descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Alto Bar
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

" Do accidents exist?"


A dolgoknak megvan az a mellvédő sajátosságuk, hogy mindent összezavarnak, olyan 15-20 perc elég nekik ehhez. Az éjszaka lezajlott támadás sorozatból szedegetjük össze az áldozatokat, én csak jelen vagyok, testben. Néha lélekben, máskor agyban is,de az elég elhanyagolható. Kissé talán szét vagyok esve, esetleg egy aprót.
Még messze a hajnal, pedig a lába már lóg, érzem a zsigereimben, az éjszaka gyermekei lassan visszavonulót fújnak, maradunk talpon és járjuk a várost.
Fáradt vagyok, mocskosul sok ez nekem mára.  Olyanokat látta ma, amit nem kéne élő embernek.
A kis sötét sikátor előtt rendőr kocsik állnak, összeugrik a gyomrom. Ha lenne velem egy árnyvadász, esetleg Az árnyvadász, akkor most egy egyszerű rúnával elérhetné, hogy senki se lássa és besiessen a zsaruk közé… máris tudnám, mi történik odabent.
Egyedül vagyok, pedig nem így indultunk útnak, de lemorzsolódtunk egymásról, mint egy szerelmes filmben a kellemetlen vendégek.
Megállok a tömegben, oda sem figyelek a megoszló véleményekre, a katasztrófaturizmusnak mindig is idejét éltük. Lehetek egy a tömegből. Kár, hogy kitűnök, noha a hajam éppen normálisnak mondható, ha nem zavarnak senkit benne a kék csíkok tömkelege. Öltözékem von magára némi figyelmet, pedig bordó bőrnadrágom az éjszakában feketének is tűnhet, szegecses bőrkabátom miatt lehippibuziznak, de valahol mindkettőben igazuk van. Rövid a mérlegelésem, az is annak köszönhető, hogy már egy ideje nézik a helyszínelő rendőröket és számukra nem sok minden történik.
Fektére festett körmömet az szemhéjamhoz érintem, némi mágia és többet látok, mint mellettem a gyülekezők.
Egy kislány…meghalt… elvérzett… elvágták a torkát… nem a lábát tépték le…dehogy a torkát tépték kis…
A tömeg nem túl segítőkész, de annál találékonyabb, mindig is lehetett valami abban, hogy a legvérengzőbb fajta, már a vámpírok után, de talán nekik lételemük, hogy gyilkoljanak, míg a mondénoknak csupán kedvtelés. Ezért alkotják a horror filmeket is, én meg megélem őket. Zseniális.
Mágiával fűszerezett, élesebb látásomnak hála hamar képbe kerülök némileg. Valóban egy kislány körül forgolódnak a zsaruk, véres munka, az sem lepne meg, ha hiányozna néhány belső szerve, ahogy az sem, ha nem egy démon lenne érte a felelős. Pedig sajnos azt hiszem, mégis csak ők lesznek.
Felfordul a gyomrom, mindig is szerettem volna egy gyönyörűséges kislányt, vagy egy iszonyat vagány kisfiút, aki mellett érezhetem, hogy van értelme annak, hogy élek.
Valahogy mégsem adatik meg. Most pedig lecsökkentek az esélyeim, hogy a szerelmem egy férfi, igaz jelenleg éppen szakításban vagyunk, simán lehet, hogy megőrülök nélküle.
Kiválok a tömegből, segítséget kéne hívnom, mégis inkább várakozó álláspontra helyezkedem. Jól láthatóan, egy ideje itt vannak a rendőrök, lassan végeznek az érdemi résszel, elszállítják a holttestet, a Konklávé pedig majd eltervezi, hogyan szerezzék meg, ez már messze nem az én dolgom, én csak beszélni szeretnék valakivel, aki jelen volt a vizsgálatok során. Ahhoz pedig csak türelem kell és némi kitartás.
Fáradt vagyok és nyűgős, aludni kéne, bár sajnos manapság elkerül az álom, de még mindig jobb, mint amikor Abbadon látogat meg bennük, hogy még véletlen se lehessek boldog. Mohó kis dög az is, hiába él a dimenziók között, mégis egy métely, amitől nem szabadulunk. Angyalként lehet izgalmasabb volt, mint bukottként. De így kétség kívül érdekesebb.
A hideg ellen is varázslattal védekezem, noha nem túl hatásos, lefagy a nézésem is.
A zsandárok egy része kocsiba vágódik, végeztek lévén, a férfi után szegődöm, aki gyalogosan indul meg az utcán.  Nem követni akarom, nem ijesztgetni, hanem szóba elegyedni vele, kis híján felsóhajtok, amikor belép az egyik nyitva lévő bár ajtaján, mellé telepszem a pulthoz.
Italt rendelek, jó 5 perc múlva szólítom meg.
- Nehéz éjszaka? – eszméletlen gagyi, de szinte mindig beválik, hiszen ha beszélgetni akar, jó kezdet, ha nem akkor elkezd lekoptatni, de válasz nélkül még senki nem hagyta.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Quinn &  Aurora
a cselekvés az, ami nem hagyja, hogy a tűz kialudjon.
A felgyűlt, és egy helyre szorult emberek tehetetlenségükben mind megcélozzák a pultot, hisz ha már rossz idő van, el akarják ütni addig az időt, amíg tovább nem állhatnak. Rora sem lenne másképp, ám először kicsavarja a bejáratnál a lába köré tekeredett átlátszó anyagot ami amolyan szoknyaféle akarna lenni a jelmezén, majd praktikusan a karjára dobva, mély levegőt véve áll neki kerülgetni a sörökkel, és egyéb rövid italokkal keringő, helyet kereső párokat és társaságokat. Mulattatja a jelmezek sokszínűsége, és a tipikus jelmezötletek amiket a halandók ilyenkor magukra szoktak ölteni. Jómagának is lapul egy köpenye és egy másik ruhája a hátizsákban, amit a pultos lány, Ava kedvesen eltett, míg Rora kint előad. Még ezen az ünnepen sem szólja meg az eges jelmezválasztásokat, amik a szexitől egészen a hihetően ijesztőig fordulnak meg, még ebben a kis kocsmában is. Farkas létére évről évre jómaga is annyira sztereotipikus proska jelmezt ölt, amitől a falkája béliek könnyesre röhögnék magukat. Ennek ellenére – legyen az bármennyire szánalmas is – szereti azt a jelmezt. Már csak el kéne jusson a pultig, hogy kikérje a táskáját, és átöltözhessen a mosdóban. Semmi baja ugyan az átázott jelenlegi öltözékével, ám amint az előadása véget ért, úgy érzi egyre kényelmetlenebbül magát ilyen fedetlen testtel.  Míg a cirkuszban egy-egy ilyen jelmez mintegy normálisnak számít az előadók közt, addig itt kint nem több egy magamutogató ribancos ruhánál.
- Bocsánat, én csak…bocsánat… - táncol el egy ittas állapotú lányduó elől, de hátrálásával csak újabb testbe ütközik. Belső vadja szőre szinte felborzolódik az érzéstől, így hát meglepetten perdül meg, és pillant fel a magas idegenre. Nem ember. Ennyit tud csupán megállapítani, de hogy mi pontosan, fogalma sincs. Nem boszorkány….vagy legalábbis nem olyan az illata – szimatol feje apró moccanásával az idegen felé, kinek az illata….kellemes, a természet nyers erejét tükrözi, mégis van benne valami…sötét? Aurorának ez az illat jelenleg hiába vad idegen otthonosabb és megnyugtatóbb, mint a halandók pacsulija és az alkoholok facsaró szaga.
- Köszönöm….ne haragudj, hogy neked mentem. – jön zavarba a bóktól, és az őt ért pillantásoktól. Pontosan ezt akarta elkerülni azzal, hogy irányba állva a ruháiért tolakodott. Karjait, mintha fázna kulcsolja át maga előtt, ám sokkal inkább szolgál önmaga eltakarásaként a mozdulat. John előtt sem gyakran mutatkozik így, hát még idegenek előtt! – Parancsolsz?! – kerekedik ki a szeme a feltételezés szerű kijelentésen, és arca már látványosan paradicsom piros színt ölt. Fogalma sincs ki – avagy pontosabban mi – ez a férfi, de az ilyen utalgatások épp annyira hozzák szégyenbe, mint szítják fel benne a farkasát dühödten. – Én a helyedben kerülném az ilyen kijelentéseket, mert valaki még arcon talál törölni. – arcvonásai dacos, zavarát leplezni igyekvő rosszallásba rendeződnek, míg zöldjei mindezek ellenére kerülik a másik pillantását. Ami, nos valljuk be nem nehéz, míg a másiknak magassága, addig Rorának inkább mélysége van. Megszokta, hogy szinte mindig mindenki magasabb nála, de ha nem szükséges nem töri ki a nyakát. Pláne olyan férfiért nem, aki miatt kényelmetlenül érzi magát. Sokan a természetfelettiek közt azt hiszik, csak mert vérfarkas valaki, már egyből állatias és vad is. A lány azonban mg rég mag mögött tudta azokat az éveket amikor is a tankönyvnek megfelelően lobbanékony és szabadlelkű vad volt. Legalábbis mélyen és erőteljesen igyekszik ezt hinni.
Élből elutasítaná az ajánlatot, ám a tolakodó tömeg ismét taszít rajta egyet, bestiája pedig türelmetlenül, zabolázatlan vadként fordul egyet a bensőjében. Arca egy pillanatra megrándul, mellkasában vibrálni kezd egy figyelmeztető morgás ami végül elenyészik, ahogy mély légzésekkel visszanyeri önuralmát. Ebben sajnos nagy szerepet kap az idegen otthonos illata is, ami más körülmények közt felpiszkálná, jelen helyzetben viszont pont hogy megnyugtatja. Furcsa, hogy egy illat mennyire másként hat egy-egy élethelyzetben nemde?
- Elfogadom a meghívást, köszönöm. Ha megbocsájtasz…egy perc és jövök, addig rendelnél nekem? Köszönöm! – szabadkozva mosolyodik el feszülten, s míg ez a pár mondat lezajlott köztük eléggé a pult közelébe kerültek, hogy pár embert megkerülve Aurora máris kikérhesse a táskáját, és eltűnhessen a mosdóban. Önuralma ezen az estén keservesen véges, szüksége van hát a wcfülke viszonylagos biztonságára, hogy összeszedje magát, és levegye a nedves ruhákat. Két fellépés közt is alig van ideje átöltözni, így rutinból megy neki már minden mozdulat, könnyedén kapja magára a hófehér, régies szabású, légies kis ruhát, és fölé a vékony anyagú vérpiros köpenyt, majd a táskájával együtt indul kifelé, s a szütyőt visszaejtve a pult mögé pillantásával keresni is kezdi a férfit. Hiába a zavarba ejtő modora, jelenleg ő az egyetlen, akinek az illatától nem kíván torkot tépni.
- Bocsi, siettem, ahogy csak tudtam. – toppan mellé sajnálkozó kis mosollyal, már sokkal kényelmesebben érezve magát a többet takaró ruhában. – Nos… - pillant végig immár alaposabban a férfin tetőtől talpig, próbálva beazonosítani elfolyt maszkjának eredeti kinézetét. Őszintén próbálja kitalálni, nem valami légből kapott ötletet rámondani, így az alsó ajkáról kezdi lerágcsálni a bőrt, míg az azonosítás folyik. – Leginkább úgy nézel ki mint akit megrágott valami, aztán kiköpött…fogalmam sincs…mi akart lenni eredetileg? – nevet fel, hogy kissé oldja szavai élét, hisz nem sértésnek szánta, de tényleg eléggé elkenődött, úgy minden az idegen arcán.
- Ó, egyébként Aurora vagyok… örülök a találkozásnak, még ha elég szerencsétlen is. – nyújtja a kezét. Kíváncsi, direktben illetlenségben tartja rákérdezni micsoda is a másik, de a megfejteni vágyása túl erős. Gyermeki kíváncsiságát valószínű, sosem fogja kinőni.   
❖ Megjegyzés: xxx ❖ Zene: XXX ❖ Szószám: Ide
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Quinn & Aurora

Halloween… ez az a nap, amikor a legendák a mondénok számára is életre kelnek, de démonivadékként ez ugyebár nem sok újdonságot hordoz magában, azt leszámítva persze, hogy ilyenkor mindenféle álca nélkül mozoghatunk kényelmesen az utcákon. Nem mintha tündérként annyira rémisztő volnék (a látszat persze csal), úgyhogy saját szórakozásomra más lények utánzásával szoktam tölteni ezt az estét… ezúttal egy jól kikent, szakadt ruházatú zombi képében járom a mondén utcákat, egészen addig persze, amíg egy ázott, elfolyt képű csövesként vetődöm be a legközelebbi kocsmába. Csodás.
- Vajsört. – nyögöm elkeseredetten, ahogy hátrasöpröm az ázott tincseimet a képemből, mert való igaz, hogy általában nehéz leverni a jó kedvemet, de ez a nap valahogy a szokásosnál is szerencsétlenebb. Amúgy is érzékenyebb vagyok ilyenkor, távolról kerülgetem a fekete macskákat, létrákat, vagy akármit, ami rossz hatással lehetne a közérzetemre, erre ezt kapom. Ki kell emelnem, hogy nem érdemlem meg.
Ha ez még nem volna elég, minden idióta jelmezes mondén körülöttem nyafog, és itt áll egy ázott, hiányos öltözetű… na, várjunk. Észrevétlenül pont mellé kerülök, és ahogy még a vigaszkorsót is megkapom, megvárom, míg „véletlenül” találkozik a tekintetünk, majd a lányra vigyorgok.
- A te jelmezed csak teljesebb lett az esőtől, ha engem kérdezel. - mérem végig úgy, mintha először tenném, de azért figyelek rá, hogy látszólag az arcán időzzön legtöbbet a tekintetem. Kellemes volna, ha nem szúrnám ki az apró részleteket, többek közt például azt, ahogy akaratlanul is a levegőbe szimatol. Ártatlan mozdulat persze, de ha a síkok mögé nézünk…
- Bár fogadni mernék, hogy tudnál még vadabb lenni. – hagyok egy aprócska szünetet, amíg a reakcióját lesem, mielőtt folytatnám. - Meghívhatlak valamire? – negédes kis mosollyal szemlélem, de ha éppenséggel mellé lőttem volna, sem lesz kevésbé izgalmas este, és ha velem tart, akkor hevesen integetek a pultosnak. Ez is el fog tartani egy darabig…
- Tippelj, minek öltöztem. – mutatok végig magamon, de a’sszem nem fogok meglepődni, ha nem találja el.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Quinn &  Aurora
A cselekvés az, ami nem hagyja, hogy a tűz kialudjon.
Halloween. A kevés ünnepek egyike, amit imád. Nem babonás, de Kirunában a falka mindig elég nagy hűhót csapott az ünnep körül. Imádta azt az éjjelt minden egyes évben. A közös vadászat az az utáni tűzrakás, és szórakozás. Mintha csak visszamentek volna az időben oda, ahol még léteztek sámánok. Egyfajta hagyomány is volt az az éjjel, régebben a felmenőik hitték, hogy ilyenkor a falka elhunyt tagjaihoz az ünnepségben résztvevők közelebb kerülnek, nem csoda hogy mindmáig fennmaradt a hagyomány. Bár ez ahogy az évek, évszázadok teltek kissé eltorzult. Habár még mindig vadásznak a tábortűz körül inkább egyfajta dorbézolást fojt. Ittak, mulattak, táncoltak, és a szex sem maradhatott ki – vagy csak ritkán – az este lezárásaként. Rora maga sosem maradhatott a végéig, egészen éjfélig, hisz anyja szigorú neveltetése sosem engedte meg, hogy a család akár csak a közelébe kerüljön efféle – általa nevezett – „állatias orgiáknak”. De az addig lezajló tánc, felszabadult beszélgetés, nevetgélés mindig is a kedvence volt a lánynak. Most pedig itt a nap, ő pedig már másodjára ünnepli ezt az alkalmat egyedül. S bármennyire is szereti John, ez az az ünnep, amit képtelen vele tölteni. Farkasa mintha érezné sóvárgását ezen a napon épp olyan élénk, mint a teliholdas éjjeleken. Képtelen lenne udvariasan és őszintén mosolyogva egy ember közelében lenni. Épp ezért kerekedik fel már délután, hogy az ilyenkor legélénkebb negyedbe utazzon. A kocsmában már ismerik, eléggé ahhoz, hogy megengedjék neki, hogy az éjjelt a bár előtt töltse hódolva annak a szenvedélyének, ami még ilyen távol is kissé közelebb hozza a hazájához, a volt falkájához, és ahhoz a mámoros éjszakához.
Mozdulatainak minden centije kiszámított, gyors és precíz, mégis szívéből jön. Sosem gondol ki az estére egyetlen koreográfiát sem, csupán a lelkéből táncol, s forgatja a meteoritot mely tűzfolyamként táncol körülötte. Krétával gondosan felrajzolt kört körülötte eddig egyetlen ember sem merte átlépni, de az épp azért van felfestve. A kocsma külső teraszán ülők beszélgetés közben néha rá-rá pillantanak, s akiket jobban megragad a tűztánc meg-meg torpannak az utcán, van aki csak ezért tér be a kocsmába. Rorát mindez nem igen foglalkoztatja, ő csak a szórakozás, és saját lelkének szabadon engedése miatt táncol csupán. Mintegy megemlékezve a tábortűzről odahaza, kiengedve a felgyülemlett frusztrációját, szoros munkára fogva farkasát, kit akár az ősidőkben szabadon élt vadállatot épp úgy lenyűgöz a tűz. Bensőjét átjárja a zene, a mozdulatainak ösztönössége egészen elröpíti gondolatban máshová. Egy-egy mozdulat közben még a szemeit is lehunyja, vannak elegen körülötte, hogy figyeljenek az esetleges részeg dülöngélőkre! Ezen az egy napon had ne legyen semmi az ő gondja! Az elmúlt hetek egyébként sem voltak még csak hírből sem nyugodtnak mondhatók. A démonnal kötött alku, majd a másik, aki ráadásul a saját tömbházában ólálkodott! Elég. Elég egy napra a többi természetfelettiből, elég az emberekből. Bátorsága olyannyira elragadta e napon, hogy még telefont sem hozott, csupán a kellékeket amiket a rögtönzött előadások közben használ, a ruhát – illetve szíjakat – amik jelenleg rajta vannak, és egy váltásruhát, ha elfáradna. Bár már pár órája forgatja a meteorokat, cseppet sem érzi magát fáradtnak, sőt! Rég érzett már efféle elevenséget. Ahogy lassan elalszik a meteor a szám végeztével úgy tér vissza érzékeibe tolakodón a körülötte tapsolók és ujjongók hangja, illata és látványa. Hálásan mosolyodik el, illedelmesen meghajolva, akár csak egy cirkuszi előadáson illik. Hisz, lényegében most is ott van, bár a New Yorki emberek művészeti szintre fejlesztették az utcaművészetet. Pár méterrel odébb egy srác gitározik, s mintha csak a Halloween est csalta volna ki őket, furcsábbnál furcsább arcok tűnnek fel a sétálgató tömegben, távolról vidám alkoholtól felfokozott ordítások hallatszanak, az egész város szinte pezseg. Csuklójáról lecsúsztatva a meteor szíját teszi a tűzálló anyagra amin majd kihűlhet. A fakorlátnak ami a kávézó külső teraszát övezi, pedig nekidőlve ott a bot, amivel ugyan csak pár éve ismerkedett meg, de néha jobban elvarázsolja mint a meteor. Kíváncsi kérdések hangzanak fel a tömegből, közben a kocsmában a zene tovább folytatódik, így nyugodtan készül elő, hisz ma este nem siet sehova. Szakértő kezekkel gyújtja meg a már átitatott anyagot a két végén, s ahogy lassan fogatni kezdi a kezei közt kellemes sistergő, suhogó hangot hallat. Mások kabátban álldogálnak de a kör közvetlen közelében az embereknek már egészen kimelegedett az arcuk, nem csoda hogy Aurora sem fázik a ruhának nem mondható fellépő ruhában. Még a cirkuszi társulattól kérte el, erre az estére, hisz neki nem lapulnak a szekrényében efféle darabok. Az, hogy fel meri húzni s csak annak köszönhető, hogy amikor előad, egészen megfeledkezik mindenről. Még magáról is, így nem zavarják az akrobaták apró és szinte egytől egyig testre simuló ruhái. Kezei közt közben egészen meglódul a bot, játszadozva emeli egyik karjáról a másikra, forgatja át a nyakán, arcát perzseli a tűz hője, de mit sem törődve vele tovább táncol, felvéve a zene ritmusát, mintegy együtt ringva a dallamra.
Az első pár cseppek akkor érkeznek, ahogy épp belelendül, még fel sem veszi a második botot, máris egyre nagyobb szemekben kezd hullani a csapadék, ami nem szeg kedvét, a tűzben is csak sisteregve emésztődnek el az esőcseppek. Ám egyszer csak leszakad az ég, s mintegy megzavart hangyaboly szaladnak szét az emberek, s alszik ki a tűz a bot két oldalán. Imád úszni, imád fürdeni, de az esőt cseppet sem szereti. Letéve a botot a terasznak döntve szalad be a kocsmába pár emberrel együtt. Nem fél, hogy bárki is ebben a zuhogásban ellopná a botokat, és a felszerelését, és amennyi eső esett már rá, ma este már amúgy is átitatódtak annyira, hogy senki sem csihol rajtuk tüzet. Fintorogva rázza meg magát, haja szanaszét repked körülötte, frufruját bosszúsan söpri ki az arcából, és csalódottan pislog ki az ítélet időbe. Farkasa szinte a bőrét simogatja belülről, annyi érzékét támadják meg egyszerre a koma belsejében terjengő illatok. Az alkohol facsaró illata az ázott anyagok nedvessége, és az emberek testéből kiszálló hő, mi a sajátjából is párolog, hisz nemrég még a tűzzel táncolt, bőre egészen kimelegedett, arca kipirult ennek hatására.
- Remélem eláll, nem akarom az egész estét idebent tölteni... - nyafog fel mögötte egy nő, és sajnos elhúzva a száját igazat kell adjon neki. Neki sem ez volt a terve. 
❖ Megjegyzés: Megjelenés ❖ Zene: Első szám , második szám  ❖ Szószám: 965
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Magnus & Tessa


Bennünket aranybéklyóval láncoltak ehhez az élethez, de nem merjük eltépni, mert rettegünk attól, ami a zuhanás után következik. Mondta Magnus Bane több évszázados tapasztalattal. Azt hiszem, igaza van. Hihetetlen, milyen könnyen véget vethetünk önnön életünknek és még ennél is sokkal egyszerűbben veszíthetjük el a szeretett személyeket. Rettegünk az egyedülléttől. A rengeteg halandó, a tudatlan mondénok azt mondják, bár több idejük lenne. Bárcsak… halhatatlanok lennének. Én… nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan nagy áldás lenne. A folytonos költözés, a rejtőzködés, nehogy kísérleti patkányokká váljunk és ha ez nem lenne elég, ott van önnön valónk elvesztésének veszélye. De, hessegessük el ezeket a bús és lohasztó gondolatokat!
Emlékszem még az első találkozásunkra. Egy bálon történt, épp Camille külsejét öltöttem magamra, egy vámpírét, amikor felbukkant ez a boszorkánymester. Sosem gondoltam volna, hogy az évek és az akkori események múltával végül barátokká válunk. Merem mondani, állítani, barátomnak tekintem.
Amint megkaptam az üzenetet, mint valami telefonfüggő, olyan gyorsan válaszoltam a feladójának. Hirtelen hatalmas lelkesedés fogott el, láthatok egy régi, kedves ismerőst… barátot. Valakit, akivel könnyedén tudok a régi, szép időkről beszélgetni és… Na, igen, a boldogság nem tartott sokáig, amikor a fejembe ütődött egy szög. Lehet, valami komoly dolog miatt akar találkozni? Baj lenne? Valami, amit nem mondhat el személyesen? S ilyen meg ezekhez hasonló kérdések sokaságában egyszerre izgultam az örömtől, és ettem a körmöm szélén lévő bőrt, végül úgy döntöttem, semlegesre veszem a figurát és uralkodni fogok magamon. Igyekeztem a helyhez illően, de közben kellően bájosan megjelenni. Belépve az épületbe rögtön ide-oda cikázott tekintetem. Kerestem az ismerős alakot, az örökké fiatal, 190-es magassággal bíró férfit.
~ Ó, az a megjegyzés! ~ forgatom szemeimet, ahogy közelebb lépve a nálam jócskán magasabb férfihoz meghallom üdvözlő szavait. Akkor is így volt, az első találkozásunk estélyén. Az erkélyen. Épp visszaváltoztam a pillanat hevétől, amit szeretett Will-emmel töltöttem, mire megjelent Magnus. A levegőben hatalmas köröket írt le kezeivel, majd hozzátette: „Atyám, mekkora kebelhalmok!” Arcon kellett volna csapnom, nem pedig fülig elvörösödni. Szerencsémre, ezúttal egy sokat tudó mosollyal reagáltam le az elhangzottakat. Mi több! Se egy igen szűk ruha és majd kieső mellek sem voltak. Most, legalábbis. Igen kellemetlenül érezném magam, ha nem sikerült volna valami rendes darabot magamra ölteni. Most, önmagamként vagyok itt, nem történt semmi rossz. Remélem.
- Én is örülök, Magnus. – köszöntöttem végül szavakkal is – Minek köszönhettem az üzeneted? Ugye… nem történt baj? – kezdem el faggatni enyhe aggodalommal hangszínemben. Ennyit a semlegességről. Szinte, eszembe sem jut, hogy csak látni akart egy régi barátot. Egyből azon rágom magam, vajon mi történhetett a többiekkel. Megsérültek? Bajban vannak? Vagy… Magnus megint elszúrt egy varázslatot és felrobbantott valamit, amit nem kellett volna? Ő lenne bajban? Rá vallana. Remélem, azért egy kicsit megkomolyodott. Már, ami a mágia használatot illeti. Egy kicsit meglepődtem, ugyanakkor örültem neki, hogy írt. Régen beszéltünk utoljára, még régebben láttuk egymást. Hálás vagyok, amiért tanítgatott és még boldogabb, hiszen ott van a családdal. Nem a legközelebbi rokonom Alec, ám ez nem változtat a dolgon; attól még rokon. Be kell valljam, szurkolok nekik a lehető legtöbb módon és kívánom a sokáig tartó kapcsolatot. Nekem senki se mondhatja, hogy valakinek fiatalon vagy legalábbis az őszülés megkezdése előtt meg kell halnia, csak azért, mert… hogy is fogalmazzak… veszélyes a foglalkozása. Lehet agyonvágnám egy papuccsal azt, aki ilyet mer mondani, vagy csak utalni rá a közelemben.

Egy régi pillanat visszaköszön a múltból.
music | 543 | én is ezt remélem Smile | @
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Tessa&Magnus
Reminding Me ~

Számíthattam volna rá, hogy felbukkan majd előbb-utóbb, de az az igazság, hogy az utóbbi időszakban eltemettem ennek gondolatát. Méghozzá igazán mélyre. Valahová a sok-sok letűnt arc mellé. Hiszen nem arról vagyok híres, vagy éppen hírhedt, hogy a múltban tapogatózva élem életem. A kék szempár. Igen, nem felejtettem el. Ki kellene törölnöm. Ideje van elengedni őt. Minden egyes darabját a bíbor motornak és arra az egyre fókuszálni a létező összes energiámmal, amelyik kócos tincseire koronát emeltem. Sajnos azonban még nekem sincs ekkora befolyásom a saját elmém felett. Egyes dolgok egyszerűen csak behatolnak, gyökeret vernek, elmozdíthatatlanok lesznek. Talán idővel majd elfelejtek kettőt-hármat a hajtincsei színét adó tizenhatféle árnyalatból, de fájdalmas bizonyossággal tudom, hogy soha sem fogom tudni tökéletesen elfelejteni Willt. Vagy bárkit azok közül, akik közelebb kerültek, mint illendő lett volna hagynom. Megedzett az élet, a sok látványosság, a rengeteg kedves személy, kiknek körvonala körém épült, mintegy falként elzárva őtőle, s azoktól, kik már oly' hosszú évek óta részei életemnek. Valahol tudtam jól, hogy el fog jönni a perc, mikor ismét találkozunk, s újra látom Tessát. Az utóbbi években mégis elengedtem magamtól. Másokkal foglalkoztam. Hajszoltam az élvezeteket, szórakoztam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az utóbbi pár hónap formált át tetőmtől- talpamig. A pillanat, mikor Alexander tenyerébe csúsztattam enyémet, s megtörtént az a bizonyos felszabadítás. Amikor kibontott bennem valamit, mit ezer lakat alá zártam. S, amit mai napnak e percéig is ő jelent bennem,- nekem. Hiába nézek szembe olyan darabokkal, amik legkegyetlenebbjei életemnek, képtelen vagyok arra fókuszálni emlékekkel foglalkozzak. Van valaki, akinek haloványka léte, eddigi rövidke élete felbecsülhetetlen számomra - így minden más mellette olyan apróvá lesz, nem tűnik fontosnak. Talán kezdem megbecsülni, mit jelent, ha az örökké véges?!
Duzzogva vonulok be az ajtón, szokásom szerint ügyet sem vetve a rám révedő vegyes tekintetekre. Erre már fel vagyok készülve. Letelepedek egy nem túl feltűnő, de látótávolságon belül lévő helyre, a pulthoz egészen közel. Amikor látom, hogy pár szempár azért jóval tovább méricskél, intek finoman. Néhány perc nyugalomban reménykedem, ám illúzióim hamar szertefoszlanak, mert folytatom a végtelenbe nyúló következtetéseim. 'Mi lesz, ha egyszer Alexander...' Összeszorul a szívem a gondolatra, valójában mennyire magányos és kirekesztett életet éltem nélküle, és ha egyszer elveszítem, akkor abba biztos, hogy belereped minden létező sejtem. A tekintetem erővel elfordítom az éles csattanással nyíló ajtóról, háborgó lelkem egy jéghideg whiskey-vel próbálom megnyugtatni, miközben a tea ízére szomjazom. Frusztráltan fújok egyet, és elfordítom a fejem, mintha a várt személyt keresné a tekintetem. A pult mögött lepzselő zavartan fogadja kérésem, mintha sosem hallott volna még erről az igen kellemes társításról, figyelmem azonban nem kerülheti el egy olyan apró fiziológiai jel, mint a fokozott nyáltermelés miatt gyakoribb nyelési reflex, amit az ádámcsutka nehéz emelkedése-süllyedése kísér meglehetősen árulkodóan. Nem tudná leplezni, hogy ő maga is szomjúságot érez.
Nagy nehezen azért rendbe szedem rakoncátlanul hullámzó arcvonásaim, hiába fogom magam vissza. Fölényesen forgatom a szemeim, s szemlátomást megakad tekintetem egy ismerős arcvonásokkal teli, lassan közeledő személy íriszein. Elnyíló ajkakkal követem végig az útját és fizikálisan összehúzom magam, ahogy hangját újra visszhangozni hallom fejembe.
- Theresa Gray... - villan arcomra legderűsebb mosolyom - Kinek van szüksége varázslatokra ilyen idomokkal? - pimaszkodó ábrám felváltja valami mélyebbről jövő öröm láttán, majd ahogy már elég közel érkezik hozzám,felegyenesedem helyemről, hogy végig simítva karján, hogy kellően üdvözölhessem. Egyetlen üzenet a telefonjainkon keresztül, s lám, itt is vagyunk, hogy bele vessük magunk az éjszakába...



Remélem, megteszi!  nyomi  || Reminding Me...' ||
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: