descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Hálószoba
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Monstergame"


+18
Gyűlölöm az összes démont, sebezhetővé tesznek. Én nem vagyok árnyvadász, én nem küzdök ellenük olyan hévvel, mint Ők. Abbadon a lelkem egyik részének a rabja, pont úgy mint fordítva. Ha kedve szottyan rám, jön és kitesz az izzó napra, hogy leégjen a bőröm, érezzem, ahogy a húsom pörkölődik. Halandóság után álmodozom, a közelében tettem már többször is, mégis mindig örülök, hogy nem tehet bennem maradandó kárt, talán mert nem is akar. Noha a lelkem zúzta már millió darabra, mutatott már rá gyengeségemre, veszendőségemre és arra, hogy míg ő örök, én csak meglehetősen hosszan élek, egyszer úgyis elszökik a lelkem egy sóhaj kíséretében. Ha nincs szerencsém ott lesz és még meglovagolja a kínjaimat, hogy belém törölje a lábát még egyszer, utoszor.
Alexander teste mögé bújva a játék nagyon egyoldalú. Máris vesztésre állok, hiszen a makacs árnyvadász úgy hiányzik az életemből, mint levegőkorty az hideg éjszakából.
Kérni szeretném, hogy hagyjon magamra, menjen el, de hagyja itt az emlékét, Neki, neki, aki mélységesen hiányzik, akiért a szívem lüktetése szól. A vér pulzál az ereimben, ahogy nézem Őt, az ágyamon fekve, hívogatóan pörén, puha bőrébe öltözve.
Tekintetem végig siklik a testén, a begyógyult sebeken, a lüktetni látszó rúnákon és nem érti az szívem, hogy miért lázad az agyam.
De valahol mélyen tudom, hogy ez nem Ő.
Abbadon kihasználja a gyengeségem. Visszaél a vágyaimmal.
Vágyom Rá, Utána. Megőrülök, annyira.
Fáj belül, a lelkemben. Döntöttem és úgy látszik rosszul, azzal, hogy elengedtem, hogy szeretnék neki esélyt adni arra, hogy normálisan éljen.
De rém megjelenése egy új remény sugarát lobbantja a látómezőmbe.
Nagyot nyelek, az Ádámcsutkám meghintázik a torkomban, összeszorul a gyomrom. Igen. Igaz. Szükségem van Rá. De nem a Bukott testére húzva, akár egy maszk.
Hangja betölti a teret, szíven simogat, lehúzza a hőt a testemből, körém tekeredik, akár egy kígyó. Belebújnék, élvezném, de aztán belém robban, összeránt, a szívem kihagy egy ütemet, akaratlan odakapok. Elakad a légzés iránti vágy, addig nem is veszek levegőt, míg égni nem kezd a tüdőm, míg a fájdalom nem múlik, hiszen magára vonja a figyelmem az ágyamban fekvő kívánatos test.
Talán nem érti, talán tényleg nem tud szeretni. Nem értheti hát, azt, amit érzek. Mivel nem érti, aggyal sem éri fel. Kicsit sajnálom, hogy oly régóta leledzik a létben, közénk okádták és ezt a nemes érzületet nem tapasztalhatja meg. Pedig ha lelkébe markolhatna, érezhetné...
Mellé ülök, közelebbről szemrevételezem, látom, hogy engem hergel, azt is tudom, hogy Alec nem tenné ezt. Nem ennyire szabad elvű, nem kínálkozna így fel, ehhez túl szemérmes. Ajkára siklik a pillantásom, ujjaim alatt vibrál a bőre, érzem a hegek tarkította bőrt, a kemény széleket. Tökéletes így is.
- Rád nincs, rá lenne. - szükségem. Nem szabad elfelejtenem, hogy Ő nem az, akinek látom, ha akarnék átláthatnák a mágián, de akkor ennyi sem jut belőle.
Rá akarok hajolni a mellkasára, ajkammal ízlelni, puhának tűnő szőrzetébe fúrni az arcom.
levegőt sem merek venni, nehogy elmulasszak valamit.
Ujjaim alatt gyűlik a forró mágia, hogy ha elkészültem a testébe oltsam, mégsem bírom bántani, hiszen a test... a test tulajdonosa életem értelme és sajnos tényleg az. Amióta elhagytam nincs más csak a kín.
Bámulok rá, iszom a látványát. Tudja vajon(?), naná, hogy tudja, hogy még sosem láttam a szerelmem meztelenül ennyire kéjben úszva, ennyire feltárulkozva, hogy a bőrét még nem érintettem a combján, s ő most elveszi az elsőt tőlem. De talán az utolsót is neki adom.
Törleszkedik a takaróhoz, elfog a féltékenység, mágiát oltanék a bőre alá, hogy kicsit vissza rántsam, hogy a Bukott felszínre ússzon, meg sem lep, hogy a saját szívembe furakszanak az apró szikrák, amiket neki szánok, nekem mégis felakad a szemem tőle, elfogy megint a levegőm. Neki szánom, én kapom.
Mire észbe kapok, lecsillapszik saját energiám, búcsút veszek drága ruháimtól és egyszeriben zavarba jövök. Elfog a pánik, hogy talán nem lát szépnek, nem lát kívánatosnak, nem akar, pedig lássuk már be, hogy ez itt előttem nem Alexander, de az illata az orromban, ujjaim alatt a bőre, az arca, a szája, a szemei, mind, mind Ő. Lételemem a mágia, most küzdenék ellene.
Szégyenlősen pillantok végig magamon, akartan húzom ki a hátam, érintése alatt utat engednek a combjaim, pedig nem akarom.
Könnyebb lenne eltolni, kirázni magamból az egész ámulatot, mint kutya a vizet a szőréről, de ez az Ő érintése mégis.
Halkan felnyögök, ahogy ujja akarásomon siklanak végig, lehunyom a szemem, mélyről szívom be a levegőt, megőrjít a kín.
Tudom, hogy ez nem Ő. Nem Ő fonja ujjait keménységem köré, nem Ő az, aki felém lendül, aki az ölembe siklik, és akit két kézzel ölelek magamhoz. Nyitott tenyerem a gerincén siklik végig, le a derekára, homlokom a mellkásának döntöm, beiszom a látványát, hiszen a takarót valahol elhagyta.
Mohó kíváncsiággal követem a vékonyka szőrcsíkot az ágyékára, akkorát nyelek, megfájdul a torkom.
- Kérlek! - szeretném bántani, felégetni a bőrét, lezsibbasztani az agyát, kést mártani a mellkasába, hogy ezt teszi velem, csak vesse le ezt a testet, amitől az őrület kerget.
Mégis rápillantok, hagyom ajkát az enyémnek simulni, mire észbe kapok, elnyílik a szám, viszonzom a puhatolózó csókot és valahol tudatos bennem, hogy nem kéne, de Alexander ajka simul az enyémre, az Ő íze párál a számba. Két tenyeremmel a hátát markolom, nyomot hagyok a bőrén a körmeimmel, mélyet, fájót, vérzőt.
Érzékelem, hogy valami megváltozik körülöttem, a levegő is hidegebb lesz, lúdbőrözik a testem, a combom, a hasam.
Csókja elemészt, kőkemény akaratának a látványa a retinámra ég, el nem mondhatom mennyi mindent tudnék vele kezdeni.
Eltépem magam a csókból, ujjaim közül kisiklik, mögém kerül, sóhajjal jutalmazom újabb érintését. Lustán hátra döntöm a fejem, a vállán pihenek meg, mégis magam elé pislogok, érdekes lenne a mozi, ha... ah.
Nyitott tenyerem siet a kezére, hogy megállítsam, hangja belém költözik, szírverésemtől alig hallom mit akar közölni. Nem Évát látom magam előtt az édenben, Lilith ölt testet, ő lévén az első, aki elhagyta az édent, mert nem hajlott meg az Úr akarta előtt, s lett később szerelmese Sammaelnek, Abbadon fivérének.
- Ne!- nem lehet. Minden porcikám akarja, hogy együtt legyünk, hiszen Alexander megváratott, és amióta besétált az életembe, nem voltam senkivel... A vágy gyöngyözik a testemben, így érezheti magát egy pohár pezsgő, amikor a buborékok felfelé szállnak.
- Ne! - ujjaim ráfognak az övére, muszáj a mozdulatot megállítania. Másik kezem a combjára siet, körmeimmel vájok bele, tekintetem nem veszem le a látványról.
Vágya nekem feszül, az enyém lüktet a szorításunkban, eddigre markolom a kezét. Hullámzó erővel gyűlik bennem a mágia és tudom, hogy bántani fogom, pedig mellkasa a hátamnak préselődik, vágya közénk, keze engem kérlel, mégsem adhatom meg.
Zihálok, fújtatok, erősebben szorítom a combját, jelzem, hogy kész vagyok harcba szállni, iszonyat szexi lenne totál meztelen, de az Édenbe... nos nem lenne meglepő.
- Engedd el a testét Bukott, s az enyémet is. - dadog a hangom, ahogy könyörgőre fogom, most még kérem, aztán nem leszek ilyen illedelmes.
- Minek... minek hoztál ide? - sejtem, hogy ez is egy illúzió, de ilyet a mozik sem tudnak. Lilith testet ölt a legősibb démon, mindannyiunk anyja, noha méhe nem adhatott soha életet.
Szabadulni kéne, ha nem vesz körül Alexander, akkor majd tudok gondolkodni. Akkor lesz erőm kiszakadni ebből a groteszk meséből.
Felmorajlik az energia bennem, macskaszemem a legelső mesék egyikét fürkészi, combját maró kezem alatt sistereg a mágia. Jégszilánkok futnak a testébe, noha ez is csak illúzió lehet, mégis elhiszem, hogy fájhat neki. A szívét veszem célba, remélem van neki.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Alexander Lightwood tekintete megrebben a finom érintés nyomán, a fali gyertyák visszfényében kéjpárásan csillan a szem. Dús ajkait sóhaj hagyja el, majd az alsóba vájja fehér, szabályos fogsorát, s a gyönyörködtetettek mosolyával hajtja hátra a fejét a párnán... Rá kell ébrednem, hogy Mr Lightwood egyáltalán nem használja ki mindazon lehetőségeket, melyek szépségéből fakadnak és egyszeriben kíváncsi leszek rá: vajon milyen önmaga elől is titkolt vágyakat találnék a lelkében, ha kezemet fölé simítanám, mit találnék az elméjében, ha erővel feltépném azt?
Ám vissza a mostba, a mágushoz, élete szerelmével foglalkozom majd később - végtére is enyém az örökkévalóság.
- Mert szükséged van rám. - Dorombol fel Alexander hangja, az epekedő duruzsolás pedig mint a tóba hullott kavics által keltett gyűrűk a víz felszínén: a rezgések hosszan kitartanak, visszatalálnak és körülölelik Magnust, míg az fájdalmat okoz. A fiatal test élveteg ívbe feszül, csípő moccan, törleszkedik, de Bane megátalkodott módon... Nem a szerelem intézményén akadok fenn, hanem a mágus szerelmén - századok óta, születése óta, fogantatása óta ismerem, szól róla prófécia s igen, megjövendölték őt magát, egészen nekem. A tenyérjós elméje persze megbomlott, amint tekintetét merészen levette a vonalaimról, hogy a szemembe nézzen - szíve mellüregében szakadt szét, pedig csak egy pillantásnyi jutott neki az én öröklétem fájdalmából: milyen kár...
Elhagynám rögtön az árnyvadász alakját, amint a boszorkánymester felhagyna a tiltakozással, de minél jobban gyötröm, ő annál többet mutat megmételyezett lelkéből. Szereti a fiút, a történelem során először szeret valakit igazán, az életénél is jobban. Milyen megindító.
Mennyire ki fogom én ezt használni...
A számra pillant. Érzem az elszántságát, a fenyegetést, a fodrozódó mágiát mely ujjai végét zsibongatja, de mégis az számít csupán, hogy a számra pillant. Alexander szájára. Sóhaj.
A megfelelő dimenzióban láthatná, ahogy Mr Lightwood zöld (?) szemei fakulni kezdenek, mígnem egybeolvad a szemfehérjével pupilla és írisz, együtt fénylenek fel, mintha csak a fiatal vadász elnyelte volna a Napot, hogy az nézésén keresztül ragyogjon tovább, nyitott száján keresztül szökjön el s váljon fénylő párává. A megfelelő dimenzióban az erőm fényként mutatkozna meg, de földi síkon csak a szemhéjak nehezednek el, kecses ujjai hegyén keresztül érezheti, hogy felzubogó mágiáját hogy szorítja vissza az ereiben - tolja maga előtt, mígnem eléri a szívet (érzetre).
Alexander Lightwood kifújja az előbb beszippantott levegőkortyot, akárha gyertyát fújna el, Magnus Bane testéről pedig atomjaira foszlik a ruhák szövete.
A tükör felé pillantok, ahol látom őket és magunkat egyszerre, már-már az édeshármas illúziójába ringathatnám magam - vajon benne lennének? Ha az életük lenne a tét?
Nem rázzuk le magunkról Bane kezét, de leheletfinom simítással talál a miénk a combjai közé: a nők legalább le tudják tagadni felajzottságukat (a laikus szem és a rossz szaglás előtt mindenképpen), de a boszorkánymester jelentős és igazán szép vonzalomra duzzadt. Megsértődhetnék, hogy ez voltaképpen nem is nekem szól, de szégyent hoznék a hedonistákra az önérzeteskedéssel, hm?
Négy ujjam és őrületet rejtő vonalakkal telt tenyérpárnám közé szorítom, hüvelykujjam ingerlő köröket ír le a csúcson - mintha csak damilon húzna egy ügyes bábjátékos, úgy ül fel Mr Lightwood az ágyban, tereli el a fenyegető kezet, hogy zsenge és ruganyos alakjával, édes súlyával megtelepedhessen a mágus combjain, akarását egészen rászegezve, ajkait nyelvének hegyével ingerelve nyílásra.
Kitépem a valóság szövetéből ezt a tenyérnyi kis foltot, csillagoktól szikrázó éjszakai égbolt alá kúszik az ágy s benne mi ketten - Alexander arcáról pedig eltűnik az általam... talán legjobban tapasztalatlanságként definiálható szelídség, melyet Magnus gondolatai közt találtam róla. Míg az első emberpárt s a teremtés hajnalát figyeljük a háta mögé kerülök, pumpáló simogatással illetve vágyát - mellkasom a hátánál, keménységem alant feszül neki, az árnyvadász pedig kevély mosolyt duruzsol a fülébe, hangja mégis csupán fejben szól.
- Azt akarom, hogy szeretkezz velem, hogy élvezz nekem... - Azt Magnus magától is tudja, tudnia kell még így is, az illúzió és a valóság határmezsgyéjén állva, hogy a helyszín megváltoztatása jövetelem egy lényeges szegmensét jelenti - kefélni ott Brooklynban is tudtam volna a macskaszeművel, ahhoz nem kellett volna az Édenkertbe jönnünk, ahová csak álmában hoztam el a régmúltban.
❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  

[/quote]
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Monstergame"

Reszket a szám széle. Összeomlik bennem minden, hiszen a vágyam itt áll előttem, minden értelemben. S az egész mégis egy ócska hazugság. Maryse pontosan elmondta már nekem, hogy ez igaz a kapcsolatomra is az egyetlen, még élő fiával. Talán Max az oka annak, hogy máshogy látom a dolgokat. De attól, hogy én szakítok az idősebbik Lightwood fiúval, ő még nem lesz heteró. Akkor is az a srác marad, aki talán még mindig Jace iránt táplál szomorú érzelmeket.
A gyomrom ideges táncot jár, mintha lepkék ezreit gyilkolná egy falánk mókus bennem, és a belső szerveim menekülnének a testemből, a bőröm préseli össze a csontjaimat, a hús perzselő lesz, zavaró. Égek bentről, a csók pedig rátesz egy lapáttal. Nagyon mélyen az elmém egy kicsi zugában riadót fúj az értelmem. Tudom, hogy az angyal szórakozik velem, hogy unalmát üti el éppen, ahogy azt tette már nem egyszer és nem is kétszer.
Tekintetem megleli a jelenleg élénkzöld szempár mélyén Abbadon sajátját.
Emlékek robbannak az agyamba. Amikor a német parasztháborút vitattuk meg, melyet élvezettel bontakoztatott ki, ő maga véres kardot lóbálva vonult egy másik csatába, nem számolva, hogy melyik oldalon hullik el az ellenfél, a török pont úgy ellenség volt, mint a magyar. Sammael az oldalán nyargalt, később és korábban is eljött hozzám a Bukott. Ahogy most is. Italt töltött az enyémből és fondorlatos terveket eszelt ki. 71-ben lepantónál Fülöp fülébe súgta eszetlen terveit.
Jóval később Cullodent a szívemre vettem, kiröhögött, pedig a jakobita sereg alig kevesebb, mint 1000 emberrel számlált kevesebbet, mint Cumberland hercegé. Eljött hozzám, itta az italom, az ágyamban próbált elcsábítani, bőrén még izzott a háború ziláltsága. A harmincéves háború… igazi kegyetlen húzás, mégis zúgott az elégedettségtől. Akkoriban azt hittem bizalmába fogad, hogy neki is kell valaki, de hamar kiderült, hogy dicsekedni jön, hogy létezése első pillanatától tudja, mi a dolga a teremtésben. A lelke nem akkor veszett oda, amikor hajókat, gyalogokat, lovasokat küldött néma sóhajjal egymás ölésre termett karjaiba, hanem amikor az atyja megteremtette, olyannak, amilyen. Lovas, az apokalipszisé. Nem vitathatom el a sikerét. 18. század, izzott a haragtól, élte világát, sokszor meglátogatott, búja álmokat bocsátott rám, bujákat, forrókat, lüktetőket, noha nem volt velem, mégis égett a harapástól a mellkasom. Arra keltem, hogy hátam ívben feszül, izzadt mellkasom sűrűn emelkedik, és vágytam a közelségét.
Azt hittem kivételes vagyok, azt hittem a kapcsolatunk szól valamiről, szólt is, Róla. Megtanultam nem térdre borulni előtte, nemet mondani felkínálkozó lehetőségekre, elvette őket az álmaimban. Annyi és oly sokféle képen üzekedtünk bennük, hogy néha elhittem valóság. Aztán megtanultam kizárni belőlük. Magával vitt Bastille ostromához, összetörte a szívem, nem, nem szerelmes voltam belé, sosem voltam, de egy ideig hittem az emberekben, aztán jött az egyik kedvence, Napóleon. Pont úgy megszállta az álmait, mint nekem, mesélt róla. Többé nem tudtam őt kizárni. Elkezdtem nagyon félni tőle, és közben ellopta a lelkem. Még mindig nem kérdeztem mit akar, pedig kellett volna. Azt hiszem csak beszélgetni szeretett volna, hova tovább dicsekedni. Forradalmak, szabadságharcok, felkelések jelezték keze nyomát. Megkérdeztem; miért? Miért mondja el? Mert fáj nekem, mert naiv vagyok, s mert unatkozik. A világháborúk talán kicsit neki is fájtak. Még el sem vesztem az árnyvadászok, és démonok közötti csatározásban, csak a világot nézem ezeken felül.
Megannyi álmatlan éjszakán okozta az elsuttogott vágyaival, ha pedig aludtam napokig velem maradt, aztán eltűnt hónapokra, mint most.
Megint szeretném megkérdezni, mit akar? Miért Alexander bőrében próbál megőrjíteni, de nem megy. Csak a mohó vágyak maradnak, a letisztult érzések.
Mondd, neked vannak ilyenek?
Olyannal fenyít meg, ami fáj, túlságosan fáj. Tudom, hogy képes rá, arra is, hogy háborút robbantson a világunkra megint, csak rá kell ébrednie, hogy erre lett teremtve.
Szavaim süket fülekre találnak, bőrömön még érzem Alexanderét, s közben valahol mélyen a sajátját is.
Szeretném megmenteni, még ha nem is lehet, nincs mitől, ez a sorsa, ez ő. Pillanatnyi kételyt nem hagyok a felől, hogy a szerelmemért harcba szállok, ellene és a világ ellen egyaránt, tudnánk egymásnak ártani.
Kinyitom a szemem, azt sem tudom, mikor menekültem a csenevész szürkeségbe előle.
Elfordul tőlem, iszom keskeny csípőjének látványát, formás combjának mozdulatait, hökkenten fut ki a levegő a tüdőmből, ahogy pőrén elfekszik az ágyamban. Topmán nyögök fel, megint elfelejtek gondolkodni, nem látom már a Bukottat, a háborúk urát. A férfit látom, akit imádok, enyhén szőrös mellkasát, lapos hasát, a vékonyka szőrcsíkot, amitől összefut a nyál a számban, izmos combját…Lopott pillantás a takaró fedése előtt, megmoccan az ádámcsutkám, ahogy nagyot nyelek.
Gyomromban megszűnik a feszítő félelem, Érte, Alexanderért, a vágy veszi át a helyét. Bújt már más testébe, hogy „bántson”, de azt hiszem még sosem voltam szerelmes. S most a legjobb fegyvert birtokolja, akaratlan mozdulok felé. Gondolattal ürít az elmémen, mint egy vizes poháron. Csak a látvány marad, az illata, a hangja, ahogy maga felé hív. Pontosan tudom, hol jár a keze közben, követem az útját a mellkasáról a takaró alá.
Fellüktet a vágy a combjaim között.
Tenyerembe vájok a körmeimmel, olyan erősen szorítom ökölbe a kezem. Lábaim felé indulnak. Sóhaja a srácé, akiért bármit feláldoznék.
Magamba szívom a látványát, formás vádliját, ahogy talpa a takaróra simul. Az ágy szélére ereszkedem a csípője vonalában, felé fordulva.
Zúgok a vágytól, a vér versenyt fut az ereimben, félek, hogy a józan eszemmel.
Balommal a térdét érintem, épphogy hozzá érve, talán csak a szőrszálakat érzi meg az érintésem. A kezem felfelé szalad a combjának vonala mentén, tekintetem az övében kutat válaszok után. Annyira akarom látni az angyalt benne, hogy el tudjak vonatkoztatni.
- Miért? – hangom elenyésző, inkább morgással vegyített sóhaj, az ujjaim a bőréhez érnek, forrósága fellobbantja bennem a hamvadó tüzet. Ujjaim megállapodnak a combjának hajlatában, erős nyomást fejtek ki, véremben gyűlik a mágia. Négy körmöm nyomot hagy a puha, finom bőrben. A nyelvemmel kéne simítani. Fájdalmat ígér a szorításom, nem kéjt akarok osztani, most még. Tehetetlenül pillantok az ajkára, ha megcsókol elveszek, de tudom, hogy nem teszi meg.
- Búj ki a bőréből, Bukott és mondd meg, miért vagy itt! – nem tudok másra koncentrálni, csak az ujjaim alatt lüktető érre, a bizsergető forróságra. Észre sem veszem, mikor változik a pillantásom aranyban úszó macskaszemmé.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

[quote="Abbadon"]

Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
És talán pont ebben rejlik a megértés nyitja - a lét alacsonyabb formáinak számára persze érthetetlennek maradó, ha egyedül kell megfejteniük, de hé, elmagyarázom! Pont az a lényeg, hogy van lelkünk, ráadásul öreg, öregebb a teremtéstörténetnél - emlékezni a világ első lélegzetvételétől kezdve egészen mostig, Magnus Bane fájdalmas szusszanásáig; Szeretni az embert, azt ami félig emberi, mert engedelmes és jó fia vagyok az Úrnak, mert a Bukásommal kapcsolatban mindenki téved: én nem okoztam csalódást, engem nem űztek el, tőlem nem fordult el Isten, szimplán csak nem arra szánt, amire az angyalainak többségét. Háború voltam, Halál, Éhínség és Pestis voltunk már Ádám megalkotása előtt is, nem utólag megalkotott kár-menedzsment - persze azt az Úr is tudja, hogy egyszer ellene fordulok, egyszer mind megtesszük, de nem a szeretet hiánya okán. Egyszerűen csak ilyen a természetem.
Lélek nélkül türelmem sem lenne a félvérhez, nem játszanék és nem süllyednék le a szavak erejével való fenyegetésig, ahogy kompromisszumok megkötésére sem lennék hajlandó: ugyanitt állnánk, csupán azzal a különbséggel, hogy a kezem nem Magnus testén, hanem az igazi Alexander Lightwood mellkasában lenne. Nem kérnék, de parancsolnék - vajon miért nem éri fel ésszel a humánszármazék, hogy a magamfajta ősi lény előtt illendő térdre ereszkedni hálából már azért is, mert eddig találkozásainkat élve megúszta s most sem téptem le a fejét (még)?
Talán pont a lelkem miatt nem bántom, századok óta nem, s nem csupán a hasznot látom benne - talán szeretem Magnus Banet, a magam módján szeretem és nem úgy, ahogy azt ő képes lenne elviselni... Talán.
Tükröt tartok a mágus elméje elé, felvett külsőm a tükörkép: az én külsőm nem változik a valóságban, de nagy tömegekkel vagyok képes elhitetni az ellenkezőjét; Ha nem lenne szerelmes Mr Lightwoodba, nem tudnék jóformán könyékig elmerülni az elméjében - de minden ellenérzése hiábavalóan rezeg a lét peremén, Magnus vágyik látni Alexandert, tudatalattija szinte a tenyerembe simul.
A testét, húsát viszont eltépi tőlem.
Válasz nélkül, szavak nélkül hagyom mi több, ellépek tőle és az ágy felé sétálok Alexander Lightwood alakjában - lépésről-lépésre tűnnek el rólam az árnyvadász ruhái, fegyvertartó szíjak, míg nem anyaszült meztelenül nyújtózom el az ágyban, hanyagul ágyékomra húzva a takaró fényes szövetét. Alexander Lightwood simogatja a saját, újra makulátlanul ép testét, tekintetében vágy izzik, félmosolya hív míg keze a takaró alá siklik: sóhaját visszhangozzák a falak.
- Magnus... - Hallom én a vehemenciát, látom a gyötrődést, érzem a fenyegetés valódiságát, de most nem annak van ideje, hogy szópárbajozzunk egymással.


❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Monstergame"

Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele mennyire fáj a kis játéka, ez az oka annak, hogy csinálja. Miért nincs a bukottaknak lelkük? Ha valóban angyalok voltak, és Istenhez, mint jelenéshez, tartoztak, akkor mikor felejtettek el érezni? Hova lett a lelkük, amiben még voltak élő, futó érzelmek? Mikor lettek démonná?
Felkavarja lelkemben az álló éjsötét pocsolyát.
Abbadon ismeri minden félelmem és vágyam, egyszerűen mert belém lát, mert túl régóta ismerem, mert megannyi csatát vívtunk már meg, mert Ő mindig akar valamit. Most is akar, csak nem mondja ki, előbb megöli a lelkem, összezúz, aztán majd a megmentő szerepét kelti, és végül elveszejt.
Gyűlölöm, és csodálom, mert mindent bevet, hogy elérje amit akar és amilyen szenvedélyesen aljas tud lenni, olyan sikeres. Megfélemlítésben is tökéletes és megtévesztésben sem adja alább.
Magára ölti az árnyvadászom testét, és ettől felforr a vérem, akkor is, ha tudom, hogy más lélek lapul a testében, pedig esküszöm, hogy imádom ezt a külsőt.
Alexander olyan vonzó, hogy megőrülök, érintése áramot vezet a testembe, az ujjaimon keresztül.
Legszívesebben könyörögnék, hogy ejtse ki a nevem megint, olyan lágy dallammal, amire csak ő képes, s ettől a gyomrom a torkomba tolul.
Ajkára pillantok, megveszek a vágytól, a szájára szeretném sóhajtani.
Abbadon játéka csúfot űz az érzéseimből, nem vagyok képes megállítani, muszáj élnem vele, ha más nem így kaphatok belőle.
Ujjaim lesiklanak feszes mellkasán, a nyelvemmel kéne, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem Ő. Valahol mégis. Vajon mennyit érne meg nekem, hogy a testét megkaphatnám, na persze biztos vagyok benne, hogy az exangyal nem adná nekem, amit megkapni szeretnék. Minél jobban akarom, ő annál jobban el fogja venni.
Egy ideje nem akarok szerelmes lenni, kerülöm, mint macska a forró kandallót és tessék, jön Ő a hatalmas szemeivel,melyek a barnából ívelnek zöldbe. A tökéletes hangjával, illatával.... Hogy csinálja vajon az angyal, hogy még ez is megváltozik, hogy lesz külsőleg tökéletesen ő? Vajon, az érzéseiből érez ilyenkor valamit? Megkérdezném, de nem merem.
Rettentően vágyom utána, elmondani nem tudom, hogy mennyire. Nem lehet, nem lehetséges. Csak az ajka simulhatna az enyémhez, megveszek egy csókjáért. Azt nem kétlem, hogy Abbadon megadná, csakhogy a saját testében, ha kérném. Az sem kizárt, hogy megmaradna a kedvemért az árnyvadászéban, letolhatnánk egy kemény aktust, ha... ha akarnám, de nem akarom.
Tenyerem a hátára siet, saját elkeseredésem öntöm a mágiába, oltom a testébe a tűz nevében. Tudnám bántani, ha visszalép abba a testbe, amit valószínűleg ezer évekkel ezelőtt lopott valaki mástól, amiben ismerem, pedig annyi alakban jelent már meg előttem. Megannyi formáját ismerem, néha félek, hogy túl sokat. Tenyeremből izzó fájdalom harap a gerincére, meg sem lep, hogy nem lép el. Tudom, hogy a fájdalom nem kenyere, de nem is ódzkodik tőle, az én légzésem lesz, ami felgyorsul, az én pulzusom veri az ezret. Ha nem lennék halhatatlan, lehet elvinne a szív lebénulás.
Bánthatnám, elűzhetném, és visszatérne álmaimban, ahogy teszi, gondolom, amikor éppen rohadtul unatkozik. Belém bújik, a gondolataimba fészkeli magát, meglátogat ha ébren vagyok, ha éppen nem, emlékeket tol elém, amik meg sem történtek. Tudom, hogy direkt teszi, azt is, hogy ezzel kínoz. Aztán az arcomba röhög.
Ha angyal volt, nem lep meg, hogy elbukott.
Jégvirágként fut végig Alexander testén a tűz marása. Elfog a pánik, ha csak szóvá tenné, ha megint úgy nézne rám... míg a Bukottat szó nélkül bántom, a szerelmem más, neki nem tudok ártani. Lecsitítom a mágiát, ellépni nem tudok. Félek, hogy belém vezeti, hogy átadja a kínt, amit éreznie kéne, mégsem látom a zord pillantásban, hogy ne fogadná el a tüzet, ne éledbe új erőre benne.
Könyörgöm.
Csontjaimra csupaszít a félelem, mit meg nem tennék Vele, és Érte. Csak lépjen ki a testéből, csak hagyja, hogy agyamra lobbanjon a jég, hogy életképes legyek.
Megkínoz, ráteszi a szükséges színpadi kelléket, tenyerem alatt érzem a húst, ahogy szinte felperzselem, felszalad lapos hasán, elemészti a bőrét, orromba mar az égett zsír émelyítő szaga.
Ne! Nem akarlak bántani, könyörgöm.
Lenyelem a sikolyt, ami kifutna a számon, kell, hogy értse nem tenném ezt vele, ha Ő lenne, talán megmagyaráznám. Szemébe kiül a hitetlenkedés. Ne, Alexander, nem! Nem tudnék neked értani. Tarkómba fut a rettegés, elönti a testem, az agyam. Felsikoltanék mégis, varázsigét mormolnék, nem tehetem ezt, nem bánthatom, akit szeretek. Pillantásom egy ijedt nyúlé, ujjaim közt éled a gyógyító energia, és ekkor már a nyakán terjed a tűzvirág, eléri az ajkát, felzúg a vérem. Nem akarom végig nézni, mégsem bírom elfordítani a fejem. Ajka mohón csap le az enyémre, azonnal lecsukódik a szemem, íze a számba robban, valahol mélyen ott van a szerelmem, de csak a pörkölt hús jut el hozzám. Mégis perverz mód hagyom, hogy elvegye... mire kinyitom a szemem vége, vége, kell, hogy legyen. Alexander ujjai simítják a testem, érzem őket, egyszerre mindenhol ott lesz, válaszol minden idegsejtem. Merevedése a nekem simul, felnyögök, megszűnik az éget szag az íz, csak ő marad és a tudat, hogy Abbadon megint azt játssza, amit gyűlölök. Olyan hevesen tolom el magamtól, én esek majdnem hanyatt.
- Hogy mered? - neki akarom szegezni a kérdés, az ajkára sziszegni, mégis csak rekedt számonkérés. Arcátlan, pofátlan magabiztossága teszi ezt velem, és ezerszer mondtam már nemet neki, akkor is, ha éppen olyan testbe bújt, amit jobban kívántam bármi másnál.
- Teee...- vicsorba szalad a szám, míg tenyerem a mellkasán fekszik, nem merek ránézni, félek, hogy mit fogok látni. Alexandert elégve, megsemmisülve.
A hangja, az övé a kérdés viszont olyan kegyetlen, amitől hányingerem támad. Hátra lépek, keresem a magabiztosságom. Gyűlölet izzik a tekintetemben, amivel rá fókuszálok.
- Neked Ő nem kell! - belefulladok a kelő szélbe, orkánt is kavarhatna, csak Őt ne bántsa.
A választ meg pontosan ismeri. A világomnak vége szakad és garantálom az övének is. Mert akkor megölöm, a pokolba küldöm, ahova való.
Megbénulok a jelenésektől, ahogy a szerelmem egy örök körforgásban lesz játékszere a bukottnak, ahol a szolgája és kiáltását senki nem hallja meg. A tulajdonává tehetné, tudom, hogy képes rá.
Remeg a szám, érzem, és nem tudom megállítani.
- Hagyd őt békén...- különben? Mi a frászt tehetnék különben. Kölyök leszek, aki fenyegetőzik, aki nem rest félni. Kihúzom magam. Pillantásom dacos lesz és sajnos lepillantok az ágyékára. Francba.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Úgy érzékelem az elméjében, gondolatai közt beálló változást, mint éjszakai égbolton a semmiből előtűnő tűzijátékot: Alexander Lightwood alakja váltja ki ezt belőle, én pedig visszaélek vele szemrebbenés nélkül. Az emlékeiből lopom el a hangszínt, mellyel megszólalok majd, a lépteket, a mozdulatokat, az izmok árnyjátékba bújó hullámzását - nem én vagyok az, aki térdre kényszeríti a mágust, hanem a sóvár fájdalom...
Azt pedig találja ki a nyájas olvasó egyedül, hogy mihez kezd egy angyal, az apokalipszis lovasai közül a második, egy bukott, egy démoni herceg ha gyenge pontját leli annak, aki nem igazán engedheti ezt meg magának.
- Magnus.. - Leheli maga elé Alexander, fel-le járó ádámcsutkával, kiszáradt szájjal - nyelve hegyével nedvesíti meg dús, igazán csókra termett ajkait, tekintetében vágy, szerelem, sóvárgás ragyog. Azt hiszem túl öreg vagyok ahhoz, hogy még értsem a szerelmet, mindenesetre lenyűgöz annak lényre ható ereje. Állandó és örök akár a körforgás, pedig hányan megírták, megénekelték, lerajzolták és eltáncolták, hogy ez is Sammael fivérem marketingje: bizony gyermekem, a szerelembe beledöglesz.
Szívverése fülsiketítő és árulója a félvérnek – most kellene talán azon tépelődnöm, hogy mégis mi a fenét lát ebben a hátulgombolósban, mit tud az impozáns Mr Lightwood, amiért Bane ennyire odavan, de ócska dolog lenne tőlem a féltékenyt játszani... A mágus az enyém, és ha neki fontos a keményseggű Alexander gyerek, akkor azt hiszem nekem is fontos kell, hogy legyen. Nagyon, nagyon fontos, ha nem kapom meg amit akarok és hé, az én időm tényleg végtelen.
Simogat. Közelebb jön, hozzám simul – az árnyvadász tekintete a mágus ajkain függ, míg az csókra vár, emez csókot adna... A fájdalom, mintha önmaga Napja volna beragyogja a tudatomat fehér villanással egy múló pillanatig, ereje pedig lecsupaszítva mutatkozik az angyali felfogás előtt. Magnus Bane képes lenne komoly kárt tenni bennem, ő is tudja, én is tudom, és mi ketten együtt azt is tudjuk, hogy Magnus Banenek meg kellett volna tennie, ártania kellett volna, amíg még teheti.
Alexander Lightwood égési sérülései úgy terjednek el a hátáról kiindulva, mintha valaki felborította volna a tintatartót: a rúnák eltűnnek, a hús marad, az égett hús és annak a szaga, míg az ajkait el nem éri az enyészet. Akkor ez a gyönyörű gyermek vért kezd könnyezni, mosolyába fájdalom, tekintetébe hitetlenség költözik – ajkaira tapad az enyém, pardon Alexanderé, csókommal igázom le, érintésemmel mely bebarangolja a testét, merevedésemmel amit ágyékához préselek. Hagyom, hogy kitépje magát a karjaimból hagyom, hogy maradjon az ölelésemben, míg az árnyvadász rekedt suttogással szól, kérdez.
- Mivé lesz a világod, ha a szeretődet kiragadom belőle? – Fújok rá szemhéjaira, pontosabban magam elé fújok, a felkavarodó Szél pedig arcának vágódik, képeket visz: ha megállítom az Időt, úgy Alexander Lightwood nem öregszik, de századokon át, ezer éven át a dimenziók közt, magányosan... velem...

❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Monstergame"

Összezavar a jelenléte, az energiák, amik körül veszik leoldják az agyam biztonságos ballasztját. Mélyeket lélegzek, talán az majd lehiggaszt, attól talán majd eltűnik a kép, ahogy az ágyamon terpeszkedik. Az illata betölti a teret, energiája körém költözik, akár egy kellemes köntös, belebújnék, hagynám, hogy a bőröm simogassa. Abbadon még soha nem tett nekem félre érthetetlen ajánlatot, de csak mert játszik. Velem és nekem. Félek, neki nem lehet egyszerűen nemet mondani. Az ereje sokszorosa az enyémnek.
Kimondom a nevét, ettől mintha valóságosabb lenne, valaki, akit meghívtam a lakásomba, hogy keserítse meg, amúgy is epe ízű hétköznapjaimat.
Nagyot nyelek, nem merek másfelé nézni, mégsem kockáztathatom, hogy történjen valami. A manna gyűlik az ereimben, felforrósítja a vérem, én is érzem, hogy tapintható szaga van a félelmemnek.
A bukott jelen van, minden porcikájában, ízében, illatában, kisugárzásában, betölti a teret, magához ölel. Megremeg a térdem. A vér lefelé áramlik, mint a suta őzbakban, aki menekülne a vadász elől.
Akármikor találkoztunk Abbadon mindig akart valamit, adott és elvett, jellemzően többet vesz el, mint ad, de mégis Isten egyik közeli gyermeke.
Beszívom a levegőt, kifújon. El kéne futni, már akkor kellett volna, amikor megéreztem, hogy van valaki a lakásban, akit nem vártam.
Szeretném tudni mi járatban, mert, hogy nem a két szép szememért jött az teljesen biztos. Ő mindig akar valamit. Eltelt vagy 20 év, amióta nem láttam, semmit sem változott. Még emlékszem bőrének érintésére, suttyó mosolyára, eltéved szavaira. Arra, hogy amit akar, azt megkapja.
Elkopott emlékek színeződnek újra bennem. A találkozásokra, amiket kihagyta, volna, az összetört érzésre, arra, hogy vitte magával a színeket bosszúból az életemből. Napokra zárt a magány börtönébe, természetesen igent mondtam, arra amit akart, szerencse, hogy ez nem én voltam.
Elméje az enyémbe mar, meg sem érezném, ha nem lengne körbe a mágia. Megreszket a kezemben a pohár.
El kéne futni. Mély levegő, lehunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Elküldöm, isten bizony elküldöm, ha merem.
Remeg a gyomrom. Nyitom a szám...
Elmozdul az ágyról, felkavarja a szoba levegőjét, illatokat gerjeszt, felpattan a szemem, rápillantok.
Bennem szorul a levegő.
A vágyam válik valóra, hagyom, hogy elraboljon a suta pillanat, az ujjaim közül kihullik a pohár, hangtalanul találkozik a vastag szőnyeggel, még csak el sem törik.
Pánik rohan az elmémre.
Alexander! Úgy vágyom utána, megörülök. Halk nyüszítés hagyja el a torkom.
Ne! Könyörgöm ne!
Zihálás lesz a laza légzésből, hagyom magam elkábulni, az agyam amúgy is blokkol valahol.
- Alexander! - tompa suttogás a hangom, pedig tudom, hogy nem Ő van itt. Az erő, ami magába szippant, nem az övé, ujjai érintése az enyémen pedig igen. Lebénulok, reszkető térdem nem mozdul. Tekintetembe könyörgés költözik.
Úgy hiányzol! Kiszárad a szám, míg ujjaim a bőrét érik. Tűzforró, puha hullám árad belém, kocsonyássá válik a szívem körül a zavart rész, a belső szerveim túlnövik a testem.
Bőr ér a bőrhöz, tudom, hogy ámítás, ami történik, de olyan jó. Az érzékeim megcsalása kicsit felszabadít. Felpillantok a szerelmem szemeibe, és tudom, hogy nem ő az, mégsem teszek ellene.
Megborul a világom, hevesen dobog a szívem, dorombol a lelkem. Ajkaira siklik a figyelmem, ujjaimra, amire csókot lehel. A nyelve tűzforró, milliónyi helyen el tudnám képzelni a testemen, legelsőnek a számon. Akaratlanul közelebb lépek, az imént még poharat tartó kezem a mellkasára siet, tenyerem alá temet az egyik rúnát, pontosan tudom mire szolgál, a harcban segíti,a tisztán látásban. Bár én is tisztán létnék. Elvakít a szerelem puha lobbanása.
Annyira vágyom utána, hogy elveszek a test adta látomásban, mégis más bújik a bőrébe. Közelebb lépek, arcom felél fordítom, mint aki egy csókra vár, tenyerem a hátára siet.
Sosem lett volna szabad összejönnöm vele, ahogy szakítani sem, egyszerűen a közelébe sem menni, hogy ne sebezhesse fel ilyen brutál módon.
- Ne szórakozz velem, Bukott! - kiterpesztett ujjaim közül előrobban a mágia, ha nagy fájdalmat nem is okozok, biztos vagyok benne, hogy elnyerem méltó büntetésem. A koncentrációban akarom megzavarni, azt szeretném, hogy engedje el a szerelmem testét, vagy számoljon a következményekkel.
Magabiztosnak szánt hangomban rezeg a visszafojtott ősi vágy és a félelem buja keveréke. Mégsem mozdulok, hagyom, hogy gyűljön az ártó erő, kavarodva az erejével.
Talán egy csók, enyhítene a ziháló fájdalmon, csakhogy nem tőle.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Abbadon&&Magnus Bane
m o n s t e r g a m e
Elmélyülten simogatom a rogyásig rakott falikarok hosszú, vékony gyertyáit, egyiket a másik után - ujjaim lefelé cirógatnak előbb rohanvást, majd lassan felfelé, hogy csak a körmöm hegyével karcoljam meg a kanócot; Nem lobbantok lángra túl sokat, ígéretekkel és sóhajokkal teli félhomállyal várom haza Magnus Banet, ahogy több évszázados ismeretségünk alatt még nem tettem sohasem - nem mintha azért jöttem volna, hogy elcsábítsam. Nem mintha lenne választása ha egyszer úgy döntök, hogy ágyba akarok bújni vele.
Mialatt mások az impozánsan berendezett hálószobát csodálnák, esetleg szabad szárnyalást engednének a mocskos kis fantáziájuknak, addig én hagyom, hogy átjárjon a helyiség jelene, múltja és jövője - nyögések és tüzes csókok mementója, a vágy semmivel sem összetéveszthető illata és Magnus hatalmának lenyomata, melyet úgy érzékelnek az angyali szemek, mint a meglebbentett forró levegőben felszálló pernyét. A démonokat ugyan nem kedvelem, de az emberi faj mindig is szórakozásomul szolgált: Bane pedig régóta az egyik kedvencem.
Meghemperedem az ágyában, felszálló emlékek illatát rabolom el, s hagyom itt a magamét, csakis a bosszantására. Vagy mert nem a mágus az egyetlen férfi, akinek létezése nyomot hagyott ezen hűvös vásznak között, és bár távol álljon tőlem a féltékenység, létezésemnél fogva gőgös vagyok, gőgösebb mint a főbűn maga. Mindenki kinyújtja értem a rohadt kezét, ha értésére adom kívánalmamat, de Magnus Bane nem, századok óta nem. Talán ezzel fogja magánál a figyelmemet, talán ezért ő a legszórakoztatóbb mind közül... Talán én is tudom, tudom már századok óta, hogy egy szép napon szükségem lesz rá, hát nem töröm meg az akaratát, nem erőszakolom meg a testét, de míg én angyal vagyok, a világ összes teremtményeinek (sőt, néhány esetben a saját fajtámnak is) felette álló, ő csak egy félvér... Magnus az enyém, minden romantikus vonatkoztatás nélkül, és a gazdi bizony megérkezett a kedvencéhez.
Félelme a becsukódó ajtó által kavart röpke kis szellővel libben felém, szemöldököm így kérdőn moccan feljebb egy kissé: ennyire félelmetes lennék? S meg is válaszolom magamnak a fel nem tett kérdést, egy önelégült kis mosoly kíséretében. Hát persze, hogy fél, bolond lenne ha nem tenné s nem azért, mert azok vagyunk akik, hanem mert azok amik.
"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből? És ha netán a szívére vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az Iszonyú kezdete, mit még elviselünk, s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyú minden angyal."
Ajkaimról lepereg a neve, lágyan, szíve köré fonódó simítás gyanánt - más ütemben szól a tamtam, egy pillanatra kézhez szelídített és esengő a ritmus mely csak addig tart, míg nevemen nem nevez: akkor megint megérzem a... Nem az a baj, hogy fél tőlem nem az a baj, hogy nem csodál eléggé.
Magnus Bane nem akarja, hogy itt legyek, pedig fogalma sincs, hogy miért jöttem. Sértő, koszos kis korcs. Az elméje felé tapogatózom lágyan, észrevétlenül, keresvén azt a valamit a felszínen mely erővel bír s hatást gyakorol rá. Azért, hogy megnyugtassam azért, hogy ártsak neki, még nem döntöttem el.
Lehunyja a szemét. Én ezen szemhunyásnyi idő alatt öltöm magamra Alexander Lightwood alakját, és megmozdulok, felemelkedek az ágyról - szabad kezét a szívem fölé húzom előbb, majd a számhoz emelem, hogy csókokat leheljek az ujjai hegyére, miután nyelvemmel körülsimogattam azokat. Az ingemen lévő gombok maguktól bújnak ki a gomblyukakból, az ifjú vadász mellkasán hívogatón bújnak meg az árnyak a gyertyák fényében.

❖ Megjegyzés: köszi a türelmet  
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Monstergame"

Tökéletesen belőtt frizura, nem enyhe smink, délceg járás, bőr nadrág, bordó ing, fekete mellény és összetört szív, ez vagyok én. A lábamra húzott csizma sem segít abban, hogy azt érezzem ember vagyok, az érzéseim hullámain lovagolva bukok újra és újra a szomjat oltani képtelen, víz alá. Cseng a fülem, izzad a tenyerem, a gyűrűk halnak pendülnek össze, ahogy meglendítem a kezem az ajtó előtt, szinte meg sem érzem a leheltnyi másféle mágiát, a lakásba lépek. A saját lakásomba, had teszem hozzá.
Talán futok valami elől, esetleg valami felé. Most, hogy a világ kifordulni látszik a gömb mivoltából, lassan bebizonyítják, hogy lapos, mint a boros pohár talpa, most már semmi sem számít. A felszínen démonok taposnak egymás sarkára, angyalok és bukottak adják kézről kézre a kilincset a terapeuták rendelőiben. Világhatalomra törnek, közben mi parányi porszemként küzdünk a talpon maradásért. Én mondjuk kevéssé. Az árnyvadászok.. felgyorsul a szívem, nem tudok másra gondolni csak Rá. Mégis elhagytam, mert gyáva vagyok, egy menekülő patkány. Brooklyn boszorkánymestere egy gyáva szar. Szembe megyek száz csatlóssal, csak magammal nem tudok.
Érzem a levegőben, hogy valami történt a lakásban, de Pandaléna pont úgy bejáratos, mint Luna és volt Alexander. Összerándul a gyomrom a mérhetetlen hiánytól, mintha édes citrom nyomnának a szádba, azt sem tudod, hogy elrántsd a fejed előle, vagy a nyelved nyújtsd érte, miközben minden szerved pulzál a bénító fájdalomtól.
Kibújok a ballonkabátból, az ajtó melletti fogsara akasztom, a levegőbe szimatolok, elmehetnék vadászkutyának. Viasz szaggal keveredik valami sajátos, valami olyan, amit ismerek, tudom, hogy ismerem, csak azt nem, hogy honnan, nem jön az ihlet. Elővigyázatlan vagyok. Azt nem hazudom, hogy a halálba futnék, de az meg tény, hogy nem vagyok túl paranoiás.
Luna nem jön el hozzám, örül, ha nem kell látnia. Panda lehet még itt, mert Alexander... Ő sem jön el, pedig már a hangjáért is írnék egy téli imát fahéjjal, csak, hogy érezzem buja illatát, amitől menten elvesztem az eszem maradékát, nem birtoklok túl sokat, ha szakítani tudtam vele.
Jobb lesz így. Neki, mert nekem kurvára nem.
Alesea halála még nem ülepedett el bennem, még nem értem, hogy történt. Az elmúlás sávokat mar az elmémbe, mindegy hány száz éve tiprom a Földi létet.
Vendégem van, és nem siet elém. Kell egy kutya. Az legalább várna. Egy mini, egy szobacirkáló, akit nem kell sétálni vinni és nem ránt el, ha mégis azt tervezem, hogy a parkba bulizom vele. Valami kis cuki. Tekintetem cikázik az előszoba és a konyha között, ahogy befelé indulok.
Erő... ezt löki felém a mágia. Aki a lakásban van erős jellem, túl erős. Félelem költözik a szívemben, akárki az, tudja, hogy itt vagyok. Értelmetlen lenne a kijárat felé araszolni, vagy portált nyitni, főleg, hogy ez az ÉN lakásom. Mellé, ha bántani akarna, már megtette volna, nem?
Hős vagyok, innom kell. A minibárhoz sétálok, italt keverek, koktélt, A gyűrűim nekikoccannak a pohárnak, ahogy a kezembe veszem és a háló felé indulok. Akárki van itt, ott vár rám.
Édes jó istenem, add, hogy Alexander legyen, hogy gyönyörű teste az ágyamon heverjen hosszában, ha kérhetem akkor meztelen. Nem vagyok prűd, ne legyen rajta alsónadrág sem, nem áltatom magam azzal, hogy nem ugranék rá.
Remény veszi át a félelem helyét. De ő nem ilyen energiákkal jönne.
Mély levegő, bátorság, belépek a hálómba.
Gyertyák égnek a falakra szerelt tartókban, olyan játékos a félhomály, hogy menten megveszek. Alexander, mond, hogy te vagy. Bíbor fényben úszik a hálom, tekintetem az ablakra siklik, behúzott függöny. Félve pördülök az ágy felé.
Hökkenten emelem a poharam a várakozóra.
A férfi, nevezzük így, noha egy bukott angyalra sokat lehet mondani, de azt, hogy csak férfi lenne, nem. Ők minden. Ők a teremtést hordják magukban.
Abbadon lazán ül az ágyam szélén, a hátra nyújtott kezein támaszkodva. Puhának tűnő, fehér ingét vörösre festi a szoba fénye, hátra sem fordulok, ahogy csukódik mögöttem a háló ajtaja, kizárva a normál fényeket.
Fekete farmerbe bujtatott hosszú lábai nem moccannak, inge félig kigombolva, magára rántja a tekintetem, kezem a pohár köré szorul. Félelem markol a gyomromba. Ha Abbadon itt van, akkor nekem nagyon nem kéne. Beszívom a levegőt, mert azt elfelejtettem venni, neki vajon van rá szüksége?
Baszki. Ha tudom, hogy itt van, én már másik városban lennék. Elkacérkodom a gondolattal, hogy elmenekülök, kiugrom az ablakon vagy valami.
S íme az angyal, a bukott, a tökéletes. Arca faragott szoboré, szépsége megkérdőjelezhetetlen, ahogy testének tökéletes vonulatai is.
Gyökeret eresztek.
Szent szar. Vajon, mit akarhat?
Nyugalom, ne fuss el, ne szaladj, ne menekülj, csiiisss. Nyugalom. Nem remeg a kezed Magnus, mondom nem remeg! Jó, nem félsz tőle, nem akar bántani. Már megtette volna, ha akarna. Védelmező mágia gyűlik az ereimben, érzem, ahogy áramlik.
Magnus Bane. Olyan lágyan ejti ki a nevem, kedvet érzek a mellkasára borulni és kérni, hogy oldozzon fel a bűneim alól, sejtem nem tenné meg és nem is teheti. Ahogy a szemem a szoba sötétjéhez szokik, tekintetem lecsúszik a nyitott ing vonala mentén.
A tökéletes maga.
Abbadon. Viszonozom a köszöntést, noha azt kéne mondanom húzd el innen a beled, mit akarsz? Hallod, mi? Tudom, hogy érzi a félelmem, azt is, hogy menekülnék, nem adom meg neki az örömet, hogy meg is teszem. Azt hiszem. Amíg nem mozdul nincs baj, csak üljön ott, had gyönyörködöm benne, aztán kipislogom a szememből, mint egy rossz álmost és Ő eltűnik. Így kell, hogy legyen.
A tokromba öntöm a pohárból a maradék italt, keveset hoztam, ez már biztos. Nem kérdezem meg mit akar, el fogja mondani, csak... maradjon ülve, tisztes távolságból és húzza vissza az erejét, ami forró bársonyét ömlik a testemre.
Nem menekülök el a múltba, találkoztunk már párszor, egyik összefutásunk sem zárult baráti kézfogással, szerencsére mással sem, pedig kinyilvánította akaratát eziránt.
Ne vigyél a kísértésbe, ma ne, ma elbuknék.
Sután bámulok rá, kapaszkodom az üres poharamba és a maradék önuralmamba.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

+18


Malec
a touch with the lips as a sign of love, sexual desire, reverence, or greeting

Ereimből kiszivárgott a dac minden cseppje, ha volt is korábban nyoma rosszallásnak, vagy tiltakozásnak, sértettségnek – a zsibbasztó sóvárgás és az ajkai által életre keltett némaság elgyengítette. Csupán egy órára. De az az óra keserű és édes volt egyszerre, és felszabadító és bénító … bűnös és tiszta, és még annyi minden megfogalmazhatatlan. A halandóság kegyetlen gyilkosa a halhatatlan léleknek. Szétcincálja, darabjaira szedi, hogy végül magára hagyja. Lehet ilyen elemi erőkkel ilyen meggondolatlanul játszadozni, ahogy velünk teszi az a (...) bizonyos Angyal? Összefonja szálainkat, belevési neved szívembe, tiédbe enyém karcolja, hogy magunkkal cipeljük, te életed halandóságát - én az öröklét bilincseit. Ostobaság e egy ekkora tűz alatt, ilyen erőteljes hő mellett arra gondolni, hogy mit tartogat nekünk a jövő? Igen, hatalmas nagy hülyeség. Mert nem fontos, mert nem számít - nem érdekel! Belépett kecsesen, mégis sután az életembe és attól a perctől tudom, hogy kell nekem. Jobban kell, mint bármi, amire az évszázadokon át szomjaztam. Átadta sziluettét enyémnek, egyszer - s átadja újra és újra, talán ezerszer is. Én pedig tudom, hiszen érzem, hogy nem éreztem még korábban hasonlót sem. Olyan sok mindenben vagy első, ha tudnád... ~ belenyögöm ajkaidba, némán kiáltom, ha hallani nem hallod, érezzed hát, hogy mennyire kötődöm, milyen erősen érzek irántad.
A feleletére mellyel magát dicsőíti, s azt, hogy milyen rétegből olvadt bele alakomba, alighanem nevetnem kéne. S széles mosolyom elárulja, tervezném is, de képtelen vagyok rá, amikor fizikai fájdalmat okoz, hogy távol van tőlem. Hozzászoktam ajkainak duzzadt alakjához, ahogy puhán követelőznek, a nyelve - ahogyan körbetáncolja enyémet és mindenféle finomkodás nélkül végig járathatom rajta kezeim, megérintve olyan helyeken, hol nem érinthette korábban még senki más rajtam kívül. Van ebben valamiféle vonzó, titokzatos kábult sóvárgás. Elvenni valamit, ami nem adható vissza és sajátunknak tekinteni valakit, aki nem tulajdonunk. Mégis, e percben bátran, teljes mellszélességemmel állítanám, hogy Alexander nem is tartozhatna máshoz jobban, mint énhozzám. Hiába Jace vádló tekintete a fejemben, amit én érzek magasan szárnyal ahhoz, amit ők olyan nemesnek és kivételesnek esküdnek. Mert 'míg engem szavam nem köt, nincs rajtam bélyeg, mi sebezzen, ha vele történik valami - lelkem és szívemmel érzem Őt. Mi ez, ha nem a legerősebb varázslat? Láthatatlan, de erős. Tudom, ostoba az, aki nem hiszi el, miután már hosszú napok óta nem látogat más, s én sem gondolok másra, csak Alexanderre. Csak és kizárólag.
Kihasználom, amíg nem figyel. Belecsókolok nyaka ívébe, harapdálom. Felsóhajt, mire a szívem erőteljes lökéshullámmal árasztja el teljes testem. A gondolat, hogy én csalom fel belőle ezeket a hangokat, s miattam hullámzik hevesen ágyéka, felrobbantja a teret körülöttem. Mintha már nem lenne tapintható. Mintha csöpögne és folyna. Belecsókolok ajkaiba, hevesen. Úgy, hogy egy pillanatra a tűz is aprónak tűnhessen kettesünk szenvedélyes forrósága mellett. Elbabrálok ruháival, ő is így tesz enyémekkel. Hasfalaink összeérnek, bőröm bőrén simul. Finom, halk sistergő hang az, ahogyan bújok hozzá, ágyékát izgatva. A következő pillanatban felegyenesedem, szemeim aranylóan, démoni háttértől ragyogva néznek le rá. Arcom köré sikló tenyerei meglepnek, bocsánatkérően nézek le rá. Annyi erőm és önzetlenségem nincs, hogy elhúzódjak, amíg elmúlik árulkodó jele sötétebb részemnek, így nézek le rá. Vágyakozón, ajkaimon nedvesítek. Amint megszólal szám résnyire nyílik, kérdőn - végül lágyan nézem őt. Megcsóválom puhán a fejem, de egy tíz egész másodpercig hagyom, had maradjon meg emlékezetébe, hogyan festek valódi és leplezetlen íriszeim mögül.
Mire észbe kaphatnék, vagy tovább formálhatnám a témát szóban, már ismét rajta táncolnak ajkaim. Képtelen vagyok ellentmondani annak, amit belül mozgat meg bennem. Érezni akarom, érinteni és szeretni. Tisztán őszintén, ahogyan csak én tehetem. Rúnáin járnak végig ajkaim, ahol háta ívbe feszül, ott tenyerem alá kap. Szorítom magamhoz, édesgetem, nyelvemmel becézem bizonyos területein - ahol tudom, hogy eléggé érzékeny.
Halkan, hitetlenül nevetek ajkaira, amikor pimaszkodni kezd velem. Nem tűrhetem - hogy amíg én küzdök a pillangóhatással gyomromban és próbálom férfiasságom megfékezni, ő még olyan állapotban legyen, hogy gúnyolódjon rajtam - velem. Így hát egy erőteljes lökéssel simítom ágyékaink össze, érezze, amit én. Merevedjen velem, dagadjon a vágytól odalenn és perzselje épp olyan sóvárgás irántam, amennyire feltüzelt engem az, ahogyan két csók között a szemeimbe néz és hívogat. Tenyeremmel belemarok a lepedőbe, ahogy megérzem férfiasságom keménységét övén. Fel kell sóhajtanom, kissé hátravetnem fejem. Mégis, ezúttal rajtam a pimaszkodás - én teszek udvariatlan megjegyzést irányába. Más helyzetben valószínűleg félrenyelnék, vagy meg is fulladnék, amikor az esküvőt említi, ám e percben képtelen vagyok leküzdeni a mámoros ködfelhőt, amit körém bódított. Tetőzi az újabb megjegyzésével. Szemeim résnyire szűkülnek, de ajkaim továbbra is elnyílva árulnak el sóhajaim között. - Ki tudja, hogy igent mondanál-e... - jegyzem meg hasonló hangszínt másolva, ahogyan ő beszélt az imént. A következő percben férfiasságára marok, eléggé keményen ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt, a józan eszét és egy másik világban ébredjen. Ott, ahol csak velem létezik - ahol csak velem fedezheti fel a határait. Addig hívogat, hogy magam sem bírom tovább fokozni a percet. Beleszédülök ajkai játékába és belé hatolok. Testének melege megint betakar, körbeölel, magába olvaszt, és csak azon kapom magam, hogy ujjaim a sötét tincsek közé túrnak, markolják, szeretve tépik. Orrunk egymásba ütközik, mikor egy irányba billentjük fejünket, összeszokatlanul, sután, de aztán annál szenvedélyesebben és kiéhezettebben kapok az ajkai után, hogy fogaim közé szívjam, haraphassak, gyógyítóan nyalom, közéjük nyögöm a kimondatlan szavakat. Osztozunk a levegőn, a pillanat hevén… Ujjaim erősebben markolnak a férfiasságára. Föl és le, hullámzóan táncolnak rajta, hívogatva a belső feszültséget, amikor a nevem nyögi közénk. Lökök rajta egyet, még egyet, egy újabbat, és még egy utolsót – nem túl nagyot, de épp olyan erőset, hogy érezze, mit művelt velem, miközben egyik karommal az ágytámlába tépek, másikkal őt simogatom, mintha csak nyugtatni akarnám, pedig éppen kiszalad a szívem a csillagok közé... -
Lihegve, pillegve zuhanok rá, amikor mindketten elérjük a vékony határt. Úgy érkezem, hogy legérzékenyebb pontjaink még dörgölődzenek egymáson. Nyakába csókolok kifújva a levegőt, közben orrom hegyével még kandúrosan, macskásan cirógatom fülének ívét. Végül, akár csak a kecses árnyvadászok - mellé ejtem vázam, hogy oldalára kerüljek. Ő pedig élve a lehetőséggel hozzám bújik. Átölelem, magamra édesgetem, de nem használok trükköket, nem takarítom meg őt, sem magamat. Igazándiból elégedettséggel tölt el, hogy érezhetem kettőnk nedűjét, egyként hasfalam peremén. Férfiasságom lüktet még, mikor sötét tincseibe csókolok.
- Szeretlek... - búgom álomittas hangon, belezuhanva a tökéletes csendbe és nyugalomba. Úgy ölelem háta peremén, hogy ő a közénk szoruló karjával elérhessen, s ujjaink összefésülhessünk. Egy ütemre jár a szívünk, érzem. Mellkasom hevesen emelkedik süllyed, ahogy a nap sugarak betörnek a réseken, csiklandozzák a látásom, mégis lehunyva tartom szemem, mozdulatlanul feküdve mellette. Még egy kis ideig. Békében. Szerelemben fürösztve. ~





Köszönöm szépen a játékot!
Várom a következőt!  :38:  
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Malec
I don't think I can live without you

Bárcsak létezne olyan rúna vagy varázslat, amellyel teljesen megnyithatnám a szívem előtte! Így nem kéne folyton félreérthető szavakkal dobálózni, vagy egymás gesztusaiból olvasni. Láthatná, hogyan érzek iránta, milyen őszinte és odaadó érzések tombolnak bennem, vagy mi jár éppen a fejemben anélkül, hogy magyarázkodnom kéne. Nyitott könyv lehetnék előtte, szavak nélkül is megérthetnénk egymást. Állítólag létezik a szerelemnek egy magasabb szintje, ahol speciális rúna vagy varázslat nélkül is elérhető az ilyesmi, ahol a két fél lelke már annyira eggyé olvadt, hogy lopott pillantásokkal is képesek kommunikálni. Olykor látok erre utaló jeleket a mi kapcsolatunkban is, néha egész jól egymásra érzünk, máskor viszont annyira újnak és csiszolatlannak tűnik ez az egész. Tudom, hogy a türelmetlenség semmi jóra nem vezet, és ami köztünk van, az még mindig elég új, mégis többet akarok, még többet vele, róla, belőle. Akkor is, ha néha elbotlunk, ő jelent számomra mindent ezen a világon, és ezt az utat nem cserélném el semmire. Téged választott a szívem. Csakhogy míg az ő ideje végtelen, az enyémet feszes keretek közé szorítja halandóságom. Napról napra öregebb leszek és távolabb sodródom tőle, ezért most kell élnem, most kell őt szeretnem, amíg még a fiatalságunk itt lebeg körülöttünk. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor az idő szakadékot tép kettőnk közé, látható nyomát hagyva rajtam, míg ő ugyanilyen fiatal marad és gyönyörű. Szeretném kizárni ezeket a kétségbeejtő gondolatokat a fejemből, így hát teljes mértékben átadom magam neki, a csókjának, az érintésének, az illatának, és fejest ugrok a jelen által kínált gyönyörökbe.
Kecsesebben érkezünk meg az ágyra, mint terveztünk, köszönhetően macskás ügyességének és az ösztöneimnek. Az alkarommal reflexből tompítom az esést, pihegve pislogok fel rá. A megjegyzését hallva rögtön széles mosoly terül szét az arcomon, hüvelykujjammal büszkén magamra bökök.
- Tudod, árnyvadász... - Ez még semmi ahhoz képest, ahogy tetőkről ugrálok le! - mondanám, de ajkai belém fojtják a szót, én pedig kitörő örömmel adom át magam ennek a sokkal örömtelibb tevékenységnek. A boldogság nem pillangók hadának vad szárnycsapkodása a gyomromban, hanem egyetlen kis lepkéé, aki elhinti finoman rebegő szárnyáról aranyló tündérporát. Lágy, alig észrevehető és mindennél kedvesebb, lassan árad szét a bensőmben és felpörgeti a ketyegőmet.
Csak egy pillanatra nézek félre, máris a nyakamra tapad, s jóleső sóhajjal üdvözlöm újabb lenyomatát rajtam. A hajába túrok, hasfalamat az övének feszítve jelzem, pimasz birtoklása milyen ösztönzőleg hat rám. Kölcsönösen bódítjuk egymást csókjainkkal; nagyon is élvezem ezt az oda-vissza jellegű adok-kapok játékot, egymás testének, bőrének, vágyainak hevítését, rejtett, érzéki zónáink felfedezését. Örömmel és szeretettel kalandoznak rajta kezeim, hogy újra és újra bejárják a már jól ismert pontokat, felfrissítve rajtuk érintésem nyomát. Minden porcikáját magamnak akarom, bőre minden egyes szegmensén ott akarok lenni, és ugyanezt kívánom tőle is. Érezni akarom, hogy az övé vagyok, ahogy ő is az enyém. Csípőm ösztönösen követi a hullámzó mozdulatot, mellyel megszabadít övemtől, és ez emlékeztet rá, hogy még sok a dolgom nekem is. Nem bajlódom feleslegesen a nadrágjával, egy csat, egy gomb, egy cipzár, és már húzom, vonom, tolom is lefelé, talpammal gyűrve lejjebb ott, ahol már nem érem el a kezemmel. Nem valami elegáns megoldás, ám annál találékonyabb, vágytól kapkodó és követelőző.
Ahogy újfent az arcára pillantok, elakad a lélegzetem aranyló macskaszeme láttán. Olyan ritkán volt szerencsém látni, főleg ilyen közelről, hogy már el is felejtettem, milyen szépek. Bocsánatkérő mosolyát látva ajkam szélesebbre húzódik, gyengéden két tenyerembe fogom az arcát, lágyan megcirógatva járomcsontjától a füle tövéig.
- Gyönyörű vagy... - Suttogásom vágytól karcos, őszinte csodálat édesíti meg. Nem értem, hogy félhetett bárki is ilyen bűbájos szempár láttán. Vagy csak engem babonázott meg démoni szépségével? Én vagyok az egyetlen, kinek bensőjében minden egyes idegszál, vérének minden cseppje reagál a pillantására, a hangjára, a közelségére? Minden lélegzetével vonz, csábít magához, és képtelen vagyok ellenállni az iránta táplált érzéseim hevének. Felülírnak minden mást, a józan eszemet, a kételyeimet, a kötelességtudatomat. Csak ez a keserédes ösztön marad, mely nem nyugszik, míg le nem szaggatja rólunk a ruhát, hogy pont úgy és pont ott egyesülhessünk, ahogy azt kell. Felsőbb hatalom, démonok és angyalok karcsú ujjai pengetik sorsunk fonalát, mi pedig tehetetlenül sodródunk kedvük szerint, beleőrülve az egymás iránti vágyba. Ez lenne a szerelem?
A rúnáim irón nélkül is izzanak a csókjai alatt. Izmaim megfeszülnek vagy épp megugranak, ahol épp ajkaival érint, törzsem macskásan követi teste mozgását, érintése, csókjai alá simulok halk, jóleső sóhajokat rebegve. Hangjába beleremeg a gyomrom, mosolyra húzódó görbémet lágy csókkal érintem az övéhez, ahogy visszatér hozzám.
- Miféle kontrollt? - pimaszkodom, hisz az enyémet valahol az ajtón túl hagytam. Darabokra hullok, ha vele vagyok, és néha ez a legfájdalmasabb, néha pedig a legédesebb dolog a világon, mert vele együtt, általa kiegészülve épülhetek újra egésszé, ennél szebb élményben pedig még soha nem volt részem. Így hát nem bánom, sőt, hízeleg a tudat, hogy egy több évszázadot megélt boszorkánymestert képes vagyok én, egy egyszerű árnyvadász srác levenni a lábáról. Ennél őszintébben nem is jelezhetné, milyen hatással vagyok rá - na jó, talán csak akkor, amikor egész testében hozzám simul, és megérzem forró ágyékát az enyémnek feszülni. Felmarkolom magam alatt a lepedőt, vállaim megfeszülnek, ahogy hátravetem a fejem, az eddigieknél is fűtöttebb sóhajt hallatva. Most kezdem csak igazán érteni, mit is jelent elveszteni a kontrollt, és az egész megjegyzése új értelmet nyer, ahogy türelmem pengevékonnyá szűkült peremén egyensúlyozok, robbanásra készen.
- Várjunk az esküvőig, meg ilyesmi? - Hangom elfúl két tompa nyögés közt, ahogy csípője hullámzásával bolondít. Beleszédülök az élménybe, el-elernyedő ujjakkal gyűröm csomóba markomban a lepedőt. - A változás... Jó dolog. És ki tudja, megkérsz-e valaha. - Nem mintha már ott tartanánk, persze. Bizonyos régimódi értékeket fontosnak tartok, van, amelyhez igyekszem ragaszkodni is, de az, amit ő vált ki belőlem, annyira újszerű... Lehetetlenség szabályokhoz kötni. Képtelen vagyok uralni a vágyat, képtelen lennék várni, ha megkívánom, ahogyan képtelen lennék ilyesmit művelni bárki mással. Ő az egyetlen, aki felrúgja a szabályokat és a régimódi srácból szégyentelenül mást formál. Ahogy keze a férfiasságomat érinti, a derekára marok, a lepelként lógó selyem határvonalára. Előre bukva temetem arcom a vállába, homlokom válla gödréhez fújom, majd levegőért kapva marok az ajkára, magammal rántva, ahogy visszahanyatlok a párnára. Feljebb húzom a lábam, térdemmel a bordái mentén cirógatom, kezem pedig a takaró alá siklik, fakó csíkot karcolva combjára, feneke csodás félgömbjeire. Elhúzódom az ajkaitól annyira, hogy szemébe nézve kérhessem, jöjjön és csitítsa a tüzet, melyet ő maga keltett bennem, vagy söpörjön el minden erejével, hadd égjünk hamuvá együtt. Hangom kéjesen hasítja a falakat, ahogy egyetlen lökéssel megszünteti köztünk a távot, egy összekapcsolt testbe kényszerítve két lelket. Ajkait keresem, de nem sajátítom ki, csak finoman ostromolom, cirógatom száját az enyémen, engedve a felgyorsult tüdőm által diktált, kapkodó zihálásnak. Újból meglep, mennyire tökéletes bennem, a feszítő, múló zsibbadás ellenére is csodálatos érzés.
- Magnus... - Egyetlen szó csupán, mely magába sűrít temérdek érzelmet. Még, így, most, jobban, mélyebben, többet, szeretlek! Testem felveszi az általa diktált ritmust, légzésem az övéhez idomul, a szívünk szinte egyszerre ver, és olyan közel húzom magamhoz, hogy hallhassam a dallamát. Odaadó csókokkal hűtöm és hevítem egyszerre, lecsókolom ajkáról sóhajait. A hátát, karjait cirógatom, elidőzök mellkasa becézésén, ujjaimmal körberajzolom a kockák vonalát, lekalandozva a hasfalán át az ágyékát övező pihékig. Úgy becézem a testét, mintha az enyém lenne - sőt, az enyém is.
Az érzelmek túlcsordulnak bennem, forró masszaként öntik el a bensőmet, hogy aztán ölemben izzó gömbbe tömörülve robbanjanak, a beteljesülés pedig elemi erővel csap le rám, görcsbe rántva izmaimat. Hangom trillázva tölti be a falakat, ölelem őt, míg az élvezet hullámai átremegnek rajtam, és utána sem ernyedek el alatta, csak mikor őt is elérte már a katarzis. Pihegve, kimelegedve keresek menedéket karjaiban, fejem a vállgödréhez fészkelve, míg karomat lustán átvetem a mellkasán, lábfejemet pedig az övébe akasztom. Kifogytam a szavakból, csak a csendes kielégülés és a lusta boldogság maradt. A tökéletesség.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

+18


Malec
I can’t do anything without thinking of you.

Belefészkeli magát az ölembe - egyetlen mozdulat mindössze, az én szívem mégis lángra lobban tőle. Magabiztos ellenállást tanúsított ellenem, hozzám vágva, hogy nem várhatom el, hogy adja fel az eddigi életét értem, hogy a családja, meg mindenki, és blabla, rádöbbenjenek, hogy mit is érez. Nem mondta ki akkor még. Szóban nem. A szemei mégis elárulták, hogy igenis, ha nem is az első, de a második találkozásunk alkalmával valami őbenne is kattant. Ahogy ölemet éri övé, érzem, ahogy a szövetek rajtunk puhán, lágyan, mégis erőteljesen dörzsölik egymást, ezáltal még inkább hevítve ágyékomat. Tenyereim ösztönből nyúlnak derekának két oldalára, megkapaszkodva, vagy csak megtartva, nem tudnám megmondani. Feszes, erős váza felém tornyosul, beterít, én pedig tudom, hogy bele fogok fulladni. Minden sejtemben érzem, hogy ez a kapcsolat, hogy ő mit tesz velem. Azon kívül, hogy felborzolja szöveteim és gerincem mentén liftezik a bizsergető érzés, még a lelkembe is belemar. Lenyomatát teszi szíve enyémbe és természetesen elhozza pecsétjét, hogy tudjam, örökké velem marad. Ami komolyabb, mint egy feldobott érzelgősség. Az én életemben nincsenek utolsó lapok. Ezért megrémít, ahogy nyakam köré tekerednek finom hullámai és lassan beborítanak. Nincsenek többé pro és kontra érvek ellene, hogy miért helytelen, vagy miben kellene jobban összecsiszolódnunk. Ezt érezzük mindketten. Elzártam magam, hosszú, hosszú évekre. Azt gondoltam, hogy nem lesz mit féltenem, ha nem lesz, akit szeressek. És ez a kócos angyal nyilaival, tiltakozó, folyton lázadó szemeivel megérkezett és elvett tőlem valamit, ami nélkül nem tudok élni. Olyan érzés ez, mintha nem lenne, 'mi dobogjon a mellkasomban. Olyan ez, mintha minden percben, témától, helyzettől függetlenül ott lenne velem. Mintha a vénáimba karcolta volna magát. Állandóan a jelenlétét szomjazom. Azt kívánom, bár egyszerűbb helyzetben, finomabb keretben fésülnék össze vonalaink. Ahogy nézem vágytól izzó szemeit, csókjaink nyomán dagadó ajkait, s nyakán a rúnát, mit éjjel-nappal kóstolgatnék, hogy vajon- hányféle ízben létezhet és díszesítheti őt?! Megmérgezett. Mintha látatlan lánccal kötnének hozzá, nem hiszem, nem hinném, hogy valaha is képes leszek elengedni őt...
Nem hagyom sokáig fölényeskedni. Egyrészt, mert még többet gondol magáról - és rájön, miféle erényekkel rendelkezik. Másrészt, mert nem bírom nézni, ahogyan fölöttem, ennyire közel hozzám, sejtelmesen mosolyogva, vágyakozón néz le rám. Szomjazom, hévvel kívánom felölteni a távolságot, amit megpróbál tartani. Én elbuktam. Mindig is elbuknék, ha csókodról lenne szó... Eltolom magam épp csak annyira, hogy bár kezeimmel magamhoz vonom, az ütközés még hamarabb következzen be és csókunk tovább tarthasson. Ha csak egyetlen másodperccel is. Látszólag úgy fest, nem bánja. Nem kérek engedélyt rá, hogy puha ajkai közé eresszem nyelvem, úgy mozdulok, ahogy kívánja testem tőlem. Hagyom, had falja fel Alexander minden felkínált porcikáját. Mégis ki vagyok én, hogy ellentmondjak, ha maga az édenkert érkezik ezüsttálcán?!
Képtelen vagyok elereszteni korábbi sértettségem. Hacsak enyhe utalással, de hízelgő flörtöléssel próbálom meg kicsalogatni belőle a számomra még korántsem egyértelmű választ. Hiszen mennie kell, azt mondta. S, ha így van, akkor talán pimaszkodhatok még egy kicsit vele, mielőtt elengedem. Ahogy elhúzódik és föl kel, úgy vonulok utána, úgy egyenesedem fel vele, mintha legalábbis arra lennék hivatott, hogy kövessem őt. És így is van. Ebben az állapotban nem is lennék képes másra, csakhogy kövessem őt. Akárhová. Ahogy közel hajol hozzám, én már finoman csücsörítenék csókunkba, de az nem érkezik meg hozzám, így kérdőn összeszaladó szemöldökeim alól ajkaira révedek, csak onnan föl szemeibe, válaszokért kutatva, miért foszt meg ettől. Amint azonban kiejti vezetéknevem huncut arcjátékával, egy röpke fejcsóválás feleletem, s az, hogy csókommal némítom.
A hálószoba felé terelem, gondosan ügyelve rá, hogy ne állja utunkat egyetlen tárgy, vagy különböző akadály se. Finoman, mégis követelőzőn csókolom, s ez a belefeledkezés lehet annak az oka, hogy az ajtónak csattan puhán a hátával. Ekkor húzódom el tőle, hogy levegőért sóhajthassak, illetve, hogy szemeibe nézve válaszokért kutathassak. Elvégre vannak dolgok e percben, amiket nem kell kimondanunk, de jobb, kiolvasni a lélekből - mint szőnyeg alatt hagyni. Értetlen mosollyal nézek végig rajta és esküszöm, ha egy kicsit bátrabb lennék hozzá, egyetlen csettintéssel megfosztanám minden szövettől és itt helyben, bármennyire romantikátlan és illetlen, és modortalan - itt helyben,..
A feleletét meghallva éppen résnyire szűkült szemeim alól megjátszott meglepettséggel kuncognék, de nincs időm rá. Megragad és csókba egyesülünk. Újra és lassan kezdem úgy érezni, hogy nem akkor leszek rendben, ha levegőért kapok, hanem sokkal inkább akkor, ha az ajkai után kapok. Belemotyog a puhaságaival enyémekbe, én pedig érzem, hogy a démonvérem vibrál odabenn a szöveteim alatt. Mint mindig, amikor vele vagyok és nem tudok uralkodni magamon.
Kénytelen vagyok elterelni gondolataim és finoman még csipkelődni vele. Mosolyát látván felüdülök én is, és sóvárgó szemeimbe költözik valami ismeretlen lágyság, amit csak és kizárólag ő képes kiváltani belőlem. Hallva szavait halkan elnevetem magam, miközben mellkasára tapasztom tenyerem, hogy ott széttárva ujjaim, birtoklón simíthassak fel egészen a tarkójáig. Egyetértően bólogatok, miközben óvatosan kinyitom mögötte az ajtót, s bár puhán teszem ő mégis botladozik, így hát amennyire erőmből telik, húzom magamhoz, hogy ágyékaink összepréselve megóvhassam az eséstől. (Persze, kizárólag ezért dörgölődzöm hozzá!) Addig araszolunk így együtt, 'míg lekerül róla a felsője, én pedig fölé kerülök az ágy puhaságába, mindezt olyan kecsességgel teszi, hogy kénytelen vagyok egy pillanatra elhúzódni, hogy ezt szóban is kifejthessem.
- Ez igazán kecses volt... - jobb szó híján, ami először eszembe jut, azzal vagdalkozom. Széles mosollyal nézek le rá. A nyakamban lógó láncok fedetlen mellkasára simulnak, hogy gyengéden csiklandozzák a puhább szőrt, miközben én gondosan ügyelek rá, hogy hullámzó mozdulatom derekán ne legyen túl feltűnő, csak - célratörő. Lerángatja rólam a felsőmet, amit előszeretettel hagyok is. Akkor sem tiltakozom, amikor csókba von. Ám a megkésett vallomására egy finom grimasz kiül arcomra, jelezve rosszallásomat. Csókjaink finomak, röpkék, őszintén. Elpillant rólam az ágyra, én pedig kihasználom, hogy nyakához szabad út vezet, s lejjebb engedve vázam, belekóstolok a rúnával tarkított puha bőrbe. Nem vagyok finom, - azon a ponton túl vagyunk. Szenvedéllyel kóstolom, bízva abban, hogy nyoma marad. Maradjon is rajta, hogy hozzám tartozik. Tudja meg az egész világ. Eltompul körülöttem a szoba, képtelen vagyok másra figyelni. Egészen arcéléig csókolom, enyémmel bújva járomcsontját, macskásan, hogy végül orrom hegye övét simítsa, s ajkaim beleütközzön övébe.
Ismét megszólal, s ezúttal látom, hogy a hajamra réved, mégsem foglalkozom vele igazán, mert abban marad a mondata. Beletúr a tincseimbe, én arcán simítok végig ujjaim peremével, édesen, törődőn. A csókunk mélyül, érzem én is, hogy ismét felgyorsul a szívverésem és a mellkasom heves, ritmustalan mozgásából tudom, hogy változik a hangulatunk. Érzem végig vándorolni kezeit bőrömön és ettől nyöghetnékem támad, amit az ajkaiba intézek. Kérdőn, résnyire felnyílt szemekkel nézek rá, mikor nevemen szólít. El is húzódom annyira, hogy hallhassam, láthassam, de ő huncutul folytatja és csókjaival halmoz el, mikre le kell hunynom szemeim és megfeledkeznem róla, hogy valaha is nevem hallottam volna. Ám érkezik a folytatás, éppen jókor! Felszisszenek, a nyakamat ért kényeztetés érzékennyé teszi ott a bőrt, így puhán hajolok le hozzá, hogy ajkaira nem szavakkal - inkább tetettek felelhessem válaszomat.
Finoman megtámaszkodom egyik tenyeremen feje mellett, míg a másikkal oldalán simítok végig ujjaimmal, hogy végül nadrágjába akasszam azokat, s övével elbabrálva - megpróbálhassam leszedni róla azt. Pillantásom sóvárgó, közben végig a szemeibe nézek. Olvassa csak ki, hogy mit érzek. A démonvér, elbódít. Kívánni kezdem őt, úgy ahogyan csak az ördög szomjazhat a mennyei ízek mindegyikére. Talán ezt jelented nekem, nephilim?
Hagyom, hogy szemeim felragyogjanak, aranylóan. Úgy, ahogyan én vagyok, amit én jelentek. Arcom kissé bocsánatkérő, mégsem tüntetem el. Azzal a tűzzel, amit hozzám rak, azzal hagyom el ajkait, hogy nyakára becézhessem szívem legerősebb sóhaját, kérését, kívánságát, hogy onnan aztán végig, minden törzsét borító rúnát megkóstolhassak - mintha csak korábban sosem tehettem volna...
- Elveszítem miattad a kontrollt... - búgom selymes bőrébe, finoman felperzselve minden porcikáját, egészen hasfaláig, ahonnan aztán visszatérek ajkaihoz. Őrjítő a vágy, ami hullámzik rajtunk keresztül, nem igaz? Mosollyal, sóvárgó mosollyal nézem őt, hogy kivárjam, mikor robban fel a szíve, hogy annak darabjai áttörjék a falaim és egyesüljenek az enyémekkel. Ha már fedetlen múzsaként fekszik alattam, úgy én is levedlem a felesleges anyagokat magamról, hogy a bársonyos selyem lepedőt derekamig igazítva fölé tornyosulhassak. Ajkaira csókolom vágyam, de nem csinálok mást, minthogy finoman bújjak hozzá, minden létező és érintkező pontunkon. - Megmertem volna esküdni rá... - hajlítom be a karjaimat, hogy arcperemére csókolhassak, majd egészen a füléig kalandozhassak ajkaimmal. - ...hogy nem látlak az ágyamban még egy darabig. - megjátszott meglepettséggel búgom, közben erőteljesebb hullámot rajzolva törzsemmel, hogy ölét hevíthessem. - Mindig is úgy képzeltem, hogy ennél te... régimódibb vagy. - megengedek magamnak egy pimasz kuncogást, majd miközben nézem íriszeit, hagyom kezemnek, hogy férfiasságára telepedjen és eljátszadozzon vele. Azt kívánom, hogy érezd, hogy akard, hogy kívánd azt, amit mi együtt jelentünk. Íriszeim kutatják övéiben a válaszokat, s amint lehunyva azokat bőrét ízlelem tovább, nyakán, vállain, hallani akarom nyögéseiben a ki nem mondott kérést - parancsot. Finom mosoly, ahogy eltolva magam ajkaiba csókolok, s hacsak nem érkezik ellenállás, eggyé válok vele. ~



Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Malec
baby you're beautiful just the way you are

Egyszer Izzy mesélt nekem a sors vörös fonaláról - azt hiszem, így hívják, de lehet, hogy valami sokkal drámaibb hangzása van -, arról a láthatatlan, törékeny kötelékről, mely összeköti két ember lelkét. Állítólag ritkább és erősebb a parabatai köteléknél is. Emlékszem, milyen hitetlenkedve faggattam a húgomat: "Még annál is?", ő pedig csak bólogatott: "Még annál is". Akkoriban csak rálegyintettem, nem hittem neki, hiszen hogyan is lehetne bármi erősebb két lélek, két test, két elme összekapcsolódásánál? Pláne olyasvalami, ami szabad szemmel még csak nem is látható. Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt, és pontosan értem, miről beszélt. Bár nem látom a vörös fonalat, de érzem megfeszülni, ahogy Magnus eltávolodik tőlem; kisujjam aprót rándul - rezdülése, mint a pillangó szárnya, felráz tudatlanságomból. Te is érzed? Megérzem a bajt, és ahogy ő folyamatosan hátrál, feszítve azt a törékeny kis szálat, én úgy közeledem felé öntudatlanul, lazítom, ne szakadhasson el. Ne ilyen apróság miatt. Talán butaság ennyire védenem valamit, amit megfogni sem lehet, mégis mindenemet odaadnám ennek a képlékeny kis kapocsnak - vörös fonál, szerelem, nevezzük bárhogyan.
Válaszával órmótlan súlyt helyez a vállamra, tartásom megzuhan vádja alatt. Vonásaim átformálódnak, tehetetlen kétségbeesés lesz úrrá rajtuk. Megint itt lyukadtunk ki. Mindegy, mennyire igyekszem félretenni a munkát a jelenlétében, amíg nem bízik abban, hogy a közelsége, a társasága, a lénye számomra előbbre való, míg vele vagyok, addig az Intézet örökké köztünk fog állni. Azt mondja, elfogad így, ezzel együtt is, de közben valahányszor megvillantom árnyvadász oldalamat, látom a felhőket gyülekezni az arcán. Csak a fiút akarod belőlem, igaz?Nem az árnyvadászt. Még ha el is mentem volna ténylegesen a kávé után, bánt, hogy nála ez az egész így csapódik le. Számomra nem az a fontos, hányszor hagyjuk ott a másikat, hanem hogy a nap végén, a kötelességeink letudásával mindig lesz hova visszatérnünk: egymáshoz. Számomra a visszatérések fontosabbak az elhagyásoknál. De őt, akit folyamatosan csak elhagynak, akár az idő koptatja el mellőle az illetőt, akár a sors, valószínűleg nem hatja meg a visszatérés. Az egyetlen, amivel bizonyíthatok számára, ha maradok. Két ilyen eltérő gondolkodásmódot mégis hogyan kéne összesimítanunk? Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen káoszt és űrt hagyhatok, hagyhattam benne mindig, amikor becsukom magam után az ajtót. Át akarom ölelni és megnyugtatni, hogy nincs mitől félnie. Az én otthonom már ott van, ahol ő.
Bár meglepnek a kételyei, melyekkel mindeddig egymaga, némán vette fel a harcot, mégis igyekszem mögéjük látni; megérteni. Megpróbálom a lehető legkomolyabban venni, és ugyanilyen lelkiismeretesen biztosítani felőle, hogy a félelmei alaptalanok. Mindazzal együtt szeretem, ami ő. A varázslattal, a divatérzékével és a félelmeivel együtt. A mosolyával, a hangjával, az illatával, az érintése lágyságával, a tőrként hasító pillantásával. Nem teszek különbséget jó és rossz tulajdonság közt, elfogadtam mindegyiket, csak némelyiken többször forgatom a szemem. A mosolyán látom, hogy megértett, így megeresztek egy halvány, bizakodó mosolyt én is. Lehunyom a szemem arcomat cirógató érintése nyomán, majd újból rápillantok, amint megszólal. Halkan, röviden felnevetek a rántottára vonatkozó számonkérésén, majd arcomon összeszűkül a mosoly, ahogy tovább hallgatom, értő bólintással zárva le a végét.
- Nem bánom, hogy elkényeztetsz - szögezem le rögtön, s ezúttal én érintem meg az arcát, hüvelykujjammal lágyan megcirógatva a járomcsontja alatt. - , csak engedd, hogy én is kényeztesselek néha.
Bár nem biztos, hogy ehhez a rántottám a legmegfelelőbb út és mód, de szeretném magamtól kitapasztalni, mi teszi őt boldoggá. Olyan dolgokkal akarom meglepni, amire más nem képes úgy, ahogy én; amiről nagyon-nagyon sokáig eszébe jutok majd. Ha a pocsék kajámról, hát arról. Van azonban valami, amivel igazán mély benyomást tehetek rá, még akkor is, ha legalább tizenhétezer előddel kell felvennem a versenyt. A reakciójából és a hangszínéből ítélve - ahogy az ölébe huppanok -, nem csinálom rosszul. Kicsit még új nekem ez a terep, de az adrenalin és az iránta táplált vágy elegendő önbizalmat csepegtet belém ahhoz, hogy még élvezzem is. Már-már önelégülten hajolok fölé, önhitten, melyet a szerelem lassan alázattá mos, ahogy a nevemet ejti. Képtelen vagyok túl sokáig játszani, mert a tarkómnál fogva ránt közelebb magához, én pedig nem tehetek mást, mint hogy testem-lelkem átadjam neki, átadjam a csókjának. A szenvedélye kisöpör belőlem minden ellenállást, minden játszmát, csak ő marad, és az égetően forró ajkai, melyek még hevesebb tüzet szítanak bennem.
Ezúttal értem a viccet, bár kissé még kába vagyok ajkai becézésétől. Készségesen feltápászkodom az öléből, a felsőjébe markolva húzom magammal. Heccelése széles vigyort csal az arcomra, és egészen közel hajolok, hogy megcsókoljam. Végül azonban nem teszem, csak felpillantok rá, lélektükreiben gyönyörködve.
- Nos, Mr Bane...
Csókja belém fojtja a szót, szinte egyszerre kapok mohón ajkai után, miközben a noszogatásnak engedve megindulok a hálószoba felé. Már egész jól ismerem az utat, csukott szemmel, vakon tolatva is eltalálok. Ujjam kapkodva kalandozik a testén, hol a kabát rángatásában segítek, hol már az alatta lévő felsőt rángatom, hol be-besimítok meztelen derekára, hasfalára, hol pedig a nyakát, arcát simítom lopva, ahogy éhesen csókolózunk. Az ajtó utunkat állja, érzem koppanni a hátam a kemény fán. Vigyorom kiszélesedik, ahogy felpillantok rá; tagadhatatlanul tetszik ez a bánásmód. Még csak csókjaival ingerelt, máris zihálok, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, míg két kezem a fejem mellé fektetem, a félfába kapaszkodva. Hagyom, hogy a légzésem kissé helyreálljon, a mosoly pedig ellágyuljon arcomon. Elkomolyodva fürkészem a szemét, új értelmet keresve benne, mielőtt szavakba önthetném titkos kis vallomásom.
- Akkor összedől a világ körülöttünk... - kinyúlok érte, megragadom a felsőjét és annál fogva rántom magamhoz, magamra, hogy csókban egyesülhessünk ismét. - Nem érdekel, amíg veled lehetek.
Összeomolhat és megsemmisülhet minden, bánom is én, míg ezek a falak kitartanak, és ezek a karok ilyen szenvedélyesen ölelnek. Játékosan civakodó kérdésein csak a szememet forgatom, megcsóválva fejem csipkelődő becézése hallatán.
- Mr Bane, szerintem nem érzi, mikor kell elhallgatnia... - kihívó félmosollyal lifteztetem a szemöldököm, mielőtt még újból összeforrnának ajkaink. Finoman nyitja mögöttem az ajtót, mégis botladozva esek be rajta. Segítek kibújni a felsőmből, félrehányom valamerre, hogy aztán a dereka után kapva az ágyra perdülhessek, kecsesen és könnyedén zuhanva a paplanok közé, rántva magammal őt is. Derekán pihenő kezem máris megindul fölfelé a hátán, egyre magasabbra tűrve a felsőjét. Körmömmel finoman karcolom végig selymes bőrét, ahogy a tarkójáig gyűröm az anyagot, és ha segít, lerángatom róla. Kezem a tarkóján pihen meg, újra csókra húzom.
- Én is szeretlek - felelem lágyan, kissé megkésve, íriszeit lesve csókunk felett, majd tekintetem oldalra kalandozik, az ágyra, mely határozottan nem így festett, amikor legutóbb magára hagytuk. - Legközelebb szólj, hogy ne bajlódjak a beágyazással...
Egyáltalán nem bánt a dolog, hangom inkább töprengő, mélázó, mintha épp jegyzetet készítenék fejben arról, miként és hogyan idomuljak vagy éppen ne idomuljak be Magnus háztartásába. Nem gondolkodok azonban sokáig a dolgon, inkább figyelmemet újból teljes egészében neki szentelem. Pillantásom felkúszik a homlokán, szemügyre véve pompás hajkölteményét.
- Legközelebb... - Sosem derül ki azonban, mire gondolok, mikor pimaszul hajába túrok, beleborzolva égnek meredő tincsei tökéletességébe. Legközelebb... És azután, meg azután is. Számtalan alkalom, közös pillanatok, melyek egy bizalommal kecsegtető jövőbe fonódnak bele. Legközelebb. Semmi sem volt még olyan édes számomra, mint ez az egy szó. Legközelebb ne csináld meg a hajad. Legközelebb együtt ébredünk. Legközelebb... A remény átitatja a csókot, megédesíti, mohóbbá és érzékibbé varázsolja. Tarkójára vándorló kezem végigsiklik a hátán, le egészen a derekáig, végig az oldalán. Ujjaimat az övtartó lyukakba akasztva vonom közelebb ölét az enyémhez, hogy éreztessem vele, mennyire vágyom rá.
- Magnus... - motyogom ajkaira, figyelmét kérve, majd vakon a nyakára térek, hogy forró csókokkal, apró harapásokkal ízlelhessem meg bőre édes zamatát. Végigcsókolom a válla ívét, visszakanyarodva a kulcscsontján egészen a torkáig, éhesen megszívva rajta a bőrt. - Mi lenne, ha a kávé után is maradnék?
Játsszuk azt, hogy semmi dolgom. Véletlenül lemerül a telefonom. Elromlik a lift és leszakad a tűzlétra. Elvesztem az irónomat. Nem marad más lehetőségem, mint hogy vele töltsem az egész napot. Mily kár, micsoda balfordulat..... Már van is rá ötletem, hogy mivel üssük el azt a végtelen sok időt.
god damn
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Malec
Love is worth it ... "Better to have lost and loved than never to have loved at all."

Olyan közel kerülhettem hozzá, hogy feltűnés és kérdő pillantások nélkül tanulmányozhattam a kósza tincseket - minduntalan. Mikor lehunyta szemeit, vagy csak ácsorgott előttem. Bármikor. Az utóbbi időben ugyanis megszállottan próbáltam rájönni azoknak titkára, hogy miképp képesek a rájuk vetülő igazi és természetes napfény nélkül is ragyogni. Most sajnálom igazán, hogy az agyam gondolkodásra képes részlege már percekkel ezelőtt lehúzta a rolót, és így csak nézni tudok, de látni nem, s a rejtélyt továbbra sem fejthetem meg. Habár e percekben bármennyire is éleszti fel a kíváncsiságom tincseinek titokzatossága, képtelen vagyok azokkal foglalkozni. Újabb tövis fúródik közénk, ezúttal is, ahogyan az várható repedést hagyva maga mögött. Minél inkább elfordítom a figyelmem róla, annál nagyobb károkat okoz. Mégis, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, egyre nagyobbra dagad és egyre rohamosabb tempóban siet utánam, hogy maga alá temessen, miközben egy részem zord háborúba szál vele, hogy megpróbálja a konfliktust elkerülni azzal, akit szívemből - szeretek.
Időnként nem minden az egymás iránt érzett kötődés. Egy kapcsolatban szükség van kompromisszumokra, őszinteségre, alázatra, tiszteletre, kitartásra, bizalomra és őszinteségre. Amíg nem vagyunk hajlandóak mindketten belefektetni mindezekbe önmagunkat és egymást, addig kár is komolyan vennünk. Hiába tudom és érzem, hogy kötődésem mély és erős, ha még olyan törékeny, annyira friss, hogy bármikor ropoghat közöttünk, vagy éppen eltörhet. És eltörik. Ha nem figyelek rá, ha nem figyel rá. Bizonytalan szakaszon haladunk, s nem csak világaink, mi ketten, magunk is jelentősen különbözünk egymástól. Hogyan is várhatnád el, hogy csettintésszerűen összecsiszolódjunk? A legszebb gyémántokat is elejtik néha. Egy kapcsolatnak is megvannak a maga szakaszai. Előbb még tapasztaljuk, szokjuk egymást. És bizony, félreértjük. Mindeddig azonban nem tanulmányoztam, nem próbáltam a kirakósunk ezen darabkáin lábujjhegyen végig sétálni. Korábban nem. De most, hogy érzem a kérdőjelek felbukkanását, hogy elbizonytalanodva állok kettesünk előtt és komolynak tűnő - apróságokon - bukdácsolok, úgy érzem szükségem van egy leheletnyi távollétre.
A szavai a kérdései hirtelen ébresztenek fel. Nyelnem kell, ajkaim elnyílásán uralkodnom. Szemöldökeim összefutnak, kissé szomorkás keretet rajzolva arcomnak.
- Ezt a kérdést magam is feltehettem volna, annyi módosítást végezve rajta, hogy - a kávé után. - kifújom a benn rekedt levegőt, végül úgy döntök kár csatároznom vele. Nem erről szól az, amit építgettünk eddig, ami után kívánkoztam. A kanapéra zuhanok és eldöntöm - akkor is, a talán túl nagy körítéssel teszem - de kibeszélem, megbeszélem vele a problémákat, amik kapargatják a nyugalmam. Nem hagyhatom, hogy holmi általam életre keltett lidércek átvegyék a hatalmat a kettesünk felett. Nem lehet...
Habozva közelít meg, ami enyhe mosolyt csalogat arcomra, továbbra is összeszaladó szemöldökeim alól. Lesütöm pillantásom, állam mégis felszegve hagyom. Finoman megrázóm a fejem, nedvesítek ajkaimon és megpróbálom összerakni a szétszaladó szavakat fejemben, hogy elé tárhassam, miért akartam távozni, miért érzem kuszán odabenn azt, amit a tegnap este után inkább a messze-menőkig nyugodtnak kellene tapasztalnom. Kényelmetlenül érzem magam, ahogy szavalásba kezdek. Ráadásul nem segít rajtam az sem, hogy türelmetlenkedik, mikor kibicsaklanak ajkaimról a szavak, és úgy gondolják visszasietnének a gyomromba. Mégis, valami megismételhetetlen csoda folytán sikerül kinyökögnöm magamból, hogy mi történt, hogy mi aggaszt. Legalábbis egyrészt. A reakciója páratlan. Látom az arcán végig vonuló érzelmeket, ahogy hirtelen felém fordul és máris tiltakozni kezd. Megnyugtatóan csillapodik a pulzusom, miközben lopva-lopva kapom vállam fölött rá pillantásom - többnyire magam elé révedve várakozom szavaira. Meglep, hogy térde enyémbe ütközik, rögtön arcára kapom tekintetem. Ajkaim elnyílnak, hogy megállíthassam beszédébe, de akkor ujjai találkoznak enyémmel és úgy érzem kizuhanok önmagamból. Mintha külső szemlélőként lennék jelen e percben, teljesen megbénultan hallgatom, ahogy folytatja a tiltakozást, finomabb, mosolygósabb köntösben. Így teszek én is. Bocsánatkérően mosolyogva hallgatom, hol a szemeibe, hol a kézfogásunkra kapva tekintetem.  
Lehajtom a fejem, szinte szégyellem, hogy erről kell faggatnom, de közben meg érzem és tudom, hogy erre a beszélgetésre szükségünk van. Neki. És nekem is. Alig láthatóan bólogatok. Megértem és befogadom a véleményét. Egy új nézetre emeli a kettőnk kapcsolatát. Hitetlenkedve hallgatom, hol jobban - hol kevésbé bólintva szavaira. Mégsem vágok a szavaiba, hagyom, hogy kibeszélje. A végére már teljesen felé fordulva mosolygok, majd jobbom kézperemével végig simítok bal arcperemén, mintha ezzel súgnám meg, hogy Nagyon is értelek! - .
- Ígérem, a jövőben hagyok teret neked, hogy jobban eltudj kényeztetni. Hol is van a rántottám? - mosolyom sejtelmes, enyhe grimasz kúszik arcomra - Azzal is elkényeztettél, hogy hagytad, hogy tönkre vágjam az esküvődet, hogy beengedtél az életedbe, hogy tegnap este annak ellenére is bejöttél, hogy óva intettelek és még sorolhatnám, Alexander. Az utazgatás, az ételek, ... én így próbállak levenni a lábadról. Máskülönben miért is ne kényeztethetnélek? Nem látom az okát. - további kacérkodó pillantást vetek felé, kissé talán sértettséget is megjátszva. Természetesen megértem a helyzetét. Ellenkező esetben, ha mondjuk valami csoda folytán úgy döntene a világmindenség, hogy küzdősportban kellene elnyernem a szívét (Kedves Anyósjelöltemtől egyébként még ki is telne, hogy úgy kívánja...), valószínűleg elbuknék a varázstudásom nélkül. Mindketten másban vagyunk jók. De csak mert ő képtelen csettintésre elvarázsolni bennünket Brüsszel szívébe, még nem érzem, hogy ok volna rá, hogy én sem tegyem. Sőt, így csak ösztönözhetem rá, hogy tenni akarjon. Bizonyítani.
A hátrahőkölésére kis híján elnevetem magam, miközben épp - nem túl kedves jelzőkkel illetem. Kiszélesedő mosollyal döntöm fejem enyhén oldalra, várva, hogy túl lásson minden sértésen és megértse, miért vettem kissé magamra az elutasítását - mely igazán fel sem tűnt neki. Látom, hogy megérti és bár próbálom finoman, udvariasan, lágyan és megfűszerezett humorral elérni, hogy megértsen, érzem, komolyabban kell beszélnem. Így is teszek. Szavaim végeztével félek, hogy tartós károkat okozok, de őszintének kell lennünk. Teljesen őszintének. Anélkül nem is volna értelme, igaz? Megsebez, ahogy elismétli szavaimat. Az, ahogyan kimondva nevem elhúzódik tőlem, én mégsem kapok a keze után, hogy visszarántsam és megpróbáljam elsimítani az akadályt, ami időközben közénk ékelte magát.
A távolodó léptei semmi jót nem sejtetnek. Lehajtom fejem, a combjaimat bámulom. Felkészülök rá, hogy a legközelebbi hang az ajtó becsapása lesz majd. Meglep, amikor léptei ismét felerősödnek és beszélni kezd. Felszegem állam, arcom kérdő. Szemöldökeim összefutnak, ajkaim elnyílnak. Résnyire szűkülő szemekkel, kissé értetlenkedve rázom a fejem, de csak éppen. A mellkasomra nyomott tenyerére pillantok le, majd onnan fel rá. Újabb szavak, amik felelevenednek bennem. Ráeszmélek, hogy én beszéltem erről korábban. Én mondtam neki ezt, és éppen így. Éppen ebben a szobában. Nyelnem kell, amikor hátam az ő lökésére a kanapé háttámlájának csattan finoman. Beleidomulok a kanapé puha anyagába, az ülőhely felveszi vonalam- vagy én övét - mit számít?
- Alexander... - sóhajtom el a nevét, még mindig leginkább kérdőn, ahogy az ölembe helyezkedik. Megkönnyebbülten mosolyodom el a gondolatra, hogy nem hagyott magamra, hogy itt van - nagyon is itt maradt. És igyekszik. Láthatóan bizonyítani igyekszik. Én pedig vélhetően nem sokáig bírom el a terhét, hogy ilyen közel simulva hozzám, nyilvánvalóan elcsábítani igyekszik. Éppen Ő. Éppen engem.
- Ne csináld ezt velem... - hunyom le a szemem, véve egy mély levegőt, ahogy a tenyerem a szíve fölé ragasztja. Ajkaim morzsolgatva próbálok fészkelődni alatta. Korábban talán soha sem volt példa rá, hogy így viselkedjen velem. És korábban arra sem volt példa, hogy bírjak magammal a közelében, ha... Szemeim felpattannak, ahogy a folytatásról beszél. Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, már tarkójára marok, hogy csókba vonjam magamhoz. Ellentmondást nem tűrően, szenvedélyesen, hevesen érezhessem a puhaságait enyémeken dörgölődzni. Puha, nedves, érzéki és finom. Másik tenyerem combjára mar, felcsúszik egészen törzséig.
- Mr. Lightwood... - húzódom el annyira, hogy susogni tudjak csóktól megduzzadó ajkaira - És mi lesz a fontos dolgokkal, amik ... - finoman leédesgetem magamról, mindezt úgy, hogy ajkaink alig válhassanak el egymástól - ... még egy órát nem várhatnak??! - hangom cinkos, pimasz, úgy terelgetem magam előtt, hogy egyértelműen a háló felé haladjunk. Ajkaira harapok, hol a ruhájától igyekszem fosztogatni. Legfőképpen felsőjétől. A kabátom időközben ledobom és majdhogynem át-el esek mindenben, amiben lehetséges, mert ha máshogy nem is, de homlokommal nem válok el övétől, hacsak ő nem tesz másképpen. Széles vigyorral pillantgatom arcán végig, miközben a szoba ajtajának taszítom. Kissé bukdácsolva sikerül az utunk, de nem engedem el, ha ő nem dönt másképpen.
- Ó, és ha elkésik?... - meghőkölve válok el tőle egy finom méterre, közben széles, huncut mosollyal arcomon - Mr. Precíz és mindig pontos... - billeg a fejem, halkan belekuncogok a pillanatban, majd a következő percben már rátapadok ismét ajkaira. Az ajtót finoman kitárom, közben helycserés támadást intézve, hogy én haladhassak háttal, s egyértelműen a bevetett ágy felé tereljem, ami időközben valamilyen ismeretlen (varázslatos?) módon ismét fel van vértezve aranysárga ágyneművel. Várva rá, hogy felavassuk.
- Szeretlek... - búgom ajkaiba, miközben már lehámozom róla felsőjét, ha tudom. A következő pillanatban övével babrálok. Fejtsük meg a világot, Kedvesem...


Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn :: Lakónegyed :: Magnus lakása-
Ugrás: