Gyerekként hittem a csodákban. A varázslat számomra annyira természetes jelenség volt, hogy amikor bárki megkérdőjelezte azt, én hevesen tiltakoztam ellene. Ők sose látták azt, amit én. Nem látták azokat a titokzatos lényeket, amelyek naponta köztünk jártak. A hegyes füleket, csillanó hártyaszerű testrészeket, a szarvakat, a szárnyakat, pikkelyes bőrt, viperatekintetet… Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam, de senki nem hitte el nekem. Egy legyintéssel letudták az egészet, azt állították, hogy meglepően élénk fantáziával rendelkeztem, és hogy túl sokat hallgattam a nagyszüleim tündérmeséit. Édesanyám úgy gondolta, hogy az én koromban teljesen normális volt ilyeneket képzelni, hiszen sok kisgyerek játszott képzeletbeli barátokkal.
Aztán apa autóbalesete után szinte teljesen megszűntek ezek a „látomások”. Időnként előfordult valami furcsaság, de úgy gondoltam, hogy csak valami optikai csalódás volt, vagy biztosan akadt rá egyfajta tudományos magyarázat.
Ezek után megtagadtam azt, amiben gyerekként szentül hittem. Sőt, nevettem azon a kisfiún, aki egykor voltam. Az életem normális mederben folyt tovább, csak éppen édesapám nélkül. Ő sajnos nem lehetett már ott, amikor az iskolai meccsen elhoztuk a focikupát, vagy amikor tudományos versenyre küldtek néhány osztálytársammal. Kimaradt neki az a korszak, amikor kamaszodni kezdtem, és nem bírtam az indulataimmal, ezért anyu bokszedzésekre járatott, hogy levezessem a feszültséget. Nem volt jelen, amikor bemutattam az első barátnőmet, amikor leérettségiztem, sőt akkor se, amikor felvettek egyetemre.
Sajnos apám nem lehetett velem életem fontosabb pillanatainál, mégsem felejtettem el, hogy ki volt ő, hogy milyen ember volt igazán. Emlékeimben mindig is egy hősként élt. Rendőr volt, aki a gyengéket és az elesetteket védelmezte. Épp ezért döntöttem úgy, hogy a nyomdokaiba lépek majd.
El is kezdtem az iskolát, minden rendben zajlott. Egy teljesen átlagos emberi életet éltem: tanultam, buliztam, a haverokkal lógtam, hétvégente a családommal töltöttem időt, mégis egy nap újra elkezdtem látni dolgokat. Korábban is előfordult már egy-két különös dolog, de az egyik szaktársam borzasztóan furcsa volt. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet, mindenhol ott volt, mindenhol őt láttam azokkal az apró szarvakkal a homlokán. Amikor a haverjaimat kérdeztem róla, hangosan kiröhögtek, és azt mondták, hogy biztosan másnapos vagyok, mert ők nem láttak semmit a csaj fején.
Kutakodni kezdtem az interneten, és addig keresgéltem, amíg rá nem találtam néhány emberre, akiknek az enyémhez hasonló problémája volt. Felvettem velük a kapcsolatot. Szinte semmi közös nem volt bennünk, mindenki máshonnan származott, a korunk se egyezett, annyira változatosak voltak, annyira más volt a történetünk, mégis egy dologban hasonlítottunk: Láttunk.
Hanyagolni kezdtem az iskolát, mert egyre több időt töltöttem ezeknek az embereknek a társaságában. Hatan voltunk ugyan, mégis akkor azt éreztem, hogy egyedül ők értik meg a helyzetemet. Egy közeli könyvtár felújításra váró termében gyűltünk össze eleinte, majd az egyik csapattagunk egy üres irodahelyiséget kezdett bérelni a találkozóinknak. Épp otthonossá akartuk tenni újdonsült főhadiszállásunkat, amikor kopogtattak az ajtón.
Idegenek bukkantak fel, és rohantak le minket a nevetséges magyarázataikkal. Nem tudtam kik voltak ők, vagy hogy mit akartak. Szkeptikus voltam velük szemben, hiába láttuk mind dolgokat, nem akartam hinni a fülemnek. De a csapat megszavazta, hogy maradjanak itt az idegenek, és tanítsanak minket, okítsák őket, így kénytelen voltam elviselni a jelenlétüket. Nem csak elméletben oktattak minket, hanem gyakorlatban is. Fogalmam sincs mit akartak tőlünk, mégis a tudást, amit tőlük szereztem, a mai napig felhasználtam.
A kis társaságunk nagyjából egy évig bírta. A segítségüket akartam kérni. Néha besegítettem a helyi rendőrségnek, sőt az egyik haverom bátyja ott dolgozott, így aztán voltak kapcsolataim. Talán ezért is érintett annyira érzékenyen az eset, amikor a rendőr ismerősömnek a saját lánya holttestével kellett szembesülnie.
Kegyetlenül meggyilkolták. Feltépték a torkát, és kiszívták a vérét. Számomra kétségtelenül egy újszülött vámpír volt, ők mégse tudtak mit kezdeni ezzel a brutális gyilkossággal. Így a csapathoz fordultam. Kértem őket, hogy ha van bennük annyi becsület, annyi jó érzés, akkor tegyék meg ezt értem. Nem léptek semmit, hiszen nem akarták a saját bőrüket vásárra vinni. Még Mabel se akart túlságosan belefolyni, holott kezdtem azt érezni, hogy valami alakult közöttünk. Kiábrándultam mindegyikükből, és úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást. Egy borzasztóra sikerült vita után otthagytam őket.
Magam mögött hagytam a második családomat, hogy azzá a személlyé válhassak, aki ma is vagyok: én vagyok a mondének védelmezője az éjszakában, én szolgáltatok nekik igazságot, ha az árnyvadászok nem teszik a dolgukat. Én vagyok a város őre, az emberek támasza. Én vagyok magam vagyok az Igazságosság.