descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Botanikus kert
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Anne&Magnus
i'll try to fix you

Az őszinteség olykor kegyetlen fájdalmakat képes okozni nekünk. Hiába a valós, valódi érzelmeket, gondolatokat, cselkevéseket meséljük el - felhasználva ezt a kifejezésmódot - attól még mélyet és súlyosat hint rajtunk, avagy másokon - ami talán még rosszabb. Nem fontos, hogy milyen típusok vagyunk, mennyit éltünk, vagy hogy mennyire vagyunk elfogadóak, mindannyiunknak meg van a maga keresztje ez alól senki sem kivétel. Lehet vázat hazudni magunknak, egy vágyott életet képzelni és élni azt, ami valójában nincs, de attól még rajtunk maradnak a hegek és előbb-utóbb bizony észrevesszük majd, hogy ott tátong alatta -egy akár- a szívünkig  hatoló rés. Így van ez most is. Nézem őt. Figyelem minden apró rezdülését. A vonásait, az érzelmek lenyomatát végig vonulni arcának szegletein.
Lehetséges, hogyha tudatlanságot öltöttem volna magamra és megpróbáltam volna eljátszani, hogy fogalmam sincs, hogy mire kíváncsi akkoriban, nem sebzem meg, de ez csak egy bizonyos ideig védte volna őt a múltban, vagy jelenben. Később úgyis kiforrta volna a módját, hogy rátaláljon a férje valódi hátterére, akkor pedig átkozta volna a nevemet, amiért nem segítettem, amikor lehetőségem volt rá. Érdekelne egy újabb ellenség? Ó, nem! De, ha valaki elmesélhetné nekem, hogy anyám miért nem volt képes elfogadni, mi váltotta ki belőle azt a mély- méreggyűlöletet, amivel megajándékozott, bizonyára nem lennék hálátlan. Ha valaki elébe ment volna bizonyos helyzeteknek és óvón távol intett volna azoktól, kiktől mindössze sérelmet nyertem az évek során - hát, busásan megjutalmaztam volna. Ráadásul olyan sok furcsa dolog történt velem az utóbbi időben, hogy érzéseim támadnak olyan személyek iránt, kikkel hevesebb és csúfabb szakadásunk aligha lehetett volna, erre fel most itt vagyok Anne, és nézlek. Korábban bele sem gondoltam, hogy megtörténhet. És most? Tessék-lássék. Hét pokol!
Hallgatom és próbálom megérteni. Nehéz a reszketeg hangot figyelmen kívül hagynom.
- Rendben... - bólintok mélyen, fél törzsemmel felé fordulva. Várakozom. Ki kell, hogy beszélje magából és ehhez nekem csendben kell maradnom. Nyugton, némán. Aggodalmas pillantásom aligha oson el arcomról, miközben bogárszemeim Anne kemény arcvonásain futkosnak.
Elnyílnak ajkaim, mikor meglátom, hogy a készülékén feltűnik a név, de végül nem teszek egyebet, csak ajkaim nedvesítve elfordítom tekintetem. A kert sötétebb pontjaira révedek, addig, amíg szavalni nem kezd. Akkor már őt nézem. Fókuszálok és az elém szórt kirakós darabkákat igyekszem helyükre illesztgetni. Tekintetem végig futkos Anne karján, haján, íriszein. Próbálom lejátszani a fejembe a jelenetet, amiről beszél. Kérdővé válik tekintetem, szemöldökeim összefutnak. - Várj. A semmiből haza vitte a testvérét?! - értetlenül ismételtem a morzsát, ami már talán- a birtokomba került - És azóta is ott van? Nem is próbálta megmagyarázni neked? Azóta nem beszéltetek? - vetem át egyik lábam a padon, hogy terpeszből nézhessek rá és úgy faggatózhassak tovább.
- Kitaláljuk... - hosszú, gyűrűbe bujtatott ujjaim rátekerednek az ő porcelán kezére, hogy kézfogásommal is megértessem - mellette vagyok. Félre tudom tenni a múlt sérelmeit.


Remélem, tetszeni fog!  ♥  || who we are' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Magnus & Anne
"to break as hard as to return"
Túlestünk a normál beszélgetések első üdvözlő körén, amit nem szerettem volna sokáig húzni, éppen ezért a mosolyogtam közben. Jó megint látni Magnus-t, és nagyon boldog vagyok amiért, idejött, pedig nem ő tartozik bocsánatkéréssel, hanem én. Viszont már nem bírom ezt, egy kő omlott le rám, mikor Ryan azon az estén berohant a lakásba.
Egyre közelebb jön felém, és figyelmesen hallgatta, amit mondok, s teljesen azt éreztem, hogy aggódik értem még mindig. A hátamhoz ért, aztán pedig mindketten leültünk egy helyre, ami nem a tisztaságáról volt híres, de szerintem ez nem számított sem neki, sem nekem. A jelenlegi helyzetem ennél rosszabb. Törékenyebb vagyok, mint bármikor máskor.
- Nem, nem bántott. Legalábbis fizikailag nem - azonnal reagáltam kérdésére, és mindvégig őt néztem. - Nagyon... nagyon furcsa volt nemrégiben az, ami történt, és azóta is gyötrődöm - lehunytam fél másodpercre a szememet mondatom közepette, ezzel is hátráltatva a könnyeimet, de a következő szavait hallva rögtön ránéztem Magnusra, amikor kimondta azt, hogy végez vele bármikor. - Tudom, hogy megtennéd, ha kellene, de nem kérlek ilyenre jelenleg - nyeltem egyet, és hallgattam őt, ahogyan régen is.
Mindketten hibáztunk, de én mindent magam hibájára írtam fel, nem az övére. Én voltam az, aki elkövette az igazi hibát, őt pedig magammal rántottam. Sóhajtásomat követően bele akartam végre kezdeni a beszélgetésünk komolyabb részébe, de a telefonom rezgése megzavart, de kinyomtam a hívást, s kikapcsoltam a készüléket. Ryan volt az, de nem tudnék vele kommunikálni most.
- Valamelyik este Ryan berohant a lakásunkba, egy férfit cipelt magával, aki csupa vér volt. Súlyos sérülése volt, könnyen meggyógyíthattam volna, de amikor azt mondtam Ryan-nek, hogy a kórházban a helye... - vettem egy újabb levegőt, és feszültségemet felváltotta valami más, kérdésekkel teli Anne, aki képtelen másra gondolni, mint arra, hogy a férfi éveken át hazudott neki. - Azt kiabálta, ő a testvére. Én nem hittem el rögtön, de a szemébe néztem, az igazat mondta. Miért hazudott róla? Rögtön ezt kérdeztem magamtól - nem panaszkodtam, ömlöttek belőlem ezek a szavak. - Nem tudom, mitévő legyek... Magnus, mit kellene tennem? - kérdeztem tőle, és figyeltem őt.

❖ Megjegyzés: ❖ Zene: lost myself ❖ Szószám: 347
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Anne&Magnus
i'll try to fix you

Tudom, hogy az öröklét fogságába zárva nem volna helyes foglalkozni bárkivel is, aki egyszer úgy dönt, hogy eltaszít magától. Ennek ellenére, vagy éppen ezért - belekapaszkodom abba a maréknyi emberbe, akinek legalább olyan hosszú pálya fekszik lábai előtt, mint az enyém. Jól tudom, hogy időnként félre kell tenni a haragunkat és ahelyett, hogy villámokkal érkeznénk, a szivárványt kell életre keltenünk. (Esetemben a szemhéj festékkel egy része meg is van oldva...)
Ahogy tekintetünk összetalálkozik, hirtelen lepattog vállaimról a feszültség. Bár legutolsó beszélgetésünk heves csatározással zárult, meghökkenően gonosz dolgokat hajigáltunk egymásra, ez a viszont látás finom és gyenge. Érzem lassan közeledő lépteim alatt az arcomra szökő aggodalmat és féltést, amit Anne kivált belőlem. Mindig is kiváltotta. Az utóbbi évek során igyekeztem elfordulni tőle, hagyni, hogy csináljon, amit akar, jó messzire távolodni tőle. Erre fel itt állok, készen rá, hogy karjaimba öleljem és soha többé ne engedjem el, ha kéri.
- Láttunk már ellenpéldát a genetikára, kár is ezzel védekezned... -szemöldökeim enyhén összefutnak, mosolyom elfoglalja teljes arcom, miközben nézem őt. A kijelentésére megjátszott sértettséggel húzom hátra arcélem, megmutatva mennyire megdöbbent a kijelentésre. A következő másodpercben ujjaim hajam, majd arcom előtt köröznek a levegőben, hogy észrevegye, igenis változtam. Méghozzá épp a napokban váltottam színt és hajstílust. - Azért valamennyit mégis csak... -  ingázik fejem, majd az utolsó lépésem során hosszabban lehunyom szemem, hagyva, hogy a mosolyom szétterüléséből megértse, mindössze tréfálok. (Még hogy semmit?!)
Látom, ahogy mosolya lankad és gondterheltté válik, így én sem próbálom letépni a hangulatot a beszélgetésünkről. Nyilván, oka van annak, hogy ide hívott. Ehhez mérten pedig komolyan kell vennem Őt és azt, ami történik vele. Hallgatva szavait, nedvesítenem kell ajkaimon és megfeszítenem vázam. Szemeim le sem veszem róla. Még egy látásra képtelen ember is megérezné a hangjából a fájdalmat, a bűntudatot. Elnyíló szájjal kapok levegőért, majd felé lépek, hogy a távolság eltűnjön és tenyerem hátára, a lapockái közé simulhasson. Úgy terelem a legközelebbi ülőalkalmatosság felé, majd amint leültetem, mellé heveredek magam is. - Mi történt? Bántott téged? -  teljes törzsemmel felé fordulok, kivételesen nem foglalkozva vele, ha poros, koszos, földes lesz a ruhám. Ujjaim hátának ívén zongoráznak, tekintetem aggodalmas, törődő. - Tudod, hogy egy szavadba kerül és végzek vele. - jegyzem meg mellékesen, állam szegve egy pillanatra, majd amint eljut hozzám, hogy talán ez most több, talán itt most több kell, veszek egy mély levegőt és elhúzva karom, ölembe ejtem. Ujjaimmal babrálok, a rajtuk éktelenkedő gyűrűket csavargatom, leejtve tekintetem. - Mindketten hibáztunk. El kellett volna fogadnom a döntésed és a közeledben maradnom. Akkor is, ha nem értettünk egyet Ryannel kapcsolatban. -csóválom a fejem vontatottan, majd ráemelem pillantásom és savanyú mosollyal nézem őt. - Mit tehetek érted? -  hangom kissé rekedtes, de még így is kihallatszik a szándék belőle.



Remélem, tetszeni fog!  ♥  || dallam' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Magnus & Anne

A kórházból egyenesen a botanikus kertbe mentem. Ha valahol, akkor ott tudok normálisan gondolkodni, és ott talán nem leszek zaklatott, mert az vagyok jelenleg. Felzaklatott az, ami történt. Nem szeretek sokat beszélni ilyenekről, most szükséges, hogy ne őrüljek bele ebbe. A kétséges dolgok a két véglet valamelyikébe tartoznak. Ez esetben én nem tudom eldönteni, igaz -e vagy hamis. Mindkettőre hajlok, hiszen szeretném azt hinni, mindez csupán egy vicc, viszont belül lüktet a gondolat, hogy hazugságban éltem, és nem jöttem rá. Tán manipulált mindvégig olyan erősen, hogy ne tudjak rájönni? Az istenit, Ryan. Ezt nem teheted meg velem. Nem, nem, és nem.
Szeretem a színpompát, sokféle virág és ritka növényvilág is található itt. Megnyugtatnak, vagy szeretném ezt hinni... Sétálok, nincs célom igazából, csak lépkedni és gyönyörködni. A reményem kezd elhagyni, hogy Magnus mégsem jön el. Az órát nézem meg a telefonon, és nem sok idő telt még el az üzenetem óta, mégis óráknak érzem. Egy különleges orchideafajta előtt állok, én viszont nagyon nem érzem magam különlegesnek. Az voltam, úgy éltem, különleges vagyok Ryan számára. Szertefoszlik lassan az érzés.
Nagyon elmerültem a gondolataimba, ám egy másodperc alatt magamhoz tértem, amikor meghallottam azt a hangot, amelyre vágytam. Itt van, eljött. A szívemet mardossa a szeretet és a kettétépett múlt.
- A genetikai adottságok mellé társult némi plusz, Mr. Bane... - halovány mosollyal üdvözöltem őt, majd pedig a továbbiakban tegeződésre váltok. - Te sem változtál semmit, Magnus! - még mindig látszódott a mosolyom, de már eltűnni látszódik.
Mély levegőt veszek kétszer is, nem szeretném, ha feltűnő lenne a zaklatottságom, és ezzel inkább csak magamat próbálom nyugtatni.
- Annyira sajnálom a történteket, Magnus. S van pofám csak úgy felhívni téged ennyi idő után... Nem tudom, mit is kellene mondjak neked most, mindig is rossz voltam az ilyen beszédekben - hangom nyugodtabb ugyan, de a lelkem haragban áll saját magammal. - Igazad volt. Igazad volt huszonöt évvel ezelőtt, én pedig hagytam, hogy a barátságunk vesszen bele az egészbe - fel-lenézek, és legszívesebben ordítanék egyet, de nem akarok zajongani. Sokat jelent számomra, hogy eljött. - Ryan hazudott, és nem vettem észre. Te aggódtál, és azt sem vettem figyelembe - buktam ki teljesen, nem szoktam ilyen érzelemdús lenni általában, de Magnus is tudja, hogy ez nálam nem jó. Ilyenkor védelem nélkül állok mindennek elébe, hivatásom során is gyenge vagyok, túlérzékeny.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true




Anne & Magnus
Gyűrűvel borított ujjaim végig zongoráznak a szőrös jószág gerincén. Éppen csak beletemetkezne az ölembe Miau Ce-Tung, mikor feléled benne a vadászösztön és úgy dönt, inkább fogócskázna a terasz előtt elröppenő madarakkal. Szinte szánom, amiért elhiszi, hogy képes olyan magasságokba ugrani, hogy elérje a szárnyas teremtéseket, mégis lábaim keresztbe téve hagyom, had szaladgáljon kedvére. Hátra dőlök, egészen bele süllyedve a székembe. Hagyom teljes vázam megpihenni. Lazulni igyekszem, lehunyom szemeim. Relaxációs nyugalmam mindössze annyira szünetel, hogy jobbommal a levegőbe csettintve magamhoz hívjam italom. Mit ér a lazulás, ha nem csillapítja szomjam maró keserű-édesség?
Csukott szemhéjaim alatt élvezem a nyugalmat. Hagyom szétáradni a vénáimon keresztül minden szövetembe, minden sejtembe. Újabb varázslás ~ felszólal a háttérben egy finom dallam. Meg sem tudnám mondani, mikor éreztem utoljára, hogy megpihenhetek. Az életem darabkái lassan helyükre kerülnek. Természetesen vannak olyanok, amik talán - jóindulattal - soha nem fognak klappolni, de azokkal pedig nem érdemes egy ilyen napon foglalkozni. Igaz?
Érzem a D-vitamint, hogyan szívja magába a bőröm. Minden szövetem táncot jár. Talán még én is hullámzok, mikor zsibbadást érzek jobb combom felül. Előbb megdermedek, csak azután futnak össze szemöldökeim. Közelibb szemem résnyire felnyitom, látom a rezgő telefont. Elnyúlok érte, hogy felkapjam. Egy részem - jócskán nagy - tart tőle, hogy valaki bajban van, ezért a hívás. Mindhiába felkapnám, de elnémul addigra. Addig játszanak ujjaim tétován a levegőben, hogy nem marad időm felvenni. Rosszallóan nézek az ismeretlen számra - nemrég váltottam készüléket és hiába tartom modernebbnek  majdhogynem mindenkinek (leszámítva talán Simont) én sem gondolhatok mindenre. A hangpostafiók jelez.
Fülemhez emelem a telefont és türelemmel hallgatom. Szabad kezemen ujjaim begörbítve. Körmeimen szalad végig tekintetem. Tetszik az ébenfekete szín! - Ám, ahogy meghallom a vonal túloldalán megszólaló hangot, felpattanok. Elég nagy mázlista vagyok, amiért könnyedén takarítok magam után, ugyanis az ölembe folyó ital miatt bosszankodhatnék máskülönben.
- Anne... - inkább csak tátogom, mintsem kimondom a nevét. Lassú lépteim még tovább lassulnak csodálkozásom közben, ha egyáltalán létezhet ilyen vontatott járás. Megtorpanok, mintha láthatatlan falakba ütköznék. Mondandója végén lehunyom szemeim hosszan és fejem csóválom. Hét pokol!
Fülemen marad a telefon, szabad kezem azonban rögtön kifeszül oldalra. Széttárom ujjaim, megfeszítve tenyerem és a portál rögtön megnyílik. Gondolkodás nélkül vágom zsebre a telefont és lépek át a hajamba maró szélörvényen. Aggodalmas pillantás közben keresem Anne alakját és amint meglelem, engedek megfeszülő vázamon. Megkönnyebbülten sóhajtok, fejem finoman rázom, lágy mosolyt intézve felé. - Hogyan lehetséges, hogy Miss Montgomery évszázadról évszázadra szebb és szebb? - hangom lágy, lépteim lassúak. Finoman közelítem meg. Szemeim árulkodóak érzéseimről. Aggódom, féltem. Annak ellenére, hogyan váltunk el, mit tettünk egymással, hogyan szakadtunk szét, Anne mindig része lesz az életemnek. Fontos része. Pontosan előtte állok meg, fejem kissé megdöntve, várva, hogy beszéljen.

dallam | ha nem jó, sikolts! (:

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Magnus & Anne

Az utolsó beteget is elláttam, nem volt semmi komoly sérülése, de azért felküldöm őt egy röntgenre, hogy teljesen kizárható legyen a csonttörés.
- Melissa, kísérd fel őt a radiológiára - kértem meg erre az egyik ápolónőt, aki orvos szeretne lenni, és én pedig támogatom ebben, mert nagyon okos és már most is hatalmas tudással rendelkezik.
Ő csak int egyet, és már egy tolószékbe ülteti a beteget, aki ellenkezik ugyan, de végül engedelmeskedik.
Levettem a fehér köpenyemet, a sztetoszkópomat a zsebbe csúsztattam, csak a kártyát hagytam a kezemben. A mentőbejáró melletti padra ültem le, mielőtt továbbmentem volna. Nem vagyok kimerült, mégsem vagyok a legjobb formámban. Még mindig rettenetes módon kínoz a kérdés, hogy miféle személyiség a férjem. Nyomozásba kellene kezdenem vagy hagynom, míg elmondja azt, amiről eddig titkolózott?
A kezeimmel már bepötyögtem Magnus telefonszámát, csak az utolsó számjegy van hátra, amit egyelőre még nem írtam be. Várok, mire is? Arra, hogy talán az utolsó másodpercben meggondolom magam, hiszen nem tudnék mit mondani neki, ennyi év után pláne nem. Nem beszéltünk nagyon régóta, lehet szóba sem áll velem. Az mondjuk nem lenne meglepő azok után, amit tettem.
A hangposta kapcsol be, de nem teszem le, hanem tényleg hagyok üzenetet: Szia! Tudom, én vagyok jelenleg az utolsó, akivel jelenleg beszélgetni szeretnél... Nagyon sajnálom a történteket, és huszonöt év után ez kevés tőlem. Igazad volt, igazad volt, én meg nem hallgattalak végig! Kérlek, ha meghallgattad ezt, tudod, merre találsz meg...
Az utolsó szavaimat lehetőleg érteni fogja, hiszen azelőtt is mindig ott talált rám, ha máshol nem talált.
Nem fogom magam illúziókba kergetni, és álmodni sem merek arról, hogy eljön ide. Itt le tudom magam nyugtatni annyira, amennyire kell. Meg kell emésztenem a történteket, és igazából már azt sem tudom, hogy miért kerestem fel pont Magnus-t. Lehet törölte az üzenetet meghallgatás nélkül. Esténként már a botanikus kert is csendes, nem hallani iskolások zsivaját, vagy épp turisták százait.

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Előkert és előszoba
» Tian (Ígéret Földje)
» Kert
» Kert és erdő a birtok körül

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: