descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sétány
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Agramon
❖ Nagyobb démon

avatar
Keresem :
♄ a legmélyebb sötétséget a lelkedben ♄
Tartózkodási hely :
♄ a Pokol bugyrai, s az emberek elméjének zugai ♄
foglalkozás :
♄ A Félelem Démona / nagyobb démon ♄
Karaktered arca :
♄ Gaspard Ulliel ♄
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Taharial & Agramon



A város szívének is nevezik Manhattant. A valódi szépség a szavak iróniájában rejlik, hiszen önmagukban egy folyamatos mozgásban lévő, élettel teli, eleven környezetet festenek le, s ez igaz is. Amit azonban már e megfogalmazás nem nyilvánít ki, az az, hogy ez a központi szerv romlott. Minden nappal, minden egyes lüktetésével, mellyel az élet, mint a testben a forró vér, tovább pezseg, úgy terjed szét a halandókban, és velük az egész városban a fertőzés, a romlottság. Önzés, falánkság, agresszió, kisebb-nagyobb intenzitással lángoló harag a lelkekben. Mindez fellelhető, pedig még bele sem kell ásnia magát senkinek a sötétség melegágyába, egyszerűen elegendő végigsétálni pár utcán fényes nappal. Ha pedig leszáll az éjszaka, nem csak a hajakat és hosszú ruhákat meglebbentő, lehűlt levegő és az egyre mélyebb tónusú fátylat felöltő égbolt az egyetlenek, mely a változás ügynökeiként szolgálnak. Természetesen, ahogyan arra számítani is lehet, a bujaság és az ilyenkor néhány fokkal jobban felszínre törő hedonista vágyak az egyik, ami kiemelkedik az emberek alkotta betondzsungel bűztengeréből, de számomra, a rezonanciákban félreismerhetetlenül fellelhető valami más is. Egy lélek, mely súlyos terheket cipel a vállain. Az egyik ilyen a bűntudat. Ahogy ma lenyugodott a nap, ő is engedett bűnei hívásának, hogy önnön kudarcai elől tudatát tompítva alkoholmámorba merülhessen. Egy átmeneti kiút, ez a szánalmas húszsák legalábbis minden bizonnyal annak érzi. De van benne ennél valami sokkal érdekesebb számomra: félelem. A további bukásoktól való folytonos tartás, a rettegés, hogyan ítélné meg a környezete, ha függősége, a gyengesége napvilágot látna. Nem beszélve az ehhez társuló paranoiáról. Mert alanyom bizony azt gondolja, folyamatos megítélés és megvetés áldozata, aki másutt már nem is lelhet megértésre, menedékre, mint annak forrásában, mely lelkét ólomsúlyként terheli.
A hosszabb utat választja hazáig, saját meggyőződése szerint annak érdekében, hogy a hűvösebb szelekben rejlő lehetőséget kihasználva kiszellőztesse a fejét, de közben a nyomorult léleknek a leghaloványabb fogalma sincs arról, hogy döntését az én ráhatásomnak köszönheti. Nem kell megmutazkonom, legalábbis ehhez egyáltalán nem szükségeltetik, éppen elég csak útját figyelve kiterjesztenem erőmet annyira, hogy ugyan bódult, de azért apránként tisztuló elméje megérezze. Meg-megtántorodó sétájának kezdetén ez nem mutatkozik meg nagy dolgokban. Egy elhaladó autó kipufogója, ami emlékezteti őt apja légpuskájának dörrenésére, amivel kempingezéskor azóta rákban elhunyt bátyja rémisztgette. Ijedten rezzen össze a zajtól, majd alkoholgőzös leheletét az estébe eresztve kineveti magát saját gyávasága miatt. Mégis, képtelen kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mintha léptek nesze hallatszódna olykor a háta mögött. Először meg is szaporázza lépteit, majd némi mentális viaskodás után hátrapillant válla fölött, hogy eztán megkönnyebbülten sóhajtson fel. Szedd már össze magad, Roy, mit szólna Brent, ha látna most? Egy újab kétely, egy újabb gát. És még elő sem kellett huzakodnom erőm java részével. Mikor az egyik utcalámpa pislákolása csupán tovább gerjeszti a benne kialakult feszültséget, egy kis rövidítés mellett határozza el magát... a parkon át. Kedvelem a helyet, különösen az este leplébe burkolva. Ilyenkor a legártalmatlanabb elemek sziluettje is szörnyszerűnek hat. Mintha maga az éj nyúlna a gyanútlan kárhozatra ítélt felé láthatatlan, kérlelhetetlen ujjaival.
Újfent megfordul, ezúttal azért, mert esküdni merne rá, hogy valaki a nevét suttogta. Valaki, akinek a hangja kísértetiesen hasonlít a testvére hangjára. B.. Brent?
Nem, csupán egy kis démoni energia további kiterjesztése. Egy kis ínyencség, egyenesen a Pokolból.
Nem kap választ. Nincs ezzel egyedül, elvégre egyetlen halandó sem kap soha, hiába mormog el imákat az ég felé, összekulcsolt kezekkel. Helyette visszafordulva úgy véli, ismerős alak körvonalait látta a közeli lámpa narancsos fénykörében és ez elegendő arra, hogy tenyerébe temetve arcát egy könnycseppet eltakarjon az esetleges kíváncsi tekintetek elől. Megható próbálkozás. Vagyis az volna, ha rendelkeznék efféle empatikus érzelemmel.
- Még csak most kezdtem el, de a társaság néha nem olyan rossz. Csatlakozol? - szólalok meg halkan a nőalak mögött, a sétány egy messzebbi pontján, de jó rálátásunk van innen az alanyra. Már éreztem az auráját, amikor a parkba léptem. Eléggé különleges ahhoz, hogy ne lehessen eltéveszteni, épp ezért, megelőzve egy esetleges kérdést, ajkaim sarka felfelé görbül egy hűvös mosolyra.
- Elvesztett tollak, de makulátlan energia. - sem a szóválasztás, sem bukásának felemlítése nem véletlen. Elegendő romlottság szorult belém ahhoz, hogy kapargassam kicsit olyasvalaki világát is, aki történetesen egyazon oldalon állunk. Ennek köszönhetően az erőmtől neki nem kell tartania, sőt, hacsak angyali lényét fel nem húzom elbűvölő modorommal, még akár jól is szórakozhatunk ma este.
A fény és a sötétség lényei, eme romlott szívben.



Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

--- szabad játéktér ---
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
daddy dearest ♡
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & rosiebaba
❀ let me help you little girl
Nagyon szeretnék segíteni neki, de mintha nem jutnának el a szavaim hozzá. Mintha olyan nyelvet beszélnék, amit ő valamiért nem ért. Bár már abban is kezdek kételkedni, hogy van-e hangja, hiszen apró nyüszítéseken kívül nem igazán ad ki bármilyen más hangot magából.
Mielőtt még bármi választ is kifacsarhatnék belőle, a feje vészesen közelít a föld felé és automatikusan nyúlok utána, hogy nehogy beverje a fejét és óvatosan a karjaimba vonom.
Olyan könnyű megemelni, hiszen a súlya mondhatni egyenlő egy tollpihével és óvatosan a karomban cipelve igyekszem a saját lakásom irányába, hogy hazavigyem szegény kislányt. Csak remélni tudom, hogy nem fog halálra rémülni azért, mert idegen helyen ébred fel, de az egyértelműen nem opció, hogy hátrahagyjam. Nincs az a pénz, amiért itt hagynám.
- Ne félj kislány, gondoskodni fogok rólad. - Suttogom neki, miközben óvatosan a karomban igazgatva cipelem őt egyenesen a lakásomig. Talán, ha férfi lennék, akkor kapnék pár érdekes tekintetet, de szerencsére nő létemre nem kell aggódnom a gonosz tekintetek miatt és a rendőröket sem hívják ki rám. Mondhatni megnyertem ezzel már a főnyereményt. Bár a többséget akkor sem biztos, hogy érdekelné, ha férfi lennék, hogy egy eszméletlen kislányt cipelek a karjaim között az éjszaka közepén.
ez most picit gyenge 
Rosaria
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
foglalkozás :
Túlélni
Karaktered arca :
Rowan Blanchard
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Lulu & Rosie

A potyogó könnyektől szinte már levegőt venni is nehezemre esett. Nyeltem, mintha víz lett volna, és ez cseppet sem segített az állapotomon. A kezeim továbbra is remegtek, egyre nehezebbnek és nehezebbnek éreztem magamat. Fel sem fogtam, hogy mit mondd, elkeserített, amint szinte ugyanazt a hatalmas űrt éreztem magunk között, pont mint a szektatagokkal is. Hiába hasonlítottunk, hiába volt itt pont velem szemben, egyszerűen egy hatalmas szakadéknak éreztem ezt a karnyújtást. Csak remegni bírtam, nyöszörögtem, amint ismét felkordult a gyomrom, elviselhetetlen fájdalmat éreztem, mintha egyenesen kitéptek volna onnét valamit. Éppen csak visszabírtam nyelni a könnyeket, de ismét potyogtak a szememből. Legszívesebben sikítottam volna, de nem bírtam már hangosabban jelezni, mint a nyüszítés. Képtelen voltam, egyszerűen előrezuhantam. Éreztem, amint a homlokom a fűnek csapódik, de képtelen voltam időben odaemelni a kezeimet. Szédültem, még jobban, mint eddig és már nem bírtam ellentartani. Nem emeltem már fel a fejemet, egyszerűen a szememet kinyitni is képtelen voltam már. Szuszogtam, az elején még erősen, majd szépen lelassult a légzésem. Én fel sem fogtam, de végül már teljesen elájultam.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
daddy dearest ♡
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & rosiebaba
❀ let me help you little girl
A szívem is belesajdult a látványba, hogy ilyen meggyötörtnek láttam egy apró kislányt. Hiszen olyan törékeny volt és látszott rajta, hogy mennyire éhes lehet, hiszen teljesen erőtlen volt. Egyszerűen már nem volt sok esély arra, hogy öntudatánál marad, ha így folytatja. Ennie kell én pedig ezen segíteni szeretnék mégsem akarom őt elrabolni, mert annak koránt sem lenne jó vége.
- Kedvesem, bízz bennem. Ígérem, hogy nem ártok neked. Hiszen, ha akarnék már megtehettem volna. Elráncigálhattalak volna. De nem tetszem. Azt szeretném, hogy beleegyezz, hogy gyere velem, hogy segíthessek. Kérlek.. Egyezz bele. Csak bólints. - Nem tudtam volna csak úgy itt hagyni, de ha továbbra is a némaságba burkolózik tényleg kénytelen leszek erőszakkal elvinni és egy hamburgert elé tenni. Ha kell utána még magára is hagyom, de egy jó kiadós hamburger, valami innivaló mindenképpen jár neki. Meg aztán talán, akkor már megbízna bennem, de az is lehet, ha erőszakosan lépnék fel vele szemben sosem tudna megbízni bennem. Nekem pedig valahogy szükségem van a bizalmára, hiszen nem hagyhatom, hogy itt helyben éhen haljon. Úgy már végképp nem tudnék a tükörbe nézni. Épp elég szörnyűséget művelek mostanában még nem kell egy gyerek halálát is a listámra adni. Főleg nem úgy, hogy segíthetek rajta.
ez most picit gyenge 
Rosaria
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
foglalkozás :
Túlélni
Karaktered arca :
Rowan Blanchard
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Lulu & Rosie

S bár a kíváncsiság fűtött, képtelen voltam lépéseket tenni. Képtelen voltam kinyújtani felé a kezemet, nem volt már bennem erő. Az éhségtől remegő kezekkel támaszkodtam, minden utolsó csepp energiámra szükségem volt, hogy képes legyek vele közel szemmagasságban fenntartani magamat. Nem dőlhettem el, ki tudja mi lett volna, ha teljesen elájulok? Hova vitt volna, mit tett volna velem? A legutóbb is rossz ötlet volt megbízni abban a kedves arcú idegenben. A végén kiderült, hogy ő maga is szektatag volt. Mégis, azok a szemek... A kígyók, amik mellettem növekedtek a ketrecben, akik óvva simultak hozzám, az ő tekintetükre emlékeztetett. Látni akartam, megint, de a könnyeim csak hullottak. Képtelen voltam kifejezni magamat, tátogtam, de csak cincogásszerű nyöszörgés hagyta el a számat. Szipogtam, felváltva törülgettem az arcomat az ökleimmel és egyre csak rosszabbul éreztem magamat. Számomra érthetetlen dolgokat magyarázott, mégis felkeltette a figyelmemet. Szipogva, nagyokat nyelve pislogtam rá, miközben a pólómba kapaszkodtam a gyomrom környékén. A korgáson nem segített, ahogy a helyzetemen sem, de erősebbnek éreztem magamat, magabiztosabbnak.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
daddy dearest ♡
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & rosiebaba
❀ let me help you little girl
Szerettem volna egy kicsit megnyugtatni, de láthatóan csak még jobban ráijesztettem azzal, hogy megmutattam nekem is vannak ilyen jegyeim. Persze tudom, hogy a teljes valóm igazán rémisztő lehet, hiszen nem másért kell álladóan elrejtenem. Könnyedén rájöjjenek körülöttem, hogy koránt sem vagyok emberi, ha egyszer úgy jelennék meg, hogy az álcám megszűnni látszik. Persze vannak pillanatok, amikor olyan heves érzelmek öntenek el, hogy képtelenség őket elrejteni. Valószínűleg nála is hasonló lehetett az ok, hiszen megijedt. Ilyenkor pedig nem könnyű rejtegetnünk a másságunkat, de idővel megtanulható.
Ahogy könnyek kezdtek csillogni szép szemeiben a szívem is belesajdult, hiszen olyan szomorú volt így őt látnom.. Hát tényleg sikerült megijesztenem, pedig nem akartam.. Csak segíteni szerettem volna. De nem mondhatnám, hogy nagyon tapasztalt lennék gyerekekkel.
- Sajnálom, ha megijesztettelek kedves.. Nem akartam. - Hangom gyengéd és bocsánatkérő, hiszen tényleg szeretnék rajta segíteni, ami elkel tekintve a hangosan korgó gyomrát, amelyet most semmi nem tudott volna elnyomni.
- Bólogass, ha értesz.. - Nem tudom, hogy fél, vagy egyszerűen nem tud beszélni, de addig nem tágítok, míg nem engedi, hogy legalább ételt adjak neki. - Szeretnél eljönni enni velem? Lehet nyilvános hely is, ha attól félsz, hogy rossz helyre viszlek.. Onnan bármikor távozhatsz.. - Nem tudom, hogy mi alakította ki benne ezt a hatalmas félelemet, de biztos vagyok benne, hogy megvan rá a sajátos oka.
ez most picit gyenge 
Rosaria
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
foglalkozás :
Túlélni
Karaktered arca :
Rowan Blanchard
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Lulu & Rosie

Takargattam a pikkelyeket a kezemmel, nem tudtam, mire véljem őt, szabad lett-e volna látnia. Féltem, hogy majd valami rosszat fog tenni velem, ha meglátja. Mégis, az újabb idegen szavak után tátva maradt a szám. Neki is pikkelyei voltam, a szemei pedig, mint a kígyóké. Őszintén meglepődtem, mégsem mertem közelebb menni. Azután pedig könnyedén tüntette el őket, csak pislognom kellett és már nem is látszott tovább. Bár felemeltem a kezemet, mégsem nyújtottam ki felé, inkább visszaejtettem magam mellé, hogy kitámasszak. Szükségem volt rá, egy kézzel már képtelen lettem volna megtartani a saját testsúlyomat. Éreztem, amint már teljes testből remegtem, túl gyenge voltam már. Görcsben állt a gyomrom, és ismétlődő hangos korgással jelezte, hogy sürgősen tápanyagra volt szükség. Viszont tekintetemet továbbra is az idegenre függesztettem. Tágra nyílt szemekkel figyeltem minden rezdülését, próbáltam utánozni a hangokat, amiket tőle hallottam, de még mindig messze voltam az értelmes szöveg formálásától. Dühös voltam, amiért nem tudtam kifejezni magamat, könnyek kezdtek el potyogni a szememből. Egyszerűen nem bírtam már visszatartani, semmire nem maradt már bennem energia, éppen elég volt mindkét kezemmel egy-egy fűcsomóba megkapaszkodni.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
daddy dearest ♡
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & rosiebaba
❀ let me help you little girl
Ahogy utánanyúlok, hogy megérintsem úgy ugrik ki a kezeim közül, mintha csak bántani akarnám, vagy mintha az érintésem égető lenne a számára. Pedig nem akartam bántani, egyáltalán nem volt ártó szándék a mozdulatomban.
Aztán megpillantottam a pikkelyeket a bőrén és egy pillanatra meglepődtem, de aztán kedves mosoly ült ki az arcomra. Tehát jól éreztem. Ő maga is boszorkánymester. Azért már az is nagy teljesítmény, hogy ezt el tudta rejteni előlem egy pár percre, de a pikkelyes bőre továbbra is ott volt, bármennyire is igyekezte azt eltakarni.
- Ne félj.. Nekem is van. - Azzal lehunytam egy pillanatra a szemeimet, majd hagytam, hogy a pikkelyes bőröm előtte alakot ölthessen. Majd óvatosan kinyitottam a hozzá párosuló kígyó szemeimet, amelyekkel remélem, hogy nem rémisztettem teljesen halálra.
- Látod? Én is ugyanolyan vagyok, mint te magad. Nincs mitől félned. - Óvatosan kinyújtottam felé a kezemet, hogyha akarja elfogadhatja, de nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha elszaladna. Hát nem engedhetem.. Hiszen olyan törékeny, szinte minden porcikája már csont sovány. Nagyon régóta az utcán időzhet, ha ennyire megviselte az itt töltött idő.
Azonban mielőtt halálra rémíthetném halványulni kezdenek a jegyek, s a szemeim is a régiek lesznek. - Ha akarod megmutathatom, hogyan rejtsd el s fedd fel őket kedvedre.. - Ha valamit megtanultam az idők múltán az ez volt. Hogyan rejtsem el a való önmagam, hiszen ez volt az egyetlen, ami engem úgy igazán érdekelt. Minél mélyebbre passzírozni a valóságot.
ez most picit gyenge 
Rosaria
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
foglalkozás :
Túlélni
Karaktered arca :
Rowan Blanchard
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Lulu & Rosie

Ismeretlen, a testének melege hiába volt kellemes, mégsem tudott nyugtatólag hatni rám. Feleszmélésre késztetett, a tudatalattim riasztott és tágra nyílt pupillákkal tekintettem fel az idegen nő szemeibe. Sűrűn pislogtam, szinte megdermedtem a karjaiban, és éreztem, amint a pikkelyek bizseregve bújnak elő ismét a testemen. Kicsusszantam a karjai közül, remegő kezekkel másztam odébb, majd a nyakamhoz kaptam, és dörzsölni kezdtem. Mindig, szinte minduntalan csak viszketett, de semmi sem segített rajta. Néha sikerült elnyomnom, de magam sem tudom, hogy mégis miképpen ment ez. Az első szökésemig az sem volt tiszta számomra, hogy ez ritka lenne, hogy ilyennel nem rendelkezik minden második ember. Azt sem értettem, hogy pontosan mit akart a kezeivel, reflexből dőltem el tőle, majd huppantam a fenekemre. Későn nyújtottam hátra a kezeimet, felszisszentem, hiába volt kicsi az esés, ettől az érzelmektől és éhségtől fűtött állapotban minden inger kétszeresen hatott rám, borzolta az idegeimet. Kapkodtam a levegőt, a tekintetem cikázott a keze és az arca között, mintha bármit is elárulhatna számomra. Nem értettem a nyelvet, amit beszélt, csak felfogtam, hogy társalogni próbált. Mint a szektatagok, amikor imádkoztak. Hangra próbáltam nyitni a számat, de csak nyöszörgés, értelmetlen hangfoszlányok hagyták el cserepesre száradt ajkaimat. Képtelen voltam kifejezni magamat, az idejét sem tudom, hogy mikor kommunikáltam bárkivel is utoljára. Csak a verésre emlékszem, ha csak kiszöktem, és beszélni próbáltam a többi gyerekkel, vagy botor mód a felnőttekkel...

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
daddy dearest ♡
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
foglalkozás :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & rosiebaba
❀ let me help you little girl
Az utóbbi időben egyre inkább éreztem a szükségét annak, hogy egyedül legyek a gondolataimmal mindenféle teher nélkül. Hogy szabadon gondolkozhassak. Igyekeztem mindig azt az utat választani, ahol kevesebb ember volt, de egy olyan városban, amely arról híres, hogy soha nem alszik.. Valljuk be elég nehéz egy békés részt találni a szabad ég alatt még az éjszaka kellős közepén is.
Legutóbb mikor az éjszakát jártam, akkor igazán hajnalban sikerült egyfajta békére lelnem, amikor egy vámpírt találtam kis híján a halálán. Nevetséges, de ott is hagyhattam volna én mégis a Teréz anya szerepet magamra vállalva segítettem rajta és vittem biztos helyre a nap kegyetlen sugarai elől, amelyek végeztek volna vele. Azóta sem találkoztam vele. Talán már egy másik városban húzta meg magát, vagy egy másik országban. Nem csodálkoznék azon, hogy tovább állt, hiszen itt az életére törtek csak azért, mert nem volt hajlandó egy klánhoz csatlakozni. Csak annak örülök, hogy a boszorkányokat nem kergetik kovenekbe. Valahogy sokkal kényelmesebb ez a szabadság, amit meg is tudok érteni.
Tovább sétálva a Central Park-ba tévedtem, ahol a sétánytól nem messze eső füves részen megpillantottam egy alig-alig mozgó testet. Mintha levegőt vett volna, de teste olyan törékenynek tűnt, hogy szinte alig lehetett benne élet. Körbenéztem a biztonság kedvéért, hiszen lehetséges, hogy az egész csapda. De olyan apró teremtménynek tűnik, szinte még csak egy gyermek.
Közelebb érve erről már meggyőződhettem és óvatosan a hátára fordítottam, a haját kitűrtem az arcából, sápadt volt, ajkai repedezettek, valószínűleg nagyon szomjas és éhes lehetett. - Ne félj, nem foglak bántani. - Habár nem sikított a félelem a szemeiben egyértelmű jele volt annak, hogy megijesztettem. - Nem kell tőlem félned. Csak segíteni akarok.. Van hova menned? Mikor ettél utoljára? - Gyengéden simítom meg az arcát, ha nem szakadt ki a karjaimból.. Nem vagyok benne biztos, de mintha mágia csörgedezne az ereiben.. De se nem démon, se nem tündér.. Árnyvadászt pedig kizárhatjuk.. Talán boszorkány lenne? De, hát akkor miért van egyedül? Talán ő is ugyanolyan egyedül van, mint mi voltunk régen Alesea-val. Egyedül egy kegyetlen világban.
ez most picit gyenge 
Rosaria
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
foglalkozás :
Túlélni
Karaktered arca :
Rowan Blanchard
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Lulu & Rosie

Kapkodtam a levegőt, úgy éreztem, ha nem szaladok minél gyorsabban, ismét mindennek vége lesz. Szinte láttam, amint az éj sötét árnyai a fák között surranva követnek, éreztem a tarkómon azokat az áhítatos tekinteteket, mintha hallotta volna a suttogó szavakat... Redemptor, redemptor! Gyorsítottam, de a bokáim már szinte görcsben álltak, a testem nem bírta tovább. Hason csúsztam végig a sétányon, miután megbotlottam egy kőben. Remegtek a kezeim, ahogy megpróbáltam feltolni magamat. A könnyeim csorogtak, végigfolytak az arcomon, majd az államnál egyenest a sétány köves felülete felé vették az irányt. Szipogtam, fájt a könyököm az eséstől, a hasam görcsben állt az éhségtől. Szinte haraptam a levegőt, ahogy két szipogás között sikerült valamit a tüdőmbe préselnem. Óvatosan másztam el a következő fáig, meg-meginogtam, de nem akartam hangos lenni. Így is remegtem, az óvatosan permetező esőtől, az éhségtől, a fájdalomtól. Védtelen voltam, féltem, nem akartam, hogy elvigyenek. Megkapaszkodtam egy fűcsomóban, a hátamat az egyik sétány melletti fának döntöttem, a világ forgott körülöttem. Sikolyra nyitottam a számat, de hang csak a gondolataimban visszhangozhatott. Már évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy hangot adtam volna ki, félek a szavak erejétől. Talán már nem is emlékszem, hogyan kell, képtelen lennék megszólalni. Érzem, amint a szavak égetik a torkomat, mégsem megy. Akkor sem ment, senki nem figyelt, csak a csillagok lestek egyfajta furcsa kíváncsisággal a fa lombja mögül abból a szédítő magasságokból, de képtelen voltam. Olyan elérhetetlenek, már csak attól, hogy felnézek rájuk, pont mint a szabadság. Itt lebeg az orrom előtt és még csak meg sem érinthetem... Újabb könnyek buggyantak ki, azt hittem, már eleget sírtam. Így is homályos volt minden, de ezek az utolsó erőfeszítések voltak, amire képes voltam. Még egyet rántott a gyomromon az éhség és elsötétült minden. Nem álmodtam, mintha csak a valóság és az álom határán rekedtem volna. Sötét volt minden, mégis éreztem a vizes fű hidegét az arcomon, talán eldőlhettem. Nem bírtam többé a kezemre támaszkodni, az eszméletlenség magával hozta az izmok elernyedését, nem is értem, az érzékeim miként lehetnek ilyen aktívak. Megrémített, ahogy az is, amint hirtelen valami furcsa melegség árasztott el, mint egy másik test. Nem értettem, féltem, lélekben sikítottam. Beleborzongtam ebbe az ismeretlen kényelembe.

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Marcel & Gwenna
'Alakot vált a farkas, észjárást nem.'

Szagot fogok és innentől kezdve nincs visszaút. Bár megtorpanva, vonakodva, de elérem azt, akinek a jelenlétét megérzem. Óvatosan, lassú léptekkel bújok elő a bokrok rejtekéből. A bundám jól alkalmazkodik, így én is eltudok rejtőzni. Rendesen, hogy mégse találjon rám egyből szemeivel. Hófehér, és jóval nagyobb termetű nálam, így nem kockáztatok. Szinte nesztelenül érkezem a közelébe. Minden léptem megfontolt, ám annak ellenére, nem kerülne sokba, hogy megharapjon, hogy elüldözzön, úgy néz rám, mint egy kölyök kutya. Halk morranással jelzem, hogy kedvemre van a társasága. Körbejárkálom párszor. Nem hagyom, hogy elsurranjon. Nem akarok messzire szaladni, de azért kész vagyok rá, hogy a látszat megcsalhat. Körbeszaglásom rendesen, ahogyan illendő. Íriszeibe nézve, láthatóvá válik számomra, hogy emberi lelket bújtat a nagy bundakupac, így azért könnyedebben mászkálok körülötte fel, s alá.
Megállok előtte, ott ácsorgok és forgatom a fejem. Füleim merednek, próbálok hallgatózni, mi lehet a szándéka. Amikor változni kezd, én ugrándozom jobbra balra. Nem tudom, hogy mire számíthatok és azt sem, miért teszem. Ösztön lény vagyok, nem igaz? Figyelem, ahogy már egy fiú térdel előttem. Laposan járkálom körbe, a farkammal megborzolom finoman. Addig tekergőzök körülötte, hogy végül belehasalok az avarba, és magam is levedlem szőrösebb formám, hogy ha már kitárjuk magunkat, tárjuk fel rendesen - mindketten.
Úgy fetrengek ott, mintha nem mernék megmozdulni. Pedig én aztán nem vagyok szégyellős. Mégis elnyújtózom az avarkupacért és gondosan a mellkasomra igazítom. Ettől persze még csupasz maradok és maradnak jól látható domborulataim, de a fenébe is?! Ritkán találkozom másik farkassal. - Szia... - suttogom, megtámasztva a fejem, majd onnan figyelem, hogyan reagál rám. Az sem kizárt, hogy most tervez lecsapni. Sosem tudhatom, hogy mivel - kivel állok szemben, mindenesetre felkészültem. - Remélem nem zavartam meg semmit! - hirtelen pattanok fel, hogy felegyenesedve törzsem, magam alá gyűrhessem lábaim, combjaimra ejthessem kezeim, és onnan nézhessem a fiút. Nem igazítok kócosnak ható hajamon, nem figyelek rá, mennyi levél tapadt rám. Őt fürkészem, minden létező figyelmemmel.



Remélem megteszi! C:  || i see fire' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Marcel &  Gwenna
Ide jön valami kis idézet
Lehajtom a fejem ahogy a folyóparton guggolok. Egyik kezemben a táskám, amibe már belepakoltam a ruhámiat. A pulcsit, amibe jöttem, a farmert, és az alsó nadrágot, meg  cipőm, amibe belegyömöszöltem a zoknim. A patakon átívelő híd az én felség területem. Megkeresem a gödröt, amit az egyik tégla mellé ástam, olyan helyre, ahol senki nem venné észre, és nem is keresné. Beledobom a táskám, majd körbe tekintek. Vicces látvány lehet egy fiatal, meztelen srác a patak parton. Miután nyugtázom, hogy egyetlen mondén sem mászkál erre, vonyítok egyet, s pillanatokkal később már négy lábon állok, a lemenő napfény megcsillan hófehér bundámon. Csak a szemeim árulják el azt, hogy nem vagyok igazi farkas.
Lassan, méltóság teljesen lépdelek. Pontosan úgy, ahogy az egy alfától elvárható. Majd mikor már a szívem is megnyugszik galoppozni kezdek, mint egy kecske gida. Örömmel tölt el, hogy végre elszabadulhattam a falkámtól. Szeretem őket, de mind fiatalok, meggondolatlanok és olykor- olykor veszélyesek. Jó érzés, hogy kicsit nem kell rájuk figyelni. Ahogy futkosok, miközben minden gondolatot próbálok kiűzni az elmémből, és egyszerűen csak élvezni a farkas létet, betévedek a parkba. Nem zavartatom magam, ugyanis ilyen tájt már nem igen császkálnak erre emberek, akiktől meg kéne óvnom magam. Meg amúgy is… ők jobban félnek tőlem, mint én tőlük.
Hirtelen csapja meg az orrom a szag. Egy másik állaté, farkasé talán. Megtorpanok. Nem keresem magamnak a harcot, sosem voltam olyan. És ha ő csak egy állat, akkor meg főleg nem akarok összetűzésbe kerülni vele, és kioltani egy ártatlan életet. Egy fél lépést teszek előre, de mancsom egy gallyat talál el, ami rögvest megroppan súlyom alatt. A szívem ritmustalanul kezd vergődni a mellkasomban, ajkaim fogaim felé csúsznak, ahogy meghallom a másik futásának neszeit. Egyre közelebb ér, én pedig már támadásra készülök, ám amikor megáll előttem, ismét kedves kis farkas leszek. Ez az állat, sokkal kisebb nálam. Inkább mondanám nagyra nőtt rókának, mint farkasnak. Kissé oldalra döntöm hófehér fejemet, mint egy kölyök kutya, és hagyom, hogy körül járjon és végigszaglásszon. A szeme őt is elárulja. Emberi íriszek tekintenek vissza rám a bunda és az agyarak mögül. Vonyítok egyet, jelezve, hogy békével jöttem, és nem akarok bajt. Csak reménykedem, hogy megérti. A vonyítást követően érzem, ahogy mancsaim lábakká változnak, s dús szőrzetem hajjá szelídül. Ott térdelek előtte emberi valómban, ádámkosztümben. Pedig ez véletlen volt, nem akartam visszaváltozni.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Lonely day ❖ Szószám: Ide
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Central Park-
Ugrás: