Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor valami örökre megváltoztatja. Nem csak őt, de az életkörülményeit. Az én életemben ez a pillanat kétszer is eljött. Mindkétszer egy darabot veszítettem el a lelkemből, önmagamból.   

1995. tavasza

Ez a nap sem tűnt másabbnak a megszokottnál. Apa volt az, aki a reggelit készítette. Nem tehetek róla, de én mindig is apuci kicsi lánya voltam. Ezen az évek múlása sem változtatott. Mindig csodálattal néztem, ahogy a palacsintát készíti. Imádtam vele játszani, és beszélgetni a legértelmetlenebb dolgokról is, mert vele valahogy még ennek is értelme volt azt hiszem. Fura, de így éreztem.
Mindig csodáltam az erejét és a testét borító rúnákat. Én is olyan akartam lenni, mint amilyen ő. Persze édesanyámat sem kellett egy percig sem alábecsülni, de ő sokkal vakmerőbb és temperamentumosabb volt. Nem hiába apát kértem meg arra, hogy inkább ő legyen a kiképzőm még mielőtt ténylegesen elkezdődnének az edzések. Apát sem kellett félteni, hiszen igazán kemény volt velem, de nem szűnt meg játékos maradni. Egészen addig, míg két árnyvadász nem kopogtatott az ajtónkon, hogy részvétüket nyilvánítsak. Akkor átnyújtották apának anyu nyakláncát, amit még aputól kapott az első házassági évfordulójukra.
Akkor még nem értettem igazán a gyász fogalmát, vagy egyszerűen csak gyermeteg részem nem akarta elfogadni, hogy anya többet nem sétál be az ajtón. Végtelen reményemet fektettem abba, hogy egyik napról a másikra majd besétál és azt mondja, mindez csak egy vicc volt, hogy majd visszatér hozzánk. De, ahogy teltek a hónapok, s az évek rájöttem, hogy ez koránt sem fog megtörténni és csak ekkor kezdett igazán beivódni a lelkembe a gyász, a fájdalom, ami szépen lassan kontrollálhatatlan dühvé formálódott.
Anya holtestét sosem találták meg. Az egyetlen dolog, ami hátramaradt belőle az a nyaklánca volt, amit ott találtak meg, ahol az előző éjszaka kiküldték, hogy ellenőrizze a környéket. Habár mondták neki, hogy várjon meg egy plusz árnyvadászt édesanyám olyan vakmerő volt, hogy ő nem várt senkire, hogy aztán akkorra érjenek oda, mikor már megtörtént a baj. Az egyetlen probléma az volt, hogy pont akkora ért oda, mikor a probléma már kegyetlenül bekövetkezett. Ezért sem tudott rajta senki sem segíteni.

Évekkel később..

Anya hiánya nem akart megszűnni a számomra. De, hát hogyan is szűnhetett volna meg egy gyerek igénye az anyára? Ez még akkor sem szűnik meg, ha az édesanya kegyetlen sorsnak köszönhetően korai halál áldozata lesz. Próbáltam valahogy egyengetni és elhinteni apának, hogy talán megpróbálhatna tovább lépni, de az egyetlen fókusza már csak én maradtam. Az volt az egyetlen módja, hogy beleegyezzen abba, hogy lemondjak az árnyvadász létről, ha cserébe kiképezhet. Persze amikor igent mondtam erre nem is gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz. De mintha megváltozott volna. Hogy hibáztattam-e érte? Egy percig sem. Tudom jól, hogy mennyire szerette anyát, hiszen nap, mint nap szemtanúja voltam a dolognak emiatt pedig egy percig sem tudnám elítélni azért, hogy próbálta megvédeni az egyetlen személyt, aki hátramaradt az életében. Engem. Csak nem tudta, hogy a sorsom egy elkerülhetetlen veszteséget hordoz magában.

Napokat, heteket, hónapokat töltöttünk edzéssel, szinte már nem volt épp felülete a bőrömnek. Habár nem voltam árnyvadász még szerencsém volt, hogy az iratze-t még könnyedén felrajzoltam magamra, ami enyhítette a fájdalmamat, de minden egyes alkalommal, mikor újra a padlóra kerültem minden olyan élénken tért vissza, mintha csak egy pillanatra intettem volna búcsút a fájdalomnak azért, hogy utána az egészet újra köszönthessem a testemben.
Minden áldott nap egyre keményebb volt és, mikor edzettünk még a tekintetében sem tudtam megtalálni az apámat. Talán ezt kellett megtalálnom, megértenem. Nem számít, hogy ki áll velem szemben mindig nekem kell az erősebb félnek lennem. Nem terelheti el a figyelmemet olyan apróság, amit a szívemben érzek.
Miután mindezt tisztáztam magamban sajgó végtagokkal, fájdalommal telten álltam aznap a küzdőtér másik végébe. Mindent kizárva próbáltam az összes gyengeségét magam elé emelni és minderre fókuszálni. Tudom jól, hogy egy régi sérülés óta a bal lába sosem volt az igazi. Tudom, hogy emiatt sokkal jobban támaszkodik a jobb lábára, hogy az egész súlypontját szinte arra helyezi. Azt is tudom, hogy szeret mocskosan küzdeni. Sosem oda üt, ahova gondolnád. Az ember reakcióját figyeli. De talán pont itt az ideje, hogy hamis jeleket küldve, kihasználjam az apró termetemet.
Először egy jól intézett csapás a gyomor felé, miután elhitettem vele, hogy az arcom felé érintő ütést fogom kivédeni, ami elől nem kellett kitérnem, mert a hasamat célozta meg, ezért a görnyesztett hátammal éppen sikerült kitérnem az ütése elől, majd pedig a pillanatnyi sokkhatás után egyenesen a lábára célzok kirántva alól a talajt és ezzel megszerezve magamnak az első győzelmemet.

Elég nehéz volt úgy mondén életet élni, hogy nem erre teremtettem. Ezért is vállaltam mindössze átmeneti munkákat, mert habár elvoltam a mondén világban, nem nyűgözött le. Valamilyen szinten biztonságosabb volt, de a kihívásokat azért itt sem felejtették el belecsempészni egyetlen egyed életébe sem. Én sem voltam ez alól kivétel.   


A sötét háború mindenkit megváltoztatott. Mindent. Én egyszerűen csak örültem annak, hogy apámat a karjaim közé zárhattam. Nem lett belőle sötét árnyvadász, nem halt meg és ez minden terhet leemelt a lelkemről. Csak azt nem tudtam, hogy mindez mennyire kétségbeesetté tesz néhány árnyvadászt majd. Minden egyes lépésük csak azt igazolta, hogy jól döntöttem, hogy nem csatlakoztam hozzájuk. Na, nem mintha olyan jól menne nekem a mondén élet, hiszen első mondénként a családban elég nehéz dolgom van. Sosem kellett eldöntenünk, hogy mik akarunk lenni ez elég könnyedén eldőlt az árnyvadász létben.
Lehetőségek tárházát nyitottam ki magam előtt és mégsem tudtam, hogy mihez is kezdhetnék vele. De aztán nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy mégis mi legyek, vagy mi nem, hiszen elkezdődött a toborzás. Engem is felkerestek, hogy szeretnék, ha csatlakoznék az árnyvadászok megritkult sorai közé. Azért elég gyenge próbálkozás, hogy egy olyan helyre várják a jelentkezésedet, ahol éppen most halt meg az emberek nagy része.
Természetesen nemleges választ adtam csak arra nem számítottam, hogy ennek mégis milyen következményei lesznek a jövőmre nézve. Pár árnyvadász úgy gondolta, hogy mókás lenne, ha bezárnának két vad vérfarkas közé, mondván ezzel meggyőzhetnek arról, hogy azt tegyem, amit ők akarnak. Hogy álljak be árnyvadásznak. Csak, hogy az egész ötletüket nem gondolták végig.
Két vérfarkas között egy aprócska kis tőrrel, koránt sem volt túl sok esélyem. Legalábbis arra nem, hogy karcolás nélkül megússzam. Ami a karcolás nélküli megúszást jelentette pedig, hogy még csak esély se legyen arra, hogy vérfarkassá változzak. Mégis minden félelemet, amit a szívem pumpált a testemben, minden egyes dobbanásával igyekeztem kizárni magamból, hogy túlélhessem ezt az egészet.
Szúrtam, rúgtam ütöttem őket, ahogyan értem, de még így is volt néhány karmolás, harapás a testemen, amit ha akartam volna se tudtam volna kivédeni. A fájdalmat elmosta az ereimben tomboló adrenalin, de mikor végre sikerült kiszabadulnom a zárt raktárházból, ahova a hülye árnyvadászok dugtak, már kezdett feloldódni bennem és nem maradt más, mint a vérveszteség, és a szűnni nem akaró fájdalom.
Kiérve nem láttam mást csak egy homályos alakot összevont karokkal. - Tán te is meghalni jöttél? - Tettem fel a kérdést és a következő pillanatban már teljesen magával ragad a sötétség. Eddig bírtam a lábaimon állni, s nem tovább.