be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Izzy szobája
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Clarissa Fray
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke

Tartózkodási hely :
● new york institute ●
Hobbi :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

clary & isabelle
❀ life never gets easier
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Azt hiszem jól. Annak ellenére, hogy olyan forró, mint a tűz.. - Bár lényegében a mennyei tűz ott fortyog az ereiben, szóval nem áll olyan messze az igazságtól. Mert ténylegesen ott kering ez ereiben. Ez pedig csak miattam van. De nem igazán volt más választásom. Csak így menthettem meg. - Persze örülne, ha nem akarnák állandóan mikroszkóp alatt tartani. - Egyenlőre fogalmuk nincsen, hogy mihez kezdjenek vele és azt sem igazán tudják meghatározni, hogy miképpen szedhetik ki belőle a mennyei tűzet. Addig pedig szinte minden érintés tiltott. Persze azért ez nem olyan egyszerű és ezt már én magam is megtapasztaltam. Még mindig csíp picit az ajkam.
- Mindenki másképp alkalmazkodik a nehéz helyzetekhez. - Egy bátorító mosoly kúszott az arcomra, ahogy a körülötte lévő ruhakupacot vizsgáltam. - Én régebben rajzolással ütöttem el az időt, de most már alig emlékszem, hogy mikor vettem elő egy rajzlapot azért, hogy ténylegesen rajzoljak valamit és ne egy megváltó rúnát próbáljak előkaparni a gondolataim bugyraiból. - Néha igazán szerettem volna egy rúnát, ami minden fájdalomtól megfoszt. Hiszen azzal annyi mindenkin segíthetnék, de mégis a fájdalom az, ami emberivé tesz minket, amitől úgy érezhetjük, hogy élünk. Hiszen ez is a körforgás része.
- Nem kell bocsánatot kérned. Sebastian tervez valamit. Ahogy Valentine is ő is tisztában van azzal, hogy miképp gondolkodik a Klávé. Túl fog járni az eszükön ők pedig továbbra is csak egy kisgyereknek fogják tekinteni, aki fogpiszkálóval hadonászik. - Lehet, hogy nem olyan régóta vagyok az árnyvilág részese és ismerem a törvényeiket, de azt már én is megtanultam, hogy elég sokszor képtelen felismerni a Klávé a veszélyt és ez valami, amin változtatniuk kellene. Ha nem lennének ennyire elfogultak, zárkózottak talán nem is lenne annyi személy, aki úgy dönt, hogy fellázad ellenünk.
- Mi újság veled és Simon-nal? - Valahogy szerettem volna az egészet megérteni, ami kettejük között zajlott. Még akkor is, ha nem teljesen rám tartozik. Simon a legjobb barátom és a boldogságát mindig magam előtt tartom. Ebben pedig mostanában nagy szerepet kapott Izzy is, de ő rajta nem igazodom ki olyan könnyen, mint Simon-on. Ezzel pedig biztos vagyok, hogy a legjobb barátom is ugyanígy van.
remélem tetszik  ❀
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true






Clary & Me


N
a és hogy érzi magát? - néztem rá érdeklődően.
Jace fontos része az életemnek és nem tudnám elviselni ha bármi baja lenne. Clary viszont iszonyat aranyosan gondoskodik róla és mindent megtesz annak érdekében, hogy Jace a lehető legjobban érezhesse magát. Ezért pedig azt hiszem joggal lehetünk neki mindannyian hálásak. Tény, hogy rengeteg zűrzavart hozott magával amióta csatlakozott hozzánk, de az is tény, hogy nem egyszerű dolog árnyvadásznak lenni. A mi életünk csupa veszély és gyilkolás, így majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy akkor is megtörtént volna ezek közül elég sok minden ha Clary nincs velünk. Csak akkor még Ő is veszélyben lett volna a tudatlansága miatt. Így viszont annyival jobb a helyzet, hogy legalább meg tudja magát védeni ha arra kerül a sor.
- Ne ítélj el ezért - mutattam körbe a kupacokon, majd folytattam - de muszáj valamit csinálnom, különben megbolondulok. - vallottam be őszintén miközben ledobtam a kezemből a benne lévő parányi fekete felsőt.
Teljes mértékig tisztában vagyok vele, hogy nem pont ez a legjobb időpont ahhoz, hogy az ember a szekrényében pakolásszon, de csinálnom kell valamit, máskülönben becsavarodok. Az meg nem hinném, hogy hosszú távon bárkinek is jót tenne.

- Az eddigieken kívül? Remélem nincs. Bár ha a bátyádon múlik, ebben sosem lehetünk biztosak. - mondtam ki meggondolatlanul ami először éppen az eszembe jutott.
Nem vagyok igazságos Clary-vel, hiszen nem Ő tehet arról, hogy mit tesz a testvére. Az egészről az apja tehet és rajta kellene leverni az egészet. Erre én meg azt bántom meg aki a legkevésbé tehet az egészről.
- Ne haragudj. - sütöttem le a szemem, mint amikor kislány rossz fát tesz a tűzre.
Eléggé szeszélyes tudok mostanában lenni, szóval nem csoda, ha mindenkit kiakasztok és senkinek semmi kedve ahhoz, hogy szóba álljon velem. De remélem ez nem sokáig lesz így. Én nem ilyen vagyok és soha nem is akartam ilyen lenni, éppen ezért próbálok meg a lehető leghamarabb visszatalálni a régi önmagamhoz.

Clarissa Fray
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke

Tartózkodási hely :
● new york institute ●
Hobbi :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

clary & isabelle
❀ life never gets easier
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem hiszem, hogy az életem valaha is meg fog már állni a szüntelen pörgéssel. Úgy érzem, mintha állandóan egy újabb egy újabb hullám jönne az irányomba, ami nem akarja, hogy egy percre is megálljak és összeszedjem a gondolataimat. Az egyszerűbb napok olyan könnyedén elolvadnak, mintha nem is lennének igazak. Pontosan tudom, hogy ez is egyike lesz ezen napokban. Ami majd a homályba vész, hiszen a sűrű események közepette olyan nehéz mindent fejben tartani. A legrosszabb, hogy nem kerültünk közelebb Sebastian terveinek megismeréséhez. Lehet, hogy sikerült kiismernem, s kis híján megtapasztalnom a sötét elméjének, legkegyetlenebb vágyát. A gondolattól is kiráz a hideg ezért inkább elhessegetem. A jelenben kell élni. Még akkor is, ha éppenséggel a jelenben események sorozata igyekszik tönkretenni a lehetőséget egy békésebb jövőre. Semmi jó nem sülhet ki abból, amit Sebastian tervez. Az egész világszemléletével valami nagyon nincs rendben. (..)
Jace látogatása után Izzy-hez is betérek egy-két szóra, hiszen lehet, hogy az árnyvadászokat úgy nevelték, hogy előfordulhat, hogy egy csatából nem térnek vissza élve és ezt el kell fogadniuk, de ettől még nem jelenti azt, hogy nem érezhetik ramatyul magukat, amiért nem cselekedtek az érzelmeikhez hűen. Max elveszítése tudom, hogy nyomott hagyott rajta. Hiszen mindenkin nyomott hagyott. Még rajtam is. Pedig alig ismertem. Imádni való kis srác volt. Egy gyerek. Sebastian tagadta, hogy meg akarta volna ölni. Csak le akartam ütni, mint Isabelle-el is tettem. Baleset volt. Szavai úgy csengenek a fülemben, mintha itt állna mellettem és Ő maga suttogná mindezt.. Túlságosan is belém mart a körmeivel, de pontosan ezért fogom megölni. Hogy senki másnak ne árthasson és ezzel együtt megszabadulhassak tőle. Úgy beszélt, mintha az, hogy baleset volt az egész bármit javítana a helyzeten.
Mosollyal az arcomon léptem be Izzy szobájába és hajtottam be magam mögött az ajtót. - Most jövök Jace-től. - Habár eleinte megtiltották, hogy bejöjjek hozzá, vagy meglátogassam mégis eljöttem. Addig Izzy volt az én postásom és neki is köszönhetem, hogy rájöttem arra, ha én meg akarom Jace-t látogatni, akkor meg is fogom. Nincs, aki megállítson. Ez van, ha az ember túlságosan is makacs természetű. - Te pedig... rendezgeted a ruháidat? - Nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb dolga.. Hiszen háború közelít. De, mint nekem is neki is azt hiszem szüksége lehet valami figyelemeltelésre. Valószínűleg neki pontosan ez az. Nekem régebben rajzolás volt.. De most már nem is emlékszem mikor is volt utoljára a kezemben egy fehér papírlap és egy ceruza, aminek segítségével kivetíthettem volna a gondolataimat. - Valami baj van? - Ostoba kérdés, hiszen manapság már csak a baj maradt meg, mint örök, hűséges társ mindannyiunk számára.
remélem tetszik  ❀
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true






Clary & Me


K
evesen tudják rólam, hogy ha stresszes vagyok akkor azt általában vásárlással vagy takarítással szoktam levezetni. Mármint félreértés ne essék, nem vagyok akkor sem az a portörölgetős, suvickolós fajta. Csupán kell valami a gyilkolászáson kívül ami kikapcsol. Az utóbbi időben pedig azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy van miért stresszesnek lennem. Na és persze most is mint mindig, minden probléma okozói ismét a férfiak. Az az átkozott ördögfattya, Sebastian. Valamint még ott van Simon is akiről fogalmam sincs mit gondoljak.
Sebastian elvette tőlem az öcsémet és ha mindez nem lenne elég akkor még mindenféle szarságra is készül amiről nekünk még csak elképzelésünk sincs. Simon viszont ott volt nekem amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy valaki támogasson. Sőt, tulajdonképpen mindig ott volt mellettünk amióta csak ismerjük. Persze ez nem mindig sült el jól, de végül is mindig ott volt ha kellett és végső soron egészen cuki. Viszont már így is éppen elég bonyolult az életem ahhoz, hogy ne akarjam Simont a kelleténél jobban megismerni. Meg amúgy is semmi szükségem egy pasira ahhoz, hogy teljes életet éljek. A férfiak mindig mindent csak bonyolultabbá tesznek. Ott van például Alec meg Magnus. Ők ketten tökéletes példái annak, hogy hiába a nagy, mindent elsöprő érzelem, a mi világunkban semmi nem tart örökké. Pláne nem az olyan törékeny dolgok, mint a szerelem. Készakarva meg nyilván nem fogom magam kitenni még több fájdalomnak, abból úgy is akadt mostanában bőven elég.

A padlón egy nagyobbacska ruhakupac közepén ültem és válogattam a ruhákat amikor egy határozott kopogásra figyeltem fel. Nem kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön ki áll az ajtó túlsó oldalán, hiszen a kopogtatás után pár pillanattal hang is társult a jövevényhez.
- Bújj be! - feleltem hangosan a kérdésére, miközben egy kevésbé kedvelt felsőt dobtam a "kidobandó" kupac tetejére.
Őszintén szólva még ennyi idő alatt sem tudtam teljes mértékig kiismerni Clary-t de ez nem baj. Végső soron Ő a mondénok között nevelkedett így sok mindent másként lát, mint mi és ezért is egészíti ki olyan jól a csapatunkat. Szóval ha mindent összevetünk akkor azt kell mondanom, hogy örülök annak, hogy itt van. Jót tesz Jacenek a közelsége és amúgy is kellett már egy másik lány a csapatba.
- Mi újság?  - néztem rá nagyra nyílt szemekkel, miközben a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy nem egy újabb rossz hírt jött közölni.

Clarissa Fray
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke

Tartózkodási hely :
● new york institute ●
Hobbi :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

clary & isabelle
❀ life never gets easier
[You must be registered and logged in to see this image.]
A világ sosem lesz biztonságban addig, míg Sebastian szabadon mászkál. A Klávé a nyomát sem találja, ami egyáltalán nem jó hír. Lehet, hogy csak az utolsó pillanatban volt szerencsém értesülni minden tervéről és akkor is csak azokról, amelyek pár óra múlva következtek be.. De pontosan tudom, hogy milyen sötét gondolatok futnak végig a fejében. Hiszen rémálomként kísért engem az arca, amiről senkinek nem beszélek. Próbálok túllépni azon a tényen, hogy Ő a bátyám lenne. Hiszen határozottan nem így gondol rám. Vagy, ha mégis fogalma nincs arról, hogy milyen is testvérként egymás mellett állni. Izzy és Alec talán még közelebb kerültek egymáshoz azután, hogy Max meghalt. A legrosszabb talán az egészben, hogy valamilyen formában Jace-t is el kellett veszíteniük. Hiszen Sebastian magához láncolta, kifordította önmagából és teljes mértékben befolyásolta. Azonban most visszakaptuk. Ehhez azonban a Dicsőséget, Mihály kardját kellett a szívébe szúrnom. Feláldozta volna a saját életét, mintsem Sebastian irányítsa. Akkor nem engedtem. Túlságosan is ragaszkodtam ahhoz, hogy megmenthetem. Ha pedig több benne a jóság, akkor túléli. Reménykedtem benne. Hiszen koránt sem lehettem biztos, hogy az a kifordított én mennyire uralkodik az én Jace-m felett. Hogy volt-e remény.
Az életnek egyszerűnek kellene lennie.. Követhetőnek. Ha leküzdünk egy akadályt jutalommal kellene elénk állnia. Mégis azóta, hogy rájöttem ki is vagyok valójában szüntelenül sodródom az árral és egyszer sem úgy tűnik, hogy könnyebb lenne. Visszakaptuk Jace-t, akiben a menny tüze tombol. Sebastian azonban továbbra is veszélyt jelent számunkra, mindannyiunkra. Fogalmunk sincs, hogy mégis mikor érkezik majd, de az egyszer biztos, hogy hamarosan. Hiszen nem küldte volna azt az üzenetet.. Egy angyal levágott szárnya, ami tocsogott annak vérében. A legrosszabb talán az, hogy már meg sem lepődöm rajta. (..)
Az utóbbi időben észrevettem, hogy Izzy és Simon továbbra sem tudnak mit kezdeni a kettejük kapcsolatával. Azonban olyannyira lefoglalt a sajátom, hogy igyekeztem nem belefolyni a dolgokba. Hiszen tudom, hogy Simon-nak tetszik Izzy. De azt is tudom, hogy milyen és, ha nem mondja ki neki valaki a nyilvánvalót, hogy szüksége van rá, akkor nem fog tenni semmit. Izzy pedig pont nem arról híres, hogy valakire is támaszkodni szeretne. Azt hiszem ő sokkal inkább szállna szembe a világgal egyedül, mintsem beismerje, hogy igen is szüksége van valakire.
Miután meglátogattam Jace-t hazafelé indulva nem tudtam csak úgy elsétálni a résnyire nyitott ajtaja előtt.. Szükségük van azt hiszem egy lökésre ahhoz, hogy előrébb léphessenek. Vagy hátra. Csak döntsék már el. Határozottan bekopogok az ajtón, amitől az egy kicsit kijjebb nyílik és nyikorogni kezd. - Izzy, bejöhetek?
remélem tetszik  ❀
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Izzy & Alec
when you're lost, we're lost together - I will stand by you
Tudom, milyen kényes dolog Ligthwoodnak lenni, milyen érzés úgy nőni fel, hogy nem mutatkozhatunk gyengének, sem szomorúnak, sem megtörtnek. Mindig mindenben tökéletesnek és rendíthetetlennek kell lennünk. Érthető, hogy Izzy nem tudja, hogyan dolgozza fel a gyászt, amikor a szüleink annyit foglalkoztak az angyali felünk nemesebbé tételével, hogy közben nem tanítottak meg rá, milyen embernek lenni. Számomra szerencsére annyival könnyebben ment a dolog, hogy itt van Jace, és a köztünk lévő parabatai kötelék segített a felszínen tartani egymást, nem beszélve Magnusról, aki pontosan tudja, milyen érzés elveszíteni valakit, hiszen többször is átélte már. S talán én nem éltem meg olyan gyászt, mint Izzy, de ez még nem enyhített a fájdalmon, amely éjszakánként kísért a mai napig Max miatt.
Ahogy közli, hogy visszatér a munkába, megkönnyebbülten kifújom az orromon át a levegőt, halkan sóhajtva csak. Örülök neki és határozottan megkönnyebbültem, mert végre a húgom hajlandóságot mutat rá, hogy megtegye az első lépést a gyógyulás útján, felénk. Szeretném, ha kikeveredne ebből a mély letargiából, ahova került, pedig tudom, hogy nem megy ez olyan könnyen és nem is szabad sürgetnem. De hát nem tehetek róla, szenvedni látni téged olyan, mintha az én lelkemet marcangolnák... Nem erősítem meg hangosan is a szavaiban, de egyetértőn bólintok, mégis elnéző pillantást küldve neki, hiszen igen, tényleg idióta volt, ám senki nem hibáztatja emiatt. Az ő helyzetében mindannyian ugyanúgy cselekedtünk volna, hiszen Max mindig is hozzá állt a legközelebb. Az oldalba bökésre viszont jelentőségteljesen rámosolygok.
- Pedig ha látnád magad néha kívülről... - jegyzem meg pimaszul. Akkor a legbosszantóbb, amikor teljesen erejében van és igazi dívaként jár-kel köztünk. Emlékszem, hogy cukkolt eleinte Magnus miatt... Igen, határozottan bosszantó vagy, hugi! A következő megjegyzésével pedig be is bizonyítja. Egyből kigúvadnak a szemeim, amint megemlíti Simon nevét.
- A vámpír itt aludt? Nálad? - Úgy ejtem ki a szavakat, mintha azt kérdezném, mondén gyerekek holtteste felett űztek-e szeánszot. Képtelen vagyok befogadni az információt, hogy ő, meg Az, együtt, itt... Most azonnal kedvem támadna elrendelni egy szigorító óvintézkedést, melynek értelmében a vámpíroknak semmilyen formája sem juthat mélyebbre az Intézetben a lábtörlőnél. A külsőnél. - Ha összefutottam volna vele, már nem élne... - felelem szárazon, és máris azon kattogok, hogyan kéne vámpírmentessé tennem a húgom szobáját. Körbelocsolhatnék mindent szentelt vízzel például, ha már a napfény nem fog azon a szerencsétlenen, de nem biztos, hogy ezt Izzy vagy bárki más, aki beteszi ide a lábát, túlzottan értékelné.
Elhúzódom annyira a húgomtól, hogy újra ránézhessek, majd halvány, a téma miatt kissé még erőltetett mosollyal megveregetem a térdét.
- Örülök, hogy jobban vagy... Nem akarlak feltartani, hagylak pihenni. Elég sok dolgom lett, mióta rám bízták az Intézetet - Kelletlen sóhajjal idézem fel magam előtt, mennyi papírmunka és megtervezésre váró küldetés tornyosul az irodámban. Természetesen a húgom az első, de ha be szeretném őket fejezni napkelte előtt, akkor lassan neki kéne kezdenem a teendőimnek. Közelebb vonom magamhoz Izt annyira, hogy megpuszilhassam a halántékát.
- Megleszel? Látlak később odakint? - fejemmel az ajtó felé biccentek. Bár azt mondta, kész megtenni az első lépést, megnyugodnék, ha ennek látható eredménye is születne; például elhagyná a szobáját, még akkor is, ha senkivel sem óhajt közben beszélni. Már csak az, hogy újra emberek közt láthatnám őt, sokat segítene nem csak rajtam szerintem, hanem rajta is. De nem erőltetek semmit, mivel azt mondta, visszatér dolgozni, egyelőre ez nekem bőven elég.
❖ Megjegyzés: ❖ Zene: stand by you
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


izzy &  alec
Why won't this just all go away?
Nem fáj beismernem magamnak, hogy igenis jólesik ismét kicsit viccelődni. Régen spontán áradtak belőlem a beszólások, mostanában viszont az is ritkaságszámba megy, ha őszintén képes vagyok elmosolyodni. Ez magamhoz képest eléggé szánalmas. Ám most Alec vigyorát látva előtör belőlem egy jóleső érzés, ami már nagyon hiányzott. Igen, azt hiszem, lassan visszatalálok önmagamhoz. Igaza volt Simonnak, és nem lökhetek félre mindenkit, csak mert úgy érzem, egyedüllétre van szükségem. Egy frászt! A családomra, a barátaimra van szükségem. Ezt pedig ideje teljes mértékben tudatosítanom magamban. Hiába egyszerűbb belesüppedni az önsajnálatba és a hétköznapokba való visszatérés miatt érzett félelembe, muszáj lesz erőt vennem magamon. A bátyám ölelése is megnyugtat, és most tényleg eluralkodik felettem az érzés, miszerint minden rendbe fog jönni. A lelki sebek is begyógyulnak idővel, nem? Bár valahogy ezek sokkal fájdalmasabbnak hatnak, mint a fizikailag megnyilvánultak. Jelenleg pedig nem tudom eldönteni, hogy elég erős vagyok-e gyorsan visszarázódni a mindennapokba, vagy inkább a könnyebb úton haladok és óvatos maradok. De azzal mégis mit érek el? Alec szavaira halványan elmosolyodom. Teljesen jogos, hiszen számtalanszor volt már rá példa a jobb napjaimban is, hogy elküldtem őket a fenébe, mert épp ahhoz volt kedvem. De nem tudom...ez azért mégis más. A fejem tetejére nyomott puszit egy szorosabb öleléssel viszonozom, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne törjön el a mécses. A dicsérő szavait hallgatva nincs egyszerű dolgom, pláne, amikor kiejti a száján annak a nyomorultnak a nevét. Ökölbe szorul a kezem.
- Az nemcsak rajtam múlott, és hidd el, elég dühös voltam ahhoz, hogy a pokolra küldjem azt a szemetet. Viszont köszönöm, hogy ennyire hiszel bennem, és...lehet, hogy igazad van. Persze ezt nem fogod sűrűn hallani tőlem, gondoltam, előre leszögezem. Ha valóban szükség van rám, akkor...legyen. Visszatérek a munkába. - Nagyot nyelek, és próbálom csitítani a feltörni készülő remegést, ami el akar uralkodni a testem felett. A francba is, rettegek, ezt nem tagadhatom. De mindegy, akkor sem hagyhatok cserben több embert. Azokat pedig pláne nem, akik bíznak bennem. Szinte fel sem tűnik, amikor elsírom magam. Pedig úgy küzdöttem ellene. A bátyám vigasztaló szavai sem segítenek, hogy abba tudjam hagyni, mindenesetre kár lenne félresöpörni az elhangzottakat, hiszen teljesen igaza van. Megint. A monológja és a sírás jót tett. Tényleg jobban érzem magam ettől. Még a halvány mosoly is újra megjelenik az arcomon.
- Egy idióta voltam, amiért úgy gondoltam, a bezárkózás a megoldás. Majdnem becsavarodtam. Szóval köszi, hogy kitartó voltál az észhez térítésemben. A köszönőbeszédeimhez viszont ne szokj hozzá, ugyanis előre látod a jövőt, és pazarul körülírtad a rám jellemző dolgokat. Viszont...bosszantó? Alec, ugyan. - Oldalba bököm, és még egy apró kacaj is felszínre tör belőlem. Max neve hallatán azonban ismét gombócot érzek a torkomban. Ez egy ideig még bizonyára így lesz, de ezzel szerintem semmi gond nincs. Némán bólintok Alec felé. Igen, az öcsénkért összekapom magam, ráadásul ezt nem is kell egyedül csinálnom, mert mellettem lesznek azok, akik szeretnek. Ennél pedig nincs jobb érzés.
- Amúgy nem futottál össze véletlenül Simonnal? Csak reggel osont ki, mert elaludtunk. -Igen, direkt húzom ezzel Alec agyát. Talán az ilyen megjegyzéseimre értette, hogy bosszantó vagyok?
❖ Megjegyzés: még fáj a derekam, de muszáj volt írnom   
❖ Zene:
music ❖ Szószám: ***
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Izzy & Alec
when you're lost, we're lost together - I will stand by you
- A mimmel? - megjátszott ártatlansággal és túljátszott szerénységgel bandzsítottam rá, majd hagytam, hogy az egész színjátékot elsöpörje egy széles vigyor. Örültem ezeknek az apró, szurkálódó kérdéseknek, mert azt jelezték, a húgom végre kezd visszatérni. Nem akartam sürgetni, nem akartam azt éreztetni vele, hogy ami Maxszel történt, azon gyorsan és könnyedén túl lehetne jutni. Inkább arra törekedtem, hogy érezze, szükségünk van rá és fontos lenne, hogy átlendüljön ezen az egész tragédián, maga miatt, és értünk. Természetesen feltűnt, hogy nem csak a családunk igyekszik olyan lelkesen a felszínre rángatni őt - a Napjáró is egyre gyakoribb vendéggé vált az Intézetben, aminek néhányan, mint például Clary, örültek, és néhányan, mint például Jace meg én, kevésbé örültek. De úgy láttam, egészen jó hatással van a húgomra, így hát ha viszolyogtam is a gondolattól, hogy ezek ketten egymással barátkozzanak, vagy órákra bezárkózzanak a szobába, szemet hunytam felette. Iz felépülése mindennél előrébb való.
Fél karral magamhoz ölelem, és örülök, hogy ezúttal nem tol el magától. Már az, hogy beengedett a szobájába és nem dobott ki azon nyomban, egy igazi ajándék, amit nem szeretnék elfecsérelni azzal, hogy nem jól válogatom meg a szavaimat vagy nem vagyok elég elnéző. Nem várom, hogy megnyíljon nekem, inkább csak szeretném csendben vigasztalni, támogatni, ahogy ő tette velem megannyiszor Magnus vagy a saját kétségeim kapcsán.
- Nem, dehogy. Mármint... A húgunk vagy, Iz. Nem ez az első eset, hogy ránk csapod az ajtót - jegyzem meg halvány mosollyal, és ha engedi, apró puszit nyomok a feje búbjára. Na igen, a dackorszak ezzel a kettővel nem csak anyáékat viselte meg, hanem engem is. Én pedig, úgy néz ki, legidősebb lévén is még csak most élem az enyémet, jócskán lemaradva. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, Maxnek ezt az idegesítő korszakát már sosem tapasztalhatjuk meg, pedig esküszöm, zokszó nélkül elviselném a lázadását, ha láthatnám felnőni. Elhessegetem magamtól a gondolatot és inkább a húgomra koncentrálok.
- Ne viccelj, te vagy az egyik legjobb harcosunk! Nem tudnék nálad alkalmasabb árnyvadászt beosztani Lydia mellé, és ezzel ő is tisztában van. - Csak a fejemet csóválom azon, mennyire kételkedik magában. Jace önteltségével egyedül mindig is ő tudott versenyre kelni, és borzasztó látni, hogy ennyire kételkedik magában, a képességeiben. Hiszen ami Maxszel történt, nem az ő hibája volt, és ezt be is bizonyította, amikor a bosszúra került a sor. Ő az egyik legjobb mindannyiunk közül, és szeretném, ha újra hinne ebben. Tétován megérintem a kezét, és ha nem húzódik el, két tenyerem közé fogom, gyengéden melengetem az ujjaim közt. - Legyőzted Sebastiant, emlékszel? Erősebb vagy, mint hiszed.
Nem szívesen emlegetem azt a szemetet, de ki akartam mondani hangosan is, hátha így tényleg tudatosul végre benne. Arra még nem igazán állok készen, hogy az öcsénkről beszéljek vele. Tudom, hogy felelősnek érzi magát, és talán nekem kéne szóba hoznom, hogy rendezzük a gondolatait, de attól tartok, még nem megy. Az sem végződött valami jól, amikor Magnusnak öntöttem ki a szívem - nem akartam, hogy Iz, akinek most támaszra van szüksége, lásson összezuhanni. A könnyei mégis összetörik a lelkem, halk sóhajjal vonom őt magamhoz, a karjaimba zárva szorosan átölelem.
- Nem, nem... Semmi sem romlott el benned. Természetes, hogy a történtek után így érzel. Nincs veled semmi baj - A haját, hátát cirógatom, fejem az övének döntve susogok neki halkan. - Nem tudom, ez az egész elmúlik-e magától... Neked kell félrelöknöd, Iz. Ki kell menned és szembe kell nézned vele, még ha félsz is.
Szerintem csak így törölheti el a kétségeit. Ha arra vár, hogy jobban legyen, talán sosem szerzi vissza a bátorságát. De ha fejest ugrik, még ha fél is... Nem szeretnék rossz tanácsot adni neki, nálam viszont bevált.
- Minden rendben lesz... - súgom halkan, egy pillanatra sem hagyván abba a cirógatást. A szívem szakad bele abba, hogy ilyen összetörten látom, mégis egy picit megkönnyebbültem, mert legalább kimutatja a fájdalmát. Addig ölelem, ameddig szükséges és ameddig engedi, utána gyengéden eltolom magamtól annyira, hogy ránézhessek. - Nem vagy egyedül, Izzy. Itt vagyunk veled, és együtt valahogy túljutunk ezen az egészen. Aztán újra az a veszélyes, pimasz, törhetetlen és bosszantó lány leszel, aki voltál.
Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeket az arcáról, és halkan mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám.
- Maxért.
❖ Megjegyzés: ❖ Zene: stand by you
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


izzy &  alec
Why won't this just all go away?
Tudtam, hogy kicsit felszínre tör a duzzogó énje attól, amit mondtam, azt hiszem egyébként, hogy részben pont ezért szóltam be neki. Egy fokkal talán jobban vagyok, ha már képes vagyok ugratni Alecet. Mivel kiröhögni nem akartam, inkább egy apró mosollyal jeleztem, hogy nagyra értékelem a gesztust. Ha csak sejtené, hogy mennyire. Mármint alaposan végiggondolva az elmúlt időszakban enyhén szólva nem viselkedtem jó testvérhez méltón. Persze, még mindig van bennem egy kis elfojtott harag irányába, amiért nem úgy gyászolja az öcsénket, ahogy azt kellene, de amilyen elutasító, olykor pedig még durva is voltam Aleckel, pont nem arra számítanék tőle, hogy főz nekem valamit. Sőt én a helyében hagynám magam egyedül gubbasztani, hogy kicsit magamba szálljak és elgondolkodjak. De nem, ő elképesztően megbocsátó. Igen, meg sem kéne lepődnöm ezen. A bátyám remek ember. Túl jó. A következő megjegyzése már kivált belőlem egy rövid kis nevetést. Úristen, teljesen elszoktam ettől, már féltem, azt sem tudom, hogy kell nevetni.
- Ezzel mégis mire célozgatsz? Rosszul érzékelem, vagy épp a tornyosuló egóddal beszélgetek? - Még terveztem pár stílusos beszólást megejteni irányába, de mindez elillant, amint leült mellém. Engem pedig nyilván rögtön eláraszt a lelkizős hangulat. Mostanában inkább ez jellemző rám, pedig mit nem adnék azért, ha végre újra a régi Izzy lehetnék. Csak attól tartok, Max nélkül erre nem leszek képes. Ilyenkor mindig elfog a rettegés. Mi lesz velem, ha nem találok vissza a régi önmagamhoz? Úgy érzem, felemészt a bűntudat, és nem tudom, meddig bírom így. Simon szinte mindennap próbálkozik visszarángatni, és néha mintha a jó úton haladna a tervével és látnám a fényt az alagút végén, ám a következő nap száznyolcvan fokos fordulattal ismét a gödörben találom magam. Unalmas és fárasztó. Pedig próbálok kitartani. Talán most, hogy Alecet ismét közelebb engedem magamhoz, könnyebben kilábalok ebből az állapotból? Remélem. Mindenesetre kezdetnek nem rossz, hogy már nem zárom be előtte a szobám ajtaját. Ahogy magához ölel, legszívesebben hagynám a könnyeimnek, hogy lezáporozzanak az arcomon, de nem akarom, hogy gyengének lásson. Ennél is gyengébbnek semmiképp. Most nem.
- Tudom, hogy ez senkinek sem könnyű, én pedig nyilván csak még bonyolultabbá tettem az egészet az elvonulásommal. Már biztos az agyatokra megyek. - Nem mintha Simonon kívül sok emberrel szóba álltam volna az öcsém halála óta, árnyvadászokkal pláne nem, de van egy olyan érzésem, hogy nem mindenki olyan elnéző, mint Alec. A Klávé bizonyára nem értékeli a munkától való elvonulásomat. Persze, első pár napban együttérzésükről biztosítottak, de az alvilági gondok nem váltak köddé, csak mert én úgy döntöttem, kivonom magam kicsit a forgalomból. A felettünk állók pedig már türelmetlenek lehetnek, és csattanhat néhány dolog Alecen is, szóval már csak ezt figyelembe kéne vennem, és szépen visszavánszorognom az élvonalba, mindegy, milyen nehéz.
A Simonra tett megjegyzésére összehúzom a szemöldököm és picit rosszalló pillantásokkal illetem, de a mosoly legalább visszatér az arcomra, és némán tömöm magamba a finom kosztot. Nem, eldöntöttem, hogy többször már nem dicsérem meg a főzőtudományát...már hogy soha az életben nem mondom ki hangosan ismét, de meg kell hagyni, van hozzá érzéke. Hogy tudtam, hogy nem csak emiatt szambázott be hozzám, hanem rá akar térni a visszatérésemre. Igaza van, jól tudom. Különben nem méláztam volna ezen percekig már azelőtt, hogy rátért a témára. De a félelem akkor is itt bujkál bennem, nem tudom csak úgy kiűzni.
- Igen, rémlik, hogy említetted...de bevallom, nem sok minden maradt meg az ügyből. És...jaj, nem is tudom, Alec...mi van, ha nem lennék Lydia hasznára? Eléggé berozsdásodtam. És ugye ott van a tény, hogy én... - Ki sem tudom mondani. Hiába mondogatja Simon állandóan, hogy nem az én hibám Max halála, és igen, ebben lehet valami, lassan el kéne fogadnom a valóságot, miszerint semmit sem tehettem a kisöcsémért, de néha igenis elhatalmasodik felettem az érzés, hogy ha jobban odafigyelek, ha erősebben próbálom, meg tudtam volna menteni. Lydiát kedvelem, de simán előfordulhat, hogy csak hátráltatnám. Régen nem voltam ennyire bizonytalan, és gyűlölöm ezt az érzést. Tudom, hogy Alecnek igaza van, és nem élhetek egy életen át a négy fal között. Muszáj lesz összekapnom magam, csak fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz visszatérni. Ha csak eszembe jut, hogy kimenjek innen, és nem azért, hogy titokban lemenjek a konyhába enni, hanem hogy terepre menjek, remegni kezd a gyomrom. Ez nem én vagyok. Soha nem rettegtem a küldetésektől...valami...azt hiszem, valami elromlott bennem. - Nem bírom tovább, és elmorzsolok egy könnycseppet, amit aztán akaratom ellenére még több követ, és folyamatosan peregnek le az arcomon.
❖ Megjegyzés: bátyó :*.*:  ❖ Zene: music ❖ Szószám: ***
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Izzy & Alec
when you're lost we're lost together - I will stand by you
Néha úgy éreztem, hiába van rúnánk a tökéletes egyensúlyérzék elérésére, én mégis csak botladozom. Figyelni az Intézetre és az egész Árnyvilág politikájára önmagában nehéz feladatnak bizonyult, ehhez hozzájött még a bizonytalan szerelmi kapcsolatom Magnussal és a családi válság kézben tartása is. Úgy éreztem, ha csak egy pillanatra is szem elől veszítem valamelyiket, azon nyomban süllyedésnek indul - így viszont, miközben próbáltam felszínen tartani egyszerre mindent, ami fontos volt számomra, gyakran éreztem úgy, hogy én magam süllyedek. Mintha kezdett volna maga alá temetni és megfojtani ez a rengeteg felelősség. Nem akartam csalódást okozni senkinek, aki számít rám, de újra és újra megkérdőjeleztem, elég erős vagyok-e megfelelni az összes elvárásnak.
- Magnus folyton csal és mindent varázslattal akar elintézni - jegyeztem meg kissé duzzogva. - Ennyi erővel rendelhettem is volna neked valamit. Sokkal... kézzelfoghatóbbat akartam - tettem még hozzá, ahogy mellé egyensúlyoztam a tálcával. Tényleg az lett volna a legegyszerűbb, ha nem vesződök ennyit a konyhában, de éreztetni akartam Izzyvel, hogy megér számomra ennyit, fontos nekem és szeretem őt. Azt reméltem, ha a két kezemmel ütök össze számára valamit, jól esik majd neki a gesztus és picit kirántja a gödörből, ahova Max halála után került. Érezni fogja majd, hogy nincs egyedül, nem hagytuk magára. Talán butaság, de őszintén hittem ebben, és úgy tűnt, Magnus is támogat benne.
- Hé, ne feledd, hogy én vagyok az elsőszülött. Nekem még volt mit elszívnom anyáéktól - Halvány, de őszinte mosolyt villantok a húgomra. Arról, hogy neki már nem jutott semmiféle tehetség a kulináris dolgok iránt, arról nem én tehetek... Születési előjogom volt minden szépet és jót elcsenni előlük az anyaméhben. Ahogy megpaskolja maga mellett a helyet, mély levegőt veszek, mielőtt leülnék. Érzem, hogy most jön A nagy beszélgetés, és megpróbálom felkészíteni magam rá pár röpke pillanat alatt. Nem akarok megint vitázni vele. Támogatni szeretném abban, hogy jobban legyen, és kész vagyok új módszerekkel próbálkozni, ha úgy látnám, megint ellök magától. Ehelyett azonban jócskán meglep a szavaival.
- Iz... Nincs miért bocsánatot kérned - közelebb húzódom hozzá annyira, hogy karomat a válla köré fonhassam. Lágyan közelebb vonom magamhoz, ha engedi. - Nehéz időszakon vagyunk túl, mindannyian. De én itt vagyok, és itt leszek, bármennyire időre is van szükséged.
A rokonszín vonásokat fürkészem, próbálom kitalálni, mi járhat a fejében, mire gondolhat, mennyire mélyen járhat abban a gödörben.
- Egyél - teszem még hozzá egy szúrós pillantás kíséretében, ennyivel reagálva le csupán, hogy szörnyű szakács lennék. Odébb húzódom picit, hogy nyugodtan elférhessen a tálcájával, és figyelem, hogyan lát neki. A reakciója egyből mosolyt csal az arcomra, és őszintén megkönnyebbülök, hogy nem lőttem mellé túlságosan az ebéddel. - Megeheted mind, legalább nem kell attól tartanom, hogy az a vámpír sokáig körülötted lebzsel majd.
Célzok itt viccesen arra, milyen szép feneket növeszthet a főztömön. Remélem, érti a viccet, és nem adok a hiúságának ürügyet, hogy folytassa ezt a túlzó koplalást. Hagyom, hadd csipegessen egy darabig, mielőtt újból megszólalnék.
- Képzeld, Lydia visszatért Idrisből. Máris kész újból munkának látni. Ő veszi át a nyomozást a nephilim gyilkosságok ügyében. Tudod, az a vámpír, aki a Kör egykori tagjait gyilkolja... - Ugyan meséltem neki róla annak idején, de nem hiszem, hogy sok mindent felfogott a csacsogásomból. Mindannyian elég mélyen voltunk akkoriban. - Biztos örömmel venne néhány segítő kezet.
Oldalra sandítok rá, hogy lássam a reakcióját. Egyértelműen arra céloztam, hogy lassan ideje lenne munkába állnia, visszatérni közénk, terepre menni és alvilágiakat üldözni. Lydia társasága és ez az egyszerűnek tűnő eset talán remek visszatérési pont lehetne mindkettejük számára, és én is nyugodtabb lennék, hogy vigyáz valaki a húgomra. Megtámaszkodom magam mögött, és lassan szembefordulok vele, magam alá húzva az egyik lábamat. Megérintem a könyöke felett a karját, jelezve, szeretném, ha rám figyelne.
- Iz, nem élhetsz idebent örökké. Szükségünk van rád... Jobban, mint valaha.
Minden egyes szót komolyan gondolok, és ezt vele is szeretném éreztetni. Nem trükközni próbálok, hogy kicsaljam őt a szobájából; a legjobb árnyvadászaink egyike, és igenis szüksége van rá az Intézetnek. Attól még, hogy a legnagyobb ellenségeinket legyőztük, a béke túlságosan törékeny ahhoz, hogy örökké tartson.
❖ Megjegyzés: ❖ Zene: stand by you
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


izzy &  alec
Why won't this just all go away?
Régen sosem elmélkedtem azon, milyen lenne visszapörgetni az időt és valamit másképp csinálni. Sőt elképzelni nem tudtam, miért akarnánk változtatni a múlton? Az már megtörtént, nekünk pedig előre kell néznünk. Ironikus az élet. Max halála óta mást sem teszek, csak felidézem a közös emlékeket. Miért? Nem tudom, talán azért, hogy még jobban szenvedjek és még inkább emésszen a bűntudat. Igenis szeretnék visszamenni az időben és megmenteni az öcsémet. Sebastian meghalt. Akkor miért érzem még mindig ennyire nyomorultul magam? Nem kéne jobban lennem vagy valami? Emberek közé kellene lépnem, mert lassan a bezártságba őrülök bele. De félek. Régen ez a szó sem szerepelt a szótáramban. Annyi minden változott meg, és egyáltalán nem jó irányba. Rettegek, hogy miattam megint baja esik valakinek. Hasznavehetetlennek érzem magam, mindent csak elrontok. Gyűlölöm ezt az érzést. Olyan isteni lenne, ha ez az egész csak egy rémálom lenne, amiből egyszer csak felébredek. De már megtanultam, hogy az ábrándozással semmire nem lehet menni. A fejemben lejátszhatom akárhányszor, hogy tökéletes harmóniában éljük az életünket, és hogy Max még mindig velünk van, de hamar utolér a kegyetlen valóság, amin még a saját kis világom sem változtathat, hiába alkottam meg. Valahogy muszáj lesz visszarángatnom magam és továbblépni. De mégis hogyan? Úgy érzem, a többieknek olyan könnyen ment az egész. Legalábbis ennyire nincsenek maguk alatt, mint én...vagy Jace. Még rajta látom, hogy valami nem stimmel, de annyira lefoglal a saját nyomorom, hogy eszembe sem jutott kiterjeszteni a figyelmemet a külvilágra. Igazság szerint tényleg semmi szükségem a sajnálkozó és együtt érző pillantásokra. Ha ezen túl tudnék lendülni, szerintem már rég kiléptem volna a szobából, hiszen jól tudom, a munka segíthetne feldolgozni a történteket.
Kopognak. Alec az. Egy árva szót sem szólok, bár nem is lenne értelme, hiszen ismerem, így is, úgy is bejön, mivel miután Simon elment, elfelejtettem bezárni. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, és nem tudom eldönteni, mi mosolyogtatott meg. Az, hogy Simon az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz, és lényegében miatta nem adtam még fel teljesen, ami jobban belegondolva, meglepő. Na igen, az ember sosem tudhatja előre, honnan kap segítséget és mi vagy épp ki ad neki igazán erőt az életben maradáshoz. Vagy sokkal inkább amiatt mosolygok, ahogy Alec bénázik a tálcával? Kedves gesztus részéről, hogy nem akarja, hogy idő előtt elpatkoljak. Furcsa, már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Mintha tegnap Simon kínált volna meg valamivel, aztán megpróbált üvölteni is velem, de nem igazán foglalkoztam az aggodalmával. Most már azonban tényleg érzem, hogy üres a hasam. Mondjuk nem tudom, jó ötlet-e Alec főztjéből enni. Feltornázom magam az ágyon, már amúgy is elegem van a fekvésből, aztán hosszasan csak nézem őt. Már napok óta nem találkoztam a bátyámmal. Vagy hetek? Elvesztettem az időérzékem. Eddig nem nagyon akartam beszélni vele, mert...nem is tudom, talán még fáj, hogy azt látom, ő hamar túllépett Max halálán. De nem lehetek örökké dühös rá emiatt. Elvégre Alec mindig is erős volt vagy legalábbis annak mutatta magát. Lehet, most is szimplán erről van szó? Elrejti a fájdalmát? A mosoly továbbra is ott figyel az arcomon, még ha alig láthatóan is.
- Köszönöm, rendes vagy. Viszont...hát...nem lett volna jó, ha hagyod Magnust főzni? Nehéz téged a konyhában elképzelni. - Egy röpke pillanatra szélesebb vigyort küldök felé, mielőtt ismét komorabbra veszem a figurát. Na igen, azt hiszem, elszoktam a mosolygástól és a jókedvtől. Megpaskolom a mellettem lévő helyet, jelezve neki, hogy üljön le mellém nyugodtan, nem fogom ismét elküldeni a fenébe. Az ablakon bámulok kifelé, miközben szólásra nyitom a számat.
- Jace nevében nem tudok nyilatkozni, de én...nos, sajnálom, hogy ellöktelek magamtól. De időre és térre volt szükségem. Talán még mindig így van. Azonban az biztos, hogy most őszintén örülök, hogy kicsit bejöttél hozzám...még akkor is, ha kiderül, szörnyű szakács vagy. - Oldalba bököm, aztán még egy kicsit meredten bámulok kifelé a szabadba, mielőtt a kezembe veszem a tányért. Elégedetten és meglepetten hümmögök, miközben az első falatot elrágom.
- Hű...nem is olyan rossz. Bár nyilván én jobban értek a főzéshez, de határozottan dicséretet érdemelsz. Nem is biztos, hogy el akarom felezni veled. - Poénkodom kicsit, bár azt hiszem, ezzel inkább csak hárítani próbálok, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem csak a megetetésem miatt van itt, hanem valószínűleg kicsivel komolyabb téma van terítéken, amit minden bizonnyal szeretnék elkerülni.
❖ Megjegyzés: bátyó :*.*:  ❖ Zene: music ❖ Szószám: ***
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Izzy & Alec
when you're lost we're lost together - I will stand by you
Az élet megy tovább - ezzel próbáltak vigasztalni minket a Néma Testvérek a temetés után. Számukra, akik az örökkévalóságot választották, az idő talán tényleg állandó mozgásban kell, hogy legyen, hiszen máskülönben nem birkózhatnának meg a magánnyal, a veszteséggel és az életük állandósult körforgásával. Mi azonban halandók vagyunk, részben emberek. Az időnk véges ezen a bolygón, és épp ezért nem olyan egyszerű tovább lépni csak úgy. Nem vigasztal minket az örökkévalóság gondolata, nem hajt minket a szükség, hogy a túlélésünk érdekében megszívjuk magunkat; épp ellenkezőleg. Egyszer mindannyiunk ideje lejár, miért ne lebeghetnénk akkor kedvünk szerint a fájdalomban? Hiszen már nincs miért tovább menni. Nincs kiért.
Hónapok teltek el, és valahogy könnyebb lett. Itt az Intézet, amit vezetnem kell, és a családom támogatása mellett Magnus is mindvégig mellettem állt - ő elég sokat tud a gyászról és a fájdalomról. A sebek, ha nem is hegedtek be, szép lassan gyógyulni kezdtek, és képes voltam folytatni az életemet. Hiszen a béke helyre állt, a bűnösök megbűnhődtek. Sebastian halála egyfajta egyensúlyt teremtett. Ugyan Maxet nem hozhatta vissza, de a tudat, hogy a gyilkosa már nem árthat többet senkinek, számomra elég volt ahhoz, hogy tovább lépjek. Izzy miatt azonban aggódtam. Jace és én igyekeztünk minél több időt mellette lenni, hogy támogathassuk, de engem lefoglalt az Intézet, Jace-szel pedig, Clary elmondása alapján, nagyon nem stimmelt valami. Mindannyiunktól tartotta a távolságot, és eleinte azt hittem, Max miatt, Clary azonban felvilágosított néhány dologról. Nem akartam titokban tartani a húgom előtt, viszont azt sem akartam, hogy felkészületlenül, lelkileg instabilan vesse bele magát egy új küldetésbe. Szóval azt terveztem, hogy kipuhatolom, hogy érzi magát, aztán pedig elmesélem neki, mi mindent tudtam meg.
A főzőtudományom közelről sem páratlan ugyan, de összedobtam valami könnyebb ebédet Iznek. Úgy hallottam, nem igazán teszi be a lábát a konyhába mostanság, ami ránk nézve nagy megkönnyebbülés, az viszont, hogy nem eszik rendesen, tartósan nem maradhat fent. Muszáj volt látnom, hogy tömi magába a kaját, különben egész héten csak azon aggódnék, tényleg eszik-e. A tálcával egyensúlyozva megálltam a szobája előtt, valahogy egy kezembe ügyeskedtem azt, hogy bekopoghassak. Akár érkezett válasz, akár nem, néhány pillanat múlva benyitottam.
- Hé, Iz, ébren vagy? Hoztam ebédet. Nem garantálom, hogy finom, de Magnus receptje alapján készült. Már amennyire emlékeztem belőle... Lehet, hogy kihagytam egy-két dolgot... Na jó, a felét legalább, de hé, elfelezem veled!
Körbenéztem, hol találom, mielőtt beléptem volna a szobába. A lábammal löktem be az ajtót, majd a hátammal nekifeszülve becsuktam. Kedélyesen közelebb léptem a húgomhoz, a mosoly azonban egyből ellágyult az arcomon, ahogy megpillantottam őt, és a helyét átvette egyfajta bizonytalanság, gondterhelt aggodalom, testvéri féltés.
- Mostanság nem sokat látlak. Úgy érzem, mintha Jace-szel együtt hanyagolnátok - tettem még hozzá, és a tálcát óvatosan az asztalára helyeztem, a rajta gőzölgő, egyébként egész gusztusos ételekkel együtt.
❖ Megjegyzés: remélem, megteszi kezdőnek! ❖ Zene: stand by you
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Lakószárny-
Ugrás: