be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Hálószoba
If I cannot move heaven, I will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

+18


Malec
a touch with the lips as a sign of love, sexual desire, reverence, or greeting

Ereimből kiszivárgott a dac minden cseppje, ha volt is korábban nyoma rosszallásnak, vagy tiltakozásnak, sértettségnek – a zsibbasztó sóvárgás és az ajkai által életre keltett némaság elgyengítette. Csupán egy órára. De az az óra keserű és édes volt egyszerre, és felszabadító és bénító … bűnös és tiszta, és még annyi minden megfogalmazhatatlan. A halandóság kegyetlen gyilkosa a halhatatlan léleknek. Szétcincálja, darabjaira szedi, hogy végül magára hagyja. Lehet ilyen elemi erőkkel ilyen meggondolatlanul játszadozni, ahogy velünk teszi az a (...) bizonyos Angyal? Összefonja szálainkat, belevési neved szívembe, tiédbe enyém karcolja, hogy magunkkal cipeljük, te életed halandóságát - én az öröklét bilincseit. Ostobaság e egy ekkora tűz alatt, ilyen erőteljes hő mellett arra gondolni, hogy mit tartogat nekünk a jövő? Igen, hatalmas nagy hülyeség. Mert nem fontos, mert nem számít - nem érdekel! Belépett kecsesen, mégis sután az életembe és attól a perctől tudom, hogy kell nekem. Jobban kell, mint bármi, amire az évszázadokon át szomjaztam. Átadta sziluettét enyémnek, egyszer - s átadja újra és újra, talán ezerszer is. Én pedig tudom, hiszen érzem, hogy nem éreztem még korábban hasonlót sem. Olyan sok mindenben vagy első, ha tudnád... ~ belenyögöm ajkaidba, némán kiáltom, ha hallani nem hallod, érezzed hát, hogy mennyire kötődöm, milyen erősen érzek irántad.
A feleletére mellyel magát dicsőíti, s azt, hogy milyen rétegből olvadt bele alakomba, alighanem nevetnem kéne. S széles mosolyom elárulja, tervezném is, de képtelen vagyok rá, amikor fizikai fájdalmat okoz, hogy távol van tőlem. Hozzászoktam ajkainak duzzadt alakjához, ahogy puhán követelőznek, a nyelve - ahogyan körbetáncolja enyémet és mindenféle finomkodás nélkül végig járathatom rajta kezeim, megérintve olyan helyeken, hol nem érinthette korábban még senki más rajtam kívül. Van ebben valamiféle vonzó, titokzatos kábult sóvárgás. Elvenni valamit, ami nem adható vissza és sajátunknak tekinteni valakit, aki nem tulajdonunk. Mégis, e percben bátran, teljes mellszélességemmel állítanám, hogy Alexander nem is tartozhatna máshoz jobban, mint énhozzám. Hiába Jace vádló tekintete a fejemben, amit én érzek magasan szárnyal ahhoz, amit ők olyan nemesnek és kivételesnek esküdnek. Mert 'míg engem szavam nem köt, nincs rajtam bélyeg, mi sebezzen, ha vele történik valami - lelkem és szívemmel érzem Őt. Mi ez, ha nem a legerősebb varázslat? Láthatatlan, de erős. Tudom, ostoba az, aki nem hiszi el, miután már hosszú napok óta nem látogat más, s én sem gondolok másra, csak Alexanderre. Csak és kizárólag.
Kihasználom, amíg nem figyel. Belecsókolok nyaka ívébe, harapdálom. Felsóhajt, mire a szívem erőteljes lökéshullámmal árasztja el teljes testem. A gondolat, hogy én csalom fel belőle ezeket a hangokat, s miattam hullámzik hevesen ágyéka, felrobbantja a teret körülöttem. Mintha már nem lenne tapintható. Mintha csöpögne és folyna. Belecsókolok ajkaiba, hevesen. Úgy, hogy egy pillanatra a tűz is aprónak tűnhessen kettesünk szenvedélyes forrósága mellett. Elbabrálok ruháival, ő is így tesz enyémekkel. Hasfalaink összeérnek, bőröm bőrén simul. Finom, halk sistergő hang az, ahogyan bújok hozzá, ágyékát izgatva. A következő pillanatban felegyenesedem, szemeim aranylóan, démoni háttértől ragyogva néznek le rá. Arcom köré sikló tenyerei meglepnek, bocsánatkérően nézek le rá. Annyi erőm és önzetlenségem nincs, hogy elhúzódjak, amíg elmúlik árulkodó jele sötétebb részemnek, így nézek le rá. Vágyakozón, ajkaimon nedvesítek. Amint megszólal szám résnyire nyílik, kérdőn - végül lágyan nézem őt. Megcsóválom puhán a fejem, de egy tíz egész másodpercig hagyom, had maradjon meg emlékezetébe, hogyan festek valódi és leplezetlen íriszeim mögül.
Mire észbe kaphatnék, vagy tovább formálhatnám a témát szóban, már ismét rajta táncolnak ajkaim. Képtelen vagyok ellentmondani annak, amit belül mozgat meg bennem. Érezni akarom, érinteni és szeretni. Tisztán őszintén, ahogyan csak én tehetem. Rúnáin járnak végig ajkaim, ahol háta ívbe feszül, ott tenyerem alá kap. Szorítom magamhoz, édesgetem, nyelvemmel becézem bizonyos területein - ahol tudom, hogy eléggé érzékeny.
Halkan, hitetlenül nevetek ajkaira, amikor pimaszkodni kezd velem. Nem tűrhetem - hogy amíg én küzdök a pillangóhatással gyomromban és próbálom férfiasságom megfékezni, ő még olyan állapotban legyen, hogy gúnyolódjon rajtam - velem. Így hát egy erőteljes lökéssel simítom ágyékaink össze, érezze, amit én. Merevedjen velem, dagadjon a vágytól odalenn és perzselje épp olyan sóvárgás irántam, amennyire feltüzelt engem az, ahogyan két csók között a szemeimbe néz és hívogat. Tenyeremmel belemarok a lepedőbe, ahogy megérzem férfiasságom keménységét övén. Fel kell sóhajtanom, kissé hátravetnem fejem. Mégis, ezúttal rajtam a pimaszkodás - én teszek udvariatlan megjegyzést irányába. Más helyzetben valószínűleg félrenyelnék, vagy meg is fulladnék, amikor az esküvőt említi, ám e percben képtelen vagyok leküzdeni a mámoros ködfelhőt, amit körém bódított. Tetőzi az újabb megjegyzésével. Szemeim résnyire szűkülnek, de ajkaim továbbra is elnyílva árulnak el sóhajaim között. - Ki tudja, hogy igent mondanál-e... - jegyzem meg hasonló hangszínt másolva, ahogyan ő beszélt az imént. A következő percben férfiasságára marok, eléggé keményen ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt, a józan eszét és egy másik világban ébredjen. Ott, ahol csak velem létezik - ahol csak velem fedezheti fel a határait. Addig hívogat, hogy magam sem bírom tovább fokozni a percet. Beleszédülök ajkai játékába és belé hatolok. Testének melege megint betakar, körbeölel, magába olvaszt, és csak azon kapom magam, hogy ujjaim a sötét tincsek közé túrnak, markolják, szeretve tépik. Orrunk egymásba ütközik, mikor egy irányba billentjük fejünket, összeszokatlanul, sután, de aztán annál szenvedélyesebben és kiéhezettebben kapok az ajkai után, hogy fogaim közé szívjam, haraphassak, gyógyítóan nyalom, közéjük nyögöm a kimondatlan szavakat. Osztozunk a levegőn, a pillanat hevén… Ujjaim erősebben markolnak a férfiasságára. Föl és le, hullámzóan táncolnak rajta, hívogatva a belső feszültséget, amikor a nevem nyögi közénk. Lökök rajta egyet, még egyet, egy újabbat, és még egy utolsót – nem túl nagyot, de épp olyan erőset, hogy érezze, mit művelt velem, miközben egyik karommal az ágytámlába tépek, másikkal őt simogatom, mintha csak nyugtatni akarnám, pedig éppen kiszalad a szívem a csillagok közé... -
Lihegve, pillegve zuhanok rá, amikor mindketten elérjük a vékony határt. Úgy érkezem, hogy legérzékenyebb pontjaink még dörgölődzenek egymáson. Nyakába csókolok kifújva a levegőt, közben orrom hegyével még kandúrosan, macskásan cirógatom fülének ívét. Végül, akár csak a kecses árnyvadászok - mellé ejtem vázam, hogy oldalára kerüljek. Ő pedig élve a lehetőséggel hozzám bújik. Átölelem, magamra édesgetem, de nem használok trükköket, nem takarítom meg őt, sem magamat. Igazándiból elégedettséggel tölt el, hogy érezhetem kettőnk nedűjét, egyként hasfalam peremén. Férfiasságom lüktet még, mikor sötét tincseibe csókolok.
- Szeretlek... - búgom álomittas hangon, belezuhanva a tökéletes csendbe és nyugalomba. Úgy ölelem háta peremén, hogy ő a közénk szoruló karjával elérhessen, s ujjaink összefésülhessünk. Egy ütemre jár a szívünk, érzem. Mellkasom hevesen emelkedik süllyed, ahogy a nap sugarak betörnek a réseken, csiklandozzák a látásom, mégis lehunyva tartom szemem, mozdulatlanul feküdve mellette. Még egy kis ideig. Békében. Szerelemben fürösztve. ~





Köszönöm szépen a játékot!
Várom a következőt!    
Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
I don't think I can live without you

Bárcsak létezne olyan rúna vagy varázslat, amellyel teljesen megnyithatnám a szívem előtte! Így nem kéne folyton félreérthető szavakkal dobálózni, vagy egymás gesztusaiból olvasni. Láthatná, hogyan érzek iránta, milyen őszinte és odaadó érzések tombolnak bennem, vagy mi jár éppen a fejemben anélkül, hogy magyarázkodnom kéne. Nyitott könyv lehetnék előtte, szavak nélkül is megérthetnénk egymást. Állítólag létezik a szerelemnek egy magasabb szintje, ahol speciális rúna vagy varázslat nélkül is elérhető az ilyesmi, ahol a két fél lelke már annyira eggyé olvadt, hogy lopott pillantásokkal is képesek kommunikálni. Olykor látok erre utaló jeleket a mi kapcsolatunkban is, néha egész jól egymásra érzünk, máskor viszont annyira újnak és csiszolatlannak tűnik ez az egész. Tudom, hogy a türelmetlenség semmi jóra nem vezet, és ami köztünk van, az még mindig elég új, mégis többet akarok, még többet vele, róla, belőle. Akkor is, ha néha elbotlunk, ő jelent számomra mindent ezen a világon, és ezt az utat nem cserélném el semmire. Téged választott a szívem. Csakhogy míg az ő ideje végtelen, az enyémet feszes keretek közé szorítja halandóságom. Napról napra öregebb leszek és távolabb sodródom tőle, ezért most kell élnem, most kell őt szeretnem, amíg még a fiatalságunk itt lebeg körülöttünk. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor az idő szakadékot tép kettőnk közé, látható nyomát hagyva rajtam, míg ő ugyanilyen fiatal marad és gyönyörű. Szeretném kizárni ezeket a kétségbeejtő gondolatokat a fejemből, így hát teljes mértékben átadom magam neki, a csókjának, az érintésének, az illatának, és fejest ugrok a jelen által kínált gyönyörökbe.
Kecsesebben érkezünk meg az ágyra, mint terveztünk, köszönhetően macskás ügyességének és az ösztöneimnek. Az alkarommal reflexből tompítom az esést, pihegve pislogok fel rá. A megjegyzését hallva rögtön széles mosoly terül szét az arcomon, hüvelykujjammal büszkén magamra bökök.
- Tudod, árnyvadász... - Ez még semmi ahhoz képest, ahogy tetőkről ugrálok le! - mondanám, de ajkai belém fojtják a szót, én pedig kitörő örömmel adom át magam ennek a sokkal örömtelibb tevékenységnek. A boldogság nem pillangók hadának vad szárnycsapkodása a gyomromban, hanem egyetlen kis lepkéé, aki elhinti finoman rebegő szárnyáról aranyló tündérporát. Lágy, alig észrevehető és mindennél kedvesebb, lassan árad szét a bensőmben és felpörgeti a ketyegőmet.
Csak egy pillanatra nézek félre, máris a nyakamra tapad, s jóleső sóhajjal üdvözlöm újabb lenyomatát rajtam. A hajába túrok, hasfalamat az övének feszítve jelzem, pimasz birtoklása milyen ösztönzőleg hat rám. Kölcsönösen bódítjuk egymást csókjainkkal; nagyon is élvezem ezt az oda-vissza jellegű adok-kapok játékot, egymás testének, bőrének, vágyainak hevítését, rejtett, érzéki zónáink felfedezését. Örömmel és szeretettel kalandoznak rajta kezeim, hogy újra és újra bejárják a már jól ismert pontokat, felfrissítve rajtuk érintésem nyomát. Minden porcikáját magamnak akarom, bőre minden egyes szegmensén ott akarok lenni, és ugyanezt kívánom tőle is. Érezni akarom, hogy az övé vagyok, ahogy ő is az enyém. Csípőm ösztönösen követi a hullámzó mozdulatot, mellyel megszabadít övemtől, és ez emlékeztet rá, hogy még sok a dolgom nekem is. Nem bajlódom feleslegesen a nadrágjával, egy csat, egy gomb, egy cipzár, és már húzom, vonom, tolom is lefelé, talpammal gyűrve lejjebb ott, ahol már nem érem el a kezemmel. Nem valami elegáns megoldás, ám annál találékonyabb, vágytól kapkodó és követelőző.
Ahogy újfent az arcára pillantok, elakad a lélegzetem aranyló macskaszeme láttán. Olyan ritkán volt szerencsém látni, főleg ilyen közelről, hogy már el is felejtettem, milyen szépek. Bocsánatkérő mosolyát látva ajkam szélesebbre húzódik, gyengéden két tenyerembe fogom az arcát, lágyan megcirógatva járomcsontjától a füle tövéig.
- Gyönyörű vagy... - Suttogásom vágytól karcos, őszinte csodálat édesíti meg. Nem értem, hogy félhetett bárki is ilyen bűbájos szempár láttán. Vagy csak engem babonázott meg démoni szépségével? Én vagyok az egyetlen, kinek bensőjében minden egyes idegszál, vérének minden cseppje reagál a pillantására, a hangjára, a közelségére? Minden lélegzetével vonz, csábít magához, és képtelen vagyok ellenállni az iránta táplált érzéseim hevének. Felülírnak minden mást, a józan eszemet, a kételyeimet, a kötelességtudatomat. Csak ez a keserédes ösztön marad, mely nem nyugszik, míg le nem szaggatja rólunk a ruhát, hogy pont úgy és pont ott egyesülhessünk, ahogy azt kell. Felsőbb hatalom, démonok és angyalok karcsú ujjai pengetik sorsunk fonalát, mi pedig tehetetlenül sodródunk kedvük szerint, beleőrülve az egymás iránti vágyba. Ez lenne a szerelem?
A rúnáim irón nélkül is izzanak a csókjai alatt. Izmaim megfeszülnek vagy épp megugranak, ahol épp ajkaival érint, törzsem macskásan követi teste mozgását, érintése, csókjai alá simulok halk, jóleső sóhajokat rebegve. Hangjába beleremeg a gyomrom, mosolyra húzódó görbémet lágy csókkal érintem az övéhez, ahogy visszatér hozzám.
- Miféle kontrollt? - pimaszkodom, hisz az enyémet valahol az ajtón túl hagytam. Darabokra hullok, ha vele vagyok, és néha ez a legfájdalmasabb, néha pedig a legédesebb dolog a világon, mert vele együtt, általa kiegészülve épülhetek újra egésszé, ennél szebb élményben pedig még soha nem volt részem. Így hát nem bánom, sőt, hízeleg a tudat, hogy egy több évszázadot megélt boszorkánymestert képes vagyok én, egy egyszerű árnyvadász srác levenni a lábáról. Ennél őszintébben nem is jelezhetné, milyen hatással vagyok rá - na jó, talán csak akkor, amikor egész testében hozzám simul, és megérzem forró ágyékát az enyémnek feszülni. Felmarkolom magam alatt a lepedőt, vállaim megfeszülnek, ahogy hátravetem a fejem, az eddigieknél is fűtöttebb sóhajt hallatva. Most kezdem csak igazán érteni, mit is jelent elveszteni a kontrollt, és az egész megjegyzése új értelmet nyer, ahogy türelmem pengevékonnyá szűkült peremén egyensúlyozok, robbanásra készen.
- Várjunk az esküvőig, meg ilyesmi? - Hangom elfúl két tompa nyögés közt, ahogy csípője hullámzásával bolondít. Beleszédülök az élménybe, el-elernyedő ujjakkal gyűröm csomóba markomban a lepedőt. - A változás... Jó dolog. És ki tudja, megkérsz-e valaha. - Nem mintha már ott tartanánk, persze. Bizonyos régimódi értékeket fontosnak tartok, van, amelyhez igyekszem ragaszkodni is, de az, amit ő vált ki belőlem, annyira újszerű... Lehetetlenség szabályokhoz kötni. Képtelen vagyok uralni a vágyat, képtelen lennék várni, ha megkívánom, ahogyan képtelen lennék ilyesmit művelni bárki mással. Ő az egyetlen, aki felrúgja a szabályokat és a régimódi srácból szégyentelenül mást formál. Ahogy keze a férfiasságomat érinti, a derekára marok, a lepelként lógó selyem határvonalára. Előre bukva temetem arcom a vállába, homlokom válla gödréhez fújom, majd levegőért kapva marok az ajkára, magammal rántva, ahogy visszahanyatlok a párnára. Feljebb húzom a lábam, térdemmel a bordái mentén cirógatom, kezem pedig a takaró alá siklik, fakó csíkot karcolva combjára, feneke csodás félgömbjeire. Elhúzódom az ajkaitól annyira, hogy szemébe nézve kérhessem, jöjjön és csitítsa a tüzet, melyet ő maga keltett bennem, vagy söpörjön el minden erejével, hadd égjünk hamuvá együtt. Hangom kéjesen hasítja a falakat, ahogy egyetlen lökéssel megszünteti köztünk a távot, egy összekapcsolt testbe kényszerítve két lelket. Ajkait keresem, de nem sajátítom ki, csak finoman ostromolom, cirógatom száját az enyémen, engedve a felgyorsult tüdőm által diktált, kapkodó zihálásnak. Újból meglep, mennyire tökéletes bennem, a feszítő, múló zsibbadás ellenére is csodálatos érzés.
- Magnus... - Egyetlen szó csupán, mely magába sűrít temérdek érzelmet. Még, így, most, jobban, mélyebben, többet, szeretlek! Testem felveszi az általa diktált ritmust, légzésem az övéhez idomul, a szívünk szinte egyszerre ver, és olyan közel húzom magamhoz, hogy hallhassam a dallamát. Odaadó csókokkal hűtöm és hevítem egyszerre, lecsókolom ajkáról sóhajait. A hátát, karjait cirógatom, elidőzök mellkasa becézésén, ujjaimmal körberajzolom a kockák vonalát, lekalandozva a hasfalán át az ágyékát övező pihékig. Úgy becézem a testét, mintha az enyém lenne - sőt, az enyém is.
Az érzelmek túlcsordulnak bennem, forró masszaként öntik el a bensőmet, hogy aztán ölemben izzó gömbbe tömörülve robbanjanak, a beteljesülés pedig elemi erővel csap le rám, görcsbe rántva izmaimat. Hangom trillázva tölti be a falakat, ölelem őt, míg az élvezet hullámai átremegnek rajtam, és utána sem ernyedek el alatta, csak mikor őt is elérte már a katarzis. Pihegve, kimelegedve keresek menedéket karjaiban, fejem a vállgödréhez fészkelve, míg karomat lustán átvetem a mellkasán, lábfejemet pedig az övébe akasztom. Kifogytam a szavakból, csak a csendes kielégülés és a lusta boldogság maradt. A tökéletesség.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

+18


Malec
I can’t do anything without thinking of you.

Belefészkeli magát az ölembe - egyetlen mozdulat mindössze, az én szívem mégis lángra lobban tőle. Magabiztos ellenállást tanúsított ellenem, hozzám vágva, hogy nem várhatom el, hogy adja fel az eddigi életét értem, hogy a családja, meg mindenki, és blabla, rádöbbenjenek, hogy mit is érez. Nem mondta ki akkor még. Szóban nem. A szemei mégis elárulták, hogy igenis, ha nem is az első, de a második találkozásunk alkalmával valami őbenne is kattant. Ahogy ölemet éri övé, érzem, ahogy a szövetek rajtunk puhán, lágyan, mégis erőteljesen dörzsölik egymást, ezáltal még inkább hevítve ágyékomat. Tenyereim ösztönből nyúlnak derekának két oldalára, megkapaszkodva, vagy csak megtartva, nem tudnám megmondani. Feszes, erős váza felém tornyosul, beterít, én pedig tudom, hogy bele fogok fulladni. Minden sejtemben érzem, hogy ez a kapcsolat, hogy ő mit tesz velem. Azon kívül, hogy felborzolja szöveteim és gerincem mentén liftezik a bizsergető érzés, még a lelkembe is belemar. Lenyomatát teszi szíve enyémbe és természetesen elhozza pecsétjét, hogy tudjam, örökké velem marad. Ami komolyabb, mint egy feldobott érzelgősség. Az én életemben nincsenek utolsó lapok. Ezért megrémít, ahogy nyakam köré tekerednek finom hullámai és lassan beborítanak. Nincsenek többé pro és kontra érvek ellene, hogy miért helytelen, vagy miben kellene jobban összecsiszolódnunk. Ezt érezzük mindketten. Elzártam magam, hosszú, hosszú évekre. Azt gondoltam, hogy nem lesz mit féltenem, ha nem lesz, akit szeressek. És ez a kócos angyal nyilaival, tiltakozó, folyton lázadó szemeivel megérkezett és elvett tőlem valamit, ami nélkül nem tudok élni. Olyan érzés ez, mintha nem lenne, 'mi dobogjon a mellkasomban. Olyan ez, mintha minden percben, témától, helyzettől függetlenül ott lenne velem. Mintha a vénáimba karcolta volna magát. Állandóan a jelenlétét szomjazom. Azt kívánom, bár egyszerűbb helyzetben, finomabb keretben fésülnék össze vonalaink. Ahogy nézem vágytól izzó szemeit, csókjaink nyomán dagadó ajkait, s nyakán a rúnát, mit éjjel-nappal kóstolgatnék, hogy vajon- hányféle ízben létezhet és díszesítheti őt?! Megmérgezett. Mintha látatlan lánccal kötnének hozzá, nem hiszem, nem hinném, hogy valaha is képes leszek elengedni őt...
Nem hagyom sokáig fölényeskedni. Egyrészt, mert még többet gondol magáról - és rájön, miféle erényekkel rendelkezik. Másrészt, mert nem bírom nézni, ahogyan fölöttem, ennyire közel hozzám, sejtelmesen mosolyogva, vágyakozón néz le rám. Szomjazom, hévvel kívánom felölteni a távolságot, amit megpróbál tartani. Én elbuktam. Mindig is elbuknék, ha csókodról lenne szó... Eltolom magam épp csak annyira, hogy bár kezeimmel magamhoz vonom, az ütközés még hamarabb következzen be és csókunk tovább tarthasson. Ha csak egyetlen másodperccel is. Látszólag úgy fest, nem bánja. Nem kérek engedélyt rá, hogy puha ajkai közé eresszem nyelvem, úgy mozdulok, ahogy kívánja testem tőlem. Hagyom, had falja fel Alexander minden felkínált porcikáját. Mégis ki vagyok én, hogy ellentmondjak, ha maga az édenkert érkezik ezüsttálcán?!
Képtelen vagyok elereszteni korábbi sértettségem. Hacsak enyhe utalással, de hízelgő flörtöléssel próbálom meg kicsalogatni belőle a számomra még korántsem egyértelmű választ. Hiszen mennie kell, azt mondta. S, ha így van, akkor talán pimaszkodhatok még egy kicsit vele, mielőtt elengedem. Ahogy elhúzódik és föl kel, úgy vonulok utána, úgy egyenesedem fel vele, mintha legalábbis arra lennék hivatott, hogy kövessem őt. És így is van. Ebben az állapotban nem is lennék képes másra, csakhogy kövessem őt. Akárhová. Ahogy közel hajol hozzám, én már finoman csücsörítenék csókunkba, de az nem érkezik meg hozzám, így kérdőn összeszaladó szemöldökeim alól ajkaira révedek, csak onnan föl szemeibe, válaszokért kutatva, miért foszt meg ettől. Amint azonban kiejti vezetéknevem huncut arcjátékával, egy röpke fejcsóválás feleletem, s az, hogy csókommal némítom.
A hálószoba felé terelem, gondosan ügyelve rá, hogy ne állja utunkat egyetlen tárgy, vagy különböző akadály se. Finoman, mégis követelőzőn csókolom, s ez a belefeledkezés lehet annak az oka, hogy az ajtónak csattan puhán a hátával. Ekkor húzódom el tőle, hogy levegőért sóhajthassak, illetve, hogy szemeibe nézve válaszokért kutathassak. Elvégre vannak dolgok e percben, amiket nem kell kimondanunk, de jobb, kiolvasni a lélekből - mint szőnyeg alatt hagyni. Értetlen mosollyal nézek végig rajta és esküszöm, ha egy kicsit bátrabb lennék hozzá, egyetlen csettintéssel megfosztanám minden szövettől és itt helyben, bármennyire romantikátlan és illetlen, és modortalan - itt helyben,..
A feleletét meghallva éppen résnyire szűkült szemeim alól megjátszott meglepettséggel kuncognék, de nincs időm rá. Megragad és csókba egyesülünk. Újra és lassan kezdem úgy érezni, hogy nem akkor leszek rendben, ha levegőért kapok, hanem sokkal inkább akkor, ha az ajkai után kapok. Belemotyog a puhaságaival enyémekbe, én pedig érzem, hogy a démonvérem vibrál odabenn a szöveteim alatt. Mint mindig, amikor vele vagyok és nem tudok uralkodni magamon.
Kénytelen vagyok elterelni gondolataim és finoman még csipkelődni vele. Mosolyát látván felüdülök én is, és sóvárgó szemeimbe költözik valami ismeretlen lágyság, amit csak és kizárólag ő képes kiváltani belőlem. Hallva szavait halkan elnevetem magam, miközben mellkasára tapasztom tenyerem, hogy ott széttárva ujjaim, birtoklón simíthassak fel egészen a tarkójáig. Egyetértően bólogatok, miközben óvatosan kinyitom mögötte az ajtót, s bár puhán teszem ő mégis botladozik, így hát amennyire erőmből telik, húzom magamhoz, hogy ágyékaink összepréselve megóvhassam az eséstől. (Persze, kizárólag ezért dörgölődzöm hozzá!) Addig araszolunk így együtt, 'míg lekerül róla a felsője, én pedig fölé kerülök az ágy puhaságába, mindezt olyan kecsességgel teszi, hogy kénytelen vagyok egy pillanatra elhúzódni, hogy ezt szóban is kifejthessem.
- Ez igazán kecses volt... - jobb szó híján, ami először eszembe jut, azzal vagdalkozom. Széles mosollyal nézek le rá. A nyakamban lógó láncok fedetlen mellkasára simulnak, hogy gyengéden csiklandozzák a puhább szőrt, miközben én gondosan ügyelek rá, hogy hullámzó mozdulatom derekán ne legyen túl feltűnő, csak - célratörő. Lerángatja rólam a felsőmet, amit előszeretettel hagyok is. Akkor sem tiltakozom, amikor csókba von. Ám a megkésett vallomására egy finom grimasz kiül arcomra, jelezve rosszallásomat. Csókjaink finomak, röpkék, őszintén. Elpillant rólam az ágyra, én pedig kihasználom, hogy nyakához szabad út vezet, s lejjebb engedve vázam, belekóstolok a rúnával tarkított puha bőrbe. Nem vagyok finom, - azon a ponton túl vagyunk. Szenvedéllyel kóstolom, bízva abban, hogy nyoma marad. Maradjon is rajta, hogy hozzám tartozik. Tudja meg az egész világ. Eltompul körülöttem a szoba, képtelen vagyok másra figyelni. Egészen arcéléig csókolom, enyémmel bújva járomcsontját, macskásan, hogy végül orrom hegye övét simítsa, s ajkaim beleütközzön övébe.
Ismét megszólal, s ezúttal látom, hogy a hajamra réved, mégsem foglalkozom vele igazán, mert abban marad a mondata. Beletúr a tincseimbe, én arcán simítok végig ujjaim peremével, édesen, törődőn. A csókunk mélyül, érzem én is, hogy ismét felgyorsul a szívverésem és a mellkasom heves, ritmustalan mozgásából tudom, hogy változik a hangulatunk. Érzem végig vándorolni kezeit bőrömön és ettől nyöghetnékem támad, amit az ajkaiba intézek. Kérdőn, résnyire felnyílt szemekkel nézek rá, mikor nevemen szólít. El is húzódom annyira, hogy hallhassam, láthassam, de ő huncutul folytatja és csókjaival halmoz el, mikre le kell hunynom szemeim és megfeledkeznem róla, hogy valaha is nevem hallottam volna. Ám érkezik a folytatás, éppen jókor! Felszisszenek, a nyakamat ért kényeztetés érzékennyé teszi ott a bőrt, így puhán hajolok le hozzá, hogy ajkaira nem szavakkal - inkább tetettek felelhessem válaszomat.
Finoman megtámaszkodom egyik tenyeremen feje mellett, míg a másikkal oldalán simítok végig ujjaimmal, hogy végül nadrágjába akasszam azokat, s övével elbabrálva - megpróbálhassam leszedni róla azt. Pillantásom sóvárgó, közben végig a szemeibe nézek. Olvassa csak ki, hogy mit érzek. A démonvér, elbódít. Kívánni kezdem őt, úgy ahogyan csak az ördög szomjazhat a mennyei ízek mindegyikére. Talán ezt jelented nekem, nephilim?
Hagyom, hogy szemeim felragyogjanak, aranylóan. Úgy, ahogyan én vagyok, amit én jelentek. Arcom kissé bocsánatkérő, mégsem tüntetem el. Azzal a tűzzel, amit hozzám rak, azzal hagyom el ajkait, hogy nyakára becézhessem szívem legerősebb sóhaját, kérését, kívánságát, hogy onnan aztán végig, minden törzsét borító rúnát megkóstolhassak - mintha csak korábban sosem tehettem volna...
- Elveszítem miattad a kontrollt... - búgom selymes bőrébe, finoman felperzselve minden porcikáját, egészen hasfaláig, ahonnan aztán visszatérek ajkaihoz. Őrjítő a vágy, ami hullámzik rajtunk keresztül, nem igaz? Mosollyal, sóvárgó mosollyal nézem őt, hogy kivárjam, mikor robban fel a szíve, hogy annak darabjai áttörjék a falaim és egyesüljenek az enyémekkel. Ha már fedetlen múzsaként fekszik alattam, úgy én is levedlem a felesleges anyagokat magamról, hogy a bársonyos selyem lepedőt derekamig igazítva fölé tornyosulhassak. Ajkaira csókolom vágyam, de nem csinálok mást, minthogy finoman bújjak hozzá, minden létező és érintkező pontunkon. - Megmertem volna esküdni rá... - hajlítom be a karjaimat, hogy arcperemére csókolhassak, majd egészen a füléig kalandozhassak ajkaimmal. - ...hogy nem látlak az ágyamban még egy darabig. - megjátszott meglepettséggel búgom, közben erőteljesebb hullámot rajzolva törzsemmel, hogy ölét hevíthessem. - Mindig is úgy képzeltem, hogy ennél te... régimódibb vagy. - megengedek magamnak egy pimasz kuncogást, majd miközben nézem íriszeit, hagyom kezemnek, hogy férfiasságára telepedjen és eljátszadozzon vele. Azt kívánom, hogy érezd, hogy akard, hogy kívánd azt, amit mi együtt jelentünk. Íriszeim kutatják övéiben a válaszokat, s amint lehunyva azokat bőrét ízlelem tovább, nyakán, vállain, hallani akarom nyögéseiben a ki nem mondott kérést - parancsot. Finom mosoly, ahogy eltolva magam ajkaiba csókolok, s hacsak nem érkezik ellenállás, eggyé válok vele. ~



Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
baby you're beautiful just the way you are

Egyszer Izzy mesélt nekem a sors vörös fonaláról - azt hiszem, így hívják, de lehet, hogy valami sokkal drámaibb hangzása van -, arról a láthatatlan, törékeny kötelékről, mely összeköti két ember lelkét. Állítólag ritkább és erősebb a parabatai köteléknél is. Emlékszem, milyen hitetlenkedve faggattam a húgomat: "Még annál is?", ő pedig csak bólogatott: "Még annál is". Akkoriban csak rálegyintettem, nem hittem neki, hiszen hogyan is lehetne bármi erősebb két lélek, két test, két elme összekapcsolódásánál? Pláne olyasvalami, ami szabad szemmel még csak nem is látható. Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt, és pontosan értem, miről beszélt. Bár nem látom a vörös fonalat, de érzem megfeszülni, ahogy Magnus eltávolodik tőlem; kisujjam aprót rándul - rezdülése, mint a pillangó szárnya, felráz tudatlanságomból. Te is érzed? Megérzem a bajt, és ahogy ő folyamatosan hátrál, feszítve azt a törékeny kis szálat, én úgy közeledem felé öntudatlanul, lazítom, ne szakadhasson el. Ne ilyen apróság miatt. Talán butaság ennyire védenem valamit, amit megfogni sem lehet, mégis mindenemet odaadnám ennek a képlékeny kis kapocsnak - vörös fonál, szerelem, nevezzük bárhogyan.
Válaszával órmótlan súlyt helyez a vállamra, tartásom megzuhan vádja alatt. Vonásaim átformálódnak, tehetetlen kétségbeesés lesz úrrá rajtuk. Megint itt lyukadtunk ki. Mindegy, mennyire igyekszem félretenni a munkát a jelenlétében, amíg nem bízik abban, hogy a közelsége, a társasága, a lénye számomra előbbre való, míg vele vagyok, addig az Intézet örökké köztünk fog állni. Azt mondja, elfogad így, ezzel együtt is, de közben valahányszor megvillantom árnyvadász oldalamat, látom a felhőket gyülekezni az arcán. Csak a fiút akarod belőlem, igaz?Nem az árnyvadászt. Még ha el is mentem volna ténylegesen a kávé után, bánt, hogy nála ez az egész így csapódik le. Számomra nem az a fontos, hányszor hagyjuk ott a másikat, hanem hogy a nap végén, a kötelességeink letudásával mindig lesz hova visszatérnünk: egymáshoz. Számomra a visszatérések fontosabbak az elhagyásoknál. De őt, akit folyamatosan csak elhagynak, akár az idő koptatja el mellőle az illetőt, akár a sors, valószínűleg nem hatja meg a visszatérés. Az egyetlen, amivel bizonyíthatok számára, ha maradok. Két ilyen eltérő gondolkodásmódot mégis hogyan kéne összesimítanunk? Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen káoszt és űrt hagyhatok, hagyhattam benne mindig, amikor becsukom magam után az ajtót. Át akarom ölelni és megnyugtatni, hogy nincs mitől félnie. Az én otthonom már ott van, ahol ő.
Bár meglepnek a kételyei, melyekkel mindeddig egymaga, némán vette fel a harcot, mégis igyekszem mögéjük látni; megérteni. Megpróbálom a lehető legkomolyabban venni, és ugyanilyen lelkiismeretesen biztosítani felőle, hogy a félelmei alaptalanok. Mindazzal együtt szeretem, ami ő. A varázslattal, a divatérzékével és a félelmeivel együtt. A mosolyával, a hangjával, az illatával, az érintése lágyságával, a tőrként hasító pillantásával. Nem teszek különbséget jó és rossz tulajdonság közt, elfogadtam mindegyiket, csak némelyiken többször forgatom a szemem. A mosolyán látom, hogy megértett, így megeresztek egy halvány, bizakodó mosolyt én is. Lehunyom a szemem arcomat cirógató érintése nyomán, majd újból rápillantok, amint megszólal. Halkan, röviden felnevetek a rántottára vonatkozó számonkérésén, majd arcomon összeszűkül a mosoly, ahogy tovább hallgatom, értő bólintással zárva le a végét.
- Nem bánom, hogy elkényeztetsz - szögezem le rögtön, s ezúttal én érintem meg az arcát, hüvelykujjammal lágyan megcirógatva a járomcsontja alatt. - , csak engedd, hogy én is kényeztesselek néha.
Bár nem biztos, hogy ehhez a rántottám a legmegfelelőbb út és mód, de szeretném magamtól kitapasztalni, mi teszi őt boldoggá. Olyan dolgokkal akarom meglepni, amire más nem képes úgy, ahogy én; amiről nagyon-nagyon sokáig eszébe jutok majd. Ha a pocsék kajámról, hát arról. Van azonban valami, amivel igazán mély benyomást tehetek rá, még akkor is, ha legalább tizenhétezer előddel kell felvennem a versenyt. A reakciójából és a hangszínéből ítélve - ahogy az ölébe huppanok -, nem csinálom rosszul. Kicsit még új nekem ez a terep, de az adrenalin és az iránta táplált vágy elegendő önbizalmat csepegtet belém ahhoz, hogy még élvezzem is. Már-már önelégülten hajolok fölé, önhitten, melyet a szerelem lassan alázattá mos, ahogy a nevemet ejti. Képtelen vagyok túl sokáig játszani, mert a tarkómnál fogva ránt közelebb magához, én pedig nem tehetek mást, mint hogy testem-lelkem átadjam neki, átadjam a csókjának. A szenvedélye kisöpör belőlem minden ellenállást, minden játszmát, csak ő marad, és az égetően forró ajkai, melyek még hevesebb tüzet szítanak bennem.
Ezúttal értem a viccet, bár kissé még kába vagyok ajkai becézésétől. Készségesen feltápászkodom az öléből, a felsőjébe markolva húzom magammal. Heccelése széles vigyort csal az arcomra, és egészen közel hajolok, hogy megcsókoljam. Végül azonban nem teszem, csak felpillantok rá, lélektükreiben gyönyörködve.
- Nos, Mr Bane...
Csókja belém fojtja a szót, szinte egyszerre kapok mohón ajkai után, miközben a noszogatásnak engedve megindulok a hálószoba felé. Már egész jól ismerem az utat, csukott szemmel, vakon tolatva is eltalálok. Ujjam kapkodva kalandozik a testén, hol a kabát rángatásában segítek, hol már az alatta lévő felsőt rángatom, hol be-besimítok meztelen derekára, hasfalára, hol pedig a nyakát, arcát simítom lopva, ahogy éhesen csókolózunk. Az ajtó utunkat állja, érzem koppanni a hátam a kemény fán. Vigyorom kiszélesedik, ahogy felpillantok rá; tagadhatatlanul tetszik ez a bánásmód. Még csak csókjaival ingerelt, máris zihálok, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, míg két kezem a fejem mellé fektetem, a félfába kapaszkodva. Hagyom, hogy a légzésem kissé helyreálljon, a mosoly pedig ellágyuljon arcomon. Elkomolyodva fürkészem a szemét, új értelmet keresve benne, mielőtt szavakba önthetném titkos kis vallomásom.
- Akkor összedől a világ körülöttünk... - kinyúlok érte, megragadom a felsőjét és annál fogva rántom magamhoz, magamra, hogy csókban egyesülhessünk ismét. - Nem érdekel, amíg veled lehetek.
Összeomolhat és megsemmisülhet minden, bánom is én, míg ezek a falak kitartanak, és ezek a karok ilyen szenvedélyesen ölelnek. Játékosan civakodó kérdésein csak a szememet forgatom, megcsóválva fejem csipkelődő becézése hallatán.
- Mr Bane, szerintem nem érzi, mikor kell elhallgatnia... - kihívó félmosollyal lifteztetem a szemöldököm, mielőtt még újból összeforrnának ajkaink. Finoman nyitja mögöttem az ajtót, mégis botladozva esek be rajta. Segítek kibújni a felsőmből, félrehányom valamerre, hogy aztán a dereka után kapva az ágyra perdülhessek, kecsesen és könnyedén zuhanva a paplanok közé, rántva magammal őt is. Derekán pihenő kezem máris megindul fölfelé a hátán, egyre magasabbra tűrve a felsőjét. Körmömmel finoman karcolom végig selymes bőrét, ahogy a tarkójáig gyűröm az anyagot, és ha segít, lerángatom róla. Kezem a tarkóján pihen meg, újra csókra húzom.
- Én is szeretlek - felelem lágyan, kissé megkésve, íriszeit lesve csókunk felett, majd tekintetem oldalra kalandozik, az ágyra, mely határozottan nem így festett, amikor legutóbb magára hagytuk. - Legközelebb szólj, hogy ne bajlódjak a beágyazással...
Egyáltalán nem bánt a dolog, hangom inkább töprengő, mélázó, mintha épp jegyzetet készítenék fejben arról, miként és hogyan idomuljak vagy éppen ne idomuljak be Magnus háztartásába. Nem gondolkodok azonban sokáig a dolgon, inkább figyelmemet újból teljes egészében neki szentelem. Pillantásom felkúszik a homlokán, szemügyre véve pompás hajkölteményét.
- Legközelebb... - Sosem derül ki azonban, mire gondolok, mikor pimaszul hajába túrok, beleborzolva égnek meredő tincsei tökéletességébe. Legközelebb... És azután, meg azután is. Számtalan alkalom, közös pillanatok, melyek egy bizalommal kecsegtető jövőbe fonódnak bele. Legközelebb. Semmi sem volt még olyan édes számomra, mint ez az egy szó. Legközelebb ne csináld meg a hajad. Legközelebb együtt ébredünk. Legközelebb... A remény átitatja a csókot, megédesíti, mohóbbá és érzékibbé varázsolja. Tarkójára vándorló kezem végigsiklik a hátán, le egészen a derekáig, végig az oldalán. Ujjaimat az övtartó lyukakba akasztva vonom közelebb ölét az enyémhez, hogy éreztessem vele, mennyire vágyom rá.
- Magnus... - motyogom ajkaira, figyelmét kérve, majd vakon a nyakára térek, hogy forró csókokkal, apró harapásokkal ízlelhessem meg bőre édes zamatát. Végigcsókolom a válla ívét, visszakanyarodva a kulcscsontján egészen a torkáig, éhesen megszívva rajta a bőrt. - Mi lenne, ha a kávé után is maradnék?
Játsszuk azt, hogy semmi dolgom. Véletlenül lemerül a telefonom. Elromlik a lift és leszakad a tűzlétra. Elvesztem az irónomat. Nem marad más lehetőségem, mint hogy vele töltsem az egész napot. Mily kár, micsoda balfordulat..... Már van is rá ötletem, hogy mivel üssük el azt a végtelen sok időt.
god damn
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Malec
Love is worth it ... "Better to have lost and loved than never to have loved at all."

Olyan közel kerülhettem hozzá, hogy feltűnés és kérdő pillantások nélkül tanulmányozhattam a kósza tincseket - minduntalan. Mikor lehunyta szemeit, vagy csak ácsorgott előttem. Bármikor. Az utóbbi időben ugyanis megszállottan próbáltam rájönni azoknak titkára, hogy miképp képesek a rájuk vetülő igazi és természetes napfény nélkül is ragyogni. Most sajnálom igazán, hogy az agyam gondolkodásra képes részlege már percekkel ezelőtt lehúzta a rolót, és így csak nézni tudok, de látni nem, s a rejtélyt továbbra sem fejthetem meg. Habár e percekben bármennyire is éleszti fel a kíváncsiságom tincseinek titokzatossága, képtelen vagyok azokkal foglalkozni. Újabb tövis fúródik közénk, ezúttal is, ahogyan az várható repedést hagyva maga mögött. Minél inkább elfordítom a figyelmem róla, annál nagyobb károkat okoz. Mégis, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, egyre nagyobbra dagad és egyre rohamosabb tempóban siet utánam, hogy maga alá temessen, miközben egy részem zord háborúba szál vele, hogy megpróbálja a konfliktust elkerülni azzal, akit szívemből - szeretek.
Időnként nem minden az egymás iránt érzett kötődés. Egy kapcsolatban szükség van kompromisszumokra, őszinteségre, alázatra, tiszteletre, kitartásra, bizalomra és őszinteségre. Amíg nem vagyunk hajlandóak mindketten belefektetni mindezekbe önmagunkat és egymást, addig kár is komolyan vennünk. Hiába tudom és érzem, hogy kötődésem mély és erős, ha még olyan törékeny, annyira friss, hogy bármikor ropoghat közöttünk, vagy éppen eltörhet. És eltörik. Ha nem figyelek rá, ha nem figyel rá. Bizonytalan szakaszon haladunk, s nem csak világaink, mi ketten, magunk is jelentősen különbözünk egymástól. Hogyan is várhatnád el, hogy csettintésszerűen összecsiszolódjunk? A legszebb gyémántokat is elejtik néha. Egy kapcsolatnak is megvannak a maga szakaszai. Előbb még tapasztaljuk, szokjuk egymást. És bizony, félreértjük. Mindeddig azonban nem tanulmányoztam, nem próbáltam a kirakósunk ezen darabkáin lábujjhegyen végig sétálni. Korábban nem. De most, hogy érzem a kérdőjelek felbukkanását, hogy elbizonytalanodva állok kettesünk előtt és komolynak tűnő - apróságokon - bukdácsolok, úgy érzem szükségem van egy leheletnyi távollétre.
A szavai a kérdései hirtelen ébresztenek fel. Nyelnem kell, ajkaim elnyílásán uralkodnom. Szemöldökeim összefutnak, kissé szomorkás keretet rajzolva arcomnak.
- Ezt a kérdést magam is feltehettem volna, annyi módosítást végezve rajta, hogy - a kávé után. - kifújom a benn rekedt levegőt, végül úgy döntök kár csatároznom vele. Nem erről szól az, amit építgettünk eddig, ami után kívánkoztam. A kanapéra zuhanok és eldöntöm - akkor is, a talán túl nagy körítéssel teszem - de kibeszélem, megbeszélem vele a problémákat, amik kapargatják a nyugalmam. Nem hagyhatom, hogy holmi általam életre keltett lidércek átvegyék a hatalmat a kettesünk felett. Nem lehet...
Habozva közelít meg, ami enyhe mosolyt csalogat arcomra, továbbra is összeszaladó szemöldökeim alól. Lesütöm pillantásom, állam mégis felszegve hagyom. Finoman megrázóm a fejem, nedvesítek ajkaimon és megpróbálom összerakni a szétszaladó szavakat fejemben, hogy elé tárhassam, miért akartam távozni, miért érzem kuszán odabenn azt, amit a tegnap este után inkább a messze-menőkig nyugodtnak kellene tapasztalnom. Kényelmetlenül érzem magam, ahogy szavalásba kezdek. Ráadásul nem segít rajtam az sem, hogy türelmetlenkedik, mikor kibicsaklanak ajkaimról a szavak, és úgy gondolják visszasietnének a gyomromba. Mégis, valami megismételhetetlen csoda folytán sikerül kinyökögnöm magamból, hogy mi történt, hogy mi aggaszt. Legalábbis egyrészt. A reakciója páratlan. Látom az arcán végig vonuló érzelmeket, ahogy hirtelen felém fordul és máris tiltakozni kezd. Megnyugtatóan csillapodik a pulzusom, miközben lopva-lopva kapom vállam fölött rá pillantásom - többnyire magam elé révedve várakozom szavaira. Meglep, hogy térde enyémbe ütközik, rögtön arcára kapom tekintetem. Ajkaim elnyílnak, hogy megállíthassam beszédébe, de akkor ujjai találkoznak enyémmel és úgy érzem kizuhanok önmagamból. Mintha külső szemlélőként lennék jelen e percben, teljesen megbénultan hallgatom, ahogy folytatja a tiltakozást, finomabb, mosolygósabb köntösben. Így teszek én is. Bocsánatkérően mosolyogva hallgatom, hol a szemeibe, hol a kézfogásunkra kapva tekintetem.  
Lehajtom a fejem, szinte szégyellem, hogy erről kell faggatnom, de közben meg érzem és tudom, hogy erre a beszélgetésre szükségünk van. Neki. És nekem is. Alig láthatóan bólogatok. Megértem és befogadom a véleményét. Egy új nézetre emeli a kettőnk kapcsolatát. Hitetlenkedve hallgatom, hol jobban - hol kevésbé bólintva szavaira. Mégsem vágok a szavaiba, hagyom, hogy kibeszélje. A végére már teljesen felé fordulva mosolygok, majd jobbom kézperemével végig simítok bal arcperemén, mintha ezzel súgnám meg, hogy Nagyon is értelek! - .
- Ígérem, a jövőben hagyok teret neked, hogy jobban eltudj kényeztetni. Hol is van a rántottám? - mosolyom sejtelmes, enyhe grimasz kúszik arcomra - Azzal is elkényeztettél, hogy hagytad, hogy tönkre vágjam az esküvődet, hogy beengedtél az életedbe, hogy tegnap este annak ellenére is bejöttél, hogy óva intettelek és még sorolhatnám, Alexander. Az utazgatás, az ételek, ... én így próbállak levenni a lábadról. Máskülönben miért is ne kényeztethetnélek? Nem látom az okát. - további kacérkodó pillantást vetek felé, kissé talán sértettséget is megjátszva. Természetesen megértem a helyzetét. Ellenkező esetben, ha mondjuk valami csoda folytán úgy döntene a világmindenség, hogy küzdősportban kellene elnyernem a szívét (Kedves Anyósjelöltemtől egyébként még ki is telne, hogy úgy kívánja...), valószínűleg elbuknék a varázstudásom nélkül. Mindketten másban vagyunk jók. De csak mert ő képtelen csettintésre elvarázsolni bennünket Brüsszel szívébe, még nem érzem, hogy ok volna rá, hogy én sem tegyem. Sőt, így csak ösztönözhetem rá, hogy tenni akarjon. Bizonyítani.
A hátrahőkölésére kis híján elnevetem magam, miközben épp - nem túl kedves jelzőkkel illetem. Kiszélesedő mosollyal döntöm fejem enyhén oldalra, várva, hogy túl lásson minden sértésen és megértse, miért vettem kissé magamra az elutasítását - mely igazán fel sem tűnt neki. Látom, hogy megérti és bár próbálom finoman, udvariasan, lágyan és megfűszerezett humorral elérni, hogy megértsen, érzem, komolyabban kell beszélnem. Így is teszek. Szavaim végeztével félek, hogy tartós károkat okozok, de őszintének kell lennünk. Teljesen őszintének. Anélkül nem is volna értelme, igaz? Megsebez, ahogy elismétli szavaimat. Az, ahogyan kimondva nevem elhúzódik tőlem, én mégsem kapok a keze után, hogy visszarántsam és megpróbáljam elsimítani az akadályt, ami időközben közénk ékelte magát.
A távolodó léptei semmi jót nem sejtetnek. Lehajtom fejem, a combjaimat bámulom. Felkészülök rá, hogy a legközelebbi hang az ajtó becsapása lesz majd. Meglep, amikor léptei ismét felerősödnek és beszélni kezd. Felszegem állam, arcom kérdő. Szemöldökeim összefutnak, ajkaim elnyílnak. Résnyire szűkülő szemekkel, kissé értetlenkedve rázom a fejem, de csak éppen. A mellkasomra nyomott tenyerére pillantok le, majd onnan fel rá. Újabb szavak, amik felelevenednek bennem. Ráeszmélek, hogy én beszéltem erről korábban. Én mondtam neki ezt, és éppen így. Éppen ebben a szobában. Nyelnem kell, amikor hátam az ő lökésére a kanapé háttámlájának csattan finoman. Beleidomulok a kanapé puha anyagába, az ülőhely felveszi vonalam- vagy én övét - mit számít?
- Alexander... - sóhajtom el a nevét, még mindig leginkább kérdőn, ahogy az ölembe helyezkedik. Megkönnyebbülten mosolyodom el a gondolatra, hogy nem hagyott magamra, hogy itt van - nagyon is itt maradt. És igyekszik. Láthatóan bizonyítani igyekszik. Én pedig vélhetően nem sokáig bírom el a terhét, hogy ilyen közel simulva hozzám, nyilvánvalóan elcsábítani igyekszik. Éppen Ő. Éppen engem.
- Ne csináld ezt velem... - hunyom le a szemem, véve egy mély levegőt, ahogy a tenyerem a szíve fölé ragasztja. Ajkaim morzsolgatva próbálok fészkelődni alatta. Korábban talán soha sem volt példa rá, hogy így viselkedjen velem. És korábban arra sem volt példa, hogy bírjak magammal a közelében, ha... Szemeim felpattannak, ahogy a folytatásról beszél. Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, már tarkójára marok, hogy csókba vonjam magamhoz. Ellentmondást nem tűrően, szenvedélyesen, hevesen érezhessem a puhaságait enyémeken dörgölődzni. Puha, nedves, érzéki és finom. Másik tenyerem combjára mar, felcsúszik egészen törzséig.
- Mr. Lightwood... - húzódom el annyira, hogy susogni tudjak csóktól megduzzadó ajkaira - És mi lesz a fontos dolgokkal, amik ... - finoman leédesgetem magamról, mindezt úgy, hogy ajkaink alig válhassanak el egymástól - ... még egy órát nem várhatnak??! - hangom cinkos, pimasz, úgy terelgetem magam előtt, hogy egyértelműen a háló felé haladjunk. Ajkaira harapok, hol a ruhájától igyekszem fosztogatni. Legfőképpen felsőjétől. A kabátom időközben ledobom és majdhogynem át-el esek mindenben, amiben lehetséges, mert ha máshogy nem is, de homlokommal nem válok el övétől, hacsak ő nem tesz másképpen. Széles vigyorral pillantgatom arcán végig, miközben a szoba ajtajának taszítom. Kissé bukdácsolva sikerül az utunk, de nem engedem el, ha ő nem dönt másképpen.
- Ó, és ha elkésik?... - meghőkölve válok el tőle egy finom méterre, közben széles, huncut mosollyal arcomon - Mr. Precíz és mindig pontos... - billeg a fejem, halkan belekuncogok a pillanatban, majd a következő percben már rátapadok ismét ajkaira. Az ajtót finoman kitárom, közben helycserés támadást intézve, hogy én haladhassak háttal, s egyértelműen a bevetett ágy felé tereljem, ami időközben valamilyen ismeretlen (varázslatos?) módon ismét fel van vértezve aranysárga ágyneművel. Várva rá, hogy felavassuk.
- Szeretlek... - búgom ajkaiba, miközben már lehámozom róla felsőjét, ha tudom. A következő pillanatban övével babrálok. Fejtsük meg a világot, Kedvesem...


Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
inner demons don't play well with angels

Magnus nem törékeny, kettőnk közül inkább velem kell úgy bánni, mint akit porcelánból formáltak az angyalok. Legalábbis a legtöbben ezt hiszik, pedig én pont ellenkezőleg látom. Igenis erős vagyok, bizonytalanságom ellenére hamar megacélozom a szívemet, sokan ezért úgy gondolják, érzéketlen vagyok, tapintatlan, pedig ez nincs így. Sosem fájt még úgy semmi, mint Max halála, de idővel képes vagyok beleépíteni a fájdalmat a mindennapi rutinjaim közé, megtanulok együtt élni vele és feldolgozni olyan helyzeteket, melyekbe mások beleroppannak. Ellenben Magnusról mindenki azt hiszi, hogy az átélt évszázadoknak köszönhetően a lelke törhetetlen. Én mégis üvegkristályként őrzöm, mert amilyen tiszta és ragyogó, pontosan annyira törékeny is. Sosem akarnék fájdalmat okozni neki, és az utolsó csepp véremig küzdenék azért, hogy mások se törhessék őt össze. Észrevettem ugyanis, hogy az erős külső, a kemény felszín valójában érzékeny bensőt takar, amit olyan apróságok is megsebeznek, amit én tényleg fel sem vennék. Eleinte azt gondoltam, mégis csak felnőtt, több száz éves férfi, aki képes vigyázni magára, és ha megsebződik a lelke, majd úgyis szól - most már viszont elővigyázatosabb vagyok, óvatosabb, gyanakvóbb, hiszen tudom, hogy a viselkedésemmel olykor megbántom úgy is, hogy az fel sem tűnik, ilyenkor pedig nem mindig adja ennek jelét. Talán még mindig nem figyelek eléggé. Hiszen olyan friss a kapcsolatunk... Ha vannak is jelek, nem ismerem őket eléggé. Ezeket nem olyan könnyű megtanulni, mint a rúnákat.
Így hát a kelleténél később esik le, hogy valami nem stimmel vele, és rögtön azon kezdek töprengeni, én tehettem-e valamit, vagy mondhattam esetleg olyat, amivel megbántottam. Az elmúlt fél órában tanúsított viselkedésemben azonban semmi kivetnivalót nem találok, így végső kétségbeesésemben hozzá fordulok. A reakciója természetesen ezúttal is kiszámíthatatlan, és öntudatlanul is fáradt sóhaj szakad fel belőlem. Nem akarok megint veszekedni apróságokon. Nem kéne állandóan mellre szívnunk egymás botlásait, hiszen sokkal fontosabb az, hogy szeretjük egymást. Nem? Így hát ahogy megkeményedik a hangja és ellép tőlem, tanácstalanul zuhan le a combom mellé a kezem, tekintetem pedig íves félkört jár be a plafonig, majd vissza a cipőm orrára. Mit tettem már megint? Mindig lesz valami, amni fenn akadunk? Nem tudom, mit feleljek a kérdésére. A pillanatra feltörő sértettség azt súgja, vágjam a képébe a nyers véleményemet, szelídebbik énem azonban türelemre int. Végül az utóbbi győz, hiszen sosem voltam hirtelen haragú, és nem szokásom holmi démonokra hallgatni a józaneszemmel szemben.
- Miért, te mire következtetnél, ha a srác másnap reggel minden előjel nélkül furcsán kezdene viselkedni, aztán még a kávé előtt lelépne? - Kérdésem tényszerű, nem sértett. Figyelem, hogyan huppan le a kanapéra, és ahogy magához int, egy pillanatra habozok, csak felvont szemöldökkel, komoran méregetem. Félek attól, mit akar mondani, félek attól, hogy a megérzéseim helyesek. Igenis bízom benne és bízom az érzéseiben, de mi más magyarázata lehetne a hirtelen távozásának, ha nem az, hogy meggondolta magát? Végül adok egy esélyt annak, hogy ezt kiderítsük. Tétován lépek hozzá közelebb, egy hosszabb szívdobbanásra megállva előtte, majd kissé oldalra húzódom és leereszkedem mellé a kanapéra. Ujjaimat egymásba fésülöm, előre-hátra billegek a talpamon, igyekszem levezetni az idegességemet, mielőtt tekintetem ráemelném.
- Mi az? - bukik ki belőlem, ahogy elhallgat, és a szívem egészen felpörög a szavaitól. Érzem, hogy tompulnak körülöttem a zajok, a fények, a színek, és ha nem fejezi be hamar a mondatot, biztosan elvisz egy szívroham. Nem élném túl, ha véget vetnél kettőnknek! Az idegesség ott lüktet a fülemben, a vérembe ivódva dübörög, a víz is egészen lever, és csak akkor jövök rá, hogy mindezidáig nem lélegeztem, mikor szomjasan oxigént kortyolok. A kérdése azonban rögtön kiüt a sokkból, és teljesen összezavar. - Tessék? - Attól félek, a stressz megsüketített, és nem értettem jól a kérdést. Hogy jön ahhoz, hogy meggondolta magát és szakítani akar velem a varázslat? Ahogy kibővíti a kérdését rövidke magyarázattal, hirtelen megértem, miért bámulta olyan furcsán az ágyat, és miért kaptam olyan hevesen a hasfalamba a cukrot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmik aggasztanák!
- Nem. Nem, nem, dehogy! - tiltakozom egyre sietősebben, és egészen felé fordulok, amennyire ültömben képes vagyok. Térdem az övének koccan, az ujjaimból formált sátor szétszakad, ahogy jobbommal az ölében heverő baljáért nyúlok. Örülök, hogy a hangjából eltűnt az él, ez arra késztet, hogy én is a lehető leglágyabban álljak hozzá, viszonozva azt a reménykedő kis mosolyt. - Erről szó sincs. Magnus, én nem tudok portált nyitni neked Párizsba, Tokióba vagy Rómába... Nem tudok varázsütésre háromfogásos vacsorát rittyenteni eléd. Nem lephetlek meg reggelente kávéval egyetlen csettintés alatt. Én nem... Én nem tudok varázsolni.
Ezek a dolgok korábban sosem zavartak. Most sem beszélnék róluk magamtól, ha ő nem hozza fel, így viszont szeretném, ha megértené, hogyan érzek, és hogy a különbözőségeink engem nem zavarnak annyira, mint hittem, hogy fognak. Közelebb férkőzöm hozzá, tenyeremet az övébe igazítom úgy, hogy ujjaim tökéletes satuba zárhassák a kézfejét.
- Szeretem, ahogy varázsolsz, és jól esik néha elkényelmesedni melletted. De én azt is szeretem, ha a szomszéd utcai hamburgereshez megyünk, ha én főzhetem a kávédat és ha kilométereket kell gyalogolnom a lakásodig. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk csak abból álljon, hogy te elkényeztetsz engem. Tudom, hogy szerinted, neked ez így megfelel, de nekem nem. Én is szeretnélek elkényeztetni téged! Én is kedveskedni akarok neked. De én nem tudok varázsolni. Én csak erre vagyok képes, hogy beágyazzak és odaégessem a rántottát. - Na igen, sokáig ugrattuk Izzyt a főzőtudománya miatt, pedig ételt készíteni a semmiből nem is olyan egyszerű feladat! Annyira szörnyű azért nem vagyok benne, mint a húgom, de mint minden területén az életemnek, itt is érződik, mennyire amatőr vagyok. De attól még igyekszem. - Szeretném, ha a kapcsolatunk nem csak rólam szólna, nem csak a te erőfeszítéseidről. Én is tenni akarok kettőnkért. A varázslat a részed, és én szeretem, aki vagy. Nekem viszont nem részem, és én magamat is szeretem így.
Mindig is lenyűgözött azzal, milyen könnyedén és szeretettel kezeli a varázslatot. Eszemben sincs megfosztani ettől a rutinjától, vagy arra kérni, korlátozza a kedvemért. Engem nem zavar, ha a haja fésűt sem lát, hanem varázsütésre pompájában ragyog. De néha szeretném, ha az én túlfőzött kávémat inná, és ha néha a két kezemmel tehetném rendbe magunk után a lakást. Szeretném magamat, az én törekvéseimet is az életében látni, nem csak azt, hogy mindent elvégez helyettem és értem. Reméltem, ez elfogadható számára.
- Héé... - grimaszolok enyhén, résnyire húzott szemmel, fejem kissé hátrahúzva, mikor kezdi túlzásba vinni az engem illető jelzők felsorolását. Ennyire azért nem kell! Kevesebből is értem a célzást. - Oh. Oh!
Lassan esik le a tantusz, de annál nagyobbat koppan. Oh! Hát, oh bizony. Sejtettem, hogy flörtöl, de nem gondoltam volna, hogy úgy flörtöl. Azt gondoltam, a szokott, cserfes stílusa mögött a napirendemet illető kérdése valódi, ezért kezdtem el mesélni neki a munkámról. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt a magánéletem és az Intézet közt, de ezek szerint még mindig elég csiszolatlanul kezelem a dolgokat.
- Te nem vagy elég jó hozzám? - ismétlem lassan, egészen döbbenten, tágra nyíló szemekkel, és hirtelen azt sem tudom, mit feleljek. A vallomása szavak nélkül hagyott. Hiszen ő a legcsodálatosabb, legvarázslatosabb és legszenvedélyesebb mind közül, akit ismerek. Hogy ne lehetne hozzám elég jó, amikor sosem találkoztam nála angyalibbal ezen a Földön? Most már értem, mit rontottam el és hol rontottam el, egyedül arra kell rájönnöm, hogyan tehetném jóvá. - Magnus...
Elengedem a kezét és elhúzódom tőle. A hajamba túrva kelek fel a kanapéról, de nem megyek messzire, néhány távolodó lépés után visszakanyarodok hozzá, hogy megálljak előtte. Izgatottan csillogó íriszekkel, elszántan pillantok le rá. Milyen hülye voltam, hogy azt hittem, meggondolta magát az érzéseivel kapcsolatban, miközben én nem voltam elég világos számára a kezdetektől fogva!
- Eláll a lélegzetem, valahányszor belépsz a szobába. - Ismerős mondatok hagyják el az ajkaimat. Talán képtelen vagyok varázsolni, de nincs is szükségem a mágiára - vannak más trükkjeim, hogy kifejezzem, mennyire szeretem. Előre hajolok és a mellkasára teszem a kezem, szétbontom tenyeremet a szegycsontján. - A szívem hevesebben ver, ha felém sétálsz.
Hátralököm a kanapé támlájának, hogy feltérdelve a combja két oldalán az ölébe ülhessek. Óvatosan ereszkedem rá, szabad kezemmel megtámaszkodva a feje mellett a kanapén. Közelebb hajolok hozzá, felvéve egy óvatos, mégis csábító távolságot.
- A bőröm bizsereg, valahányszor elég közel vagy hozzám, hogy érezzem a leheleted.
Tekintetem a lélektükreiről az ajkaira vándorol, de ellenállok a vágynak, hogy megcsókoljam. Visszairányítom a pillantásom az arcára, kezem pedig tétován lesiklik a mellkasáról, végig a hasfalán, hogy megpihenjen a combomon.
- Ezek a szerelem tünetei, igaz?
Kezem az övét keresi, hogy a mellkasomra húzhassam, a szívem fölé. Nem kell ide Lélekkard, a ketyegőm őszintébb bármilyen varázstárgynál. Ahogy a vérem pezseg, a bőröm felmelegszik az ujjbegyei alatt, a szívem gyorsabban pumpálja a vért, a lélegzetem pedig el-elakad a közelségétől.
- Miért nem próbáljuk meg újra, amit a konyhában elkezdtél? Azt hiszem, már jobban értem...
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Malec
Someone comes into your world, suddenly your world has changed forever.

A hosszú évszázadok során nem arról lettem híres, vagy éppen hírhedt, hogy egyetlen személynek tett szerelmes eskümet bizonyítottam. Nem tagadtam meg magamtól az élvezeteket. Ami azt illeti számtalan kapcsolatot tudhatok a hátam mögött, mégis - most ahogyan a hálószoba falain belül ácsorogva próbálom a kirakósom darabkáit a helyére illeszteni, úgy érzem magam, mint valaki, aki szokatlan helyzetbe került. Mint, akinek még soha nem volt kapcsolata. Tény és alul-írom, hogy minden kapcsolat más és más, ennek ellenére úgy érzem, hogy most kiestem a komfort-zónából, a nyeregből. Nyelnem kell, ahogy a torkom kiszárad. Nem tudok azonosulni az érzéseimmel. Apróságoknak tűnő problémák hagyják tudatterembe lábnyomaik, némelyiket igen buckásra építve, hogy biztosan átessem rajtuk. Megpróbálhatom a szőnyeg alá söpörni őket. Úgy tenni, mintha nem kapargatnák lidérces karmaikkal nyugalmam falait, de ettől talán csak még ingerültebbé válnék. Úgy döntök mégis, hogy levedlem magamról. S bár nem tervezem ennyire sietve, de amikor Alexander már a négy falon belül tartózkodik, egyértelművé válik számomra, hogy nincs időm a gondolataimban lubickolni, ha mellettem van.
Látom őszinte meglepettségét, mikor a kijelentem, hogy az, amit keresett mindvégig az orra előtt hevert a pulton. Szám sarka rándul, enyhén megcsóválom fejem. Dolgozik bennem a sértettségem, mégis igyekszem azzá formálódni, akire szüksége van. Megriaszt, hogy attól tartok mélyen legbelül, hogy idegesíti a varázslatos életem, így hát csak azért is, újra és még egyszer az orra alá dörgölöm, így hívva tenyerembe a vágyott ízesítőt, amit nem egészen finoman nyújtok át. És már el is suhanok mellette, hogy utamra eredjek. Eszembe jut, hogy talán a legbölcsebb, ha olyan elé tárom fel a problémá(i)mat, aki korombeli, hozzáértő. Amíg ezt nem teszem meg, lehetséges, hogy napokig fogom őrölni magamban. Minden léptem gyorsuló, szavaim határozottak. Játszik bennem némi bűntudat, de nem veszem előbbre. Tudom, hogy most fontosabb érzelmeknek kell teret engednem.
Hallom, hogy máris felbukkan az a bizonyos 'de', mégis képtelen vagyok hagyni, hogy beleakassza annak jelenlétét az enyémbe. Ádámcsutkám reflexszerűen megugrik, pillantásom lapos irányába. Bólintok, feltéve utolsó fontos kérdésem. Elrendezem ruházatomat, készen rá, hogy induljak. Az újabb kérdései megdermesztenek. Leginkább az, hogy levegőben hagyja az utóbbit. Én pedig inkább nem is veszek tudomást róla, csupán vállam fölött tekintek rá, hogy nemlegesen megrázzam a fejem. Nem várom meg, hogy megidd a kávéd röpke két másodperc alatt, hogy aztán eltűnj. Erre a részre, ma nem vagyok kíváncsi. Ujjaimmal államon simítok végig, éppen kivetve másik karom, hogy portált nyithassak, amikor utánam kiált. Hét pokol, nephilim, nem tudod, hogy mikor kell hagyni a dolgokat?
- Mire van... - fel sem tudom tenni a kérdésem, mert máris közelebb érkezik hozzám a kelleténél. Arcizmaim megfeszülnek. Érzem a kellemetlen bizsergést, ami előszele lehet annak, hogy a csodálatos éjszakánk emlékét eltiporja majd a vihar, ami mostanra várható. Finoman vonom össze szemöldökeim, várakozva. Lepillantok a karomra, amikor megérint. Kérdéseire onnan szemeibe. Elnyílnak ajkaim, nem készültem fel rá, hogy szavakba öntsem előtte az aggályaim. És ismét nem tudom eldönteni, hogy érezzek e sértettséget miatta, hogy magától nem ért meg, vagy inkább avassam be. Tudom jól, hogy tapasztalatlan, de meddig takarózhat még ezzel? Bezárom a szám, morzsolgatom ajkaim, a fejem nemlegesen zárom. Nem kívánom megosztani, miért érzek sértettséget.
Újabb szavak, újabb kérdés. Arcom megpróbálom formálni, lágy pillantással tekinteni rá, vállaim megereszteni. Csóválom a fejem, kissé talán keserűen. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy bár habozva, de feltesz egy újabb kérdést. Először nem is értem, hogy miben gondolhatnám meg magam, ám a folytatás olyan éllel csattan rajtam, amire nem vagyok felkészülve. Hirtelen kihagyhat a szívem egy dobbanást, mert úgy érzem, hogy elhagy az erőm. Nem vagyok képes felfogni, hogy megkérdezte tőlem, hogy meggondoltam-e magam.
- Hogyan? - szemöldökeim összefutnak, arcizmaim ismét megfeszülnek, kihátrálok a közeléből, mégsem rivallok. Inkább rekedtes lehet a hangom, suttogó. - Alexander... - úgy ejtem ki a nevét, mintha várnám, hogy rögvest kijavítsa magát. Tenyereim ég felé meredve, a törzsem mellett mutatják értetlenségem. Mély levegőt kell vennem, mielőtt erre a kérdésre felelnék.
- Kételkedsz az érzéseimben? - ajkaim összezárom, végül elhátrálok tőle, hogy még távolabb kerülhessek. Mi történik velem? Az egyik pillanatban még a legboldogabb létező személynek érzem magam, a másikban meg, mintha elveszíteném a kontrollt. Nyelnem kell. Levetem magam a kanapéra, majd lehunyt szemekkel megcsóválva a fejem, a karom kinyújtva hívom magamhoz. Nem futhatok el. Nyíltan elé kell tárnom mindazt, amit ezen a reggelen -talán- félreértettem. Amit Ő félreértett. Felnyíló szemeimmel végig követem mozdulatait. Nem kezdek beszélni, amíg a közelembe nem helyezkedik.
- Néhány dologban talán még nem éreztünk egymásra és... - lehajtom a fejem, tekintetem leginkább a combjaimon szaladgál. Kissé szégyellem, hogy erről kell beszélnem, de közben pedig tudom, hogy kell. Őszintének kell vele lennem. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy megbántam. Nem akarom, hogy azt képzelje, csak éjszaka van rá szükségem. Mély levegővel töltöm meg a tüdőm, mielőtt folytatnám. - Zavar téged, hogy varázsolok? - pillantásom finoman érdeklődő. Talán csak félreértettem a jeleit, talán csak erről van szó. Akkor is... - Úgy vettem észre, hogy ha csak módodban áll, kerülöd, hogy ... bűvöskedjek. - szemöldökeim felugranak, mosolyra görbülnek ajkaim. Pillantásom kíváncsi. Legkevésbé sem vagyok ellenséges, vagy haragos. A kérdése elérte bennem, hogy beszélni akarjak, és ne futni.
- Én nem állok az utadba. Tudom, hogy a munkád az első, és hogy mennyire makacs árnyvadász vagy, és konok és önfejű és a munka-megszállottja, maga a tökéletesség, de... - szándékosan szurkálódom, finom fintorral arcomon, miközben fejem megingatom egy kissé - ... amikor velem vagy, az szóljon kettőnkről. Nem úgy értem, hogy ne beszélj nekem a világról, ami körbevesz, de... én a konyhában éppen próbáltalak megközelíteni. - íriszeim íriszeibe vésem, hogy biztosan elérjen hozzá. - Úgy. - mosolyom tovább szélesedik, hangom finom, de célzó, akár csak a szavaim. Nem tudom, hogyan értessem meg vele, hogy bár minden részemmel támogatom az életének minden területén, nem tudom elengedni, hogy ne velem legyen - mikor velem van. Főként a reggeli órákban, az elválásunk előtt.
- Abban a röpke időben, amikor velem vagy, legyél velem. És, ha engem választottál, fogadj el úgy, ahogy vagyok... - pillantásom bocsánatkérően mosolygós. Nem tudom, hogyan mondhatnám el szebben, hogyan finomíthatnék mindezen. Nem akarom megváltoztatni, nem akarom, hogy többet adjon annál, amit nekem szán, de ha mindez így marad, ha csak éjszakákra simulunk össze és mellette a mágiámmal úgy érzem majd, mintha kerülendő tevékenység volna, akkor nem tudom, hogy összeférhetőek vagyunk-e. Meg kell erősítenem a vázam, hogy folytatni tudjam. - Megrémít, amikor úgy érzem, nem vagyok hozzád elég jó. És hidd el, sűrűn érzem ezt. Azzal, hogy reggelente eltűnsz és napokig nem látlak, nem is érzem azt, hogy az ellenkezőjét bizonyítanád. Amikor velem vagy, mint ma reggel - sem vagy velem igazán. Én biztos vagyok az érzéseimben. Alexander, soha nem engedném, hogy az ágyamban horkants, amíg én nem vagyok ott, ha nem szeretnélek... - lágyan megdöntöm fejem, mintha új szögből akarnám vizsgálni, ajkaim felhúzom. Mosolygok, de kissé kétségbeesve. Összezavarodva, letisztázatlan problémákkal a fejemben, mégis megnyugodva, hogy elmondhattam, hogy kimondhattam, mi bánt... Kérlek, mondd, hogy minden látszólagos nézeteltérésünk ellenére, jobban szeretsz, jobban akarsz, mint bármit a világon! És akkor már feleannyira fogsz szeretni, mint ahogyan én téged...



♥  || Heart by heart...' ||
Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
we're only human after all

Léteznek kőbe vésett lépcsői a szerelemnek? Olyan egyetemesen elfogadott alaptörvények, amelyekről minden párkapcsolatban lévő kezdőnek tudnia kéne? A mondének világában biztos találnék erről szóló könyveket, egyszer láttam, ahogy Izzy valami hasonlót olvasott, de kizárt, hogy magamtól bemerészkedjek a könyvtárba párkapcsolati leckéket venni. Ellenben rengeteg kérdésem volt, amelyekre szerettem volna választ kapni. Főként az idővel akad gondom, a tempóval. Egész jól haladunk, leszámítva azt a hosszas toporgást, amit megismerkedésünk és az esküvő között levágtam, azóta viszont megtörtént az első csók, az első nála alvás, az első... khm, elég sok első dolog, és fogalmam sincs, mi a következő lépcsőfok és mikor kéne meglépnem azt. Ide kéne hozzá költöznöm? Ez jön a kapcsolatunk hivatalossá tétele után? A Klávé viszont már így is rossz szemmel néz kettőnket, és nem szeretném Magnust hevesebb támadásoknak kitenni. Márpedig az Intézetet egy alvilági lakásáról irányítani meglehetősen provokatív lépés lenne, még akkor is, ha vezetőként megtehetném. Valamint, ha a családomat ki is hagyjuk a dologból, még mindig nem tudom, Magnus egyáltalán szeretné-e. Még mindig nem vagyok benne biztos, mennyire gondolja komolyan kettőnket - azt már tudom, hogy nagyon is, de a "nagyon" szó elég széles skálán mozog. Annyira komolyan, hogy velem akarja leélni az életét, vagy annyira komolyan, hogy nincsenek hosszú távra szóló tervei, csak élvezzük egymást és a fiatalságunkat? Annyira, hogy összeköltözne velem és elgondolkodna akár a családalapításon és a házasság intézményén is, vagy annyira, hogy minden jó azon a szinten, amin jelenleg van?
Az idő és a tempó tehát nem igazán a barátaim. Egyáltalán nem mindegy, hogy akkor is velem tervez maradni, amikor a kor őszre festi a hajamat, és túlságosan fájni fog a derekam ahhoz, hogy kifeszítsem az íjamat, míg ő ugyanilyen fiatal marad, és gyönyörű. A halhatatlansága rengeteg kérdést és problémát felvet, és mindegyike gyilkos tempóban öli a hangulatomat, úgyhogy mielőtt a kedvem a padlón toccsanva szörnyet halna, inkább elhessegetem a nyomasztó gondolataimat.
- Az nem horkolás! Csak... Szuszogok egy kicsit. - Nyomatékosan kihangsúlyoztam a nem szócskát, duzzogó vállvonogatással lóbálva meg a kezemben tartott kávés zacskót felé. A védekezésem azonban hatástalannak bizonyult, mert ahogy összeakad a tekintetünk, a szememet forgatva, félszeg mosollyal, látványos arcmimikával beismerem, hogy talán egy egészen kicsit igaza lehet. De ez akkor sem mentség rá, hogy minden reggel ott hagyjon! Boszorkánymester, aki egyetlen csettintéssel megoldja az éhinséget bármelyik országban. Csak képes kezdeni valamit némi szuszogással.
Ahhoz képest, hogy kettőnk közül én rendelkezem állóképesség rúnával, az ő lelkesedése és étvágya hatalmasabbnak látszik az enyémnél. Így hát amikor célzást tesz rá, merrefelé járnak a gondolatai, csak egy meglepett "most? itt?" pillantásra futja tőlem. Nem mintha ellenemre lenne az ötlet, csak nem így készültem. Azt gondoltam, a tegnap este kitart... nos... legalább ma estig, mert bár szívesen visszabújnék vele az ágyba, nem vehetem ki a napot. Nem ilyenkor, hiába tartja Lydia remekül a frontot nélkülem is, rosszul érezném magam, ha az Intézet vezetőjeként lepasszolnám a feladatot valaki másnak, hogy a fiúmmal töltsem a napot. Nem tehetem. Sokat változtam Magnusnak köszönhetően, megtanított jobban egyensúlyozni a munka és a magánéletem között, de attól még ki kell tartanom a kötelességeim mellett is, nem billenthetem a mérleg nyelvét az ő javára. Ettől egy kicsit rosszul érzem magam, és akaratlanul is visszakanyarodok a korábbi gondolatmenetemhez: elvárná tőlem, hogy lemondjak a munkám nagy részéről a kedvéért? A "nagyon" skálán mégis mennyire tervezünk komolyan egymással? Mennyivel egyszerűbb élete van a macskáknak! Irigykedve sandítok a tejet lefetyelő macskára, mielőtt még a hálószoba felé venném az irányt.
Látom, hogy mély gondolatai közben zavartam meg, de nem kezdek el rögtön kombinálni azon, mi járhat a fejében. Fürkészem az arcát, mintha onnan leolvashatnám, baj van-e, a kérdésemet azonban elhárítja. Még nem fogok gyanút, csak hagyom, hogy az új téma magával sodorjon.
- Viccelsz - bizonytalan mosolyra görbül a szám. Hiszen mindenhol kerestem, erre végig előttem volt! Ismerős szituáció, hiszen Magnussal is heteken át eljátszottuk ezt, mire végre rátaláltam. A cukrot szerencsére nem kellett ilyen sokáig keresgélnem, mert egyetlen varázsütéssel a kezembe nyomja. Pontosabban bele a hasfalamba, és ez a hév egy kissé meglep. Miért haragszik a cukorra? - Hó! - megfogom a bödönt, egy fél lépést hátrébb húzódva. Jobb szemöldököm a magasba szalad, fejem enyhén balra fordul, tökéletesen reprezentálva a "na jó, most már kezdek gyanakodni" arckifejezésemet. - Köszönöm? - teszem még hozzá, bár inkább kérdésnek hat. Oké, határozottan baj van, és nem tudom, azzal teszek-e jobbat, ha figyelmen kívül hagyom, vagy ha nekiállok kifaggatni őt. Egyelőre csak csendben követem, a cukrot a kikészített bögrék mellé téve a pulton. Fél füllel hallgatom a szavait, míg annak tartalma oda nem rántja a tekintetemet.
- Igen, de... - Utolsó kérdésével véget vet az akadékoskodásomnak. Persze, hogy rendben leszek, ezért ajkaim már formálják is a magabiztos p-t, a szusz azonban benn akad, ahogy a gyomrom falát kapargató rossz érzés egyre vadabbul burjánzik szét a bensőmben. Valami nem stimmel. - És a reggeli? Meg sem várod a...?
Szavam elakad, arckifejezésem megváltozik. Végre leesik, hogy valami baj van, és átkozni kezdem magam, amiért nem vettem észre hamarabb az árulkodó jeleket. A vicckeskedő megjegyzések mögöttes tartalmát, a pironkodó elvonulást, az ágyra révedő tekintetét vagy a cukros manővert. Valami nem stimmel vele, és bár kidobni nem akar, fél lábbal szinte már egy barátjánál jár. Elpazarolná az értékes reggelünket a munkára, ami Magnus Bane esetében nagyobb becsületsértés a Lélekkard aktiválásánál is. Tehát a probléma komoly, a megoldás pedig nem várhat.
- Magnus, várj! - megkerülöm a pultot, hogy néhány gyors lépéssel felzárkózhassak mellé. Megállok tőle egy bő lépésre, tenyerem derékmagasságban fordítva felé, miközben arcomról eltűnnek a mosoly utolsó ráncai is, hogy a helyét komor, féltő és kissé értetlen grimasz válthassa fel. - Mi a baj? Mi ez a nagy elrohanás, meg az előbbi? - bökök célzón az állammal a hálószoba felé, mielőtt közelebb lépnék hozzá annyira, hogy megérinthessem a karját. Gyengéden simítom tenyerem a felkarjára, jobbra-balra ugráló íriszeim elszántan monitorozzák lélektükreit. Érzem, hogy baj van, és nem hagyom elmenni, míg meg nem beszéltük.
- Látom, hogy valami zavar. Valami rosszat mondtam? Ha a munka a baj... - elhallgatok, a folytatás úgyis egyértelmű. Még ha el is döntöttem már, hogy nem helyezném háttérbe, megteszem, ha arra kér. Kiveszem az egész napot, ha úgy érzi, nem foglalkozom vele eléggé. Mély levegőt kell vennem, hogy elég bátorságot szedhessek össze a legutolsó gyanúmhoz, melyet kimondani is fáj és nehéz, de elhatároztam magam: tudni akarom az igazságot. Ha fáj, majd elviselem. Szereztem már máskor is olyan sebeket, melyeket nem gyógyít az iratze.
- Meggondoltad magad? Kettőnkkel kapcsolatban. - kezem alig érezhetően, aprót rezdül a vállán, tükrözve térdem megremegését. Ha átgondolta, ha már nem szeretné, vagy ha nem így szeretné... Ha túl gyors voltam, vagy túl lassú, ha nem vettem észre valamit, vagy épp túlreagálom... Nem számít, mi az, mit rontottam el, csak mondd el, hogy meg tudjuk javítani! Sosem akartalak bántani.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Malec
    I fall in love with the soul before the sex. 

Hátán vergődő bogárnak érzem magam, mióta megpillantottalak. Nincs kapaszkodó. Nincs meg a biztonság. Annyiszor feladtam a harcot a méltóságomért, lehunytam a szemem és vártam a becsapódást, vártam, hogy beleütközzem a megvetésébe és az undorába, ami majd szétcincál apró darabokra, senki sem fog tudni többé beazonosítani, még Luke sem - bár ez utóbbi azért némi jóízű kárörömmel tölt el. Különösen nehéz csatározásokon vagyunk túl együtt és bizony magunk is. Nehéz belegondolni, hogy ha egyszer a bíbor motorok összekapcsolódnak, akkor már komolyabb tétje van a kapcsolat alakulásának. Mint esetükben is. Esetlen, félénk, tapogatózó szerelem, ami felfüggeszti a fizika törvényeit. Lebeghetünk a halál felett néhány centivel a semmiben, ahogy az egy boszorkánymesternek jó szokása - ezúttal egy árnyvadásszal. Ha teljes őszinteségre kárhoztatnának a Lélekkard által, bizonyára kiderülne, hogy soha életem során nem voltam még olyan önző, mint most. Talán kissé rögös, helyenként megrázó és zavaros, de heves és szenvedélyes, valódi lenne, ha elköpném a szavakat, miszerint nincs bennem bűntudat, amiért Alexander Ligthwood életét magaménak akarom. A teljes lénye összekapcsolódott az enyémmel, s olyan, mintha egybe olvadtunk volna. Mikor, hogyan, arra nincs magyarázatom, de érzem. Erősebben, mint az eddigi éveim alatt bármikor...
Ahogy megpillantom, mintha ezer pillangó lepné el a gyomrom. Undorítóan klisés és szánalmas romantikusnak tűnhetek, de ha belegondolsz, az én koromban ez egyáltalán nem meglepő. Próbálok fejlődni, és határozott bizonyossággal állíthatom, hogy nálam trendibb és megújultabb, forradalmibb -ráadásul korombeli- boszorkánymestert aligha fog bárki találni. Képes lennék hozzá szokni ahhoz, hogy egész este bújjak a teste melegét, hogy csókokkal hintsem nyakszirtjét, vagy finoman belepusziljak a hajába, amikor mellkasomra fekteti fejét rendszerességgel. A zsibbadó, elhaló érzés a karomban, mikor magamra húzva ölelem, mit sem számít, mikor orrom hegyével övét cirógathatom, vagy amikor belefésülhetem ujjait enyémekbe. A takaró és a párnák is mind- mind szivacsként szívják magukba az illatát, minél több időt tölt velem azon a helyen. (És ez legyen is így, ... szükségem van rá, hogy képes legyek elviselni a hiányod.)
Szemöldökeim felfelé futnak, mikor sértettségébe ütközöm. Mosolyom fültől fülig tapadva foglalja el arcom, mielőtt szemeim lehunyva, kissé ingatva fejem, másolni kezdeném az éjszakai szóló koncertet, amit duruzsolt a fülembe. - Hrrrrrr Hrrrrr... - próbálom feleleveníteni, persze nem sértően. Arcom, mimikám árulkodik felőle, hogy biztosíthassam.
Enyhe pírral fordítom el róla tekintetem, hagyva, had merüljön bele a konyha rejtelmeibe. Érezze magát otthon, kukkantson be mindenhová, fedezze fel, ami arra vár. Mosollyal arcomon nézelődöm, mintha bármi izgalmasabbat találhatnék lakásomon, mint az izmainak megfeszülése, ahogy nyújtózkodik. Elidőznek szemeim alakján, főként, ahogy háttal kerül nekem. (Igen, pontosan a kerek holdakat fürkészem, úgy van!) Féloldalammal neki támaszkodom a legközelebbi ajtófélfának és néma szemlélőjévé leszek. Elfantáziálgatok róla, milyen lehet, amikor napfény kíséri sóhajait, amikor láthatóvá válik előttem, hogyan gyöngyözik sóhaja, milyen, amikor lehunyja szemeit és felnyög, vagy amikor a természetes fény adja keretét szemeinek, mik utolsó görcsös rándulása előtt még rám tekintenek. Torkom kell köszörülnöm és csettintgetnem, mert a kezemben tartott bögre megbillen gondolataimmal és foltot hagyna a köntösömön...
Befejezem a mondatát. Elhintem, amit még lehet. Játszmázok, mert tudom, hogy szükségünk van rá. Mosolyom, tekintetem elárulja, hogy mit érzek. És az sem vitatható, hogy róható fel nekem, hogy a kezdetleges szakaszának a kapcsolatunkban, még mindig és újra és még egyszer a pultra akarom pakolni... Ejj, hét pokol! És három mély sóhaj.
- Szeretnélek most is, hmmmm... - elnyelem a mondatom végét, mert tartok tőle, megriasztanám és egyébként is, a titokzatosság jól áll nekem. (Nem, nem gyakoroltam tükörben! De.) Leplezett mosollyal hálálkodom szőrös lakótársamnak, amiért úgy döntött félbeszakítja ezt a legkevésbé sem hűvösnek mondható beszélgetést. Amint Alexandert ráterelem az állattartás ismeretlen és nehéz kihívásainak egyikére, miszerint meg kell etetni a jószágot, eltüntetem kezemből a bögrét. Csendes szemlélőként figyelem, hogy idomul hozzá, hogyan tekeredik körülötte a kis nyavalyás és máris, indokolatlanul féltékenységet érzek, amiért több törődésben részesül e percben, mint én. Így hát, kérdezek.
Kis híján elnevetem magam, mikor arckifejezéséről lerí, hogy nincs képben vele, hogy miért magázódunk hirtelen. Ajkaimat morzsolgatom. Nem akarnám, hogy félreértsen. Muszáj vagyok játékos arckifejezéssel lesütni szemeim, bocsánatkérően, mégis jelezve, flörtölni próbálok veled, nephilim.
Ajkaim elnyílnak, figyelem, hogyan babrál a kávéfőzővel, de közben - mikor nem látja - megforgatom szemeim. Mégis mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy rám hangolódj? Bár foglalkoztat a kérdés - tekintve, hogy őt is féltenem kell - nem esik simogatóan lelkemnek, hogy nem képes félre tenni csak még egy órára az árnyvadász létét, és belesimulni a játékomba. Lepillantok magam mellé, véve egy mély sóhajt, majd megpróbálok visszatalálni hozzá. Megértem, tényleg. És tudom, hogy önző dolog, becstelen és undorító lehet, hogy magamnak akarom még egy picit, de úgy hittem, a flörtöléssel bevonhatom még egy finom reggeli édesgetésre. Tévedtem.
Hallgatom, de képtelen vagyok bármit is szólni. Azt hinném, hogy ha velem van, azért van velem, hogy velem legyen - de mindig rábizonyít, hogy ostoba a feltételezésem. Jobbnak gondolom, ha csendesen elvonulok. Nem akarok sértett pasinak tűnni, tudom, hogy engedi kell és nem szabad pórázon ragadnunk senkit, de olyan nagy bűn, ha arra vágyom, hogy szeressen még egy kicsit, ha már együtt vagyunk? Úgy került ki reggel, mintha magam is a lakás egyik bútorra lennék. Nem kért a varázslatomból. Ó, hát ilyen érzés az érem másik oldalán?!
Talán jobban szükségem van pár pillanat magányra, - mint azt gondolnám. Nem ismerek magamra, hogy mi ez a hangulatingadozás, ami végig söpör rajtam Alexander kapcsán. Amint szembesülök a rendbe tett hálóval, úgy érzem ledobok magamról vagy - három kilót. Nyelnem kell és járatnom a tekintetem. Ennyit arról, hogy érezhetem az illatát... Szükségem van egy alapos javításra, új ruhára. A lehető leggyorsabban és talán egy nyugtató teára. A mentális listám feléhez sem érek, amikor apró kopogást hallok az ajtó felől, majd a kilincs megadja magát a külső behatolónak és Alexander alakja felbukkan az ajtóban. Nyelnem kell. Úgy fordulok szembe vele, hogy közben magamra erőltessem mosolyom.
- Mit? - kérdővé válik arcjátékom, szemöldökeim összefutnak. Nyelvem hegyével ajkaimon nedvesítek, lépek párat, ujjaim szétfeszítve, várakozom a válaszra, de ahelyett a döbbent arcát látom. Valósággal meglep, hogy képes így reagálni. Lesütöm szemeim, fejem csóválom finoman. A kérdése kirángat a gondolataimból, de megmozdulni, csak akkor vagyok hajlandó, amikor már megérint. Leginkább a döbbenettől. Tekintetem arra a pontra fókuszál, ahol hozzám ér, majd végig a karján, fel egészen az arcára. Keresem a megfelelő szavakat, hiszen tudatában vagyok annak, hogy neki mindez még újszerű, mégis úgy érzem terelgetnem kellene kissé, de visszanyelem szavaim, mert helyettem beszél. Megpróbálom nem túl látványosan magamra venni a kijelentését, miszerint nem tudott magával mit kezdeni. Nyelnem kell. Megint. Nem biztos, hogy jó ómen rám nézve. Elhúzza a kezét, én pedig még mindig némán figyelem.
- A pulton. Ott vannak felcímkézve egymás mellett az édesítőszerek, fűszerek... - magyarázom jobbomon ujjaim eközben a levegőben zongoráznak, mintha felettük járatnám végig a kezem - Felejtsd el. - csettintek finoman, majd elégedett mosollyal nyújtom felé a már kezemben lévő cukrot, amit talán kissé hevesebben nyújtok felé, bele a hasfalába, ezzel kényszerítve, hogy vegye el. Nem nehéz kitalálnom, mi következik. Megissza a kávét és elillan. Ettől ismeretlen dühöm támad. Arcjátékom összehúzódik, elfordulok tőle, kisétálok a hálóból.
- Ellátogatok Elenához, hogy tanácsot kérjek tőle apámhoz. Korombeli boszorkánymester, minden bizonnyal, kitalálunk valamit. Te pedig gyanítom a végére kell járj a dolgoknak... - szavalom út közben, igazgatva a kabátomon, lopva rápillantok magamra erőltetve mosolyom - nincs okom a sértettségre, nincs okom a sértettségre ~ mantrázásnak remek lenne, ha elhinném.
- Rendben leszel? - intek karommal a konyha felé, miközben már félig a portálnyitáson gondolkozok. Mondd, hogy ez csak egyszeri és megismételhetetlen eltávolodása paraleljeinknek... Pillantásom őszintén kíváncsi, mégis tartásom, állásom indulásra kész. Ostobaságnak tűnnek a gondok, amiket felsorakoztattam fejemben, ezért fog jót tenni valakinek a leintése, valakié, aki felnyitja a szemem, hogy nem lehetek ennyire önző és sóvárgó dög. Nem.



♥  || Something...' ||
Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
even if we can't find heaven

Nem hittem volna, hogy találok valaha olyan helyet, ahol az Intézeten kívül is otthon érezhetem magam. A kisebb-nagyobb küldetéseket és Idrist leszámítva sosem hagytam el hosszabb időre New Yorkot. Az Intézet falai biztonságot és megnyugvást nyújtottak, ismertem minden egyes zugát és négyzetméterét, láttam, hogyan változnak a folyosók, az egyes szobák és termek évről évre, hogyan kopnak meg a falak, hogyan nőnek és halnak el a fák az épület körül. Az Intézet volt az otthonom, és sosem éreztem, hogy toronyba lennék zárva - imádtam ott lenni, amíg meg nem ismertem a külvilágot. Amíg meg nem ismertem Magnust. Nála sikerült annyira ellazulnom és otthon éreznem magam - persze idővel, ahogy a kapcsolatunk is egyre inkább kinőtte magát -, hogy le merjem vetni az idegeskedést és az udvariaskodást, és ne csak egyszerű vendégnek érezzem magam, hanem az otthona részének; egyelőre nagyon picike, visszahúzódó részének. Például, már bátorkodtam előzetes telefonhívás nélkül is megjelenni, vagy éppenséggel nem riadtam vissza engedély nélkül használni a mosdót. Ma reggel pedig, teljesen magamtól és ösztönszerűen, nekiláttam kávét főzni.
Bele sem gondolok, nem korai-e még, vagy Magnust nem érinti-e kényelmetlenül, hogy máris elkezdtem belakni a lakását. Egyelőre még élvezem inkább ezt az újszerű, kellemes érzést, egy második otthon felfedezését és kialakítását, mely érdekes módon majdhogynem szimpatikusabb az Intézetnél is... Hisz nincsenek lakótársak, nem szirénapróba vagy néhány hangoskodó árnyvadász, hanem Brooklyn autóinak nyüzsgése és Magnus parfümjének illata ébreszt. Sokkal meghittebb, ráadásul ő is itt van, velem.
Megjegyzése hallatán egyből hátra arcot vágok, tolatva közelítve meg a konyhát.
- Hé! - durcásan felhúzom az orrom. Derekam finoman a pultnak ütközik, megszakítva a hátrálásomat. Megtámaszkodom rajta magam mögött, hasfalam enyhén kidomborítva pillantok rá. - Én nem horkolok!
Kikérem magamnak! Való igaz, hogy sosem aludtam együtt rajta kívül még senkivel, aki megerősíthetné vagy megcáfolhatná az információt, de az árnyvadászok nem horkolnak. Nem tudom, miért nem, de nem - méltatlannak tűnik az angyali vérünkhöz. A duzzogásomat hamar feloldja egy halovány mosoly, és a konyhába fordulva keresgélni kezdek a szükséges hozzávalók után. Na, igen, hiába érzi magát otthon az ember fia, ha közben nem talál meg semmit sem. Rendszert keresek Magnus lakberendezésében, az Intézetben tanult séma lenyomata után kutatok, de ő valami egészen más szisztéma alapján tömte tele a polcokat és a fiókokat. Időbe telik, mire megtanulom átlátni.
Ahogy befejezi helyettem a mondatot, egy pillanatra felhagyok a keresgéléssel, hogy a vállam felett ránézhessek. A mosolya engem is mosolyra fakaszt, zavart, mégis kihívó görbülettel az arcomon fürkészem őt. Ő könnyen játszik, hiszen évszázados rutinnal rendelkezik velem szemben, míg számomra ő az első - tudja jól, és mégis visszaél vele, én pedig mégsem tudok haragudni rá ezért, hiszen csak játszik.
- Az volt - beleegyezőn bólintok, megspórolván, hogy el kelljen ismételnem a szavait. Kibújok a forszírozása alól. De hát csak folytatja, mire kénytelen vagyok ismételten ránézni, egyetlen éles pillantással szelve el a mondata folytatását. Megenyhülnek kissé a vonásaim, ahogy eszembe jut néhány felemelő pillanata a tegnap estének, aztán végül megadom magam, hogy újfent rövid bólintással fejezhessem ki a helyeslésem. - Igen, azok után... Főként az után... - teszem hozzá, bizonytalanul összeráncolva a homlokomat. Sok különös és különleges dolgot műveltünk az éjjel, csak abban nem vagyok egészen biztos, hol húzódik a határvonal e két fogalom között. Kár lenne arra a következtetésre jutni, hogy ha Asmodeus látogatása ilyen jó hatással van kettőnkre, jöhetne gyakrabban is - de valljuk be, van benne logika!
Kissé bizonytalan fejbiccentéssel egyezem bele a macska megetetésébe, már előre rettegvén a gondolattól. Sosem volt háziállatom, és bár az esély, hogy elrontom a tej tálkába öntését, alulról veri a nullát, ettől még idegesen a nadrágomba törlöm a tenyerem, mielőtt leguggolnék a tálkához, és a lábaim között türelmetlenül kígyózó állatot félretolván töltök neki a tejből. Egészen büszkén figyelem, hogyan támadja be az italt, és egy fokkal mosolygósabban emelkedem fel mellőle, hogy folytassam a kávéfőzést.
Úgy bámulom a kávéfőzőt, mintha azon töprengenék, a Szürke Könyv melyik rúnájával bírhatnám működésre. Annyira elmerülök a konnektor és a villásdugó egyesítésének folyamatában, hogy csak félig hümmögök az újabb kérdésre. Kell néhány pillanat, hogy felkapjam a fejem a magázódásra, és kérdő oldalpillantással igyekezzem megtudakolni, ez is egy újabb játék-e, vagy esetleg magamra haragítottam azzal, hogy a kávéfőzőjét taperolom.
- Nos, Mr Bane... Még mindig a nephilim gyilkosságokon dolgozunk. - kezdek bele, közben kis híján ujjongani kezdek, amint sikerül bekapcsolnom a kávéfőzőt. - Valószínűleg Izzy elkészült már a boncolással, ezért össze kell vetnem a legújabb eredményeket a régiekkel, hogy meggyőződjünk róla, tényleg egy vámpír vadászik a Kör egykori tagjaira, nem pedig egy újabb kísérlet valami Egyezmény-ellenes alaktól, hogy egymásnak ugrasszanak minket.
Lelassul a kezem munkája a rossz emlékek súlyától, melyek néhány pillanatra előmásznak a tudatom legmélyéről, hogy emlékeztessenek, még mindig ott vannak, és idővel talán gyengülnek, de sosem fognak végleg megszűnni. Behunyom pár hosszabb lélegzetvételre a szemem és Magnus hangjába kapaszkodom. Pillantásom mosolygóssá válik, mellyel a távolodó hátát fürkészem. Arra gondolok, milyen szívesen maradnék, és hogy elmulasztottam megkérdezni, ő tervez-e valamit. Amint eltűnt a folyosón, ajkaim lassan vízszintesbe húzódnak, a kikészített bögrékre ereszkedik merengő pillantásom, majd folytatom a kávéfőzést. Folytatnám, ha Magnus konyhája nem fogna ki rajtam. Igazán hősiesen birkóztam eddig a rendszerrel, de ezen a ponton teljesen átláthatatlannak bizonyul számomra, és kénytelen vagyok a vesztesek megalázottságával segítségért folyamodni.
- Magnus, hol a cukor? - kiáltom, fejem a hálószoba felé fordítva, és fülelek, fülelek, de semmi. Ennyire nagy lenne ez a lakás? Megpróbálom ismét. - Magnus?
Vagy nem hall, vagy eldöntötte, hogy nem akar hallani. Bármelyik is, jobb, ha utána nézek, mert a macskája nagyon is hall, és olyan pillantást vet rám lefetyelés közben, farkát az égnek tartva, felpúpozott háttal, hogy még a macskák testbeszédének előzetes ismerete nélkül is tökéletesen látom, egyáltalán nem kíváncsi kora reggel a kiabálásomra. Így hát miután összenéztünk és rövid szemkontaktussal lemeccseltük kettőnk közt a hierarchiát, megadó sóhajjal megkerülöm a pultot, hogy visszalépdeljek a hálóba. Csak a kilincsért nyúlva torpanok meg, előtör belőlem a prűd vendég, így hát kettőt koppantok az ajtóra, mielőtt benyitnék.
- Magnus? Hol tartod a... - tekintetem kérdőn kutatja őt, és amint meglelem, belém fagy a szó. Tudom, hogy jól néz ki, hiszen ha lehetne, a hiúság pont olyan démoni ismertetőjegy lenne számára, mint a macskaszeme. Tudom, mégis minduntalan gyomron sóz a látvány, valahányszor megpillantom, és a szívem úgy meglódul, mintha versenyezni óhajtana vele. El is felejtem, miért jöttem, ahogy belépek a szobába. Kit érdekel a kávéfőzés, ha ilyen fiúm van?
- Jól nézel ki - bókomhoz halvány mosolyt mellékelek, mely rögtön egy árnyalatot fakul, ahogy jobban szemügyre veszem a vonásait. - Baj van?
Olyan, mintha elveszett volna a gondolatai közt. Kíváncsi vagyok, merre járt, amikor rányitottam, és hogy vajon ezért nem hallotta-e meg a kérdésem. Közelebb lépek hozzá, kezem a nyakszirtjére simítva vonom közelebb magamhoz, tudatlan kíváncsisággal fürkészve az arcát. Hüvelykujjammal megsimogatom az arcélét, majd tekintetem elsiklik mellette, a bevetett ágyra.
- Oh, igen, beágyaztam. Remélem, nem bánod. Nem tudtam, mit kezdjek magammal.
Egyetlen vállvonással le is tudom a választ, nem tulajdonítván neki nagyobb jelentőséget. Visszahúzom a kezem és összekulcsolom az ujjaimat a hátam mögött. Végre az is eszembe jut, miért jöttem, úgyhogy a konyha felé bökök.
- Tudsz róla, hogy a konyhádhoz még a nyomkövető rúna is kevés? Nem találom a cukrot.
better place
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Malec
I saw that you were perfect, and so I loved you. Then I saw that you were not perfect and I loved you even more.

Néhány végeláthatatlan másodpercig pislogás nélkül kutatom a tükörben arcom, mire végre-valahára szám sarka az aranybányászok első, hitetlen mosolyára görbül, amikor szemeim már felfedezik a kincset, amit találtam, ám realista tudatom még nem ébreszti fel az álomnak hitt valóságból. A tegnap esti megkönnyebbült sóhajok és a meglepett öröm hangfoszlányai kiűzték a tágas nappaliba betüremkedő, fagyhozó démon árnyékát, benntartva a lelket simogató meleget és a hideg távoztával újra felolvadó romantikát. Többre nem is volt szükségem ahhoz, hogy palástolni tudjam a vitába fulladozó kapcsolatunkat. Finoman, bár kissé nyakatekerten sikerült megbeszélnünk Asmodeus felbukkanását és a vele járó problémákat. Ha ostoba lennék kiadnám Alexander útját, gondolván, úgy majd biztonságban lesz - de ennyire naiv nem vagyok. Minél távolabb lökném magamtól, annál közelebb kerülne hozzá, hogy apám könnyebben elbánjon velem. Általa. Legyen akármennyire szuper árnyvadász a pasim, még nem halhatatlan erőkkel felruházott Angyal. Bár tény, hogy angyalian művel dolgokat a szájával. (És itt most bátran lehet huncut és pimasz dolgokra gondolni, úgy értendőek...)
Tény, hogy marja mellkasom a bűntudat, amiért az Intézet új feje ennyi mindennek van kipakolva általam. Ott van egyrészről a kapcsolatunk. Nem elég, hogy homoszexuális dologról van szó, még egy alvilágiról is van szó. És, ha mindez nem lenne a hab, akkor ott a cseresznye, a vörös, friss, ragyogóra mosott cseresznye Asmodeus képében. (Bár inkább rohadt gyümölcs, ha engem bárki kérdezne...)
Mindenesetre marcangolja a mellkasom a tudat, hogy nincs okos, vagy bölcs megoldása a kapcsolatunknak. Olyan, amivel megvédhetném a világ minden szurkálódásától. De hiszek abban, hogy a mellkasomban dübörgő madárka szeretete elegendő lesz ahhoz, hogy együtt túléljük.
A szavait meghallva ösztönösen fordulok felé, hogy kiszélesedő mosolyommal köszönthessem. Lassan felegyenesedem ülőhelyemről, hogy közelebb lépdelhessek hozzá. Szemeim körbejárják, fel-le futkosnak köralakján. A megvillantott bőre miatt mély levegővel telítem tüdőm és megpróbálom a tudatom elzárt részébe taszítani a pillanatot, az érzést, ami kivált belőlem. Legszívesebben sarkon fordítanám és visszacsábítanám magammal az ágyba, de jól tudom, hogy kötelességei vannak és hamarosan búcsút mondunk egymásnak. Ezért uralkodva magam, finom mosollyal kémlelem, hogyan igazít kósza tincsein, alig egy másodperc alatt. Amint elég közel ér hozzám, felfuttatom ujjaim mellkasán, hogy nyakának ívébe simulhasson tenyerem, cirógatva. Ő lejjebb engedi vázát, így kurta, mégis puha csókkal üdvözölhetjük egymást, amibe sikerül belemosolyognom.
- Remek! - kissé megemelem a bögrém, hogy inthessek felé vele. Mosolygós, ábrándozós, őt fürkésző arcjátékom csak akkor változik, amikor fintor szökik tökéletesen megfaragott arcára. Kérdővé válik ábrázatom, majd kiszélesedik mosolyom, ahogy megkerülve engem, a konyha felé tart. Úgy követem pillantásommal, mintha össze lennénk láncolva, mégis egy kissé lemaradok. - Nem tartom kizártnak, hogy az aranyos kis horkolásod miatt nem vetted észre, hogy kisurrantam mellőled... - vonszolom magam utána, kíváncsian figyelve, hogy mire készül. Tisztában van vele, hogy kérhetné tőlem a reggeli kávét, vagy bármit - mit szíve kíván, de úgy fest a saját keze munkának szeretné megköszönni, ezért csak sután lépkedve mögötte figyelem, hogy mit művel a konyhában. Az ajtófélfának támaszkodom féloldalammal, hogy rálátásom nyíljon rá, közben kortyolgatva saját italomat. Eszemben sincs varázsolgatni. Látványosan elutasítja a segítségemet, így hát hagyom, hogy Mr. Alexander 'Megmakacsolommagamésitaltkészítekvarázslásnélkül' Lightwood, elkészítse a felüdülést.
- ... fantasztikus volt. - fejezem be a levegőben hagyott mondatát, közben éppen csak beharapva ajkaim, majd szemeim résnyire szűkülve döntöm fejem kissé. - Vagy...? - megjátszott értetlenséggel nézem őt, ezzel arra buzdítva, hogy kénytelen legyen megvallani, hogyan érez az estével kapcsolatban. Úgy tűnik, abban hisz, hogy nem fogom kicsikarni belőle a választ, pedig de. Bizony, hogy kifogom rángatni belőle. - Én jól aludtam, ami nem is csoda, azok után, amit ... - magyarázom, de végül széles vigyorgással ingatom bejem és a bögrébe temetem arcom. Valószínűleg érzi, hogy csak játszok vele most. És a határain táncolok, hogy rátapintsak arra a pontra, ahol már "Mennem kell." lesz a válasza. Kuncogok halkan, majd fejem rázva elfordulok, hogy visszatérhessek a nappaliba, de akkor feltűnik a szőrös lakótársam. És képtelen vagyok levenni a szemeim róluk! A bögrém csettintésszerűen illan el a kezemből. A megjegyzését hallgatva tekintetem föl-le jár közöttük, majd bólintok - ezzel adva Alexander tudtára, hogy nyugodtan öntsön neki, amennyit csak jónak lát.
- Mi a terved mára... - abba marad a kérdés, lehunyom szemeim és megcsóválom fejem, majd egy lapos pillantást vetek oldalra. - Mr. Lightwood, mi a terve mára? - kiszélesedő mosolyommal jelzem, hogy a kérdésem egyáltalán nem őszinte, inkább csak csipkelődő. Lesütöm pillantásom, majd a kék köntösöm, két oldalt megigazítva elfordulok és a háló felé indulok. - Bár ne lenne olyan elfoglalt, marasztalnám... - szemhéjamon húzom végig jobbom középső ujjának begyét, hogy igazítsak sminkemen, miközben széles mosollyal haladok a háló felé, hogy rendet tehessek magunk után. Ahogy elérem a szobát, megtorpanva lelassítok. Résnyire szűkülnek szemeim, arcom kérdővé válik. Hízelgő, hogy rendbe hozza az ágyat, de kezd frusztrálni, hogy a vékony hang odabenn arról szaval, hogy megint kikerültük a varázshasználást. Miért is?!
- Oké... - suttogom, levegőben hagyva a teóriákat, amik agyrémekként beköltöznek a tudatterembe. A kelleténél talán hirtelenebb a lobbanékony sóhaj, ami kitör belőlem, de úgy lépek be a szobába, hogy kifújom a levegőt és lerázom magamról. Talán, csak kedveskedni akart... ugye? A szekrényhez lépek, majd válogatni kezdek a ruhák között, és egyszerűen megdermedek. Beoson gondolataim közé a rosszallás. Mellőznöm kellene a rutinom, az övé miatt? Kissé értetlenül ácsorgok a szekrény előtt, talán azt sem venném észre, ha apám most döntene úgy, hogy bekopog. Hiába, hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat. Nem számítottam rá, hogy az ágyat rendbe hozza. Miért hozta rendbe? Zavarta, hogy lenyomatát hagyta az este? Vagy, szégyelli magát? Homlokomhoz kapok jobbommal, megdörzsölöm. Le kell nyelnem, hogy nem vagyunk egyformák. Egyetlen mozdulattal húzom be az ajtót magam mögött, hogy a hálóban egyedül tartózkodhassak, majd ahogy szokásom, úgy öltözöm fel magam is. A kék köntösöm nem igazán illik a nap öltözékem címhez. Amint elkészülök, az ágyon felejtem pillantásom. Nem tudom eldönteni, hogy megéri e ráfeszülnöm arra, ami most nem tűnik komolynak?!



Alexander Lightwood
❖ Head of NY Institute

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Malec
good morning my love

Már megint elfelejtettem szólni, hogy kimaradok otthonról - ez az első épkézláb gondolatom, mely kiszakad az álmok szürreális kavalkádjából, és becsempészi a valóság enyhén csípős illatát az álmaim közé. Az első intő jel, hogy a tudatom lassan elválik az álomvilágtól, az elefántokon lovagló... elefántoló? Magnus, a Central Parkban kacsákat kergető Jace és Valentine, aki szalmakalapot viselve koktélt kínál felém, szép lassan halványodni kezdenek, a Szahara hőségét felváltja Magnus lakásának kellemes klímája, a meztelen bőrömet cirógató, lágy szellő, mely a függönyök között eltáncolva beszökött a nyitva felejtett ablakon keresztül, magával hozva Brooklyn reggeli nyüzsgésének tompa zsivaját, és a csípőm köré tekeredett, lábaim közé szorított takaró, mely képtelen eldönteni, ő tart-e fogva engem, vagy én őt. Szóval, ébredezem, ami jóval tovább tartana, ha a telefonom türelmetlen pittyegése nem jelezné, üzenetem jött - hogy mennyire halaszthatatlan, azt ő nem tudja, kapcsoltam volna ki este, és akkor nem kéne kora reggel csipognia! Idegesít a méltatlankodó lárma, hát csukott szemmel, arcomat mélyen a párnába temetve nyúlok el az éjjeliszekrény felé, egyetlen hibátlan és rutinos mozdulattal meglelve a telefonomat. Már nem kell azt találgatnom, hol vagyok és hogy kerültem ide, és pontosan melyik folyosó is vezet a fürdőbe. Szinte otthonommá vált a hely, nem csak azért, mert megszerettem és ideszoktam, hanem mert Magnus azzá tette számomra, és a lakása, mintha független lakótársa lenne, befogadott.
Kilesek a párnából, résnyire nyitott pilláim közt próbálom eltalálni a billentyűzárat nyitó kódot. Laposakat pislogok, hogy homályos, elmosódott jeleken kívül mást is láthassak, és amint megállapítom, hogy a két sms közül egyik sem életbevágóan sürgős, ledobom magam mellé a telefont. Magnus helyére. Álmosan átnyúzom az arcomat, végtagjaimat kinyújtóztatva idéztetem fel testemmel az elmúlt éjszaka emlékeit, miközben a hátamra gördülve kihámozom lábaimat a takaró fogságából. A bíbor plafonra szegezem a tekintetem, majd fejem oldalra döntve újból megszemlélem az üresen árválkodó helyet magam mellett, ahol a matrac még őrzi Magnus testének vonalait. Már megint meglépett, mielőtt láthattam volna ébredezni. Legközelebb megkérem Clary-t, fessen valami rúnát az ajtóra, ami meggátolja Magnust abban, hogy előttem hagyja el a hálószobát.
Bosszankodásom azonban nem tart sokáig, amint szép lassan beszivárognak a tegnap este képei az elmémbe. A múlt éjszaka több értelemben is más volt, mint az eddigiek... Egyrészt nem azzal a szándékkal kerestem fel Magnus lakását, hogy nála töltsem az éjszakát, másrészt Asmodeus felbukkanása után nem gondoltam volna, hogy az ágyában kötünk ki, harmadrészt pedig... Huh! Micsoda éjszaka! Nem hittem, hogy képes vagyok ennyire levetni a gátlásaimat, és azt sem hittem, hogy ennyire élvezem majd, ha nem úgy cirógatnak, mintha cukorból lennék. Tegnap éjjel mindketten a szabadjára engedtünk magunkból valamit, valami őrülten szenvedélyes, gyönyörittas varázslatot. A fejem fölé emelem mindkét kezem, szép lassan megforgatom őket a szemem előtt. Nem tudom, mit keresek. Hiszen a tegnap kimondott dolgok nem rúnával és nem gyűrűvel pecsételődtek le, hanem csókokkal, fűtött sóhajokkal, összesimuló, meztelen ölelésekkel és ezernyi elsuttogott ígérettel. Mától kezdve Brooklyn fő boszorkánymesterével járok. Oh, az Angyalra, hiszen magamon érzem minden egyes következményét!
Szégyen vagy sem, az irónomért nyúlok. A reggeli kávé előtt muszáj újra angyalt varázsolnom magamból, mert jelenleg csak az emberi részemet érzem, azt is darabokra hullajtva. Sajog és zsibbad mindenem, olyan helyeken is, melyek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Bármennyire édes is volt az éjszaka, ha el akarok jutni Magnusig, és azt nem a földön kúszva és nyöszörögve szeretném megtenni, meg kell erősítenem azt az állóképesség rúnát. Az éjszaka... nos... elég rendesen elkoptattuk. Miközben magamra rángatom a nadrágomat, szégyenkezve mérem fel a károkat, melyeket az ágyneműn okoztunk. Tudom, hogy csak egyetlen csettintésébe telne, de valamiért úgy érzem, ennyivel tartozom neki, és képtelen vagyok lenyelni a felelősséget, mely a részben általam is megrongált ágy iránt támad fel bennem. Úgyhogy elkezdek takarítani, lehúzom az ágyneműt, a lepedőt, kicipelem a szennyesbe, sután keresgélek újat. Jól esik a könnyed testmozgás, felébreszt, és egyre élénkebbnek érzem magam tőle. A tiszta ágynemű felhúzása után beágyazok, majd elégedetten, kurta bólintással szemügyre veszem a művemet, és elindulok megkeresni Magnust.
- Hát itt vagy! - üdvözlöm már messziről, amint megpillantom az ismerős körvonalait. Épp a pólómba bújok bele, mezítláb, lustán botorkálok be a nappaliba a folyosóról, hogy halvány, kisfiús mosollyal ajándékozhassam meg, csöppet még bűntudatosan a bemocskolt ágynemű miatt, kissé még szégyenlősen az elmúlt éjszaka emlékeitől. Vele ellentétben számomra a reggeli rutin tejeskávéból és testedzésből áll. Eligazítom a pólót a hasamon, öt ujjal helyreborzolom örökké kócos fürtjeimet, és ennyivel le is tudtam a szépítkezést. - Jó reggelt.
Amint elég közel ért, odahajolok hozzá egy röpke, üdvözlő csókra. Alig válnak el ajkaink egymástól, tekintetem rögtön a kezében fogott bögrére vándorol, hetyke oldalpillantással mérvén fel, érdemes-e a benne lévő ital arra, hogy eltulajdonítsam tőle, vagy jobban járok, ha sajátot készítek.
- Jól - felelek, pillantásom egyből az övébe rántva, hogy orromat durcásan felhúzva hozzátehessem: - Elég mélyen ahhoz, hogy ne ébredjek fel arra, ahogy meglógsz mellőlem.
Megkerülve őt a konyhába indulok. Ismételten tisztában vagyok vele, hogy egyetlen csettintéssel elintézhetné a kávét, de jobb szeretem a varázslatmentes reggeleket. A rutinom részévé vált a háziasság, a betanult mozdulatok, ahogy beágyazok vagy kávét főzök. Valószínűleg az ő életét pedig ezek a csettintések teszik otthonossá. Kíváncsi vagyok, hogy a világaink találkozásának pontján, ezen a keskeny kis sávban hogyan élhetnénk egymás mellett.
- Na és te? A tegnap éjszaka... öhm... nagyon... - puhatolózva igyekszem feleleveníteni azon értékelhető jeleneteket, melyeket pirulás nélkül képes lennék szavakba önteni, azonban csúfos kudarcot vallok. A szám szélét megnyalva, bazsalyogva pillantok Magnusra, és tudom, hogy nem kell befejeznem a mondatot.
Ha nem állít meg, mezítlábasan befoglalom a konyhakövet, ujjaimat fenyegetőn húzva végig minden polcon és szekrényajtón, elmélyülten koncentrálva arra, hol tarthatja a bögréket. A biztonság kedvéért belesek ide-oda, aztán már csak a kávéfőzőt és magát a kávét kell megtalálnom. A hűtő szerencsére elég feltűnő ahhoz, hogy ne menjek el mellette, habár a tejbe azért beleszagolok, kis híján orra esve valami nagy, meleg, szőrös és nyávogó dologban, ami a lábaim közé tekergőzik, amint előkerült a hűtőből az innivaló.
- Gyanítom, nem kávéért jött... - érdeklődő pillantásom Magnust kutatja, némán kérve, lásson el instrukciókkal a macskát illetően, mert én meg a háziállatok, főként mások háziállatai, főként boszorkánymesterek háziállatai, nem igazán boldogulunk egymagunk. Adok én neki tejet szívesen, csak minek, ha kiderül, hogy ő valami különleges warlock-macska, aki görög istenek nektárján él. Vagy vodkán, mert az olcsóbb.
tökéletes lett, életem ♥ || good for you
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
↷ Bane lakás
Hobbi :
↷ save the world & others
Karaktered arca :
↷ Harry 'AmazingBae Shum Jr
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Malec
good morning beautiful soul

Sötétség. Elnyúló mozdulatok. Foltokká olvadó fények. Illúziószerű érzések. Tompa nyögések. Gyűrődések a lepedőn. Megfeszülő ujjak. Lüktető ágyék. Hevesen emelkedő mellkas. Izzadtságtól gyöngyöző homlok. Felduzzadt ajkak. Szenvedélyes ölelések. Szemöldökeim még így a lehunyt szemeim fölött is összefutnak. Finoman érkezik, lábujjhegyen oson be gondolataim közé a tegnap este. Alexander kéjtől ragyogó szemei. A feszültség pattogása mellkasaink között. A tűz, amit gyújtottunk ágyékainkon. A felrobbanó színkavalkád, ahogy összesúgtuk nyögéseink. Mosolyra vonja álomittas arcom. Lomhán nyitom fel szemeim. Sűrűn kell pislognom, hogy észhez térjek, hogy hagyjam, hogy a józanság felváltsa a tompaságom. Kérdőn fordulok oldalra, hogy lássam a finoman horkoló, szinte már megszokott dallam forrását. Ajkaim íve felszalad, egészen a fülemig. Kezd világossá válni a tegnapunk. Gyűrűkkel borított ujjaimról egyenként lehámozom az ékszereket, mert simogatni, cirógatni kívánom árnyvadászom még alvó arcát. Az ágy felőlem lévő oldalán elhelyezkedő szekrényre pakolom a karikáim, hogy aztán kézfejemmel finom ívben érinthessem szunnyadó arcívét. Kósza tincseibe fúrom vékony ujjaim, eljátszom a sötét puhasággal. Épp ebben a pillanatban villan át tudatomon, mennyire borzasztóan festhetek - így korán reggel.
Óvatosan, sután mászom ki az ágyból. A tőlem telhető legpuhább léptekkel indulok meg kifelé. Gyűrűimmel sem foglalkozom. Csettintgetve öltöm magamra legpazarabb formám, hogy ha összefutunk, legyek önmagam. Ami nem éppen az éjszakától meggyűrt, sápadt, kócos, sminktelen Magnus Bane volna.
A nappali érbe első utam a tükrömhöz vezet. Bármelyikhez, csak lássam, mit művelt velem az éjszaka. Nem kell csodálkoznia senkinek azon, hogy szép akarok lenni! Szép? Csodálatos! Amint odaérek leülök elébe, italt varázsolok és máris hajam, arcom rendezem. Illatommal kalandozok, fintorogva minden egyes fújáskor. Örökké elégedetlen volnék, vagy csak miattad próbálok újra és újra jobb és több lenni? Miközben szemhéjaimon húzom végig kisujjam begyét, megdermedek a mozdulatban. Mintha varázsütésszerűen látnám a magam előtt, ahogyan...

***

- Csodálatos vagy... - ismétlem kuncogva, megfeledkezve magamról, ahogy hagyom, közelebb vonni magam hozzá. A hangom övét utánozza, belenevetek a csókjába. Érzem a tűzet, amivel nem bír el. Örömmel lubickolok benne, élvezem, hogy felmarja. A türelmetlensége, amivel vetkőzik felperzsel. Minden vérem ágyékom felé szökik és jól is van ez így. Kezdeményezésére, lejjebb ejtem vázam. Csókba taszítom, nem eresztem. Élvezettel nyögök ajkai közé. Nem engedem, hogy meggondolja magát. Levetem magamról a kék köntöst - mivel vártam és úgy csattanok mellkasának enyémmel, hogy elvesszen a távolság, hogy ne találja meg senki a körvonalat, hol ér véget övé, hol kezdődik enyém...

***

Az emlékezésből, a felelevenítésből a hátam mögötti motoszkálás ébreszt fel. Hálás vagyok, amiért Alexander úgy gondolja, most kellett kimásznia a hálóból, ha nem tette volna, nyomós okom lenne rá, hogy a fürdőbe tévedjek, vagy, hogy olyasmit tegyek, amire talán még nem vágyik. Az este után...
- Jó reggelt... - fordulok féloldalas ülésben hátra, hogy szemügyre vehessem Őt. Arcomról képtelen vagyok lemosni önelégült, büszke, sóvárgó mosolyom, ami magába foglalja a tegnap estét, a szeretetem iránta, és azt a pillanatnyi huncutságot, ami eszembe jutott imént. - Hogy aludtál? - akasztom mutatóujjam a bögrémbe, majd azzal együtt emelkedek fel a tükör elől, hogy kíváncsian kifaggassam, hogy érzi magát. Lassú léptekkel haladok felé, alaposan szemügyre véve, minden apró porcikáját, amit láttatni enged magából. Kócos tincsein - ha nem igazította - ajkaim morzsolgatásával reagálok, nem akarnám kinevetni. Kimosolyogni ér, ugye?



Remélem megteszi! ♥  || morning' ||
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn :: Lakónegyed :: Magnus lakása-
Ugrás: