tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok, na de hogy ennyire!
- Ugyan, mit feltételezel rólam! – szólaltam meg felháborodottan. – Maga vagyok a megtestesült jóság, nem látod? – kérdeztem tőle ártatlan arcot vágva, még végig is mutattam magamon, hogy ezzel is alátámasszam a szavaimat, de azért az a bizonyos rám oly jellemző aprócska él megbújt a szavaim mögött, amitől csak akkor tudtam megszabadulni, ha nagyon-nagyon akartam. Jelenleg pedig ez nem volt így, úgyhogy nem is törtem magamat.
Amint közeledni kezdtem felé, hátrálásra késztetve őt, éreztem a félelmet, ami egyre jobban áradt belőle, minél gonoszabb arckifejezést öltöttem magamra. Próbálta elnyomni magában ezt, és nem mutatni felém, hogy megijedt, de hát, démonból voltam, én könnyedén megéreztem ezt, és ebből táplálkoztam. Úgyhogy mondhatott bármit, próbálhatott bármilyen maszkot magára ölteni, engem nem tudott becsapni.
Bizonyosan a közelségem is zavarta, és kétségbe ejtette, valószínűleg ezért tett arra egy gyenge kísérletet, hogy eltoljon magától, de hát, engem ez nem akadályozott meg semmiben, ha akartam volna, könnyedén eltörhettem volna mindkét csuklóját, még akár le is téphettem volna a karjait, csak hát, abban nem lett volna semmi móka, úgyhogy hagytam, hadd pihentesse csak a tenyerét a mellkasomon.
Számítottam arra persze, hogy még így is tagadni fogja azt, hogy bármit is tudna a valódi személyazonosságomat illetően, de miután konkrétan közöltem vele, hogy ki vagyok, már ő sem tartotta fenn az álcáját. A vallomását hallva elégedett mosoly telepedett az ajkaimra, majd miután feltette a következő, számára igen fontos, számomra jelentéktelen kérdést, óvatosan végigsimítottam az arcélén, elmélázva nézve a vonásait, úgy téve, mint aki nagyon gondolkozik azon, hogy mit tegyen, vagy mint aki nagyon sajnálja azt, amit tennie kell.
- Most mi legyen, Alesea? – tettem fel neki a költői kérdést, majd mielőtt ő bármit is tudott volna erre mondani, rögtön folytattam a mondandómat. – Nem akartam, hogy ilyen gyorsan megtudd, ki is vagyok valójában… Nagyon sajnálatos volt ez a mai eset, ami elrontotta a kettőnk kis játékát… - magyaráztam neki tényleg, őszinte csalódottsággal a hangomban. Mert hát, nagyon is zavart az, hogy keresztül lettek húzva a számításaim, és most alaposabb megfontolás nélkül kellett egy roppant fontos döntést meghoznom. Nem mondom azt, hogy rossz lettem volna a rögtönzésben, mert az nem volt igaz, de ez a mostani helyzet azért kicsit más volt, mint máskor. – Olyan kár lenne, ha most rögtön végeznék veled… Pedig ezt kellene tennem, ugye tudod? – kérdeztem tőle továbbra is szomorkás hangnemben, miközben arcáról lecsúsztattam a kezemet a nyakára, majd végül a vállán állapodtak meg ujjaim, s így vártam arra, hogy Alesea mit fog most reagálni a szavaimra. Közben persze alternatívákon agyaltam, mert tényleg nem szerettem volna, ha a kettőnk története ennyivel véget ért volna. Olyan kár lett volna érte!
❖ Megjegyzés:  Megvagy    ❖ Szószám: 732
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ő ki. Hogy ő az az Asmodeus, aki Magnus apja… de megpróbáltam nem lebuktatni magamat és úgy tűnt, jól haladok ezen az úton. A válaszára bólintottam egy aprót.
- Gyakran járok ide, mondhatni. – Reagáltam csak ennyit a szavaira, majd őt kezdtem méregetni. Tényleg úgy tűnt, hogy nem gyanakszik és én egyre inkább megnyugodtam. A szavait hallva kérdőn húztam össze a szemeimet, majd döntöttem oldalra a fejem.
- És a mondének világa izgalmasabb? Remélem nem bajt keverni jöttél ide, Khil. – Egy félmosolyt azért küldtem felé, de ez nem tartott olyan sokáig. Valamiért úgy éreztem, jobb lenne hamar lelépnem. Nem úgy tűnt, mint aki bántani akarna engem, de az ördög sosem alszik… szokták mondani. És Asmodeus, nos, biztos vagyok benne, hogy közelebb volt az ördöghöz azon a bizonyos skálán. Típusilag, jellemileg… épp ezért kellett volna hamarabb elmennem. De későn gondoltam erre, ugyanis elkezdett felém lépkedni. Először csak kérdőn felnéztem rá, a számat is nyitottam, hogy kérdezzek.
- Mit csinálsz…? – Nyeltem egyet. Nem engedtem meg magamnak, hogy a hangom megremegjen, sőt, azt sem, hogy a félelmemet lássa. Mert hát, nos, féltem. Nem akartam, de így volt, viszont nem táncolhattam most már vissza. Nem tetszett, ahogy az arca fokozatosan megváltozott és ez egyre több félelmet is keltett bennem.
Ahogy az épület oldalához értünk, a mellkasára csúsztattam mindkét kezemet, hogy eltolhassam magamtól. Tettem is erre egy gyenge kísérletet. Túl közel került hozzám és ez túlságosan vészjósló volt. A fejemben visszhangoztak Luna szavai, miszerint egyszer veszélybe sodrom majd magam. Utáltam, hogy úgy éreztem, igaza lett. De… ha Asmodeus bántani akart volna, már megtette volna, nem igaz? Ezzel akartam nyugtatni magam, mikor feltette a kérdést. Egy fél pillanatra ledermedtem. Ekkor fogta meg az állam és fordította az arcom maga felé, így kénytelen voltam egyenesen a szemébe nézni. A fenébe is…! Ennyire rossz színész lennék? Tény, nem annak tanultam, de próbáltam úgy viselkedni, ahogyan az előző találkozásunk alatt.
- Miről beszélsz…? Ez nem álca és… és persze, hogy tudom. Khil vagy. Te magad mondtad, nem? – Kérdeztem vissza, határozottságot erőltetve magamra. Ahogy elengedte az állam, megkönnyebbültem. Azt hittem, ezzel lerendeztük a témát és mehet mindenki a maga útjára, de nem. Nem szabadulhattam ilyen egyszerűen. Odahajolt hozzám. Először csak a leheletét éreztem, aztán az ajkai súrolták a bőrömet. Hallottam, ahogy a saját nevét szótagolja. Tehát rájött. Tudta, hogy tudom. A kezeimet lassan visszahúztam a mellkasáról, ami eddig ott pihent és így néztem fel rá. A fejemet a falnak döntöttem. Rágódtam azon, hogy miféle reakciót kellene most produkálnom.
- Jól van, nyertél. Az előbb meghallottam, hogy az egyik démon a nevedet mondja… - Vallottam be végül, bár az őszinteségem nem hittem, hogy meghatja. Miért érdekelné? Amúgy is, az elmúlt percekben az arcába hazudtam, nem?
- Szóval… elárulhatnád, mit akarsz tőlem pontosan. Miért adtad ki magad másnak, Asmodeus? – Érdeklődtem. A félelmemet sikerült teljesen elnyomnom. Amolyan… lesz, ami lesz alapon voltam. Ha ez a démon bántani akar, akkor bántani fog és több, mint 99%, hogy meghalok. Ha most egyből szembeszállok vele, szintén meghalok. Valahogy úgy éreztem, nem jöhetek ki a dologból győztesként, habár eszembe jutott, hogy múltkor hogyan öltem meg egy démont. Akkor Asmodeus azt mondta, őt is meg tudnám vele ölni. De egyelőre nem akartam merényletet tervezni ellene, hisz nem adott okot rá. Bár azt semmiképpen sem hittem, hogy barátkozás céljából jött ide hozzám és őszintén szólva már abban sem voltam biztos, hogy múltkor én idéztem meg őt.
Az arcát fürkésztem, majd a kezére vetettem egy kósza pillantást, amivel a fejem mellett támaszkodott. Ijesztő volt a helyzet, másrészt… romantikus? Mármint, ha nem egy démon állt volna tőlem alig néhány centire. Így inkább az előbbi volt, mintsem az utóbbi.

❖ Megjegyzés: elkaptál...  
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 603
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Asmodeus & Alesea
I've got you, little warlock
Összeszűkített szemekkel hallgattam Alesea mondandóját, végig az apró utalásokat keresve, amiből rájöhettem volna arra, hogy mit és mennyit hallott az előbbi kis beszélgetésből. A megszólítását hallva szerettem volna hinni abban, hogy semmit nem hallott, hogy az álcám továbbra is megvolt, de amit utána mondott, az nekem túlságosan is gyanús volt. Azzal még nem is lett volna semmi gond, hogy friss levegőre vágyott, ezért idehozták a lábai, ezt megértettem volna, de nem magyarázta azt, hogy miért rejtőzködött ez az oszlop mögött. Azt pedig nem hittem el, hogy teljesen véletlenül volt mögötte, miközben én azokkal a démonokkal beszélgettem. Nem most jöttem le a falvédőről, úgyhogy ennyivel nem oszlatta el a gyanúimat, egyelőre mindenesetre inkább nem mutattam ki a fogam fehérjét, hanem úgy viselkedtem, mintha bevettem volna a meséjét.
- Valóban? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, sokat sejtető tekintettel, mintegy azt sugallva a számára, hogy nehogy azt higgye, teljesen elhittem neki azt, amit mondott. De ez a pillantás csak egy pár másodpercig tartott, utána már nyoma sem volt neki, én pedig csak leengedtem a vállaimat, és elfordulva tőle a vízfelszínt kezdtem el nézni. – Ebben az esetben a tudatalattid tud valamit. Itt tényleg friss a levegő, illetve esténként szép látványt nyújt a kivilágított híd és város – magyaráztam neki, mintha csak egy idegenvezető lettem volna, aki a városi látványosságokat mutatja be az idegeneknek. Egyébként, tényleg nem hazudtam ezzel, volt már részem abban, hogy este megcsodáljam innen a tájat, és a látkép tényleg gyönyörű volt, bár én sokkal jobban preferáltam a véres környezetet. Alesea viszont biztosan nem kedvelte a szétmarcangolt testeket, a kifolyt belsőségeket, és a mindenhol heverő leszakadt testrészeket. Pedig szerintem igazán jót és minőségit lehetett alkotni ilyenekkel is, nekem elhihetitek. Nem egyszer kísérleteztem már néhány unalmas órámban.
Amikor arról kezdett el érdeklődni, hogy én mit keresek itt, csak ártatlanul megvontam a vállamat, úgy téve, mint akinek tényleg nem volt itt semmi különösebb dolga. Az apró nyelvbotlása viszont nem kerülte el a figyelmemet. Alapjáraton nem lett volna feltűnő, mert Alesea gyorsan rájött a hibára és korrigálta azt, de én most nagyon figyeltem minden apró részletre, így süketnek kellett volna lennem ahhoz, hogy ezt ne halljam meg. Mindenesetre inkább úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit.
- Igazából, most önszántamból jöttem. Persze, ne gondolj semmi rosszra, nem is terveztem sokáig maradni, csak odaát az én dimenziómban minden olyan lepusztult és egyhangú, úgy éreztem, szükségem van egy kis változatosságra, így hát idejöttem. Mondhatni, én is friss levegőre vágytam - feleltem neki, miközben egy mosolyt küldtem felé. Egyébként, szándékosan válaszoltam neki ugyanúgy, mint ő nekem, ezzel is mintegy arra utalva, hogy mondhat bármit, én tudom, mi az igazság, de ha ennyire játszani akar, akkor én nem vagyok semmi jónak az elrontója.
Végig követtem tekintetemmel az alakját, ahogy lassú léptekkel haladt, miközben a szavait hallgattam. Kedvem lett volna felnevetni azt hallva, ahogy megköszönte, amiért legutóbb segítettem neki. Hülye lettem volna azonban, ha bedőltem volna a kedves szavainak. Legutóbb amikor találkoztunk, tökéletesen a tudtomra adta, hogy nem bízik bennem, meg sem köszönte, ha jól emlékeztem, azt, hogy megmentettem az életét, és nem is hittem volna, hogy ez a kevés egymástól távol töltött idő hirtelen ráébresztette volna őt arra, hogy én igazából nem is vagyok olyan rossz, mint amilyennek beállítani próbált. Igazából, jól is tette ezt, elvégre én rosszabb voltam bárkinél és bárminél. Mindenesetre, elég gyanús volt ez a hirtelen támadt kedvessége, mintha a kételyeimet akarta volna eloszlatni ezzel, hogy aztán megtudjon tőlem valamit. De ebbe a játékába nem kívántam becsatlakozni.
Eleinte igyekeztem érzelemmentes arcot vágni, ahogy megindultam Alesea felé szépen lassan, egyre inkább hátrálásra késztetve őt, de aztán minden egyes megtett lépéssel egyre különösebb kifejezést öltöttem magamra. Némileg sötét, rosszat sejtető, baljóslatú volt, olyan, amivel tökéletesen a kis boszorkánymester tudtára adtam, hogy innen bizony nincs menekvés, hogy előlem nincs menekvés. Ha hátrálni kezdett, hogy ne pofátlankodjak bele a privát szférájába, akkor ennek az vetett véget, hogy megérkeztünk a világítótorony épületéhez, és már nem volt tovább, amerre mehetett volna. Én pedig egy lépéssel álltam meg előtte, miközben kezemet a feje mellett a falhoz támasztottam, majd olyan közel hajoltam hozzá, hogy érezni lehetett a leheletemet az arcán.
- Mondd csak, Alesea, mikor akarsz felhagyni ezzel a gyenge álcával? – kérdeztem tőle kissé fenyegetően, miközben a másik kezemmel megfogtam az állát, és annál fogva magam felé fordítottam az arcát, nem is engedtem, hogy másfelé nézzen, csak a szemeimbe. – Mindketten tudjuk, hogy ki vagyok igazából, nem igaz? – beszéltem tovább hozzá most már inkább pajkosan, de a fenyegetés és sötétség továbbra is sugárzott az aurámból.
Ha válaszolt a kérdésemre, ha nem, elengedtem az állát, és a füléhez hajoltam annyira, hogy az ajkaim a bőrét súrolták, majd így szólaltam meg legközelebb.
- As-mo-de-us – szótagoltam lassan a nevemet kéjesen, majd a pár másodperces hatásszünet után visszaemeltem a fejemet az előbbi pozícióba, és így fürkésztem az arcát a reakciójára várva.
❖ Megjegyzés:  Megvagy    ❖ Szószám: 791
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Nehéz volt türtőztetnem magam és nem felhívni magamra a figyelmet. Azon tanakodtam, hogy eltűnjek-e a tett színhelyéről, avagy sem. De aztán ahogy kezdett összeállni a kép, a kíváncsiságom legyőzött és maradásra készetetett. Azt már egyből levágtam, hogy Khil nem egy olyan gyámoltalan, kisebb démon, mint aminek vallotta magát. Sőt, elég nagy hatalommal bírhatott, hisz látszólag, azaz nem csak látszólag, de megfélemlítette azokat a démonokat. Nos, egyet meg is ölt. Hatalmas erővel bírt és arra gondoltam, hogy múltkor csak szórakozott velem. Azt a másik démont, aki megtámadt, könnyű szerrel intézte volna el, de valamiért nem tette. Mintha nálam akart volna bevágódni mindenféle fura indokkal és rejtéllyel. Nem tudtam hova tenni. Eltöprengve szakítottam el róluk a pillantásom és meredtem a földre. Ekkor csapta meg a fülemet egy név, mire döbbenet ült ki az arcomra.
- Hogy mi…? – Kaptam fel a fejem és néztem el a démon felé. Felszegtem kissé az állam és összepréseltem az ajkaim. Szemeim kérdőn, értetlenül csillogtak. – Asmodeus…? – Suttogtam végül magam elé. Tudtam, hogy Magnus édesapját így hívják. Tudtam, hogy egy nagy erejű démon… Nem, nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Hátráltam egy lépést, majd a szám elé kaptam a kezem. Miért…? Mit akar tőlem? És pont őt kellett megidéznem véletlenül? Ekkora szerencsétlen is csak én lehetek! Már épp menekülőre fogtam volna, mikor hirtelen mögöttem termett és megszólított. Kis híján szívrohamot hozta rám. Összerezzentem és nyeltem egyet, miközben megfordultam. Igyekeztem eltüntetni magamról mindenféle ijedtséget. Sőt, azt is eldöntöttem magamban, hogy ha már így észrevett, akkor eljátszom a buta libát… azt, akit félre akart vezetni. Bár nem tudtam, hogy az álcámat meddig is tudom, illetve akarom fenntartani. Amúgy is, mi van, ha magától jön rá, hogy tudom, ki ő? Lehet már ő is sejti, hogy tudom.
- Khil… - Kezdtem bele egy kisebb sóhajjal, majd beharaptam az alsó ajkam. Aztán elmosolyodtam. – Az igazság az… hogy borzalmas napom volt. Szükségem volt némi friss levegőre… a lábam pedig, nos, mint látod… ide hozott. – Forogtam körbe, miközben kitártam a karjaimat. Végül megálltam vele szemben és kezeimet magam mellé húztam.
- Na és te? Ezúttal ki idézett meg a világunkra? Vagy… önszántadból vagy itt, As… Khil? – Majdnem az igazi neve csúszott ki a számon, de hamar korrigáltam magam. Azaz, reméltem, hogy nem hallotta meg a kis nyelvbotlásom. Elindultam lassú léptekkel és elhaladtam mellette.
- Tudod… még meg sem köszöntem rendesen, hogy múltkor segítettél. Nélküled nem tudtam volna, hogy mihez kezdjek azzal a démonnal. – Megálltam. Egy kis idő után hátranéztem rá a vállam felett. Végigmértem lassan, majd szusszantam egy aprót. Próbáltam rájönni, mire kellhetek neki. Én csak egy sima, mezei boszorkánymester voltam. Aztán beugrott valami. Lehet, nem csak Magnus apja, hanem az enyém is? Nem, kizárt. Bár fogalmam sem volt róla, ki az én démon apám, nem akartam belegondolni abba, hogy esetleg ő lehet az. Kis fejrázással fordultam vissza hozzá.

❖ Megjegyzés: remélem, jó lett  
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 465
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Asmodeus & Alesea
I've got you, little warlock
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az összes démon közül én voltam az, aki a legtöbbet járt a Földön, no és persze az is, aki ezt büntetlenül megtehette. Volt, amikor csupán szórakozásból jöttem fel, mert meguntam Edom, meg a sok kétszínű démon társaságát; volt, amikor a saját céljaim teljesítése érdekében érkeztem; és persze voltak azok az alkalmak is, amikor munka ügyben kellett idefáradnom. Mint ahogy most is. Volt ugyanis egy-két démon, akik nem értettek a szép szóból, és csak természetes, hogy rám hárult az a feladat, hogy foglalkozzak velük. Alapjáraton ezzel nem is lett volna gondom, nem azért mondom, de kezdett kicsit elegem lenni abból, hogy engem ugráltatott mindenki, ha lázadókat kellett leverni. Nem értettem, hogy a többi pokol herceg miért nem képes foglalkozni a saját alattvalóival. Az én démonjaim között például már jó ideje nem törte senki a fejét a fellázadáson, én kemény kézzel uralkodtam felettük, és megmutattam nekik, hogyan járnak, ha ellen mernek szegülni. De hiába zsörtölődtem, ha az utasítás magától Lucifertől jött – kénytelen voltam engedelmeskedni, még ha kicsit sem fűlött hozzá a fogam.
Így érkeztem meg hát ma a világítótoronyhoz, ahol pont sikerült elcsípnem azt a kisebb társaságot, akiket rendbe kellett tennem. A megjelenésemet látva egyből mind megijedtek, és a szélrózsa minden irányába menekülni szerettek volna, nekem viszont most kicsit sem volt kedvem fogócskát játszani velük, úgyhogy nemes egyszerűséggel elkaptam az egyiküket, és megöltem.
- Azonnal álljatok meg, ha nem kívántok a társatok sorsára jutni – szólítottam fel őket figyelmeztetően, jól a tudtukra adva, hogy most kicsit sem viccelek, és jobban teszik ők is, ha komolyan vesznek. Szerencsére ennyi eszük azért még volt, úgyhogy nagyot nyelve a helyükön maradtak. – Úgyis tudjátok, hogy miért jöttem, ezért rögtön a tárgyra térek. Sürgősen térjetek vissza a helyetekre, és fogadjatok hűséget az uratoknak, Lucifernek, és többet meg se forduljon a fejetekben a lázadás gondolata. Amennyiben ez nem így lesz, megígérhetem nektek, hogy sokkal rosszabb sorsra juttok, mint ez a társatok, akit most megöltem. Megértettétek?! – Csak egy kicsit emeltem meg a hangomat, hogy tekintélyt parancsolóbbnak tűnjek, de nem is volt szükség arra, hogy ennél jobban rájuk kiáltsak. Láttam rajtuk, hogy mennyire be vannak tojva, és hogy képesek lennének itt helyben bármit megígérni nekem. Már csak azt reméltem, hogy ez az ígéretük ki is fog tartani, és nem fognak ellenünk fordulni az első adandó alkalommal, mert akkor nem lesz többé kegyelem, és én magam fogok tenni arról, hogy megbűnhődjenek.
- Igenis, Asmodeus – válaszolták egyszerre, mire én bólintottam egy aprót.
- Most pedig tűnjetek el – tettem még hozzá, mire ezúttal ők bólintottak egyet, és a következő pillanatban már itt sem voltak. Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat, ahogy megdörzsöltem a homlokomat. Még mindig nem értettem, hogy miért pont nekem kellett jönnöm ezeket a félnótásokat rendre parancsolni, amikor jól láthatóan annyira be voltak szarva, hogy különösebb erőfeszítésbe sem telt szétoszlatni a kupaktanácsukat. Mert azt nem hittem volna, hogy csupán az én jelenlétem ilyen hatást váltott ki bennük. Oké, hogy félelmetes voltam és kegyetlen, amit soha nem rejtettem véka alá senki előtt, na de hogy ennyire…!
Mindenesetre, inkább nem foglalkoztam ezekkel az idiótákkal többet, hanem megfordultam, és már épp indultam volna vissza Edomba, amikor hirtelen megláttam valamit, pontosabban valakit a torony mögé bújva. Alapjáraton észre se vettem volna abból a szögből, amiben eredetileg voltam, de a pozícióm megváltoztatásával sikerült elkapnom. Összevontam a szemöldökömet, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis ki a fene lehet ott, és mivel a kíváncsiságom győzött, aktiváltam a képességemet, lelassítottam az időt, így anélkül sétálhattam oda hozzá, hogy neki feltűnt volna ez – az illető tehát csak annyit érzékelt, hogy hopp, volt egy Asmodeus, nincs Asmodeus, vagy is volt, csak a hallgatózó háta mögött. Legnagyobb meglepetésemre Alesea volt az.
- Lám-lám, csaknem Alesea személyesen? Mondd csak, minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem tőle egy gúnyos félmosoly kíséretében, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mióta lehetett itt, és mennyit hallhatott. Nem örültem volna annak, ha tudná immár, Asmodeus vagyok és nem Khil, mert így a tökéletes tervem, miszerint az ujjaim köré csavarom, szertefoszlana, és kénytelen lennék kitalálni valami mást. Vagy egyszerűen csak meg kellene ölnöm. Ezt még nem tudtam eldönteni én sem.
❖ Megjegyzés:  Megvagy   ❖ Szószám: 673
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Több hét is eltelt, amióta megidéztem Khilt. Úgy döntöttem, hogy egyelőre jobb, ha nem kísérletezek tovább az erőmmel. Még erősebbé akartam válni. Az, hogy egy kis, egyszerű démont sikerült megölnöm, nem volt garancia semmire. Abban pedig igaza volt Khilnek, hogyha sikerül is megölnöm egyet, visszatérhet… lehet, több száz év múlva, de visszajöhet bosszút állni. És ezt nem igazán akartam elérni, sőt. Éppenséggel a saját magam védelme és a szeretteim épsége volt a legfontosabb. Bár… azt hiszem, inkább az utóbbi. Magnus és Luna voltak a legfontosabbak és ezen semmi nem vátoztathatott.
Habár Lunával mostanság egyre többet veszekedtünk. Igen, rá akartam erőltetni a saját akaratomat, azt, hogy tanuljon és ne üljön tétlenül. Ne akarjon egy semmirekellő mondén életet élni. De hajthatatlan volt és nem tehettem ellene semmit.
Épp egy ilyen kis összekapáson voltam túl, mikor úgy döntöttem, ki kell szellőztetnem a fejem. Járnom kellett egyet úgy, hogy ne hallgassam, mennyire különbözünk Lulutól. Ami egyébként nagyon is érdekes volt: ha valaki egymás mellé tett volna minket és megpróbál összehasonlítani… nos, külsőre, mint két tojás. De belsőleg, jellemileg, stílusilag… két különböző ember voltunk. Semmiben nem hasonlítottunk, maximum egy valamiben. Méghozzá abban, hogy a szeretteink voltak az elsők és értük bármit megtettünk volna. De más közös pontot nehezen találtam volna, ha nagyon keresem, akkor is.
A gondolataimba voltam merülve, nem tudtam, merre visz a lábam. Mire feleszméltem, nagyjából a városból is kisétáltam, egyenesen a világítótorony irányába. Nos, ha már itt voltam, gondoltam megnézem, mi a helyzet erre. Az idő későre járt, már sötétedett. A szél is fújt, kissé fáztam is, de ez még egész kellemes volt.
Ahogy haladtam, hangokat kezdtem hallani. Nem tudtam, hogy kik vagy mik beszélgetnek, de a hangok irányába indultam. Fogalmam sem volt róla, mit fogok látni vagy épp kit… nos, arra nem számítottam, hogy Khilt fogom megpillantani. Épp nyitottam volna a számat, hogy megszólítsam, mikor leesett, hogy közel sem barátságos szándékkal van itt. A gyanúm beigazolódott, ő is csak egy gonosz démon volt, hiába próbált megetetni az ellenkezőjével. A kezem ökölbe szorult, az ajkaimat összepréseltem. Takarásban próbáltam maradni, ami a toronynak köszönhetően sikerült is. Onnan néztem Khilt és az ismeretleneket.

❖ Megjegyzés: béna kezdő Razz 
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 349
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Helgerand és környéke
» Kirigakure Shinobi Kódex
» Elhagyatott város
» Rikudou Sennin és a Chakra Eredete
» -= Masamune műhelye =-

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan-
Ugrás: