descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Konyha és étkezõ
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]- Akárhogy is, egész biztos nem rajtad fogok gyakorolni. Egyetlen rossz mozdulat, aztán életem végégig félhetem a haragod. – mosolyogva csóválom a fejem, remélve, hogy sokkal kevésbé tűnök úgy, mint aki nem veszi komolyan Cece bosszúját. Egy olyan lánnyal nőttem fel ugyan, akinél a hajtépés pusztán annyit jelentett, hogy nem fogta elég szorosan össze, és ezzel támadási lehetőséget adott, de még így is tisztában voltam azzal, hogy a legtöbb nő kínosan ügyel a hajára, és főbenjáró bűn lehet kárt tenni benne. Majdnem biztos voltam benne, hogy ezzel Ő is így van, ahogy abban is, a cuki és aranyos emberek tudnak a legaljasabban visszavágni. Ennek fényében pedig kifejezetten örültem, hogy nem voltam az említett démon helyében. Szerettem volna tovább kérdezősködni, hisz akárhányszor valaki terepen van, belőlem előbújik a csillogó szemű kisgyerek, aki mindent részletet tudni akar, a démonról, a támadásról, a sebekről, mindenről. Most meg ráadásul egy konyhában álltunk, a csokissüti ígéretével, menthetetlenül hatévesnek éreztem magam újra, aki legszívesebben addig rángatná a másik pólójának alját, amíg az végül meg nem unja, és el nem meséli az egészet elejétől-végéig. Cece fáradt mosolya viszont szavak nélkül is egyértelműen azt üzente, hogy bármi másról szívesebben társalogna velem, mint arról az éjszakáról, legyen ez éppen akár az is, hogy ennyire nagyon hányni fogok, ha nyers tésztát eszem. És, hát ki vagyok én, hogy ettől megfosszam?
- Nem vagyok benne biztos, hogy nem érné meg. – felelem szórakozottan, majd még egy utolsót csenek a nyers tésztából, mielőtt végül elméleti síkon meggyőzöm magam arról, hogy egy egész estés, hajnalba nyúló rosszullét talán mégis túl nagy ár némi idő előtti nassolásért.
Amint a tésztahalmok a helyükre kerülnek, a tepsi a sütőbe, a kanalam pedig, egy íves és kissé talán túl lendületes mozdulattal a mosogatóba, én újfent elfoglalom méltó helyem a konyhapult lapjának tetején. Szabadon maradt ujjaim annak szélébe kapaszkodva dobolnak alig hallhatóan, a tompa puffanások, mintha csak csendes ritmusként kísérnék Cece válaszának minden egyes szavát.
- Pont az! – ismétlem vigyorogva, fejem oldalra billentve figyelem a reakcióit, próbálva kiszűrni, hogy megint érzékeny területre kezd-e kalandozni a nyughatatlan érdeklődésem.
Nekem helytálló ürügyeim vannak. Zajt hallottam, amire ugyebár a kényes nephilim idegrendszerünk egyből reagál, és mindez pont innen jött, amire viszont az én specifikus Green-dale ösztöneim jeleztek némi késői cukorsokk reményében. – egy pillanatra beleakad a nyelvem a saját vezetéknevembe, szinte fel sem tűnik, és annak érdekében, hogy ezzel a másik fél is így legyen, szinte azonnal folytatom a felesleges mondandóm. – Te mit tudsz felhozni a mentségedre? Zajt nem hallhattál, hisz azt te okoztad, a hajnali evés meg általában azok reszortja, akik nem tudnak aludni, szóval? Mi tart ébren? Szörnyek az ágyad alatt? Horkolnak a másik szobában? Te is felelőtlenül sokat ittál abból az édes-habos-cukros és túl drága kávéból, aminek a poharára a mondik ráírják a nevüket? 

Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Lehet nem ártana megtanulnod a szétcsomózást művészetét is, hiszen sosem tudhatod, hogy mégis milyen helyzetben lehet rá szükséged. - Habár egy hajat azért elég nehéz szétcsomózni, miután megtörtént a baj, hiszen sokszor egy apró csomónak a kifésülése is komoly akadályokat sorakoztathat fel velünk szemben. Néha tényleg nem akar a hajam engedelmeskedni és úgy érzem, hogy öt percenként saját magát csomózza össze. Mint a fülhallgató, amit Thomas-tól kaptam. Akárhányszor a zsebembe teszem legalább hat különféle csomó keletkezik rajta és olyan módon, amit nem is értek, hogyan lehetséges. Hiszen kicsomózni alig tudom, hiszen szinte lehetetlen, hogy mi minden átbújik egymás alatt, de valahogy mégis megoldja. Talán ez a mondénok első találmánya, amibe belecsempésztek egy kis gonosz mágiát.
- Arra mérget vehetsz. - Nem szeretnék beszélni a dologról, hiszen béna voltam. Vagyis ügyetlen. Nem tudom pontosan, hogy melyikőnk hibájából történt az egész. Hiszen Thomas-t védtem, de ettől függetlenül még én voltam az, aki gondolkodás nélkül választotta a valószínűleg leghülyébb módszert a démon elintézésére és ezzel együtt a legjobb módját annak, hogy saját magamnak is ártsak. Nem gondolkodtam tisztán, hiszen veszélyben volt. Nem olyan gyakori ez, mint más gondolná, hiszen tud magára vigyázni. Most mégis egy pillanatra a szívem is megszűnt dobogni mindössze csak arra gondolva, hogy valami baja eshet.
- Majd visszafelé is legalább ennyire jó lesz, ha nem hagyod abba. - Nem éppen okos húzás nyersen enni az ilyen dolgokat. Kis mennyiségben még nem vészes, hiszen van olyan nyers tészta, amit én is imádok és szokás szerint kinyalom a tálat, mikor sütök, de ettől függetlenül azért valamennyire betartom a minimális mértéket. Igaz néha direkt hagyok egy kicsivel többet, nem beleöntve a sütőformába, de ez már csak az én titkom marad.
- Pont az kérdezi tőlem, hogy miért vagyok még idekint, aki pusztán azért mert hangokat hall a konyhából máris ideteleportál? - Nem igazán tudtam aludni az volt az igazság. Legalábbis egyedül nem. S nem akartam még ezt Thomas orrára sem kötni, hiszen akkor aggódni kezdene miattam és habár bírom Dominic-et, nem tudom mennyire lehetnék vele őszinte ezen a téren. Most komolyan kérjem meg, hogy most akkor Ő aludjon velem? Kicsit sem lenne félreérhető.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]- Örülök, hogy örülsz. – megrázom a fejem, mintha ezzel a mozdulattal egyben el is hessegetném a beszélgetés ezen fonalát. Mintha amúgy nem tekinthettük volna lezártnak enélkül is, és nem csak azért jártatnám tovább a számat, hogy enyém legyen az utolsó szó, ha már a férfi önérzetem nem kapta meg a hőn áhított egó simogatást. Nem, mintha ez valóban annyira mélyen érintett volna, tekintve, hogy Cece volt az egyetlen ember, akire hirtelen gondolni tudtam, akinek a szájából a legkisebb mértékben sem tudtam volna sértésnek venni azt a három szót, hogy „nem vagy vonzó”. Nem csak azért, mert mindenki más nyilvánvalóan téved, hanem mert egyszerűen Cece túlságosan aranyos volt, túl jó erre a világra, és nehezen tudtam elképzelni, hogy azzal a sajátos tündéri jellemével valaha is tudna szándékosan sértőt mondani bárkinek is. Valószínűleg olyan lehetett mérgesen, mint egy kiskutya, félelmetesnek akar látszani, de azért túlnyomórészt mégis inkább aranyos.
- Összecsomózásban vagyok díjnyertes, a szétcsomózás már kevésbé az én asztalom, mindkettőnk érdekében mondom, ne kockáztassunk. – legyűröm a késztetést, hogy ennek ellenére megpiszkáljam Cece rakoncátlan hajkoronáját, már csak azért is, mert én is eszméletlenül gyűlölöm, ha idegenek nyúlkálnak bármely részemhez, és bár szerettem volna hinni, hogy Cece és én már túlléptük az idegenek szintjét, azért biztosra nem mentem volna. Valószínűleg az alapból tündérire kódolt természetéből adódóan ringatta mindenki abba a tévhitbe magát az első találkozástól kezdve, hogy Cece a barátja, nekem viszont leküzdhetetlenül volt egy olyan érzésem, hogy az igazi, bizalmon alapuló barátságát sokkal nehezebb elnyerni, mint gondolnánk. Aztán erre valószínűleg amúgy sem a hajösszecsomózás a legjobb módszer.
A kérdésére, miszerint valóban úgy gondolom, hogy alábecsül-e, csak megvonom a vállam, míg békésen rágcsálom a sokadik csoki kockámat, azon csodálkozva, hogy még nem szólt rám, hogy ne egyem meg az összest, mielőtt a sütibe kerülhetne. Mondjuk, elnézve, hogy milyen ipari mennyiségeket érkezett, igazán nincs félnivalója. A megjegyzésre, miszerint Dory és én összevesznénk az utunkba kerülő nassolni valón viszont akaratlanul is szélesen elmosolyodom, mert hát valószínűleg pontosan ez történne, ha itt lenne. És mivel úgy tűnik, hogy ezzel mindketten tisztában vagyunk, meg sem próbálom védeni saját magam, a furcsán funkcionáló testvéri kapcsolatom, vagy a tényt, hogy problémám van az édességevés kordában tartásával, helyette csak vetek egy újabb pillantást Caralyn válla felé a szemem sarkából, nagyon igyekezve, hogy ne bámuljam.
- Hát azért remélem, hogy rosszabbul járt, mint te. – utalok a démonra, majd ejtem a témát, mert látszólag a legkevésbé sem szeretne beszélni róla, és éppenséggel ezt teljesen meg tudom érteni. Helyette inkább eleget téve az újabb utasításnak, ismét segédkezni kezdek. Belekutyulom a csokidarabokat a tésztába, és míg Cece előkészíti a tepsiket meg kanalat vadász, én kihasználom a figyelmetlen pillanatokat és a nyers tésztás csokis masszába is beleeszem.
- Muszáj megsütni őket? Tudom, hogy valószínűleg rosszul lennék tőle, de simán megérné, így is tök jó ízük van. – elveszem tőle az egyik kanalat, majd lemásolva a mozdulatait, én is kis tornyokat kezdek pakolni a tespi másik végébe, míg nem középen találkozunk. Elégedetten dobom vissza a kanalat a tálba, és újra felhuppanok a pultra, hagyva, hogy Cece működésbe hozza a sütőt, ami nekem valószínűleg akkor sem sikerülne, ha az életem múlna rajta.
- Szóval negyed óra… - kipiszkálok egy újabb csokiszilánkot a tésztából, és feldobva a levegőbe engedem, hogy a számba hulljon. – Az gyakorlatilag egy örökkévalóság, szóval addig játszunk igazmondósat, mert bár nem tartozik rám, azért már vagy harminc perce meg akarom kérdezni, hogy amúgy te miért nem alszol ilyen irtó későn? Vagy korán? Az se tudom már, milyen napszak van most.

Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Örülök, hogy egészséges önimádattal rendelkezel. - Habár biztosan, hogy szemrevaló férfinak tekinthető, de annyira azért mégsem köt le. Bár engem ilyen téren szinte mindenki hidegen hagy, valahogy nem érzem szükségesnek más társaságát romantikus vonatkoztatásban ahhoz, hogy boldog legyek, de úgy érzem, hogy ez pontosan így van jól. Mindenki a maga tempójában éli az életét és úgy, ahogyan szeretné. Senkinek nincs joga kritizálni, hogy ki-miképpen teszi meg a szükséges lépéseket az életében. Vagy az is lehet, hogy számára koránt sem olyan szükséges, mint azt más gondolja.
- Hát így azért meggondolnám kétszer is, de mondjuk, ha összecsomózod a hajam, tuti biztos, hogy te is fogod szétszedni, mert nincs az a pénz, amiért levágnám a hajam. - Már hozzám nőtt a hosszú lóboncom és túlságosan is furcsa lenne, ha le kellene vágnom. Mondhatnám, hogy olyan lenne, mintha a karomat vágnám le, de azért ez egy elég meredek kijelentés lenne én pedig ennyire messzire nem akarok menni az egésszel.
- Alábecsülnélek? - Sosem szabad semmilyen helyzetet alábecsülni ez valami alapszabály már nálunk árnyvadászoknál. A legreménytelenebb szituációból is ki kell hoznunk valamit, mert különben odaveszünk. Az pedig, ha ő azt hiszi, hogy alábecsülöm.. Az csak nekem jó.
- Hát hidd el, hogy nincs szükségünk a húgodra, mert az teljesen biztos, hogy te itt már bőven elég vagy ahhoz, hogy felfalj mindent, amit lehetséges. Még a végén egymásnak esnétek, hogy kié legyen az utolsó falat. - Nem ismerem annyira a testvérét, de párszor már egymásba futottunk, mondhatnánk ezt felszínes ismertségnek. Itt mondjuk mindenki felszínes ismertségben van legalább a másikkal. Tisztában vagyunk a másik létezésével, de ettől még nem fogunk mindannyian egymás nyakába borulni.
- Ühüm.. - Nem igazán szeretnék beszélgetni a sérülésemről legszívesebben meg is feledkeznék róla, ha lehetséges lenne, de sajnos a szüntelen fájdalom nem engedi, hogy egy percig is megfeledkezzek a kegyetlen valóságról.
- Remek, akkor már csak a többihez hozzá kell keverni utána pedig a tepsibe kell helyezni és onnan már csak körülbelül negyed óra a sütés. - Az utasítást kiadva előkotorásztam az egyik tepsit és sütőpapírt helyezve rá tettem fel a pultra a tálka mellé, amiben a kész állag volt és gyorsan levadásztam magunknak kanalakat, amivel ki tudjuk szedni és a tepsire pakolni a sütiket. - Fontos, hogy ne szélesen tedd, hanem pici tornyok legyenek, mert majd sütés közben kilapulnak vagyis elterülnek. - Azzal pedig a tepsi egyik felére már el is kezdem pakolászni a kanalak segítségével az apró kis tornyokat.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ó, dehogynem. - végignézek magamon egy szörnyen magabiztos vigyor kíséretében, mintha az amúgy mindenfelé meredő sötétbarna tincseimtől kezdve, az egyhangú fekete öltözetemen át, a rúnákkal és hegekkel borított végtagjaimig bezárólag én magam lennék a valaha létezett legvonzóbb látvány egy nő szemében, holott jelen helyzetben éppenséggel mindkettőnk számára világos volt, mennyire messze vagyok én ettől. – Bár egy olyan boldog színű zokni mondjuk, még tovább emelné a látványt.
Seszín szemeim visszaterelem Caralyn arcára, és mielőtt még felvetném a ronda egyenzoknik gondolatát, inkább kapok az alkalmon, hogy a sütés-főzésen túl még egy területen bizonygassam abszolút alkalmatlanságomat.
- Annak fényében is vállalod, hogy fonni nem, csomózni ellenben rendkívüli ügyességgel tudok? – kérdőn felvont szemöldököm alatt csillogó szórakozott tekintetem ellenére mondjuk valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tényleg szívesen szórakoznék Cara hajával. Mindig is szörnyen foglalkoztatott, hogy a hosszú hajú nők és lányok mit kezdenek a zavaró fürtökkel, vagy, hogy esetleg van-e egy titkos rúna arra, hogy ilyen ördögi ügyességgel tüntessék el őket az útból. A húgom például sosem volt az a fajta ember, aki szeretett ilyen lányos és felesleges időtöltésekkel foglalkozni, mégis mindig sikerült olyan mértani pontossággal elcsatolni, összefogni, befonni a haját, hogy soha nem találtam rajta fogást egyetlen közös edzésünk alatt sem, pedig abból régebben elég sok volt. Szinte biztos voltam benne, hogy a hölgyeknél ez valamiféle velük született adottság lehet.
- Azt tudod ugye, hogy minél inkább alábecsülsz, annál könnyebb dolgom lesz? – vigyorogva kerülöm meg a háta mögött, és amíg Ő elhárítja a mérlegkatasztrófát, én kényelmes mozdulattal mártok bele egy újabb csoki kockát a mogyoróvajba, mielőtt a számba tömném. – Ez az evés dolog amúgy amolyan nevelési ártalmon alapuló vadászösztön. Csodálom, hogy a húgom nincs itt, hogy elegyen előlem mindent...
Legyűröm a kényszert, hogy az ajtó irányába pillantsak, mintha csupán puszta említésre képes lennék megidézni a dobogós második helyezettet az indokolatlan evés versenyszámában, majd eleget téve a parancsszónak, inkább kevergetni kezdem a tálam tartalmát, ami egyelőre legnagyobb bánatomra a legkevésbé sem hasonlít semmiféle sütire. Feltétel nélkül bíztam ugyan Cece konyhatudományában, a sajátomban ellenben kevésbé, aminek hála kimondatlanul lebegett a fejem felett a kétely, akárhányszor Caralyn a másik irányba fordult, hogy vajon nem egész egy másodperc alatt hány lépésben tudok elrontani egy olyan egyszerű feladatot, mint mondjuk a keverés.
- Aha. – gyanakodva sandítok rá, mialatt gondolatban veszekszem egy sort a liszttel, hogy ne akarjon már minden áron kifelé porzani a tálamból. – Démon?
Nem akartam túl pofátlanul faggatózni, hiszen tényleg semmi közöm nem volt az esethez, és igazán nem segített volna az sem, ha felhívom a figyelmét arra, hogy maximum egy csontig hatoló karcolás képes ilyen nehézkes, darabos mozgást kiváltani egy sérüléseken edződött árnyvadászon, szóval csak baráti csevegésnek álcázva puhatolóztam, magam sem tudom, igazából miért.
- Na, végre egy nekem való feladat. – gondolkodás nélkül hagyom kiesni a fakanalat a kezemből, hogy a klopfoló átvehesse a helyét. Pörgetve dobom fel a levegőbe párszor, majd hagyom visszahullani a tenyerembe, keresve a súlypontját, kitapasztalva a legmegfelelőbb fogást rajta, mintha csak csatába indulnék vele. Jelenleg ugyan csak néhány tábla csokoládé volt a legnagyobb ellenfelem, de én mindig szerettem felkészült lenni, úgyhogy néhány szükségtelen tornagyakorlat után már biztos voltam benne, hogy bármelyik édesség támadásba lendülhet, esélye sem lesz. Túlzottan mondjuk nem lepett meg, hogy végül tényleg csak némán tűrték a sorsukat, és az ütéseim nyomán apró darabokra hullottak mind a konyhapulton. – Tessék, ha ennél tovább ütöm, nem marad belőle semmi.  

Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Hááát én nem tenném.. - Persze a gúnyos megjegyzésem egyáltalán nem ártó szándékú meg aztán nem is akarok annyira gonosznak tűnni, de igazából tény és való, hogy nem nézegetném minden egyes vonását állandóan. Habár szemrevaló még sosem akadt meg a tekintetem senkin sem. Egy darabig talán azt hittem, hogy velem van a gond, mert annyi árnyvadász láttam már egymásnak esni, egymást falni, meg aztán ott volt Thomas, akit szintén láttam szerelembe esni egy mondénba, vagy legalábbis valami hasonló.. De hát az is halálra volt ítélve. Én pedig teljesen megvagyok a hatalmas öröm nélkül, ha cserébe nem kell szenvednem.
- Hát, ha gondolod a vendégem vagy arra, hogy befond és akkor már biztos, hogy nem kívánsz ilyen őrültségeket. - Nem mondhatom, hogy túlságosan nagy kihívást jelentene a hajam, mert szinte mindig ilyen hosszú volt. Amióta csak az eszemet tudom és így már tulajdonképpen a részemmé vált, megmásíthatatlanul. Ebből adódóan pedig már megtanultam kezelni, mondhatnám azt is, hogy parancsszóra fonja be magát, de azért ez egy picit túlzás lenne. Mondjuk tényleg megnézném, hogy mennyi ideig tartana Dom-nak befonni. Bár azt hiszem én járnék pórul, mert legalább százszor megtépne közben.
- Ha veszíteni akarsz.. Mellesleg így is sokat kell rád sütnöm, mert te vagy az első számú konyhamalacom. Még az éjszaka közepén is felbukkansz.. - Egyáltalán nincs terhemre nagyon szeretem a társaságát annak ellenére, hogy nem kifejezetten töltünk túl sok időt együtt, de azt hiszem nem is szükséges ahhoz, hogy valakit megkedveljünk. Thomas-t is hamar a szívembe zártam és most már a lelkem egy része örökre az övé. S, habár nem lesz hasonló alkunk Dom-mal, de attól még szívesen élvezném gyakrabban a társaságát. Talán szereznem kellene süti illatosítót, hogy becsalogassam magamhoz anélkül, hogy ténylegesen sütnöm kellene. Mert úgy tűnik őt csak a pocakjával lehet bárhova is csalogatni.
Figyelem, ahogy majszolni kezdi a csokit, mint aki jól végezte a dolgát majd pedig egy kicsit piszkálni kezdem azzal, hogy lehetséges, hogy a csoki mérgezett, bár mindketten tudjuk, hogy akkor sosem hoztam volna ide, meg aztán nem igazán lenne, mit idehozni, ha tényleg démonméreg fertőzte volna meg.
- Nincs... A munka az, munka. Nem húzod ki magad alóla, ha pedig megpróbálod elfenekellek egy fakanállal. Na lehet kevergetni. - Bökök a fejemmel a tál felé, miközben a csokikat pakolom össze egy helyre és a fiókokat kezdem áttúrni, hogy valamivel könnyedén összetörhessem őket apró darabokra.  - Semmiség csak egy kis karcolás. - Habár nem feltétlen karcolás, hiszen még másnap is érzem, szinte a démon nyomait a vállamban, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nincs olyan dolog, amit az idő ne mulasztana el. - Meg is van. - Veszem a kezembe a húsklopfoló, amivel lelkesen megindulok a csomagolt csokik irányába, de inkább csak ráteszem ahelyett, hogy pusztító-hadjáratba kezdenék. - Majd ezt össze kell tördelni.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]Kicsit jobban belegondolva, saját magamnak talán még sokkal rosszabb parabatai-a lennék, mint egy másik személyé. Habár még mindig akadtak alapvető gondjaim a csapatmunkával, bizonyos feladatok elvégzésével, vagy bármiféle együttérzéssel, ha terepmunkáról volt szó, azért szépen-lassan belerázódtam abba, hogy milyen, ha az ember nem egyedül van, és megtanultam figyelni a társaimra. Ellenben a saját testi és szellemi épségem még mindig ijesztően hátul kullogott a fontossági listámon. Saját önző mivoltom is meglepve, de eljutottam arra a pontra, ahol mások – legyen akár felületes ismeretség is – előrébb valóak lettek, mint jómagam, és ezen a bizonyos ponton saját magam választani parabatai-nak valószínűleg semmi jót nem tartogatott volna. Helyette csupa fejben lejátszódó parázs vitát, válogatott sértéseket, és nyilván egy idő után eljutottam volna oda, hogy amellett, hogy minden döntésem megkérdőjelezem, nem kiegészítem, hanem lerombolom azt, amim van. Az meg alapjáraton nem valami sok.
- Azt hinnéd, de sajnos nem így megy ez, pedig hidd el, ijesztően sok időt töltök a tükör előtt. Ki ne tenné az én helyemben. – mutatok végig magamon valamiféle groteszkül perverz vigyorral, mintha az amúgy rúnákkal és hegekkel borított alakom akkora főnyeremény lenne bárki számára is.
Elengedvén a parabatai dologgal kapcsolatos kérdések és gondolatok sokaságát, amit oly’ sokáig forgattam teljesen feleslegesen a fejemben, inkább más módot keresek Cece bosszantására, már csak a becsületem védelmében is, mert úgy tűnik, a konyha áldásos energiái kifejezetten jó hatással voltak a hangulatára. Egy részem kicsit sajnálta, hogy maga a folyamat engem annyira nem csigáz fel, de nagy reményeket fűztem a végeredményhez.
- Egy egészen kicsit, talán. Mindig is ilyen szép hosszú hajat akartam. – nézek rá valami kivételesen buta arckifejezéssel, és bár tudom, hogy abszolút nem erre utalt az irigység tárgyánál, azért egy kicsit még így is késztetést érzek rá, hogy megpiszkáljam az összekötött tincseket. Ugyanakkor meg egy kicsit tényleg mindenkire irigy voltam, aki jól bánt a távolságot igénylő fegyverekkel, és Cece ijesztő pontossággal tudta kiröpíteni a nyilait mindenféle segítség nélkül. Megkockáztatom, hogy talán még akkor is lekörözött volna, ha én előtte pontosság rúnát firkálok az alkaromra. – Futóverseny? Vagy ennyire bátor? Csak mert előre szólok, ha én nyerek, nagyon, nagyon sok sütit kell nekem csinálnod. Muffin várat kérek, palacsintalépcsővel, csoki tornyokkal.
Már csak a gondolattól kedvem támadt belesüppedni az intézet valamely kényelmesnek tűnő, ám a legkevésbé sem kényelmes fotelébe, és instant felszedni vagy hat kilót. A futás gondolata viszont már sokkal kevésbé melengette meg a szívemet.
Miután alapjaiban véve elvesztem a feladat legelső pontján, nem sok jót reméltem a továbbiakban, Caralyn viszont, számomra felfoghatatlan, angyali türelemmel, és az arcán megbújó játékos mosolyával olyan mesterien tartotta kézben a helyzetet, hogy ha eddig nem is, hát most már biztos, hogy irigykedtem volna rá. A női árnyvadászok mindig jobban boldogultak a több frontos problémamegoldással, legyen szó akár egy éles helyzetről, ahol egyszerre tudtak támadó és védekező lépést kiötölni, míg valami rejtélyes harmadik agyféltekkel kiutat kerestek és még a társukra is figyeltek, vagy egy olyan banálisan egyszerű dologról, mint a sütés, ahol ugyan nekem kellene segítenem, mégis Cece tartja kézben az én feladatom, közben mindenféle erőlködés nélkül boldogul a sajátjával is.
- Komolyan nem tudom, hogy ezt mégis miért élvezed ennyire. – pillantok rá kikerekedett, értetlen tekintettel, majd a figyelmem visszaterelem a tál felé, ahol a –reméljük – megfelelő mennyiségű liszt tetejére ráborítom a cukrot is, majd ide-oda lóbálva az edényt összerázom őket egy kicsit, majd, mint aki egy igazán bonyolult feladatot oldott meg, elégedetten leteszem a tálat, és folytatom a csoki majszolást, mert azt a részét legalább élvezem ennek az egésznek. Legalábbis addig, amíg az ártatlan viccemből Cece meg nem próbál komoly helyzetet generálni. Az agyam egyik hátsó, eldugott kis része egyébként tudja, hogy csak poénkodik, de azért hirtelen egy kicsit keserűbb lesz a kakaóbab csoda a számban a gondolatra.
- Tényleg? – nézek rá felvont szemöldökkel, közben pedig megpróbálom legyűrni a kényszert, hogy vakarózni kezdjek. Valamiért ilyen rejtélyes és egyben röhejes módon működünk, ha megkérdezik, hogy nem viszketsz-e, biztos, hogy elkezdesz viszketni, ha felvetik, hogy mérgezett az ételed, egyből keserű ízt érzel a szádban. Milyen aljas, nem? – Csak, hogy tudjam, van olyan tünet, ami felment a munkavégzés alól?
A szemem sarkából elkapom a mozdulatot, ahogy szisszenve a válla irányába nyúl, valószínűleg megsérülhetett nemrégiben. Kedvem támad rákérdezni, de még a hangosan kimondott szavak előtt azért még elgondolkozom egy kicsit, elvégre is árnyvadászok vagyunk, gyakran esik bajunk, de amíg talpon maradunk, nem igényel komolyabb aggódást a dolog.
- Nagyon megnyugtató. – nyögöm ki, miután lenyeltem a számban olvadozó csoki kockát, ami a nyilvánvaló tény hangos kimondása után már sokkal könnyebbnek bizonyult, közben pedig elkezdtem összekeverni a száraz összetevőket az olvadt vajjal, ami viszont már kevésbé. – Jól van a vállad? Kicsit mintha nehézkesen mozognál…

Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ahhoz pedig nem is kell a saját magad parabatai legyél, hogy megvéd a hátsódat és a kínkeserves szenvedéseidet is magadénak tud. De talán, ha többször sétáltál volna el a tükör előtt sikerrel jártál volna. - Habár gyenge poén volt a részemről mégsem tudtam csak úgy kihagyni, mert azért oda akartam szúrni egy kicsit neki, hogy lehet nem éppen egyszerű valakivel osztozni a lelkeden és az érzéseiden, de pont ezt teszi olyan csodálatossá. Ha akarnál sem tudnál elrejteni semmit sem a parabatai-od elől. Elég intim egy kapcsolat, ha engem kérdeznek, hiszen szinte mindent érzékelünk a másikkal kapcsolatban, ha boldog, ha frusztrált, ha szomorú. Mondhatni a saját hangulatunkra is kihatással van az egész. Azért ez pedig nem semmi.
- Talán féltékeny vagy Greendale? - Bököm oda neki a szavakat, miközben hatalmas vigyor terül el az arcomon. Imádom a csokoládét minden mennyiségben, de azért néha még nekem is meg kell dolgoznom, hogy ne guruljak el egyhamar. Persze azért szerencsére az életmódom gondoskodik arról, hogy ne üljem el a hátsó felemet, de azért néha egy kis kikapcsolódásként szolgáló csokileküzdő edzés nem árt, mint napi, avagy sokkal inkább heti.. Na, jó havi-rendembe valahova beszúrva. - Én aztán semmit sem rejtegetek! Micsoda felvetés ez.. Talán egyszer kipróbálhatnánk, hogy rúna nélkül, miképpen alázlak le. Én pedig nem félnék megbizonyosodni arról, hogy nem csalsz! - Valahogy sosem izgattak annyira a srácok, sem pedig a nők. Mindig úgy elvoltam magamban és ott volt nekem Thomas ennél többre pedig sosem volt szükségem. Néha elgondolkoztam azon, hogy valami rosszul van beállítva velem, hogy nem vágyok rögtön valakire, mert lehengerlően néz ki. Például nekem Jace Herondale-től sem csorog kifejezetten a nyálam. Nem is értem, hogy mit esznek rajta. Jó abban, amit csinál. Na, és? Ettől kellene azt éreznem, hogy milyen csodálatos is ő? Mindannyian jók vagyunk abban, amit csinálunk. Máskülönben már rég nem élnénk.
- Jaj, hagyd a lapátolást és ne félj attól a mérlegtől. - Mosolyogva mellélépek és megfogom a kezét, amivel igyekszik visszatuszkolni a kiöntött lisztet a tálból a papírcsomagolásba, amiben előtte volt. - Ez úgy körülbelül 30 deka.. Ránézésre. - Bekapcsolom a mérleget, majd pedig ráteszem a tálat és a tippelésem úgy a tállal együtt körülbelül korrektnek tűnik ezért kitárazom, majd felé fordulok. - Úgy kétszázat önts még bele, ha több ne ijedj meg, ha kevesebb picit kocogtasd meg. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer valakit főzni fogok tanítani, vagyis inkább sütni, de határozottan kész élmény nézni, ahogy próbálkozik és talán legközelebb már nem én leszek az, aki a konyhában szöszmötöl, hanem arra jövök ki, hogy ő próbálkozik. Bár ehhez arra is szükség van, hogy sikert arasson.
Azzal pedig már vissza is fordultam, hogy a vajat se hagyjam teljesen magára, hogy elpárologhasson. - Öntsd bele a cukrot, hogy a forró vaj jól felolvassza majd. - Már csak egyetlen apró kis darabka vajjal játszadozom tologatom ide-oda az edényben, hogy megadja magát és csatlakozzon felolvadt társaihoz. - Hát lehet, hogy mérgezett mindjárt megtudod. - Teljesen komoly tekintettel pillantok rá, miközben a szemem sarkából még mindig figyelem a vajat és kevergetem. - Nem érzed úgy, hogy viszketési ingered van, vagy esetleg, hogy kapar a torkod? - Teszem fel halál komolyan a kérdést aztán a vajat beleöntöm a tálba. - Tudod lehet, hogy keveredett néhány csokira egy kis démonméreg.. Soha nem lehet tudni. - Megrántom a vállamat, amire szinte rögtön fel is szisszenek, majd odanyúlok ahol az a nyamvadt démon belemélyesztette a fogait a vállamba. - Össze kell keverni. - Bökök a tálra, majd sunyi módon felpillantok Dominic-ra és egy hatalmas vigyor terül el az arcomon. - Nyugi, nem fogsz kipurcanni. - Azzal pedig elveszem a letört darabot a kezéből és a számba helyezem bizonyítékként.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]Sokszor agyaltam már azon, hogy ha Lou és én kicsiként találkozunk, talán lehettünk volta parabatai-ok. Valószínűleg persze, ha kiskorunkban találkozunk, még csak nem is kedveltük volna egymást, mert hát lássuk be, azért még most is sokaknak nehezére esik tolerálni a személyiségemet – ami egyébként Louisnak sem épp az erős oldala – hát még egy nagyképű, folyton túlzó, idegesítő kis taknyosét. Ebből a felállásból meg ugyebár egy is sok, ha kettőt engedünk össze, az különösen felelőtlen húzásnak tűnik.
- Hát nem is tudom… én szívesen lennék saját magam parabatai-a, de az valahogy nem működőképes dolog, szóval… jobb egyedül, azt hiszem.
Egészen megszoktam, hogy nem kell aggódnom a számomra fontos emberekért, Louis minden mozdulatát és gondolatát előre ismertem, hisz ő lényegében én voltam, csak bénább frizurával, láttam azt is, ahogy Lia megcáfolva az apró termetét, milyen hatékonyan tudja megvédeni magát, és betörni az orrokat, és Dory, az én egyetlen kicsi húgom gyakorlatilag többször mentett meg engem, mint saját magát. A parabatai kapcsolatnak viszont úgy tűnt, elengedhetetlen része, hogy aggódjunk a másikért, és ez az én időbeosztásomba valahogy nem fért bele. Meg, már amúgy is túl voltunk ezen.
És, amíg én ilyeneken agyalok, meg elképzelem Cece-t, ahogy Klávétagként, feszes konytba fogott hajjal, élére vasalt kosztümben parádézik, ő meg is teszi a konyha-szoba-konyha utat, mindezt, a pillanatok tört része alatt. Ahogy berobban újra a konyhába, felszerelkezve a megmentésünket jelképező édességgel, a fejemben úszó, elegáns megjelenésű Cece is rögtön szivárvány zoknit ölt a kosztümszoknyájához, majd darabjaira hullik a kép, és hirtelen már én sem tudom elképzelni többet a Klávé emberének.
- Sebesség rúna, mi? Tuti. Senki nem tud egymaga ilyen sprintet produkálni. – mosolygok rá, majd gyorsan széles vigyorba kanyarodnak az ajkaim, ahogy rám nyújtja a nyelvét. – Ha nem félném a haragod, most biztos végigkémlelnélek, hogy hová rejtetted a jelet, csak félek, félreértenéd.
Figyelem, ahogy a masszív mennyiségű csoki szétterül a pulton, majd mellé kerül egy tál, egy mérleg, és ezzel hivatalosan is kezdetét vette a dolog. Ennyi volt, nincs menekvés, nincs több kifogás, nekem bizony sütni kell.
- Csak szólok, hogy sokkal többet tudok sütiből megenni, mint ameddig el tudsz számolni. – figyelmeztetem, miközben meggondolatlanul egy adag lisztet borítok a tálba, még mielőtt a mérlegre kerülne. Gyorsabban kapcsolok, mint bárki remélhetné, bár közben a további utasításokat egyből ki is löki a tudatom. – Öhm. Várj, várj. Nem mértem. Nem mértem le a hülye lisztet. Meg a hülye tálat sem. Újratervezés.
Amíg esetlenül igyekszem visszaborítani lisztet a csomagolásába, fél szemmel felmérem a mérleget, mint ahogy az ellenségeimet szoktam, árulkodó jelek, gyenge pontok után kutatva. Nem, mintha ezzel sokra mennék.
- Működtesd nekem, nem ismerem ezeket a pokoli szerkezeteket. – volt az a rossz tulajdonságom, hogy olykor az igazán egyszerű dolgokat is túl tudtam bonyolítani, és függetlenül attól, hogy digitális vagy manuális, azért a konyhában is csak az evőeszközöket tudtam magabiztosan használni. - A tojással azt hiszem, boldogulok majd.
Amíg hagyom Cece többfunkciós problémamegoldását kibontakozni, aki egyszerre olvaszt vajat, oszt instrukciókat, és most már, hála nekem működtet mérleget is, én megbontom az egyik csoki papírját, és letörök belőle egy darabot magamnak.
- Ne reménykedjek benne, hogy már a felén túl vagyok, ugye? – kérdezem, mielőtt még a számba dobnám a kockát, majd egy újabb darabot török és Cece felé nyújtom. – Teszteljük le, tudod, csak a biztonság kedvéért, hogy nem mérgezett-e, vagy ilyesmi.

Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Hát nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy megtalálja azt az embert, akivel úgy igazán kiegészül.. Mert lehet, hogy azt mondanád, hogy neked nem kell, de szerintem, ha találkoztál volna azzal a személlyel, akivel annyira egy hangon vagytok, mint én Thomas-sal te sem tudtál volna hátat fordítani a lehetőségnek. - Amikor pontosan tudod, hogy a másik lelke tökéletesen illeszkedik majd a tiédhez, hogy mindig számíthattok egymásra, ahogyan a szívetek is ugyanazon a ritmuson dobog.. Nem is tudom elképzelni az életemet Thomas nélkül annyira hozzám nőtt, hogy egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy akár megpróbáljak nélküle élni.
- Lehet, de sosem voltak ilyen inditatásaim. - Sosem voltam a Klávé nagy rajongója, vagy éppenséggel értettem együtt a döntéseikkel, mert mint minden egyes rendszerben, úgy még ebben is bőven lehetett hibát találni. De tökéletesíteni úgy igazán nem lehetett, hiszen a hibákat nem lehet teljes mértékben megszüntetni bármennyire is szeretnénk. Mindig lesz valami, ami nem fog tökéletesen működni, de a Klávé legnagyobb problémája az, hogy egyszerűen nem hajlandóak fejlődni és a világgal együtt előrébb haladni. Megmaradtak a rozoga, vén elvek, amelyek a mai világban már szinte elviselhetetlenek. Annyira hihetetlen, hogy még mindig kizárják a melegeket, csak azért, mert a magánéletüket ők másként képzelik el. Annyi mindent meg akarnak szabni az árnyvadász közösségben, de azért annak is van határa, amikor már azt akarják megparancsolni, hogy kit szerethetsz és kit nem. Nem leszel tőle kevesebb. Csak attól, ha ítélkezel mások felett és egy olyan tény miatt, ami a teljesítményéhez még csak hozzá sem járul.
Olyan gyorsan teszem meg az utat a konyha meg a szobám között, hogy még magamat is meglepem vele, de láthatóan még Dominic-nál is sikerül ezt a hatást elérnem.
- Hát egyszerűbb lenne, de én már csak ilyen jó vagyok. - Játékosan kiöltöm felé a nyelvemet. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy én lennék a világon a legtökéletesebb, leggyorsabb árnyvadász egyszerűen csak tényleg úgy igazán megkívántam most a csokis kekszet így a muffin a fejemben teljesen leszavazásra került. Eddig csak az időt akartam igazából elütni a sütögetéssel, de most már indítékom is volt rá. A csokit a pultra helyezem a többi hozzávaló mellé, majd mellé lépek.
- Ne legyél ennyire reménytelen. - Jelentem ki mosollyal az arcomon, majd pedig egy tálat teszek le elé. - Először is össze kell kevernünk a lisztet... A cukrot.. a tojást, illetve a sütőport.. Mekkora adagot csináljunk? - Az alapanyagot elnézve talán tudnánk csinálni az átlagos adag ötszörösét is, bár azért azt meg is kellene sütni. Mondjuk attól nem félek, hogy nem fog elfogyni. - Aztán ugye még kell a vaj, de azt kicsit megolvasztom, hogy könnyebb legyen elkeverni. - Elé csúsztatom a hozzávalókat, majd egy mérleget is előveszek, amit szintén odahelyezek elé. - Csináljuk fél kiló lisztből, oké? - Nem tudom, hogy ezzel sikerült-e számára bármit is mondanom.. - Keverj össze fél kiló lisztet. Úgy negyven deka cukorral.. Öt tojással meg tegyél bele két csomag sütőport és keverd össze. - A keveréshez lenne most a legkevesebb erőm úgyhogy ezt inkább rábízom, miközben nekiállok megolvasztani a szükséges adag vajat. - Ugye tudod, hogy törd fel a tojást anélkül, hogy a héja is beleesne, ugye? - Nem szívesen ropogtatnám a fogam alatt a tojásnak a héját, ami elég gyakran előforduló probléma lehet, ha valaki nem igazán figyel oda, hogy mégis mit is csinál.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ez volt a világ legdiszkrétebb visszautasítása, lenyűgöző. – mosolyodom el fejcsóválva a szavai hallatán. Nem igazán ismertem Thomast, sőt, igazából Cece-t se nagyon, de ez egy olyan önkéntelen, zsigerből jövő parabatai reakció volt, ami akaratlanul is szerethetőbbé tette őket a szememben. Sosem tudtam elképzelni, hogy valaha, bárkivel is tudnék olyan tökéletes egyensúlyban létezni, ahogy a parabatai-ok egymással, viszont az ilyen ösztönös ragaszkodás láttán azért néha még engem is legyűrt a gondolat, hogy milyen bosszantóan szórakoztató lenne így összenőni valakivel. Mert hát, minden felesleges szentimentalizmust mellőzve azért ki ne akarna egy ilyen szörnyen aranyos arcú, szivárvány zoknis lányt maga mellé, aki sütit süt, és gondolkodás nélkül repít nyílvesszőt bárkibe, aki bántani meri a társát.
- Ezzel a mentalitással akár Klávé tag is lehetnél.
Vesztes csatának tűnt tovább győzködni a hozzá nem értésemről, szóval úgy döntöttem feladom, leszek én, aki elveszti ezt a csatát, a nagy konyhai háborúba úgyis ő fog belebukni. Volt ugyan némi kihívás abban, hogy az ember apokalipszist varázsoljon bármelyik öt hozzávalós süti előkészületéből, de én azért szerettem nem alábecsülni a képességeim, vagy épp annak hiányát.
Az egyszemélyes bábelőadásom kiváltotta nevetésén nekem is muszáj megmosolyognom, ami aztán diadalittas vigyorba vált át, miután Cece leengedi a szájára tapasztott kezét és biztosít afelől, hogy megértette a konyhai jelbeszédem, és van olyanunk. Ebből kiindulva, ki tudja még milyen kincseket rejthet ez az intézet?
- Ó, sajnálom, elfelejtettem mondani, hogy nem diétabarát a jelenlétem. – a bűnbánó tekintetem követi, a mozdulatait, szórakozott grimasszal az arcomon figyelem, ahogy egy pillanat leforgása alatt felpörög, alapanyag beszerzési tervet eszkábál, elrohan felkutatni őket, majd rekordsebességgel vissza is érkezik a konyhába. Ez idő alatt én is kihasználom a rendelkezésemre álló időt, ami nagyjából arra elég, hogy hármat pislogjak, és a harmadik felénél Cece már be is robban a konyha nyugalmába, büszke mosollyal az arcán, én egy csomó csokival az ujjai között.
- Basszus, portállal közlekedsz, vagy mi? – nézek rá hitetlenkedve, közben leugrom a pult tetejéről, ahol eddig üldögéltem, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha hasznos tagja lennék a konyhai társadalomnak. A tejet visszapakolom a hűtőbe, egyrészt mert valószínűleg stabil oldalfekvésbe gömbölyödve aludnék el, ha most meg kellene innom egy féldoboznyit, másfelől meg, mert gyakorlatias gondolkodásom arra késztet, hogy egy ilyen banálisan jelentéktelen helyzetben is járjak egy lépéssel magam előtt, és hagyjam meg későbbre, mikor már kisült a süti. Ki tudja, ha kiderül, hogy tényleg annyira rossz kiskukta vagyok, mint gondolom, talán még hasznos is, ha van mivel lemosni a megbánás ízét. Meg, ha jól tudom, a savas mérgezésre is hatásos, legyünk felkészültek.
- Abszolút nem, de azért kezdjünk neki, mert már én is éhes vagyok. – csapom össze a tenyerem lelkesen, közben tanácstalanul nézek körbe magam körül, mint aki nagyon keres valamit. – Öhm… hogy kezdünk neki?
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Még, hogyha akarna is az egyszer biztos, hogy nem engedném neki. - Megütöttem a főnyereményt Thomas-sal. Tökéletesen kiegészítjük egymást és nekem csak ő számít úgy igazán ebben az elfuserált világban. Lehet, hogy nyitott vagyok másokkal szemben is, meg nem vagyok egy goromba személyiség, de aki csak egy hajszálát is meg meri görbíteni annak esküszöm, hogy letépem az arcát a helyéről.
- Nincs olyan baj, amit ne tudnék kezelni, ha pedig mégis olyan katasztrofális lennél, hát én itt sem voltam. - Kétlem, hogy annyira szörnyű lenne, mint ahogyan azt beállítja, de az is teljesen tiszta, hogy nem mindenki arra született, hogy a konyhában sürögjön és forogjon. A srácoknak tényleg kevesebb az érdekeltségük ezen a téren. Ők inkább azok, akik mindent felfalnak, amit eléjük raknak. Ha mégsem válna be és az egyik finnyáskodni szeretne, akkor szíves örömest nyomom bele a képét bármibe, ami annyira nem tetszik neki aztán persze haljon is éhen utána. Panaszkodni nem nekem kell, mert sosem szerettem. Arra azért harapok. Néha túlságosan nagyot. Persze a panaszkodás okától, minőségétől függ. Hogy egyáltalán miről van szó.
A mutogatását figyeltem, de akármennyire is próbáltam fapofával végignézni nem tehettem róla, de olyan nevetést tört ki belőlem, hogy kis híján az egész konyha zengett tőlem. Már előre vártam, hogy valaki bejön és leordítja a fejemet azért, hogy felkeltettem. Aztán jönnek még, hogy az ordibálásra keltek fel. Véget nem érő lavinát indítottam el, de ezt igyekeztem megakadályozni azzal, hogy a kezemet szorosan a számra tapasztottam. Miután sikerült kis híján visszanyernem a józan eszemet és a röhögőgörcsöm sem kívánt könnyeket kifacsarni a szememből végül nagy nehezen megszólaltam.
- Mivel nem én vagyok az egyetlen sütésmániás ebben az intézetben biztosíthatlak róla, hogy van. - Ha jól tudom Oswin is szeret sütögetni, bár ez az ő részéről még érthető is, hiszen mondének között nőtt fel én meg csak egy nagy baba vagyok, aki vágyik egy kicsit a mondén dolgokra. Néha elgondolkodom, hogy azért van-e ez, mert Thomas a parabatai-om.
- Most úgy igazán éhes lettem miattad. Nem tudom, hogy van-e hozzá csokink. Bár.. A szobámban talán van. Múltkor egy csomó csokit kaptam Thomas-tól és még nem faltam fel az összeset.. - Emlékszem, hogy kiengesztelésként kértem a tojások mellé.. Mikor még nem volt hajlandó elmondani, hogy mégis mi az, ami nyomja a lelkét. - Mindjárt hozom. - Azzal elsuhantam mellette és szinte egy szempillantást alatt újra a konyhában voltam pár tábla csokival a kezemben. - Azt hiszem megvan mit csinálunk. - Csillogó szemekkel néztem rá, majd a fejemben próbáltam összerakni a receptet. - A tejet megihatod az most nem kell. Na, de készen állsz életed első saját süteményére? - Esélyes, hogy orbitális katasztrófára vállalkoztam vele, de a vállamat nem akarom megterhelni ezért kénytelen leszek csak felügyelni. Már, ha egyáltalán bírom, hogy csak felügyeljem majd.

Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]Figyelembe véve, hogy az igazi szörnyűségek napnyugta után bújnak elő, azért annyira nem volt ritka, hogy az árnyvadászok a késői órákban is ébren legyenek, szóval gyorsan sikerült túllendülnöm Cece késő esti jelenléte okozta minimális meglepettségemen. Ugyanakkor viszont a legtöbben ilyenkor terepen voltak, vagy a szobájuk mélyén, csendesen, tekintettel azokra, akik esetleg aludnának, így az intézet is nyomasztó csendbe burkolózott éjszakánként, és ez azért felvetett bennem néhány kéretlen kérdést, ellenben módot arra, hogy feltegyem őket mindenféle pofátlan zaklatás nélkül, azt megint nem.
- Az az én szerencsém, hogy egyáltalán itt találtalak. Nem hittem, hogy ilyenkor még bárki is ébren van, azt meg, hogy sütni akar, pláne. Most tökre irigylem, hogy nekem nincs ilyen lelkes és odaadó parabatai-om… a tiéd nem akar esetleg cserélni egyet egy idegesítő kistesóra?
A komolytalan szavaim mellé egy pillanatra színpadiasan lefelé görbítem az ajkaim, mint egy szomorú kisgyerek, de mire feltornázom magam a hozzávalók mellé a konyhapultra, rendeződnek is az arcvonásaim, csupán a kíváncsi tekintetem csillogtatom Cece aranyos arcába, és még mindig nagyon erősen kutatok valamiféle kifogás után, aminek fényében borzalmas cukrász lehetek anélkül, hogy az árnyvadász önbecsülésem csorbulna. Sajnos a „rossz szemmérték” és az „ügyetlen kezek” kevésbé tűnt eladható magyarázatnak, és egyébként semmi olyan gyengeség nem jutott eszembe, amit egy rúna ne tudna megoldani.
- De ha egyszer ezt teszed velem. – vigyorgok rá a konyhapult tetejéről. – Ezzel a saját fejedre is bajt hozol ám, remélem, tudod, de nem vitázom többet. Mondd, mi a dolgom, rendelkezz velem!
Megadóan lendítem a magasba mindkét mancsom, jelezve, hogy övé az irányítás, én pedig lelkes kiskukta módjára akkor mégiscsak hajlandó leszek eleget tenni minden kérésének és utasításának. Az lelkem közben csendesen simogatja minden belém vetett bizalma a sütés-főzés terén, ami bár igazán elhamarkodott, azért mégiscsak igen hízelgő, és ugyan kevésbé hiszem, hogy szándékos volt ez részéről, azért észben tartom, hogy ez egy igen okos húzás a manipulálásom érdekében.
- Úúúúúúú, muffin. Egyértelmű. Bár ahhoz kell olyan izé is, nem? Tudod, az a… - a kezeimmel mindenféle alakzatot rajzolok a levegőbe, amivel egyébként a sütőforma alakját próbálom – igen kevés sikerrel - imitálni. – Az a hülye formájú tepsi, amibe ki lehet sütni őket. Van nekünk egyáltalán olyanunk?
És akkor, ha eddig esetleg még egy halovány reményt is fűzött volna bárki is ahhoz, hogy pusztán elszerénykedem a konyhai tudásom mivoltát, hát egész biztos meggyőztem az ellenkezőjéről. Habár a kérdésem egyébként teljesen jogos, mert a kihasználatlanság okán azért nem a new yorki intézet konyhája volt a legfelszereltebb. Az árnyvadászok szerettek ott felbukkanni, ahol a sötét és veszélyes dolgok, és a konyhánkban azért nem sok szörnyűség történt, leszámítva persze azt a pár hozzá nem értő próbálkozást.
- Vagy csinálhatunk csokis-mogyoróvajas kekszeket is, ha az egyszerűbb. Meg ha te tudod, hogy ahhoz mi kell, mert én csak megenni szoktam.
Jobb ötlet híján a kezembe veszem a tejes dobozt, és pörgetni-forgatni kezdem az ujjaim között, hogy ezzel is lefoglaljam a kezeim, mielőtt újabb heves kapálózásba kezdenék, és megpróbálnám elmutogatni magát a csokis kekszet.
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & domino
want some cookies?
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem vagyok azaz ijedős fajta egy részem mégis halálra rémült. A legjobban akkor ijedünk meg, amikor nem számítunk valamire. Én pedig határozottan nem számítottam arra, hogy bárki is a konyhában ólálkodna ilyen későn. Még azt sem mondhatnám, hogy nekiálltam volna valaminek és terjengenének a jó illatok. Lehet, hogy egyszerűen a hang vonzotta.. Bár akkor zajt azért nem csaptam. Vagy talán mégis?
- Szerencséd, hogy jó kedvemben találtál. - Ez azonban annyira azért nem volt igaz, ha nagyon őszinte akarok lenni. A vállam még mindig rettenetesen sajgott és valószínűleg jót tett volna neki a pihenés, de nem tudtam aludni. Nem jött álom a szememre. Megtudni, hogy Thomas családja veszélyben van ő pedig nem volt hajlandó mindezt elmondani nekem, mert mindig leintettem, ha szóba hozta a szenvedésének a forrását.. Szörnyen gyűlölöm önmagamat, amiért úgy viselkedtem, hogy azt érezte nem bízhat meg bennem. Hogy nem támaszkodhat rám. Ha rám nem, akkor mégis kire? Én állok hozzá talán a legközelebb és még velem sem tudja megosztani a terheit. Csak remélem, hogy nem rogy össze alatta.
- Hát, ha szereted a nyers tojást meg a lisztet, akkor hajrá.. De nem éppen ebben lenne szükségem segítségre. Meg aztán jó móka lesz, ne nézz így rám, mint akit halálra ítéltek. - Annyira nem lesz rossz. Legalábbis remélem, hogy nem fogunk egy Lightwood-féle katasztrófát generálni. Néha tényleg szeretnék vele sütögetni és útmutatást adni, hogy meglássam hol is rontotta el igazából, vagy mi az, ami miatt nem megy neki, de elég kevesen merik szóvá tenni a szemébe, hogy borzalmasan főz és én meg nem készültem fel a halálomra így tehát hallgatok.
- Talán palacsinta, muffin esetleg.. Különösebben nem készültem tervekkel csak úgy megkívántam valami édeset.. - Utáltam azt a korszakot, amikor kívánós vagyok. Hol édeset, hol savanyút, hol meg a sósat akartam magamba dönteni, de úgy, hogy egy kiló sót is magamba öntöttem volna, de akkor valószínűleg meg is haltam volna. A legrosszabb az egészben, hogy rögtön azután, hogy ettem valami édeset, sósat akarok aztán megint édeset és így tovább az egész kavalkád.
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

ciniminis & dom
peanut butter makes us peanut better
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha valami ehető volt a tét, a nesztelen osonás olyan ösztönszerűen jött, hogy még csak a hangtalanságot biztosító rúnára sem volt szükségem. És bár tényleg nem állt szándékomban a frászt hozni senkire, azért egy egészen kicsit szórakoztatott a szívroham utóhatása, amit Cece az imént kihordott lábon a váratlan felbukkanásom következtében. Volt valami szörnyen mókás az emberek arcizmainak játékában, mikor valami váratlannal szembesültek, amit sosem mulasztottam el figyelni, és ami miatt a húgomat is állandóan ijesztgettem egy időben. Teljesen pontosan, amíg meg nem untam, hogy Dory soha semmitől nem ijed meg.  
- Raziel mentsen meg a haragodtól. – széles vigyorba kanyarítom az ajkaim a fenyegető szavak hallatán, közben pedig nagyon igyekszem nem láthatóan jól szórakozni a gondolaton, ahogy Cece rajzfilmbe illően fejbe vág egy serpenyővel. Pedig Ő bizonyára tudná, hogy hol keresse…
Szemeim követik a mozdulatait, tűnődve figyelem, ahogy némi erőfeszítés árán, de csak leemel egy fehér porral teli műanyag dobozt, én pedig egyből lisztre gyanakszom, és ez olyan gondolatokat inspirál, mint a palacsinta vagy muffinok, vagy csokis-mogyoróvajas sütik, amitől egyből kedvem támad odaadó kölyökkutyaként örök hűséget fogadni Cece-nek. Amíg meg nem kér, hogy segítsek, mert ott már azért alább hagy a fene nagy lelkesedésem.
- Őőőő, közben egyem meg a hozzávalókat inkább?
Jó, nyilván tisztában vagyok vele, hogy az előkészülési folyamatokban igényelné a segítő kezeim – amiről egyelőre úgy látszik, nem gyanítja, hogy ilyen téren a jobb helyén is bal van – de én azért lelkesen próbálom kihúzni magam a feladat alól, mert az a fajta hálátlan ember vagyok, aki enni szeret, de csak úgy, ha sütni/főzni nem neki kell hozzá. Ellenben most, akaratlanul is mustrálva Cece óvatos mozdulatait, amivel az összetevőket vadászta össze, automatikusan sérülésre gyanakodtam, és ennek fényében azért igazán pofátlan lett volna őt dolgoztatni azért, hogy nekem jó legyen.
- Ó, hát ez mondjuk tényleg visszautasíthatatlan ajánlat!
Kettőnk közül látszólag Ő aggódott kevésbé azon, hogy háborús övezetté változtatom a konyhát, én pedig úgy döntöttem, hogy nem is számolok be korábbi kudarca fulladt kísérleteimről, mikor is valami ehetőt próbáltam előállítani, már csak azért se, mert van rá egy halvány esély, hogy az akkor pofátlanul itt hagyott mosatlan edényeket neki kellett rendbe rakni, és ennek tudatában mondjuk én sem állnék neki sütni-főzni magammal.
- Mik az opciók? - kérdezem gyerekesen csillogó szemekkel, közben kíváncsian végigmustrálom az asztalon pihenő összetevőket, mintha tudnám, hogy ebből mit lehet készíteni, holott a szakácstudományom bőven kimerül abban, hogy felismerjem őket, akkor is, ha épp nincs ráírva a nevük a csomagolásukra. Több nyelven beszéltem, végeláthatatlan sok rúnát tudtam megrajzolni, és magabiztosan ismertem fel, majd hatástalanítottam a démonok bármely formáját, de arról mondjuk halványlila fogalmam sem volt, hogy miként kell palacsintát sütni. Eddig még csak készen pihenve a tányéromon találkoztam vele, arra várva, hogy elpusztítsam, és részemről teljesen elfogadható magyarázat volt erre a jelenségre, hogy a palacsinta csak úgy magától lesz.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Földszint és emeletek-
Ugrás: