descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Szökõkút
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Luna && Leviathan

A férfi már rég beletanult abba az életmódba, amit folytatott. Úgy evett, úgy ivott, úgy mozgott, öltözködött. Időnként úgy is beszélt, bár szerette sajátjaként formálni a szavakat, kellemetlen érzés lett úrrá rajta, mikor mások szavajárásával kellett magát kifejeznie. Nem szerette, ennek pedig az oka igen egyszerű volt, a jelleme egyik sarokköve: jobban szerette magát, mint bárki mást.
Nem lepi meg, mikor a nő nemtetszését fejezi ki, hogy megzavarta az … akármiben, amit éppen csinált. Sokkal inkább szórakoztatta és jobban érdekelte így a dolog. Szerette, ha az emberek nem adták könnyen magukat, világéletében odáig volt a kihívásokért. Kevés embert kedvelt az élete során, és még kevesebbet tisztelt, azonban ezek az emberek – vagy más faj szülöttei – kivétel nélkül különleges illetők voltak, akik megérdemelték, hogy gondolatokat pazaroljon rájuk. Ki ne szeretné a különleges embereket?
-Pedig aligha vagyok ezzel egyedül – nem tolakodóan mérte végig a nőt, de nem próbálta leplezni a szándékát – Biztos szeretsz szíveket összetörni – barátságos hangneme mellé megnyerő mosolyra görbült a szája. Nem szerette a sztereotípiákat, de pontosan tudta, hogy az összesnek van táptalaja, nem hazudnak, csak túloznak. Egy ilyen nőt nem szokás birtokolni, aligha hagyná. Harcos természete van, nem adja magát könnyen. Egy örök igazság szerint pedig az a legvonzóbb, amit nem érhet el az ember keze.
-Csak amit mindenki más is – válaszolta leplezetlen őszintéséggel, nem zavartatva magát emiatt. – De most nem emiatt vagyok itt – most sem hazudott. Szerette a kellemest a hasznossal társítani, de sajnos az élet nem mindig adott esélyt ennek a frigynek. – Mindig megfájdul a szívem, ha találkozom egy magányos szépséggel. Tudod, minél szebb valami, annál furcsább, hogy miért nem rajongják körül – végig mosolyogva beszélt, a nő arcát figyelve. Elég sokat látott már a világból, hogy tudja, mennyire felszínesek tudnak lenni az emberek. Ha valami szépet látnak, megirigylik, birtokolni akarják, nem hagyják csak úgy egyedül.
Elmosolyodik, ahogy a nő elfordul és elindul, azzal a szándékkal, hogy minél messzebb kerül tőle. Szórakoztatta a dolog. Általában nem szeretnének eltávolodni tőle.
– Tegyünk egy próbát! – hirtelen fordult meg, és széttárt karokkal figyelte a nő távolodó alakját. – Ugyan, még a nevedet sem tudom! -   látva, hogy nem áll meg a nő, elindult ő is utána. – Egy darabig még csinálhatjuk ezt, de egyszerűbb lenne, ha … meginnál velem valamit. A kávézót is kiürítem a kedvedért. – a feladat arról szólt, hogy találja meg a nőt. Ezt meg is tette, de nem volt semmiféle utasítás, vagy kérés, hogy ezután mit csináljon. Így pedig nem kötötte semmi sem a kezét. – Esetleg az apádról is mesélhetek neked – tette hozzá zárszóként, és megállt, nem követte tovább a nőt. Majdnem biztos volt benne, hogy az utolsó hozzá intézett szavai célt értek. Ha pedig valóban így volt, nem lopta tovább a köztük lévő távolságot, megvárta, amíg a nő lép közelebb hozzá.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


luna & leviathan
who the fuck are you?

Ezen az egy napon akarok egyedül lenni. Eddig még nem volt rá példa, hogy valaki akaratlanul is belemásszon ilyenkor a személyes kis burkomba, amelyet ilyenkor valahogy terebélyesebbre szabok, mert több térre van szükségem. Nehezen viselem el az emberek, vagy éppen más lények közelségét. Most azonban a magányos pillanatomat, a gondolataimba temetkezve egy férfi zavarja meg, akit még soha nem láttam ezelőtt, de biztos vagyok benne, hogy az ő tekintete éget bele már szinte minden egyes porcikámba. Nem igazán vagyok olyan hangulatban, hogy bárkivel társalogjak. Kevés olyan alkalom van, amikor teljesen kommunikációképes vagyok és hajlandó vagyok normálisan állni az idegenek irányába. De ez a mai talán leginkább azok közé sorolható, amikor legszívesebben bemosnék annak, aki hozzám mer szólni és megzavarja a békémet.
- Nagyon vicces. - Az sem érdekel, ha az igazat mondja, ha nem. Jelen pillanatban csak a magányom érdekel, amit kegyetlenül meggyalázott. Egyáltalán ki kérte, hogy jöjjön ide? Talán valamelyik porcikám azt sugallta volna, hogy én annyira vágyom bárkinek is a társaságára? Hát azt kötve hiszem.
- Ha pedig társaságot akartam volna, akkor tudja figyeltem volna az elhaladó embereket. De láthatóan szívesebben vagyok egyedül így kérdem én, hogy mégis mit akar tőlem? - Szeretném ezt az egészet a lehető leghamarabb lezárni, mert nem vagyok olyan hangulatomban, hogy bárkit is el tudjak viselni. Attól pedig már előre félek, hogy mi lesz, ha felhúz, vagy ingerelni kezd valamivel. Az erőmre mindig valami megszelídítésre váró sárkányként tekintek. Mind áldott nap egy küzdelem, de a mai a legnehezebb. Azt pedig nem hagyhatom, hogy ő most bekavarjon nekem. Nem akarom elveszíteni az irányítást.
- Nem hiszem, hogy a te dolgod lenne, Lev. - Azzal egy másodperc erejéig rápillantok, majd elfordulva tőle elindulok remélve, hogy békén fog hagyni. Nem tudom mit fogok tenni, ha nem száll le rólam, de az egyszer biztos, hogy a türelmem véges és a mai nap valahogy minden határérték sokkal alacsonyabbra zuhant. Talán jobb lett volna, ha el sem hagyom a szobámat és beburkolózva tömöm magamba a fagylaltot, mint minden más ember, ha szomorú. Nem. Nekem kész rituálém van. Mert miért is ne. Hát talán ez lesz azaz év, ami miatt megszakítom ezt a végtelennek tűnő ciklust.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Luna && Leviathan

Ugyanolyan nap volt ez is, mint a többi. A férfi semmit nem változtatott a napi rutinján. A tehetősebb New York-i polgárok életét élte, így megengedhette magának, hogy később keljen, ráérősen üljön ki az erkélyére, ahol a város látképe terült el alatta. Nm reklámozza magát az újságokban, de a megfelelő körökben ismerik a nevét, ha a szolgáltatásaira van szükség, tudják, hogyan kereshetik fel. A diszkréciót garantálta, az ehhez hasonlatos munkakörökben ez elengedhetetlen. Megtanulta évszázadokkal ezelőtt is már, hogy ez a világ miként működik: mások szenvedése árán lehet a leggyorsabban előre jutni. Neki pedig soha nem voltak erkölcsi dilemmái, így nem kellett utálkozva néznie a tükörbe a tettei után.
Ruganyos léptekkel szeli át a járdaköveket, majd a Central Park jelentette zöld övezetbe érve lelassított. Ezekben az órákban sokan voltak kint, javában gyerekek, akiket minden bizonnyal tanáraik hoztak ki a természetbe, a betondzsungel monoton megszokottsága után. Ügyesen kerülte ki a figyelmetlenül futkározó gyerekeket, miközben a tekintete egyetlen alakot figyelt, léptei pedig őt követték. Egy igen egyszerű feladatot bíztak rá. Találja meg a nőt. Az évek alatt olyan kapcsolatokat épített ki, amelyek nagy segítségére voltak az ehhez hasonló feladatok gyors megoldásában. Egyébként is, egy ilyen arcot nehéz elfelejteni.
Lassan közelítette meg a neki háttal álló nőt. Nem látta az arcát, sem azt, hogy mit csinál a szökőkút víztükre felé fordulva, de nem zavarta meg. Hitt a megérzésekben, éppen ezért biztos volt benne, hogy előbb-utóbb megérzi a nő, hogy valaki kitűntette a figyelmével.
Enyhén oldalra dönti a fejét, a nő szavai félmosolyt csalnak az arcára. Választ azonban egyből nem ad, néhány másodpercig csak fürkészi a nő arcát, mielőtt szóra nyitná a száját: - Egy csodálód. – minden bizonnyal egy nevet várt volna a nő, de a férfi folyton változtatta a neveit, nem vett fel egy állandó megszólítást sem. – Feldúltnak tűnsz. A szökőkút nem segít? – kérdezte érdeklődve, ahogy mellé lépett, és így már ő is látta a tükörképét a víz felszínén. – Ha egyedül szerettél volna lenni, nem a város egyik leglátogatottabb helyét kellett volna választanod. – miközben a nőhöz beszélt, a víztükör segítségével figyelte az arcát. – Miért akar egy ilyen nő magányos lenni? – oldalra pillantott, a nő vonásait fürkészve. – Hívj Lev-nek. Vagy, ahogy szeretnél. – a férfinak nem számított, az évszázadok alatt temérdeknyi nevet viselt már.

//Nekem nagyon tetszett!   //
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


luna & leviathan
who the fuck are you?

Megannyi dolgot volt szerencsém már megélni, de valahogy az évek múlásával egyetlen egy kívánságom maradt állandó. Hogy az erőm feledésbe merüljön. Nem az én választásom volt, hogy így szülessek. Az pedig, hogy az anyám utolsó leheletében nem volt más irántam, mint gyűlölet egyszerűen nem tudtam feldolgozni a mai napig. Minden áldott évben a halála évfordulóján, ami olyan erőteljesen égett az elmémbe, mintha csak tegnap történt volna eljövök a szökőkúthoz és egy érmét dobok bele azt kívánva, hogy ez az egész nem több egy rossz álomnál. Hogy hamarosan magamhoz térek és felébredek. Minden a legnagyobb rendben lesz. Anya a szerető ölelésébe vonva meséli el nekem a színesebbnél, színesebb történeteit, miközben mindkettőnket szorosan fog magához. Ha normális lettem volna akkor lehet, hogy már halott lennék. Az is lehet, hogy nem és pokol lett volna az életem, de az igazság az, hogy a tény, hogy még mindig élek és még évszázadokkal később is talán élni fogok egyáltalán nem megnyugtató tényező. Ettől még nem lesz jobb. Persze esélyt adunk arra, hogy jobb legyen. Hogy egyszer a sötét alagút végén majd jön valaki és fényt csempész az életünkbe. Én még mindig várok arra a valakire, aki kihúz abból a gödörből, amibe beleástam magam. De persze magamat ismerve előbb csapnék rá a segítő kezére, hogy menjen innen, mintsem fontolóra vegyem azt, hogy kimásszak a saját börtönömből.
Bármennyire is szeretnék kikapcsolódni és figyelni az elmosódott, halovány tükörképemet a víz lágyan ringatózó felszínén nem tudom lerázni az érzést, hogy valaki figyel. Mintha lyukat égetne a hátamba. Ki akarom kapcsolni. Ez az egyetlen egy napot akarom magányban tölteni nyalogatva a sebeimet és ekkor nem tudnak békén hagyni. Érzem, ahogy belülről szinte meggyulladok a dühtől, de végül egyszerűen csak lehunyom a szemem és próbálom elnyomni magamban az érzést, ami feltörni készül, hiszen nem tudhatom, hogy milyen katasztrófát okoznék azzal, ha szabadjára engedném mindazt, ami bennem lakozik. Az érzelmeim pedig csak fokozzák mindezt. Ami egyáltalán nem jó. Lehunyom a szemem pár másodperc erejéig, hogy rendezzem a lélegzetvételemet és lenyugtassam magam, de mikor újra kinyitom őket, egy férfi áll előttem. - Mi a.. Ki a franc vagy te? - Nem szeretem, mikor beletolakodnak a személyes szférámba és a mai napon pedig még kevésbé vagyok vevő erre a helyzetre.  

[ kicsit béna ígérem a következő jobb lesz. :38: ]
♥️
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Central Park-
Ugrás: