be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Hálószoba
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"

Halkan elnevetem magam, most, hogy nem vagyunk már Alec mellett, hogy nem látom törékeny pillantást a bitang erős testnek, hogy a vágyaim nem sütnek égető viaszcseppeket a bőrömre, hogy nem sajog a szívem kimondhatatlan fizikális fájdalommal, most talán tudok gondolkodni is.
A hiánya emésztő űr, egy fekete lyuk, olyasfajta érzékletes engesztelhetetlen büntetést, amit nem érdemlek meg. Nem követtem el akkora hibát, hogy ennyire bántson a sors.
Pillantásomban ezer kérdés, hiszen a szavai azt mondják, hogy akar valamit a szerelmemtől, attól, akiért ölnék és akiért nevetve halnék mag, ha ő maga a tét. Ebből még komoly bajom is lehet, de megtenném, csak boldog lehessen. Szerelem, ócska vagy, egy igazi ribanc.
- Sosem becsülném le őt. – sőt ha sejtené, hogy mennyire sokra tartom, kinevetne és kigúnyolna. Biztos vagyok benne, hogy a Bukott még nem szeretett ennyire, nem akart senkit ilyen hévvel, mert ha így lenne, megértené, hogy minden percben meghalok egy kicsit, hiába örök az életem, hiába vagyok alapjában véve hosszú ideje ebben a testben, most érzem igazán, hogy mennyire pazarlás.
Akarsz tőle valamit, igaz? Eszköz lesz vajon ellenem, értem? Vagy ő maga kell neked?
Harag lobban a szívembe, hogy meri? Nem féltem mégsem. Alec egy árnyvadász, s annak kitűnő, akkor is, ha nem elsősorban támadó játékos, akkor is jó. A teste egy fegyver… ellenem is.
Morajlik a vágy a szervezetemben, hiszen olyan erős hiányom is van, amit már nehezen csillapítok, már egy ideje várom a szép, és ártatlan gyermek odaadására, azóta senkihez nem nyúltam és most, hogy meglátogattuk, hogy szomorú, mellé bújnék és… Grrr.
Sejtem, hogy Abbadon türelme hol ér véget, még pár ezer év. Felszalad a szemöldököm, a kezem a levegőben felé nyúl, majd el is pöccintem egy kisebb játékos megmoccanás keretein belül.
- Fenyegetsz? – a hangomban nevetés bujkál. Nem hiszem, hogy ezen a téren van mitől félnem. A türelme az iránt, hogy akarjon engem, már rég elfogyott, azt hiszem inkább egy örök játék neki, semmi több. Nincs mögötte vérbeli akarás, az ellenállásom teszi, hogy még nem unta meg, semmi egyéb. Tudjuk ezt mindketten, vagy legalábbis én is így tudom. Túl sokszor találkoztunk már, megannyi próbatételt megéltünk együtt, és azon kívül, hogy szavakkal bódít, többet még nem tett, talán lett volna idő, amikor elég lett volna csak felém nyúlnia és én neki adtam volna mindent. Ennek vége.
Nem akarok már Alecről beszélgetni, nem akarok szenvedni, nem akarok másodpercenként elhamvadni.
Mellé telepszem, ujjaim a szárnya fölött siklanak, olyan közel, hogy az apró pihék lehet megérintik a finom kis szőrszálakat az ujjamon, energia fut keresztül az ereimbe, drótként feszülnek a bőröm alá.
Voltak éjszakák, amikor álmodtam vele, hogy fölém hajol, meztelen simul a lábaim közé, csak összeérünk, semmi több, a szárnyai körénk terülnek, mint egy védő burok, miközben érintem, simogatom pulzál a durva erő. Álmok, elmúlnak, hogy helyüket új vegye át.
Tehetetlenül dőlök el az ágyon, hogy jelezzem, nem értem. Éva? Ki tudja, hol jár Éva? Egyáltalán vannak legendák a témában?
Persze, utána lehetne járni….
Ujjbegyemmel finoman érintik a mélyfekete szárnyat. Olyan sötét színe van, ami magába szívja a fényt, nem ad vissza semmit belőle, mint egy átjáró a dimenziók között, mégis lüktet belőle a sűrű energia. Vágyakozó sóhajom kiszalad a számon, de éhes vagyok… Noha nem rá.
Olyan érezhetetlenül érintem, ha nem tudnám és látnám fellobbanni a tekintetét a tükörben, azt hinném, észre sem veszi. Játszom a tűzzel, félek megbüntet érte. Azonban, hogy nem szól rám, bátorságot tölt a gyomromba, energiát az ereimbe. Mutató ujjammal lágyan megérintem. Görcsbe ugrik a gyomrom. Felizzik az áruló vágy a sejtjeimben.
- Mit kapok érte? – visszafojtott légvétellel csúsztatom az ujjam le a szárny kanyarulatának édes lejtőjén. Mennyire irigylem.
Tudom, hogy azt kértem vigyázzon Alecre, de ahhoz ezt erősen meg is kell ígérnie, mellé sejtem, hogy nem ennyire könnyű a dolog.
- Ha megmondom, hol van most, mi az ára Bukott? – szavaim sóhajként lobbannak, hiszen éppen energia áramlatok töltik fel a testem, ha most elmenne, de íziben, szinte biztos, hogy magamhoz nyúlnék. Forró a testem, láz marja a húst a csontokról.
- Tudsz szeretni? – ha hagyta a bizalmas érintést talán a kérdésért sem harap meg.

Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
- Ha én ilyet éreznék, azt jelentené, hogy nem tartom képesnek, érdemesnek vagy elég értelmesnek a másikat ahhoz, amit véghezvinni készül. Higgy, bízz és soha ne becsüld alá Alexandert, eddigi létezésinek lenyomata alapján... - Csóválom meg a fejemet sóhajtva, s mintha egy pillanatig nem Magnus lenne mellettem, de fivérem, vagy nővéreim közül valamelyik, én pedig általánosításra vetemednék; Holott mind tudjuk, hogy ha veszem a fáradtságot, hogy valakire rászánjam az Időmet, közvetve egyéb érzelmeket produkáljak, az számomra képes, érdemes és értelmes. Ugye, Magnus?
Egyetemes bölcselet, de úgy fest csupán az angyalok nemzetsége érti, pedig nem titok: minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell.
- ...most is sokra hivatott. - És pont ezért, ezért is, és mert olyan jó fia vagyok atyámnak, hogy igaz könnyekkel sírok, miközben meggyilkolom.. Értem a segélykérő pillantást, a lélektükörben elvérző szív jajszavát - hatalmamban állna teljesíteni a kimondatlan kérést, mégsem teszem. Nem, ne tulajdonítsunk a passzivitásomnak gonosz élvezeteket, én nem holmi koszos kis démon vagyok - elvehetném Mr Lightwoodtól a szerelem sajgását, elvehetném Magnustól is akár, meglophatnám őket a lelkük ezen darabjával újra, újra és megint; Egyre kevesebb maradna nekik - a halandó árnyvadász persze néhány évtizedet elbírna így kiégetve, de mi lenne a mágusommal?
A béke - legyen szó népről, szívről - nem megoldás semmire. Persze nem az ő hibája, hogy aggódik - az ő esetében megáll mindenki a félvér démoniság intézményénél, pedig a másik, a veszélyesebb fele embertől való.
A kétkedő nevetés, akárha témaváltás kedvemre való - mások szerelme untat, ha nem irántam lángol az érzés, ha nem én érzem.. de talán a babiloni szajha volt az utolsó, míg fivérem és nővéreim felé olthatatlan létezésünk első pillanatától fogva;
- Időtlen türelemmel bírok, Magnus, de egyszer az is elfogy. - Kacsintok felé derülten, mely gesztus bizonyos kultúrkörökben felér egy nyílt fenyegetéssel - de nem kizárt, hogy ezen véges időkig néhány birodalmat látunk még elbukni.
Bár nem látom a kezet, mely nem ér hozzám mégis tudom, hogy hova kellene nyúlni, hogy megragadhassam csuklójánál fogva - bár ő is képes lenne a kavargó felszínbe belelátni, olyképp ahogy én érzékelem az ő vágyódását! Vajon megijesztené ha tudná, hogyan hat rám a szárnyaim cirógatása? Félné a gondolatot, hogy ha nem jóleső az érintés, zsigeri válaszreakcióként téphetem ki a karját?
- Évát. - Ismétlem ridegen, konokul - mulathat rajta, attól még nem tréfálkozom a dologgal. Nem utasítom rendre, de beavatni sem sürgős - az ágyon fekve nem tudom mennyit láthat a szemközti, képmásomat mutató tükörből - nem tudom észreveszi-e, hogy a finom érintés fakítani kezdi íriszeimet; Mennyire is imádta a Szajhám, amikor ebben a fehér ragyogásban fürdettem - aztán másban is, ami fehér..
Nem, nem a tejre gondolok.
- Én tudom hol volt. Te kideríted, hol van most.
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"

A látogatás Alexandernél összezavart, a lelkem minden kicsiny pontja még apróbbra zúzódott, a veszteség elemi erővel szorítja össze a szívem, rám telepszik és maga alá gyűr. Nem tudok menekülni, nincs hova, mert önmagamba kéne elbújni, hogy az elvesztése iránt érzett fájdalom lanyhuljon, vagy csak kicsit magamra hagyjon.
Halkan dobol a vérem, a szívem nekifeszül a bordaketrecemnek, mindent, de mindent megadnék azért, hogy ő boldog lehessen. Márpedig a mellékelt ábra azt mutatja, hogy nemhogy nem boldog, de kifejezetten összetörtem az ártatlan lelkét. Pedig olyan mérhetetlenül szeretem, amire szavakat nem lehet pazarolni, mert nincsenek.
Zakatol bennem a fájó hiány, akár egy gyorsvonat. A Bukott hozzá érhetne, megtapasztalhatná, hogy milyen a puha bőrének érintése, illata olyan intenzív félek, hogy az egykor volt angyal szerelemre lobban irányába és elszereti tőlem.
Vajon megtörténhetne? Alec bukik a veszélyes dolgokra, szeret szembemenni a világgal, szeret kockáztatni, pedig én túl nagy lettem volna, elemi.
Édes szerelmem. Összerándul a gyomom a félelemtől, hogy ténylegesen elveszthetem, hogy bárkit szerethet, mást enged az ágyába, nem én leszek neki az első és az utolsó is egyben.
- Hogy? - nem is értem. Nem tudja mi az, hogy aggódni? Döbbenet ül ki az arcomra, a kezem a lágyékom előtt pihen, takarom, amit lehet, noha nincs mit szégyellnem, ha csak nem azt, hogy az vagyok aki, hogy pokol szülemény vagyok, a szemeim macskára emlékeztetnek, ha nem figyelek, köldököm pedig nincs. Nem lehet gyerekem.... haha.
- Csak... nem tudom, az egy negatív gondolat, elképzelés és érzés, ami... nem tudom, hogy félted a másikat, valamitől, ami fájni fog neki. - vállat rántok, eszembe sem jut, hogy ő esetleg bármit is érezhet irányomban, teszem azt ilyesmit is. Azt mondom ki, amit én érzek Alec iránt. Zsigerig hatoló aggodalmat. Azért válaszolok a kérésre, mert nem érdekel, hogy parancsot osztogat nekem, semmi sem érdekel, csak Ő és az összetört szíve..
Fáj, hogy kimondja, hogy szenved. Ettől valós lesz, félelmetesen életszerű. Szíven szúr, hogy a szemembe mondja, összeomlanék tőle, ha lenne alkalmam rá. Rettegek. Nem bánthatom őt, könyörgöm, nem lehet, Ölj meg, gyilkolj le, itt és most, és vége mindennek.
Néma sóhaj hagyja el az ajkam, szinte könyörgök, hogy segítsen rajta, oltsa ki a szívéből a kételyt, a fájdalmat, mentse meg tőlem.
Talán össze kéne jönnöm valaki mással, hogy tudja túl vagyok rajta, akkor is, ha ezzel nagyot rúgok belé, de könnyítene a helyzetén, gyűlölhetne. Könnyebb lenne neki, én ugyanúgy belehalnék abba is, de neki talán enyhébb lenne a fájdalom.
Könyörgő pillantásom siklik a Bukottra. Segítsen.
Félre biccentem a fejem a vádra, még halkan fel is nevetek. Minta bizony számítana, talán érdekli, hogy én hányszor utasítom el, és miképpen. Szerintem pont nem érdekli semennyire sem.
- Mert olyan nagyon bánod. - ciccentek a nyelvemmel, örülök, hogy Alec most nincs a képben, nem kell látnom, nem kell éreznem az illatát, pedig élénken él bennem.
Mellé telepszem az ágyra, végre nem a szerelmem bőre feszül a csontjaira, önmagának látom, annak, akit mindig is ismertem és aki nem zavar, nem bánt, így már nem fáj, hogy ugyanazt a levegőt szívja, amit én.
Tenyerem végig fut a szárnyának vonalán, meg nem érintem, de érzem a belőle sugárzó tűzforró energiát, vágyakozva felsóhajtok. Istene, de jó lenne egy toll belőle, vagy kettő, esetleg megérinthetném, betakarhatna vele, azt hiszem ezt ki is mondom. Kínomban a számra harapok, de annyi féle szeretőm volt már, tündérek, vámpírok, farkasok, árnyvadász, igaz vele nem volt szex, de angyal még sosem borította rám a hatalmas erővel bíró szárnyát, nem tehetek róla, hogy elfog a vágy.
- Mit? - elnevetem magam, kérdő tekintetemben megfürösztöm. Évát?
- Hát... látod itt valahol? Megnézheted esetleg a szekrényembe, csak kérlek ne vedd fel a ruháimat. - hitetlenül felnevetek, kínomban elfekszem az ágyon, miért kér ilyen lehetetlen dolgot. Felbámulok a plafonra, akarom az ujjaim a szárnyára fektetni, mégsem merem, ujjbeggyel érintem meg lehelet finoman, talán meg sem érzi.
Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Muszáj leereszkednem a dedó szintjére, noha a leghalványabban sem reménykedem abban, hogy ez a szerelmes bakfis majd kiszúrja mondanivalómban az árnyalást. Érzékeny vagyok a mágiára, mint minden angyal - ahogy az ember a füstszagot, úgy én is megérzem a varázst a levegőben, még ha nem is kilométerekről... Rakjuk össze, hm? Figyelj jól: megakadályozhattam-, belefojthattam volna, esetleg a szívemre veszem, hogy miféle merészségre adja a fejét - látott már álmában, de ébren is gyilkolni, ha színpadias akarok lenni akkor hajlandó vagyok csettinteni, és bumm, a delikvens feje úgy repül szét, mint a falhoz csapott alma. Angyal vagyok az elsők közül, Lovas a négy közül - Magnus Bane ilyen olvasatban többször is kihúzta a gyufát, és ahelyett, hogy a lábfejemhez hajtaná a homlokát, hogy H - Á - L - Á - S legyen a kegyért, amit gyakorlok vele szemben... Ilyenkor persze mindig fontolóra kell vennem a szaporodással kapcsolatos terveimet. Ha szigorúan vesszük az előttem álló példány a Sammael-művek terméke, ha tovább megyünk akkor Lilith is az, hisz az agyag amiből őt formálták (föld, por, sár, szar) fivérem nyálával volt megmérgezve... Lilith nem is létezhetne a Halál nélkül, hm?
De ne térjünk el a tárgytól. Végtére is aligha akarom majd örömömet lelni a saját ivadékaimban, ellenben elfoglalom a segítségükkel a Mennyországot - de nem azért leszek én az új Isten, mert szeretnék, hanem mert muszáj.
Visszakérdez, és én a gondolatai közt mosolyodom el olyképp, mint a cápák; Összekötöm a két pontot, Magnust és Alexandert - hatalmam a vezető szál, mely az ifjú árnyvadászból vezeti át az ifjú mágusba mindazt az érzelmi kavalkádot, mely abban a konokul gyönyörű fejben rejlik. Ízelítő abból, hogy miként is érzékelem én őket - nem erőltetem meg magam, hát semmi konkrétum, csupán az érzés, csupán impulzusok. Megválaszolni elfelejtem a kérdést, de talán nem is kell - azt hiszem nem vélekedik hibásan, vagy rosszul, de elfelejti hogy milyen is ennyire fiatalon vérző szívet dajkálni. A világot is megmozgatná az ereje, csak a megfelelő kézben kellene fókuszálni... Miért is ne robbanthatna ki háborút ez a szegény, elmagányosodott Lightwood gyermek?
Töprengek felette, mellette és vonásait fürkészve, de nem növi ki magát az elmélet valami kézzel foghatóvá: a káoszban mindig van rendszer, és ha szükségem lesz az árnyvadászra, az is a maga idejében történik majd meg. Előbb a mágus kell.
Felpúposodik benne a féltés, az indulat, én pedig megint kegyet gyakorolok, és nem csippentem mutató- valamint hüvelykujjam közé az orrnyergemet fáradt fejcsóválással: tudom, rongyos pár évszázadot élt még csak... Valaki adjon türelmet, mert ha erőt kapok, megerőszakolom!
- Definiáld az aggodalmat. - Száraz parancs, minden érdeklődéstől mentes, s megint a gondolatok útján csevegek, pontosabban bepillantást engedek térbe és időbe: a jövőlátás mint olyan instabil tudomány - a ma döntései folyamatosan változtatják a holnapot; Szerencsé(tlenségük)re ezelőtt a kettő előtt nem sok út áll, alig öt valószínűségi vonallal bír ez a sztori - de valamerre mozdulniuk kell.
Érzékeny vagyok a mágiára. A mágiahasználónak is annak kell lennie, már csak természeténél fogva - hogy ezen a síkon látja-e azt, ami egy másik dimenzióban vibrálva-zümmögő energianyalábként ölel körül, akárha pajzs lenne... Mit gondolsz ha gellert kap a varázslat a páncélomon, kit fog először eltalálni?
- Szenved. – Szenvtelen ténymegállapítás: a fivérem nem tört volna lándzsát a szerelem intézménye mellett, ha az "csak" halálos. Kell az agónia, a sóvárgás, kell a vágy és a vágy elvesztése - ha láttad már valaki utolsó pillanatait a földön akkor tudod miről beszélek: a tekintetből kiköltözik az élet-, a lélek fénye; A szerelemben szenvedők sebe ugyanúgy halálos, csak ők belül véreznek, összevarrhatatlanul. Az Idő (én) persze megoldást jelenthet, a többség tényleg kiheveri, de vannak ezek az istentelen bolondok, akik tudják: lehet élni enélkül, csak nem érdemes.
Naiv kijelentésére még csak annyira sem reagálok, hogy megcsóváljam a fejem - az én módszerem legalább emberbarát, egy csúnya verés után még bárki felállhat; Magnus viszont nem az árnyvadász testét bántja, így lép elő iskolapéldájává annak, hogy a gonoszság csupán nézőpont kérdése. Képes lenne bántani, és ne okoljuk a démoni felét - az állatok közt egyedül az ember kegyetlen.
Honnan tudná... A szememet forgatom felelet helyett. Ez is olyan dolog, amire mindenkinek magától kell rájönnie: illenék már Magnusnak is felfognia, hogy az Elrendelt történésekkel, úgyis mint Sorssal még ő sem baszakodhat.
- Folyton elutasítasz. - Szórakozott mosoly a hangom. Arról persze nem kell szólnia a krónikáknak, hogy ettől függetlenül mégis megteszi amit akarok - a végeredmény szempontjából teljesen mindegy hogy önként, vagy kényszer hatására.
Tekintetem színe elmélyül, már amennyire lehetséges ez az angyali tónusok mellett: a kiindulási alap az messze nem konkrét kérés, de nekem nem sürgős: hagyom, hogy ízlelgesse, részleteiben megálmodja s ezzel végül a kezemre adja Alexander Lightwoodot..
Merészség tőle felém, a szárnyaim felé nyúlnia - általában csak a szeretőimnek engedem ezt a közelséget, de érinteni nem mindegyiknek; Utoljára a babiloni szajha ujjai futottak puhán a tollaim közt, s tessék mi lett belőle? El akart hagyni.
Most meg láncra van verve.
- Évát. - Nincs értelme felesleges köröket futni, epilógusba költeni az elbaszott teremtéstörténetet, a motivációimat: szárnyaim a dimenziók közé bomlanak, én pedig hátradőlök az ágyon.
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"


Felsóhajtok. Most komolyan dedózunk? Te kezdted, de te folytattad, ő meg csinálta én meg csak akartam. Kifújom a levegőt, megrezegtetem a vállam. Rosszul vagyok, hogy Alexander itt van egy karnyújtásnyira, de nem érhetem el. Pedig minden erőmmel őt akarom, olyan vad szerelemmel, amit nem tudok megzabolázni, nem lehet megfogni. Lángolva ég bennem a vágy, hogy érintsem, csókoljam, hajába temessem az arcom. i>Esendő, drága gyermek. Szépsége megbabonáz, illata szinte felrobban bennem. Olyan élesen van jelen, olyan valósan, amitől a gyomromban életre kelnek azok a szaros lepkék, amikor mindezidáig azt hittem, hogy csak a romantikus könyvekben létezik.
Drága, naiv szépségem. Mégis tudom, hogy hihetetlenül erős, akaratos és borzalmasan makacs, én pedig eldobtam őt magamtól, ezzel pusztulásra ítélve magam. Ha tehetném, halála innám magam.
Abbadon nem tesz mást, mint mélyre üti a szívembe szúrt cölöpöket, rácsap a tenyerével, kicsit megforgatja és élvezi a görény.
Ha nem lenne közös múltunk és nem félném a jövőt vele, akkor most elűzném magam mellől, de tudom, hogy még szükségem lehet rá. Suttogják Asmodeus nevét a sötét sikátorok, tudom, hogy el fog jönni.
Mindent megadnék azért, hogy a Bukott nekem adja Alexandert, hogy segítsen visszakapni, de törölje ki az összes félelmet a szívemből, amitől rettegek. Tudom, hogy az ifjú nephilim nem lenne boldog velem, mert nem tudom megadni neki, amire vágyik, én nem leszek az, akivel tovább örökítheti a Lightwood nevet. Ártalom vagyok, kártékony szerető, aki még meg sem kapta, aki még meztelenül sem látta, pedig leírhatatlanul akarom, megadni neki mindent, de csak magamat adhatom és az kevés. A szívemben jégvirágzik a szerelem, lefagyaszt és megöl engem, de ha ő boldog lenne… akkor azt hiszem, megérné.
Nem csak a hallhatatlanságom a bűnöm, az is, hogy férfi vagyok, de ha nem lennék, akkor neki nem kellenék. Viszont behasalna a család akaratának, de nem lenne boldog. Most sem az. Miattam.
Abbadon lerobbantja a testéről a hideglelést, arcomba csap, kijózanít. Megrándulok, mintha megütött volna.
Szavaival elbizonytalanít, hangomon is hallatszik, hogy betalált vele. Pedig vállat ránt, nem érdekli.
- Rosszul? – nem látok jól? Nem hiszem jól? Alexander lehet nem is miattam ilyen keserű? Lehet Jace van a pakliban? Félelem markol a szívembe, csalódás. Utána lépek.
- Ne! – kérlek ne! Hagyd őt békén, kezem a levegőbe siklik, mintha elérhetném. Gyomron rúg a féltékenység, a harag. Hogy mer hozzáérni? Amikor nekem kéne, én akarok mellé siklani az ágyba, csókkal fedni be a bőrét, ízlelni, a nevét sóhajtani, miközben… Nagyot nyelek, pislogni sem merek, ereimben vágtázik a mágia. Ha bántani meri, ha csak rápislog úgy, hogy nekem az nem tetszik, összecsapunk a bukottal. Valószínűleg mindketten megsérülünk, talán meg is halok, de van, amiért megéri.
Rémülten fogadom be a jelenetet, ahogy a meztelen férfi a szerelmem mellé siklik, talán ez kell neki, egy másik társ, aki jobb lenne, aki jobban megérti őt.
Alig bírok talpon maradni, saját meztelenségem zavar a legkevésbé, pedig amiatt is ég az arcom, de a felháborító közeledés a szerelmem felé, kizökkent önmagamból. Összecsikordulnak a fogaim. Tudom, hogy nem ér hozzá, nem teheti meg, csak, ha kilép a saját dimenziójából, s azzal kiránt engem is. Nem emiatt vagyunk itt, nem fog ilyen helyzetbe hozni, én kavarhatom meg a szálakat, ha csődöt mond az önuralmam.
Kiszárad a szám, ahogy visszakérdezek.
- Csak nem aggódsz értem? – azt valahogy nem hiszem, hogy a nephilimért rágja a kefét, vagyis merem reméli, hogy a bukott meg sem környékezi a srácot. Féltékenység marja a vérem, gyűlik az ártó energia.
- Szenved? – felsóhajtom a kérdést csak. Nyugtasson meg, mondja azt, hogy a fiú jól van, hogy túl lesz rajta, hogy nem pusztul bele, elég nekem, ha én döglök bele, mert én meghozom az áldozatot az ártatlan gyermekért.
- Nem tudnám bántani. – hiszek benne, hogy nem tudnám, annyira nem tud az agyam elborulni. Holott most is teszem. Én bántom őt a legjobban, azzal, hogy nem adhatom meg neki, amit a világon a legjobban szeretnék, mindent. Bárcsak elég lennék, megtehetném, hogy neki adom a világot. Kiteríteném magam a lábai elé, bújjon a bőrömbe és érezze azt, hogy alig élem túl a hiányát, a mellém bújó forró teste nélkül, a csókjai hiányától.  
Irigy vagyok a lovasra, hogy mellé fekhet, beszívhatja az illatát, bőre forrósága megégetheti, akkor is, ha a fiú jelenleg a plafont bámulja, érzi, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudja mi.
- Honnan tudná? – sóhajom lemondó, reménytelen, egy elveszett emberé, olyané, aki mindent feladna és bármit feláldozna. Alexander veszélyben van mellettem az apám miatt is, és a saját fajtája miatt is. Abbadon nem tudom pontosan, hogy mire gondol, de el fogja mondani, nekem pedig retteg a szívem.
Mire észbe kapok, már a szobámban állok, kezemben a pohár, a torkomba ürítem, a pia forrósága a gyomromba csíp. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, kiszabaduljak a látvány alól.
- Mit szeretnél Abbadon? Nem szoktalak elutasítani. – sejtem, hogy olyat fog kérni, amit nem adok szívesen, de ha jó árat ajánl, még az is lehet, hogy megteszem érte, neki, magunknak.
- Ha… vigyázol rá, az jó kiindulási alap a tárgyalásunkhoz. – tudom, hogy a vég közeleg, hogy háború lesz, sötét folyókról álmodom, égő városokról, halálról, dögvészről, pánikról. És Ő, Ő meg fog a halni, vele együtt én is. Láttam a halálát álmomban, éreztem felrobbanni a szívem és miattam lesz. Én fogom megölni őt.
Újabb italt csettintek a poharamba, azt is lehajtom, lassú léptekkel indulok az ágyam felé. A bukott mellé telepszem, pedig tudom, hogy nem engem akar. Játék ez köztünk. Ő hajt én elutasítom, de ha igazán akarna, talán nem mondanék nemet, de ez így izgalmas, nem?
Felé nyúlok, kezem végig fut a szárnya vonalán, nem érintem meg, csak a kisugárzásába kapaszkodom, egy toll belőle, sokat változtatna, mennyi erőt adna, de abból megint csak csatározás lenne köztünk, ahogy abból is, ha megérintem.
- Mit akarsz tőlem? – csak lehelem a kérdést, zavart vagyok, még zúg bennem Alexander látványának fájó emléke.

Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
- Te kezdted. - Sóhajtó, vitát nem ismerő ténymegállapítással élek. A saját mércémmel mérve udvarias voltam, ő volt aki három ízben is szabadjára engedte az ereiben keringő varázslatot - egyszer megperzselve Alexandert, egyszer önnön szívébe húzódott vissza az ártó buborék... Persze a saját mérge miért is hatna a mérgezőre - vagy akár rám? Magnus Bane birtokában van az igéknek, mellyel a bukottakat, az angyalokat is elűzheti, csapdába ejtheti sőt... bizonyos esetekben kényszerítheti is őket, ahogy az sem lehet kérdéses az érintettek számára, hogy Asmodeus szentségtelen sarja már most többre vitte, mint amire nemzője valaha is vinni fogja.
Magnus Bane ismeri a Lovasok igéit, s elég okos ahhoz, hogy ne használja - te megkockáztatnád az ő helyében ha tudnád, hogy a haláltusád még az életemnél is hosszabb lesz? - hisz nem lehet kérdés: az Apokaliptikus Kvartett magasan felette áll a többi fajnak.
Aki nem hiszi, annak utánajárunk.
Beszívom a levegőt, s amikor kifújom lerobban rólam a dér - van valami a szemében, amiért mélyebbre kell tekintenem: félreértés ne essék, a felszínre úszó érzelem-halmaz az, ami alapján tájékozódom, nem olvasom a gondolatait. Képes lennék rá egy sima halandó, lábtörlésre sem méltó démon esetében, közepesen nehéz rejtvény lenne egy árnyvadásszal, de egy Magnus kaliberű mágus... Ám ne gondoljuk, hogy az iménti kijelentésemmel hasonló türelmet tanúsítanék a gyönyörű Mr Lightwood irányába is - és a végén nem az lesz kínzó, hogy a szerelme testét, tudatát megerőszakoltam, hanem hogy mindez elkerülhető lett volna, ha udvariasak maradunk egymással.
- Ha azt hiszed.. - Vonom meg vállamat, nekem mindegy alapon - Alexander mellé heveredek hasmánt, ezen a felháborítóan aprócska ágyon: egyik szárnyamat átvetem rajta, betakarom vele, a másik valahol a padlón ér véget: ezen a síkon tompábban ugyan, de érzem a fiúcska tudatának felszínén dúló vihart. Nem bagatellizálom el Magnus érzéseit, de ő talán a kora miatt hangyányival jobban tudja menedzselni mindazt a kárt, amit a szerelem okoz - az árnyvadász elméje, szíve izzik a gyötrődés lángjában, mely talán a legjobb táptalaj elvetni a háború magvait... Valentine a démonok kifutófiúja, de még ezen előkelőtlen pedigrével is képes volt nevet szerezni magának - milyen magasságokig emelkedhetne Mr Lightwood, ha én segíteném hadvezérré egy saját fajtája ellen szóló háborúban? Szépséges gyermek.
- Valaminek történnie kell, Magnus, mert ez... - Az, hogy külön-külön szenvednek egymásért mindkettőt haszontalanná és gyengévé teszi, illetve célponttá - és nekem mi közöm a nyomorukhoz? Szeretném azt mondani, hogy semmi, de sajnos élve kell nekem a nyavalyás mágus, akinek jólétéhez kell az árnyvadász jól léte. Egy szög miatt a patkó elveszett, máskor verd be azt a kibaszott patkószeget!
- Ennél jobban ismersz már. Ha bántani akarnám, elérném, hogy te tedd meg. - Mindig csak őszintén. Megtehetem, esetemben soha nincsenek következményei a dolognak.
- Nem miattad. Magam miatt, bár azzal a szándékkal érkeztem, hogy megegyezhetünk és nem kell kényszerítenem téged, Magnus. Tudja egyáltalán, hogy mekkora veszélyben van? Nem tőlem, de én nem is vagyok ellenség. - Alexander arca felé nyúlok, simító gyengédségem nem ér célt - megint Bane hálószobájában vagyunk, ruhában, ő az ajtóban kezében a poharával, én pedig az ágya szélén ülve, magam mögött elnyújtóztatott szárnyakkal.
- Következmények nélkül elutasíthatsz. Részemről legalábbis nem lesz következménye annak, hogy nemet mondtál. - Fáradt mosoly: vajon ha levenném róla a kezem, hány dögevő jönne a koncra?
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"


+18
Azt kéne tudnom, hogy Abbadonak van-e fogalma arról, szeretnék tőle valamit? Amiatt van itt, vagy Ő szeretne tőlem valami, akármit? Amitől nem leszek boldog tudatállapotban, ha az orromra köti. Biztos vagyok benne, hogy a bukott nem nem játszani jött, bár jellemző is lehetne rá. Hosszú életem elenyésző az övéhez képest, már akkor ismerte a Föld jövőjét, amikor az emberek gondolata is csak kósza ötlet volt. Amikor mellettem van ő, vagy valamelyik társa, megdönthetetlennek hiszem a teremtéstörténetet, de sokkal jobban szeretnék Darwini elvek szerint élni, úgy is van logikus magyarázat.
Mégsem kétlem, hogy a kettő együtt lehetséges. Isten, legyen az bármi, pont úgy lehet az egyik eredménye, mint a másiké. Ki tudja, mit nevezünk Istennek? Egy ideje nem kutatom, amióta a gonosz felfedte előtte ezerszínű arcát.
Az, hogy ő most itt van, előszele valaminek, valami nagyobbnak, erősebbnek, mint nekem arra most szükségem lenne. A Bukott nem rest akkor sem jönni, ha csak játszani akar, de most valahogy nem ezt érzem belőle. Az, hogy Alexander személyével zavar össze, jelzi, hogy mennyire nem vesz komolyan, lehet kár lenne. Ereje, tudása sokszorosa annak, amit én képviselek, sőt, amit bármilyen lény a földön. Az angyalok hatalmas tudás birtokosai, de pont olyan kiégettek, mint azt elvárnánk tőlük. Megéltek megannyi csatát, elbukást, felemelkedést, álltak ezen az oldalon, majd a másikon is. Nekik ez csak egy játék, nekünk pedig maga az élet. Igazságtalan a sors, hogy pont ez a szívtelen dög jár a nyakamra, na nem mintha a fivérei jobbak lennének.
Alexander játékba hozása egyenlőtlenül osztja meg a térfeleket. Hiszen máris elbukni látszom, gyengédséget von a szívem kérges felületére. Megannyi csalódáson túl és közel sem innen, sebezhető vagyok, túl drasztikusan látom a világot.
Zavarba ejt, összekuszálja biztosnak hitt elveimet, élvezetének tompa köde lebeg előttem, a lelkem mocskában dagonyázik, mit is vártam tőle?
Ha megadnám magam, pont úgy rám unna, mint bárki másra. Ez nem lehet kérdés.
Nem látok a fejébe és ezt nem is bánom, félek, hogy a benne lakozó mocsok megfogasztja az élet adta örömöktől.
Bőrének érintése minden ízében Alexander, pedig halványan érzem mögötte az angyalt is, mégis döntő, hogy a szerelmem fenekestül forgatta fel a világom és jobban hiányzik, mint azt hihettem volna. Azt tanultam, hogy élj meg mindent, éld meg, ha boldog vagy, ha szomorú. ha fáj, ha a szíved ezer darabra törik, mert egyszer kiüresedsz és nem marad semmid.
Hátammal izmos mellkasának simulok, ujjai tudom, hogy fokozhatnák a gyönyört, sőt, csak elsóhajtom a kérést és megadja, ha más nem, hogy később a szememre vesse. Mégis ellen kell állnom. Abbadon ott van belül, minden mozdulat, hang az övé.
Elmémre robbantja az emlékeim ízét, csókok utórezgését, érintések okozta tüzesedő bőrfelületet, nevetés peremén bujkáló búja élvezetet. Játszik velem, hagyom. Muszáj kicsit elterülnöm benne, mert megveszek a hiányától és ezt pontosan tudja jól, ezt használja ki.
Elfog a vágy, hogy engedjek neki, szerelmezzünk egy jót, csakhogy... a meztelen test mögöttem az, amit akarok, a lélek messze jár. Szex lenne, pőre, vad, búja, nyers. Nem kérek belőle.
Mégis hagyom, hogy az elémbe tűzze a vágyak képét, halkan felnyögök, ujjai még rajtam pihennek, tudom, hogy a tenyerébe feszülök, keményebb nem lehetnék. Képeket rögzítek, amelyen Alexander és én élvezzük egymás testét, hiába tudom, amit kell, mégis elveszek benne. Lehunyom a szemem, megvonaglik a csípőm, könyörög a folytatásért.
Élem, hogy közölni akar valamit a paradicsom megidézésével, de sajnos a vérem lefelé áramlik, ezáltal kissé kótyagossá téve a buta agyat.
Esdekel a tiltakozásom, felpattanó szemhéjam mögül a képek égő tűzként tűnnek tova, megbélyegezve engem a múló idő fájdalmával. Nélküle, akár még engedhetnék is Abbadon akaratának, ha ehhez lenne kedvem.
Fájó jeget fecskendezek az ereibe, talán jobb, ha lehűti magát. Jómagam is fázni kezdek. Nem bántom komolyan, nem maradna megtorolatlan. Figyelmeztetni szeretném csupán, hogy ezt a játékot bőven ketten toljuk. Kétélű fegyver ez, pont annyit adok, amennyit elveszek. Neki mondjuk több kéne és ez valahol hízelgő rám nézve. Más szemszögből pedig roppant lealacsonyító. Hiszen nem próbál elhódítani, nem próbál megszerezni, tényként kezeli, hogy a birtokában vagyok, márpedig megint téved.
A testéből áradó hő hatalmas léptekkel távozik, ahogy jeget borítok az elméjére, testébe.
Fel sem fogom mit kell látnom, amikor a Bukott "témát" vált, behúz minket az én drágám belső szférájába, elfog a félelem. Hányszor tehette ezt meg úgy, hogy fogalmunk sem volt róla? Milyen hatalommal bírnak Isten katonái? Mi pedig azt hisszük, hogy győzedelmeskedhetünk felettük.
Kibillen alólunk az ágy, és a magam meztelenségében a szerelmem szobájában találom magam, mintha álomban lennék, egy másik világban, noha nem az más, csak a dimenzió. Hajtogatott papírlapok. Ez jut eszembe róla.
Az angyal teste halványan veszi fel a fagyos kékség szépségét, tudom, hogy hagyja elhatalmasodni magán, simán véget vethetne neki, ha akarna, de nem akar. Ő ilyen, Ellepi a jegesség, a szívéig hatolna, ha lenne neki. Testemről lecsúszik a keze, felsóhajtok. Végre talán majd tudok gondolkodni is.
Szavai megütnek, belém hatolnak, ködbe vonják az elmém, ha nem folytatná, elnevetném magam. Gyűlölöm, hogy macskának néz, fel tudnám rúgni érte. Nem vagyok egy rohadt macska, még a szemem is szégyenlem. Az egyik jele annak, hogy romlott vagyok, egy féreg az emberiség testén.
Agyalok rajta, hogy át tudok-e nyúlni a vékony rétegen, hogy ruhát vegyek magamhoz, zavar a pőreségem. Mégis elnevetem magam.
- Eljössz hozzám aztán fenyegetsz, sosem változol meg. - játszott sértettség a hangomban. Kár, hogy tudom, hogy megtenné, amivel zsarol, képes lenne rá és élvezné is. Az egy másik tészta, hogy nagyon nehezen jutna el Alexanderrel odáig.
Kérdésre lesütöm a szemem, nyílik az ajtó, a vadászok harci öltözékében besétál az igazi Alexander, mint aki megneszeli a jelenlétünk, körbe pillant, gyanakodva méregeti a falakat, de nem akad meg a tekintete rajtunk.
- Azt hiszem pontosan tudom mit rejt a szívében. - hangom mégis bizonytalan, lesütöm a szemem. Nem bírom meglesni a titkait. Rettegek, hogy megtudom valójában mire gondol és félek, hogy nem. Ha gyűlöl, azt jobb lenne tudom, akkor... akkor csak vége lenne, elengedhetném, talán egy évszázadocska és már nem is vágyom majd rá, lehet egy élet is kevés hozzá, egy halhatatlan élete.
Levegőt is alig veszek. Figyelem, ahogy ez a gyönyörű gyermek gyanakodó tekintetébe burkolódzva ledobja magát az ágyára, hanyatt fekszik, lábait feldobja az ágy szélére, tenyere a hasára siet, másik a feje alá és szuggerálni kezdi a plafont. Mellé szeretnék feküdni, neki simulni, beszívni csodálatos illatát. Én ártatlan szépségem. Sajnos a vágyam nem csillapszik, nem is tud, míg őt nézem.
- Ne bántsd őt. - olyan halkan kérem, mintha meghallhatna minket. Sejtem, hogy nincs vége, ahogy azt is, ha sok időt töltünk itt az árnyvadász meg fogja érezni, észre fogja venni és nem tudom majd kimagyarázni.
- Hagyd őt békén, neked nem kell, miattam meg, hidd el, nem éri meg. - elárulom magam, a szavaknál többet mond a hangsúly, ami jószerivel térdre veti magát, a lábához dörgölődik, csak mentse, akit szeret.
Lávaként zúg át rajtam a telhetetlen vágy, hogy mellé simuljak az ágyra és ... csak... magamba fogadjam mindenestül.
Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
A fejében, a gondolatai közt hallhatja feldoromboló mosolyomat - minket angyalokat istenekként tisztelt az emberi nép, függetlenül a vallástól; Minden kultúrának megvan a maga szárnyas, humánforma alakja aki csodás dolgokra képes - csodásan brutális dolgokra - de ha csak a kereszténységet vesszük: bukás előtt, után és közben egy angyal jelenlétében térdet hajt mind... A hívő persze nem felejt el kérni, esengeni némi csodáért - hozzám, hozzánk angyalokhoz fohászkodik abban a pillanatban s nem a Mindenhatóhoz.
Magnus Bane csinos kis fejében miért nem merül fel annak gondolata, hogy homlokát a lábfejemhez hajtva kérjen tőlem, a teremtésnél is öregebb lénytől? Persze megengedem neki zsenge korára való tekintettel, hogy önhitt legyen és áltassa magát - mágiatudó, félig ember, félig démon... De olyan messze elmaradnak mögöttem a legnagyobb démonok is, ahogy a legyek a sastól. Miért nem kér tőlem? Nem kufárkodok lelkekkel, sőt - a babiloni szajha persze elbaszta, pedig dimenziókon innen és azokon túl mindenki akar a háziállatom lenni... Csak Magnus nem.
Neki nincs rám szüksége. Szórakoztat.
Kedvemet lelem a testében, vágyakozásában, zavarának riadt színeiben - pedig a testiségnek semmi köze az érzelmekhez, egyrészt fajfenntartási ösztön, másrészt kefélni nagyon jó; A monogámia az ami természetellenes! De ha nem házasságtörés, vagy szodómia vádjával halálra kövezés a visszatartó erő, akkor itt van a már említett szerelem dolog. Sammael malmára hajtja a vizet, s én semmit sem sajnálok tőle... de ha valakinek megadatik az értelem, a felismerés tehetsége, úgy miért a kárt választja a haszon helyett?
Túl üzleti a felfogásom, vagy belül halott vagyok?
Hang és képek helyett most érzésekkel borítom el a tudatát - bókolhatnék szavakkal, érintéssel, helyette megosztom mindazon benyomást, amit pőre testének látványa okoz: elégedettség, mohó többet-akarás és vágy. Gőg, Falánkság és Bujaság.
A főbűnökkel táplálkozók számára olyanok lehetünk mint dimenziókon átfénylő jelzőtűz, de a lángot körülvevő fénypászma figyelmeztetés a koszos kis démonoknak: idetolhatják a képüket csemege reményében, legkisebbtől a legnagyobbig bármelyik jöhet, de "élve" biztosan nem távozik... Magnus Bane az enyém. Ugyan ki feddne meg néhány pokolbéli lény elveszejtéséért? Isten? Le sem szarja. Lucifer? Csak egy laikus lenne képes túlbecsülni őt.
Mást kér a szája mint a teste - törleszkedik hozzám, csak hogy megmarhasson: vajon minden házikedvenc ilyen? Kisállatot tartani olyan, mint azt mondani valakinek "itt a szívem meg a lelkem, csinálj belőle hamburgert és jó étvágyat"?
Azt hiszem. Türelmes vagyok vele, elnéző - másnak már letéptem volna a fejét, mást már engedelmességre bírtam volna vagy megerőszakolom, de a macskaszemű éli a szeretetem, hogy egyidejűleg fel se fogja, hogy mennyire szerencsés...
Édenkerti milliőben gondolattal cirógatom, képzelje csak maga elé ahogy hátulról magamra húzom, s miközben meglovagol, miközben négykézláb ereszkedik, a szemünk előtt játszódik le az óra, amikor elbaszta az emberiség... Nem, nem Lilithről beszélek, változik a kép - magától értetődően rühellem őt is, ahogy minden démont, s nem is Éva a gond: a hímpéldány kétszer is belebukott a dologba, hm?
Nem Évából kell új, hanem Ádámból.
Magnus Bane pedig még mindig ellenáll nekem. Ne, ne.
Elborít a jég, bár elboríthatna a tűz is, tikkasztó szárazság vagy tengerár - de ez csak fájdalom, nem pedig angyalokra kottázott varázslat mellyel megidézni, elűzni, bebörtönözni is tudna... A macskanézésű nem gondolja ezt komolyan.
Tévedtem, mégis szeret.
Változik a táj, ágy nélkül toppanunk be Alexander Lightwood szobájába - ó tudom, a védelmező pacák, de nem, nem vagyok démon: mintha a mostban lennénk, s a megfelelő síkban, míg az ajtó nem nyílik; Minden hang mintha víz alól jönne - az ő dimenziójától csupán egy, egy hártyavékony választ el minket.
Senki nem vádolhat kukkolással - ők azok akik nem látják, hallják, vagy érzékelik a jelenlétemet. Állam vonaláig kúszik a jég, beteríti a meztelen testem bő hetven százalékát, szárnyaim végén ül meg a zúzmara - elengedem a mágust. Alexander Lightwood lehelete meglátszik az egyébként meleg szobában egy pillanatra.
- Mielőtt elragadtatnád magad, cirmos... Ha még egyszer nekiállsz élesíteni rajtam a kis karmaidat, az alakodban fogom rommá kúrni, és te végignézed innen, értem? - sóhaj - Akarod tudni, hogy mi jár a fejében? Mi van a szívében?
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"


+18
Gyűlölöm az összes démont, sebezhetővé tesznek. Én nem vagyok árnyvadász, én nem küzdök ellenük olyan hévvel, mint Ők. Abbadon a lelkem egyik részének a rabja, pont úgy mint fordítva. Ha kedve szottyan rám, jön és kitesz az izzó napra, hogy leégjen a bőröm, érezzem, ahogy a húsom pörkölődik. Halandóság után álmodozom, a közelében tettem már többször is, mégis mindig örülök, hogy nem tehet bennem maradandó kárt, talán mert nem is akar. Noha a lelkem zúzta már millió darabra, mutatott már rá gyengeségemre, veszendőségemre és arra, hogy míg ő örök, én csak meglehetősen hosszan élek, egyszer úgyis elszökik a lelkem egy sóhaj kíséretében. Ha nincs szerencsém ott lesz és még meglovagolja a kínjaimat, hogy belém törölje a lábát még egyszer, utoszor.
Alexander teste mögé bújva a játék nagyon egyoldalú. Máris vesztésre állok, hiszen a makacs árnyvadász úgy hiányzik az életemből, mint levegőkorty az hideg éjszakából.
Kérni szeretném, hogy hagyjon magamra, menjen el, de hagyja itt az emlékét, Neki, neki, aki mélységesen hiányzik, akiért a szívem lüktetése szól. A vér pulzál az ereimben, ahogy nézem Őt, az ágyamon fekve, hívogatóan pörén, puha bőrébe öltözve.
Tekintetem végig siklik a testén, a begyógyult sebeken, a lüktetni látszó rúnákon és nem érti az szívem, hogy miért lázad az agyam.
De valahol mélyen tudom, hogy ez nem Ő.
Abbadon kihasználja a gyengeségem. Visszaél a vágyaimmal.
Vágyom Rá, Utána. Megőrülök, annyira.
Fáj belül, a lelkemben. Döntöttem és úgy látszik rosszul, azzal, hogy elengedtem, hogy szeretnék neki esélyt adni arra, hogy normálisan éljen.
De rém megjelenése egy új remény sugarát lobbantja a látómezőmbe.
Nagyot nyelek, az Ádámcsutkám meghintázik a torkomban, összeszorul a gyomrom. Igen. Igaz. Szükségem van Rá. De nem a Bukott testére húzva, akár egy maszk.
Hangja betölti a teret, szíven simogat, lehúzza a hőt a testemből, körém tekeredik, akár egy kígyó. Belebújnék, élvezném, de aztán belém robban, összeránt, a szívem kihagy egy ütemet, akaratlan odakapok. Elakad a légzés iránti vágy, addig nem is veszek levegőt, míg égni nem kezd a tüdőm, míg a fájdalom nem múlik, hiszen magára vonja a figyelmem az ágyamban fekvő kívánatos test.
Talán nem érti, talán tényleg nem tud szeretni. Nem értheti hát, azt, amit érzek. Mivel nem érti, aggyal sem éri fel. Kicsit sajnálom, hogy oly régóta leledzik a létben, közénk okádták és ezt a nemes érzületet nem tapasztalhatja meg. Pedig ha lelkébe markolhatna, érezhetné...
Mellé ülök, közelebbről szemrevételezem, látom, hogy engem hergel, azt is tudom, hogy Alec nem tenné ezt. Nem ennyire szabad elvű, nem kínálkozna így fel, ehhez túl szemérmes. Ajkára siklik a pillantásom, ujjaim alatt vibrál a bőre, érzem a hegek tarkította bőrt, a kemény széleket. Tökéletes így is.
- Rád nincs, rá lenne. - szükségem. Nem szabad elfelejtenem, hogy Ő nem az, akinek látom, ha akarnék átláthatnák a mágián, de akkor ennyi sem jut belőle.
Rá akarok hajolni a mellkasára, ajkammal ízlelni, puhának tűnő szőrzetébe fúrni az arcom.
levegőt sem merek venni, nehogy elmulasszak valamit.
Ujjaim alatt gyűlik a forró mágia, hogy ha elkészültem a testébe oltsam, mégsem bírom bántani, hiszen a test... a test tulajdonosa életem értelme és sajnos tényleg az. Amióta elhagytam nincs más csak a kín.
Bámulok rá, iszom a látványát. Tudja vajon(?), naná, hogy tudja, hogy még sosem láttam a szerelmem meztelenül ennyire kéjben úszva, ennyire feltárulkozva, hogy a bőrét még nem érintettem a combján, s ő most elveszi az elsőt tőlem. De talán az utolsót is neki adom.
Törleszkedik a takaróhoz, elfog a féltékenység, mágiát oltanék a bőre alá, hogy kicsit vissza rántsam, hogy a Bukott felszínre ússzon, meg sem lep, hogy a saját szívembe furakszanak az apró szikrák, amiket neki szánok, nekem mégis felakad a szemem tőle, elfogy megint a levegőm. Neki szánom, én kapom.
Mire észbe kapok, lecsillapszik saját energiám, búcsút veszek drága ruháimtól és egyszeriben zavarba jövök. Elfog a pánik, hogy talán nem lát szépnek, nem lát kívánatosnak, nem akar, pedig lássuk már be, hogy ez itt előttem nem Alexander, de az illata az orromban, ujjaim alatt a bőre, az arca, a szája, a szemei, mind, mind Ő. Lételemem a mágia, most küzdenék ellene.
Szégyenlősen pillantok végig magamon, akartan húzom ki a hátam, érintése alatt utat engednek a combjaim, pedig nem akarom.
Könnyebb lenne eltolni, kirázni magamból az egész ámulatot, mint kutya a vizet a szőréről, de ez az Ő érintése mégis.
Halkan felnyögök, ahogy ujja akarásomon siklanak végig, lehunyom a szemem, mélyről szívom be a levegőt, megőrjít a kín.
Tudom, hogy ez nem Ő. Nem Ő fonja ujjait keménységem köré, nem Ő az, aki felém lendül, aki az ölembe siklik, és akit két kézzel ölelek magamhoz. Nyitott tenyerem a gerincén siklik végig, le a derekára, homlokom a mellkásának döntöm, beiszom a látványát, hiszen a takarót valahol elhagyta.
Mohó kíváncsiággal követem a vékonyka szőrcsíkot az ágyékára, akkorát nyelek, megfájdul a torkom.
- Kérlek! - szeretném bántani, felégetni a bőrét, lezsibbasztani az agyát, kést mártani a mellkasába, hogy ezt teszi velem, csak vesse le ezt a testet, amitől az őrület kerget.
Mégis rápillantok, hagyom ajkát az enyémnek simulni, mire észbe kapok, elnyílik a szám, viszonzom a puhatolózó csókot és valahol tudatos bennem, hogy nem kéne, de Alexander ajka simul az enyémre, az Ő íze párál a számba. Két tenyeremmel a hátát markolom, nyomot hagyok a bőrén a körmeimmel, mélyet, fájót, vérzőt.
Érzékelem, hogy valami megváltozik körülöttem, a levegő is hidegebb lesz, lúdbőrözik a testem, a combom, a hasam.
Csókja elemészt, kőkemény akaratának a látványa a retinámra ég, el nem mondhatom mennyi mindent tudnék vele kezdeni.
Eltépem magam a csókból, ujjaim közül kisiklik, mögém kerül, sóhajjal jutalmazom újabb érintését. Lustán hátra döntöm a fejem, a vállán pihenek meg, mégis magam elé pislogok, érdekes lenne a mozi, ha... ah.
Nyitott tenyerem siet a kezére, hogy megállítsam, hangja belém költözik, szírverésemtől alig hallom mit akar közölni. Nem Évát látom magam előtt az édenben, Lilith ölt testet, ő lévén az első, aki elhagyta az édent, mert nem hajlott meg az Úr akarta előtt, s lett később szerelmese Sammaelnek, Abbadon fivérének.
- Ne!- nem lehet. Minden porcikám akarja, hogy együtt legyünk, hiszen Alexander megváratott, és amióta besétált az életembe, nem voltam senkivel... A vágy gyöngyözik a testemben, így érezheti magát egy pohár pezsgő, amikor a buborékok felfelé szállnak.
- Ne! - ujjaim ráfognak az övére, muszáj a mozdulatot megállítania. Másik kezem a combjára siet, körmeimmel vájok bele, tekintetem nem veszem le a látványról.
Vágya nekem feszül, az enyém lüktet a szorításunkban, eddigre markolom a kezét. Hullámzó erővel gyűlik bennem a mágia és tudom, hogy bántani fogom, pedig mellkasa a hátamnak préselődik, vágya közénk, keze engem kérlel, mégsem adhatom meg.
Zihálok, fújtatok, erősebben szorítom a combját, jelzem, hogy kész vagyok harcba szállni, iszonyat szexi lenne totál meztelen, de az Édenbe... nos nem lenne meglepő.
- Engedd el a testét Bukott, s az enyémet is. - dadog a hangom, ahogy könyörgőre fogom, most még kérem, aztán nem leszek ilyen illedelmes.
- Minek... minek hoztál ide? - sejtem, hogy ez is egy illúzió, de ilyet a mozik sem tudnak. Lilith testet ölt a legősibb démon, mindannyiunk anyja, noha méhe nem adhatott soha életet.
Szabadulni kéne, ha nem vesz körül Alexander, akkor majd tudok gondolkodni. Akkor lesz erőm kiszakadni ebből a groteszk meséből.
Felmorajlik az energia bennem, macskaszemem a legelső mesék egyikét fürkészi, combját maró kezem alatt sistereg a mágia. Jégszilánkok futnak a testébe, noha ez is csak illúzió lehet, mégis elhiszem, hogy fájhat neki. A szívét veszem célba, remélem van neki.
Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Alexander Lightwood tekintete megrebben a finom érintés nyomán, a fali gyertyák visszfényében kéjpárásan csillan a szem. Dús ajkait sóhaj hagyja el, majd az alsóba vájja fehér, szabályos fogsorát, s a gyönyörködtetettek mosolyával hajtja hátra a fejét a párnán... Rá kell ébrednem, hogy Mr Lightwood egyáltalán nem használja ki mindazon lehetőségeket, melyek szépségéből fakadnak és egyszeriben kíváncsi leszek rá: vajon milyen önmaga elől is titkolt vágyakat találnék a lelkében, ha kezemet fölé simítanám, mit találnék az elméjében, ha erővel feltépném azt?
Ám vissza a mostba, a mágushoz, élete szerelmével foglalkozom majd később - végtére is enyém az örökkévalóság.
- Mert szükséged van rám. - Dorombol fel Alexander hangja, az epekedő duruzsolás pedig mint a tóba hullott kavics által keltett gyűrűk a víz felszínén: a rezgések hosszan kitartanak, visszatalálnak és körülölelik Magnust, míg az fájdalmat okoz. A fiatal test élveteg ívbe feszül, csípő moccan, törleszkedik, de Bane megátalkodott módon... Nem a szerelem intézményén akadok fenn, hanem a mágus szerelmén - századok óta, születése óta, fogantatása óta ismerem, szól róla prófécia s igen, megjövendölték őt magát, egészen nekem. A tenyérjós elméje persze megbomlott, amint tekintetét merészen levette a vonalaimról, hogy a szemembe nézzen - szíve mellüregében szakadt szét, pedig csak egy pillantásnyi jutott neki az én öröklétem fájdalmából: milyen kár...
Elhagynám rögtön az árnyvadász alakját, amint a boszorkánymester felhagyna a tiltakozással, de minél jobban gyötröm, ő annál többet mutat megmételyezett lelkéből. Szereti a fiút, a történelem során először szeret valakit igazán, az életénél is jobban. Milyen megindító.
Mennyire ki fogom én ezt használni...
A számra pillant. Érzem az elszántságát, a fenyegetést, a fodrozódó mágiát mely ujjai végét zsibongatja, de mégis az számít csupán, hogy a számra pillant. Alexander szájára. Sóhaj.
A megfelelő dimenzióban láthatná, ahogy Mr Lightwood zöld (?) szemei fakulni kezdenek, mígnem egybeolvad a szemfehérjével pupilla és írisz, együtt fénylenek fel, mintha csak a fiatal vadász elnyelte volna a Napot, hogy az nézésén keresztül ragyogjon tovább, nyitott száján keresztül szökjön el s váljon fénylő párává. A megfelelő dimenzióban az erőm fényként mutatkozna meg, de földi síkon csak a szemhéjak nehezednek el, kecses ujjai hegyén keresztül érezheti, hogy felzubogó mágiáját hogy szorítja vissza az ereiben - tolja maga előtt, mígnem eléri a szívet (érzetre).
Alexander Lightwood kifújja az előbb beszippantott levegőkortyot, akárha gyertyát fújna el, Magnus Bane testéről pedig atomjaira foszlik a ruhák szövete.
A tükör felé pillantok, ahol látom őket és magunkat egyszerre, már-már az édeshármas illúziójába ringathatnám magam - vajon benne lennének? Ha az életük lenne a tét?
Nem rázzuk le magunkról Bane kezét, de leheletfinom simítással talál a miénk a combjai közé: a nők legalább le tudják tagadni felajzottságukat (a laikus szem és a rossz szaglás előtt mindenképpen), de a boszorkánymester jelentős és igazán szép vonzalomra duzzadt. Megsértődhetnék, hogy ez voltaképpen nem is nekem szól, de szégyent hoznék a hedonistákra az önérzeteskedéssel, hm?
Négy ujjam és őrületet rejtő vonalakkal telt tenyérpárnám közé szorítom, hüvelykujjam ingerlő köröket ír le a csúcson - mintha csak damilon húzna egy ügyes bábjátékos, úgy ül fel Mr Lightwood az ágyban, tereli el a fenyegető kezet, hogy zsenge és ruganyos alakjával, édes súlyával megtelepedhessen a mágus combjain, akarását egészen rászegezve, ajkait nyelvének hegyével ingerelve nyílásra.
Kitépem a valóság szövetéből ezt a tenyérnyi kis foltot, csillagoktól szikrázó éjszakai égbolt alá kúszik az ágy s benne mi ketten - Alexander arcáról pedig eltűnik az általam... talán legjobban tapasztalatlanságként definiálható szelídség, melyet Magnus gondolatai közt találtam róla. Míg az első emberpárt s a teremtés hajnalát figyeljük a háta mögé kerülök, pumpáló simogatással illetve vágyát - mellkasom a hátánál, keménységem alant feszül neki, az árnyvadász pedig kevély mosolyt duruzsol a fülébe, hangja mégis csupán fejben szól.
- Azt akarom, hogy szeretkezz velem, hogy élvezz nekem... - Azt Magnus magától is tudja, tudnia kell még így is, az illúzió és a valóság határmezsgyéjén állva, hogy a helyszín megváltoztatása jövetelem egy lényeges szegmensét jelenti - kefélni ott Brooklynban is tudtam volna a macskaszeművel, ahhoz nem kellett volna az Édenkertbe jönnünk, ahová csak álmában hoztam el a régmúltban.
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  

[/quote]
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"

Reszket a szám széle. Összeomlik bennem minden, hiszen a vágyam itt áll előttem, minden értelemben. S az egész mégis egy ócska hazugság. Maryse pontosan elmondta már nekem, hogy ez igaz a kapcsolatomra is az egyetlen, még élő fiával. Talán Max az oka annak, hogy máshogy látom a dolgokat. De attól, hogy én szakítok az idősebbik Lightwood fiúval, ő még nem lesz heteró. Akkor is az a srác marad, aki talán még mindig Jace iránt táplál szomorú érzelmeket.
A gyomrom ideges táncot jár, mintha lepkék ezreit gyilkolná egy falánk mókus bennem, és a belső szerveim menekülnének a testemből, a bőröm préseli össze a csontjaimat, a hús perzselő lesz, zavaró. Égek bentről, a csók pedig rátesz egy lapáttal. Nagyon mélyen az elmém egy kicsi zugában riadót fúj az értelmem. Tudom, hogy az angyal szórakozik velem, hogy unalmát üti el éppen, ahogy azt tette már nem egyszer és nem is kétszer.
Tekintetem megleli a jelenleg élénkzöld szempár mélyén Abbadon sajátját.
Emlékek robbannak az agyamba. Amikor a német parasztháborút vitattuk meg, melyet élvezettel bontakoztatott ki, ő maga véres kardot lóbálva vonult egy másik csatába, nem számolva, hogy melyik oldalon hullik el az ellenfél, a török pont úgy ellenség volt, mint a magyar. Sammael az oldalán nyargalt, később és korábban is eljött hozzám a Bukott. Ahogy most is. Italt töltött az enyémből és fondorlatos terveket eszelt ki. 71-ben lepantónál Fülöp fülébe súgta eszetlen terveit.
Jóval később Cullodent a szívemre vettem, kiröhögött, pedig a jakobita sereg alig kevesebb, mint 1000 emberrel számlált kevesebbet, mint Cumberland hercegé. Eljött hozzám, itta az italom, az ágyamban próbált elcsábítani, bőrén még izzott a háború ziláltsága. A harmincéves háború… igazi kegyetlen húzás, mégis zúgott az elégedettségtől. Akkoriban azt hittem bizalmába fogad, hogy neki is kell valaki, de hamar kiderült, hogy dicsekedni jön, hogy létezése első pillanatától tudja, mi a dolga a teremtésben. A lelke nem akkor veszett oda, amikor hajókat, gyalogokat, lovasokat küldött néma sóhajjal egymás ölésre termett karjaiba, hanem amikor az atyja megteremtette, olyannak, amilyen. Lovas, az apokalipszisé. Nem vitathatom el a sikerét. 18. század, izzott a haragtól, élte világát, sokszor meglátogatott, búja álmokat bocsátott rám, bujákat, forrókat, lüktetőket, noha nem volt velem, mégis égett a harapástól a mellkasom. Arra keltem, hogy hátam ívben feszül, izzadt mellkasom sűrűn emelkedik, és vágytam a közelségét.
Azt hittem kivételes vagyok, azt hittem a kapcsolatunk szól valamiről, szólt is, Róla. Megtanultam nem térdre borulni előtte, nemet mondani felkínálkozó lehetőségekre, elvette őket az álmaimban. Annyi és oly sokféle képen üzekedtünk bennük, hogy néha elhittem valóság. Aztán megtanultam kizárni belőlük. Magával vitt Bastille ostromához, összetörte a szívem, nem, nem szerelmes voltam belé, sosem voltam, de egy ideig hittem az emberekben, aztán jött az egyik kedvence, Napóleon. Pont úgy megszállta az álmait, mint nekem, mesélt róla. Többé nem tudtam őt kizárni. Elkezdtem nagyon félni tőle, és közben ellopta a lelkem. Még mindig nem kérdeztem mit akar, pedig kellett volna. Azt hiszem csak beszélgetni szeretett volna, hova tovább dicsekedni. Forradalmak, szabadságharcok, felkelések jelezték keze nyomát. Megkérdeztem; miért? Miért mondja el? Mert fáj nekem, mert naiv vagyok, s mert unatkozik. A világháborúk talán kicsit neki is fájtak. Még el sem vesztem az árnyvadászok, és démonok közötti csatározásban, csak a világot nézem ezeken felül.
Megannyi álmatlan éjszakán okozta az elsuttogott vágyaival, ha pedig aludtam napokig velem maradt, aztán eltűnt hónapokra, mint most.
Megint szeretném megkérdezni, mit akar? Miért Alexander bőrében próbál megőrjíteni, de nem megy. Csak a mohó vágyak maradnak, a letisztult érzések.
Mondd, neked vannak ilyenek?
Olyannal fenyít meg, ami fáj, túlságosan fáj. Tudom, hogy képes rá, arra is, hogy háborút robbantson a világunkra megint, csak rá kell ébrednie, hogy erre lett teremtve.
Szavaim süket fülekre találnak, bőrömön még érzem Alexanderét, s közben valahol mélyen a sajátját is.
Szeretném megmenteni, még ha nem is lehet, nincs mitől, ez a sorsa, ez ő. Pillanatnyi kételyt nem hagyok a felől, hogy a szerelmemért harcba szállok, ellene és a világ ellen egyaránt, tudnánk egymásnak ártani.
Kinyitom a szemem, azt sem tudom, mikor menekültem a csenevész szürkeségbe előle.
Elfordul tőlem, iszom keskeny csípőjének látványát, formás combjának mozdulatait, hökkenten fut ki a levegő a tüdőmből, ahogy pőrén elfekszik az ágyamban. Topmán nyögök fel, megint elfelejtek gondolkodni, nem látom már a Bukottat, a háborúk urát. A férfit látom, akit imádok, enyhén szőrös mellkasát, lapos hasát, a vékonyka szőrcsíkot, amitől összefut a nyál a számban, izmos combját…Lopott pillantás a takaró fedése előtt, megmoccan az ádámcsutkám, ahogy nagyot nyelek.
Gyomromban megszűnik a feszítő félelem, Érte, Alexanderért, a vágy veszi át a helyét. Bújt már más testébe, hogy „bántson”, de azt hiszem még sosem voltam szerelmes. S most a legjobb fegyvert birtokolja, akaratlan mozdulok felé. Gondolattal ürít az elmémen, mint egy vizes poháron. Csak a látvány marad, az illata, a hangja, ahogy maga felé hív. Pontosan tudom, hol jár a keze közben, követem az útját a mellkasáról a takaró alá.
Fellüktet a vágy a combjaim között.
Tenyerembe vájok a körmeimmel, olyan erősen szorítom ökölbe a kezem. Lábaim felé indulnak. Sóhaja a srácé, akiért bármit feláldoznék.
Magamba szívom a látványát, formás vádliját, ahogy talpa a takaróra simul. Az ágy szélére ereszkedem a csípője vonalában, felé fordulva.
Zúgok a vágytól, a vér versenyt fut az ereimben, félek, hogy a józan eszemmel.
Balommal a térdét érintem, épphogy hozzá érve, talán csak a szőrszálakat érzi meg az érintésem. A kezem felfelé szalad a combjának vonala mentén, tekintetem az övében kutat válaszok után. Annyira akarom látni az angyalt benne, hogy el tudjak vonatkoztatni.
- Miért? – hangom elenyésző, inkább morgással vegyített sóhaj, az ujjaim a bőréhez érnek, forrósága fellobbantja bennem a hamvadó tüzet. Ujjaim megállapodnak a combjának hajlatában, erős nyomást fejtek ki, véremben gyűlik a mágia. Négy körmöm nyomot hagy a puha, finom bőrben. A nyelvemmel kéne simítani. Fájdalmat ígér a szorításom, nem kéjt akarok osztani, most még. Tehetetlenül pillantok az ajkára, ha megcsókol elveszek, de tudom, hogy nem teszi meg.
- Búj ki a bőréből, Bukott és mondd meg, miért vagy itt! – nem tudok másra koncentrálni, csak az ujjaim alatt lüktető érre, a bizsergető forróságra. Észre sem veszem, mikor változik a pillantásom aranyban úszó macskaszemmé.

Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

[quote="Abbadon"]

Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
És talán pont ebben rejlik a megértés nyitja - a lét alacsonyabb formáinak számára persze érthetetlennek maradó, ha egyedül kell megfejteniük, de hé, elmagyarázom! Pont az a lényeg, hogy van lelkünk, ráadásul öreg, öregebb a teremtéstörténetnél - emlékezni a világ első lélegzetvételétől kezdve egészen mostig, Magnus Bane fájdalmas szusszanásáig; Szeretni az embert, azt ami félig emberi, mert engedelmes és jó fia vagyok az Úrnak, mert a Bukásommal kapcsolatban mindenki téved: én nem okoztam csalódást, engem nem űztek el, tőlem nem fordult el Isten, szimplán csak nem arra szánt, amire az angyalainak többségét. Háború voltam, Halál, Éhínség és Pestis voltunk már Ádám megalkotása előtt is, nem utólag megalkotott kár-menedzsment - persze azt az Úr is tudja, hogy egyszer ellene fordulok, egyszer mind megtesszük, de nem a szeretet hiánya okán. Egyszerűen csak ilyen a természetem.
Lélek nélkül türelmem sem lenne a félvérhez, nem játszanék és nem süllyednék le a szavak erejével való fenyegetésig, ahogy kompromisszumok megkötésére sem lennék hajlandó: ugyanitt állnánk, csupán azzal a különbséggel, hogy a kezem nem Magnus testén, hanem az igazi Alexander Lightwood mellkasában lenne. Nem kérnék, de parancsolnék - vajon miért nem éri fel ésszel a humánszármazék, hogy a magamfajta ősi lény előtt illendő térdre ereszkedni hálából már azért is, mert eddig találkozásainkat élve megúszta s most sem téptem le a fejét (még)?
Talán pont a lelkem miatt nem bántom, századok óta nem, s nem csupán a hasznot látom benne - talán szeretem Magnus Banet, a magam módján szeretem és nem úgy, ahogy azt ő képes lenne elviselni... Talán.
Tükröt tartok a mágus elméje elé, felvett külsőm a tükörkép: az én külsőm nem változik a valóságban, de nagy tömegekkel vagyok képes elhitetni az ellenkezőjét; Ha nem lenne szerelmes Mr Lightwoodba, nem tudnék jóformán könyékig elmerülni az elméjében - de minden ellenérzése hiábavalóan rezeg a lét peremén, Magnus vágyik látni Alexandert, tudatalattija szinte a tenyerembe simul.
A testét, húsát viszont eltépi tőlem.
Válasz nélkül, szavak nélkül hagyom mi több, ellépek tőle és az ágy felé sétálok Alexander Lightwood alakjában - lépésről-lépésre tűnnek el rólam az árnyvadász ruhái, fegyvertartó szíjak, míg nem anyaszült meztelenül nyújtózom el az ágyban, hanyagul ágyékomra húzva a takaró fényes szövetét. Alexander Lightwood simogatja a saját, újra makulátlanul ép testét, tekintetében vágy izzik, félmosolya hív míg keze a takaró alá siklik: sóhaját visszhangozzák a falak.
- Magnus... - Hallom én a vehemenciát, látom a gyötrődést, érzem a fenyegetés valódiságát, de most nem annak van ideje, hogy szópárbajozzunk egymással.


❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"

Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele mennyire fáj a kis játéka, ez az oka annak, hogy csinálja. Miért nincs a bukottaknak lelkük? Ha valóban angyalok voltak, és Istenhez, mint jelenéshez, tartoztak, akkor mikor felejtettek el érezni? Hova lett a lelkük, amiben még voltak élő, futó érzelmek? Mikor lettek démonná?
Felkavarja lelkemben az álló éjsötét pocsolyát.
Abbadon ismeri minden félelmem és vágyam, egyszerűen mert belém lát, mert túl régóta ismerem, mert megannyi csatát vívtunk már meg, mert Ő mindig akar valamit. Most is akar, csak nem mondja ki, előbb megöli a lelkem, összezúz, aztán majd a megmentő szerepét kelti, és végül elveszejt.
Gyűlölöm, és csodálom, mert mindent bevet, hogy elérje amit akar és amilyen szenvedélyesen aljas tud lenni, olyan sikeres. Megfélemlítésben is tökéletes és megtévesztésben sem adja alább.
Magára ölti az árnyvadászom testét, és ettől felforr a vérem, akkor is, ha tudom, hogy más lélek lapul a testében, pedig esküszöm, hogy imádom ezt a külsőt.
Alexander olyan vonzó, hogy megőrülök, érintése áramot vezet a testembe, az ujjaimon keresztül.
Legszívesebben könyörögnék, hogy ejtse ki a nevem megint, olyan lágy dallammal, amire csak ő képes, s ettől a gyomrom a torkomba tolul.
Ajkára pillantok, megveszek a vágytól, a szájára szeretném sóhajtani.
Abbadon játéka csúfot űz az érzéseimből, nem vagyok képes megállítani, muszáj élnem vele, ha más nem így kaphatok belőle.
Ujjaim lesiklanak feszes mellkasán, a nyelvemmel kéne, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem Ő. Valahol mégis. Vajon mennyit érne meg nekem, hogy a testét megkaphatnám, na persze biztos vagyok benne, hogy az exangyal nem adná nekem, amit megkapni szeretnék. Minél jobban akarom, ő annál jobban el fogja venni.
Egy ideje nem akarok szerelmes lenni, kerülöm, mint macska a forró kandallót és tessék, jön Ő a hatalmas szemeivel,melyek a barnából ívelnek zöldbe. A tökéletes hangjával, illatával.... Hogy csinálja vajon az angyal, hogy még ez is megváltozik, hogy lesz külsőleg tökéletesen ő? Vajon, az érzéseiből érez ilyenkor valamit? Megkérdezném, de nem merem.
Rettentően vágyom utána, elmondani nem tudom, hogy mennyire. Nem lehet, nem lehetséges. Csak az ajka simulhatna az enyémhez, megveszek egy csókjáért. Azt nem kétlem, hogy Abbadon megadná, csakhogy a saját testében, ha kérném. Az sem kizárt, hogy megmaradna a kedvemért az árnyvadászéban, letolhatnánk egy kemény aktust, ha... ha akarnám, de nem akarom.
Tenyerem a hátára siet, saját elkeseredésem öntöm a mágiába, oltom a testébe a tűz nevében. Tudnám bántani, ha visszalép abba a testbe, amit valószínűleg ezer évekkel ezelőtt lopott valaki mástól, amiben ismerem, pedig annyi alakban jelent már meg előttem. Megannyi formáját ismerem, néha félek, hogy túl sokat. Tenyeremből izzó fájdalom harap a gerincére, meg sem lep, hogy nem lép el. Tudom, hogy a fájdalom nem kenyere, de nem is ódzkodik tőle, az én légzésem lesz, ami felgyorsul, az én pulzusom veri az ezret. Ha nem lennék halhatatlan, lehet elvinne a szív lebénulás.
Bánthatnám, elűzhetném, és visszatérne álmaimban, ahogy teszi, gondolom, amikor éppen rohadtul unatkozik. Belém bújik, a gondolataimba fészkeli magát, meglátogat ha ébren vagyok, ha éppen nem, emlékeket tol elém, amik meg sem történtek. Tudom, hogy direkt teszi, azt is, hogy ezzel kínoz. Aztán az arcomba röhög.
Ha angyal volt, nem lep meg, hogy elbukott.
Jégvirágként fut végig Alexander testén a tűz marása. Elfog a pánik, ha csak szóvá tenné, ha megint úgy nézne rám... míg a Bukottat szó nélkül bántom, a szerelmem más, neki nem tudok ártani. Lecsitítom a mágiát, ellépni nem tudok. Félek, hogy belém vezeti, hogy átadja a kínt, amit éreznie kéne, mégsem látom a zord pillantásban, hogy ne fogadná el a tüzet, ne éledbe új erőre benne.
Könyörgöm.
Csontjaimra csupaszít a félelem, mit meg nem tennék Vele, és Érte. Csak lépjen ki a testéből, csak hagyja, hogy agyamra lobbanjon a jég, hogy életképes legyek.
Megkínoz, ráteszi a szükséges színpadi kelléket, tenyerem alatt érzem a húst, ahogy szinte felperzselem, felszalad lapos hasán, elemészti a bőrét, orromba mar az égett zsír émelyítő szaga.
Ne! Nem akarlak bántani, könyörgöm.
Lenyelem a sikolyt, ami kifutna a számon, kell, hogy értse nem tenném ezt vele, ha Ő lenne, talán megmagyaráznám. Szemébe kiül a hitetlenkedés. Ne, Alexander, nem! Nem tudnék neked értani. Tarkómba fut a rettegés, elönti a testem, az agyam. Felsikoltanék mégis, varázsigét mormolnék, nem tehetem ezt, nem bánthatom, akit szeretek. Pillantásom egy ijedt nyúlé, ujjaim közt éled a gyógyító energia, és ekkor már a nyakán terjed a tűzvirág, eléri az ajkát, felzúg a vérem. Nem akarom végig nézni, mégsem bírom elfordítani a fejem. Ajka mohón csap le az enyémre, azonnal lecsukódik a szemem, íze a számba robban, valahol mélyen ott van a szerelmem, de csak a pörkölt hús jut el hozzám. Mégis perverz mód hagyom, hogy elvegye... mire kinyitom a szemem vége, vége, kell, hogy legyen. Alexander ujjai simítják a testem, érzem őket, egyszerre mindenhol ott lesz, válaszol minden idegsejtem. Merevedése a nekem simul, felnyögök, megszűnik az éget szag az íz, csak ő marad és a tudat, hogy Abbadon megint azt játssza, amit gyűlölök. Olyan hevesen tolom el magamtól, én esek majdnem hanyatt.
- Hogy mered? - neki akarom szegezni a kérdés, az ajkára sziszegni, mégis csak rekedt számonkérés. Arcátlan, pofátlan magabiztossága teszi ezt velem, és ezerszer mondtam már nemet neki, akkor is, ha éppen olyan testbe bújt, amit jobban kívántam bármi másnál.
- Teee...- vicsorba szalad a szám, míg tenyerem a mellkasán fekszik, nem merek ránézni, félek, hogy mit fogok látni. Alexandert elégve, megsemmisülve.
A hangja, az övé a kérdés viszont olyan kegyetlen, amitől hányingerem támad. Hátra lépek, keresem a magabiztosságom. Gyűlölet izzik a tekintetemben, amivel rá fókuszálok.
- Neked Ő nem kell! - belefulladok a kelő szélbe, orkánt is kavarhatna, csak Őt ne bántsa.
A választ meg pontosan ismeri. A világomnak vége szakad és garantálom az övének is. Mert akkor megölöm, a pokolba küldöm, ahova való.
Megbénulok a jelenésektől, ahogy a szerelmem egy örök körforgásban lesz játékszere a bukottnak, ahol a szolgája és kiáltását senki nem hallja meg. A tulajdonává tehetné, tudom, hogy képes rá.
Remeg a szám, érzem, és nem tudom megállítani.
- Hagyd őt békén...- különben? Mi a frászt tehetnék különben. Kölyök leszek, aki fenyegetőzik, aki nem rest félni. Kihúzom magam. Pillantásom dacos lesz és sajnos lepillantok az ágyékára. Francba.
Abbadon
❖ Bukott angyal

avatar
Tartózkodási hely :
Dimenziók között
Hobbi :
Káosz és anarchia
Karaktered arca :
Nikolaj Coster-Waldau
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Úgy érzékelem az elméjében, gondolatai közt beálló változást, mint éjszakai égbolton a semmiből előtűnő tűzijátékot: Alexander Lightwood alakja váltja ki ezt belőle, én pedig visszaélek vele szemrebbenés nélkül. Az emlékeiből lopom el a hangszínt, mellyel megszólalok majd, a lépteket, a mozdulatokat, az izmok árnyjátékba bújó hullámzását - nem én vagyok az, aki térdre kényszeríti a mágust, hanem a sóvár fájdalom...
Azt pedig találja ki a nyájas olvasó egyedül, hogy mihez kezd egy angyal, az apokalipszis lovasai közül a második, egy bukott, egy démoni herceg ha gyenge pontját leli annak, aki nem igazán engedheti ezt meg magának.
- Magnus.. - Leheli maga elé Alexander, fel-le járó ádámcsutkával, kiszáradt szájjal - nyelve hegyével nedvesíti meg dús, igazán csókra termett ajkait, tekintetében vágy, szerelem, sóvárgás ragyog. Azt hiszem túl öreg vagyok ahhoz, hogy még értsem a szerelmet, mindenesetre lenyűgöz annak lényre ható ereje. Állandó és örök akár a körforgás, pedig hányan megírták, megénekelték, lerajzolták és eltáncolták, hogy ez is Sammael fivérem marketingje: bizony gyermekem, a szerelembe beledöglesz.
Szívverése fülsiketítő és árulója a félvérnek – most kellene talán azon tépelődnöm, hogy mégis mi a fenét lát ebben a hátulgombolósban, mit tud az impozáns Mr Lightwood, amiért Bane ennyire odavan, de ócska dolog lenne tőlem a féltékenyt játszani... A mágus az enyém, és ha neki fontos a keményseggű Alexander gyerek, akkor azt hiszem nekem is fontos kell, hogy legyen. Nagyon, nagyon fontos, ha nem kapom meg amit akarok és hé, az én időm tényleg végtelen.
Simogat. Közelebb jön, hozzám simul – az árnyvadász tekintete a mágus ajkain függ, míg az csókra vár, emez csókot adna... A fájdalom, mintha önmaga Napja volna beragyogja a tudatomat fehér villanással egy múló pillanatig, ereje pedig lecsupaszítva mutatkozik az angyali felfogás előtt. Magnus Bane képes lenne komoly kárt tenni bennem, ő is tudja, én is tudom, és mi ketten együtt azt is tudjuk, hogy Magnus Banenek meg kellett volna tennie, ártania kellett volna, amíg még teheti.
Alexander Lightwood égési sérülései úgy terjednek el a hátáról kiindulva, mintha valaki felborította volna a tintatartót: a rúnák eltűnnek, a hús marad, az égett hús és annak a szaga, míg az ajkait el nem éri az enyészet. Akkor ez a gyönyörű gyermek vért kezd könnyezni, mosolyába fájdalom, tekintetébe hitetlenség költözik – ajkaira tapad az enyém, pardon Alexanderé, csókommal igázom le, érintésemmel mely bebarangolja a testét, merevedésemmel amit ágyékához préselek. Hagyom, hogy kitépje magát a karjaimból hagyom, hogy maradjon az ölelésemben, míg az árnyvadász rekedt suttogással szól, kérdez.
- Mivé lesz a világod, ha a szeretődet kiragadom belőle? – Fújok rá szemhéjaira, pontosabban magam elé fújok, a felkavarodó Szél pedig arcának vágódik, képeket visz: ha megállítom az Időt, úgy Alexander Lightwood nem öregszik, de századokon át, ezer éven át a dimenziók közt, magányosan... velem...

❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Monstergame"

Összezavar a jelenléte, az energiák, amik körül veszik leoldják az agyam biztonságos ballasztját. Mélyeket lélegzek, talán az majd lehiggaszt, attól talán majd eltűnik a kép, ahogy az ágyamon terpeszkedik. Az illata betölti a teret, energiája körém költözik, akár egy kellemes köntös, belebújnék, hagynám, hogy a bőröm simogassa. Abbadon még soha nem tett nekem félre érthetetlen ajánlatot, de csak mert játszik. Velem és nekem. Félek, neki nem lehet egyszerűen nemet mondani. Az ereje sokszorosa az enyémnek.
Kimondom a nevét, ettől mintha valóságosabb lenne, valaki, akit meghívtam a lakásomba, hogy keserítse meg, amúgy is epe ízű hétköznapjaimat.
Nagyot nyelek, nem merek másfelé nézni, mégsem kockáztathatom, hogy történjen valami. A manna gyűlik az ereimben, felforrósítja a vérem, én is érzem, hogy tapintható szaga van a félelmemnek.
A bukott jelen van, minden porcikájában, ízében, illatában, kisugárzásában, betölti a teret, magához ölel. Megremeg a térdem. A vér lefelé áramlik, mint a suta őzbakban, aki menekülne a vadász elől.
Akármikor találkoztunk Abbadon mindig akart valamit, adott és elvett, jellemzően többet vesz el, mint ad, de mégis Isten egyik közeli gyermeke.
Beszívom a levegőt, kifújon. El kéne futni, már akkor kellett volna, amikor megéreztem, hogy van valaki a lakásban, akit nem vártam.
Szeretném tudni mi járatban, mert, hogy nem a két szép szememért jött az teljesen biztos. Ő mindig akar valamit. Eltelt vagy 20 év, amióta nem láttam, semmit sem változott. Még emlékszem bőrének érintésére, suttyó mosolyára, eltéved szavaira. Arra, hogy amit akar, azt megkapja.
Elkopott emlékek színeződnek újra bennem. A találkozásokra, amiket kihagyta, volna, az összetört érzésre, arra, hogy vitte magával a színeket bosszúból az életemből. Napokra zárt a magány börtönébe, természetesen igent mondtam, arra amit akart, szerencse, hogy ez nem én voltam.
Elméje az enyémbe mar, meg sem érezném, ha nem lengne körbe a mágia. Megreszket a kezemben a pohár.
El kéne futni. Mély levegő, lehunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Elküldöm, isten bizony elküldöm, ha merem.
Remeg a gyomrom. Nyitom a szám...
Elmozdul az ágyról, felkavarja a szoba levegőjét, illatokat gerjeszt, felpattan a szemem, rápillantok.
Bennem szorul a levegő.
A vágyam válik valóra, hagyom, hogy elraboljon a suta pillanat, az ujjaim közül kihullik a pohár, hangtalanul találkozik a vastag szőnyeggel, még csak el sem törik.
Pánik rohan az elmémre.
Alexander! Úgy vágyom utána, megörülök. Halk nyüszítés hagyja el a torkom.
Ne! Könyörgöm ne!
Zihálás lesz a laza légzésből, hagyom magam elkábulni, az agyam amúgy is blokkol valahol.
- Alexander! - tompa suttogás a hangom, pedig tudom, hogy nem Ő van itt. Az erő, ami magába szippant, nem az övé, ujjai érintése az enyémen pedig igen. Lebénulok, reszkető térdem nem mozdul. Tekintetembe könyörgés költözik.
Úgy hiányzol! Kiszárad a szám, míg ujjaim a bőrét érik. Tűzforró, puha hullám árad belém, kocsonyássá válik a szívem körül a zavart rész, a belső szerveim túlnövik a testem.
Bőr ér a bőrhöz, tudom, hogy ámítás, ami történik, de olyan jó. Az érzékeim megcsalása kicsit felszabadít. Felpillantok a szerelmem szemeibe, és tudom, hogy nem ő az, mégsem teszek ellene.
Megborul a világom, hevesen dobog a szívem, dorombol a lelkem. Ajkaira siklik a figyelmem, ujjaimra, amire csókot lehel. A nyelve tűzforró, milliónyi helyen el tudnám képzelni a testemen, legelsőnek a számon. Akaratlanul közelebb lépek, az imént még poharat tartó kezem a mellkasára siet, tenyerem alá temet az egyik rúnát, pontosan tudom mire szolgál, a harcban segíti,a tisztán látásban. Bár én is tisztán létnék. Elvakít a szerelem puha lobbanása.
Annyira vágyom utána, hogy elveszek a test adta látomásban, mégis más bújik a bőrébe. Közelebb lépek, arcom felél fordítom, mint aki egy csókra vár, tenyerem a hátára siet.
Sosem lett volna szabad összejönnöm vele, ahogy szakítani sem, egyszerűen a közelébe sem menni, hogy ne sebezhesse fel ilyen brutál módon.
- Ne szórakozz velem, Bukott! - kiterpesztett ujjaim közül előrobban a mágia, ha nagy fájdalmat nem is okozok, biztos vagyok benne, hogy elnyerem méltó büntetésem. A koncentrációban akarom megzavarni, azt szeretném, hogy engedje el a szerelmem testét, vagy számoljon a következményekkel.
Magabiztosnak szánt hangomban rezeg a visszafojtott ősi vágy és a félelem buja keveréke. Mégsem mozdulok, hagyom, hogy gyűljön az ártó erő, kavarodva az erejével.
Talán egy csók, enyhítene a ziháló fájdalmon, csakhogy nem tőle.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn :: Lakónegyed :: Magnus lakása-
Ugrás: