descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Gyengélkedõ
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Magnus &Alec
It's over...
Nem szoktam könyörögni. Egyszerűen nem méltó egy Ligthwoodhoz, sem egy árnyvadászhoz. Az, hogy meghajtsuk a fejünket valaki más előtt, egy alvilági előtt, ez lenne az utolsó dolog, amit a büszkeségünk engedne - biztos vagyok benne, hogy sok nephilim előbb dőlne a szeráfjába, minthogy megalázkodjon. Engem azonban sosem zavartak ezek a különbségek, sosem foglalkoztam különösebben a büszkeségemmel; természetesen megvan, helyén van, újra és újra megmutatkozik, akkor is sikerült rá támaszkodnom, amikor szembe kerültem Asmodeussal... De hogy Magnussal? Vele szemben nem érzek semmit, amiben több lehetnék nála. Nem is akarok több lenni nála; sőt, igazság szerint az is kész csoda lenne, ha felérhetnék az ő szintjére... Ha róla és kettőnkről van szó, akkor nem érdekel a büszkeségem, sem a neveltetésem, sem a származásom, ahogyan semmi más sem a világon. Csak ő érdekel, és az, hogy rendbe hozzuk, ami kettőnk közt van, ezért értetlenkedem, ezért veszekszem, és a végén már ezért folyamodom a halk kérleléshez. Ez sem elég azonban ahhoz, hogy megmásítsam a döntését.
Mogorván bámulok magam elé, összepréselt ajkakkal, falakat húzva magam köré, közéjük idomulva, mint valami védelmi mechanizmus. Így határolódom el tőle is és az egész vitától, melynek tényleg, komolyan semmi értelme. Nem kéne ilyesmiről veszekednünk. Semmiről nem kéne veszekednünk. Értesíteni akartam őt, ha nem is a legelején, hát a végén, és nem gondolom, hogy hibát követtem el. Az egyetlen hiba az volt, hogy hagytam Asmodeust embereket ölni. Másban jól jártam el, és ha ezt ő nem érti, azzal nem tudok mit kezdeni, így hát tüntető hallgatással hagyom, hogy kiadja mérgét, ahogy én is kiadtam az imént, majd tekintetem ráemelve, már-már sértődötten válaszolok.
- Te sem terveztél értesíteni, amikor először felbukkant.
Természetesen nem, sőt, mindent megtett, hogy elhajtson. Értem ennek az okát, nagyon is értem, de megérteni már képtelen vagyok. Együtt kéne működnünk a nehéz helyzetekben, egymásra kéne támaszkodnunk a bajban. Ha falakat építünk kettőnk közé, akár csak abból a nemes célból, hogy megóvjuk a másikat, azzal máris éket verünk. Ha nem rontok rájuk azon az éjszakán, nem feküdnék most itt, tény és való - de ha nem teszem, nem is tudnék róla, hogyan gyötri őt Asmodeus. Nem sejteném, milyen gondolatok lappangnak gondterhelt vonásai mögött, és egészen biztos vagyok benne, hogy magától nem osztotta volna meg velem. Így aztán nem érzem jogosnak számon kérni, hogy nekem miért nem volt első dolgom tájékoztatni őt.
A vita heve azonban elapad bennem, félretolom az összes haragos gondolatot, hiszen nem érnek annyit, hogy elveszítsem őt. Nem érdekel, jogos vagy sem, ahogyan az sem, kinek van igaza kettőnk közül. Vállalom, hogy minden az én hibám, és azt is elfogadom, hogy feladjam saját igazamat a béke kedvéért. Képes lennék túllépni mindezen, mert nem akarom elveszíteni, szeretném megmenteni azt, ami kettőnk közt van, ő azonban hajthatatlan. Ahogy a vitával, úgy a béküléssel sem érek el semmit. Mindegy, milyen színt ölt hangom, milyen éllel szólok hozzá, miféle szándék vezérel; teljesen mindegy, mit mondok vagy teszek, nem tudom őt meggyőzni, és amikor erre ráébredek, elönt a pánik. Vad hullámokban söpör végig rajtam a kétségbeesés, a szemem szúrni kezd, a szívem pedig beleroppan, összeomlik, darabokra szakad. Nem lehet így vége... Nem lehet vége! Csak tetézi fájdalmamat, hogy az ő arcán is hasonlót vélek felfedezni. Ha meggyűlölne, ha lemondana a teherről, mi velem jár, ha megunná a rettegést, mi kettősünket kíséri... Nem mondanám, hogy könnyebb lenne, de képes lennék feldolgozni. Így azonban, hogy látom, számára is nehéz, eltorzult vonásai lelkem szilánkjaiba égetik magukat. Képtelen leszek újra összeforrni. Az áldozatod nem engedi.
- Neh... - Nemlegesen rázom a fejem, nem akarom sem elhinni, sem elfogadni, hogy ez történik. Közelebb lép hozzám, de csak késve tudok ránézni, össze kell szednem magam, hogy ne fakadjak sírva előtte. Az emlegetett büszkeségem ha másra nem is, erre még jó, nem akarja megnehezíteni Magnus dolgát... és nem akar ennyire lesüllyedni. Nedves szemekkel kapom össze magam, ráemelem a tekintetem, mely kissé ellágyul a válasza hallatán, mellkasom sajgásán ugyanakkor nem segít. Ne hazudj! Nem lehetek tökéletes, ha ellöksz magadtól.
A talizmánt látva azonban eltörik bennem minden, a remény, a lelkem és én is. Megértettem, hogy nem kíván az életébe, mert azt gondolja, így megóvhat... De hogy visszatörli a múltat és megfosztja magát még csak a lehetőségtől is, hogy emlékezzen az átélt szépre, az mély sebet üt bennem, és jobban fáj, mint az összes sérülésem együtt. Hogy okozhat ekkora fájdalmat az, aki mindenki másnál jobban szeret minket ezen a világon? Biztos megvan rá a válasz, de már nem érdekel. Semmi nem érdekel. Nem élnéd túl, ha apád elvenné az életem. Én pedig azt nem élem túl, ha téged vesz el tőlem...
-Magnus... - Csak bámulom a talizmánt, arcomon lecsurognak a könnyek, ahogy hátat fordít és kisétál. Szipogok, kézfejemmel sután elkenek egy nedves csíkot az arcomon, majd hátravetem fejem a párnára. Szapora pislogással meredek a plafonra, a könnyeknek azonban nem tudom útját állni. Talán azt hiszi, maga mögött hagyott mindent, pedig ez nem igaz. Kiszakított belőlem egy darabot, melyet tudtán kívül magával vitt, és fogalmam sincs, hogyan lélegezzek többé nélküle, hogyan dobbanjon a szívem. Nem tudom elképzelni, hogy túlélném a következő percet, mintha megállna számomra az élet, csak a plafon létezik, mely elmosódik a könnyektől, és a fájdalom. A perc viszont tovaszáll, ahogy a következő is, majd szép lassan órákká duzzadnak az idő örvényében. Az élet megy tovább.
Csak én ragadtam le...
❖ Megjegyzés: nagyon szépen köszönöm a játékot, drágaság! meg azt is, hogy darabokra törtél!  
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alexander & Magnus
valami véget ért...

Erős, visszavonhatatlan és megrendíthetetlen érzésekkel fordultam Alexander felé. Az első pillanattól kezdve tudtam, éreztem, hogy fontos szerepe lesz az életemben, de mint mindig, sosem gondoltam rá, hogy Ő lesz az, aki majd felnyitja a szívem, végül pedig magával viszi. Fájdalmas beismerni, hogy a jelenkori énem alapját ő jelenti és, hogy éppen ezt - ezt az igencsak meghatározó részem próbálom kitépni magamból. Látom, hogyan törik össze, miképpen formálják szavaim hangulatát, hogyan váltakoznak benne az érzelmek és bizony minden a döntésem megváltoztatására tett próbálkozása, egy újabb szúrás a szívembe. Kénytelen vagyok megacélozni belső vázam, kemény és határozott vágással vetve véget a köteléknek, ami közöttünk van, mert végső soron beigazolódott, amit olyan sokszor hangoztatnak. Nem vagyok méltó hozzád...
Nem hagyom, hogy megérintsen. Kegyetlenség részemről kihasználni az állapotát, de ennél előnyösebb és könnyebb helyzetben aligha lehetnék. Ahogy elhúzom a kezem, megtörik. Nem kell szavakkal elmondani, hogy mit érez. Az arcán érződik, hogyan fordulnak benne az érzelmek, akár egy fogaskerék. Hol ez, hol az kerül felülre, de a végén majd csak egy valami marad; a magány. Mert érezni fogja, érezni fogja éppen ugyanolyan erővel, ahogyan én is, amint kilépek a szoba ajtaján és hátrahagyom. Talán az első napokban haraggal gondol majd rám, végső soron érthetően. Aztán beköszön a bánat, majd a felismerés. Tudom. Nem egyszer szakítottak velem. Nem egyszer törték már össze a szívemet, ahogyan én most teszem vele. A szívtörésénél nincsen hangosabb... Néma kiáltásait mégis hárítom, egyszerűen, elhűlten. Hangjának éle beleidomul enyémbe, felveszi hevességét, és innen már tudom, hogy ez a végjáték.
-  Nyilván nem. – veszek egy mély levegőt, s egy rövid időre lehunyom szemeim. A tekintetével képes lenne felnyársalni, ha akarnék, megragadhatnék egy darabka feszültséget a szobából, olyannyira érezhető. -  Tudom, hogy nem volt másik lehetőséged, de... – mindhiába, nem tudom befejezni a megkezdett mondatot, mert belevág szavával. Elnyílt ajkakkal kell levegőért kapnom. Úgy érzem minden szava kisebbre és még kisebbre roppant össze. Hibáztat, amiért megszidom. Nem ért meg. Én tudom, hogy abban a helyzetben a többiek, és a saját épsége volt a legfontosabb neki, meg is értem, de szólnia kellett volna. Megelőznie a bajt. -  Emlékeztetnél rá? Emlékeztetnél rá, hogy ők milyen sorsra jutottak? Alexander, inkább én emlékeztetnélek rá Téged, hogy te milyen sorsra juthattál volna! Jól tudom, hogy nem magad kerested a bajt. A baj keresett téged. Ezt akarta. Ezt, hogy így végezd, ... vagy rosszabbul. – rázom a fejem alig észrevehetően, hátrálva pár arasznyit közben. Vértől tocsog az ingem, a kabátom, még a kezeimen is ott pihen lenyomata apámnak, s mégis engem akar emlékeztetni rá?! Engem?! Aki elrángatta onnan?! Azt, aki megfagyott kezeivel magához ölelte és órákon át küzdött azért, hogy stabil állapotot teremtsen a számára?! Még engem akar emlékeztetni?! Le kell ejtenem pillantásom, meg kell erősítenem a vázam ismét, mert olyan érzésem támad, mintha egy óriási kalapács csapódna vékonynak ítélt szívem falaira, hogy a fájdalom nevében összetörje azt. Nedvesítenem kell ajkaimon. Mindez.., mindez nem történik meg, ha elővigyázatosak vagyunk. De nem voltunk. És ez az én hibám... Ha akkor nem engedem be, talán sosem ismeri fel őt és sosem bántja miattam. Alexander csak abba nem gondol bele, hogy láttam a halált a közvetlen közelében, amint kézen fogja. -
Megpróbálom egy újabb lendülettel megértetni vele, hogy ami történt, az nem ismétlődhet meg, hogy ostobaság volt. A szavaim mégis, mintha lepattannának róla, s új értelmet nyernének a fejében, rám rivall és máris megdorgál. Azzal foglalkozik, hogy én mit feltételezek róla, és ettől olyan érzésem támad, mintha gyomorszájon vágna, hiszen ő maga mondja ki az igazat, beleszőve némi cinizmust, amitől rosszalló grimasz fut arcomra. -  Te magad mondtad ki. Az elejétől kezdve ezt tervezte... Alexander, nincs belátásom az ott történtekre és nem ítélkezem afelett, hogy megpróbáltad legyőzni,.. Hét pokol. Ha azt mondod megpróbáltad, akkor visszavonom minden szavam. Megpróbáltad? Megpróbáltál segítséget hívni? A kis rúnáidnak köszönhetően úgy tudom vannak trükkjeitek, .. Ó, vagy arra már nem elegendőek, hogy rövid időt nyerj magadnak? Vagy nem vagy talán elég gyors? Bocsánat! Biztosan én tévedtem valahol... – lendülettel, éllel beszélek, keserűen és kiábrándultan. Az, hogy eljutunk erre a pontra, várható volt, mégis fájdalmas megélnem. Úgy ácsorgok a szobában, mintha idegen volnék. Távol tőle. A mellkasom emelkedésének-süllyedésének tempója ritmusosan lassul, lágyul a szívverésem, érzem, hogy meghűlök. A vita közöttünk nem tölt fel jóleső adrenalinnal. Fagyos lenyomatot hagy maga után mozgatóizmomon, biztosítva arról őt, s magam is, hogy vége van.
A vita átfordul, megváltozik a tekintete, a hangja, a levegő közöttünk. Szavai elérnek, ó, de még hogy elérnek, mégsem válaszolok. Lehajtom fejem és veszek egy mély levegőt, ahelyett, hogy szavakkal válaszolnék, tekintetem az ajtóra tapasztom. Megviselt a mai nap. Elfáradtam. Belefáradtam. Összetörtem. Majdnem elveszítettem... És most, végül elveszítettem. Az élete mégis többet ér nekem annál, minthogy önzőn belekapaszkodjak a szívemtől vezérelve. Nem lehet. Ujjaim játszanak egymáson, sokatmondó pillantással nézek felé, hogy aztán elrendezve arcjátékom, végül távozzak. Ideje van. Még mielőtt csúnyább dolgok is elhagyják az ajkaink. Az ajkaink, amik egymást becézgették, most nem okoznak örömet... csak fájdalmat hagynak maguk mögött. Háttal fordulok, az ajtó felé lépek, fejemben visszhangoznak az elhangzott szavak, fájnak és meggyötörnek, amikor hangja ismét utánam nyúl, gyengéden, törődőn, kapaszkodva. Le kell hunynom szemeim egy pillanatra, hogy ne adjam meg magam neki. Nem sokon múlik, hogy ne rohanjak hozzá és töröljem el minden ostoba vagdalkozásunkat, mégsem teszem. Komótosan felé fordulok, hogy szemeink még egyszer, utoljára láthassák egymás kétségbeesett, fájdalmas arcát, mielőtt elszakadnánk.
-  Én is sajnálom. – rázom a fejem, fáradtan, vontatottan, megadva magam neki. Látványosan kimutatva, mennyire fáj az, ami történik. Szemöldökeim szomorúan futnak össze, nedvesítek ajkaimon és hagyom lábaimnak, hogy visszavigyenek hozzá, a közelébe, az ágya mellé. Erőtlenül pillantok le rá, hallgatva a szavakat, amikkel láthatatlan láncokat épít bokáimra, csuklóimra és a szívemre. Mintha fizikai fájdalmat okozhatna velük, némán felsóhajtok, leejtve fejem, közben zsebembe futnak ujjaim. -  Shhhhhh. Ne. Nem kell megváltoznod, Alexander, tökéletes vagy, ahogy vagy! - őszinte, kissé nyers mosoly fut arcomra, hogy azt felváltsa valami elszánt és mély. -Én is szeretlek.., de nem élném túl, ha elvenné az életed. – suttogom, halkan, hogy ne hallja más, csak ő. Senki más, csakis ő. Majd kihúzom kezem kabátom zsebéből, s a tőle kapott amulettet csúsztatom az ágya mellett ácsorgó szekrény tetejére. Nem maradhat nálam, mert akkor megtörök. Egy lesajnáló pillantást ejtek még utoljára a tárgya, mielőtt sebesen elfordulnék és távoznék a szobából, hátrahagyva a legkedvesebb ajándékot, az összetört szívemet, és a szerelmet, ami erősebb volt mindennél, amit eddigi életem során tapasztalhattam...


   || s p a r k~ ||


Köszönöm a játékot! nyomi  
Várom a következőt...  muhaha
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Malec
Épp csak összesodort az ár, de a sors az elválaszt már, és nincs kiút.
Ez az egész nem velem történik, nem itt és nem most. Az agyam elutasítja, meg sem próbálja feldolgozni a hallottakat, csak tehetetlen gyerekként kirekeszt minden információt és tagad, hevesen tagad. Nem lehet igaz. Nem lehet vége. Így nem. Most nem. A remény, hogy talán megmenthetem még a kapcsolatunkat, s talán megtalálom a megfelelő érvet, mellyel hathatok Magnusra, még ott pislákol bennem, és minél inkább kétségbeejtenek a szavai, annál erősebben lángol fel. Minden rendben lesz, mindennek rendben kell lennie! Nem lehet, hogy önerőből szakítsuk szét a kapcsot, mely összetart minket. Még ha ő el is engedi a maga feléről, én képtelen vagyok rá, és nem is akarok megválni tőle. Miért tépném ki szándékosan a saját szívemet? Az életemért? Tudom, hogy ő sem ezt akarja, pont ezért próbálom megmásítani a döntését. Ha egyikünk sem szeretné, ha mindkettőnknek fáj, akkor ez egy rossz elhatározás - miért nem látod be végre?
Elrántja a karját, és olyan, mintha a gyomromba taposna ezzel. Kezem sután markolja a levegőt pár döbbent pillanatig, majd tétován leengedem az ölembe a kezem. Heves tiltakozásom szép lassan eltompul, hogy helyette izzó dühnek adja át a helyét. Mintha csak a gyász fokain lépkednék, úgy sodródom a tagadástól a haragig. Hiszen együtt kéne működnie velem! Igenis együtt kéne ezt megoldanunk, nem egymás nélkül! Nem akarom hagyni, hogy Asmodeus győzzön. Nem azért mentem át a kiképzésen és nem azért rejtegettem ilyen sokáig a valódi vágyaimat, hogy aztán lemondjak az első személyről, aki képes volt meglátni engem, az igazi énemet, és pláne nem egy démon miatt. Hirtelen irritálni kezd minden, a szavai, ez az egész nonszensz vita, az, hogy fel sem tudok kelni, hogy legalább megragadjam és értelmet rázzak belé. Hergel a szoba lámpáinak éles fénye, és a saját tehetetlenségem is.
- Mi mást kellett volna tennem, fordítsak hátat és szaladjak el, amint meglátom? Szerinted csak úgy hagyta volna, hogy harc nélkül lelépjek? - hangom indulatoktól dagad, pillantásom szinte sistereg bőrén, mielőtt elrántanám a fejem. Megértem, mennyire nehéz lehet neki, hogy úgy érzi, miatta kerültem bajba, de nem volt túl sok választási lehetőségem onnantól kezdve, hogy besétáltam Asmodeus csapdájába. - Szerinted én azzal a tudattal mentem oda, hogy ő ott lesz? Talán én akartam, hogy végezzen két mondénnel és bedőljek a trükkjének? Még csak nem is egyedül mentem oda, hárman voltunk. Emlékeztesselek rá, hogy ők milyen sorsa jutottak? - elakad a hangom, tehetetlenül markolom fel a takarót az ölemben. Nem én akartam megmérkőzni Asmodeussal, ő kényszerített bele. Én csak azt szerettem volna, ha a pusztulásával nem fenyeget többé ártatlanokat, sem pedig Magnust. Őt akartam óvni, de nem kerestem volna fel emiatt önszántamból az apját, főleg nem ilyen áldozatok árán, ezért nem érzem jogosnak, hogy kikapok mindezért. Sosem lennék annyira felelőtlen, hogy bajba sodrom a társaimat.
Minden egyes számonkérése mélyebb lyukat üt a mellkasomba. Képtelen vagyok felfogni, hogyan hibáztathat engem a történtekért, amikor az egyetlen felelősségem talán az, hogy én támadtam meg őt először - de hát Asmodeus egyértelművé tette, milyen szándékkal csalt a temetőbe. Ha nem kezdeményezek harcot, akkor is rám támadt volna. Magnusnak kéne a legjobban tudnia, hogy én nem vagyok olyan, mint Jace, nem szokásom fejjel menni a falnak és veszélyt generálni; őszintén szólva még sosem szidtak meg azért, mert felelőtlenül viselkedtem volna. Ő viszont úgy állítja be, mintha ez lett volna a tervem, mintha az ütközetem Asmodeussal valami gyerekes lázadás lett volna, mellyel neki akartam fájdalmat okozni, ettől pedig eltörik bennem valami.
- Ó, az Angyalra, Magnus! - csattanok fel, idomulva szavai hevéhez és hangmagasságához, arcom pedig ugyanazt a fájdalmat és feszültséget tükrözi, mint az övé. - Nem én kerestem fel őt, ő jött el hozzám! Komolyan azt hiszed, hogy adott volna lehetőséget rá, hogy értesítselek téged? Mit kellett volna mondanom, kérjem meg, hogy hagyjon időt, míg felhívok valakit? Tényleg azt hiszed, csak azért esett nekem, mert addig hergeltem, hogy nem maradt választása? Az elejétől fogva ezt tervezte és nem tehettem mást, mint ami a kötelességem is. Megpróbáltam elpusztítani, és újra megtenném. - Mert tetszik neki vagy sem, ez a munkám, a küldetésem, az életem. Erre esküdtünk fel, és csak azért, mert az apjáról van szó, vagy mert erősebb démon, mint akikkel eddig dolgunk volt, nem hátrálok meg előle. Ezt a temetőben is így gondoltam és most is így gondolom. Utolsó megjegyzése azonban kioltja bennem a vita hevét, fájdalmas grimasszal arcomon fürkészem tartózkodó, elhidegült vonásait.
- Nem fog békén hagyni csak azért, mert szakítasz velem... Ezzel csak az ő malmára hajtod a vizet. Szerinted nem pont ebben reménykedik? - El akar szakítani Magnustól mindent, ami számára kedves, és ő pontosan ezt teszi, ellök magától és még van képe ezt úgy feltüntetni, hogy nekem tesz vele szívességet. Ez nem is dühít már, hanem egyenesen fáj. Ha szerinte nem vagyok képes megbirkózni az Asmodeus által jelentett problémával, és ha nem tart annyira, hogy ebben a helyzetben belém kapaszkodjon... Akkor nem tudom, mi mást tehetnék, hogy megmásítsam a döntését. Hiszen nekem ebbe nem is lehet beleszólásom, mintha csak egy gyerek lennék, aki felett apáskodnia kell. Csakhogy én nem Raphael vagyok, hanem partnere, társa, egyenlő fél a bajban. Miért nem bízol abban, hogy együtt menne?
A harag olyan gyorsan elpárolog belőlem, amilyen gyorsan jött, s nem hagy maga után mást, mint kimerültséget, kétségbeesett beletörődést, értetlenkedő fájdalmat. Magnust fürkészem, kérlelőbben, mint valaha, s bár nem érhetem el, mégis úgy mocorgok, hogy közelebb férkőzhessek hozzá, akár csak centikkel is.
- Magnus... Sajnálom... - hangom megbánást és megadást tükröz, már nem érdekel, kinek van igaza vagy sem, egyedül a békülésre vágyom. Magamra vállalom az egészet, nem dacolok többé, hadd legyen mindez az én hibám! De kérlek, ne jelentse ez azt, hogy elhagysz engem! - Talán nem voltam elég elővigyázatos, vagy felkészült... De változtatok, bármin, amit csak kérsz! Bármit megteszek. Szeretlek! - Szinte már suttogva kérlelem őt, ellágyulva esdeklem érte, hogy ne adjon fel engem, sem kettőnket, ne mondjon le arról a bimbódzó útról, melyet közösen tapostunk eddig. Szívünkben érzés, meg erő, de van, mit meg nem old. Erős a hit, de látod, minket fel nem old. Mondd mért sápadt így el bennünk a fény?
❖ Megjegyzés:    ❖ Zene: the way you left me
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alexander & Magnus
I was thinking about You...

Látom, hogyan törik darabjaira, amikor gyenge állapotában lassan felkúszik a felismerés. A felismerés a szituációra vonatkozóan. Nyelnem kell, megfeszítenem arcizmaim és állam szegnem. Szembe kell néznem a legszörnyűbb démonnal, ami valaha fenyegetett. Azzal, hogy elveszítelek... Megköszörülöm torkom, próbálok a lehető leghűvösebben ácsorogni előtte. Nincs kegyetlenebb, mint amikor ezer darabra hull az ember, mégsem mutathatja jelét. Ahogyan én most. Viaskodik bennem az önző szörnyeteg, aki miatt ilyen állapotba került és az elszánt fájdalom. Elhatároztam magam. Abban a percben, amikor a temetőbe sápadt, eszméletlen, vérben ázott teste mellé térdeltem és reszkető karjaimba fogtam alakját, döntöttem. Nem tudnám elviselni, hogy újra és újra játékául esik apámnak. Nem lehet. Hogyan maradhatnék veled, mikor veszélyt jelentek rád?!!?
Leejtem pillantásom. A távolság közöttünk elég erőt ad, hogy a leomló belső váz újra és újra épüljön, miközben elég egy mély levegő, vagy egy hosszabb szemlehunyás. Rezignálnak csontjaim, tudom, hogy ujjaim fagyosak, érzem. Ajkaim, térdeim reszketnek. Gyomromban görcsös fájdalmat szül lelkem vívódása. Látom, ahogy belső démonom a szerelmes lelkembe szúrja tőreit. Ne hidd, hogy csak te vagy sebezhető ezektől a szavaktól... Öngyilkosság megfosztanom magamtól azt, ami éltet. Mégis megteszem. És ezért haldoklom. Érzem, ahogy percről perce zuhan össze a sistergő lélek odabenn, s hiába nyúl érte szívem, az eszem heves tiltakozással útját állja. Létezik ennél szörnyűbb tett? A magad keze által összeroppantani szíved, hogy végül ne maradhasson szemernyi ellenállás sem azért, hogy megpróbáld jóvátenni, vagy legalább átgondolni? Saját démonom rajzol láthatatlan bilincset, ólomsúlyú nehezéket lelkem és szívem karjaira. Elzárva ezáltal érzelmeim egy biztos fal mögé, mely előtt állva nem hallom meg üvöltésük és nem leszek elég gyenge ahhoz, hogy elérzékenyüljek. Hallom azt az egyetlen szót, amivel Alexander megpróbálja eltörölni azt, amit gondolok, érzek, de hiába sorozza szívem fájdalmas tekintete, megacélozott belsőm megfeszül és kész rá, hogy bevigye az utolsó döfést szívembe. És a tiédbe...
Tiltakozását meghallva fejem gyengén megcsóválom és elpillantok a szoba egyik sarkába róla. Számítottam rá, hogy nem fogja megérteni. Lejátszottam fejemben ezt a percet és bizony tudom, hogy amint magára hagyom, megtelik majd mellkasa dühvel és haraggal, mégis vállalom ezt- csak azért, hogy élj. A takarót ledobja magáról, mire ráemelem tekintetem és egyetlen karnyújtással meggátolom, hogy felkeljen és lázadása fizikai tettekben is megmutatkozzon. Erővel tartom vissza, mert kell, mert muszáj. Látom a mérget, amivel rám pillant, mégis állom a szemkontaktust. Hagyom, had jegyezze csak meg, hogyan vetettem véget kettőnknek. -  Alexander... – szólnék közbe heves tiltakozásába, de mindhiába, folytatja és mondandója végén még a leejtett karom után is kap, hogy azt megragadva közelebb húzzon, de nem hagyom - kitépem kezem övéből és olyan távolságra hátrálok, hogy képtelen legyen az ágyból elérni. -  Összetartanunk? Tényleg ezt a szót akarod használni? Összetartottál velem, amikor a temetőbe voltál olyan botor, hogy megpróbáld legyőzni? Hm? – szemöldökeim értetlenül összefutnak, keserű csalódottsággal nézek rá. -  Eszméletlen voltál. Meg is ölhetett volna! És nem azért, mert árnyvadász vagy, azért, mert hozzám tartozol... tartoztál. – javítok végül, véve egy mély levegőt. Fejem csóválva elpillantok az ajtó felé. Megértem az érzéseit, megértem a dacát, de nem fogok engedni. Döntöttem. Bele kell idomulnia ebbe, vagy roppannia, legyen bárhogy is, még egyszer Asmodeus keze által nem esik baja - miattam.
Ismét megszólal, de már pillantásom nem ajándékozom neki. Leszegem tekintetem és nyelek egy nagyot. Ajkaim vékony vonallá formálva lépek egyet jobbra, testsúlyom hol egyik lábamon, hol a másikon felejtem. Sóhajtva csóválom meg a fejem. Legszívesebben elmenekülnék a szobából, de nem hagyhatom csak úgy itt. Még egy szó, ami összeroppant, de végül nem gyengít meg. Nem lehet. Nem, nem, nem - mantrázom mélyen.
-  Elég. – ejtem ki ezt a szót, hogy végül fejem nem mozdítva, tekintetem neki szenteljem. -  Nem foglak kockáztatni. Erre születtél?! Hogy démonokat ölj?! Alexander, nézz már végig magadon! – fordulok felé, hangom valamivel élesebb és erősebb, mint eddig. -  Nem látod, hogy mit tett veled?! Démonölő vagy, vagy sem, ezt nem fogom engedni... Megoldjuk együtt... – erőltetett, keserű nevetés és fejcsóválás kíséri szavaim. -  Mégis mikor? Mikor magadba indulsz neki apámnak? Vagy, amikor már a halál küszöbén ácsorogva érkezem melléd?! Tudsz róla, hogy mennyire aggódott érted mindenki?! Alexander, felfogod egyáltalán, hogy bele is halhattál volna ebbe?! Ne gyere nekem az összetartozással. Egy dolgot kértem tőled! Egyetlen egyet. – lépek közelebb határozottan, belefúrva tekintetem övébe. -  Maradj távol apámtól. – tárom szét karjaim, majd jobbom előre tolva végig vezetem ujjaim alakjának útján. -  Ha nem tartozol hozzám többé, nem vagy érdekes a számára. – keserűn, hűvösen ejtem ki ezeket a szavakat, megigazítva tartásom, kihúzva vázam. Nedvesítenem kell torkomon. Bárhogyan is érzel most, táplálj haragot, mérget, elég erőt ahhoz, hogy beletörődj e percben a távolodásba. Nem baj, ha meggyűlöl, nem baj, ha gyávának fog ítélni, mert annál simulékonyabban határolódunk el. Én pedig annál nyugodtabb leszek, ami Asmodeust illeti.
Pillantásom végig fut rajta, szomorúan hajtom meg fejem, hogy végül az ajtó felé pillantsak. Nem kívánom tovább boncolni ezt a beszélgetést, de persze, meghagyom neki a lehetőséget, hogy védelembe vegye a kapcsolatunkat, hiába is tenné...


 the silence hits so hard~|| let me just give up... ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Malec
It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts...
Várakozón nyújtom felé a kezem, és nem értem, miért nem jön, miért nem siet hozzám közelebb, amikor hívom. Hiszen ő az egyetlen, aki enyhíthetné a görcsös szorongást a mellkasomban, ő az egyetlen, akinek a közelségére, a hangjára, az ölelésére vágyom jelenleg, és minden önhittségtől, beképzeltségtől mentesen tudom, hogy ez a sóvárgás kölcsönös. Őt is megviselték a történtek, érzem és látom rajta, tehát minél előbb össze kéne bújnunk, egymásba kapaszkodnunk, hogy átsegítsük a másikat ezen a buktatón, hogy együtt átlendüljünk a Poklon és visszataláljunk önmagunkhoz, oda, ahová tartozunk. Miért tétovázol hát?
Ahogy belekezd, értetlenül ráncolom a homlokomat. A szavai egyszerűen nem nyernek értelmet még mindig zsongó, sajgó fejemben, túl ködösek a gondolataim ahhoz, hogy összekapcsoljam, tovább gondoljam mimikáját, testének játékát vészjósló bevezetőjével. Csak az utolsó két szó súlyos koppanását érzem, mintha ólommal ütnének mellkason, és a legrosszabb, hogy nem értem, miért. Nem elég. Tudom, hogy baj van, a hanghordozása, a pillantása egyértelművé teszi, és ahogy megérzem legnagyobb félelmeim karcos kaparászását bensőmben, jeges rémület zúdul végig rajtam. Mindig ettől rettegtem a legjobban, hogy azok, akiknek mindennél jobban meg akarok felelni, belátják, hogy az igyekezetem, az erőfeszítéseim nem elegendőek - hogy én, nem vagyok elég. S most különbözik ugyan a helyzet, hiszen mindkettőnket megbélyegez ezzel a jelzővel, csak még rosszabbul érzem magam tőle. Miről beszélsz? Hiszen pontosan ez elegendő. Nem számítanak a körülmények, nem számít semmi más azon kívül, hogy szeretjük egymást. Erre építkezünk, erre támaszkodva fejlődünk. Nem húzhatod ki az alapot mindkettőnk alól, mert akkor összeomlik, amit eddig felépítettünk!
- Nem... - tehetetlenül csóválom a fejem, tagjaim, egész lényem felélénkül szavaitól. Ahogy magyarázni kezdi, miért jutott erre a döntésre, egyre inkább összezavarodik bennem minden. Hiszen semmi értelme annak, amit mond; most kéne jobban kapaszkodnunk egymásba, hogy ne téphessen szét minket egy démon játszadozása. Ehhez képest ő éppen ellökni készül magától, és minél inkább belevon gondolatmenete szövevényes hálójába, annál kevésbé értem, hogyan juthatott erre a következtetésre. Gyávaságból, mondatja egy hang a fejemben, és szeretném, ha igaza lenne, mert akkor őt hibáztathatnám mindenért; de tudom, hogy nem így van, Magnus nem gyáva, épp ellenkezőleg, és mindent azért tesz, mert törődik velem. Ez a legrosszabb, és úgy érzem, ennél jobban nem is fájhatna. Hiszen pont azért veszítem el, hogy nekem jobb legyen? Hol ebben a logika, az értelem? És ha nincs benne szemernyi sem, mégis hogyan dolgozzam fel a döntését? A döntését, melyet nélkülem hozott meg... Lepecsételte, tollvonással áthúzta mindkettőnk sorsát, mintha én nem is szólhatnék bele, mintha az én akaratom, az én véleményem nem számítana már az ő döntésében. És ez dühít, a fájdalom, a megbántottság és még megannyi érzelem szétfeszít belülről, kitisztítja a fejem, elnyomja fizikai gyengeségem és feltölt annyi energiával, hogy már pattanjak is ki az ágyból. Le kell beszélnem erről a hülyeségről!
- Mi? Nem... Ennek semmi értelme. Magnus... - lerántom magamról a takarót és mozdulnék, de karja visszatart. Tekintetem késként vágva villan rá, amiért nem hagy felkelni, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy jobban ellenkezzek. - Ezzel csak megadod Asmodeusnak, amire vágyik... Pontosan ezt akarja, szét akar szedni minket. Ami történt, egyáltalán nem a te hibád... Bármit is hoz a jövő, együtt tudjuk csak megoldani. Pont ezért kell összetartanunk.
Ismét felé nyújtom a kezem, hogy megérinthessem a kezét, a karját, bárhol, ahol érem, akár még gyengéden, de határozottan magam felé vonva is őt. Nem akarom, hogy vége legyen, ráadásul hogy így legyen vége... Tudom, milyen konok, de ebbe az elhatározásába nem vagyok hajlandó beletörődni, hiszen értelmetlen, fájdalmas és még butaság is. Vele akarok lenni, és tudom, hiszem, remélem, hogy ő is így érez - akkor miért engednénk, hogy a félelem közénk álljon?
- Magnus, megoldjuk valahogy... Ketten, együtt megoldjuk. Erre születtem, ez az életem, démonokat ölök, és veled együtt leszámolunk bárkivel. Azzal nem óvsz meg, hogy ellöksz magadtól, ezzel csak... Ah... - Nem tudom, mi mást mondhatnék még, a szavak összekuszálódnak a fejemben, és nem jut eszembe semmi más, amivel a döntése ellen érvelhetnék. Nem elég, nem elég, mint valami fantom, úgy kísért ez a két szó a fejemben, és egyre riadtabbá tesz, mert érzem, látom, hogyan siklik távolabbra tőlem, és nem tudom, mit tehetnék, mivel akadályozhatnám meg, hogyan nyúlhatnék utána és oszlathatnám el az összes démont, mely rémképekkel kísérti. - Kérlek... - biggyesztem még hozzá halkan, esdeklőn. Nem szégyellem, hogy könyörögnöm kell, hiszen túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem. Így is olyan rövid az idő, amely kettőnknek adatott... Ne rövidítsd meg még jobban! Szükségem van rád. Nem akarom tudni, képes vagyok-e élni nélküle. Nem akarom megtapasztalni, milyen, ha hátra hagy. Nem érdekel egy olyan holnap, amelyben ő már nincs velem.
❖ Megjegyzés: ...we're not broken just bent, and we can learn to love again. ❖ Zene: i'd go black
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alexander & Magnus
I can't live like that...

Felemelkedő kezem sugallja, hogy meg akarom érinteni az arcát, mégis visszaejtem törzsem mellé kezem. Kihúzom magam, hagyom, hogy tekinteteink ütközzenek. Lásson a lelkem mélyére, falja fel, amit ott talál, raktározza el és vigye magával, mert többet nem adhatok… Egy részem követeli, hogy lökjem el a saját és mindenki más biztonsága érdekében, és szeretném azt gondolni, hogy ez vagyok én – Magnus Bane, a boszorkánymester és a démon ivadék. Ez a felelősségteljes hang az agyam hátsó részében. De most még Ő van elöl, az ő kezében von az irányítás, szóval hogy szólalhatna meg az én hangom a háttérből? Ebben a pillanatban az agyam nagyobb részét kitevő vágyakozás, az igény, hogy a karjaimba zárhassam és érezhessem a estének melegét, törődését, a szívének dallamával, nem törődve a következményekkel és a veszélyekkel, ez az önző szörnyeteg vagyok. Ezt pedig nem engedhetem. Nem lehet. Szemöldökeim szomorúan futnak össze, hiába rándul görcsösen mosolyra szám szeglete. Képtelen vagyok íriszeimből eltüntetni azt, ami szétcincálja mellkasomban dobogó mozgatóizmomat. Érzem, hogyan karistolja a fájdalom a lelkem falait, miközben nézem őt, ahogy kiejti nevem. Szétárad bennem a meleg, az a meleg, amitől megválni készülök…
Nézem, próbálom megérteni, hogy mit jelent nevem ajkain. Annyiszor kívántam ezt az egy szót hallani hangján, mámorosan, szenvedélyesen, szerelmesen, de most, gyilkos hallanom azt a halovány reményt, mit ebbe az egy szóba képes belesűríteni. Közelebb mozdulnék hozzá, átölelném, láthatatlan szárnyaimmal óvnám, örökké… óvnálak! De nekem nincsenek hófehér, puha, bársonyosan feszes csodáim, nekem ez nem adatott meg és talán soha nem is fog. Az én sorsomat valaki más hordozza tenyerén, nem engedhetem, hogy veled is ezt tegye. Még egyszer nem. És akkor szavaid lemossák arcomról apró, halovány, fakó mosolyom. Ádámcsutkám reflexből ugrik, kénytelen vagyok lepillantani közénk. Bűnbánat mardos, fogaival húsomba váj, érzem, hogyan marcangol, erősebb, minden fizikai fájdalomnál. Soha nem bántottak még annyira, se szóval, se cselekedettel, mint amikor az életed fénye pislákolt karjaimban…
-  Igen, tudom. – keserű pillantást vetek oldalamra, talán az íján állapodik meg tekintetem, magam sem tudom. Súlyos teher nehezedik a vállaimra. A halálok, mindaz, ami veled történt, nem Alexander lelkére nehezedik, enyémre. Én fogok összeroppanni apám tetteinek súlya alatt, mert ez nem szólt másról, csak rólam és a halandóságomról, amire szomjazik. Kegyetlenül liftezik a gyomrom. Én, aki mindig tiszta és csodálatos vagyok, most vérben fürösztött ruhákban, tépve, fáradtan ácsorgok előtte, mint egy gyerek, aki legszörnyűbb tettét igyekszik bevallani. S talány így is van. Elismételi szavait, újabb törőket szúrva szívembe, minden szúrás gyilkos, de a nagy egész az, ami kirángatja motorom mellkasomból. Nyelnem kell, újra és újra. A hangjában érzett düh, kétségbeesés semmi ahhoz képest, amekkora fájdalom vibrál vénáimban. Szeretnék elmenni, eltűnni, átadni magam Asmodeusnak. Akkora repedés költözik közénk, hogy nincs az a hosszú kar, amivel érted tudnék nyújtózni, pedig szeretnék. Nagyon szeretnék!
Nem szólalok meg, tekintetem sem engedem ráemelni. Hogyan küzdhetnék meg ezzel? Hogyan bírjam el ennek a terhét? Ha nem élte volna túl, most mit tennék? Asmodeus könnyű szerrel végezhetett volna vele, egyetlen csapással. A könyörülete annak pecsétje, amit tenni készülök. Hogyan születhetett szerelmünk ennyire rossz csillagzat alá?
Ismét megszólal, én pedig kis híján elnevetem magam. Most emelem rá újonnan tekintetem, hogy íriszeink találkozzanak, összeforrjanak és meséljenek lelkeink egymásnak néma szíveinkben elsuttogva a kimondhatatlant. Látom finom mosolyát, s figyelem, ahogy tenyerével értem nyúl. Felsóhajtok és vetek egy laposoldal pillantást az ajtó felé, majd rá újra. Egy bátortalan lépés, majd még egy, végül az ágy végében kihúzva megtorpanok, hogy kihúzva magam, összeszedjem az összeszedhetetlent…
-  Tudod, időnként előfordul, hogy ha két ember szereti egymást, az ... – íriszem övéibe fúrom, szám sarkai rándulnak, levegőt sem veszek, ahogy mellkasomban az ólomsúly nyomni kezdi szívem, kipréselve belőle legszebb és legigazabb érzelmeim. -  …nem elég. – vázam megfeszül, egész alakomban megtörök, úgy érzem, nem vagyok elég határozott, ezért a kétségeim legapróbb jeleit is elsimítom arcomon, rezignáló hangom helyrehozom, térdeim remegését megfeszítem. Szomorúan összefutó szemöldökeim érzéketlenné változtatom. Nem hagyhatom szó nélkül faképnél, ezért magyarázattal kell szolgálnom, finoman bevezetve azt, amiről az iménti órákban döntöttem.
-  Ők nem miattad haltak meg. Az én hibám volt! Asmodeus és köztem Te vagy az egyetlen akadály. Miattad nem voltam elég erős, hogy szembe nézzek vele és miattam bántott téged végezetül… Megengedtem neki, hogy ő lépjen először és rajtad keresztül árthasson nekem. Tudván, rendelkezem gyengeponttal... – megfeszül arcszerkezetem, enyhe grimaszba futva, majd ajkaim vékony vonallá formálva lehajtom fejem. Nehéz a szemébe mondanom, hogy hitvány születésem jogán kell elvágnunk kettesünket. -  Még egyszer ezt nem engedem meg... – íriszeim beleszúrom övébe, határozott kiállást és hangot mellékelve a szavaim mellé. Bárhogyan – bármit is mondanál, kevés lenne ahhoz, hogy meggyőz. Láttalak ott, vérbe fagyva, összetörve, kiszolgáltatva, … nem bírom elviselni a gondolatát, hogy még egyszer ez megtörténhet veled.
-  Vége van, Alexander. – magam sem ismerem fel a magabiztosságom, megrémiszt ,mennyire hűvösen tudom kiejteni ezt a három szót. Sosem képzeltem, hogy a neve egyszer majd így bukkan fel belőlem. Mindenesetre még nem mozdulok, állom tekintetét, válaszát, bármit, amit mondana. De, ha felkelne, azt megakadályozom. Egyetlen előre feszített karnyújtással lefogom, ágyban tartva őt...




 :38:   || boldogat... ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Malec
I did feel you there and it did make a difference, so... thank you!
Az álom és a valóság elmosódik, az a lehelet vékony hártya, mely törékeny, mint a pillangók szárnya, fájdalmas recsegéssel szakad cafatokra, amint a két világ eggyé olvad előttem. Hol a temetőben vagyok, Magnus karjaiban, hol az Intézetben fekszem. Egyszer még Asmodeussal harcolok, érzem a szeráfom markolatát a tenyerembe simulni, majd ismét gyerekek vagyunk, és Jace gyakorlóbotokkal támad rám. Az emlékek belekeverednek a fájdalom szülte illúziók által elborított valóságba, és a tudatom, mint olyan, megszűnik létezni. Aztán egyszer csak melegséget érzek, ismerős illat tekeredik az orromba, ahogy fejem valami puhára kerül. Melegség simít végig az arcomon, és a gyomrom ösztönösen bukfencet vet a pillangórajtól, mely versenyre kél ketyegőm körül. Nem kell ébren lennem, hogy a testem reagáljon a közelségére. Tudtam, hogy eljössz! Tudtam, hogy neked sikerülni fog! Menj és segíts a többieknek! Kérlek, keresd meg őket! - Egyre hangosabban ordítom, a szavak mégsem képesek kitörni elmém ketrecéből. Ajkaim artikulálatlanul formálódnak, erőfeszítésem erőtlen nyöszörgésben hal el, majd a világ ismét elmosódik előttem, aranyló örvényként szippant magába a rideg, tudattalan sötétség, és a pillangók verdesése a gyomromban jeges pengetánccá változik. ...lexand...
Nincs ott semmi. Én is semmi vagyok. Hideg van, mégsem érzem a végtagjaimat, alaktalanul lebegek az ürességben. Kezek simulnak a vállamra, de nem az én kezeim. Minden néma, olyan csendes, hogy már-már fájdalmat okoz. ...lexander... Melegség csorog végig a karomon, bizsergek. Látom a tenyerem, bíborban úszik, és ujjaim mögött megelevenedik a táj. Mint elszakított papír, úgy surran át a sötétségen a halál, az élettelen testek a sírkövek mellett. Rémek másznak be a szakadások mentén, elözönlik a semmit, árnyak vesznek körbe, keserű, jeges huzat fojtogat, aztán semmi, újból semmi... ...lec... Az Angyalokkal táncolok, Raziel és Uriel suhannak el mellettem, Rafael Magnus hosszú kanapéján ücsörög. A koktél íze égeti a nyelvemet, fogalmam sincs, mikor került a kezembe a kristálypohár. Max első rúnás ceremóniáján állok, körbe vesznek a szeretteim, a melegség. Itt jó, itt nem fázom... Kortyolok a koktélból, de az ízek a torkomra csavarodnak. Fuldokolva köhögök fel, miközben a méreg elszorítja a légcsövemet, a pohár kihullik a kezemből és darabokra törik a hóban, agóniámat azonban körülöttem senki sem veszi észre. ...Al... A méreg felszaggatja a húst a karomon, porhanyóssá töri a csontokat, befúrja magát a bőröm alá, ezernyi sebet ejtve. A fájdalom ott áll mögöttem, kesernyés az illata, mint Asmodeusnak, lehelete jeges, mint a halálnak, felborzolja a tarkómon a pihéket. ...lec!... Kezek ragadnak meg, ismerős melegség szorítja a vállam, mely lassan belopakszik a mellkasomba is, harcra kél az enyészettel. Alec! A nevemen szólít.
- Alec!
Fény szökik be a pilláim alatt. Tompán daloló hangok, kezek melege, színes foltok táncolnak a szemem előtt. Borzasztóan fáj mindenem, úgy érzem, darabokban vagyok, és élettelen porcikáimat merev rudak tartják össze, melyen épphogy csak enyhít Magnus varázslatának hűsítő lágysága.
- Alec.
Lassacskán materializálódik körülöttem a világ, visszazuhan képlékeny illúziójából formázott, anyagi létébe. Eltűnnek a lidércek, s mintha csak szeráf lennék, mely angyali nevére aktiválódik, a családom hangja úgy ránt vissza egyre biztosabban a valóságba. Érzem az ágyat a testem alatt, érzem a kötést a bőrömön, érzem Jace kezét, mely a vállamat szorítja, és Izzyét a csuklómon. Magnust sehol sem érzem, csak hűlő nyomát a bőrömön, de túlságosan erőtlen vagyok ahhoz, hogy felszólaljak ezellen.
Élek.

***

Végre megpillantom őt.
Sikerült visszanyernem annyira az erőmet, hogy feljebb üljek az ágyon, és mivel senki sem volt hajlandó mondani nekem semmit a küldetés végéről, melyet már eszméletlenül éltem meg, lerántottam magamról a takarót és eltökéltem, hogy kifaggatom Magnust én magam. Ekkor elhagyta egyikük száját az ítélet, mely olyan erővel koppant a tarkómon, mintha kalapáccsal sóznának fejbe: meghaltak. Két ártatlan mondén, hogy Asmodeus odacsaljon engem. Két árnyvadász, hogy esélyük se legyen közbeavatkozni. Négy ember veszett oda egyetlen este alatt, pusztán az én hibámból. Olyan erőtlenül és falfehéren borultam vissza az ágyra, hogy percekig hozzám sem mertek szólni. Ezek szerint nem sikerült. Nem tudtad megmenteni őket, igaz? Azt mondják, nem az én hibám, ne emésszem magam. Én voltam ott és nekem nem sikerült megmentenem egyiküket sem - mégis kinek a hibája lenne? Asmodeusé? Démonok mindig is voltak, hát nem a mi dolgunk, hogy megálltsuk őket ahelyett, hogy főszereplővé válunk a kegyetlen játékaikban?
A szemközti falnak támasztott íjamat bámulva lélegzem, mikor belép. A látványa egyből életet csal kiüresedett lélektükreimbe, szikrája pattan a kihunyóban lévő fénynek, ahogy megpillantom őt. Mellkasomat nem fedi semmi a kötéseken túl, a takaró könnyedén leomlik rólam, ahogy feljebb ülök. A hangja új erővel tölt el, végigáramlik a testemben és úgy érzem, képes lennék újra íjat ragadni, hogy felvegyem a harcot a világ ellen. Érte.
- Magnus!
Annyi mindent mondanék, és azt sem tudom, hol kezdjem; ambivalens érzések feszítenek, szinte darabokra zuhanok a súlyuk alatt, így belesűrítem az összeset egyetlen szóba, a nevébe, olyan örömmel, amelyet csak ő képes kiváltani belőlem. Nem is tudom, mit mondhatnék még, és mivel ő sem szól semmit, hagyom, hogy kissé még delíriumos gondolataim vezessenek.
- Csapda volt - Úgy ejtem ki a szavakat, mintha ő nem tudná, nem tudta volna már a legelejétől kezdve. Nincs bennem szégyenérzet, amiért félrevezettek, elmossa a harag, a kétsébeesés, a fájdalom és a tehetetlenség érzete. Az íjamra bámulok, olyan elemi dühvel, mintha az tehetne az egészről. - Csapdába csalt - Épp csak fogaim közt szűröm a szavakat, a takaróra köpöm őket, majd elrántom a fejem az ellenkező irányba, nézni sem bírom most az emlékeket, de azok ott vannak mindenhol, a falra festődnek, a szék támlájára, a karom sajgásába, bárhová nézek. Letapasztom tenyeremmel az oldalamon a kötést, ahogy feljebb tornázom magam a párnák hadán, melyeket Izzy tömött mögém. Tekintetem megpihen Magnuson, és a lelkem megnyugszik kissé. Ő a semleges terület a szobában, az egyetlen, aki láttán melegség önt el, és a rémképek messzire kúsznak.
- Köszönöm, hogy megmentettél - Fel-le liftezik rajta a tekintetem, magamba szívom a látványt. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, nem láthatom többé, és élvezem, hogy végül visszakaphattam - vagy inkább az Angyalok adtak vissza neki. Ajkam bizakodó mosolyra görbül, fölfelé fordított tenyeremet felé kínálom. Vágyom az érintésére, a közelségére, hogy eloszlathassuk a démonokat mindkettőnk fejéből. Az én erőm ehhez már kevés.

❖ Megjegyzés: ❖ Zene: wake me up
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Malec
hell - no

~ Alexander... -
A felismerés... Dühödt szélviharként hasít keresztül az érzékszerveimen egészen a tudatomig, már megint egészen közelről. Az arcomon tapogatózik a halál, ez most más, már nem lehet, nem, mert ez a valóság, ez egy töredék, elfordult a kaleidoszkóp és ezernyi mozaikja most olyan képet ad, amit sosem leszek képes elfogadni. Makacsul ragadja meg és próbálja őt elszólítani tőlem. A kétségbeesésből harag születik, és ez mindent elsöprő fájdalmat idéz meg bennem. Reszkető karokkal dobom el a készüléket magamtól, és formálom magam időközben. Akadályként húzódom közé és a halál közé, hogy annak küszöbére állva szembe nézhessek vele! Nem eresztem el őt. Ahhoz én gyenge vagyok! ...

••

Sztoikus nyugalommal ücsörgök a kanapén és folyton a telefont lóbálom ujjaim között. Befészkeli magát mellkasomban egy rosszat sejtető - alattomos lidérc. És nincs az a könyv, az a szórakoztató és némiképp hivalkodó, hobbi smink, vagy öltözék, ami ezen segítene. Még a lábam alatt tekergőző szőrgombóc sem elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmem az italról. Az aranyszínű löttyről, ami irányításom szerint kering körbe és körbe. Eszembe jut Luna és a galamblelke. Látom magam előtt Aleseat és a vad, tomboló szenvedélyt szemeiben. Tovább futnak lelki szemeim, megjelenik előttük Raphael, majd Lena. Utóbbiról továbbra sincs semmi hír - ekkor csattan a pohár feneke a kanapé mellett ácsorgó asztallapon. Felpattanok és a teraszra sétálok. Lassan, komótosan. Egyre csak ő jár az eszembe és a legutóbbi sikertelen akció. És a telefonhívás. Bár tudnám, hogy mi lehet vele...
Bal ujjaim zsebembe szöknek, s megakadnak. Tapintásra a mélázásom során nem jövök rá, mit érintek meg velük. Ám amint tenyerembe zárva kiemelem a sötét melegből és a fény, a friss levegő, a város szíve elé tárom, rögvest mosoly ugrik ajkaimra. Nézem az ajándékot, amit Tőled kaptam. Apró kedvesség, mégis léleképítő.
Elnézem egy darabig, amíg fel nem csörren a telefonom. Legszívesebben nem fordulnék érte, nem sietnék a kanapéhoz, de tudván, hogy Lena élete veszélyben van, bármilyen csekély információmorzsa is ... többet ér, mint minden értéke lakásomnak!
Úgy nyúlok az eszközért, hogy attól félek orra esem. A várt információ helyett azonban olyan kép tárul elém, amivel nem bírok el. Szó se- a mellékelt szövegről. Gyűrűbe font ujjaimból mind a telefon, mind a talizmán alá zuhan és halk puffanással ér földet. Arcizmaim a másodperc töredékei alatt változnak. Nem fizikai erő az, mire ezekben a percekben szükségem van... Megtapasztalom jelen helyzetben, hogy a lelkem az, ami nem képes felfogni a jelenséget. Miattam haldoklik az, aki a világommá nőtte ki magát. Hogyan lehet feldolgozni ezt a hűvösséget? Hogyan gyógyíthatom meg azt a beszúró, éles karcolást, amit a pillanat rajzol a mellkasomra? Egészen olyan érzésem támad, mintha soha többé nem volnék képes uralni önmagam. Reszketnek az ujjaim, a tarkómban feszülnek az inak, és felrobban valami a mellkasomban, ahogy újra és újra és újra felvillan szemeim előtt a kép, ahogy ott hever Asmodeus mellett... nézem elsápadt arcát, szürke ajkait, elhomályosult tekintetét. A szám elnyílik, majd bezárul, majd ismét elnyílik és bezárul. A szemeimben mintha nedvességet éreznék, de képtelen vagyok rá, hogy felfogjam, hogy mi történik velem. A kellemetlen érzés ellenére próbálok észnél maradni, miközben lelkiekben, abban, ami engem önmagammá tesz, éppen belehalok!

Alig telik el egyetlen másodperc, vagy kettő, én máris féltérdre ereszkedem és a talizmánért kapok. A zsebembe csúsztatom a telefonomat - de hogy pontosan mikor, azt nem tudnám megmondani. Tenyereim közé szorítom a talizmánt, mintha csak vizet próbálnék tartani, olyan finoman - mégis olyan magabiztosan, erősen. Szinte fáj, éget, ahogy behunyom szemeim. Erősen, görcsösen húzódnak össze izmaim. Állkapcsom megfeszül. Mellkasomhoz szorítom, rákoncentrálok Alexanderre és addig nem is hagyom abba az összpontosítást, amíg fel nem villan a helyzete. Ahogy meglátom őt és vele Asmodeust, rögtön felegyenesedem, zsebembe tolva az ajándékot. Nem húzok kabátot, nem szöszölök tovább, nincs idő rá! Még csak segítségért sem szólok! Jobbom kirántva nyitok portált, szétfeszítve ujjaim, majd az ellenszéllel mit sem törődve vetem át rajta magam. Sűrűn pislogva, résnyire szűkült szemmel keresem Alexandert.
Nem telik el egy perc, mire meglelem. Asmodeus nevetését fejemben elfújja a szél. Nem tudok másra koncentrálni. Nem érzem a mellkasomban a fájdalmat sem, üressé válok, ahogy nézem elterülő alakját. Sikerül megbotlanom a körülötte elszórt halott mondének egyikében, amiatt grimasz szökik arcomra és egy szisszenés bukkan fel belőlem. Nem vagyok elővigyázatos, sem körültekintő. Amint az eszméletlen nephilim mellé zúgok a térdeimre, rögtön nyúlok érte.
- Alexander?! Alexander?! - másodjára valamivel selymesebb a hangom, finomabban tör utat magának, de ádámcsutkám továbbra is ugrál. Reszket minden porcikám, a vázam összezuhan. Nincs többé értelme, ha ... A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben. Nem. Nem. Nem. És nem. Ezek a szavak kavarognak a fejemben őrült mantrát alkotva. Az ölembe húzom, tenyerem arcára simítva próbálom magam felé terelni pillantását - mindhiába. Homályosul a látásom látva sebeit, vérben ázott alakját. Ajkaim reszketve, némán ejtik nevét mintha ez elegendő lehetne, megfeszült izmokkal kényszerítem magam egy újabb portál nyitására. Nem törődök olyan ördögi dolgokkal, mint az, hogy a mágiám használata miatt gyengülhetek. Pokolba a határokkal, ha te nem vagy jól!
- Sssshhhh, semmi baj. Itt vagyok! - karolom át karja alá kapva, hiába lenne szüksége óvatosabb mozdulatokra, finomabb fogásokra, nem tudok most ennyire udvarias lenni, mikor mellkasában a madárkám ilyen erőtlenül verdes. - Ostoba nephilim... - érzem, hogy a fájdalom mérget szül bennem, miközben vonszolom őt a portál felé. Az abból sistergő szél bele-bele tép kócos hajába, miközben vonszolom magammal. Ha apám most hátba támadna, végezhetne mindkettőnkkel... Ha így is történne, nem tudnék mással foglalkozni, mint a karjaim között vonszolt férfival, akit tiszta szívemből szeretek, teljes lelkemmel.
Átérve vele a portálon, az Intézet egyik folyosóján találom magam és rögtön kiabálni kezdek. Szerencsére Alexander eléggé népszerű és látványosan sérült ahhoz, hogy hamar ő kerüljön a középpontba és elősegítsenek minket abban, hogy meggyógyíthassam!

••

Az ágya mellett állva, mellkasa és hasfala fölé emelve tenyereim próbálom menteni. A méreg erősen viaskodik az általam bejuttatott fény ellen. Felrobban a szívem, és úgy érzem a fájdalom túl erős ahhoz, hogy le tudjam küzdeni. Tekintetem a sebekről- szinte ritmusosan ugrál az arcára. Olyan hétköznapi dolgokra, mint az arcának lemosása még nem volt időm, sem a sebek kötözésére. Egyelőre izzadt és rezignáló köralakom és jelenlétem más célt nem szolgál - csakhogy az állapotán javítsak. Nem tudok élni. Nem tudok élni, lélegezni, lenni... ha Te nem vagy többé! Izzyért küldtem az egyik árnyvadászt. De egyáltalán nincs ellenemre, ha amíg minden koncentrációmra szükség van, nincs más a szobában csak Ő és én.
Könny mossa el a látóterem. Forrón égeti magát arcomra, hosszan elnyújtva útját. Követi egy újabb. Majd még egy. Nedvesedik az arcom, és a szám megállíthatatlanul reszket. A sminkem marja íriszeim, érzem, hogy folyik szét rajta. Nézem őt. Az áldozatot. Az angyalt. A fiút. A fiú, akit apám játszi könnyedséggel áldozott fel az életem oltárán, mintha élete semmit sem jelentene. A testét borító foltok beleívódnak elmémbe, és a rengeteg vér, ami beborít kettőnket lassan már nem több, csupán egy kellék. Nem bírom nézni, ahogy a fájdalomhullámok miatt eltorzul arca. Nem állok készen erre! Senki nem készített fel... Senki. A rengeteg vér, mind az ő vére. Képtelen vagyok megbirkózni a fájdalommal. Nem fog menni... Hiába hiszek magamban, hiába tudom, hogy van esély arra, hogy felébredjen és stabil állapotba kerüljön, amíg apám él, ő sosem lesz biztonságban. Miattam. És már nem csupán a halál terhe az, ami vállamra nehezedik. Az életé is. A kettőnkké, ami talán soha többé nem válhat eggyé, ha felnyitod a szemeidet... akkor sem.
Homlokommal megereszkedve simítom övét. Patakzanak a könnyeim, és úgy reszketek, mint a nyárfalevél. Fizikailag valami átvette az uralmat a testem fölött, a  képességeim Alexanderre korlátozódnak. Érzem, ahogy tenyereimből erőteljesebb hullámok nyaldossák testének számos pontját. A mellettünk lévő tárgyak közül több feldől a belőlem kisugárzott energialöketnek engedelmeskedve. A térdeim meg-meg esnek, mégsem mozdulok. S nem hagyom abba. Talán így varázsolgatok már egy fél órája. Talán egy órája. Talán több is van már. Ki számolja?!
Amint szemmel láthatóan a sebei összeforrnak, kissé pihegve, de kitartóan suhanok keresztül a szobán, hogy kötszerért kapjak. A kezeim még most is reszketnek, hiába tudom, hogy Alexander innentől már fel fog épülni és stabil az állapota, leejtem a dobozt. Ekkor nyílik az ajtó és egy ismerős, apróbb lányt pillantok meg. Esetlenül, féltérdre ereszkedve, elmosódott sminkben és csapzottan nézek fel rá. A lány Alexanderre pillant, majd felém sietve mellém guggol és felszed mindent mellőlem. A kezemre fog övével, nem törődik vele, ha a bíbor pecsétje a korábban történteknek őt is bemocskolják.
- Ebony... - bukik le ajkaimról a neve, amikor finom mosollyal, kissé szomorkás szemekkel int felém, majd magamra hagy és Alexanderhez siet. A mellette lévő asztalra pakol mindent, majd ismét eltűnik. Én csak ott állok, sokkolva, remegve, kétségbeesve, tehetetlenül, kimerülten és nézem, ahogy a lány sürög-forog körülötte. Lemossa minden létező helyen, ahol én nem tettem meg. Felszívja a vérének minden egyes elejtett cseppjét, majd akár egy erre született angyal, bekötözi a sebeit. Én csak állok és figyelem egészen addig, amíg fejével felém nem bök. A karját és a lábát már együtt kötözzük be. A lány nem szól semmit, én pedig nem tudok...
- Köszönöm... - suttogom, a következő pillanatban a kettőnk között heverő tenyerébe simítva enyémet, mire a lány biztosít róla, hogy szívesen tette amit, majd magunkra hagy. És én így maradok veled, amíg a családod megérkezik...

••

One in a million...
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mióta ücsörgök a folyosón. Nincs kapcsolatom az idővel. Az Alexanderhez bejáró - illetve a tőle távozó alakokkal folytatott párbeszédekből egyetlen egyre sem emlékszem. A lábaim és a karjaim továbbra is remegnek. A tekintetem üres lehet, nem segíthetne egyetlen csillámhatás sem rajta. A hajam égnek áll, mintha áramütés ért volna. A ruhám csapzott, véres. Nincs kedvem és módomban sem áll javítani, szépíteni magamon. Merev háttal ülök, combjaimra ejtett karokkal, tenyeremben, ujjaim között forgatva a Talizmánt. Persze, sikerült elkapnom a hírt, hogy Alexander magához tért, de nincs hozzá lelkierőm és talán fizikai sem, hogy rögtön magam kínáljam fel ezüsttálcán neki. Soha nem éreztem még ennyire gyengének magam, soha...
Lehajtom a fejem és egyre csak a képe jár a fejemben. Minden mintha lelassulna elmémben. Mintha minden perc egy örökkévalóságnak hatna. Asmodeus, ... apám majdnem elvette az életét. Én pedig még csak nem is tudtam róla. És mindezt miért? Miattam, hogy nekem árthasson. Hogy éreztesse, mennyivel magasabb és erősebb nálam. Mindannyiunknál. Mindenki, bárki okolhatna engem az állapotáért. Hiszen nyilvánvalóan rajta keresztül akart bántani. És sikerült is neki. Tekintetem felkapom, majd csendesen révedek előre. Érzem, hogy a mellkasom feszít. És olyan seb kezdi kiforrni magát, amihez nincs erőm... nem maradt erőm meggyógyítani! Hogyan is lehetnék a közelébe, ha ekkora veszélyt jelentek?! És Ő, hogyan tehette meg ezt? Hogyan indulhatott neki egy ilyen harcnak nélkülem?! Ajkaim morzsolgatva túrok bele tincseimbe, hogy végül kezem leengedve a fülemre rögzített ékszerrel babráljak - leplezve tenyerem remegését - , amikor (bármikor) helyet és utat engednek nekem a fiú szobájába.
Mély sóhaj, remegő léptek és egy fájdalomhullám gerincem mentén, amikor meglátom őt, s a tekintetünk találkozik. Talán nem kell mondanom semmit sem. Az utolsó személy, behúzza maga mögött az ajtót, én pedig lomhán figyelem távozásának irányát még azután is, hogy már másodpercek teltek el, mióta eltűnt. Komótosan nézek az ágyban fekvőre (?), majd eresztek egy lágy mosolyt, mellyel szemeim és arcom további pontjai nem képesek azonosulni.
- Örülök, hogy magadhoz tértél. - a hangom rekedtes, arcjátékom e téren őszinte, valódi örömöt sugároz, azonban minden további mondandómba még nem vagyok kész belevágni. Megértem, hogy nem tudott uralkodni magán. De azt nem tudom megérteni, hogy nem szólt értem, mikor bajba esett... ahogy azt sem, hogy miattam esett baja.



♥ Ha nem okés, tudod! C: || like hell ||
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Kwanten birtok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Földszint és emeletek-
Ugrás: