be careful who you trust

the devil was once an angel
az oldal videója
képkockáink
dust and shadows
légy üdvözölve
kedves látogató
2017. 07. 07.
Légy üdvözölve ●● a dust and shadows szerepjátékos fórumon. Oldalunk Cassandra Clare: A végzet ereklyéi könyvsorozatot és a belőle készült Shadowhunters TV sorozatot veszi alapul, amelyre felépítettük a saját kis birodalmunkat. Természetfeletti világunkban átlag emberektől kezdődően a vámpírokon és a tündéreken keresztül megtalálhatóak a démonok is. Az oldalhoz való csatlakozáshoz nem szükséges a könyvek, avagy az ezen alapuló film, illetve sorozat ismerete, hiszen a leírásaink igyekeznek lefesteni a világ megismeréséhez szükséges tudást. Szívesen fogadunk minden kedves játékost, aki éppen canon, esetleg saját karakterrel érkezik, vagy netalántán keresett karakter bőrébe bújva csatlakozna kis közösségünkhöz! Amennyiben bárminemű kérdésed lenne az oldal világával, működésével kapcsolatban, bátran fordulj a vezetőséghez, mert azért vagyunk, hogy segíthessük, megkönnyíthessük és lehetővé tehessük számodra a szórakozást! Reméljük, hogy csatlakozol hozzánk és jól fogod érezni magad a kis családias közösségünkben! Jó játékot! ♥ ● ● by the staff. ♥
dust and shadows
Belépés
lépj be bátran
Karakterem neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
postagalamb
pötyögj bátran
dust and shadows
itt lapulunk
árnyékok között
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Aurora Blomquist, Elaine Blackwater, Lilith

A legtöbb felhasználó (47 fő) Pént. Júl. 07 2017, 23:41-kor volt itt.
dust and shadows
utolsó irományaink
üzeneteink
Biliárdasztal

Selene Moon
Yesterday at 23:56

Jace szobája

Jace Herondale
Yesterday at 23:31

Elkészültem!

Keira Allyn
Yesterday at 23:12

Keira Allyn

Keira Allyn
Yesterday at 23:10

Aula

Jake Aldertide
Yesterday at 22:56

városszéli erdõ

Lucifer
Yesterday at 22:46

Fõtér

Azazel
Yesterday at 20:52


Szellembarlang

Inialos
Yesterday at 18:38

Szökõkút

Inialos
Yesterday at 18:37

dust and shadows
oldal statisztika
ennyien vagyunk
Faj
Demons 3 7
Faeries 3 3
Mundanes 3 1
Shadowhunters 7 6
Vampires 3 1
Warlocks 5 4
Werewolves 2 2
Összesen 26 24
dust and shadows
nyár legjobbjai
legjobbak, legjobbjai
2017. nyár
sebastian
férfi karakter
seelie queen
nõi karakter
magnus bane
canon
donn maccoy
keresett
luna hellfire
saját
alec & asmo
játék
anthea tanti
elõtörténet
magnus & alec
karakterpáros
clary & jace
karakterpáros
dust and shadows

Share | 
St. John Katedrális
Online
it's where my demons hide

avatar
❖ Nagyobb démon
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Um..
Hobbi :
Te vagy a hobbim, fordulj csak meg!
Karaktered arca :
Margot Robbie
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



And after all...you're my..
To Sammael
●●
1225
●●
From Lilith
+18

Megannyi érv sorakozhatna amellett, hogy lépjek ki a bénítóan izzító bűvköréből, hogy ne érintsem meg, ajkaimon ne érezzem ízét. Addig ne, amíg nem tálal elém egy magyarázatot, egy történetet, hogy mégis mi történt vele. Hol volt. Miért kellett nélküle szenvednem ennyi időt, miért kellett megtanulnom elveszíteni, ölelő, szerető fénye nélkül létezni nap nap után. Emészthetetlen űr maradt bennem a tudatlanság ködében bolyongva, mely ekkénti működésében nem késztetett sem bölcs, sem jó lépésekre. Vérengzőekre annál inkább. Mert elvették azt, aki a lényem mélyét is érti, értette mindig is. Azt, akinek egyetlen pillantása megállásra késztet, megtorpanásra. Azt, kinek hangja a legszebb zene füleimnek mely valaha született az univerzumok között. Bűnös vagyok, eleve elrendelten bűnös vagyok, mert érzelmekkel fordultam egy angyal felé, a halál angyala felé, pedig nem lett volna szabad. Tőlük segítséget, védelmet, meghallgatást illik kérni, nem pedig úgy nézni rájuk, mint vágyaink izgatóan tökéletes kivetüléseire. És én tettem, sosem láttam szebbet. Ugyan a kiűzetés azt lett volna hivatott elérni, hogy megismerjem a magány sötét odúját egy olyan világban, ahol az Ő fénye nem ragyog rám, mégis az arkangyal megjelenése, annak tudata, hogy létezik, elűzte ezt. És nem bántam, hogy arra vágyom amire. Nem ébredt fel annak az érzete, hogy egyedül vagyok. Mert tudtam, hogy nem vagyok. Talán emberi lényként igen. De Sammael és Lucifer látogatása biztosított afelől, hogy nem. Sem a kétségeimmel, sem létezésemmel. Felébredt annak valósága, hogy a teremtett világ egy kiaknázatlan terület, melyben egyedüliként érezhetem a szabadságot. Azt a fajtát, mely korlátok és szabályok nélkül szakadt rá pihegő és dühös lelkemre. És nem mondta el a nevét az arkangyal. Nem tudtam kit kellene megszólítanom, hogy láthassam. Kergettem elmémben a képeket és..álmodtam. Először megalkotásom óta, álmodtam. Vele. Róla. Arról, hogy megérint, hogy beszél hozzám, hogy ajkai az enyémekre tapadnak, hogy testembe hatol. És ébredtem megannyiszor ziláltan, kiéhezva arra, akit csupán egyszer láttam. Könyörögtem az ismeretlenbe, hogy jöjjön el. Csak jöjjön el még egyszer, pedig tudtam, hogy tilos. Az angyalok az Ő teremtményei, érte léteznek, hisznek benne, hisznek mindabban amit Ő mond. Fantáziám és álmaim melegítettek éjszakánként, míg az arkangyalom hiányától szenvedő lélekkel próbáltam felfedezni a világot, világomat. És eljött. Hangtalan, nesztelen léptekkel. Fuldokoltam a ki nem mondható szavak, gondolatok és vágyak súlyától. Lüktettem érte, de börtönbe zárt a tiltás. Alig voltam képes ránézni, mégis minduntalan őt kereste a tekintetem. Arcát, szemeit látva izzottam. Belülről és tehetetlenül. Érinteni akartam, beszélni hozzá, hallgatni őt. Tudatni akartam, hogy annyira vágyom jelenlétére, hogy inkább menjen el, szívet szaggató gyönyörűségét nem bírtam ép elmével. Félve, rettegve ejtettem ki a szavakat: Mi a neved? Mert nevet akartam, nevet kellett adnom neki. Őszinteségem megelőzte azonban a racionális elme zárni készülő sorompóját: Álmodtam rólad. Megérintettél. Magam sem tudtam pontosan miért mondtam neki ezeket. De az, amit szemeiben láttam, kimondatta. Kegyetlenül és kérlelhetetlenül őszinte voltam a jelenlétében és ehhez meg sem kellett szólalnia.
Ezért vagyok képtelen most is kérdezni. Mert noha álmodni már nem álmodom, de emlékszem. Minden mozdulatra, illatra és mosolyra, mellyel valaha is megajándékozott. Érintéseitől úgy olvadtam szét mint egy árva jégkocka a sivatagi naptól. Imádtam őt, a lényem része volt. Az, amely egésszé tett. Vonzott mikor tilos volt és vonz most is. Fékevesztett kamionként száguld belé a vágyam, tudom, hogy érzi. Mindig is érezte és értette. A bukott angyalom. Ajkainak édes íze megrészegít, függőjeként mindig többet és többet akarok belőle, kiapadhatatlan szomjúsággal. Elvehet mindent és oda is adom neki. Testem lüktet, ezer év. Kimondani is iszonyatosan sok, de emlékszem minden pillanatra, milyen vele. Vágytól fúlva nyögök nyakának puha bőrére, keménységét érezve. Igen, mindenekre, akar. Akar engem. És érezni akarom magamban újra és újra. Olyan mezsgyének mélységében, mely súrolja akár a fájdalom vékony határát is. Akarom. És megkapom. Megremegve kapaszkodok hangom után, kérlelve, hogy szólaljak meg.
- Nem akarok türelmes lenni. Nem akarok várni. - mélyesztem nyakába fogaimat, az enyém lesz, mindenestől. Éhezem. Rá éhezem, már olyan nagyon régóta. Testem felel neki, ölemet préselem neki. Tenyerei égetően forrónak hatnak nadrágon keresztül is. Bátran, imádva nyúlok be a nadrágjába, mit nekem a semmis anyag! Tőle nem fog távoltartani. Mégis ingerlem, incselkedem vele. Nem akarok sehova menni, képtelen vagyok. Addig nem, míg belém nem hatol. Addig ez a rohadt világ is darabokra eshet, nem érdekel. Semmi sem érdekel.
- Vedd el ami a tiéd.. - súgom ajkaira, imádva fogadva szenvedélyessé váló csókját. Nyelvének érintésében elveszek, másik kezem arcát cirógatja, mintha vak lennék, aki tenyerével képes látni. És látni akarom így. A csodásan metszett áll vonalát cirógatva minden emlék valósággá ébred, átszakítva a ködöt, mely akkor ereszkedett köréjük mikor elvesztettem. Óvtam minden pillanatot, minden csodát, melyet együtt töltöttünk. Mindent. Ingét határozottan gombolom szét, feltárva felsőtestét. Látványától a szemeimet is le kell hunynom, hogy ostoba szavak hagyhassák el ajkaimat. Csodálatos, isteni..kell nekem. Akarom. Két tenyerem hasfalát cirógatja végig, ajkaim kulcscsontjára tapadnak, hogy nyelvem érzéki mozgással kóstolhassa a rég nem ízlelt selymesen feszes bőrt. Ezért az egyért köszönettel tartozom a Teremtőnek. Mert megalkotta Őt. És talán csupán saját gyönyörűségére tette, mégis nekem okozott vele földöntúli gyönyört. Mert én érinthetem, én csókolhatom, én érezhetem melegét, erejét.
- Annyira gyönyörű vagy.. - suttogom két csók között, szavakba ültetve mindazt amit látok, rá az a szó, hogy helyes annyira szegényes. Sammael gyönyörű és fenséges. Mindig is az volt. És én elvesztem benne. Ajkaim mosolyra húzódnak. Igazságos vagy sem, egy kigombolt ingű férfi még mindig kevésbé figyelemfelkeltő látvány mint egy félmeztelen nő, és kecsegtető is a gondolat, hogy megnézzem az arckifejezését, ha hozzávágom a testem takaró felsőt. - Itt és most? - kérdem incselkedő hangon, felsőm alá simító tenyere azonban elnémít. Bőröm és tudatom zsibong utána, hogy tud ilyen istenien gyengéden felborítani bennem mindent, ami higgadtság kellene legyen? Tekintetem övébe fúrom, akarom, hogy lássa mit érzek, milyen hihetetlenül jó, amikor egyáltalán hozzám ér. Halk nyögés hagyja el ajkaimat, mellemet simító ujjai hatására. Gyengéd, mégis édes. Alhasam fájón húzódik össze. Ilyen az, amikor fizikailag is vágyunk a másikra, igazán. Mikor testünk már előbb tudja mi fog történni, mint mi. - Finoman édes, akár te. - lehelem szavaimat neki tolt csípővel, majdnem könyörögve, hogy csináljon valamit, oltsa el a tüzet mely belülről emészt. Lökése pedig újabb nyögést csal elő ajkaim közül. Megbűvölten figyelem karját, ujjainak játékát kéjes mosollyal arcomon, kárhozatra ítélt nadrágom slicce körül. Belefeszülök a várakozásba. Érints meg! Igen, igen érints meg! Testem azonnal megrándul ujjainak simogatásától. Vágyom rá, ennek nedves bizonyítékát érezheti is, én pedig nem szégyellem. Sosem tettem. Ajkamba harapok az édes érzéstől, csípőm mozdul ujjai nyomán. Megveszek. Látom mit tesz, ujjaim csuklójára fonom. - Ne, ezt engedd nekem. - simítom végig keménységét nadrágján keresztül, végül akarattal megfűszerezve bújtatom ki a gombot, húzom le a cipzárt, hogy megtolhassam csípőjén lefelé az összes anyagot, ami zavaróan áll az utamban. Merevségét látva kiszárad a torkom. Igen, jó ég, igen igen! Akarom! Nem tudom megállni, lágyan veszem kézbe a selymes keménységet, imádva simogatva. Egy oda-vissza patt helyzetet látok, mert noha nála nem különösebb akadály a nadrág, nálam azonban igen. Közelebb hajolva nyalom végig mellkasát. - Akarlak Sammael.. - súgom bőrére - ne csigázz tovább! - hangom egyszerre kérlelő, könyörgő és utasító is. Hirtelen ötlettől vezérelve fordítok hátat neki, megtolva lefelé a nadrágom, hagyva, hogy végigcsússzon valameddig. Vállam felett felpillantok igézően gyönyörű angyalomra, veszélyesen izgató mosollyal, míg fenekem neki tolom. Hívom, kérem, ne várasson, ne finomkodjon. Sok idő telt el, nagyon nagyon sok idő.
Bűnös voltam, mert az arkangyalra vágytam, aki meglátogatott.
Bűnös vagyok, mert beleszerettem az arkangyalba, aki megigézett.
Bűnös vagyok, mert csillapíthatatlan vágyak tombolnak bennem irányába.
És szeretem, hogy bűnös vagyok.

it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
☯ A Halál bárhol felütheti fejét...
Hobbi :
☯ Lelkek elragadása az Életből
Karaktered arca :
☯ Alexander Skarsgard
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Even after a thousand years...



"Isten az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja."
*

- Tudtam, hogy látni fogjuk egymást. Egy nap sem múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna arra, az lesz az a nap, amikor eljössz értem. - a férfi nyugodt hangon beszélt, szavai mögött nem lapult más, mint az őszinteség, s talán egy csipetnyi fáradtság is. A magam részéről nem mondtam semmit, csak higgadt léptekkel értem mellé. Nem vesződtem azzal, hogy eláruljam ki vagyok vagy azt, hogy miért jöttem. A szavai egyébként is egyértelművé tették, hogy enélkül is pontosan tudja érkezésem okát. Ezért csak összekulcsoltam ujjaimat a hátam mögött és vártam, nem törve meg a csendet, ami eluralkodott.
- Ő is mondta, hogy ez lesz. - szólalt meg újra, mire én csak lassan ráemeltem a pillantásomat. Az arcán szomorkás mosoly ült. - Igaz, akkor azt hittem, azonnal elküld értem. Tudom, hogy csalódott bennem. Mégis hagyott nekem időt.
- Számára az idő másképp telik, mint számotokra. - közöltem hűvös hangon. A férfi hitével ellentétben ugyanis nincs szó másról, mint arról, hogy az Úr betartotta azt, amitől óva intette a férfit. Csupán... - Neki olyan egy nap, mint nektek közel ezer esztendő.
Válaszomtól keserű nevetés hagyta el ajkait. A lényéből egyszerre áradt bánat, megtörtség, de egy csipetnyi belenyugvás is egyben.
- Igen... azt hiszem, ez valóban megmagyarázza. - nézett fel rám egy halovány mosollyal az arcán, ami szépen, fokozatosan tűnt el róla, ahogy fürkészett. Én nem szólaltam meg, nem mozdultam, arcomról se olvashatott le semmit.
- Kérdezhetek valamit? - vette el végül a tekintetét. A némaságomat kapta válasz gyanánt, elvégre, tekintve az ittlétem okát, nem láttam értelmét igennel felelnem. Az idő már nem releváns tényező a számára, ami miatt aggódnia kellene, rendelkezésére áll minden pillanat, hogy megkérdezze azt, amire kíváncsi. Nekem pedig, jóllehet Gabriel fivérem az Úr hírnöke, nem én, nincs okom arra, hogy megtagadjam tőle a választ. Így hát csak vártam türelemmel.
- Te fogsz elmenni másokért is? Az utódaimért? - tette fel kérdését, a hangja bele is remegett kissé, ahogy bátortalanul, már-már formálta meg a szavakat. Én nem néztem rá, csak valahová a távolba meredve bólintottam egyet. Hosszú csend állt be.
- Nem... - megköszörülte a torkát, érezhetően vonakodott, hogy feltegye a kérdést. - Nem magányos? Amit te csinálsz?
Nem feleltem. A rezzenéstelenség álcája mögé rejtettem a választ. A választ, miszerint a szerep, amit betöltök, magányos. S valószínűleg örökké az volna, ha nem pillantottam volna meg a nőt, ki a lényemben a lappangó sötétség számára a ragyogó fényt testesíti meg. A fényt, melyre úgy érzi, nem méltó, mégis minden vágya, hogy körülölelje és csodálja az idők végezetéig. De... ez a válasz a sötétségé marad.
- Mennünk kell. - szóltam végül csak ennyit. A férfi szemei fátyolossá váltak az összegyűlő könnyeitől. Nem tudtam eldönteni, hogy a megválaszolatlan kérdés okozza-e vagy szimplán a puszta tény, miszerint eljött az idő.
Mély, szaggatott lélegzetvétellel töltötte meg tüdejét az éltető levegővel. Egy belenyugvó bólintás, de nekem elég.
S tettem a dolgom. Tettem, amiért létezek... amiért Ő megteremtett.
Elragadtam. Kiszakítottam a Földről. Az életből. Ádám 930 éves volt.
Így szólt hozzá régen az Úr: "Azon a napon, amelyen eszel a Tudás fájának gyümölcséből, megerősítve Jót és Gonoszt, halott leszel."
Majd' ezer esztendő.
Atyámnak egy nap csupán.


* * *

A víz a partot mosta, mint ahogy háborgó gondolataim súrolták az elmém szegélyét szüntelen ostrommal. Kérdések kavalkádja vívta harcát az elmémben, miközben rezzenéstelen arccal meredtem előre. Miért, Atyám? Miért ruháztál fel érzésekkel? Mi értelme, ha nem lehetek azzal, aki után romlott, rothadt lelkem minden egyes emberi szívdobbanással sóvárog?
Kezem a felszínt érintette, melynek tükrében önnön arcképemet véltem látni, mégis ahogy hozzáértem, úgy csúszott ki az ujjaim közül, mintha soha nem lett volna több, mint délibáb csupán. Egy illúzió, amely elhitetni igyekszik velem azt, hogy még élek. Pedig már nem így volt. Mihály kardja megállíthatatlanul, s kérlelhetetlenül hatolt át a testemen, a mellkasomon, mintha csak lényem lényegét igyekezett volna megsemmisíteni. És bármennyire is nehéz a Halálnak ezt bevallani, akkor valóban meghalt. Elvesztette a lényegét. Nem az fájt neki, hogy olyasvalaki igyekezett mindezt végrehajtani, akit a bátyjának tartott, hanem az, hogy ezzel elszakították az egyetlentől, aki valaha is igazán számított neki és aki örökké fontos lesz számára. Ezért csak nézi maga elé meredve a hangtalan folyó vizét, és egyre csak egy kérdés kavarog benne: Miért? Miért ruházta fel az Úr azzal a képességgel, hogy érezzen? Miért képes a kötődésre, ha nem lehet azzal, aki a világot jelenti számára?
De válasz nem érkezett. Sosem érkezett.
A Purgatórium csendes és magányos maradt. És hiába jutottam el onnan, e két elem, Csend és Magány hűséges társakként szegődtek mellém. Egy napon keresztül követtek szüntelen..
Egy nap Istennek... nekem, a sötétségnek, örökkévalóság.

* * *

"Reggelente félálomban téged látlak, és nevedet suttogom,
hogy mindened karomba zárjam."
**

Újra karjaimban tarthatom a ragyogó fényt. Szükségem van rá, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy a közelében pillanatok alatt hullott le az álcám. Mellette mindig is felesleges volt a hűvösségem, mert olyan hatással van a lényemre, amit nem lehet szavakba önteni. Most is, szavaim helyett inkább tetteim igyekeznek tudtára adni, mi is zajlik bennem. Mohó birtoklással, mégis lágyan ízlelem az ajkait, nyelvem gyengéden simít végig az övén, hol szenvedélyes lassúsággal, hol vágyakozón csiklandozva, mintegy ingerlésnek, provokációnak szánva, hogy felkorbácsoljam vágyait. Érzem teste reszketését érintésem alatt, ezért még jobban magamhoz préselem, ahogy karom birtoklón, de óvón öleli át, miközben másik kezem szépséges arcán pihen, lágyan meg-megsimítva a forró csók közben. Ezután ölelése közben kezem letéved rajta, hogy birtoklási vágyát kifejezvén rámarkoljon fenekére. A nyögés, amit kapok tőle felbecsülhetetlen a számomra. Ahogy jobban magához húz, ágyékom az öléhez simul és így nem marad rejtve az, hogy kezd odalent kényelmetlenül szűkké válni a nadrágom. De nem is próbálom tagadni keménységemet, azt, milyen hatással is van rám. Helyette újra megmarkolom a fenekét, ezúttal ujjaim nagyobb erővel marnak bele, így nyomva magamhoz, csípőmmel úgy mozdulva, hogy végigsimítson ölén nadrágom dudorodó területe.
- Ha így folytatod, nekem se lesz... - suttogom, mikor ajkai a nyakamat érintik, felsóhajtva az érzéstől, amit kelt bennem. Szólásra nyitom ajkaimat, hogy válaszolhassak a kérdésére, de megérzem a harapását, amitől lehunyom szemeimet és ajkaimat összezárva jóleső mordulást hallatok. Megrészegülök. Érzem, hogy a türelem úgy csepereg el belőlem, mint haldoklóból az élet. Próbálom tartani magamat, azt mutatni, hogy a vágy még nem öntötte el a tudatomat, de ez hamvában hal el, mikor megérzem a nadrágomba vándorló kezét.
- A fenébe a templommal! - súgom a fülébe, megadva magamat a vágy bódító hatásának, ezáltal már az újabb csók során is érezheti, hogy jóval hevesebb vagyok. Még, hogy türelem... a helyébe költözik ajkainak íze, a hő, amit a teste ont magából, bőrének tapintása, az illata, a csillogó tekintete... az érzés, amit iránta táplálok.
Hagyom, hogy kigombolja az ingemet, ajkaim újabb mosolyra húzódnak közben.
- De ez csak úgy igazságos, ha én is láthatlak. - nézek végig rajta, szinte falva a tekintetemmel. Ha nem az utcán lennénk, egy ruhád se kerülne le rólad egészben. Némán sugallom felé eme vágyamat, de annyira sikerül magam türtőztetni, hogy ezt ne ültessem át a gyakorlatba, helyette csak besimítok elöl a felsője alá, puhán csúsztatva tenyeremet a bőrére, majd ujjaim elkezdenek felkúszni a mellei felé.
- Tetszik? - kérdem, de nem arra vonatkozóan, amit lát, elvégre azt bizonyos értelemben már megválaszolta, hanem kérdésemmel egy időben felérő kezem érzékien végigsimít a dombján. Ötvözöm a mozdulatot azzal, hogy csípőmmel lágy lökést intézek öléhez, mintha már birtokba vettem volna és benne mozognék. Eredetileg az ő ingerlése a célom vele, de csak arra jövök rá, hogy nem bírom tovább. Akarom őt, azonnal!
Ezért, hacsak meg nem állít a mozdulatsorban, kényezettem még a mellét egy picit simításokkal és markolással, majd kihúzom a kezem a felsője alól, hogy türelmetlen mozdulattal kigomboljam a nadrágját, hogy benyúlhassak. De ahelyett, hogy egy újabb anyagot érintenék, egyből bugyijába is bekúsznak ujjaim.
Figyelve minden reakciójára, apró rezdüléseire, törődő simításokkal illetem az érzékeny területét. Köröző mozdulatokat tevő ujjaim egyre jobban simulnak hozzá, közben pedig fél kézzel saját nadrágom felé nyúlok, hogy lehúzzam a sliccét. Felpillantok szemébe, megint szavak nélkül üzenni: Légy az enyém!

Visszakaptam a fényt és nem akarom elengedni.
Éppen elég volt, hogy egy nagyon hosszú nap telt el nélküle...


*idézet: Szabó Lőrinc
**vers: Fricz Ádám - Zokogó szoba (részlet)
megjegyzés: Ne haragudj, hogy ennyit kellett várnod rá! <3



Online
it's where my demons hide

avatar
❖ Nagyobb démon
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Um..
Hobbi :
Te vagy a hobbim, fordulj csak meg!
Karaktered arca :
Margot Robbie
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



And after all...you're my..
To Sammael
●●
1225
●●
From Lilith
Versek százait, ezreit írták meg elvesztésről és gyászról. Némely képzettel ellentétben nem zárkózom el idegenül a mondén világ dolgaitól. Kerestem szavakat, azt a halandót, aki gondolataival a nyomába érhetett az én gyászomnak. De nem volt ilyen. Hogyan is lehetne? Ezer évek után vesztettem el. És vesztem el én is. Egy embernek ha szerencsés, talán van 50-60 éve a szeretettjével. Nekem több kornyi jutott, mégsem volt elég. Az az érzés, mely szinte világított a lelkemben..átalakult. Megváltozott, egy mardosóan fájó, fekete űrré lett, melyhez senki sem tudott eljutni azóta sem. Áltathatnám őt, magamat azzal, hogy szent vagyok, mindketten tudnánk, hogy nem így van. Sok mindent tettem, sok mindent éltem meg végig azzal a tudattal, hogy ő már nem lesz ott, hogy megoszthassam vele. Nem remélhetem vigaszát ha kétségek támadnak fel önmagammal szemben. Hűvös nyugalma nem csitította többé a bennem lobogó tüzet. Az, ami annyira az enyém volt, ami annyira magától értetődően vált a részemmé, semmivé lett. Füstként illant el kezeim közül. Kiürültem. El is borultam talán kissé, mert feldolgoztam annak dühét, fájdalmát, hogy halva születtek a gyermekeim, de azt nem voltam képes, hogy megküzdjek Sammael nem létezésével. De az elégtételt nem adtam meg annak, aki tette. Nem szólítottam meg a névtelent, sem mást. Nem engedhettem meg magamnak, hogy nyílt színen bárki is lássa mi az, ami zajlik mélyen bennem. A századok pedig jöttek, a világ azt hitte erősödik, felfedez. Bár be kell valljam, a kora középkori világ talán pont azért fordult annyira az ostoba katolikus egyház felé, mert kicsit megnövekedett a pokoli aktivitás. Nem volt többé stoptábla. Jobbomra nem helyezte senki a kezét, hogy segítsen irányítani, hogy a tüzet kordában tudja tartani. Másképp néztem már a világra. Sakktáblaként. Egy érdekes társasként, melybe ha akarok, beleszólok. Ha akarom, lesöpörhetem a bábukat, hogy kezdjenek új kört. És én azt akartam, hogy kezdjenek köröket. Váljanak szolgákká, szenvedjenek. Fájjon nekik úgy, ahogy nekem fájt de ezt a fájdalmat elrejtettem. Egy tökéletesen simuló álarc mögé bújtattam és senkinek nem volt köze hozzá. Senki nem is kérdezte. Miért is tennék? Démonnak lettek teremtve nem Teréz anyának. Az a személy pedig bátor botor aki elő mer azzal állni, hogy én mivel küzdök. Szerinte. Mert bizonyossága senkinek nincs.
Világom pedig megreng, hangos robajjal adja tudtomra, hogy mocsárra építettem. Ehhez elég egyetlen pillantás. Rá. Él, létezik. Ebben a világban. Az enyémben. Nem a múltból lépett ki, nem a képzeletem vetíti elő. Csontjaim is remegnek belé, mert tudom, hogy igazi. Mégis annyira vágyom utána, annyira szüksége van rá a mély, sötéten mély űrnek bennem, hogy képtelen vagyok a megálljra. Soha nem voltam ugyan kislány, vagy tinédzser, de közelében a tiszta, egyszerű érzelmek bukkannak fel újra. Semmi játszma. Semmi álarc. Mellette lehetek az, aki vagyok. Neki kimutathatom énem igazát, azt, hogy érzek. Hogy tudok érezni, igazából. Érintése, ajkai puhasága, íze olyan nekem mint függőnek a függésének tárgya. Azt hittem, hihettem, hogy túl vagyok rajta, hogy képes voltam egy dédelgetett, rejtett csodálatos emlékbe bezárni, legyőzni a sóvárgást, legyőzni a hiányt. Íme azonban ékes példája annak, hogy csupán illúzió volt. Mert megszüntetni nem tudtam. Reszketve, megremegve simulok a csókba. Igen, igazi. Igen, igaz. Nem ő volt az első férfi az életemben, de az első olyan akivel nem muszájból voltam. Aki felébresztette a vágynak keresztelt elemien ható erőt. Ha tudtam volna, hogy neki nem szabad..ha tudtam volna, hogy már az is bűnnek minősült, hogy férfiként néztem rá. Ha tudtam volna..nem érdekelt volna akkor sem. Ismertem a tompa érzést, az egyszerűt, hogy milyen az amikor megérintenek. Hogy kifejez vele valamit aki teszi. Mégis..Ádámot kíváncsiságból érintettem meg. Láttam mennyire mások testének vonalai mint az enyémé. De az angyalé aki eljött..aki közelében ismeretlen forróság öntött el, egyszerre éreztem a tüzet, egyszerre a remegést. Akire félelem nélkül néztem mégis. A meséék, a legendák és a történetek mesélik, hogy az angyalok tökéletesen kimunkált lények. Szemet gyönyörködtetően gyönyörűek, tökéletességük már-már fájó is lehet. És ő ilyen volt, ilyen most is. Szeretném lassan kibontani az ingéből, hogy könnyezhessen az ég őt látva. Hogy elvakítson csodája. Az enyém. Az enyém. Agyam egyre ezt skandálja. Az enyém és nem azért mert követeltem, akaratát törtem, igába hajtottam. Hanem mert..így van. Ragaszkodnom kellene ahhoz, hogy beszéljünk. Hogy mondja el, mesélje el mi történt. Kínálja fel a válaszokat. Nyugtasson meg, győzzön meg, hogy maradni fog. Vagy ha nem akar, legalább biztosítson, hogy működik az élete. A dolgai. Nem kérhetem, nem mondhatom neki, hogy márpedig maradjon velem. De most itt van. Nyögése, sóhaja édes dallamként ölel körbe. Fellobban az eltemetett éhségem, a vágyam amit csak ő tud csillapítani. Ujjaim között puhán simogató tincseivel, testemen izgatóan végigsuhanó ujjaival nem is szeretnék mást. Beszélni ráérünk. Ráért az elmúlt egy évezredben is.
Fenekemre markol, válaszul ajkai közé nyögök. Nem kell ide taktika, sem játék. Ennyi idő után, már-már feltenném a kérdést, hogy miért van még rajta egyáltalán ruha, miért nem hagyja, hogy elragadja az, ami mindkettőnknek nyilvánvaló? Derekánál fogva húzom magamhoz. Semmi nem elég belőle. Sosem volt elég. Elmosolyodom válaszát hallva. Mindig így szólított én pedig elhittem neki, hogy tényleg így gondolja. És nem is akarok ennél kevesebb lenni. Körmeimet végighúzom dereka vonalán. A fellegekbe? Ó, nos arról is lehet szó. A maga idejében. Nyakához hajolva végighúzom nyelvem az ütőéren, magamba szívva illatát.
- Nincs türelmem.. - mondom mély meggyőződéssel, vágytól fúlva.
És talán rossz ötlet, sőt a lehető legrosszabb, de képtelen vagyok elengedni, ellépni tőle. Azt mondani, hogy nem szabad. Leegyszerűsödtem, az érzelmeim viharként kavarognak, világosan jelezve mit akarnak. Követem tekintetét a templom felé. Tekintetem ajkaira, sötét mosolyára siklik, alhasam izmai pedig összerándulnak. Ajkai lágy követelőzésével szemben az ép gondolataim sorra halnak el. És értem, lekövetem a gondolatot, mely megannyi izgató és isteni képet közvetít. Meggyalázni egy szent helyet mindig bizsergető energiákkal tölt el. Ajkaimat nyakára tapasztom, nem kell nekünk távol lenni addig míg beszélünk, nemde?
- Mmmm.. - ízlelem ráérősen - Az a templom legalább 500 méter gyalog. Mi van ha nem akarok elmenni odáig már? - kérdezem de kérdésem tartalmazza az igazságot is. Ahhoz el kellene lépnem, megtennem a sikátor és az épület közötti távolságot és ahhoz nincs kedvem. Most, jelen pillanatban nincs. - Vagy neked kedved van sétálni? - harapok lágyan a puha bőrbe - Épp most? - kérdezem játékosan, derekán játszó tenyerem becsúsztatom nadrágjába. Igaz, nem gondolom végig, hogy ez nem filmbeli, de soha nem voltam híres a türelmemről. Pláne akkor ha vágyam tárgya egy sóhajnyira van tőlem. Ennyi idő után. Csókjaim állvonalán futnak végig, hogy újra érezhessem ajkait. - A türelem csupán neked erényed. Nem nekem. - mosolyodok el ajkai felett, hogy csókkal zárhassam le mondandómat.
Mindegy minek lát, mennyivel lát jobbnak, tisztábbnak mint én magamat. Sok év telt el és talán nem nyugtázná minden lépésemet. Talán nem is tette, bár nem tudhatom figyelemmel kísért-e mindig óvó tekintete. Mi az amit ténylegesen tud, mi az amit láthatott, mi az ami eljutott hozzá? Vajon az vagyok-e a szemében még mindig aki voltam? Talán meg kellene kérdeznem. Talán illene tudnom. Talán ő maga sem tudja. Aljas és önző gondolatokkal eltelve kezdem kigombolni az ingét. - Csss... - nyalom végig ajkaimat - csak látni akarlak. Szükségem van rá. - érek el a gombsor végére és szét is nyitom, feltárva testét. Rácsodálkozó, imádó tekintettel futtatom végig rajta tekintetem, beleveszve a gyönyörűségébe. Tökéletesre faragott teste lenyűgöző. Lenyűgözött mindig is. Most is. Felcsillan az éhségem, a csodálatom. A hatása. Az Ő hatása. Szép teste bárkinek lehet, bármennyire..de az övéhez nem érhet fel egyik sem. - Ó, egek.. - adok egy ostoba kis szót erre, bár nem lehet.


it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
☯ A Halál bárhol felütheti fejét...
Hobbi :
☯ Lelkek elragadása az Életből
Karaktered arca :
☯ Alexander Skarsgard
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Even after a thousand years...



- Egyedül? - szólalt mögöttem egy hang. Felismertem hangját abban a pillanatban, mégsem feleltem azonnal. Éppen egy mező terült el előttem, s én csak csodáltam némán, ahogyan a fűszálak a lágy szellő hatására tökéletes harmóniában hajlongva lejtették békés táncukat, mintha csak a világ legszebb melódiájára, angyalok hárfájának dallamaira tették volna. Körbevett a tökéletesség, arcomon a napsugarak simítását éreztem, orromban mindannak illatát, melyet Atyánk létrehozott. Élvezettel jártam be hegyeit, völgyeit, szeltem a kék eget és hallgattam az óceán morajlását. A szemem láttára telt meg a Föld élettel, hogy felragyoghasson, vakítóbban és szebben, mint a legfényesebb csillag az Univerzumban. A szemem láttára született meg az Ember, az Úr szívének legkedvesebb alkotása.  
- Most sem vagyok egyedül, Gabriel. - hangom hűvösen csendült, talán távolságtartóbban is, mint azt szerettem volna abban a pillanatban. Bár nem néztem felé, nem is ért még mellém, mégis éreztem, ahogy válaszom, de sokkal inkább a hanglejtés hatására megtorpan egy pillanatra. Nem tudom, mikor kezdtem el távolodni tőle. Tőlük. A feladatom tette volna vagy mindig is így volt? Netán Atyám felejtett volna ki belőlem valamit, ami a testvéreimben megvan? Az angyali esszencia hiánya tette volna? Akárhogy is, egyre közelebb érő fivérem legalább olyannyira érződött távolinak, mint a csillagok, ha felpillantunk az éjszakai égboltra. Fényük valamelyest egyszerre képes a szívbe reménységet és kételyt egyaránt csepegtetni. Megnyugtató, óvó őrökként sorakoznak odafent, mégis minduntalan éreztetik elérhetetlenségüket.
- A valódi magányosság nem feltétlenül korlátozódik csak a puszta egyedüllétre.* - lépett végül mellém az angyal, de hiábavaló volt a jelenléte, még mindig nem vettem le tekintetemet a smaragzöld fűszálakról. Az orromba tódult illatuk, mintha a világ apró csodáival feladatának tekintette volna, hogy a rezzenéstelenség álarca mögötti háborgó lelket csitítsa. De az csak zúgolódott, akárcsak az óceán tomboló vihar idején. Azzal a különbséggel, hogy az én óceánom, az én lelkem hangjait nem hallhatta senki. S így, válaszom újfent csak némaság volt, de Gabriel nem is zavartatta magát azzal, hogy választ várjon tőlem, mert ismét ő szólalt meg:
- Hmm, ez jól hangzott, szerintem belesuttogom majd valamelyikük fülébe. Mit szólsz? - itt már ráemeltem pillantásom, csak hogy meglássam az arcán elterülő széles, őszinte mosolyt. A mindig víg, ragyogó kedélyű Gabriel... ám még az ő aurája sem törhette meg az enyémet.
- Köszönöm. - szólaltam meg halkan, halkabban, mint az tőlem megszokott volt. Hálám mégsem a bölcsességének szólt, hanem a társaságának. Annak, hogy volt még fivérem, aki nem a sötétséget látta, nem a Szörnyet, mely a lelkeket elragadja. Tekintetem eztán visszatért a mezőre. Pontosan arra a pontra, ahol Lilith állt. Lelkemnek leggyönyörűbb, legkellemesebb vihara. S bár nem láttam, így is tudtam, hogy a mosoly lassan lehervad testvérem arcáról, akárcsak a virágnak szirmai, melyet érintésemmel illetek.
- Nem kell így lennie. - ő is halkan, de hallható bánattal hangjában, mely szokatlan is volt tőle, szólalt meg ismét. Mégis, volt benne valami más is. Törődés? Vigasztalás? Vagy már csak elmém játszadozna a lassacskán megfakuló emlékkel? Egy dolog biztos: kiöltem hangomból minden érzelmet. Elzártam őket jó mélyre, a sötétben, ami egész lényemből árad.
- Tudjuk, hogy ez nem igaz. - azzal elléptem tőle. Lassan fordultam el.
Tudtam, hogy Gabriel még szólni akar, de nem vártam meg. Sosem tudtam meg, mit mondott volna, mert nem sokkal ezután zuhantam. Hosszan zuhantam. Elbuktam.
Azt nem is sejtettem, hogy visszatérek még a mezőre, egy teljesen másik világban.
Ott nem fújdogálta szél a fűszálakat, a smaragd szín helyébe pedig fakó szürke költözött. Az ég sem ölelte át kékségével a világot, mintha végtelen tengeréből kiszívták volna a színt. Az életet. Hiába jártam be a hegyeket és völgyeket, azok nem sugároztak magukból szépséget. Hiába próbáltam a víz morajlását hallgatni, nem üvöltött felém más, mint a némaság. Hiába jártam kies világát kitartóan, tudtam, hogy nem szelhetem az egét, nem élvezhetem a szél süvítését. Nem érdemlem meg. A Purgatóriumban csak egyetlen dolog maradt állandó: a magány. Végignéztem a világán, elhalt lelkem táján...
Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.
*
Itt, ezen a vidéken, nem lépett mellém senki. Nem volt harmónia, nem volt más, csak én... a sötétség. A Szörnyeteg. Testvérem hangja nem zendült hátam mögül. Kérdése, nem ragadott ki gondolataim közül, a fájdalmas igazságból, hogy mit is felelnék ma már rá:
- Egyedül?
- Mindig...

* * *

Ajkaim az övéit érintik. Újra a karjaimban tarthatom a nőt, aki az egykori angyal világát teljesen beragyogta. S beragyogja most is. Érzéketlennek, ridegnek kellett volna lennem, minden esetben, mindenkivel, de vele sosem tudtam. Annyira... tiszta, ami a szívében rejlik, még akkor is, ha nem értene egyet velem ebben. A pillantása már akkor átjutott a páncélomon, amikor legelőször találkozott a tekintetünk. Most pedig az édes, puha ajkak meg is rengetik vértemet minden apró érintésükkel. Levetem előtte az érzelemmentesség maszkját, megadom magam egy olyan kötődésnek, mely az emberiség hajnalán kezdődött és amit részemről semmi és senki nem lenne képes szétválasztani, még ezer évnyi távolság sem. Azt mondja, hogy nem védte senki. Komolyan hisz ebben? Megannyi idő után elhiszi talán rólam, hogy nem volt fájdalmas szúrás a mellkasomban minden nélküle töltött másodperc? Soha nem törődtem senkivel igazán. De éppen az, hogy mindennél jobban féltem Őt, volt az, mi arra bírt, hogy ne menjek a közelébe. Talán nem voltam mellette, de védtem. Védtem őt magamtól. Mert, s ez okozza a legnagyobb fájdalmat, magamtól kellene a leginkább óvnom. De képtelen vagyok tovább. Képtelen vagyok elengedni. Különösen most, hogy halom őt, amint a nevemet suttogja, belesóhajtok ajkaiba, a csókunkba, amikor kezét megérzem a bőrömön.
- Később... - visszhangzom bólintva szavát, mintegy beleegyezőn, hogy aztán újra birtokba vehessem ajkait. Mohón, birtoklón kapok utánuk. Rég voltam már ilyen, utoljára is csak vele szemben engedtem meg magamnak az érzelmeim szabadjára eresztését. Mert a Halál is érez. Nekem feszül a teste és ezzel őrjítő tüzet éleszt bennem. Kezeim gyengéden érintik, félve, hogy a puszta érintésem is csak a fájdalmat szíthatja benne. Mégis, ahogy eme csodálatos nő, az egyetlen, ki engem igazán birtokolni tud, táncra hívja nyelvemet az övével, forrón megyek bele a játékba, hosszan simítok végig az övén, élvezve ízét. Minden simításommal szinte üvöltöm neki: Bocsáss meg!
Ujjaim előbb felsimítanak, majd újra leszánkáznak a hátán, ezúttal meg sem állva csúsznak le formás fenekére. Már attól felsóhajtok, hogy megérinthetem, hajamba sikló ujjai pedig csak még inkább megvadítanak. Kissé talán mohón markolok rá hátsójára, másik kezemmel lesimítok a combjára. Kérdésére elmosolyodok. Olyan rég tettem már.
- Szeretném a fellegekbe repíteni a királynőmet. - felelem ajkaira suttogva. Régen sokszor hívtam így és most azt akarom, hogy tudja, ez nem változott. Mindig is a királynőm lesz, ameddig csak létezek. Talán már nem tart méltónak rá, hogy a királya legyek...
- Mit szólsz egy rosszabb ötlethez? - nézek ki a sikátorból, a templom irányába. Sötét mosolyommal tér rá vissza pillantásom, combjába marnak picit ujjaim, hogy éreztessem vele, mi is jár a fejemben: Őrülten kívánlak!
De addig is, míg válaszára várok, apró csókokkal hintem be az ajkait.
S ebben a pillanatban eszembe jut Gabriel kérdése:
- Egyedül?
- Nem. Most már nem...



* idézet: Charles Bukowski
** vers: Sárosi Árpád - Magam vagyok



Online
it's where my demons hide

avatar
❖ Nagyobb démon
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Um..
Hobbi :
Te vagy a hobbim, fordulj csak meg!
Karaktered arca :
Margot Robbie
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



And after all...you're my..
To Sammael
●●
1629
●●
From Lilith
Ha megkérdezné, pontosabban ha meg merné bárki kérdezni, hogy milyen érzés amikor kitépik a szívét és ledarálják majd félredobják egy szemetesbe, talán lanyha mosoly lenne mindaz, ami válaszomat jelentené. Hogyan definiálható egy ilyen? Eredettől kezdődően, nekem nem a magányt szánták. Feleségnek, társnak teremtettek, azzal a képességgel, hogy gondolkodjak. Ironikus, hogy az az ostoba első férfi, az ősapa képtelen volt ezt elfogadni. Képtelen volt érteni engem. A lényem. Mikor először hallottam füleimben csengeni Lucifer hangját, döbbenettel vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Azt mondta amit én is éreztem: Ádám ostoba, létezésem pedig kihasználják és soha nem fogom megkapni azt, amire lelkem igazán vágyik. Szavai dobogtak bennem. Azt mondta, bennünk közös az, amit kétkedésnek neveznek. Lucifer látta azt, amit akkor még társai nem akartak, vak szeretetük a teremtőjük iránt elvette abbéli képességeiket, hogy lássanak és halljanak igaz dolgokat. És Lucifer felelt amikor kérdeztem. Tekintetének irdatlan súlyával figyelt, szavaira válaszul csillantak fel szemeim. És elárulta nekem azt, amit csupán azok ismernek akik bírnak a teremtés képességével. Akiknek megadatott az alkotó szabadsága, annak érzete, hogy formálhatják a világot és annak összetételét kedvük szerint. És elárulta nekem, mert tudta, talán nem teljesen pontosan, de tudta, hogy mit fog maga után vonzani. Ha felébred a több iránti vágy, ha megjelenik a kétkedés és ez párosul némiféle tudatos cselekvési kényszerrel, mi marad? Szavak. Szavak, melyek egy türelmetlen láncolat végén remegnek kikívánkozva. Kimondtam a tudást, a titkot melyet rám bízott az arkangyal. Ezért léphettem ki. Ezért zárult be mögöttem a Kert kapuja, örökre. És odakint érezni kezdtem. A szél mozgását, a hűvös levegő táncát bőrömön, melyet előtte sosem tapasztaltam meg. Egyes mende-mondák szerint az a selejt, jobb szó híján, kérte az Urát, vigyen vissza. Mondják, angyalokat küldött utánam, hogy megtaláljanak. De ki kell ábrándítanom a romantikus érzelmű reménykedőket. Nem küldött utánam senkit. És felfedeztem. Változást láttam. Éreztem a fű csiklandozását talpaim alatt, a hideget vagy épp a meleget. Mindent éreztem. És nevettem a szélbe, nevettem mert a két ostoba a kapuk mögött nem tudta, hogy világuk határai túl nyúlnak az engedetten. Hogy egy állandósult kényelemben, burokban élnek, mert Uruk mélységesen rettegte, hogy valami megint hibásan mehet végbe. És ott, a mezőn megjelent nekem valaki más. Gyönyörű volt, vakító, Luciferéhez hasonló súlyos és bölcs tekintettel. Kíváncsiságot ébresztett, szép ívű ajkai és a kiejtett négy szó ugyan csitította a lelkem hullámzását, de nem volt elég. Hamar elment, nem maradt velem. Azonban egy láng fellobbant és valahol tudtam, sejtettem, hogy vissza fog térni. És vissza is tért.
A Halálba szerettem bele, mondhatnánk, de számomra nem az volt. Mindig is a bölcsességét, az erejét, a fényét tiszteltem. A férfit, aki nem próbált leigázni mint valami földrészt, vagy alsóbbrendű lényt, pedig annyival több volt nálam. Őt arkangyalnak teremtették, súlyos feladattal megbízott mennybéli lénynek, engem Isten gyúrt agyagból és sárból. És nem éreztem lenézését. Tanított, mesélt és megértett. Jobban, mint azóta bárki, mert a kezdetektől látott. Azonban az események láncolata elindult. Én démonná lettem. Az elsővé, ő pedig elvesztve szárnyait bukott alá, akár fivérei. Akár Lucifer, akár Asmodeus, akár a többiek. Romlott vagyok, amiért nem bántam? Ösztönösen kérdőjelezek mindenféle naagy és szentséges megbizatást. Ha valóban fontos lett volna a teremtőjének, akkor nem űzi el, nem hagyja elbukni. Vagy csupán része volt egy tervnek? Ő is, mint mi mindannyian? Talán nem is számít. A mi kapcsolatunk..rendhagyó volt. Egyedi. Megismételhetetlen. Nem célok és hátsó szándékok vezérelték. Igaz volt, a maga legszebb valójában. Amikor eltűnt...bennem eltört valami. Meghalt. Dühömet pedig nem tudtam kire irányítani, mert nem volt bűnös. Nem volt név, sem indok. Ki akarná megölni a Halált? Ki merészkedne erre a terepre? Üresen, feltöltve dühvel és egy mardosóan sötét űrrel azonban folytattam. A művünk már megszületett, a teremtményeink éltek és olyanok voltak, amilyennek akartuk őket. A koronáról csupán egyetlen díszkő hiányzott: a sajátom. Az, akiben én keringek, aki az én energiáimat sugározza. És egyedül kellett dédelgetnem a vágyat. Testem nem képes élő gyermeknek életet adni. Büntetésül viseltem, enyém volt a teremtés tudása, de nem lehettem biológiailag anya. Dühödten, zavartan gyűlöltem a Teremtőt a halott gyermekeimet látva. Éva bűnbe vitte az emberiséget, rájuk zúdítva a teremtett világ igazi csapásait, mégis anya lehetett. Én elégedetlen voltam, pimasz és megfosztattam ettől a képességtől. Egészen egy napig, amikor megszületett a második lépés lehetősége. Az igazé.
És most? Hitetlenül rebbenő tekintettel, lázasan kapaszkodom Sammael létezésébe. Nem szellem, nem egy üres porhüvely amit kitölt valakinek az esszenciája. Ő az. Ereje kavarog körülötte, az én erőm pedig felel rá. Köztünk kapcsolat van a teremtés kezdete óta. Melyet úgy látszik, ezer évváltozás sem tudott elszakítani. Tompa izzásként mozdul bennem ez a nyaláb, mely öntudatlanul is felé indul, keresve a részét. Higgadt, nyugodt hangja bizsergeti az agyam. Beszélj, beszélj hozzám! Beszélj örökké és még annál is tovább...Lassan pislantok, tekintete éget, őszintét szól és igazat. Vannak tehát válaszok. Mindarra, amit homály övezett. Mindarra, ami megfosztott tőle. Egyetlen pillanatra hunyom le szemeimet. Meglesznek a válaszok. Biztos vagyok benne.
- Az adott szónak ereje van, egyszersmind kötelez. Tudom, hogy igazat szólsz. - sóhajtom felé szavaimat de olyan nehéz megtartani a leheletnél nagyobb távolságot most, hogy itt áll előttem. Ujjaim érte nyúlnának, vágyom rá, hogy megérintsem fizikailag is. Hogy érezhessem ahogy lüktet húsa, teste bőröm alatt. Belezsibbadok a vágy akarattá formálásába.
- Hiszen itt állsz, igaz valódban. - járatom rajta végig tekintetem, többször is, mintha rögzíteni akarnám őt az elmémben a létezőnél is jobban. Mert soha nem feledtem el és ötmilliárd test, illat, esszencia és arc közül is bármikor képes lennék felismerni bármely részét.
És nem érdekel, hogy ő nem teszi, én teszem. Én lépem át a távolságot, azt a kicsiny lépést mely elválaszt tőle. Testéhez, félelmetesen és igézően tökéletes testéhez simulok, mert szükségem van rá. Éreznem kell őt, érintenem kell. Ez ösztönös. Erősebb mint akaratok, megálljok, túlmutat rajtam..Megállhatnám persze, viselkedhetnék távolságtartóan, bizalmatlanul és hidegen, de Sammael soha nem hazudott nekem, sosem hagyta, hogy felüsse fejét a kétely. Nem volt szüksége ostoba játszmákra, sem arra, hogy féltékenységemet ébresztgesse. Önnön maga kellett, egyetlen pillantás, egy jellegzetes félmosoly és edzett acélként borított be a bizonyosság. Ő nem kapaszkodónak látott, nem is volt szüksége ilyesmire. Nem kínzott, nem gyötört parancsokkal, nem akart irányítani. Jobbját tette az enyémre és velem csinált mindent. Illata, az igazi valója orromba kúszva hajtja igába minden érzékemet. Itt van. Életben van. Létezik. Arcom mellkasára simul, lélegzem. Gerincem mentén végigfutó érintése megborzongat, ölelésének ereje aranyló folyamként árad bele abba a fekete űrbe, melyet hiánya okozott. Nem tölti ki, de képes lenne rá. Örömmel veszem ezt is, mindent. Mégis elengedem, mert jelenléte még kevés ahhoz, hogy gyógyultnak nyilváníthassam magam. Ennél több kell, a minden. Mindenestől.
Puha, nesztelen lépteit követem, bennem dúló háborúval, de hallanom kell mi történt. Megütközve hallgatom szavait. Jelen volt. Végig jelen volt, élt és létezett. És mit sem tudtam erről. Nem jött a közelembe, nem lépett velem kapcsolatba. Mert nem tehette? Miért nem? Ki az, aki elől rejtőznie kellett? És miért nem bízott annyira, hogy tudassa velem létezését? Mi az, amitől tarthat egy olyan lény, mint ő? Megannyi kérdés nehezíti elmém és mindre, sőt annál is többre is szeretnék választ kapni. Azonban énem egy része még mindig aléltan pislog, hogy tényleg itt van. Tényleg. És ő az. Vajon visszatérését be kívánja jelenteni? Mégis negatív gondolat üti fel a fejét. Hiszen eddig is itt volt, mint mondta..de akkor miért? Miért nem adta tudtomra? Netán már..nem..érdeklem? Már nem számít neki? Sértettség lobban fel bennem. Megvédeni.
- Az elmúlt ezer évben sem védelmezett senki. - felelem halkan, őt sem érdekelte annyira a hogylétem, hogy egyáltalán jelezzen, üzenjen, felvilágosítson arról, hogy nagyon is lélegzik és létezik. Feszíti agyam a megannyi kettősség, melyekkel képtelen vagyok e percben normálisan megküzdeni. Itt van és látom, mégis csupán egy véletlen sodorta utamba, nem tudatos volt a lépés. Annyira vágyom ölelése, teste, sóhajai után, hogy kis híján meg is botlom, mégis meg kell tartani egy távolságot, hiszen nem tudom mit jelent ittléte. Mit jelent ez most. Mi lesz. Derekamra vándorló karjának finom erejű utalására a sikátor sötétjéből nézek fel rá. A falnak érezve önkéntelenül veszek egy meglepett lélegzetet. Nekem simuló teste felébreszti a vágyakozást..annyira erős, annyira gyönyörű..tökéletes. És imádom minden porcikáját, ismerem is mindet, hiányoztak is. Tekintetem finoman metszett, tökéletes ívű ajkaira siklik. Lélegzetem visszatartom, agyam boldogan zsongja felé, hogy "igen, igen, csókolj meg". Áramütésszerű érzés szikrázik rajtam végig a csók hatására. A lehető legpuhább ajkak, melyektől eszemet tudom veszíteni. És azt hittem már soha nem érezhetem őket. De nem! Ez nem így megy! Minden tiltakozásom ellenére szakadok ki az ízletes ajkai közül. Tudnom kell. Mellkasom gyorsan emelkedik, levegő után kapkodok. Elgyengít, ahogy mindig is tette. A közelében, nem akarok irányítani, nem akarom őt valami körmönfont dominancia játékba sem belehúzni.
- Sammael.. - sóhajtom pihegve nyelve a levegőt.
Olyan nagyon régen nem mondtam ki a nevét, pedig hallhatta már tőlem vággyal telve, élvezettől sikoltva, néhol dühödten, nevetve..sokféleképp. Mégis már csengését is imádom. Az angyalom. A bukott angyalom. A hangsúly az enyémen van. Balommal ingébe kapaszkodom derekánál, húzva kifelé a zavaró anyagot a nadrágjából. Meg kell érintenem. Csak egy kicsit, egy egészen kicsit. Tenyerem bőrére simul, halk nyögés hagyja el ajkaimat. A legpuhább selyem, mely a tökéletes test fedője. - Később beszéljünk. - ezúttal én húzom magamhoz, megízlelve ajkait, nekifeszülő testtel sóhajtom mennyire finom, mennyire hiányzott. Nyelvem csalogatja, hívja az övét, belebutulok az érzésbe. Ez a férfi számomra eggyé forrt a szenvedéllyel. Sosem untam meg, sosem éreztem laposnak, érdektelenné válónak, muszájnak. Egyszerűen felel neki a testem. Másik kezem ujjai selymes haját simítják, mely ugyanolyan finomszálú és csodálatos mint régen volt. - Mit művelsz velem? - remegtetem a kérdést ajkai felett. Azt hittem ennél nagyobb önuralommal bírok. Ami egyébként így is van, csak nem esetében. Nem ennyi idő után. - Ez.. - pihegek sóhajtva - nem biztos, hogy jó ötlet. - kár, hogy hazugságnak érzem amit mondok, mert ez a lehető legjobb ötlet ebben az esetben. Hogy ne legyünk távol egymástól. Hogy érezhessem őt. Hogy megmutathassa hiányoztam-e neki, szenvedte-e ő is, hogy nincs velem. Azt, hogy nem keresett meg.

it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
☯ A Halál bárhol felütheti fejét...
Hobbi :
☯ Lelkek elragadása az Életből
Karaktered arca :
☯ Alexander Skarsgard
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Even after a thousand years...



Megtapasztaltam a megsemmisülést, nem csupán fizikai értelemben. Mára leheletnyi kétség sincs bennem afelől, hogy Michael, a Mennyek katonája, aki végrehajtotta az őrá kiszabott parancsot, legalább annyira volt báb, mint én magam. Ami azt illeti, több is bennünk a közös, mint azt ő gondolná. Mindketten megtettük, amit meg kellett tenni, mert Atyánk ezt kívánta tőlünk. Nem számított, mennyire is visz ez bennünket sötét helyekre, ahogy az sem, hogy éppen ezáltal válunk mássá, mint a többi angyal. Míg Michael hadvezér lett, a szigorú, és kemény döntéseket meghozó ark, addig én magam is hasonló szerepkört láttam el, azon különbséggel, hogy én csak az Élet befejezője voltam és vagyok a mai napig, semmint a harc kedvelője, mint egykori fivérem. Az együgyű angyalból gyilkos lett, legalábbis egyelőre minden angyal úgy hiheti, hogy a feladat maradéktalanul el lett látva, belőlem pedig... nos, egy szellem. De nem a Kard okozta az én "halálomat". Arra vártam, hogy a végtelen sötétség zár majd karjaiba, ehelyett eltűntem eme világból. A Purgatórium kóborló kísértete lettem. A helyé, ahol nem vett körbe más, mint a néma csend és a Földéhez hasonló természeti környezet, ami mégis sokkal kihaltabb annál. Mintha az Úr teremtett volna egy második Földet, azzal a különbséggel, hogy életet soha nem lehelt belé. Mezőin ember nem járt, hang nélkül csordogáló, kristálytiszta vizű patakja nem vonz magához egyetlen állatot sem, a sötét fenyőit nem simogatja szellő. Égboltként az örök szürkeség és ború fedi. Különleges hely, ami önnön ürességével hatott rám. Mintha a saját lelkem köszönt volna vissza rám eme formában. Bejártam hát keresztül-kasul, megismertem minden pontját. Az elején még nem voltam vele tisztában, hogy el is hagyhatom, mintegy börtönként, Isten által kiszabott büntetésként tekintettem rá. Ezért volt egy hely, ahová minduntalan visszatértem. Arra a helyre, ami kísérteties mása volt a Föld azon részének, ahol eónokkal ezelőtt először találkozott a tekintetem Lilith pillantásával. Ahol először vesztem el a csillogó szempárban, s ahol először költözött bensőmbe harag és megvetés Atyám irányába. Miért lökte őt el magától? Miért bánik gyermekével ilyen mostohán? Miért nem látja, hogy minden tekintetben tökéletes? Így sorakoztak bennem a kérdések akkor, melyre idővel választ leltem: az Úr sokkal inkább manipulatív felsőbb hatalom, semmint valójában szerető Isten. Álnok tervek szövögetője, aki alkotott egy gépezetet, s ha olyan alkatrészt talál benne, ami nem felel meg az ő elképzeléseinek, hát kicseréli és eldobja... vagy esetemben, kegyetlen megoldással bírja működésre. Ez a haragom nem tetszett neki? Vagy inkább azt sérelmezte, hogy az első nő érzéseket ébresztett az egyébként eltávolodott angyalban? Elvette tőlem. Jobban mondva, elszakított tőle. Inkább elérte, hogy halottnak higgyen engem, hogy ne lehessen számomra semmi, ami az élethez, a ragaszkodáshoz kötne. A mező lemásolása is az Ő gúnyos üzenete lett volna? Az emlékeztető arra, hogy mindig Ő nyer? Számomra inkább annak emlékeztetőjéül szolgált, hogy soha nem számítottam Neki. Ezért inkább elvette létezésemből az egyetlen személyt az Univerzumban, aki nekem számít. Vissza-visszatértem hát mindig erre a mezőre. Elmém legmélyebb, elzárt zugában néha meg-megmozdult a gondolat, hogy talán megpillanthatom ott még egyszer Lilith alakját, újra a karjaimba zárhatom, s kiderül majd, hogy az egész egy lidérces álomkép volt csupán és sosem tűntem el mellőle. De soha nem fogadott más, mint az üres, kihalt tér. Sokáig csak rezzenéstelen arccal fürkésztem, de egy ízben, mivel senki sem láthatta, mi rejlik alatta, levettem a maszkomat. Az égbolt felé kiáltottam, fájdalmasan üvöltöttem, kezeimet ökölbe szorítva, a hangom megtöltötte a világot, mintha meg akarná rengetni patakját, hegyeit és fenyőit. Nem tudom, milyen hosszan üvöltöttem, csak azt, hogy háborgó lelkem miatt zihálva vettem a levegőt. Szemeimben égető érzést éreztem, mellkasomra mintha őrjítő súly nehezedett volna, úgy vált egyre nehezebbé a légzés, hogy aztán a következő pillanatban olyasmi történjen, ami létezésem során sosem fordult elő: maró könnyek fátyla homályosította el látásomat. "Nyertél!" Az egyetlen szó halkan hagyta el el ajkaimat, mintha az előbbi kivette volna minden erőmet. Szinte préseltem azt fogaim közül, mélységes gyűlölettel, megvetéssel, de leginkább... fájdalommal. Azóta sem tudom, hogy a címzett hallotta-e, látta-e, amint életemnek első könnyei gördülnek le arcomon, melyre sose hagytam érzelmet kiülni. Akkor éltem át a megsemmisülést. A vereséget, a bukást. Akkor haltam meg igazán. Ezt elfogadván fordultam el a mezőtől, s mire az utolsó könnycsepp forró csíkot húzva leszánkázott bőrömön és elérte arcélemet, hogy onnan a földre hulljon, ábrázatom újra kifejezéstelenné vált, mentessé minden érzelemtől. Higgadt léptekkel indultam el. És Oda soha többé nem tértem vissza.
Most pedig tekintetem mégis újra az alakjára vetülhet, annyi év után. Vállamat éri érintése, s én készséggel torpanok meg tőle. Senki másnak nem engednék meg ilyet, senki másnak nem torpantam volna meg. Lilith mindig is belátott az általam viselt maszk mögé, s ezáltal olyannak ismert, amilyennek senki más. Előle nem rejtettem el mosolyomat, s valahányszor hozzáértem, óvó gyengédséggel tettem, mintha puszta érintésemmel fájdalmat tudnék okozni. Most pedig már nem érzem magam méltónak arra, hogy megérinthessem. Még csak csillogó tekintetét sem érdemlem meg. Türelmes pillantásommal fürkészem arcát szavai hallatán. Tudom, hogy nem érti. Tudom, hogy sok ez most. Éppen ezért nem is akarom egyből rá zúdítani a közelgő háborút, a terveimet, csak egy ígéretet teszek:
- A szavamat adom neked, hogy mindenre választ fogok adni. - tekintetemet mélyen az övébe fúrom, hagyom, hogy lássa, kiérezze belőlem az őszinteséget. Sosem hazudtam neki és nem most fogom elkezdeni. Ezzel őrá bízom, mikor teszi fel a kérdéseit, s mikor érzi magát felkészültnek a válaszokra.
- Bizonyos értelemben, meg is szűntem. - bólintok, elvégre Michael tette után egy időre valóban eltűntem ebből a létsíkból. Beletartott némi időbe, mire rájöttem, hogy szabadon tudok mozogni a Föld és a másik sík között, hasonlóan, mint a démonok a Pokol esetében.
Hiába ejtem magam mellé kezemet, hiába állom meg az érintést, hogy ujjaim újra selymes bőrét érhessék, ő pillanatokon belül átszeli a kettőnk között lévő távolságot és karjai átölelnek. Ledöbbenek. A... a Halál nem kaphatna ilyet... nem érdemelheti meg, nem igaz? De akkor miért tölt el jó érzéssel? Miért nyugtat meg? Miért akarok többet? A kezem megemelkedik, karjaimba akarom zavarni, de tétovázok. Megtehetem? Kezem ereszkedni kezd, csakhogy aztán újra felemeljem, de ekkor már, még ha bizonytalanul is, elszánja magát az újabb lépésre. Átölelem, tenyerem a hátára siklik és még mielőtt megálljt parancsolhatnék neki, felsimít gerince vonalát követve. Istenem... miért vetted el tőlem? Mindig megtettem, amit akartál, és én mindig csak őt akartam. Most is csak őt akarom.
Ám a bennem dúló háborúból, a súlyból, a fájdalomból nem engedek látni semmit, bár, a karjaimból nehezen engedem el. Nyugodt lépteimet is lepelként használom.
- Régóta újra jelen vagyok, de sosem állandóan. Felbukkantam már többször, különböző korokban az elmúlt pár évszázadban. Úgy a legjobb, ha mozgásban maradok. De még így is túl veszélyes lett volna, hogy megkeresselek, ezért nem kockáztattam. - adom meg az őszinte választ a kérdésére, majd mély levegőt veszek a következő hallatán.
- Igen, de csak akkor, amikor biztosan tudtam volna, hogy meg tudlak védeni. - ez a válaszom is őszinte, elvégre nem akartam örökké láthatatlan lenni. Előtte semmiképp sem. Viszont ez újabb gondolatot szül bennem: Azt hiheti, hogy más okból nem kerestem?
Hűvösségem páncélja már a feltételezéstől is megreped, s pillanatok alatt cselekszek: következő lépésemmel irányt váltok, karom Lilith dereka köré fonódik, így húzom be magam után a szűk, sötét és üres utcába. Minden modort és távolságtartást levetkőzve gyengéd erővel préselem háttal a falnak, testemmel hozzásimulok az övéhez. Korábbi tétovázásomnak nyoma sem marad, amint mélyen a szemébe nézve ajkaihoz hajolok, és ezer év után, újra felfedezve ízét, birtokba veszem őket, ha ő is engedi.
Lehet, hogy feldühítem. Lehet, hogy felpofoz.
De tudnia kell, hogy van, ami ezer év után sem változott.
És soha nem is fog!





Online
it's where my demons hide

avatar
❖ Nagyobb démon
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Um..
Hobbi :
Te vagy a hobbim, fordulj csak meg!
Karaktered arca :
Margot Robbie
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



And after all...you're my..
To Sammael
●●
1471
●●
From Lilith
Nem szeretem ha keresztül húzzák az aktuális tervemet, vagy ha már ennél tartunk bármelyiket. Áldozatot könnyű találni, bevonni a játékba még sokkalta egyszerűbb, azonban kimondatni vele az alku ráeső részét és ezáltal aláírtnak tekinteni egy olyan szerződést amely később leszánkáztatja a tornácra, már más kérdés. Főként rutin adja. Azt mondani amit hallani akarnak, úgy mondani, hogy visszautasíthatatlan legyen, fülükbe duruzsolni lágyan, amire ostobán remegő lelkük a közelünkben vágyni kezd. Ó a tiszták mások, azok kényelmetlenül érzik magukat, menekülnének a közelünkből, nem akarnak érintkezni, hallani, érezni minket. Azok, akik mindezen hívásokra, apró jelekre viszont figyelnek, akik kimondva is mindig áhítoznak valami másra, valami romlottabbra, azok lesznek végül áldozatok. Bár megjegyezném, hogy az embereknél kevesebb romlottabb teremtmény kell a dimenziók bármely pontjára. Sokuknak elég egyetlen elsuttogott mondat, hogy mélyen szunnyadó féltett gondolataik gellert kapjanak, elég egy sötétben elejtett visszhangzó szó, hogy mindaz amitől korábban féltek, ami kordában tartotta őket felszínre kerüljön. Lapozzuk végig a könyveket, lássunk a vér és pusztítás mögé. Mi rejlik ott? Emberek. Halandók, akiket felpiszkáltak, akikhez éjjelente egy démon szólt, akit ők maguk kértek erre, bár nem mindig voltak vele tisztában. És a Pokol jött, mert hívták, mert szükségük volt rá. Mert mindig szükségük van rá.
Az összeroskadó test, a nyögött szavak most éppen ezt jelzik, hogy keresztezték a terveimet. Hiába súgtam, hiába felelt rá a testben élő, pulzáló lélek. Valaki megelőzött. És nem érdekelnek holmi menetrendszerű tervek, lejárt életutak. Én voltam itt előbb, ez az enyém kellett volna, hogy legyen. Mit számít ha kap még pár évet, hogy aztán megkezdje leszolgálni a végtelen idejét nálunk? Mégis ki dönt arról, hogy kinek mennyi? Mégis ki volt az a pimasz, aki belépett elém? És a leginkább érdekes kérdés: miért nem vettem őt észre? A nagy aggódó arckifejezés hiánya nélkül hátrálok el az emberektől, nem érdekel mentő, nem akarok mondani semmit. Láthatták, összeesett. Manapság túlságosan nagy feneket kerítenek a halálnak, pedig mindenkit utolér. De én, nem így szeretem. Ma nagyon nem szeretem. Cipősarkaim hangosan koppannak a kövön, amint megtalálom akit keresek. Akit körülleng ez a fajta esszencia. Azonban minden lépéssel közelebb kerülök valamihez, amit eltemettem. Valakihez, akinek elvesztése savként égett a tudatomban hosszú ideig. És most. Itt van. Egészben. Teljességében. Ezért nem éreztem meg, ezért nem tudtam a jelenlétét, mert kizártam. Mert annyira hihetetlen! Annyira régen történt..csak a felhördülésre emlékszem, a morajon, ami végigjárt minden ajkat és elmét nálunk: mi lett vele? Megölték a Halált? És ki tette? Fontosabb: miért? Sammael létezése kezdetektől van, mert ami élő, az holttá is válik. Aminek lejár az ideje, annak lelkét el kell vinni erről a világról. Mert így van, így kell lennie. Így lett kigondolva. Válasz azonban nem érkezett. Amilyen volt, ami volt..illata, hangjának mélysége, ölelő karjai, bölcsessége, hűvös távolságtartása mindentől és mindenkitől, egyszerűen megszűnt. Nem volt többé. Hittem, hogy akkor össze fog omlani a rendszer is, nem tudnak majd meghalni, itt ragadnak az idők végéig, de nem így volt. Ekkor jutott eszembe amit említett a kaszásokról. Persze, mindenről nem kérdeztem ki. Olyan aura lengte körül, melybe könnyen bele lehetett veszni, akár a ködbe. És én nem bolyongani akartam, hanem a lényét. Azét, aki eljött hozzám akkor. Aki felcsillantotta bennem a kíváncsiság érzetét, mely képtelen azóta is kihunyni. És elvesztettem őt. Válaszok nélkül. Persze, gyanítom, hogy kiknek a keze lehetett benne. Kik merészkednének ilyen tettig, kik azok akik legjobban félték és megvetették a hatalmát, meg azt amit mi ketten teremtettünk. És Sammael tudta mindig, mihez kell nyúlni, hogyan kell csinálni. Nálam volt a tervezés, ő volt a mester.
Hihetetlen, hogy itt van. Hihetetlen, letaglózó, félelmetes. De ő az, igen ő az. Ingen keresztül is megsüti melege a tenyerem. Hiába hiszik, hogy hideg, mint sokszor a modora, de nem az. Egyáltalán nem az. Tekintete izzó, lénye pulzáló, engem elért, megszólított rögtön. És mikor mondta, ne féljek tőle, hangja dallamként csendült. Nem féltem tőle. Soha nem. Ajkai varázslatosak voltak, puhák és nem követeltek, kértek. Utat mutattak egy örvénybe, melybe magával rántott és amitől csak akkor voltam biztonságban ha karjai között lehettem. Nem féltem az érzésektől. Egytől sem. És most elmenne? Elsétálna? Ennyi lenne? Eljött valakiért és mert a véletlen hozta, pont azért a valakiért akit én szemeltem ki és most, hogy elvégezte a feladatot, visszatér oda, ahol az elmúlt ezer évet töltötte?
Tekintetem sziluettjét, alakját követi, köszönti, próbálva minél több bizonyosságot küldeni elmémbe, hogy nem képzelődöm. Nem a hasonmását látom. Őt látom. Valahol vádlijának ívénél járok amikor megfordul. Mázsányi súly horzsolja fel a bírást. Ujjaim ostoba úton csúsznak válláról karjára, kapaszkodom belé, meggyűrve ingének anyagát, haragudva, hogy távol tartanak bőrének melegétől, selymességétől, alatta feszülő izmoktól. Olyan komótosan halad felfelé a tekintetem, mintha félnem kellene attól, hogy mire arcához érek, nem fogok ott látni semmit, csak egy viccet, valakinek a tréfáját. De nem sokan emlékeznek rá. Hogy valójában milyen volt. A kasza is ostobaság. Nincs szüksége szimbolikus tárgyra. Nincs szüksége másra, csak önnön magára. Állának vonalánál elidőzöm, tökéletes. Szépen metszett ajkai amilyen közönyösen tudnak szólni valakihez, olyan boldoggá tudtak tenni engem. Láttam mosolyogni. Csókoltam azokat az ajkakat, nem is egyszer, számtalanszor. Ismerem őket. Szemeibe nézek. Igen, az idő visszanéz rám, az, hogy ki ő és mi a feladata. Talán annak árnyéka is, hogy mi történt vele. De mindezek mögött látom őt, érzem. Ugyanazt, amit először. Az "istenem", "Jézusom", "Uram" közhelyes felkiáltások nem helytállóak. De ő az, igen ő az. Ismerem. Felismerem. Felelek neki. Lehunyom szemeimet hangját hallva. A dallam, az a drága dallam.
- Biztonságban? - kérdezek vissza, bár nehéz, annyira nehéz nem magamhoz ölelni, még ha csak egy pillanatra is, megint, hogy váljon a fizikai valóság részévé, hogy tudjam. Most is tudom, de másképp is tudjam. Ezért kell kérdeznem, ezért kell értenem. Szavai megbolygatják az érzéseimet, önuralmamat, ha kérné kiszedném a szívem és odaadnám neki, bár ez csupán túlzó gondolatnak szép mert egyrészt képletesen már megkapta, a ténylegessel pedig nem hinném, hogy vajmi sokat tudna kezdeni. - Nem értek semmit. - rázom meg a fejem.
Így nehéz, kemény és letaglózó. Újra itt van és látom, hallhatom beszélni. Mégis a biztonságomról beszél és a gyűlöletemről. Nem tudom gyűlölni, azt hittem halott. Hogy igazán halott, létezése megszűnt örökre. Őt nem gyűlöltem. A névtelent, az arctalant aki elvette tőlem, azt igen. Rettenetesen. - Azt hittem megszűntél létezni és hidd el ezzel kapcsolatban nem irántad éreztem gyűlöletet. - mondom komoly, kongó hangon. Mert az én gyűlöletem a gyilkosa iránt sötétlő és fullasztó, el nem múló. Hangja nyugodt hűvöse azonban ellensúlyozza az én hevességem, mindig is tette. - Igen. - felelek neki, a pillanat pedig megfagy, mert meg akarja tenni és én is azt akarom, hogy megtegye. Hogy megérintsen, tétován, reszketegen. És nem lépi meg. Keze lehull. Kár, hogy én magam nem vagyok ennyire határbetartó. Egyetlen lépéssel bezárom a kettőnk közötti távolságot és magamhoz húzom, tenyereimmel hátába kapaszkodva, mellkasának préselt arccal. Igen, valódi. Igen, ő az. Az angyal aki eljött értem. A bukott angyal aranyló csókjával. A Halál bölcsességével. Az érzésekkel. Mindennel. Igen, tényleg ő az. Reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat. Mélyeket lélegzem, magamba iszom illatát, létezésének igazolt tényét. Életben van. A világon van. - Tényleg te vagy. - sóhajtom rekedt hangon, mintha egy kimondott valósággal segíthetnék a bennem tomboló káoszt megetetni.
Elengedem, csupán nyert másodperceket akartam, hogy képes legyek arra, hogy megtegyem vele az utat. Szükségem volt arra, hogy az aurám beleolvadjon az övébe. Mert kellett. Minden különösebb indok nélkül ezt be kellene vallanom. Hogy szükségem volt rá. Megköszörülöm a torkom. - Mehetünk, követlek.
Nem tudok előre nézni, vagy másfelé. Őt nézem, az emberek, a halandók pedig kikerülnek minket. Talán a kisugárzásunk miatt. Talán mert jók és mi vagyunk a rosszak. Ő aki kegyetlen és nehéz feladatért lett alkotva és én, aki nem kellettem az alkotómnak. Mi ketten soha nem voltunk elég jók másoknak. Egymásnak azonban igen. És alkottunk együtt, léteztünk együtt. Mi ketten. Csendes lépteire koncentrálok, akár egy nagyvad. Puhán lép, halkan. Lenyűgözően hat számomra. - Tudnom kell mikor.. - mondom komoly hangon - mikor jöttél vissza. - mert hiába nézek végig rajta, az öltözék feltűnik. Ez itteni, ebből a világból van. Ebből a korból, nem egy elfeledettből amiről már manapság csak mindenféle mende-mondát találnak ki. Nem ma jár itt először. És szükségem van a válaszra, akárhová is megyek vele most. És megannyi, rengeteg kérdésem van hozzá, melyeket soha nem tehettem fel. Dolgok, melyeket soha nem mondhattam ki. Döntéseket hoztam, melyekben nem kérhettem tanácsát, melyekben nem támaszkodhattam rá. Ezer év. Sajgó gondolat üti meg elmémet, kérve, hogy kérdezzek rá.
- Ha nem veszlek most észre, tudattad volna velem, hogy életben vagy? - kérdezem szűkülő torokkal, mert valamiféle balsejtelem azt súgja, hogy nem. Ez a találkozás talán egy véletlen. Talán ő volt óvatlanabb, vagy én reagáltam túl gyorsan. Vagy így van netán ez is eleve elrendelve, nem tudom. Miért most akkor? Miért nem egy hete, egy éve, egy évszázada? Miért nem keresett meg soha ha életben volt? Miért nem tudott erről senki, még maga Lucifer sem? Koppanó lépteim visszhangozzák bennem a kérdéseket. Mindet. Megannyit és csupán remélem, hogy felelni fog rájuk.

it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
☯ A Halál bárhol felütheti fejét...
Hobbi :
☯ Lelkek elragadása az Életből
Karaktered arca :
☯ Alexander Skarsgard
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Even after a thousand years...



Idő. Különleges tényezője a világnak, lévén, láthatatlan erőként hat minden halandóra egyaránt. Viszont éppen emiatt különbség van aközött, amit ők érzékelnek belőle és aközött, melyet egy olyan lény lát, mint én. Isten megteremtett engem a Mennyek fényében, körülvéve határtalan békével és nyugalommal, s aztán az elkészült, mondhatni még újszülött bolygón, létrehozta az Elsőket. Akkor viszont még az Úr kegyeit élvezték, s az idő, mint olyan, számukra sem volt befolyásoló tényező. Mindaddig, míg a bűnös gondolat csírája meg nem fogant az Emberben. Kiűzettek nem csupán az Édenből, de kegyvesztettként arról a helyről, mely felvértezte őket az Idővel szemben. Azóta egészen máig az emberek számára olyan ez, mint egy precízen meghúzott fekete egyenes a makulátlan fehérségű papíron. Lineáris. Múlt, jelen, jövő. Egyik pontból haladnak egy egyenes vonal mentén a másikig, egészen addig, ameddig még van vonal, amin haladjanak. Mindenki számára változó, mennyi időt szánt neki a természet, vagy sors, ahogy hivatkozni szeretnek még rá, s mikor válik esedékessé az én munkám, a vonaluk végén. Élnek, megöregednek, és elmúlnak. Pont úgy, mint az idő maga. De míg számukra ez egy egyenes vonalú folyamat, addig számomra nem több csupán, mint körforgás. Egy újra és újra ismétlődő ciklus, az én szememben nincs igazán se eleje, se vége. Fiatal, idős, gyermek vagy felnőtt, mit sem számít. Hiszen ismétlődik. Mindig eljövök és amikor így teszek, egy élet véget ér. Hiába számít a korom matuzsáleminek, hiába buktam el, mint angyal, sőt, tán még úgy is, mint démon, hiszen számomra sosem az emberek megkísértése volt a cél, a Mennyben való teremtetésem óta létem célja, s az így megformálódó és bezáruló kör mit sem változott. A mai áldozatom, a kapzsi alak is csak egy résztvevője csupán ennek a körnek. Helyébe később majd valaki más lép és ő fogja ugyanúgy kilehelni utolsó lélegzetvételét, hogy aztán itt hagyja ezt a világot.
De a rám kiszabott feladat, a természet egyensúlyának fenntartása, nem az egyetlen faktor a létemben, ami az időtől független, s így, mint olyan, eónok óta változatlan. Lilith megpillantása éppen ugyanolyan hatással volt rám, mint amikor bejártam a Földet és először láttam meg őt. Lehetséges volna, hogy Isten még a Halálnak is szívet adott? De miért tette volna? Testvéreim sorra fordultak el tőlem, mikor úgy látták, egyre sötétebb mélységekig zuhanok a lelkek elvételével. Természetesen, hiszen egyiküknek sem kellett hasonlót tennie. Egyikük sem ilyen kegyetlen céllal lett teremtve. Az ő feladatuk az volt, hogy védelmező szerepet betöltő bástyáik legyenek az emberiségnek, nem pedig gyilkosaik. Óvón takarják be az embert szárnyaikkal, s ha kell, terelgetik őket. Álszent népség, a véleményem szerint. A tökéletesség és jóság megtestesítői, mégis, ők az elsők, akik ítélkezni kezdenek, amint olyasmivel találkoznak, ami egy kicsit is eltér az ő normáiktól, az ő feladataiktól. Úgy tekintettek rám, mint szörnyetegre, s ki tudja, talán az is vagyok. Talán Isten nem is angyalt akart létrehozni, hanem egy olyan bestiát, amelyik nem irtózik attól, hogy megtegye, ami szükséges, még akkor is, ha ez egyet jelent azzal, hogy minden létező esszencia meg fogja vetni érte. Félelem, utálkozás. Ez övezi az én nevemet az Univerzumban. De vállaltam, bármily messze szakított is mindentől, mely körülvett. De aztán jött a pillanat, a pillanat, hogy az első nő észrevett engem. Tekintetéből viszont nem a testvéreimtől ismert és kapott megvetés sugárzott, nem ellenérzéssel nézett rám, pedig minden oka meglett volna arra, hogy utálattal viseltessen felém. Nem lökött el akkor sem, mikor közeledtem felé és akkor sem, mikor később ajkait érintettem az első alkalommal. Méltónak talált rá, hogy megtegyem. Azóta sem tudom, minek láthatott, de azt tudom, hogy ő az egyetlen, kinek szemében nem a Halál vagyok. A közelében... elhittem, hogy nem Isten szörnyetege vagyok. Az, ahogy rám nézett, elhitette velem, hogy nem egy elfajzott angyal vagyok, nem egy sötét teremtmény, ami nem szolgál másként, mint fekete színfoltként az egyébként teljes mértékben tiszta fehérségben. Most pedig, oly' sok idő után, keze újra megtorpanásra késztet. Van, amin az idő sem változtat. Érintése nem csak megállít, de mintha vissza is repítene engem a múltba. Egy pillanatra úgy érzem, mintha újra a végtelen nyugalom venne engem körül, mintha újra először jelennék meg előtte. Hallom, ahogy valaki követ,
Megállok, de kérdésére nem felelek. Valami azt súgja, már akkor pontosan tudta rá a választ, amikor feltette, így csak mozdulatlanul meredek magam elé, kifejezéstelen arccal, ám ezt. mint maszkot öltöm magamra. Bensőmben őrjítő háború dúl, legszívesebben megfordulnék, magamhoz húznám és biztosítanám afelől, hogy sohasem engedtem el... sohasem feledtem el. Hogy én vagyok-e az? Erre a kérdésre már magam sem tudok felelni. Szörny volnék-e vagy valami más? Erre még az idő sem ad nekem választ. Nem reagálok, felháborodását teljes mértékben megértve. Kérdései jogosak, biztosítani akarom afelől, hogy számomra Ő a Nő. Az egyetlen. De nem lehet. Nem tehetem. Fontos a számomra, mi több, a legfontosabb, éppen ezért csak úgy tudtam megvédeni, hogy nem fedtem fel magam előtte.
- Mindennél jobban vágytam arra, hogy magamhoz öleljelek, de csak így tarthattalak biztonságban. - felelem kérdésére, most is nyugodt, hűvös hanggal, szembefordulva vele. Tekintetem végigsiklik arcán.
- Nem védekezek a gyűlöleted ellen. - tekintetem mélyen az övébe fúrom, mert tudnia kell, hogy minden szavam őszinte. - Velem tartanál? - pillantok az előttünk álló útra. Kezem megemelkedik, hogy arcát érintse, de megáll a mozdulat közben. Elvesztettem az erre való jogosultságot, így inkább csak leejtem kezemet testem mellé, anélkül, hogy hozzáérnék. Kérdésemből kiérezheti, hogy inkább kérlelés, semmint valódi kérdés. Kész vagyok elmondani neki mindent. Mindent. Akkor is, ha többé nem talál méltónak rá, hogy meghallgasson.
Talán tényleg igaz. Szörnyeteg vagyok.
Isten szörnyetege. Nem csak az első, de a legtökéletesebb nő mellett.
De Őt sosem akartam bántani... s éppen ez az, mi megsemmisíti nyugalmamat.
A Halál nem érez... igaz volna? Akkor miért akarom közelebb tudni magamhoz?
Elindulok, hátam mögött összekulcsolt kezekkel. Ha velem tart, nem bíznék magamban, hogy nem érek hozzá, így jobbnak látom így lépdelni mellette. Tegyen fel bármilyen kérdést, őszinte választ fogok rá adni.
Remélve csak, hogy velem is tart...





Online
it's where my demons hide

avatar
❖ Nagyobb démon
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Um..
Hobbi :
Te vagy a hobbim, fordulj csak meg!
Karaktered arca :
Margot Robbie
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



do you believe in the devil?
To Sammael
●●
1153
●●
From Lilith
Bizonyos dolgok zavarnak, megrengetnek, dühöt váltanak ki belőlem, netán unalmat. Kevés olyan lakik a világokban amely tényleg megmozgat bennem valamit. Mióta felállt a teremtett világrend és a halandók oly imádott ura és istene úgy döntött, nem vagyok elég birka a nyájának anyja posztjára, megváltoztam. Mondjuk. Az eleve elrendelés, a sorsszerűség folyama olyasvalami, ami egy olyan értékrendű lénynek mint én, csupán egy felrúgandó szabálykönyv, amit olyan régen írtak, hogy talán nincs is senki, aki emlékszik rá. Valaki szerint minden ami történt, meg volt tervezve. Oka volt, célja. A Kertben mindig egyféle időjárás volt. Kellemes. Ragyogó. Semmilyen. Nem képezte le az érzelmeket. Nem kellett esőnek esnie, mert a föld mindig adott és adott, a szél nem zörgette a fák leveleit, a teremtett természetben nem volt körforgás, nem kellett tél hidege, hogy megpihenjenek a fák, a virágok. Nem kellett semmit tenni, csupán lenni. Elfogadni. Beletörődni, nem vágyni másra. Nem kérni a többet. Nem megismerni a perzselőt. A düh volt az első lépésem, de akkor még ezt az érzést nem értettem. Egyszerűen a monotonitásban leltem rá. És mert az az idióta, akit az emberiség apjaként imád mindenki, birka módon követett mindent, amit a Teremtő mondott neki. Még ha élhetett is bennem afféle remény, hogy megjelenik agyában egy önálló gondolat, sajnos már azelőtt elhalt, hogy szárba szökkent volna. Nem akart felfedezni, gondolkodni, kérdéseket feltenni sem. Nem is mert volna. És ki kapta a büntetést? Én. Azt mondják, hogy Isten minden gyermeke egyedi és különleges blabla. Engedjünk el minden ilyen gondolatot. Ő nem szerette soha az egyéniségeket, a gondolkodókat, a bírálókat, sem a felfedezőket. A sémáját szerette, a tökéletest. A birkát. Míg ő körbejárt pásztorbotjával, nagylelkűen ráemelve tekintetét nyájának tagjaira, valójában azokat kereste akikben felfedezni vélte a feketét. A mást. Ami nem illett a képbe. Ezért nem az én szőke hajkoronám jelenik meg az Édenkerti festményeken, ahogy annak a szerencsétlennek a kezét szorongatom, akár egy első randevús bakfis, mert nem tettem ilyet. Gyermeknek neveztek, pedig az soha nem voltam. Ezzel a külsővel alkottak meg. Ironikus netán kedveseim, hogy azóta is szexuális ikonoknak számítanak a szőke hajú - kék szemű nők? Talán valami eleve elrendelt vágykód? Ennek valaki viszont nagyon nem örülhetett. Nagyon, nagyon nem. Nem mintha éreznék bármiféle sajnálatot. Igaz nem Mennyébe teremtett, hanem Földjére, művének részévé akart tenni, melyre olyannyira büszke volt. Akkor miért nem alakított át kedve szerint? Ha van eredendően jó, akkor van eredendően rossz is? Én rossz voltam?
Azonban a rám szakadt magány, az értetlenség és ismeretlenség ébresztette fel a kétségbeesést, bár akkor még ennek sem tudtam szavakat adni. Valahol pedig izgatott az ismeretlennek tudata. Mivel nem én buktattam ki az emberiséget apuci kegyeiből, nyugodtan ehettem fányi számmal az almákat. Semmi nem volt tiltva. Nem voltak szabályaim, nem volt semmim, nem tudtam mi vagyok, vagy minek kellene lennem. Megkaptam azt, amire végül is vágytam, de hiába kóboroltam, valahogy még a nagy mű nem állt egészen készen. Az én lábaim érintették először ezeket a helyeket. Ismét ironikus. Mindenhol jelen voltam és sehol sem. Voltam valami, de nem volt tudásom hozzá. És nem volt kitől kérdezni. Nem suttogott senki, nem láttam senkit. Addig a napig. Belebénultam a kisugárzásába. Négy szót ejtett ki gyönyörűen metszett ajkaiból, az én lelkem pedig örömében zokogott. Hangja zeneként szólt füleimben. Tudtam mi ő. Mögöttem is angyal csukta be a Kert kapuját. Lehettem volna bizalmatlan, rettenetesen bizalmatlan, a hangja, izzó tekintete azonban megállította az érzést, mielőtt még komolyan felszínre bukott volna. És felcsillant. A kíváncsiságom.
Azóta minden érzelmet megismertem, nagyjából. Az áhítat valahogy nem sikerült, nem is értem, pedig jól mutatok apáca ruhában. Fénykép is van róla! Megszerettem azonban még valamit: a játszadozást. Az alkukat. A kis lényegtelen játszmákat melyeket minduntalan le kell játszani, valahányszor megköttetik egy paktum. Ezért ragyog most üres mosolyom egy egyébként nem szemet gyönyörködtető férfira. Része a játéknak, hogy ő akarja. Ő kérjen. Hogy szavakba tudja önteni valamilyen ostobán anyagias vágyat, ami segít neki még egy ideig olyannak látni az életet amilyennek igazán akarja. Utána pedig, egy eleve kárhozatra ítélt bélyeggel a lelkén szépen alászáll. Ezzel teljesen kizárva megtisztulást és minden ilyesmit. A démoni alkuk már csak ilyenek. Nem feloldhatóak. És a maga nemében tökéletesen is alakul ez a mai is. Igaz nem vagyok valamiféle dzsinn, aki megjelenik, hogy ha elég fényesre dörzsölgeted a bazárban vett régi lámpást, és nem is szeretek minden lélekért magam személyében alkudozni, de vannak napok, amikor pusztán játékból csinálom. A legjobb pedig az lesz, mikor el is jövök érte. És ő majd nem érti és könyörög, mert mind könyörög. Mintha nem tudnák bensőjükben pontosan, hogy mi történt. Mégis mindig szórakoztató. Mulattat. Elméletileg mindenkinek van egy ideje, mennyit is tölthet itt. Ha ennek vége, kicsi kaszások jönnek és az életnek nevezett játéknak vége van. Végleg. Persze ránézésre én ilyesmit nem tudok megállapítani. Nem munkaköröm, nem feladatom. De rohadtul, veszettül idegesítő tud lenni amikor egy sóhajjal az igen előtt, fogja magát az ember és meghal. Márpedig véletlenek nincsenek. Egyszerűen nincsenek. Míg mindenki sipítozik, tekintetemmel haragom tárgyát keresem. Mi lett volna ha én vagyok a gyorsabb és ő késik? Ugyan, ki tudná meg? És a legfontosabb: kit érdekelne? És egyébként is, egy ilyen..semmirekellő halandóért kell küzdeni? A kis szemét valószínűleg eddig is itt volt, csak elkerülte a figyelmemet. Hiába, ha vadászom, hajlamos vagyok nem figyelni. Egyébként sem a kicsi halakra specializáltam magam, akik nem jelentenek különösebb veszélyt. Mióta ő..nos, mióta nincs, nem is foglalkoztam azokkal akik korábban alá tartoztak. Megindulok abba az irányba, amerre érzékeim vezetnek, amerről olyan esszencia illata árad, ami képes lehetett ezt véghez vinni az orrom előtt. Rozsdásodom vagy mi? Egy taknyos elviszi az én lelkem? Mármint a kiszemeltet. Íriszeim kitágulnak, mert nem is annyira meglátom, inkább megérzem. Őt mindig. Vagyis azt hittem már nem. Olyan..nagyon..olyan nagyon régen. Régen nem. Ezért nem vettem észre? Mert annyira mélyre temettem őt magamban, hogy elfeledtem erejének valódiságát is? Hihetném, hogy csak a képzeletem játszik. Nyelvem hegyére ugrik a név, amit egy évezrede nem ejtettem ki. Az angyal, aki kiűzetett szabadságomban először látogatott meg. Az angyal, aki igazán nőként csókolt. A bukott angyal, aki megmagyarázhatatlan sötét vonzásával emelt társává. De..de hogy lehet? Senki nem tudta, már olyan régen..
Lábaim szinte maguktól mozdulnak utána. Oly sokan rettegik a nevét, hatalmának mibenlétét, feladatait...és én sosem tettem. Soha nem féltem tőle, már az első pillanatban is kíváncsian csillant fel a tekintetem. Annak láttam, ami: egy csodának. Varázslatnak. Cipősarkaim kopognak, de csak őt látom az utca sodrásában. A pánik meg amit maga után hagyott? Engem sem érdekel. Kinyúlok utána, megérintve a vállát, hogy megállásra késztessem.
- Tényleg te vagy az? - kérdezem, bár teljesen tisztában vagyok a válasszal, ami igen - Ennyi? Komolyan? - ó, felébred végre a felháborodásom is, mert..mert itt van, hús-vér valójában, járja a földet, itt van a városban. Előttem, érzem tenyerem alatt testének melegét - Képes lennél csak így elsétálni Sammael? - ejtem ki a nevét, mely dallamosan gördül le a nyelvemről, hogy útrakeljen a levegővel. Nem hiszem el. Egy évezrede eltűnt egyik napról a másikra, itt hagyott mindent, mindenkit. Engem is. És most megint megtenné? Csak így?

it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
☯ A Halál bárhol felütheti fejét...
Hobbi :
☯ Lelkek elragadása az Életből
Karaktered arca :
☯ Alexander Skarsgard
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Even after a thousand years...



Fémdobozok, melyek hangosan szelik az utakat úgy, hogy nem is húzzák őket állatok, új öltözködés, fejlettebb építkezés, kisebb mértékű vallásosság... megannyi változás, mégis, ezek csak külsőségek. Hiába volt rég, hogy rendszeresen jártam a halandók világát, hiába nem ismerek mindent ebben az új, modernebb korban, az ember természet ugyanolyan kiszámítható maradt, mint régen. Kétségek, gyötrelmek, megoldásra váró dilemmák, melyek mindennapi köreik rovásában olykor megtorpanásra készteti őket. Kísértés, vágy az olyasmi iránt, melyet tudatuk mélyén tudják, hogy nem kaphatnak meg, hát egyre jobban akarják. S végül persze, ott vannak a kérdések. Arra, hogy egyedül vannak-e nyomorukkal, e szánalmas életvitellel. Észre sem véve, hogy önmagukat kárhoztatják el újra meg újra. Megalkottak egy körforgást, melynek rabjaivá váltak. Láncokat hordanak, a végén ólomnehezékkel és még csak észre sem veszik. Szabadságról, egyenlőségről skandálnak, miközben rabszolgák maguk is. Rabjai kicsinyes játszmáiknak, az áhítozásuknak a vagyon és a hatalom felhalmozása után. Kérdéseik és kétségeik közepette pedig ahelyett, hogy a probléma forrását saját világukban, maguk közt keresnék, tekintetüket az égre emelik. Várnak a csodára, az isteni beavatkozásra, csakhogy Ő nem fog tenni semmit. Ő nem lép közbe, csak irányít. Ennek ellenére, gyarapítva egy újabb nevetséges szokással a kört, újra meg újra összeteszik kezüket és elsuttogják bánatukat, megoldást várva, mintha valóban lenne ott bárki a másik oldalon, aki meghallgatja őket. Mert egyszerűbb, mint elhinniük, hogy létrehozták önnön poklukat, itt a Földön, s csak annyit tesznek, hogy előkészítik lelküket arra, hogy aztán ténylegesen a Pokolra jussanak.
Fásultsággal tekintenék most rájuk, fehér ingemben a padon ülve, amint figyelemmel kísérem, ahogy halandók elsétálnak a hely előtt, ahová a remény naiv keresői, a kétségbeesettek térnek be? Meglehet, hogy még az ősidőknél is jobban eltávolodtam ettől a világtól. Meglehet, hogy eltávolodtam minden világtól, ahogy eltávolodott az élőktől azon személy lelke is, kinek nevét a katedrális viseli. A tizenkettek egyike, ironikus módon túlélte a többi apostolt, s most itt vagyok újra, a nevét viselő építménynél fogok újabb lelket elragadni. Nem azért, mert gyűlölöm őket, jóllehet ostobák a véleményem szerint, és nem is azért, mert javíthatatlan romlottságom eredményeként ezt élvezném. Azért teszem, mert így kell lennie. Ez a természet rendje, én csak annyit teszek, hogy ezt fenntartom. Újabban, az előnyömre is fordítom, de mégis mindig feladatom az első. Ez, akárcsak az emberiség, sosem változott. Nem változtat rajta a bukásom, még a "halálom" sem, s létezésemben nem sok olyan tényező van, melyről ez a rendíthetetlen állandóság elmondható. Éppen ezért, mikor megpillantom, hogy a leendő elhunyt nem csupán az én kiszemeltem, olyasmi történik, amire már régen nem került sor, nagyon régen: megrendül a nyugalmam. Arcizmaim megfeszülnek, de csak egy pillanatra. Nem az zökkent ki, hogy egy démont vélek felfedezni az oldalán, hanem az, akit felismerek abban a pillanatban, hogy látóterembe kerül. Hiszen az emberiség akkor még három személyből állt, mikor először megpillantottam Őt. Karcsú alak, szőke hajzuhataga hátára omlik, pont, mint akkor, mosolya épp oly' földöntúli, mint amilyenként az emlékeimben élt. Ezer év után is, a puszta látványa káoszt teremt az elmémben. Felrúgja a rendet, amit felállítottam magamban, s a helyébe költözteti a késztetést, hogy odalépjek... hogy átkaroljam, úgy, mint akkor, amikor először érinthettem ajkait... és végre megérintsem őket újra. De ezen gondolatra tudatom egyből reagál és megteremti a méreg másik oldalát is: "A Halál nem válogat, a Halál nem kegyes, nem igazságos... a Halál nem érez." De láttára az utolsó úgy tűnik el valahol elmém mély zugában, mint az Életet jelző csillogás a halandók szeméből utolsó másodpercükben. Mert a Halál érzett. S talán, érez még most is. De nem miatta vagyok itt. Most is a feladatomnak kell lennie az elsőnek.
Rendezem vonásaimat, felállok a padról. Megigazítom ingem gallérját. (Azt el kell ismerni, hogy akadnak kényelmes darabok a mai viseletben.) Elindulok úgy, hogy ne vehessenek észre, lassú lépteimmel szándékosan lemaradok, mögöttük haladva. "A feladat az első..." Tekintetem mégis kitartóan a nőalakon pihen. Nem vehet észre, tudom, mégis egy részem azt akarja, hogy így legyen. Nem lehet. Tekintetem a kissé testes, alacsony férfira vándorol, kinek már ruházata is becsvágyást kiált magáról, nem csoda, hogy Lilith alkuba kívánja csábítani, s vele kárhozatra is ítélni a halandó lelkét. De ez a lélek nem lehet az övé. Mély levegőt veszek hát, nagyobb lépteket téve érek hozzájuk közelebb, majd kifújom a levegőt, mely eléri a férfi tarkóját. A Halál szele.
- N.. nem ér-- zem jól ma- ... gam... - szólal meg pillanatokkal később, s már mondata közben egyre gyengébbé válik. Mire átérek az utca másik oldalára, a férfi a földre zuhan, ő maga már nem érezheti a leérkezést, ahogy fájdalmat sem érez soha többé. Úgy hagyja el az élet földi testét, mintha csak álomba szenderült volna. Megpróbálhatnak segítséget hívni, de segíteni nem fog tudni senki sem. Többé már nem. Egy utolsó pillantást vetek Lilithre, mielőtt elfordulnék. Tőle. A világtól. Mindentől. Rezzenéstelen arccal, higgadt lépteimmel indulok el.
S távolodok.
Egyre-egyre távolodok...





it's where my demons hide

avatar
❖ admin
i believe that emotions
Kor :
22
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


***
Sponsored content
it's where my demons hide

i believe that emotions
give us power


St. John Katedrális
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan-
Ugrás: