descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Játszótér
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



+18


gwenna & zeroth
 it's our war zone
Érezted már azt, hogy táncol, hogy dalol, hogy sóvárog a lelked valaki után? Amikor minden rezdülése megpenget egy húrt a szíveden? Amikor ajkainak mozgása elbódít és mámorfüggönyt varázsol elmédre? Amikor már nem vagy képes a józan-ész határain belül mozgolódni, mert belekívánsz kóstolni abba a gyönyörkertbe, ami nem csak szemeid, nem csak a tested, de még a lelked is megbolygatja?! Így érzek én. S, így éreztem akkor is, amikor megpillantottam. Hiába tudtam róla első szimatolásra, hogy valamiféle erősebb, lidércnyomása ennek a világnak, megkívántam. És mit csinálunk, ha őszintén kívánunk valamit? Megküzdünk érte. Éppen ezt tettem. Addig harcoltam, amíg az ölébe varázsolódhattam, már egy másikfajta csatározásra csábítgattuk egymást. Életemben először úgy érzem, engem vezetnek orromnál fogva és nem fordítva...
- És... amit érzel, azzal mi a helyzet? - búgom bele az ajkaiba, arcátlanul közelebb hullámozva gerincemmel, hogy finom, rövid csókban csattanhasson végül kérdésem. Bódít, szédít a mosolya. Képtelen vagyok levenni szemeim róla, ahogy elnyúl vállaihoz, hogy lepattintva vértjét megváljon fölösleges darabjaitól. Van ebben a pillanatban, valami örök-lángoló, gerincem mentén kúszó, bizsergető érzés. Nézni, ahogy egyértelműen egy bizonyos cselekvés felé terelődik a pillanata kettőnknek, egyszerre a hátam borzongatja és izgat. Mindezt kellemesen, ahogy néma sóhajaim el is árulhatják neki! Minden egyes réteg perzseli a szívem, ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, hogy láthassam.
Nem engedem, hogy meggondolja magát, csak mert halandóval van dolga. Szinte reppenve helyezkedem el az ölében, hogy ágyékom forrósága övére is hathasson. És hat is, úgy érzem  kényelmesedik a hely!
- Bár gyanítom akkor kevésbé vagy ilyen finom, ha nálam erősebb ellenféllel kell szembenézned... - bökök állammal a lila felhővel tarkított oldalamra. Járhattam volna rosszabbul is, tudom én, mosolyom pimaszsága elárulja ezt. Meglepetten engedelmeskedve egyenesedem föl, hogy megválhasson ruháitól, majd ismét elhelyezkedek rajta, ezúttal a bőre égeti az enyém, már nincs akkora elválasztó. Lehunyt szemeim alól, fejem hátra vetve élvezkedem az ölében, továbbra is hullámzóan, amíg ő csókjaival beborít. Érzem, hogy minden sejtem vonzódik hozzá és, hogy még többet-többet és még többet akarok belőle...
- Erős... - halkan, puhán, alsó ajkamba harapva ismétlem a szót, majd pimasz mosollyal döntöm oldalra a fejem, mielőtt arcélére csókolnék. - Kényszerültél? - kíváncsian susogom, megszeppenve pillantva rá, miközben a levetett palástra helyezkedem, s ő követve engem, velem együtt fekszik el. Van ebben valami igazán izgató, ahogy együtt, lassan, finoman simulunk bele a puha anyagba...
A cirógatására megfeszül vázam, fel kell sóhajtanom, mégis próbálok uralkodni magamon, hogy kérdésére reagálhassak. Főként. - Gwenna... - súgom, íriszei után kutatva. A hold éppen csak annyi fénnyel lát el, hogy enyhén csillogjanak íriszeink, s lássuk, hogy ér véget az  ő alakja, s hol kezdődik az enyém. Lassan ekettő eggyé olvad majd. Finoman feltápászkodom, hogy őt gyűrhessem a palástba. Amint háta beleidomul az anyag hullámaiba, fölé mászva, az ölébe ülök. Ismét. Leengedem vázam és az ajkaiba csókolok, hívogatón. Mivel még nem fedetlen, mint én, kénytelen vagyok türelemmel kivárni, mikor óhajtja elveszíteni a kontrollt. - Mi lesz a sétával? - incselkedem a fülébe suttogva, miközben tenyeremmel végig szántok hasfalán, hogy utolsó ruhadarabja alá csúsztatva kezem, éreztessem, kíváncsi vagyok rá...
 
❖ Megjegyzés: Hello, Szöszi!   ❖ Zene: s   w e e t
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Miután ő elkezdte felfedezni a testém, és én az övét, már rájöttem, hogy szükségtelenül sok ruhát viselek magamon. Talán már hitt nekem, hogy nem akarom megölni, talán még mindig kételkedett bennem, nem zavart, tudtam, hogy mi ketten remekül tudunk majd szórakozni, ha el tudunk lazulni arra a szintre. Igazából én már rég el voltam lazulva, ő pedig láthatóan magabiztos volt még így ruha nélkül is. Láttam benne valamit, valóban, hisz akármennyire is szerettem volna tagadni, felvetült bennem a gondolat, hogy olyan rég nem jártam már a halandók közt, hogy elfelejtettem milyen szórakoztató is tud az lenni, hogy az élet rövid és ők az ehhez tartozó félelem miatt, kilépnek a kényelmi zónájukból, és inkább belevágnak a kalandokba, mielőtt az a röpke 50-60 év letellik, persze vannak különböző hosszúéletű fajok is, de ők is ugyan csak halandók mint mindenki más, és én személy szerint örökké létezem, pont ezért kellett mindig valami amivel ébren tartottam a figyelmem és az érdeklődésem, hogy ne nyeljen el az örökkévalóság szürke köde, ami kérlelhetetlenül onnantól egy unalmas senkivé tesz.
- Ez nem hízelgés, csak elismerem, hogy meglepődtem, és hogy tetszik amit látok. -
Mosolygok rá, mikor elveszi az ujját a számról. Közben szépen lassan a két vállamhoz érek, és kipattintom a két csatot, ami összetartja a mellvértet, kar és a háti részét a páncélnak, aztán szépen lassan a segítségével elkezdem lehámozni magamról, hogy láthassa, milyen vagyok én a ruháim nélkül. Tulajdonképp ha démon és démon közötti szexről lenne szó, akkor olyan eset is lehetne, hogy egyszerűen letépik egymásról a ruhát, és nem szórakoznak a részletekkel, de időnként megéri kissé kihasználni az időt és kivárni azt, hogy a kettőjük közti feszültség a tető fokára hágjon, és ezáltal olyan hévvel és szenvedéllyel folytasuk a dolgokat, hogy élvezhesse az egész park.
Közben a Gwenna úgy döntött az ölembe huppan és a mozgásának erőteljes hatása van az ösztönös férfi reakciókra, ha értitek mire gondolok.
- A rám ugrás egy nagyon pozitív dolog, itt is és a pokolban is. -
Vigyorogtam rá egy pillanatra, miközben már sikerült teljesen levetnem a felsőm, és felemelve őt, letolom a nadrágom is, így már csak az alsó marad rajtam. Visszahelyezkedve ülő helyzetve húzom közel magamhoz, majd pár kisebb csókkal lehaladok egészen a mellkasáig, ahol a melleit is végigcsókolom, majd vissza fel.
- Talán erre az lenne a legmegfelelőbb kijelentés, hogy egy cím arra, hogy erős vagyok. Sosem hajkurásztam semmilyen címet, de ez rajtam ragadt, miután rákényszerültem hogy beálljak Azazelhez. -
Majd mikor felemelkedik és leül a palástra mellételepedve fekszem el, végigsimítva a vállától a csípőjéig.
- Hogy hívnak? -
Teszek fel egy olyan kérdést, mely eddig kimaradt, és közben a kezemmel folytatom a vándorlást végig a combjain, majd be közéjük, majd végigsimítva azon a ponton újra fel a hasán.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

+12


gwenna & zeroth
 it's our war zone
 Az életben vannak dolgok, amiket el kell viselnünk. Ilyen az, ha a szél erősebben mar a hajba, vagy ha összeizzad a lábunk a napsütésben, de az is ide sorolható, hogy minden létező személy személyisége eltérő. Vannak, akik elítélnek dolgokat, amiért mások megőrülnek, és vannak olyanok is, akik hajlamosak derékba törni azért, akit szeretnek, azért, amit ő kíván, még akkor is, ha ez teljesen kiszaggatja magukból őket. És ott vagyok én, aki az égvilágon semmit sem veszek komolyan. Nem tart tovább egyetlen kapcsolatom sem, mint röpke órák. És ez jól is van így. Nem kívánok fájdalmakkal élni. Nem hiszem, hogy személyemre szabtak volna bárkit, aki képes elfogadni, elviselni azt, amit én jelentek. A heves, tüzes, szenvedélyes életet, a kalandvágyó jelenségem. Soha nem kérnék senkit, soha nem kívánnék meg senkit hosszabb időre. Amint megpillantottam a démont férfit, már tudtam, hogy a vesztembe sietek vele kapcsolatban, és még valamiben biztos voltam: megmozgatott bennem valamit. Arra azonban nem számítottam, még ha kínzás alá vetnének, akkor is így vallanám: hogy megtetszhetek neki.
- Ssshhh... - nyújtom előre karom, hogy mutatóujjam ajkai előtt húzhassam finoman, mintha csendre akarnám kérni - Nincs szükség hamis hízelgésre. Már az ujjaid körül tekergek... - vonok vállat kecsesen, elkacérkodva a szavakkal. Pillantásom szemeibe vésem, mosolyát - mosollyal jutalmazom. Lubickolok a közöttünk pattogó feszültségben. Némán elnyíló ajkaimon nedvesítenem kell, cserepesre száradnak az izgatottságtól.
Mellé helyezem alakom, s onnan figyelem őt, onnan próbálok beszélgetésben maradni vele. Lepillantok ölembe, széles mosollyal pironkodok, amikor a csinosabbik félként, emberi oldalamra célozgat. Ahogy mellkasomra bök, még alig hallhatóan fel is nevetek. A következő percben pedig már az ölében is landolok, fészkelődve kissé.
- Rád ugrott. Ez főben járó bűn a pokolban? - meglepett megszeppenéssel méricskélem, miközben hagyom kezeimnek, hogy fel-alá járkáljanak rajta, felfedezve minden pontját, amit így, ruhán keresztül még lehetséges. Mosolygása csak bátorít, hogy hagyjam magamnak felfedezni testét. Újabb szavaira széles mosolyom lágyul. Finom, bohókás, sóvárgó pillantással nézek rajta végig, beharapva alsó ajkam.
- Égess el vele... - súgom ajkaira, miközben tovább kalandozom. Ahogy a tenyerével megérinti derekam, gerincemen futkos a bizsergető érzés. Úgy kígyózom ölébe, hogy leessen rólam palástja. A hold fényében ugyan kinek tartozunk elszámolással?
Elhúzódom, ízlelgetni kívánom, de éppen csak belemerülnék, máris utánam nyúl, hogy újabb csókba zuhanjunk bele. Ajkaink finoman ütköznek, heves, szenvedélyes a csók. Karjaim reflexszerűen tekeregnek nyaka köré, finom hullámot rajzol gerincem alakja, ahogy ölében moccanok. Sok lehetőségem nincs amíg ilyen göncökben ücsörög alattam, ám szeretem kihasználni, hogyha korlátozott lehetőségei vannak a másik félnek, így pedig egyelőre nincs más, csak a vágyakozás. A legjobb játék kettőnknek.
Mindössze a levegővétel az, ami miatt elválok tőle, akkor is csak röpke időszakra. Megpróbálom bontogatni öltözékét, ha engedi nekem, hogy babráljak vele. Ha nem, akkor csak a fa törzsének préselve, ajkaimmal kényeztetem. Ujjaimmal persze megpróbálom olyan pontokon érinteni, ahol hatással lehetek férfiasságára.
- Miért olyan különleges a háború démona? - pajkos mosoly ugrik ajkaimra, miközben elhúzódom tőle, lekecmeregve öléről, hogy a ledobott palástra ülve figyeljem őt.
 
❖ Megjegyzés: Hello, Szöszi!   ❖ Zene: fire
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Vonzódik hozzám, ezt elég egyértelműen leszűrtem a korábban látottakból, nem is beszélve arról, hogy én is hozzá, ahogy a közelemben van, egyre jobban éreztem azt a tipikus izzást, amit olyan jól ismertem már az évek során. Egy megunhatatlan feltüzelő érzés, ami előhozta belőlem a női érintésre vágyó férfit. Sok éven át kerestem, hogy a harc mellett mi a másik, ami elégedetté és egy időre boldoggá tesz, hát ez az. Ennek az érzésnek minden pillanata arany.
Nyugodtan ültem a helyemen hallgatva, hogyan reagál arra amit elmondtam neki. Nem akartam túlságosan belemenni a részletekbe azzal kapcsolatban, hogy miért vagyok ilyen, mi vezetett ahhoz, hogy démon lettem és hány éven keresztül voltam egy ösztönlény, aki nem értett semmihez csak a harchoz. Voltak éveim amikor egy szót sem szóltam, csak harcoltam, nem beszélve senkivel. Aztán jöttem rá, hogy a nőkkel egészen más szintre tudom magam emelni, egészen új lénnyé vállok. Nyugodtabb, koncentráltabb és erősebb, és nem utolsó sorban képes voltam teljesen ellazulni. Persze ezzel leengedem a védelmem is, és bármikor érhet egy támadás, de révén, hogy halhatatlan vagyok és az egyetlen dolog, amit ezzel vesztek szimplán az idő, nem igazán tudott megrémíteni.
- Mit mondjak, én is... sosem gondoltam, hogy ilyen lényre találok a halandók között. Többnyire azért nem jövök fel ide, mert nem találom izgalmasnak. De te... te más vagy... -
Gondolkodom el egy kissé, de közben viszonzom a mosolyt, amivel megajándékozott. A vágy ami hozzá vonzott, a teste ami olyan gyönyörű volt halandó létére az egész estémet feldobta. Ráadásul úgy nézett ki végre nem is ellenségként tekint rám, hanem becserkészendő prédaként, ami megint csak beindította a fantáziám.
- Kényelmetlen? Nem... Sokkal kényelmesebbnek érzem a helyzetet, mint amikor egy hatalmas farkas próbált rám ugrani. Ez a csinosabb farkas – Itt rábökök a mellkasára. - Sokkal inkább rámugorhat. -
Vigyorogtam el, a fejemben cikázó gondolatok közepedte. Hisz nagyon is jól működött köztünk a kémia. Ezt az érzést még jobban felerősítette, amikor az ölembe ült, és ezzel már szinte semmi távolság nem volt köztünk. A kezei vándor módon elindultak felfedezni a testem, ami nagy mosolyra késztetett.
- A harc az egyik, a szeretkezés a másik. Ez a kettő tesz azzá ami vagyok... Ebben a pillanatban olyan szinten tombol bennem a tűz, hogy el sem tudod képzelni. -
Avatom be a gondolataimba, s lassan a két kezem végigcsúszik a két combján, onnan lassan fel a derekáig, és fel a domborulataira.
Újra szavakba akarnám önteni, hogy mi jut eszembe, de erre nem adódik alkalmam. A csók olyan édes, hogy egy pillanatra belefeledkezem, majd áttér a nyakam felé addig az egyik kezem felvándorol és végigsimít a haján, majd magamhoz húzva újra megcsókolom az ajkait, de most intenzíven és szenvedélyesen.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


gwenna & zeroth
 it's our war zone
 Keserű szájrándítás töri meg egy pillanatra rezignáltságba rögzülő arcom vonalait. Majdnem hangosan felnevetek a jelenetünk abszurdságán. Meztelenül ácsorgok előtte, megsebezve, pihegve, készen rá, hogy elessek, ha úgy dönt. Talán még büszkének is érezném magam, ha még így is méltónak tartana rá. Annyi bizonyos, hogy sértettséget éreznék, ha csupán elsétálna. Hiszen nincs nagyobb fájdalma egy magamfajta nőnek, mint hogyha semmibe vesznek és egyetlen vonással a háttérbe festenek. Nem, én nem arra születtem, hogy díszlet legyek bárkinek a vásznán. Élénk, erős színeket érdemlek. Így, tehát ha arra még csak esély sincs, hogy így veszélyforrásnak tekintsen, akkor legalább válasszal illessen, mielőtt elválunk. Van egy fajta báj a férfiban, amin persze megpróbálok uralkodni, mégis nehezemre esik. Szeszélyes természetemnek köszönhetően, ösztönös vágyat érzek rá, hogy megérintsem, pedig olyan ez, mint a halálba csókolni.
Lépteim közben felteszem kérdéseim, mikre választ követelek. Nincs jogom hozzá és lehetséges, hogy ezzel csak kivívom magamnak pengéje élét, de ettől még nem fogom meghunyászkodni. Ha harcban nem is érek fel hozzá, nem fogok úgy viselkedni, mintha nem lenne méltóságom egyenrangúnak képzelni magam. Szemöldökeim enyhén felugranak, amikor szavalni kezd. Pillantásom nem vonom le róla, látványosan rabul ejti tekintetem. Résnyire szűkülnek szemeim, gyanakvóvá változik arckifejezésem, amikor azt mondja nem akar megölni. És nem akar megsérteni sem. Ennél a résznél képtelen vagyok visszafojtani mosolygásom. Amint folytatja és kihangsúlyozza, milyennek lát, akaratlanul pír szökik arcomra. Hogyan képes ennyire egyszerűen ujjai köré csavarni? Megfeledkezem kilétéről, miközben lesütve szemeim, ajkaim morzsolgatva, némán mosolygok. Körbe járása alatt mindvégig arra tekerem nyakam, amerről éppen látom őt. Ahogy szembe kerül velem, ajkaim elnyílnak, kérdővé változik tekintetem - a palástjával babrál, s ahogy beterít vele, kissé kihátrálok meglepettségemben, de nem túl messzire, még körbecsavarhat vele. Íriszeibe vésem sajátom, majd hálásan mosolyogva nézem őt. A szavainak költőisége uralkodni kezd tudatomon, mámorfelhő költözik józanságomra. Beleszédülök a férfi jelenlétébe. Leejtem pillantásom arra a pontra, ahol karomon simít végig, majd ismét arcát fürkészem.
- Inkább lenyűgözve érzem magam... - buja mosolyt villantok. Nézem, ahogy a fa tövébe helyezi alakját. Végig vezetem rajta pillantásom, ám a kapott palástot nem húzom össze magam előtt. Mosollyal arcomon nézem a férfit. Nehezen választom el a látványt a gondolatától, hogy miféle szörnyűségek kapcsolódhatnak hozzá. Halk, finom kuncogás érkezik tőlem, amikor a szégyellősségem kerül terítékre. Fejem enyhén ingatva indulok meg felé, hogy mellé ülhessek. Nem tűnik vérszomjasnak, nem tűnik csapdának. Ha mégis az, öröm lesz egy ilyen férfi karjaiba kilehelni a lélek utolsó grammjait.
- Ha kényelmetlen helyzetbe hozlak vele, talán el kellene fordítanod pillantásod... - simulok háttal a törzsnek, majd mellette lecsúszok annak mentén, hogy pontosan az oldalára érkezve, cirógathassák szemeim arcának kemény vonásait.
- A harcunkban nem lelted örömödet... - szegem állam finoman, ahogy végig simít államon, majd a következő pillanatban íriszeibe vésem sajátom. Lenézek a szívébe, a sötét, kacér szívébe, hogy erőt merítve annak gonosz csillanásából, elrugaszkodhassak a helyemről és átvetve lábam övé felett, az ölébe ülve pillanthassak le rá. Helyenként vértje, öltözéke kényelmetlen, de addig fészkelődöm, amíg kevésbé érzem rosszul magam a pózban, amit felveszek. Egyik tenyerem mellkasára csúszik, míg a másiknak megengedem, hogy tarkójára fusson, megérintve a tincseit.
- Mi mást adhatnék még neked? - súgom halkan, vállaimon a vágyakozás pilléreivel. Ahogy karjaim rajta játszanak, úgy takarom el a világ elől mindkettőnket palástjával. A szájára simuló ajkaim belé fojthatják a válaszadást. Pihésen, finoman húzom végig puha ajkain, enyémeket, hogy végül egészen arcperemétől, füléig tornázzam őket, ahol megcsókolom arcának peremét, a füle alatti területen. Pattognak a szikrák, érzed?
 
❖ Megjegyzés: Remélem megteszi, Szöszi!   ❖ Zene: baby~
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Tudtam, hogy ezzel most megleptem, a szavak, a kard minden más. Persze azt is feltételezheti, hogy fordított pszichológia és csak arra megy ki a játék, hogy leengedje a védelmét. Bár ha jobban belegondol azzal is tisztában lehet, hogy a védelmével sem ment eddig semmire, így biztosan tudhatta, hogy bármikor meg tudtam volna ölni az utóbbi 15 percben amikor csak kedvem tartja. Talán nem értette meg a szándékaimat, mert túlságosan új volt neki, hogy egy démon nem fogja csak azért is kicsinálni mert gyengébb. Figyelemmel kísértem, míg visszatért egy levélrakáshoz amikor a támadásom utóhatásait próbálta feldolgozni. Próbáltam gyengéd és visszafogott lenni, de a fajomból és a szintemből adódóan ez nehézkes volt, főleg hogy nem is voltam biztos benne milyen szinten van az ereje az enyémhez képest. Mennyire kell lekorlátoznom magam, hogy ne törjem el. A halandók olyan kis törényenek időnként.
Ha jól tippeltem épp azon gondolkodott, hogy elmeneküljön-e vagy maradjon, de mint mivel eszem ágában sem volt utána menni ha esetleg kereket old, így a saját döntésén alapult a dolog. Eddig az alapján amit tett, vagy a büszkesége, vagy a hősiessége tartotta itt, hisz minden olyan lény aki egy nála többszörösen erősebbel nézett szembe, mindig valami jelentős indokkal, mint a hősiesség, kötelesség tudat, szerelem, ilyesmi... gondolom. Engem már emberként sem érintett meg az ilyesmi, msot hogy évszázadokkal később sokat megélt démonként visszagondolok, nem is érdekel az ilyesmi, vagy csak sosem találkoztam olyannal aki megmozgatott bennem valamit.
Végül olyan döntésre szánta el magát, amire a jelen helyzetből nem számítottam, visszaalakult az emberi formájába és mintha csak a vonzalom jeleit mutatná ruha nélkül nézett velem szembe. Lehetséges hogy elterelés, de az is lehet, hogy bejövök neki. Meg kell hagyni gyönyörű volt. Telt idomok, formás test. Halandóhoz képest is kimagaslóan szép volt. Perpillanat nem döntöttem el mit kéne lépnem, de két utat láttam, az egyik hogy távozom és megteszem a sétát, ami amúgy is tervben volt, vagy itt maradok és kivárom, hogy mi az amit ki akar hozni ebből az egészből.
Közben felkeltettem a kíváncsiságát, mert ahogy közeledett kérdéseket is tett fel.
- Talán nehéz elhinni, de nem az a fajta vagyok, aki oknélkül nekiáll és leöldököl mindenkit a közelében. Az én fajtám... ha mondhatom így, mindig az erősebb ellenfeleket keresi... a kihívást, és te nem sértésként mondom, de nem vagy az, így nem foglak megölni. Amúgy pedig, nő vagy, méghozzá gyönyörű, és az az egyik olyan tulajdonság, ami a gyengém. -
Kedves kis mosoly ül ki az arcomra, már teljesen biztos vagyok benne, hogy összezavartam a démonokról alkotott képét, de ha van egy kis rálátása arra, hogy nem mindegyikünk tombol ok nélkül, és hogy van bennünk értelem az sosem árthat.
Közben tettem egy kört körülötte, hogy minden részletet szemügyre vehessek, majd mikor újra szembe kerültem vele, a nyakamhoz nyúltam, majd kibontva a palástot, ami eddig a hátam mögött vonaglott, a vállára terítettem.
- A harc a szenvedélyem... az életem... a célom. Ha valaki jó akar benne lenni, annak tanár kell, és én akarva akaratlanul is adok tanácsot, ha azt látom, hogy valaki észnélkül űzi ezt a művészetet. -
Döntöm oldalra a fejem, s ha hagyja végigsimítok a karján, hogy érezhessem a bőre simaságát.
- Lenyűgöző vagy, halandó létedre, tudod-e... -
Gondolkodom el, miközben gondolok egyet és odalépek a fa tövéhez, majd arrébbrakva a kardot letelepszem a helyére, a hátamat a fának vetve.
- És nem is szégyenlős... -
Állapítom meg, és ha követett engem intek neki, hogy foglaljon helyet mellettem. Majd szemügyre veszem újból, és végigsimítok az állán.
- Pedig azt hittem, ezen a síkon semmi szórakoztató nincs. -
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


gwenna & zeroth
 it's our war zone
A lépteim laposak és osonva somfordálok el előle, hogy újabb támadásomra készüljek, miközben alaposan megnézem magamnak. Az oldalam sajog a rám mért ütéstől és tudván, hogy miféle démon, kezd bennem valami arra hajlani, hogy báránybőrbe bújó farkasnak látszani, nem is olyan ostobaság. Eljátszani az ártatlan és hirtelen támadni. Ha nincs meg a kellő fegyvered, talán nem címkéz fel senki gyávának, ha elmenekülsz. Érzem, a szívem mélyén tudom, hogy bölcsebb dolog lenne, mint hagyni, hogy a fickó, jóformán az erejének felét sem használva végezzen velem. Mégis képtelen vagyok kifarolni ebből az ütközetből. Hallom a hangját, fülelek, figyelem minden mozdulatát.
A szavai alapján még meg is hagyná az életem. Olyan könyörületesnek tűnik... Bosszant, hogy még csak az ereje egészét sem veti be ellenem, de eközben hízelgő is. A lényem egy része vonzódik hozzá, ezt képtelen lennék lehazudni. Az erős, jóképű, magabiztos férfiak a gyengéim. Mit tehetnék? Mégsem győznek le a vágyaim, nem dőlök be neki. Felkészülten figyelek és koncentrálok, hogy a következő támadásom sikere nagyobb lehessen az előbbinél. Pár oldalfutás, amikor újabb szavak buknak elő belőle. Olyan szavak, amik egy pillanatra feloldják a feszültséget. Igaza van, - ha megakart volna ölni, nem habozna vele. És, ha ezt veszem alapul, ostobaságnak tűnik rátámadni mindenféle ok nélkül. Mondjuk oknak elegendő lehet, hogy ki is ő... Ismét megfeszülök, amikor az övével babrál. Fejem megdöntöm, úgy figyelem, ahogy eldobja magától a kardját. Kezdi összezavarni az ösztöneim, hogy mennyire nem veti bele teljes egészét a harcunkba. Nyilván, tudván mennyivel erősebb, engem is vonzani kezd az ajánlat, hogy eltűnjek a lombok közé és véget vessek ennek. Ám ott lobog bennem a tűz, ami arra késztet, arra hajt, hogy csak azért is, bizonyítsam, képes vagyok legalább egyetlen sebet megejteni róla. Ami lehetetlen, azt én nem viselem el.-
És ismét neki iramodok. Nagy lendülettel, nagyokat lépve. Elnyújtom minden végtagom, hogy minél előbb elérjem. Morgásom elhalkul, túlságosan koncentrálok. Rákapnék, de kitér előlem. Meglep, hogy ezúttal nem fogad szemtől-szembe. Nem vagyok felkészülve erre, így hát elhasalva gurulok valamennyit. Mire felegyenesednék, hogy megvédhessem magam, vagy csak kedvező pozíciót vehessek fel, már lecsap rám. Az újabb ütés ismét arra a pontra esik, ahol már találkoztam öklével. Így persze, hogy elhaló hangon felnyüszítek. Fájdalmasan szúrni kezd azon részem. Meggörnyedve pillantok fel rá, hogy kivárjam, hogyan cselekszik. Ebben a helyzetben előnyben van. Még egy csapás és teljesen lekorlátozza a szervezetem, képtelen leszek a gyorsaságra. Lihegve fordítom el a fejem. Talán menekülőút után kutatok, talán csak úgy teszek, mintha. Én sem tudom, hogyan kellene visszavágnom. Sokkal erősebb nálam. Időnként nem elég, ha az a kicsi bors erős...
Szavalni kezd, mire meglepetten fordítom rá a fejem. A tekintetem őt pásztázza. Kíváncsian hallgatom, meglepetten. A lehetőségek, amikről beszél, mind jól jönnének nekem. A mérgezett karom ezúttal kivételesen szimpatikusnak tűnik, de nincs a közelemben méreg. Az osonás, a meglepetésszerű támadás megint csak felborzolja az ösztöneim, de rá kell döbbennem, hogy nem sok esély van rá, hogy sikerrel járjak, ugyanis az oldalam zsibbadó pontja miatt, nem tudnék kellően csendben osonni. A tanácsaira megrázom a bundám, majd vontatottan felegyenesedem. Teszek pár lépést a legközelebbi avarkupacig, ahová behasalok. Pihegve nézelődöm egy darabig. Nem figyelek a hátam mögé, ha Zeroth most dönt úgy, hogy elég volt - akkor még csak erőfeszítést sem kell tennie.
Lehunyom a szemeim, majd a levélkupacban tekergőzve levedlem bundás alakom. A csontjaim ropognak, érzem, hogy formálódik alakom, miképpen alakulnak szöveteim. Minden sejtem visszanyeri emberi élét. Félig oldalamon fekve pillantok a vállam fölött a férfira, az avarból. Az oldalamon rózsakvarc színű folt terül szét, aminek közepe és szélei enyhén lilásak. Ajkaim elnyílnak, ahogy fejem felemelve várom, hogyan cselekszik. Meztelen és védtelen vagyok vele szemben. Íriszeimmel őt pásztázom. Nincs bennem szégyenérzet, ami a bukásomat illeti. Várható volt, inkább parázslik az öröm pihegő lényem belsejében, hogy egyáltalán élek még. Lassan, a tőlem telhető legpuhábban és finomabban emelkedik el törzsem a levélkupactól, hogy aztán két lábra állva, megindulhassak felé. Így, ahogy vagyok.
- Miért nem öltél meg? - érzem, hogy a gerincem mentén a bőröm húzódik, biztos vagyok benne, hogy horzsolások tarkítják, annak köszönhetően, amikor neki csapott az egyik fa törzsének. Mezítláb gyalogolok bele a közelébe, pillantásom a kardjának áldozva, majd íriszeinek. Résnyire szűkülnek szemeim, gyanakvóvá válok. - És miért láttál el tanácsokkal? - nedvesítek ajkaimon, majd türelemmel ácsorgok előtte. Csak a hold tanúja ennek a beszélgetésnek. Nyelnem kell, nedvesítenem torkomon. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed. Porcelánnak hat a bőröm a hold fényében, a loboncos hajamba enyhén belepiszkál a szél. Így várakozom, türelemmel válaszára. Közben pedig szemeimmel egyetlen pillanatra sem eresztem alakját. Tartok tőle, hogy elsétál és nem ad válaszokat. Ha jelentéktelen voltam a harctélen, talán így is azzá leszek. És ennél nagyobb sebet nem is hordozhatnék magammal...
Lesütöm íriszeim, elmosolyodom. Egy pillanatra - ha még előttem áll - végig mérem alaposan. Démon létére igazán angyalinak tűnik...

 
❖ Megjegyzés: Remélem megteszi, Szöszi!   ❖ Zene: you will be mine~
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Az ellenfelem, hogy is fogalmazzak… makacs volt, és nem kicsit, látszott rajta, hogy megrögzött szándéka, hogy ő most megpróbál megölni, ami érthető annak a fényében, hogy a legtöbb testvérem, vagy legalábbis fajtársam azért jön a halandó síkra hogy random tombolásba kezdjen, és leöljön annyi ártatlan halandót amennyit csak lehet. Valahol ez biztosan szórakoztató lehet, de engem általában undorított vagy untatott az ilyesmi. Nem voltam állat, inkább mondtam volna magam egy megrögzött ösztönös harcigépnek, ami folyamatosan kereste az erősebb ellenfelet, akin tesztelheti az erejét. De hogy gyengébbeket mészároljak, abban semmi szórakozás nincs, unalmas dolog, és semmivel nem teszi jobbá a napomat. A másik pedig, hogy attól hogy valaki gyengébb, még lehet gyönyörű és ügyes lepedőakrobata. Szóval ha én teszem azt megölöm, őt… Méregetem közben a farkast. Lehetséges hogy megfosztom magam a nap legszórakoztatóbb pár órájától.
Megvakarva a tarkómat elmélkedtem, hogyan lehetne lenyugtatni egy dühöngő vérfarkast.
- Ez tudod nagyon hősies meg minden, igazán remekül harcoltál, de lássuk be, még csak az erőm húsz százalékát sem használom, szóval mi lenne ha nem próbálnád kiverni belőlem a szart és akkor nekem sem kell esetlegesen kárt tennem benned… -
Nem tudom, hogy képes vagyok-e észérvekkel meggyőzni, hiszen egy vadállat, ahogy én is az vagyok ha erősebb ellenféllel nézek szembe, de ez a mostani helyzet egyáltalán nem szórakoztat. És nem azért mert sajnálnám, vagy rosszul esne ha meg kéne ölnöm. Szimplán unalmasnak találnám a dolgot.
Mivel nincs kihívás, nincs élvezet, ha nincs élvezet egy harc már elvesztette a lényegét, de mégis két dolog történhet, az egyik, hogy fogom magam kardot rántok és megölöm egy vágásból. A másik, hogy addig hagyom bohóckodni míg lenyugszik és végre értelmesen végiggondolja a dolgokat. Csak hát, kinek van arra ideje. Aztán harmadik lehetőségként ott van az, hogy megpróbálom ezzel az energiaszinttel ártalmatlanná tenni.
- Szerinted, ha azért jöttem volna, hogy pusztítsak nem öltelek volna már meg, vagy léptem volna meg? -
Kérdem komoly tekintettel a szemébe nézve, majd nagy levegőt véve kioldom a kardomat tartó övet, s lerakom az egyik fa tövének támasztva, és újra szembefordulok vele.
- Látod, az ott a fegyver amivel általában harcolni szoktam, igazából mindig. Szóval most ha szeretnél, nekem ugorhatsz, de ugyan az lesz a vége. Bár nekem nincs ellenére ez a fajta birkózás, de nem lelem benne semmi örömöm. -
Magyaráztam el neki, miért pakoltam félre a dolgokat, bár, tudtam, hogy nem fog rám hallgatni míg végül tényleg nem teszem valamilyen módon harcképtelenné, vagy legalább gyengítem le annyira hogy ne akarjon tovább megtépni.
Következő lépése egy újabb támadás volt, hasonló az előzőhöz, annyi különbséggel, hogy nem a levegőből vetődött nekem, hanem lendületből a földről, nem mondhatnám, hogy túlságosan túlbonyolította, de természetesen ebben is volt erő bőven, most viszont úgy döntöttem kitérek előle, s balra kitérve láttam, hogyan rongyol el mellettem a hatalmas farkas, és hogy sikeresen lenyugtassam kissé a legegyszerűbb trükköt használtam, ahol már korábban megütöttem, újabb még az előzőhöz képest is gyengébb ütést mértem. Nem akartam, hogy eltörjenek a bordái, sem azt, hogy elájuljon, csak meg akartam kissé nyugtatni a kedélyeket. Bár sosem voltam benne biztos, hogy mennyire kell leszorítanom az erőm, hogy ne tegyek benne kárt. Több okból is értelme volt életben hagyni, egyrészt szép volt emberként, már amit láttam belőle korábban, másrészt még fiatal. Nem vagyok sem nemes, sem jószívű, csak még az is lehet, hogy valamikor a jövőben elég erős lesz, hogy felvegye velem a versenyt, ha nem is hosszútávon, de valamennyire.
- Mondtam, hogy nem kéne erőltetned. Mellesleg a technikádhoz annyit fűznék hozzá, ha folyton próbálsz szemből rárontani valakire, akkor esélyt adsz neki, hogy előre kitalálja, mit fog tenni ellened… nem túl eszes. Próbálj inkább vagy lesből támadni, vagy kisöpörni a lábát és kibillenteni az egyensúlyából, vagy mérgezett karmokkal megkarcolni az ellenfelet. Légy okos, és kombinálj, ne hagyd hogy kiismerjenek. -
Gondolkodom el, míg kissé megropogtatva a nyakam figyelem, hogy most mit tesz. Tulajdonképp az egyetlen hibája, hogy nem a saját kaliberében választ ellenfelet. Amúgy valószínűleg a fajtársai között biztosan sikere van, gondolom én…
Szóval egyenlőre ott álltam vártam.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


gwenna & zeroth
 it's our war zone
Minden érzékem azt súgja, hogy támadnom kell - Ösztönlénynek tartom magam. Nem tudok uralkodni az érzéseimen. Felhevül bennem a tűz és szikrákat tudnék szórni a szemeimmel. A mellkasom hevesen emelkedik - süllyed. Pimasz ábrázattal nézem a férfit, pedig félnivalóm lenne. Mégis, ennek ellenére sem tudok reszketni (még), sosem voltam gyáva. Nem neveltek belém félelmet, pedig úgy hiszem kellett volna. Talán ezért sem szégyenkezem, ha meztelenül találnak rám az erdőben. Mint legutóbb a kölyök a telefonjával. Most azonban más a helyzet. Az életem lehet a tét, és tudom, hogy -talán- az is. Ennek ellenére a szívem dübörgő, rohamos verései miatt nem tudom megfékezni a kikívánkozó szilajságot. Ahogy meghallom a hangját, tarkómon a puhább szálak égnek merednek. Libabőrösre pettyezi a bőröm, a szövetek alatt. Ajkaim elnyílnak. A férfi rendkívül jóképű, ha bármi más lenne (akár egy mondén), még akkor is megpróbálnám elcsábítani. Így azonban nem sok esély van rá, hogy kisüljön valami élvezetes is a dologból.
- Sajnos nem kockáztathatom meg az előbbit... - ajkaim morzsolgatva nézem őt. Vonzónak találom, ennek ellenére egyértelműen egyetlen célja van a találkozásunknak; hogy valamelyikünk elessen itt. Legalábbis az én részemről. Hiába tudom, hogy nem jelentek rá nézve igazi veszélyt, mégis ki lennék, ha hagynám, hogy tovább sétáljon? Ha csak felhívom magunkra a figyelmet, már csak akkor is megéri megpróbálni - és beleavatkozni a sétába, amit vérrel pettyezne lábnyomai mentén.
Bár átalakulva sokan gondolják, hogy nem értem meg szavuk, tévednek. Jól értem minden egyes szavát, amit ajkain kiejt. És bizony morgásommal egyértelműen tudtára adom, hogy igazat kell adnom. Viszont, ha megtudom, hogy ki ő, talán még megrémülök. Az pedig nem hiányozna, ha egy démonnal akarom felvenni a harcot. Így tehát beleszaladok a távolságba, hogy elrugaszkodva közöttünk, rávessem magam. Félő, hogy jól tudja, hogyan kell elbánnia egy magamfajta gyenge alvilágival és talán- mindez öngyilkosság, de a francba is, inkább haljak meg farkasként, mint menekülő bárányként...
Ahogy az várható, könnyedén hárítja a támadásom. A következő pillanatban, mire észhez térek, éles fájdalom hasít a gerincem mentén. Háttal neki csapódom az egyik vastagabb törzsnek, s onnan már le is hullanék, ha nem ütne még egyet belém. Jól tudom, hogyha akarná, fegyvert is ránthatna, mélyebb, nagyobb, s most, akár halálos sérülést is adhatna nekem. Miért nem teszi rögtön?
A támadását illetően a törzs mentén belezuhanok az avarba. Nem nyüszítek fel, pedig kedvem lenne. Jól tudom, oldalamon nyoma marad majd a keze nyomának. Épp felegyenesednék, hogy ismét rávessem magam, amikor megszólal. Füleim előre merednek, majd hátra. Gerincem macskásan megemelkedik, morogva hátrálok előle, farkam kissé behúzva. Ha tudok, pár lépést teszek, hogy eltávolodjak. Ha újra próbálom, talán végez velem. Ha nem próbálom, talán akkor is, az arcátlanságért, amiért megpróbáltam. Nem habozok tovább, mancsaim megfeszítve ismét neki szaladok.
Még egy ütés ugyanazon pontomra és nem hiszem, hogy képes leszek harcolni vele. Bár tény, hogy sajnálnék egy ilyen pofit, - azt is határozott bizonyossággal állíthatom, hogy nem tudok egyedül megölni egy ilyen erős démont. A háború démona...
Megrázom a bundám, majd nekirohanok. Ezúttal nem rugaszkodom el. Érzem az ütésének zsibbadó lenyomatát, de nem állít meg. Megpróbálom rávetni magam újra, hogy megharapjam, vagy csak karmoljam, bárhogyan is, de megsebesíthessem. Nem igazán érzem magabiztosnak magam, sőt, ami azt illeti, mióta tudom a nevét, leginkább csak a reszkető végtagjaimat érzem, s ha ezt ő is érzi, akkor nagy bajban vagyok!
Lentről vetem rá magam. Ha sikerrel járok, akkor folytatom. Addig ugrándozom, cikázok, amíg újabb sebet nem ejtek rajta. Ha elkap, ha hárítja ütésem, akkor biztosan rendesen elbán velem és az avarkupacok egyikébe zuhanok...
 
❖ Megjegyzés: Remélem megteszi Szöszi!    ❖ Zene: Fucking in and fighting on Szószám: Huncutkodjunk...
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Ez a mai nap, túl nyugodt, semmi történés, semmi harc vagy feszültség. Márpedig engem mióta csak démon vagy az tart életben, hogy erősebbnél erősebb ellenfelekkel szálhatok szembe. Erősnek tartom magam minden téren, főleg a kardforgatás terén, de már a puszta testi erőm és a démoni erőm is kiemelkedően magas. Nem hiába vagyok Azazel után a második legerősebb démon a pokolban. Tudtam, hogy ezzel már elég nagy az esélye annak, hogy nem találhatok olyan ellenfelet aki képes legyőzni. De kit izgat, próbálkozni kell különben az unalom fog megölni szépen lassan. Épp a pokol mélyén, az épp aktuális szállásomként használt szobában élesítettem a kardom, hisz ha nem ápolod megfelelően előbb utóbb tönkremegy, kicsorbul, eltörik, vagy akármi más is megtörténhet, és én nem akartam ezt, bár csak egy kard volt számomra, azért elég rég óta használtam ahhoz, hogy kötődjek hozzá minimálisan. Szóval ahogy ott éleztem és kentem a megfelelő olajjal a fegyvert, olyan gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben, hogy milyen régóta nem jártam már a földön, és lehet meg kéne néznem magamnak. Talán több száz év is eltelt már azóta, hogy elszakadva a pokolban vívott kis csatáimtól, csak úgy kedvtelésből feljöjjek ide. Nem is nagyon volt indok, hogy miért, hisz ha harcolni akartam egyszerűen kerestem magamnak egy elég erős démont, akit eléggé szórakoztató legyőzni, és bizonyítani magamnak, hogy erős vagyok. A másik ok már kézenfekvőbb lenne, hisz a másik elfoglaltságom mindig az volt, hogy hölgyek társaságát akartam élvezni, a földön tömegével akadtak gyönyörű nők, de valahogy fiatalnak tartottam a halandókat ahhoz, hogy kapcsolatokat alakítsak velük. Sokan kedvelték a halandó síkot, mert kiélhették magukat, szerződéseket köthettek velük, és lelkeket gyűjthettek, hogy később őket szolgálják. Nem vagyunk egyformák, engem csak az érdekelt, hogy a harci és szexuális vágyaimat kiéljem, mondhatni sokkal egyszerűbb szükségleteim voltak mint egy olyannak aki folyamatosan játszotta a hatalmi játékait.
Végül befejezve a karbantartást, magam elé emeltem a kardot és szemügyre vettem, hogy milyen állapotban van. Látott már szebb napokat, de egy több száz éves kardhoz képest még mindig kivételes állapotban volt. És remekül kézre állt. Voltak halandók akik annak tulajdonították a győzelmüket, hogy találtak különlegesen régi kardokat. Ezek köré legendák és hatalmas sztorik fűződtek, amiket anno ostobaságnak tartottam, de már kezdtem megérteni, hogy lehetséges azért voltak olyan erősek azok a kardok, mert valami emberfeletti lény esszenciáját hordozták. Ahogy démon és kard együtt harcol, az acél valamilyen szinten felveszi a harcos esszenciáját és erősödik. Vagy lehet, hogy ez csak az én képzelgésem ki tudja.
Dolgom végeztével úgy döntöttem, ideje hát meglátogatni a halandókat és megnézni hátha akad olyan nő, akinél érdemes bevetni a sármom. Mikor megérkeztem a sötét éjszaka közepén egy réten találtam magam, ami egy játszótér mellett terült el. Annyit tudtam ezekről a cuccokról, hogy azért hozták őket létre, hogy a halandó porontyokat szórakoztassák.
Érzékeimmel körbe pásztázva rögtön kiszúrom a nő nemű lényt, aki a közelben jár. Tudtam, hogy nem átlagos ember, az auráján érezhető volt, bár nem tudtam helyből megmondani mi is ő.
Ahogy felderítettem őt, rögtön felfigyeltem arra, hogy szép és valószínűleg intelligensebb, mint az átlag, bár nem vehetettem biztosra, míg nem váltottam vele pár szót, de megelőzött.
- Szóval tudod mi vagyok, és én is tudom, hogy nagyjából mi lehetsz. Talán gyilkolászni jöttem, vagy egy szimpla sétára. -
Válaszoltam rezzenéstelenül és fesztelenül, hisz nem akartam vele harcolni, nem keltette fel az érdeklődésem az ereje. Ő azonban úgy néz ki nagyon is azt akar, mivel alakot is váltott és farkassá vállt. Ha tippelnem kellett volna az energialenyomat alapján a farkas lett volna az első tippem. Nem csalódtam magamban ezen a téren.
- Pedig időnként jobb beszélni, mint ész nélkül nekirontani egy olyan ellenfélnek aki feltehetőleg erősebb nálad -
Húzza el a száját, de a nő, mintha nem is hallotta volna a mondatot, rögtön támadást indított ellene. Úgy döntök, hogy ez még szórakoztató lehet, így inkább nem rántok fegyvert, hanem várva a támadást puszta kézzel állok előtte. Ugrásból támad, ami azt jelenti, hogy a legjobb ha guggolva egyik kezemmel az állkapcsánál a másikkal az orránál fogva megállítom a levegőben és igyekszem elkerülni egy esetleges sérülést.
Így pont ezt tettem, és bár a lendülete miatt csúsztam hátra pár métert, sikeresen megállítottam, ezt követően megpróbáltam félrehajítani, hogy találkozzon a közeli fával, majd villámgyorsan a közelébe kerülni, s egy gyengéd ütéssel eltalálni deréktájon. Direkt lekorlátoztam az erőm, mert nem akartam benne kárt tenni, sokkal inkább a kiváncsiság dolgozott bennem.
- Örvendek… Zeroth vagyok. A háború démona… az egyik. -
Mutatkozom be, miközben félmosollyal pásztázom végig, hogy mit tesz és hogyan reagál a támadásomra.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


gwenna & zeroth
 it's our war zone
A csillaghullás mezsgyéjén lépdelek vontatottan. Térdig gázolok a gondosan összepakolt levélkupacokban. Lehajolok egy-egy virágért, hogy szirmaikat bontva, szimatolhassam illatuk. Távol, mégis közel az Őrület testet formált alakjától, a négylábú fenevadtól, ami bennem lakozik. Emberi körvonalaimban járom át a fák sűrűjét. Az avartenger ropog a talpaim alatt. Felemelem tekintetem, hogy végig szánthassam pillantásom az örvénylő csillogáson, majd a távolba révedhessek, keresve képeket, kék hullámokat, és egy holdat, ami épp olyan, mint én. A gondolatra kezeim átölelik a törzsem, mintha fáznék. Igen, olyan érzés. Lehajtom fejem, hogy ne lássa senki gyengeségem. A bőröm sápadt, a hajam loboncos. Egy fekete trikó és egy szintén sötét sort mindaz, amit viselek. Nem vagyok túlöltözve. Bármikor kész vagyok rá, hogy rozsdavörös bundámra váltva szaladgáljak, hemperegjek és érezzem -, hogy élek. A visszaváltozás utáni meztelenség sem zavar. Hányszor sétáltam haza fedetlen idomokkal? Ha én azt tudnám. Ilyen arcszerkezettel, finom pírral arcomon, bárkinek előadhatom, hogy megtámadtak...
A szemeim karikásak, szinte sötétek, mint a hely. Egy játszótér mellett vezet utam. Pillantásom megakad a hintán. Én mégis a libikókára fektetem vázam. Állam felszegem és a csillagoknak szentelem figyelmem. Bal karom hasfalamon pihen, jobbon belezuhan az avarba, apró köröket rajzolva a ropogó levéltengerbe. Egy erőteljes fényhullám rajzol vízesést a sötét égboltra. Pimasz mosollyal időzöm, lustálkodva. Egészen addig teszek így, amíg az utolsó gyermek is elhagyja a helyet. Amikor már leül az éjjeli köd és a Park fényei nem nyújtanak kellő biztonságot. Addig nyújtózom magamban, amíg elhalnak a hangok és nem nyúl bele, nem piszkál közbe a város alap-monoton hangja.
Éppen lefordulnék, hogy négykézlábra essem, amikor szaglásom, mintha csak arcon tenyerelve figyelmeztetne. Gerincem mentén, egészen derekamtól tarkómig fut a kúszó,-bizsergető érzés, hogy tudatomba marjon és figyelmeztessen. Mozdulatlanná dermedve fürkészem a park mindegyik irányát. Légzésem alig hallható, ám szívverésem dübörög. Ha egy vámpír, nem okoz gondot, hogy meghalljon. Ajkaim mosolyra rándulnak. Szemeim enyhén összeszűkölnek. És ekkor kirajzolódik a férfi alakja. Ismeretlen, mégis különösen kellemetlen érzést beindító férfi alakja. Fészkelődöm. Óvatosan, alig adva ki hangot magamból. Szemlátomást jóképű, - ám azért annyira nem vezérelnek hiú ösztöneim, hogy ostoba is legyek. Addig nem egyenesedem fel, amíg tekinteteink össze nem találkoznak. Amikor ez megtörténik és már mindkettőnk íriszének fókuszpontja a másik, akkor szólítom meg.
- Mi dolga egy démonnak errefelé? - bökök puhán állammal a játszótérre, majd felszökkenve kinyújtóztatom tagjaim és látványos csont-ropogtatásba kezdek. Beletúrok a hajamba, majd nedvesítek ajkaimon, mielőtt cinkos mosollyal fordítanám el a fejem egy pillanatra.
- Minek ide szavak?.. - ingatom fejem finoman, majd levetem vázam, hogy négykézlábra zuhanva megkezdhessem az átalakulást. Minden csontom fájdalmasan hasít fel, érzem. Mégsem dolgozik bennem a szokásos görcsös nyugtalanság, lefedi a vágy, az adrenalin. Minden bizonnyal az árnyvadász kupacok is idegyűlnek majd, de nem várom meg, hogy védtelen alakomban találjanak rám. Amint ujjaim behajolva megnőnek és teljes lényem felveszi bundásabb formám, neki rohanok a férfinak, hogy leteríthessem, vagy legalábbis megsebesíthessem. Morgófutásom egy elrugaszkodó mozdulattal végződik, melynek végén megpróbálom rávetni magam. Bármire is készülsz Szöszi, rám nem számítottál...

 
❖ Megjegyzés: Remélem megteszi Szöszi!    ❖ Zene: Fucking in and fighting on Szószám: Huncutkodjunk...
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Central Park-
Ugrás: