Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

If I cannot move heaven, i will raise hell


Jeffrey's Hook világítótorony
TO LOVE IS TO DESTROY, AND THAT TO BE LOVED IS TO BE THE ONE DESTROYED
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Iron Sisters
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Iron Sisters
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
--- Szabad játéktér ---

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
Elmúlt a pillanat, s talán már sosem fog visszatérni, hiszen amikor meghallom a parancsot, az elutasítást, pontosan tudom, hogy immáron Oswin hangját hallom, ő beszél, az ő gondolatai kerülnek a felszínre. Megegyezhettem volna bármiben Azaess-szel, az ő beleegyezése nélkül nem cselekedtem volna, s most, ahogy hallom a szavait, már pontosan tudom, hogy az előbb felvázolt kiút soha nem fog megvalósulni. Mert ő, Oswin sosem fogja elfogadni ezt az általam kínált lehetőséget.
- Szóval nem vagyok különb? - hangom lemondó, fájdalmas és ahogyan elfordul tőlem, én is ellépek mellőle, s ökölbe szorított tenyérrel figyelem a mozdulatait, a kétségbe esését, a dühöt és haragot, a kiábrándultságot, melyek mindegyike megjelent rajta. - Hálás vagyok az esélyért, amit kaptam tőled és sajnálom, hogy visszaéltem a bizalmaddal, de...
Nem fejtettem tovább a mondat fonalát, nem magyaráztam meg neki az okaimat és indokaimat, csak egy újabb lépéssel hátráltam tőle és az ég felé fordítottam a tekintetemet. Kissé felhős volt, de itt-ott átjutottak a csillagok fényei a szürkeségen, s ahogyan az évezredek óta változatlan égboltot figyeltem, újra meg kellett szólalnom.
- Soha nem akartam ártani neked, bántani téged és most már látom, túl önző voltam akkor, amikor megkerestelek téged és felnyitottam a szemed... Reméltem, hittem, hogy elfogadod, kebledre öleled a lehetőséget, amit a vérvonalunk jelent, de számodra ez csak nyűg, teher és a szüleid gyűlölt döntése. A végletekben gondolkodom, szóval csak egyetlen szavadba kerül és soha többé nem kell találkoznunk, soha többé nem kell a szemembe nézned, a hangomat hallanod ... és őt is magammal viszem, kitépem a lelkedből Azaesst, ha azt akarod. - tekintetem még mindig az égre vetem, s ha felém fordulna, csak annyit látna, hogy zsebre tett kézzel kémlelem a felettünk lévő végtelent.
Sóhajtanom kellett, ismét és újra, majd már éppen elindultam volna, hiszen sejtettem a válaszát, tudtam, hogy mit fog felelni a felvetésre, de még mielőtt megszólalhatott volna, megálltam és folytattam. - Elbúcsúzhatom tőle? Megengeded, hogy még egyszer, utoljára uraljon téged? Ígérem, soha többet nem kérek tőled semmit ezek után...
Fordulok meg és immár szembenézek vele, ha megfordult. Ha viszont még mindig a hátát mutatja nekem, ha még mindig nem láthatom az arcát, akkor ez is egyfajta válasz, felelet a kérdésemre, s mint ilyen, el kell fogadnom.
- Kerüld a warlockokat, ha megtudják, hogy mi vagy, nem lesz tőlük egyetlen nyugodt perced sem! - búcsúzom el tőle mosolyogva, s ha nem tart vissza, egy kapun keresztül újra a Pokol kénköves valóságában találom magam. - Viszlát nyár, viszlát szerelem...

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Felhorkanna. Tisztán érzem, hogy megtenné, minden gond nélkül, de valamiért mégis visszafogja magát. Talán érzi, hogy nincs egy szinten a szemben állóval.
- Akartál engem akkor, most miért nincs így? – értetlenül vonja összébb a szemöldökeit a kérdés elhangzásakor és bár követelőzőn lépne fel, hogy választ akar a többire is, csendben hallgatja végig, amit végül kap.
- Igen! – habozás nélkül, gonoszan szűkülő szemrésekkel jelenti ki a – számára – megkérdőjelezhetetlent.
- Nem! – kiáltom én, valahol alatta, mögötte, az utód árnyékában, segélykiáltásként. Nem akarom, hogy elpusztítson, nem akarom, hogy semmibe vegyen. ...vegyenek ők ketten.
A simításba belemozdul, akár egy doromboló macska, én pedig valahol belül beleszakadok ebbe a jelenetbe. Tudom, érzem, hogy az utód mennyire nem veszi jó néven a jelenlétem vagy az ellenkezésem.
A visszakérdezést nem érti a vörös tekintetű, hiszen míg ő isteníti, addig a másik rettegi a szemben állót. Utóbbi nélkül tökéletes szolga lenne, végrehajtó vagy akármi, amit a démon kíván és akar.
- Miért?! – faggatózik kétségbeesetten, mert nem érti, hogy miért kell osztoznia, hogy miért nem fontosabb utódként, mint a gazdatest… Azt hiszem a jó leíró megfogalmazás az most, hogy foggal-körömmel ragaszkodom a létemhez, de valahogy még sincs igazán fogantja. Pedig nem adtam fel, még itt vagyok…
- Nem szeretsz. – jelenti ki a vörös tekintetű kétség nélkül, ahogy dacosan figyeli létrehozója szempárját és a sértettsége annyira mélyre szalad, hogy elfordul atyjától, helyet engedve nekem. Mire a kérés-kérdés elhangzik, újra kékbe fordul szemeim világa.
- Vedd le rólam a kezed... – fájdalmas súllyal nehezedik közénk a felszólításom, hiába a csendes kiejtés, miközben megremegnek ajkaim szélei és hátrébb lépek egyet.
- Kettétépnél, mert a szüleim meghozták életük legrosszabb döntését hosszú évekkel ezelőtt a másik kedvéért. ...akartam neked esélyt adni, hinni, hogy nem minden démon olyan, mint amilyennek lefestették, de nem vagy különb. A felszínre szakítottad, mert neked így volt kényelmes, kihasználva, hogy meg akartalak ismerni. – számokban nem mérhető fájdalom ül meg a tekintetem mélyén és még egy lépést hátrálok tőle. Ostoba és naiv voltam, elmondhatatlanul az és tudom… tudom, hogyha a másik nem sértődik meg és nem dönt úgy, hogy visszavonul, esélyem sem lett volna a saját testem felett visszanyerni az uralmamat, amelytől a velem szemben álló fosztott meg, amikor előhívta a véremben lakozót...


//Bocsánat, hogy csak most.  Jeffrey's Hook világítótorony 2148618046 //


Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
- Mert nélküle te sem léteznél... Ha annak idején nem kötök alkut a szüleivel, most nem állhatnál előttem, nem hallhatnám a hangodat, nem érinthetnélek. - első kérdésére egyenes választ adok, a többit pedig csak elengedem a fülem mellett, mert a válaszokra talán még én sem vagyok igazán felkészülve. Annyi azonban biztos, hogy jelenlegi viselkedése, zabolázhatatlan jelleme vonzóbbá teszi egész lényét, mint Oswin tette eddig valaha. Talán ezt a harciasságot vártam tőle, amióta először találkoztunk, ezt akartam látni azokban a kék szemekben, s most, hogy Aezessben fedezem fel önmagam piciny részét, úgy repes lelkem megismerni ezen oldalát is. - Tényleg ezt akarod? Hogy elpusztítsam őt?
Simítok végig arcán, kellemes vonásai szenvedéllyel ostorozzák halhatatlan lelkem, s egy pillanatra, a másodperc tört részére majdnem engedek a csábításnak, majdnem hagyok az igéző szavak vonzásának, de ellenkezem, mert tudom, hogy nem ezt akarom. Nem lehetek gyilkosa egyik felének, hogy a másikat a keblemre öleljem. Nem pusztíthatom el az egyik lányom, hogy a másik megkötések nélkül élhessen!
- Hálásabb? - kérdezek vissza, meglepődöm a kijelentésen, s bármennyire vágytam arra, hogy az ő szemeivel lássam Alessea múltbéli valóját, mégsem tudok figyelni a kimondott szavakra. Csak akkor kapok újra magamhoz, amikor megkérdőjelez, amikor nekem rójja fel a lányom halálát, s majdnem elönt a düh, melynek egy más helyzetben tetteimmel adnék hangot, most azonban csak elfordulok tőle, tenyeremet ökölbe szorítva engedem el a múltat.
- Szeretlek... Mint ahogyan őt is szeretem! És ha még egyszer arra csábítasz, hogy válasszalak téged helyette, elpusztítalak! - fájdalmas volt kimondanom, de amikor újra felé fordulok, újra hallom a hangját, szemeiben azonban meglátom Oswin jelenlétét is, s ahogyan ujjai a karomra fonódnak, elfelejtem az ajánlatomat, hogy együtt szálljunk alá a Pokolba. - Erősebb, mint gondoltad... Esetleg gyengébb vagy, mint hitted? Nem is biztos, hogy egyáltalán tudnád uralni őt!
Jobb szemöldököm magasba szökik, ahogyan érzem, hogy az angyali vér harcba száll a démoni ichorral, de a közöttük dúló harcban nem tudok oldalt választani, nem tudok dönteni, képtelen vagyok rá, hiszen mindkettő a lányom, mindkettő a véremből való.
- Várj még pár pillanatot kedvesem! - Aezessnek tudnia kell, hogy ezek a szavak nem neki szóltak, hogy a testét visszakövetelő léleknek szántam a mondatomat, s ha engedelmeskedik, ha újra átengedi az irányítást a démonnak, akkor folytatom szavaimat, immáron másik énjéhez beszélve. - Ha ennyire vágyod a szabadságot, van rá mód, hogy külön válasszalak kettőtöket. Mágia kell hozzá, egy igen erős warlock ereje, de tudnod kell, hogy nem veszélytelen, elveszhetsz a dimenziók közti sötétségben...
Közelebb lépek hozzá, ismét csak arcát érintem, s hatalmas sóhajjal folytatom.
- De te egyedül nem dönthetsz ebben, hiszen ahogyan neked, úgy neki is kockázatos, bele is halhat. - mondom immáron a szemeiben ülő kékségnek is, mely szavak jobban fájnak, mint bármi, amit valaha kimondtam. - Két lélek, egy döntés. Vállaljátok?

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

A vöröslő szempár tulajdonosa elválik tőlem, nem ugyanazok a gondolatai az érzései, amelyek nekem. Büszkén és elégedetten húzza ki magát, amikor a felmenője tekintetének kereszttüzében találja magát. Az én testemet használva. Nehézkesen engedi el a férfit, a fizikai kontaktus valamiért számára érezhetően fontos (lenne), de ennek ellenére megteszi, kibontakozik a számára olyan nagyon nem vártból.
- Oswin... - köpi szinte az említett nevet és szünet nélkül folytatja. - Nem tudom mit számít, hacsak nem… neked számít. - rácsodálkozón említi meg kérdés és kijelentés egyvelegeként a második részt.
- Miért fontos neked a lány? - kérdi,szinte át sem gondolva az utód az atyjától a gazdatestről amely nélkül ő maga sem létezne, a megvetés azonban megtéveszthetetlenül ott van vöröslő tekintetének mélyén.
- Miért törődsz vele? Mi vonzz benne? A húsa talán, az, hogy érintetlen? Vagy az, hogy angyali vér is csörgedezik az ereiben? Esetleg a naivitása és az ostobasága, amitől gyenge és mihaszna lesz? Tudtad, hogy olyan valaki után epekedik, aki észre sem veszi? Nem te kellesz neki, hiába tart vonzónak. - jegyzi meg az utód flegmán, mit sem törődve azzal, hogy miként kellene, illene nyilatkoznia a vele szemben állóval, miképpen érintheti esetleg a férfit, a kiejtett odaszúrás. Vagy, hogy mi az igazság, amelynek a közelében sem jár.
- Simulékonyabb? Hiszen eltakaríthatod az emberi énjét, átadhatod őt nekem és átvehetem az uralmat felette, ha akarod, és akkor nem kell megszoknia és elfogadni a dolgokat… Miért nem ezt akarod? - nyögi ki követelőzően a vörös szemű utód, pont úgy, ahogyan egy még megzabolázatlan kölyöktől az várható lenne. - Annyival hálásabb lehetnék, mit ő... - jegyzi még meg az életre hívott és kéretlenül is közelebb férkőzik a megidézőhöz, tenyerét a férfi mellkasára helyezve ezáltal. Ám az ellépését nem fogadja békésen, követi akár egy hűséges eb és a közben érkező kérdés-kérés páros elhangzása közben lassan és alattomosan mosolyodik el.
- Olyannak, mint téged, csak gyengébbnek, de életvidámnak, okosnak és védelemre szorulónak. - vágja el hirtelen a beszámolót. - Őt kellett volna megvédened? Rám jobban vigyázol majd, mint rá? - szúr oda, mint aki nem látja, hogy mit okoznak a szavai, a test tulajdonosát pedig, akiben életre kelt, teljesen figyelmen kívül hagyja, mintha nem számítana vagy nem is létezne.
- Én nem akarom ezt a halandót. - jelenti ki makacsul, ahogy a felajánlás elhangzik, pillanatig sem gondolkozva a válaszon. - Ostoba, naiv, álmokat kerget, amik sosem fognak valóra válni. Nézz rá… Egyáltalán nem él, tele van kétségekkel, túlságosan hűséges bárkihez, aki egy kicsit is kedves vele. - húzza el az ajkait annak, akinek a teste számára is otthont, létet biztosít. - Válassz engem, legyél velem, szeress engem. - teketóriázás nélkül jelenti ki, amit akar, mit sem törődve azzal, hogy ehhez mit is szól a másik fele, része, énje, amelyikkel születése óta egyek.
Az arcára ejtett csókot lelkesen fogadja, közelebb húzódva, fészkelődve a szemben lévőhöz, nehézkesen engedve őt el. - Igen. Látni szeretném. Kérlek... - suttogja, már-már gyengéden kifejezve akaratát, amikor történik valami, amit nagyon nehéz lenne szavakkal jól körbeírni.
A körülvevő, szinte emésztő sötétség szorítása enyhülni kezd és teret enged. A vöröslő szempár élénkségéből veszít valamit, kék vegyül bele, ahogy ébredezem és habár megszólalni még nem tudnék, elkapom a hozzám közelebb eső kezet, amely billogomat érintve hívta elő a bennem lakozót és szorítom meg az ujjait. Itt vagyok én is...


Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
Végignézem a szenvedését, a kínokat, amiket én okoztam neki újra, s bár sajnálhatnám a dolgot, nincsenek bennem kétségek, hogy ezt kell tennem. Tudom, érzem, hogy nem tőle, hanem a benne élő véremtől kaphatom meg a válaszokat, hiszen az a valami, az a megfoghatatlan erő jobban érti ezt a világot és engem, mint Oswin. A fájdalom azonban kettészakad, egy pillanatnyi nyugalom után el is veszik benne, megsemmisül, s amikor látom a vöröslő szemeket, ismerősként üdvözlöm a felém pillantó tekintetet.
- Jól látod, a lányomat érezte. Itt volt valamikor, hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt... - engedem el őt, de nem távolodom el, s miközben az illatokról beszél, körbenézek a kihalt környék statikus változatlanságán. S elmosolyodom, amikor másik énjének félelmeit említi, újra elmélyítve fürkész tekintetem a vérvörös lélektükrökben. - Ennek itt neve is van, mint ahogyan neked is Azaess...
Mérem végig az olyan ismerős vonásokat, most azonban nem azt a félénk, bizonytalan arcot látom magam előtt, mint eddig bármikor, hanem egy magabiztos, eltökélt nő képét, a lányom valódi arcát.
- Kétségtelen, hogy küzd ellenünk, de biztos vagyok benne, hogy nem könnyíted meg a dolgát, hogy elfogadja ezt az új helyzetet... Félre ne értsd, nem dorgállak meg érte, de lehetnél simulékonyabb, kedvesebb, találékonyabb. És egyszer-kétszer hagyhatnád pihenni is, nem kell mindig rémségekkel mérgezned az álmait. - hangomat kedvesnek szántam, tanító jellegűnek, mintha egy gondoskodó apa mesélne a lányának az élet nagy rejtélyeiről, de amint ellépek mellőle, szavaim tónusa is megváltozik. - Mesélj még, mit érzel... Hogyan látod Alesseat, milyennek?
Válaszokat várok egy olyan kérdésre, melynek talán nem látja az értelmét, hiszen tudja, hogy én is megtapasztaltam halott lányom közelségét, de amíg ő dacolt a lehetetlennel és még az illata is felsejlett előtte, addig én csak tapogatózok a sötétben, bekötött szemmel kémlelem az éjfekete valóság kietlenségét. S ha mesél, akkor hallgatom, ha elmondja, hogy mit lát, mit tapasztal, akkor csüngök minden egyes szaván, magamba szívom mondatainak értelmét, büszkeség és lelkesedés váltja fel a bennem élő kétség és fájdalom tompító érzéseit. Mert megadja nekem azt, amit Luna elmart tőlem, hogy úgy láthassam őt, mint amilyen a halála előtt volt, hogy ne egy megcsömörlött, démonizálódó lelket lássak magam előtt, hanem egy életvidám, fiatal lányt, akit bár sosem ismertem, de mindig is szerettem.
Talán még egy könnycsepp is végigszalad az arcomon beszámolója közben, talán egy cigarettát is előveszek, hogy a pótcselekvés enyhítse a fájdalmat, talán megállok előtte és megölelem, amilyen szorosan csak tudom, hogy tudja, mekkora szeretettel tekintek rá amiatt, amit most megtett értem. - Örökké így maradhatsz, ha szeretnél, de kedvesebb lenne számomra, ha egységgé kovácsolódnátok, ha ő és te, ha ti mindketten lennétek a lányaim, s nem kellene választanom kettőtök között.
Szavaimat a fülébe suttogom, majd arcát puszilom meg, hosszan és mélyen szívva magamba a különleges aurát, amit áraszt magából. - Hazavihetlek, megmutathatom a birodalmat, ami egyszer majd a tiéd lesz...
Luna nem kért belőlem, de Azaess, talán ő el fogja foglalni a méltó helyét mellettem.

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

- Pedig… látod, itt vagyok. - fogom meg a választ a bajkeverés oldaláról. Igazából azaz, amit sohasem keresek, de valahogy gyakran sikerül belekeverednem. Főleg, ha Róla van szó, kezdve a sikátorban történtekkel és most is itt vagyunk, ahol és ahogyan. Pedig nekem mindezt nagyon nem szabadna. Biztos vagyok benne, hogy a Klávé nemhogy homlokon nem csókolna, de keményen megtorolná, ha megneszelné. Ha megtudná…
- A kötetlen beszélgetésnek viszont kifejezetten örülnék. - pont azért, mert emberi. Mert ismerem a kereteit, mert olyan közeg, amiben legalább otthonosan mozgok, akkor is, ha nem vagyok túlzottan gyakorlott a spontaneitásban mellette. Arról nem is beszélve, hogy mennyi kérdésem van még mindig, amelyeket legszívesebben egyszerre tennék fel, de mégsem tudom, hogy melyikkel kezdjem majd, ha odajutunk.
Jobban azonban nem sikerül belemerülni semmiféle folytatásba, mert a hatodik érzékem azt súgja; valami nincs rendben. Ösztönös a reakcióm, ahogyan a korbács életre kígyózása is az érzéseim hatására a tenyeremben. Nem értem miért neveti el magát, azt sem, hogy miért gondolja úgy, nem lesz rá szükségem, amikor az előbb még meg mertem volna esküdni arra, hogy neki is feltűnt, Ő is érzékeli, amit én.
- Nem igazán szoktam még meg a gondolatot, hogy… ki is vagy valójában. - nem akarom titkolni ezt előle és ha talán nem is annyira tudom jól vagy szépen megfogalmazni, egyszerűen csak kicsúszik a dolog. Persze, tudom a nevét, a bőrömön viselem a jelét és neki köszönhetően átéltem azt amit, de valahogy a feldolgozás része nem jön egyik napról a másikra. Egyik hétről sem a másikra, ha már itt tartunk. Még most is csak próbálok megbarátkozni a gondolattal és kitalálni, hogy ebben az egész helyzetben hol is vagyok én…
Hirtelen nem értem mire is kérdez vissza, mielőtt azonban pontosítást kérhetnék az értetlen szemöldökráncolásom mellé, újabb kérdéseket szegez nekem. Mi…? - kezdenék bele a kérdésbe, ahogy szóra nyílnak az ajkaim, de számomra újabb értelmezhetetlennel áll elém, amire csak megrázom a fejem. - Ki…? 'azaz Alesea?' fejezném be az érdeklődést, de erre már nem marad lehetőségem, mert a reakciója félelem és rettegés elegyét kezdte a szívembe ültetni, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Hiszen a vonásai nem változtak, nem jobban, mint eddig bármikor. Igazából semmi sem lett másmilyen az elmúlt másodpercek alatt, mégis valahogy… valamiért visszahátráltam egy lépést. Aztán nagyon lassan még egyet. Menekülőre nem fogom, de nem állítom, hogy halál nyugalommal nézem végig, ahogy kirúgja az ajtót és recsegve robban ki a helyéről a fa. ezernyi darabra hasadva a talpa nyomán. A hangja… azaz ordítás, az a vérfagyasztó… magam sem tudom miért, mikor vagy miként kezdtek ez öntudatlanul is mozogni a lábaim, de a hátrálást legyűrve tettem meg előbb egy majd még egy és végül egy harmadik közeledő lépést is.
Továbbra is ott marad az értetlenség a vonásaimon, amikor felém fordul, amikor a pillantása belefonódik lélektükreim kékségébe. Kérdeznék, nagyon is ott tolonganak a szavak a fogaim mögött, a nyelvem hegyére szorulva, éppen csak egy lélegzetnyire attól, hogy ki is ejtsem, amikor újra megszólal és a szemem előtt ejt sebet saját magán. Innentől pedig minden annyira gyorsan történik, hogy a gondolataim sem igazán képesek követni az események kibontakozó sorát. A vére, a tenyere, a mellkasomra tapasztott keze, az érintése alatt fellángoló jel izzása, a hatására ívbe feszülő gerincem, ami kiszorítja az utolsó légvételem maradékát is a tüdőmből… Nem kapok levegőt, nem tudok mozdulni, nem engedelmeskednek a tagjaim, nem hagyja el hang a számat, pedig belül felkiáltok. Pokoli fájdalom járja át a testem, ahogy érzem a vérem, a vérét zubogni az ereimben. A szívdobogásom, mint megannyi kínkeserves dobbanás okozója, majd' kiszakadni készül bordáim zárt ketrecéből. A fejem hátrabukik és minden egyes rúnám, amit olyan nagyon büszkén és hittel viselek a bőrömön, mint a sav, úgy mar és éget. A gyötrelem kálváriája leírhatatlan, pecséttel zárja le torkom, hogy egyetlen hangot se adhassak belül tomboló gyötrődésemnek, amíg végül aztán… aztán körülvesz a hideg és csend ragacsosan nyúlós, sötétlő masszája.
A kék szempár vörösen izzik fel, a hátrabukó fej előre billen, arcába hulló sötét tincsei átbucskáznak az vállai felett, amikor tekintetét Atyjáéra emeli. Kezét puhán helyezi a férfiéra, kíváncsian szemlélve végig a ruha alatt futó izmokat, a mellkasáig vezető érintést.
- Az energia, mint a tiéd, de mégsem belőled árad. - emeli vöröslő párját a kérdezőre és úgy mozdul, hogy ne térjen ki az érintés alól, de közelebb férkőzhessen.
- Még a szaga is, de halvány, nem élettel teli. - folytatja a maga módján leírva, ahogy képes rá, tekintete pedig nem kerüli el azét, akinek a létezését köszönheti.
- Ez itt, tart tőle, mert tart tőled és nagyon is rád emlékezteti, azért érezte meg. - bök önmaga felé, a test felé, amelynek birtokosával él szimbiózisban. - Engem viszont vonzz… Ugye tudod, hogy küzd ellenem és ellened is?! - egyik nélkül azonban nem létezhet a másik...


Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
- Semmi sem tudott volna visszatartani attól, hogy találkozzak veled. - vallom be neki az igazságot, majd látom testtartásán, hallom szavain a bizonytalanságot, s nincs olyan halvány megvilágítás ebben az univerzumban, ami ne mutatta volna meg az arcára ülő pír.
Bájos, igen, pontosan ezt a szót kerestem, amióta először találkoztunk, s most, hogy megtaláltam, mosolyra húzza a szám a felismerés. Bájos volt minden mozdulatában, pillantásában, szavaiban, bájos volt testtartása, hangja, mosolya ... mosolya, melyet én vettem el tőle.
- Pedig gondoltam adhatunk valami keretet a mondatainknak. Vagy, legyünk olyan snasszok, mint az egyszerű halandók és csak úgy beszélgessünk? Mindenféle megkötések és szabályok nélkül? Nem is tudtam, hogy ilyen bajkeverő is tudsz lenni! - nevetem el magam, azonban mosolyom nem tart túl sokáig, hiszen látom rajta, hogy hozzá is eljutott a felkavaró érzés, és reflexeit azonnal aktiválta az ismeretlentől való félelem.
- Arra nem lesz szükség, egyedül vagyunk... - nevetem el magam a helyzet komikumán. - Sajnálom, de szórakoztat a gondolat, hogy azt hiszed, mellettem szükséged van a korbácsra.
Mosolyom még pár másodpercig kitart, és ekkor hasít az elmémbe az előző kérdése. - Mit kérdeztél az előbb?
Lépek közelebb hozzá, majd homlokomat ráncolva mérem végig arcát.
- Te hogyan...? Hogyan érezheted őt? - őrültség volt a gondolat, hogy egyáltalán eszembe jutott az egész, de annyira nyilvánvaló volt, annyira egyértelmű, hogy másra nem is tudtam gondolni. - Hogyan érezheted Aleseat?
Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy milyen benyomások kerítettek most hatalmukba, de annyi biztos volt, hogy éreztem őt, járt itt, egy ... másik ... Asmodeus! Hogy merészelte eltitkolni előlem, hogy volt képes?
Dühöngtem, szitkozódtam és átkozódtam magamban, s csak remélni tudtam, hogy ezekből egy apró gondolat, egy piciny grimasz sem ül ki az arcomra, hiszen most nem ezért voltunk itt, nem Alesea miatt, hanem miatta. A gondolatot azonban mégsem voltam képes elhallgattatni, nem tudtam leküzdeni, elhajtani elmém végtelenjébe, ott ült agyam képzeletbeli trónján és gőgös magabiztossággal uralta megfertőzött birodalmát.
- Sajnálom! - lépek el mellőle, majd szinte kerettel együtt rúgom ki az ajtót, hogy friss levegőt szívjak, hogy nyugalmat erőltessen magamra, a szívemre, a lelkemre. S ahogyan kiértem, ordítani kezdtem, mintha ezernyi bőgő oroszlán hangja szakadt volna ki a tüdőmből, s már mentem volna, szálltam volna alá a Pokol bugyrai közé, hogy megkeressem, hogy kivégezzem, hogy megcsonkítsam, de ott volt ő... Talán követett, talán még mindig a világítótoronyban állt, de láttam őt, s ebben az egész káoszban ő volt az egyetlen, aki annyira valósnak hatott, aki pillantásával képes volt csendet teremteni őrjöngő lelkemben.
Nem értettem, nem tudtam elfogadni, nem volt rá magyarázatom, hiszen erre nincs is magyarázat! - Előre is elnézésed kérem, de tudnom kell, látnom kell...! - lépek hozzá közelebb, s bal kezem mutatóujjának körme karommá válik, megsebzem vele jobb tenyerem, s a vérző kezem mellkasára, pontosan billoga fölé tapasztom. Az ichor megállíthatatlanul tör elő a vágásból, de ruháját nem nedvesíti át, hiszen a tőlem kapott ajándék felszippantotta azt, még mialőtt foltot hagyott volna a vöröslő testnedv. Fájdalmas lehetett neki a tapasztalat, ahogyan testét átjárja a vérem, ahogyan próbálom belőle kiűzni mindazt, ami az angyaloktól kapott, s ha nem lép el, ha nem távolodik, urrá lesz rajta mételyem, szemei vörösbe fordulnak, bőrét pedig izzó magmakét önti el a forróság. - Mondd Azaess, mit éreztél?!

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Sokat kockáztatok ezzel a találkozóval, mégis itt vagyok. Én hívom. Még mindig nem tudom mennyire lehet megbíznom benne és ha bárkit megkérdeznék, akit ismerek, valószínűleg mind azt hinnék elment az eszem. Talán így is van. Mégis tudni szeretném azt, amire a választ – vagy inkább válaszokat – csak ő adhatja meg, senki más.
Az ajtó nyikordulására emelem fel íriszeimet, ráfüggesztve lélektükreim kékjét, amikor belép. Hátamat a hideg kövekre vakolt falnak támasztom, ujjaimat pedig magam előtt fonom össze. Lassan bólintok kettőt, szavak nélkül adva meg a választ a kérdésére. Mélyebb lélegzet szalad a tüdőmbe, ahogy közelebb lép, leginkább azért, mert nem tudom mire számítsak tőle. Talán ennek okán, talán azért, mert még mindig fogalmam sincs miként kellene hozzá és mindahhoz viszonyulnom, amin miatta mentem és megyek keresztül, kissé setesután sikerül viszonoznom az ölelését.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - bontakozom ki a karjaiból. Tudom, hogy ezt mondta a legutóbbi alkalommal és be is tartotta a szavát.
A bókot hallva végigpillantottam a ruhámon, lesimítva néhány nem létező gyűrődést pótcselekvés gyanánt. - Én csak… én csak felvettem, amit találtam. Nem igazán tudtam, hogy mit is kellene viseljek. - kértem tőle, hogy ne úgy találkozzunk, ahogy eddig már többször is megtörtént és valahogy nem éreztem jó ötletnek, hogy abban érkezzem, amiben rendszerint feladatokat is teljesítek. Egyszerűen mást akartam és ez lett az eredménye.
Értetlenül vonom összébb a szemöldökeimet, amikor az említett játékkal kapcsolatban kérdez. Utoljára  nem is olyan régen valójában kamaszkoromban volt benne jobban részem, az utóbbi időben azonban annyi minden másra kellett koncentrálnom, hogy a fáradt gőzt nem mondhatni, nagyon kieresztettem volna.
- Igen, ismerem, de miért kérdezed? - szinte azonnal kíváncsiskodom, a választ pedig ugyanilyen gyorsan meg is kapom. Szeretnék visszakérdezni arra, hogy mégis miért akarja a játékot, végül mégsem szólalok meg vagy legalábbis nem erre ráfókuszálva.
- Nem mondhatni, hogy nagyon ügyes lennék ebben. - és kicsit zavarban is érzem magam, legfőképpen annak okán, hogy még mindig nem tudom, miként is álljak hozzá a találkozóhoz és a tényhez, hogy akartam ezt.
Fejbe vágóan kúszik a bőröm alá a nyugtalanító érzés, szerteoszlatva ideiglenesen minden mást, ami eddig kavargott bennem. Íriszeimet elveszem róla és a lépcsőn felfuttatva fordítom tekintetemet az emelet felé. Bizonyságot nem tudok, de az ösztöneim olyasmit súgnak, aminek köszönhetően a karomon lévő ékszer elkezd letekeredni, a tenyerembe csúszva ezzel a korbács vége.
- Te is érzed? - lassan mozogva indulok el, a vaklárma még mindig jobb, mintha valami meglepetés vagy nem várt hullana a nyakunkba. Azt pedig valahogy nem is feltételezem igazán, neki ne tűnt volna fel az, ami nekem is.


Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
Erre a helyzetre szokták mondani a halandók, hogy már vártam a hívását. Milyen furcsa belegondolni, hogy egy árnyvadász, egy fiatal lány, egy olyasvalaki, akit más esetben talán észre sem veszek vagy éppenséggel mindenféle erkölcsi dilemma nélkül taposok el, képes volt arra, hogy elvarázsoljon lényével. Képes volt arra, hogy már-már törődjek vele, hogy érdekeljen, hogy ... hogy várjam a hívását. S amikor megéreztem, amikor elmém bugyrai között vakító hangorkánként jelzett a megérintett billog, gondolkodás nélkül szeltem át a dimenziók közötti védőhálókat, hogy megjelenjek annak a pici világítótoronynak az ajtaja előtt.
A fejemet ráztam, hogy miért vagyok ennyire elővigyázatlan, hiszen csapdába is csalhatott volna, az árnyvadászoknak lehet valami szörnyű eszközük arra, hogy rácsok mögé juttassanak akár egy olyan hatalmas démont is, mint én. A meggondolatlanság azonban őszinte hiba volt, olyan, melyet érte bármikor megtennék újra.
Fekete öltöny és vérvörös ing, ha kutattam volna az elméjét az elmúlt órákban, akkor sem tudtam volna jobban hozzáöltözni, ruhaválasztásom azonban csak a véletlen műve volt, hiszen látva fejében a gondolatokat, a keszekusza és összezavarodott ideákat, inkább kizártam magam az elméjéből, hagytam, hogy maga birkózzák meg a démonaival.
Ahogyan felpattannak pillái, úgy lépek be én is a világítótorony belsejébe, úgy csukom be magam mögött az ajtót, s mérem végig alakját a pislákoló fény erőtlen sugaraiban. Sóhajtanom kellett, de szavak nem fogantak meg ajkaimon, annyira lélekrabló volt a látvány, mely fogadott, s bármennyire próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy ő valamilyen szinten a vérem, hogy lányomként kellene tekintenem rá, képtelen voltam kiűzni fejemből a vonzalmat, amit éreztem iránta.
- Hívtál Kedvesem? - szedem össze magam végül, s ahogyan fejemet rázom meg, közelebb lépek hozzá, hogy megfelelően üdvözöljem. Egy kézfogás túlontúl hivatalosnak tűnt, mintha üzleti partnerek lennénk, mintha ittlétünk célja valami unalmas és elítélhető machináció volna; az orcájára hintett puszikat pedig egyszerűen gyerekesnek ítéltem, hiszen nem egy babazsúrra hívott, hogy ajcsikákkal és cukiskodással (ne, ne kérdezd, honnan ismerem ezeket a szavakat!) vegyen le a lábamról ... azt már megtette az első pillanatban, ahogyan megláttam. Így csak közelebb lépek hozzá, átölelem, ha engedi és államat fejének búbjához illesztem, s úgy húzom magamhoz testét. - Végre! Nem is tudod, mennyire vártam már, hogy újra találkozzunk!
Örömöm kicsattanó miközben elengedem őt, majd körbenézek a kissé ócska falakon, az itt-ott felfedezhető penész vakolatot megfestő báján, de mindennek ellenére tetszett a hely, meg volt benne az a bizonyos je ne sais quoi!
- Meg kell jegyeznem, csodálatosan áll rajtad ez a ruha, olyan ... olyan nőies és vonzó! - próbálom nyugtatni, melyhez talán nem éppen a legmegfelelőbb szavakat választottam, de annyira látszik rajta, hogy ideges, annyira érzem a lelkén, hogy legszívesebben most máshol lenne, de látom is benne az akaratot, a bátorságot, a kíváncsi tudásszomjat, mely ideszögezi egész lényét. - Ismered azt a játékot, hogy felelsz vagy mersz? Biztos vagyok benne, hogy részeges estéken az Intézet falai csak úgy zengnek a lehetetlen vállalásoktól és arcpirító kérdésektől, szóval nem kell elmagyarázom a szabályokat ... vagy tévednék?
Megpillantom a felfelé vezető lépcsősort és a korlátjának támaszkodva figyelem őt, nézem éterien hófehér auráját, melyet csak egyetlen, apró kis fekete pont rondít el mellkasának tájékán.
- Szóval, hogy kicsit belemelegedjünk, vállalom az első kört és merek! Bár tudom, hogy így, kettesben talán nem túl izgalmas, de biztos vagyok benne, hogy jól fogunk szórakozni, legyen bármi is a kérésed... - mosollyal arcomon várom, hogy végre megszólaljon, arcom grimasza azonban nem volt őszinte, valami zavart ezzel a hellyel kapcsolatban, valami nem ... valami nincs rendben ezzel a világítótoronnyal.

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Hangulat
Az utóbbi napok nem igazán teltek másként, mint korábban. Még mindig problémát jelent az alvás, még mindig kísért a tükörből visszanéző vörös szempár, még mindig furcsa és felkavaró álmaim vannak éjjelente. A koncentrációm szerteszóródik, a gondolataim pedig csak ugyanazt járják újra és újra körbe, mintha egy megszakíthatatlanul forgó körhintára váltottak volna jegyet. A mókuskerék ugyanabban a tempóban pörög, hol fájdalmasabban, hol pedig kevésbé szívszorító módon mászva a bőröm alá, befurakodva a zsigereimbe, megágyazott helyet lelve a pórusaimban. Mintha a porcikáim egyszerre akarnának szétesni és közben pedig valahol, nagyon mélyen, olyan mélyen, amit felfogni sem vagyok igazán képes, a kép egyre inkább tisztul.
A szüleim és a tetteik, a tudat, hogy az ereimben futó vérem más, mint a többieké, hogy én magam vagyok más, mint az Intézetben élő társaim. A rúnáim most is ugyanolyan tisztán feketéllenek a fehér, már-már sápadt bőrömön, ahogyan az a jel, pecsét is, amit nem olyan régen hordok magamon és amit sosem kértem vagy akartam. Mégis a részem lett.
Egyre gyakrabban kezdtem esténként a tükörből megszemlélni, ujjaimat puhán végigfuttatni a mostanra teljesen begyógyult felületen, a végtelen fekete vonalak egységén és közben igyekeztem válaszokat találni a kérdéseimre, amire a lelkem háborgó tengere olykor, leginkább akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam volna rá, talált némi megnyugvást. ...ez pedig ijesztő. Nagyon.
A szabadidőmben kellett volna gondolkodjak mindazon, amit megtudtam. Azon is, amit tettem, az alkun, amit én ajánlottam, aminek a szabályait én alkottam. Legszívesebben kettészakadtam volna, őrlődve aközött, hogy újra megtenném és aközött, amikor elátkoztam magam és a napot, a percet és a szentségtelen pillanatot, amelyben megkötöttem. Egy részem akarta, vágyódott utána, hogy jobban megismerje önmagát és a múltját, a másik fele pedig ugyanazon végtelen utakat rótta le újra és újra; nem ezt tanultam, nem ez volt a helyes, nem tehettem meg. Csakhogy megtettem. Már megtettem…
Kellett idő, amíg ülepedett a dolog, minden, amit akkor, abban az álomban láttam és hallottam. Szerettem volna azt hinni, azt venni egyetemes alapigazságnak, hogy egy álomnak, a tudattalanság határának szélén semmiféle igazságra nem bukkanhattam, de ezzel együtt nagyon is tudtam, a zsigereimben érezve, olyan elemien, ahogy eddig még soha semmit; nem volt semmi hazugság abban, amit a maga szokatlansága ellenére tapasztaltam meg.
Lassan elkezdtem elveszíteni a kontrollt. Apróságokban mutatkozott meg. Már nem a vizsga lett a legfontosabb, holott jó ideig, főleg így a vége előtt semmi más nem számított, ahogy viszont a napok egyre közelebb repítettek felé, úgy vált valahogy egyre halványabbá a korábban olyan nagyon éles kép bennem. Aztán a szabadidőm, amelyet edzésre és tanulásra fordítottam, átmanifesztálódott a túlhajszoltságba vagy éppen a saját határaim feszegetésébe. Már nem annyira kezdett érdekelni, mit gondolnak mások és noha túlzásokba egyáltalán nem estem, valahogy az örökös maximalizmusom már nem csillogott annyira fényesen, mint eddig.
Ellenben egyre erősebb lett az érzés, hogy hívjam, szólítsam, hogy elérjem mindazt, amit tulajdonképpen tálcán kínált. Ehhez pedig semmi mást nem kellett tennem, minthogy rá gondoljak. Igazán rá... Szólítsam a maga szokatlan, de valahogy mégis nagyon intim módján. Mégiscsak az a menete - ahogy elmondta -, hogy gondoljak rá és Ő megjelenik. Ha ennél valaki tud bensőségesebbet, titkosabbat, bőr alá kúszóbbat, meghittebbet, akkor azt hiszem végtelen tájékozatlan vagyok. Részben talán igaz is.
A mindig viselt fekete darabok helyett egy kéket választottam ez alkalommal. Szabad lett az estém és most az egyszer nem az Intézet falai között akartam eltölteni. Valami egészen mást forgatok a fejemben. A ruha egyszerű, de mégis elegáns. Nem tudom mit kell vagy illik viselni egy ilyen szokatlan találkozáshoz. Követi az alakom, de nem túl feszes, a térdeim felett ér véget, de mégsem kihívó, elöl zárt, de hátul viszonylag nyitottabb. Nem igazán a mindennapjaim része, mint Izzynek, de most magas sarkú lábbelik mellett döntök és azokkal egészítem ki a választott ruha összképét. Az elektrumkorbácsom az alkaromon tekereg, ékszerként. Anélkül sosem megyek sehová, de más fegyver nincs nálam. Nem harcba indulok. Legalábbis remélem, hogy nem.
Az Intézettől viszonylag messze akartam menni – persze kérdéses, hogy mi számít messzinek – és mindenképpen olyan helyet megválasztani, ahol nem leszek igazán szem előtt. Olyasmire készülök, ami egyáltalán nem megengedett; tilosban fogok járni. Mégis szükségem van rá, akarom.
A városon átvágva érkezem meg a világítótoronyhoz. Kihalt, de mégsem. A távolban a soha nem alvó város forgataga nyúlik egybefüggő masszává azokkal együtt, akik lakják. Itt azonban minden csendes és csak a lámpák pislákoló fényei hoznak némi világosságot a sötétségbe.
Bemegyek, az ajtót könnyedén csukom be magam mögött, majd pedig annak megfelelően, ahogy mondta, ujjaimat a ruha alatt megbúvó pecsét fölé csúsztatom, míg végül az egész tenyerem a jel felett állapodik meg. Lehunyt szemekkel idézem fel a vonásait, emberi arcát és gondolok a nevére; itt az idő, felkészültem a találkozóra. Ahogy pedig a gondolat végére érek, úgy kúszik elő tudatalattimból az álom végén ajkaimra ejtett csókja. Hirtelen pattannak fel a pilláim, akaratlagosan űzve el az emléket.


Silent Brothers
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Silent Brothers
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
szabad játéktér

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

A nevetésére csak összehúztam értetlenül a szemeim, hiszen semmi vicceset nem mondtam, ő mégis nevetett. Azonban nem kérdeztem rá, amúgy sem adott volna egyenes választ – ő egy démon, mit várhattam volna tőle? Igazából már első találkozáskor volt benne valami furcsa. Nem hittem el, hogy van jó démon – vagy legalábbis jobb. De mégis megpróbálta elhitetni velem… és valahol hittem neki, vagy csak hinni akartam. Aztán arcon vágott a valóság, az, hogy ő nem is akármilyen démon. Sokkal hatalmasabb démon, mint aminek vallotta magát. És itt álltam vele szemben… és fogalmam sem volt róla, meg akar-e ölni. Bár ha meg akart volna, talán már előző találkozónkkor teszi. Nem tette. Tehát volt velem valami terve. De arra még nem jöttem rá, hogy mi az.
Hol a szemeit, hol a mellkasát figyeltem, hisz nagyon közel volt hozzám. Arra rájöttem egy idő után, hogy kár tagadnom, tudom, amit tudok. A reakciója viszont kissé feszültté tett.
- Engedj el és tegyünk úgy, mintha soha nem láttuk volna egymást. – Javasoltam, miután egyáltalán engedett megszólalni. – És nem tudom, miféle játékról beszélsz, de én nem hinném, hogy kérek belőle. Igen, talán magamnak kerestem a bajt azzal, hogy megidéztelek… - Megakadtam. – Várj csak. Nem is én idéztelek meg, igaz? – Pillantottam fel rá némileg haragosan. Persze, hisz nem voltam még olyan szinten, hogy sikerüljön. Többször is elmondtam a könyvben leírt szavakat, megcsináltam, amit kértek, mégsem történt semmi. Aztán hirtelen megjelent Ő. Igen, nem fér hozzá kétség, hogy magától jött el hozzám… de miért? Ismét kérdőjelek jelentek meg a fejem felett. Mi a szándéka velem?
A szavai már nem rémisztettek meg annyira. Gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Ha már meg akartál volna ölni, halott lennék. De az imént mondtad, hogy van egy „játéka” kettőnknek… tehát van valami terved. Kellek neked. Nem fogsz bántani. – Jelentettem ki határozottan, miközben a tekintetemet az övébe fúrtam. Éreztem az ujjait a vállamon, de nem tettem semmit, nem húzódtam el tőle. A döntés igazság szerint az övé volt. Tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van, de tudtam, hogy ha kell, küzdeni fogok ellene. De amíg nem mondja ki, hogy megöl, addig türelmesen vártam.

❖ Megjegyzés: nos, hogy döntesz? Jeffrey's Hook világítótorony 4068121422 
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 346

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Asmodeus & Alesea
I've got you, little warlock
Ha hittem volna a sorsban, akkor azt mondtam volna, hogy ez akarta azt, hogy még a tervem véghez vitele előtt lebuktassam magam Alesea előtt, elvégre olyan egyszerűen nem lehetett, hogy pont most kellett neki is idejönnie a világító toronyhoz, amikor én is itt voltam. De hát, mivel nem hittem a sorsban, meg az ilyen baromságokban, így megelégedtem annyival, hogy egyszerűen csak ennyire rossz a szerencsém. Vagy lehet ez akart lenni az égi jel arra, hogy öljem meg a kis boszimestert a játszadozás helyett? – erre gondolva ördögien elmosolyodtam magamban, és elszórakoztam azzal, hogy hogyan is ölhetném meg…. De végül aztán félretettem ezeket a képzelgéseket, mert nem akartam ilyen gyorsan véget vetni a szórakozásomnak. Magnus nem szenvedett volna eleget akkor, ha csak szimplán megölöm a tanoncát. Nem, én ennél sokkal sötétebb terveket szövögettem, olyanokat, amikkel tényleg megtörhettem a fiamat, összezúzhattam őt lelkileg. Az a kis ajándék, amit Aleckel küldtem neki, kezdetnek meg is tette. Apropó, kíváncsi lettem volna arra, hogy mi lett annak a vége… Biztos voltam abban, hogy a kis árnyvadász életben maradt, még ha nem is sokon múlott, de szándékosan úgy alakítottam a dolgokat, hogy ne haljon meg. Az számára is túl korai lett volna, ugyanakkor kíváncsi érdekelt volna, hogy Magnus minderre hogyan reagált.
A következő szavait hallva jóízűen felnevettem, pedig egyébként nem volt semmi vicces abban, amit mondott, de engem valahogy mégis szórakoztatott. Leginkább a mondatának a második fele, a bajkeverős rész. Ha tudta volna! Mondjuk, ezúttal tényleg nem azért érkeztem New Yorkba, hogy bajt keverjek, hanem pont, hogy a bajt takarítsam el innen. Bár azt nem tagadom, hogy ha már így idejöttem, akkor megfordult a fejemben az is, hogy tartok valami jóra való kis privát partit. Történetesen számomra és Alesea számára, ha ő már volt oly kedves, és a meghívást is megelőzve idesietett hozzám. Mindig is tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok, na de hogy ennyire!
- Ugyan, mit feltételezel rólam! – szólaltam meg felháborodottan. – Maga vagyok a megtestesült jóság, nem látod? – kérdeztem tőle ártatlan arcot vágva, még végig is mutattam magamon, hogy ezzel is alátámasszam a szavaimat, de azért az a bizonyos rám oly jellemző aprócska él megbújt a szavaim mögött, amitől csak akkor tudtam megszabadulni, ha nagyon-nagyon akartam. Jelenleg pedig ez nem volt így, úgyhogy nem is törtem magamat.
Amint közeledni kezdtem felé, hátrálásra késztetve őt, éreztem a félelmet, ami egyre jobban áradt belőle, minél gonoszabb arckifejezést öltöttem magamra. Próbálta elnyomni magában ezt, és nem mutatni felém, hogy megijedt, de hát, démonból voltam, én könnyedén megéreztem ezt, és ebből táplálkoztam. Úgyhogy mondhatott bármit, próbálhatott bármilyen maszkot magára ölteni, engem nem tudott becsapni.
Bizonyosan a közelségem is zavarta, és kétségbe ejtette, valószínűleg ezért tett arra egy gyenge kísérletet, hogy eltoljon magától, de hát, engem ez nem akadályozott meg semmiben, ha akartam volna, könnyedén eltörhettem volna mindkét csuklóját, még akár le is téphettem volna a karjait, csak hát, abban nem lett volna semmi móka, úgyhogy hagytam, hadd pihentesse csak a tenyerét a mellkasomon.
Számítottam arra persze, hogy még így is tagadni fogja azt, hogy bármit is tudna a valódi személyazonosságomat illetően, de miután konkrétan közöltem vele, hogy ki vagyok, már ő sem tartotta fenn az álcáját. A vallomását hallva elégedett mosoly telepedett az ajkaimra, majd miután feltette a következő, számára igen fontos, számomra jelentéktelen kérdést, óvatosan végigsimítottam az arcélén, elmélázva nézve a vonásait, úgy téve, mint aki nagyon gondolkozik azon, hogy mit tegyen, vagy mint aki nagyon sajnálja azt, amit tennie kell.
- Most mi legyen, Alesea? – tettem fel neki a költői kérdést, majd mielőtt ő bármit is tudott volna erre mondani, rögtön folytattam a mondandómat. – Nem akartam, hogy ilyen gyorsan megtudd, ki is vagyok valójában… Nagyon sajnálatos volt ez a mai eset, ami elrontotta a kettőnk kis játékát… - magyaráztam neki tényleg, őszinte csalódottsággal a hangomban. Mert hát, nagyon is zavart az, hogy keresztül lettek húzva a számításaim, és most alaposabb megfontolás nélkül kellett egy roppant fontos döntést meghoznom. Nem mondom azt, hogy rossz lettem volna a rögtönzésben, mert az nem volt igaz, de ez a mostani helyzet azért kicsit más volt, mint máskor. – Olyan kár lenne, ha most rögtön végeznék veled… Pedig ezt kellene tennem, ugye tudod? – kérdeztem tőle továbbra is szomorkás hangnemben, miközben arcáról lecsúsztattam a kezemet a nyakára, majd végül a vállán állapodtak meg ujjaim, s így vártam arra, hogy Alesea mit fog most reagálni a szavaimra. Közben persze alternatívákon agyaltam, mert tényleg nem szerettem volna, ha a kettőnk története ennyivel véget ért volna. Olyan kár lett volna érte!
❖ Megjegyzés:  Megvagy Jeffrey's Hook világítótorony 2192951729    ❖ Szószám: 732

Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty

Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ő ki. Hogy ő az az Asmodeus, aki Magnus apja… de megpróbáltam nem lebuktatni magamat és úgy tűnt, jól haladok ezen az úton. A válaszára bólintottam egy aprót.
- Gyakran járok ide, mondhatni. – Reagáltam csak ennyit a szavaira, majd őt kezdtem méregetni. Tényleg úgy tűnt, hogy nem gyanakszik és én egyre inkább megnyugodtam. A szavait hallva kérdőn húztam össze a szemeimet, majd döntöttem oldalra a fejem.
- És a mondének világa izgalmasabb? Remélem nem bajt keverni jöttél ide, Khil. – Egy félmosolyt azért küldtem felé, de ez nem tartott olyan sokáig. Valamiért úgy éreztem, jobb lenne hamar lelépnem. Nem úgy tűnt, mint aki bántani akarna engem, de az ördög sosem alszik… szokták mondani. És Asmodeus, nos, biztos vagyok benne, hogy közelebb volt az ördöghöz azon a bizonyos skálán. Típusilag, jellemileg… épp ezért kellett volna hamarabb elmennem. De későn gondoltam erre, ugyanis elkezdett felém lépkedni. Először csak kérdőn felnéztem rá, a számat is nyitottam, hogy kérdezzek.
- Mit csinálsz…? – Nyeltem egyet. Nem engedtem meg magamnak, hogy a hangom megremegjen, sőt, azt sem, hogy a félelmemet lássa. Mert hát, nos, féltem. Nem akartam, de így volt, viszont nem táncolhattam most már vissza. Nem tetszett, ahogy az arca fokozatosan megváltozott és ez egyre több félelmet is keltett bennem.
Ahogy az épület oldalához értünk, a mellkasára csúsztattam mindkét kezemet, hogy eltolhassam magamtól. Tettem is erre egy gyenge kísérletet. Túl közel került hozzám és ez túlságosan vészjósló volt. A fejemben visszhangoztak Luna szavai, miszerint egyszer veszélybe sodrom majd magam. Utáltam, hogy úgy éreztem, igaza lett. De… ha Asmodeus bántani akart volna, már megtette volna, nem igaz? Ezzel akartam nyugtatni magam, mikor feltette a kérdést. Egy fél pillanatra ledermedtem. Ekkor fogta meg az állam és fordította az arcom maga felé, így kénytelen voltam egyenesen a szemébe nézni. A fenébe is…! Ennyire rossz színész lennék? Tény, nem annak tanultam, de próbáltam úgy viselkedni, ahogyan az előző találkozásunk alatt.
- Miről beszélsz…? Ez nem álca és… és persze, hogy tudom. Khil vagy. Te magad mondtad, nem? – Kérdeztem vissza, határozottságot erőltetve magamra. Ahogy elengedte az állam, megkönnyebbültem. Azt hittem, ezzel lerendeztük a témát és mehet mindenki a maga útjára, de nem. Nem szabadulhattam ilyen egyszerűen. Odahajolt hozzám. Először csak a leheletét éreztem, aztán az ajkai súrolták a bőrömet. Hallottam, ahogy a saját nevét szótagolja. Tehát rájött. Tudta, hogy tudom. A kezeimet lassan visszahúztam a mellkasáról, ami eddig ott pihent és így néztem fel rá. A fejemet a falnak döntöttem. Rágódtam azon, hogy miféle reakciót kellene most produkálnom.
- Jól van, nyertél. Az előbb meghallottam, hogy az egyik démon a nevedet mondja… - Vallottam be végül, bár az őszinteségem nem hittem, hogy meghatja. Miért érdekelné? Amúgy is, az elmúlt percekben az arcába hazudtam, nem?
- Szóval… elárulhatnád, mit akarsz tőlem pontosan. Miért adtad ki magad másnak, Asmodeus? – Érdeklődtem. A félelmemet sikerült teljesen elnyomnom. Amolyan… lesz, ami lesz alapon voltam. Ha ez a démon bántani akar, akkor bántani fog és több, mint 99%, hogy meghalok. Ha most egyből szembeszállok vele, szintén meghalok. Valahogy úgy éreztem, nem jöhetek ki a dologból győztesként, habár eszembe jutott, hogy múltkor hogyan öltem meg egy démont. Akkor Asmodeus azt mondta, őt is meg tudnám vele ölni. De egyelőre nem akartam merényletet tervezni ellene, hisz nem adott okot rá. Bár azt semmiképpen sem hittem, hogy barátkozás céljából jött ide hozzám és őszintén szólva már abban sem voltam biztos, hogy múltkor én idéztem meg őt.
Az arcát fürkésztem, majd a kezére vetettem egy kósza pillantást, amivel a fejem mellett támaszkodott. Ijesztő volt a helyzet, másrészt… romantikus? Mármint, ha nem egy démon állt volna tőlem alig néhány centire. Így inkább az előbbi volt, mintsem az utóbbi.

❖ Megjegyzés: elkaptál... Jeffrey's Hook világítótorony 3959055962  
❖ Zene:
The Blackest Day ❖ Szószám: 603

ranggal rendelkezem
Ajánlott tartalom
all the stories are true


Jeffrey's Hook világítótorony Empty
1 / 2 oldal
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next