descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Agramon
if i cannot move heaven, i will raise hell
Iron Sisters
❖ moderátor

avatar
Keresem :
❖ new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics
foglalkozás :
❖ helping others
Karaktered arca :
❖ faceless monster
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


gratulálunk, elfogadva!
dust and shadows  
❖  freaky, cheeky, I like it ❖

Kedves Agramon!

Olyan szívet melengető volt ilyen hosszasan olvasni rólad - sajnos mostanában nem volt szerencsém ilyen szépen kidolgozott történethez -, teljesen elvesztem a sorok között és ez az idézet! Köszönöm, hogy egy ilyen kiváló költőt húztál be a horizontomra.

gyöngéden kutató ujjai
szinte szelíd intrikái


Nehezem tudom pont Agramonról elképzelni, ám a vers egésze olyan szépen simul a jellemhez, amit elénk festettél az előtörténetedben, hogy nem tudok nem kalapot emelni előtted. Kiváló választás volt! És bár ideje lenne tovább lépnem végre az írói készségeiden, mégsem bírom ki, hogy ne dicsérjem még egy kicsit a kreativitásodat is. Azt hiszem te vagy az oldalunk mindössze második tagja, aki ez előtörténetében Istent szólítja. Nagyon tetszik, 10/10!

Aztán a pofid... Hát egyem meg, ha éppenséggel nem egy nagyobb démon lennél, akkor most megcsipkedném az arcodat és toporzékolva, visítozva rajonganálak körbe. Very Happy Régen láttam már őt így szj-s körökben, bár valamiért mindig valami gonosz szerepben. Pedig nem is annyira sablonos play by, no mindegy. Én köszönöm, hogy őt választottad, Agramonhoz magához úgy vélem tökéletesen passzol is.

By the way, én azért sajnálom azt az árnyvadászt, akit megöltél. Nehéz sorsa volt, folyamatosan küzdött és te még ki is használtad ezt... Kiérdemelted a címedet, mi tagadás. Küldenélek a Pokol kénköves bugyraira, de csak haza mennél, szóval helyette irány az avatarfoglaló és a rangfoglaló és hadd lássuk azt a káoszt, amit okozni készültök!



Agramon
❖ Nagyobb démon

avatar
Keresem :
♄ a legmélyebb sötétséget a lelkedben ♄
Tartózkodási hely :
♄ a Pokol bugyrai, s az emberek elméjének zugai ♄
foglalkozás :
♄ A Félelem Démona / nagyobb démon ♄
Karaktered arca :
♄ Gaspard Ulliel ♄
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Agramon
Agramon
Bármitől is félsz, annak nincs hatalma feletted.
Csak a Félelemnek van hatalma.
Gaspard UllielDémonEmberiség koraNagyobb démon
the devil is in the details

❖ Becenév:
Bátornak (vagy épp botornak) kell lenned ahhoz, hogy engem becézz...
❖ Születési hely, idõ:
A Pokol mélyén jöttem létre, midőn az ember szívébe először költözött félelem (körülbelül egyidős vagyok Lucifer bukásának idejével)
❖ Családi állapot:
Az örök magány éjsötét esszenciája (egyedülálló)
❖ Szexuális beállítottság:
Fearsexual (hetero)
❖ Foglalkozás:
Én bírom szaporább munkára a halandók mellkasában lüktető szervet, én vagyok az adrenalin, a jeges ujjak szorítása, mely megállítja a dobogást
❖ Ismertetõ jel:
A maga ellentmondásos mivoltában az ismeretlenség jellemez. Senki sem ismer, nem igazán, s ez így van rendjén
❖ Átváltozás:
- (mindig is ilyen voltam)
❖ Rang:
Nagyobb démon, A Félelem megtestesülése
❖ Család:
A Pokol lényei mondhatóak rokonaimnak (azon démonok egyikének mondhatom magam, aki nem nemzett porontyot)
❖ pozitív tulajdonságok
az emberek megrontása iránti elkötelezettség, szenvedélyes attitűd a lelkek lidérceivel szemben, lojalitás a Pokolhoz, jó megfigyelőképesség, szavakhoz való érzék
❖ negatív tulajdonságok
örök hidegvérűség, hajlam az apátiára, szadizmus, szinte beteges vágy a rettegések feltárását illetően, visszafogottság mellőzése akár fajtársakkal szemben is
❖ legnagyobb félelmed
Magam vagyok a megtestesült félelem, ki tudja, talán egy napon saját hatalmam engem is utolér majd
❖ legnagyobb vágyad
Elfordítani az emberiséget Istentől a rettegés által
❖ legnagyobb titkod
Elemi erőnek vélem magam, mi az emberrel együtt létezik. Úgy vélem, csupán a halandók totális eltörlése söpörhet félre engem is
❖ legnagyobb gyengeséged
A bátorság, a magabiztosság, melyek a kétely fojtását gyengítik
❖ fõ fegyvered
- (a rémálmaid)
look deeply into my eyes


"A félelem felzabál mindent,  
mindent.        
(Eszembe jut, hogy mennyi mindent,
és rettegek.
Ő pedig épp azt várja,
hogy igy tegyek.)"
* * *
Árnyalak. Gomolygó, fekete füst, melyben életszerű forma kivehetetlen, ezáltal maga a jelenség is az. Kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan. Ironikus módon, nem csupán a levegőt kapkodó halandó félelmét testesítem meg, elérve, hogy arcán jéghidegnek érződő verejtékcsepp gördüljön le, miközben kiút reményében hátrébb lép, hanem egyben amorf mivoltával azt a külsőt mutatom, mely talán a legközelebb áll énhozzám. Nem csak mélységes sötétje miatt, melyben valósággal felvillan az áldozat felé meredő, hófehér szempár, nem. A kulcs a fekete ködben rejlő ismeretlen. Az, ami elengedhetetlenül vonzza magával ama tényt, miszerint ellenem felkészülni képtelenség. A szerencsétlen lélek, kiben még nem is tudatosult, hogy utolsó perceit élvezheti a lét általa ismert síkján, rettegéstől eltorzult arccal és remegő ajkakkal próbál meg úrrá lenni önnön testén, hogy legalább egy-két szót meg tudjon formálni. Fogalma sincs, hogy épp úgy érzékelem az agyában megformálódó gondolatokat, mint érzéseinek bűzét. Nem több ő sem a társainál. Nyitott könyv előttem. Nyomasztja a megfoghatatlannal való szembenézés, az olyan harc megvívása, melyben nem fedheti el saját apró, s gyenge valóját.
- Ki... - felesleges folytatnia. Egyfelől azért, mert pontosan tudom, mit akar kérdezni, másfelől azért, mert helytelenül teszi fel.
Mi vagyok?
Valami, ami régebbóta létezik, mint amit az ő korlátolt elméje képes volna igazán felfogni.
Valami, ami akkor kezdett el formát ölteni, amikor az első emberek elhagyták a Kertet. Hátrahagyva a tökéletesség és a harmónia helyszínét, idő kérdése volt csupán, hogy lényük részévé váljon valami, amit korábban nem ismertek. Idő kérdése volt, hogy a részük legyek. Ahogyan az is, hogy ennek az összetett, új érzésnek az erősödésével tagadhatatlan, eltörölhetetlen része legyek a világnak. Olyan része, mely képes lehet maga Isten ellen fordítani a legkedveltebb teremtményeit, méghozzá anélkül, hogy elfáradnék.
Tehát mi vagyok? Egy szó keretei közé nem lehet ezt beszorítani, ahogy most e halandó rúnája engem sem képes visszatartani.
Zsigeri rettegés, gátlások, kételyek, szorongás, lidércnyomásként jelentkező rémálmok, különböző fóbiák és az azok hatására jelentkező félelem. Mind én vagyok. Maga vagyok a terror, mely nem hagyja nyugodni a lelket. Ami az elme legmélyebbre száműzött szobájának ajtaját nyitja ki könnyed eleganciával, noha meglehet, nem is olyan régen kulcsra volt még zárva.
- Mi vagy te? - valamivel erőteljesebben csendül a hangja és ezúttal végre jól isfogalmaz. Ki tudja, ha jeleleg hús-vér alakban közelednék felé, esetleg még egy hűvös, ám helyeslő mosollyal is megajándékoznám. Jelenleg azonban kénytelen beérni a rámeredő, pupillák nélküli fehér tekintettel. Amibe hiába bámul bele, nem köszönnek vissza érzelmek, sem semmiféle válasz az elhangzott kérdésére. Csak annyit vehet észre, hogy a sötétség egyre inkább körülöleli. Szemében a borzalom mellett megcsillan még valami. Egy kósza pillanatra ugyan, de ahhoz ennyi is elegendő a szívében feltámadó merészségből, hogy remegő ujjai néhány pillanat múlva már egy penge markolatát szorongassák görcsösen. Kezének csontos bütykei elfehérednek az erőtől, amit belead az élettelen tárgy fogásába, arcvonásain pedig jól észrevehető megfeszülő állkapcsa, amint összeszorított fogakkal igyekszik velem farkasszemet nézni, szerinte elszántan. Szerintem ostobán. Perspektívák, amik nem bírnak jelentőséggel. Sem a jelenre, sem az elkövetkezendő percekre nézve.
Nyelnie kell, szinte hallani vélem.
- Mi vagy te? - teszi fel ismét a kérdést, hangja ezúttal már határozott, követelőző. Véleményem szerint naiv, de mint mondtam.. ezek nem többek lényegtelen perspektíváknál. Egy bizonyos szinten még untat is szánalmas próbálkozása, elvégre tudatának egy része nagyon is jól sejti, mi is vagyok. Azt legalábbis mindenképpen, hogy honnan jöttem. Igaz, ezt az információt épp blokkolja előle az, ami most ereiben megfagyassza a vért és bénító méregként árad szét a tagjaiban. A fekete füst csápokként nyúl előre, körülölve testét, esszenciámmal üzenve felé: "Megmutathatom, ha szeretnéd..."
Nem lesz hálás érte.
De ő akart választ.
A penge magasabbra lendül, elkeseredett akció keretei között, viszont mielőtt még úgy érezhetné, ő irányítja az eseményeket, én addigra beférkőztem agytekervényei közé.
Tudni akarod, mi vagyok? Választ követelsz éntőlem, pondró?
Ám legyen!
Eleinte értetlenül pillant körbe. Hagyom, hogy azt higgye, bármivel volt is dolga, véget ért és megélhet még egy napot. Ám erről szó sincs, csupán kivárok. Miközben átveszem az uralmat lelki szemei felett, elültetem benne annak illúzióját, hogy nem vagyok jelen. Az érzetet, hogy az egyetlen, amit lát, az egyetlen, ami körülveszi, valóban nem több az áthatolhatatlan sötétnél. Az anyagtalan semminél, ami mindent elfedő takaróként borul ugyan világára, nem árthat neki. Pulzusa enyhén lassulni kezd, s én ekkor kezdem el formázni előtte a képet, úgy bánva az árnyakkal, mintha agyagból öntenék ki emberalakokat.
Először egy férfi körvonalazódik. Aggastyán, életének alkonyán. Egykoron dicső erőtől duzzadó karjain most a bőr már ráncos, izmai fáradtak és az élettel teli külsőt felváltotta a soványság, a csontos, beesett arc, az egészség bíbor arcpírjét a sápadtság. De mindennél szembetűnőbb az egészéből áradó aggodalom. A fájdalomtól és az atyja megvetésétől való félelem. Hiába kémleli az eget, kétségbeesetten figyelve a lustán tovasuhanó bárányfelhőket a kék végtelenségen, mintha kiolvashatna belőlük bármit is, Isten hangja nem zendül fülében, nem látja el újult erővel az idő súlyától meggörnyedt, sajgó hátát. És válasszal sem szolgál az egyetlen kérdésre, ami minden egyes éjszaka felébreszti őt az álmából.
"Fájdalmas lesz?"
Valahányszor elsuttogja, szavaiért cserébe némaságot kap, Teremtője helyett én kúszok hozzá egyedüli társul, hogy hideg érintésemmel mellkasát feszítsem és elérjem szeme feketéinek tágulását. Oly sokáig voltam elméjének cimborája, hogy már valósággal várni kezdte a fájdalmat, észre sem véve, folyamatosan gyengítem szívét.
"Kérlek, uram, sajnálom, hogy megtettem. Sajnálom, hogy ettem..."
Kínok közt nyöszörgi az újra ráköszöntő éjszakába. Imádkozni, kérlelni, esdekelni próbál, de elméje már feladta. Az első férfi elméje megtört hatalmam nyomása alatt, s én annak tudatában hagytam őt magára, hogy amikor Sammael eljön majd érte, Ádám legalább annyira fog rettegni tőle, a Haláltól, mint Istentől, ki ellen vétett.
- Elég... - gyenge, magabiztosságot teljes mértékben nélkülöző, halk szavak. Test nélküli lényem felnevet a hallatán. Ó, igen... mindig így kezdődik. S most, ahogy hallom őt meghajolni előttem, kétségtelenül emlékeztet is az Elsőre. A kezdeti akaratosságra, dacos elszántságra, ami átadta az uralmat nekem.
Elég volna? Hiszen még meg sem válaszoltam a kérdést.
Éteri hangként suttogok a fülébe, némileg változtatva eztán az imént mutatott jeleneten.
Az erejét vesztett, magatehetetlen férfi immáron ő maga. Az árnyakat leszámítva továbbra sem veszi körbe más, legalábbis, egyelőre még nem. Megengedem neki, hogy lenézzen kezeire, megeméssze ujjainak kontrollálhatatlan remegését, aminek következtében kiejti közülük a földön bánatosan koppanó fegyverét. Épp lehajolna érte, ha nem jelenítenék meg előtte egy apró alakot. Több, mint egy évtizeddel korábbi önmagát, ami néhány álmában visszaköszön. Apjának könyörög, hogy hagyja abba az anyja ütlegelését, de a tompa puffanások zokogós kérlelése ellenére folytatódnak, minden alkalommal fájdalmas nyöszörgésbe fulladván.
- Elég.. - próbálkozik ismét, azonban nem ér el többet annál, minthogy elméjében újabb kép jelenjen meg, ezúttal szíve hölgyéről, amint halk nyögésekből euforikus sikolbya váltva éri el a kielégülés "Sosem volt ilyen jó..." - súgja szeretőjének fülébe fáradt, mégis vágytól fűtött hangon. Ezután hagyom, hogylássa a férfi, saját bátyjának arcát.
- AZT MONDTAM, ELÉG!! - üvölt fel és a kép a sötétségbe mélyed, hogy újra megfáradt, tehetetlen valóját láttassa helyette. Remegő kezek ide vagy oda, mégis a lehullott pengéért nyúl. Mikor felegyenesedik, nem lát újabb formálódó képet, de két fehér szempár szegeződik rá a feketeség vásznán. A levegő vibrálni kezd körülötte, a látottak zsugorodásba kezdenek. Mire pislog egyet, már önmagát láthatja, egy tükörben. Sápadt énjét, pupillák nélküli lélektükreivel.
A kétely, hogy nem elég erős. Hogy nem veheti fel a harcot. Hogy azok, akiket szeret, nem tartanak ki mellette, mert nem találják rá méltónak.
Dühödten töri össze a tükröt, csak hogy egy újabb vegye át a helyét, többedmagával.
A tükrök körbeveszik, hogy amerre csak fordul, önmagát lássa. Saját félelmeinek fölényes vigyorú megtestesítőjét.
Látod ezt?
Látsz most odafent, Öreg?
Látod kozmikus trónodon ülve kedvenceid téged kereső tekintetét?
S vajon látod-e a most magasba révedő, üveges tekintetet, melynek tulaja utolsó leheletével is tehozzád szólt?

Ahogy módszeresen materalizálódok, a vértócsa elér a lábamhoz. A kéz, mi nem is annyira régen még görcsösen markolta fegyverét most élettelen tenyérrel érinti azt, míg testét körbeveszi saját vörös szivárgása a pengével vágott nyaki sebből.
- Találkozunk odalent! - simítom meg a hulla arcát mutatóujjammal.
Újabb lélek, melyet a "magasságos Úr" országa elől csakliztam el.
S megannyit fogok még felemészteni...
Mert ezt teszem.
Ez vagyok én.
* * *
"Felzabálja a városokat,
országokat,
gyanús alakokat mint amilyen minden ember.
Megannyi jóbarátot,
csókokat,
ifjú szerelmeseket,
csöndes szeretőket,
lángolókat,
gyötrődőket."

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Karakteralkotás :: Démonok-
Ugrás: