descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sikátorok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Milyen örömmel fogadtam, hogy a test, az új teste behódol nekem, ahogyan érintett és elveszik az ölelésemben, már majdnem azt hittem sikerülhet a csalárd manőver. Ahogyan ujjai a mellkasomra feszülnek, fogaimról mintha leperegne a bőr, olyan szélesre húzom a nevetésem, de csak egy pillanat kell, egy aprócska kis mozdulat, s a szépen felépített varázs tovaszállni látszik.
Szavai kemények, ó mennyire erőteljesen rombolják le a látomás egymásba ágyazott csalásait, s ahogyan szemének kékje, úgy bőrének életszerű árnyalata is visszatér, hátától elszakadnak a szárnyakat tartó ízületek, fején visszahúzódnak a gyönyörűen ívelt szarvak. S ahogyan ő, úgy én is mellkasára teszem a kezemet, ujjaim belesüppednek bordái közé, szívét próbálom megtalálni, de a dobogó szervet nála sem lehet fellelni. Mintha nem érteném, hogy miért nem fáj neki, mintha meglepne, hogy nem találok ott semmit, s ahogyan ő elveszti fenevad alakját, úgy alakulok át én is emberré, úgy válnak vonásaim számára ismét felismerhetővé.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy alkut köss velem, nincs semmi a kezedben, amivel megválthatod őt, hacsak... - nem folytatom tovább, csak mosolyra húzom ajkaimat, s hátrálok tőle, hogy elszakítsam magamat testétől és ő is elszakadjon tőlem. Mellkasba szaladó kezünk nyomán nem marad sérülés vissza, nem spriccel vér, s még fájdalom sem roppantja testünket félbe kínok közti utórengésként.
Újabb lépést hátrálok, de még mindig azon a forgó színpadon állok, mely azóta is megállíthatatlanul rója a köröket, a hófehér démonok megállíthatatlan kántálásával. Már majdnem emberi volt, elég lett volna csak pár másodperc ahhoz, hogy újra annyira ismert alakját öltse magára, amikor egy halvány, alig látható foszlány jelenik meg előtte. Olyan gyenge, olyan erőtlen, hogy szinte elfújja a platform körkörös játéka, de pár pillanat, s lénye kézzelfoghatóvá, kivehetővé vált. S akit a lány Thomasként ismert, újra megjelent előtte, testén egyetlen sérülésnek sem volt nyoma, s úgy állt szemben vele, mintha csak véletlenül futottak volna össze.
- Szia! - mosolygott a lányra, s szemérmetlenül nézett végig rajta, hiszen Aezess testét még mindig nem fedte semmilyen ruha, azonban gyorsan győzedelmeskedett rajta az úriember, s kabátját levéve terítette azt a lány vállaira. - Meg ne fázz! Képzeld, az előbb álmodtam rólad, mintha ... jézusom, néha irigykedem azokra, akik nem emlékeznek ezekre a hülyeségekre!
Neveti el magát, majd közelebb lép a lányhoz, kikotor egy rakoncátlan tincset gyönyörű arcából, s állát emelve húzza fel tekintetét a sajátjába. - Valami baj van? Beszélj hozzám, kér...
Teste ekkor fagy meg, ekkor válik mozdulatlan szoborrá, mintha csak azt szeretném elkerülni, hogy az előző felismerés ismét csak megtörténjen. Mintha csak óvnám a hirtelen kialakult közelséget azzal, hogy megakasztom a történet szálát, mintha titkon szurkolnék kettősüknek, s nem akarnám, hogy megjelenésem ismét eltaszítsa őket egymástól.
- Nem én hoztam őt ide, nem rendelkezek felette, így a szabadságát sem tudom visszaadni. Miattad van itt, miattad kell elszenvednie a kínzásokat, a fájdalmat, miattad őrlődik a lelke, miattad került a Pokolra. - körbejárom őket, néha megállok egy pillanatra, hogy a fülébe súgjam a szavakat, néha pihenőt tartok, hogy Thomas válla felett magyarázzam a dolgokat. - Miattad van itt, hát neked kell döntened a sorsa felől. Kárhoztasd magad mellé és legyen tiétek az örökkévalóság vagy pusztítsd el halhatatlan lelkét és töröld ki emlékét a létezésből. Válassz!
Foszlok fekete köddé Thomas alakja mögött.
- ...lek mondj valamit. Úgy nézel rám szerelmem, mintha rémeket láttál volna! - neveti el magát a férfi, majd közelebb próbál hajolni, csókot szeretne csenni azokról a vágyott ajkakról, magához szeretné ölelni a kívánt testet, s tartani örökké, amíg az utolsó csillag is elhalványul az égen.
- Válassz! - suttogom kettejük felé, messziről, a távolból, s csak ő hallhatja, csak Aezess fülében kap értelmet a jelentés.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hívom, de nem ezért. Nem akarom, hogy elvegye a hangom, hogy a közelembe jöjjön, hogy megérintsen, hogy átnevezzen…
A belsőm egészen összerezzen a mennydörgést is megszégyenítő dobbantásaitól, de a testem, ez a fehér, gusztustalan valami, egészen másként reagált. Az apró pikkelyek borzolódni kezdtek, a szárnyak szélesebbre nyíltak és míg egy rész ebben a testben valahol kéjesen örült kibontakozásának, addig engem elöntött a viszolygással vegyes rémület. Minden egyes lépésével emlékeztettem magam arra, hogy ki vagyok, mintha csak kötelezően kellene felmondani valami leckét, megtanult szabályt, törvényt vagy rigmust.
A nevetése újra borzolta az apró pikkelyek hadát a karomon és a tarkómon. Menekülni akartam az érintése elől, az arcomra simuló ujjaktól, mégis ott maradtam előtte, megbabonázottként figyelve minden mozdulatát. Nem akartam megtenni, az fejem mégis oldalra billent, tenyerébe hódolva ezáltal. Szava forró leheletként cirógatják végig a fehér bőrt. Nem, nem, nem… Odabent még megvan a hangom, ordít, üvölt, ellenkezve. Mintha ketté hasadnék közben...
A fehér test, szinte bújva merül el az ölelésben, éppen úgy, mint én korábban Thomaséban. Ismerősként köszönti a körbezárást, míg én legszívesebben elhúzódnék. A test reagál az övére, szívesen veszi az érintést, az újra rásikló kezet. A tükörből pedig egy fertelmes lény pillant vissza rám. Vörösben úszó szempárjának mélyén még ott van lélektükreim kékje. Halványan, de látszik. Még itt vagyok…
Az alabástrom alak egészen megvonaglik a markolás, a nyelv érintése alatt, új nevét pedig örömmel fogadná el, ha…
...ha nem volna ez az a pont, ahol elég, többet nem akarok, nem tudok elviselni. Ahol már nem számít semmi és senki. Minden fájdalmam, minden veszteségem, minden félelmem egyetlen kitörni készülő gócba duzzad. Elég volt!
Megfordulok, tenyerének súlya alatt maradva. Közelebb húzódom hozzá, mintha csak ajkáért nyújtóznék, kezeim a mellkasát érintik és, ha úgy érzem, hogy a figyelme az enyém, amennyire csak képes vagyok, olyan gyorsan próbálom áttolni karmaim és kézfejem a mellkasán, nem létező szíve után kutatva. A vöröslő szempár lassan visszavált kékbe, a szárnyak izomrostok szakadásának hangjával kísérve válnak le a hátamról, a szarvak elporladnak és a fehér bőrön átizzanak a rúnáim.
- Add vissza az életét. - nem az enyémet, az koránt sem érdekel annyira, mint a férfié, akit az előbb még a karomba zárhattam, aki azt mondta szeret.
- Ereszd el innen, add vissza az életét és akkor elfogadom az új nevet. - fogalmam sincs, hogy mennyi ütőkártya lehet a kezemben ezzel, de meg kell, hogy próbáljam. Érte, nem magamért.
Nem látom a társaimat, a megannyi démonná lett tiszta lelket, akik nem lehetnek itt, hangjuk élesen dübörög a fülemben. Én nem tartozom ide, ahogyan ők sem.
A bőröm még hófehér, habár már halványodik a természetellenes szín és érzem, hogy odabent úgy üvölt, visít az a valami, ahogyan az imént még én tettem. Ellenkezik, visszavágyja, ami az előbb még az övé volt. Szűkölve menekülne a másik démon karjaiba, de helyette én vagyok itt.

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Gyönyörű volt a látványa, ahogyan ismerkedett új testének apró és kevésbé apró részleteivel, ahogyan szokta a szárnyak súlyát, ahogyan érintette a szarvak ívét, ahogyan megváltozott alakját fedezte fel mozdulataival. Figyeltem őt, figyeltem és csak rá koncentráltam, vonzotta a szememet, szinte rá ragadt tekintetem, hiszen megismételhetetlenül szép volt testének minden ívelt vonala.
Hallottam a hangját, ahogyan megszólított, ahogyan a nevemet hívta, s a torkából előtörő fonéma még a sajátja volt, még felismerhette saját magát benne, de amikor felszólított, amikor szinte parancsba adta nekem, hogy jelenjek meg előtte, már másik hangszín dolgozott hangszálai között. A sikoltó hang, mely árulónak és gyilkosnak nevezte, mely folyamatosan dobogott hallójáratában, amióta e látomás rabja, az volt, amit immáron használnia kellett, mellyel rám parancsolt.
S ahogyan elfordultak tőle a barátai, úgy jelentem meg én is, megakasztva a ciklust, s ahogyan ő is fehér démonként állt előttem, úgy én is vakító fenevad alakomat öltöttem magamra. Patámmal dobbantottam, mintha mennydörgés járta volna át a helyet, úgy visszhangzott a tér, s minden lépésemmel, amit felé tettem meg, egyre hangosabbá tettem a robbanás erejét.
- Végre olyannak látod magad, mint amilyen valójában vagy! - nevetem el magam, kacajom megállíthatatlanul lengte körbe új testét, majd egy utolsó lépéssel álltam meg előtte, hogy immáron karnyújtásnyira legyek tőle. Arcára simulnak ujjaim, a karmok óvatosan érintik bőrét, vigyázva arra, nehogy felsértsék annak hófehér alabástromát. - Végre olyannak látod magad, mint amilyennek én látlak téged!
Hosszan hümmögök, elveszek szépségében, tanulmányozom lélektükreinek csillogását, ajkainak barázdált húsát, arcának vonzó grimaszait. Karmom nyakán keresztül ér mellkasára, s miközben elindulok, hogy körbejárjam, elszakítom érintésemet tőle.
- Még nem vagy kész, még nem vagy alkalmas a szolgálatra, de miénk az öröklét, végtelen időnk van arra, hogy belásd, mire teremtettél. - megállok mögötte, s ha teste még mindig abban a kifeszített állapotban feszül előttem, átkulcsolom testét, magamhoz húzom alakját, s pontosan úgy viselkedem, mint a vízió elején, mint amikor azt látta, hogy kitépem a szívét.
- De az új szolgálathoz új név is kell, nem szólíthatlak egyszerű halandó néven, nem ... nem engedhetem, hogy legyen kapaszkodód a régi életedhez. Aezess, az áruló... Mondd ki, had halljam, mondd ki! - minden szó suttogás volt, ami elhagyta a számat, s miközben csendben vártam, hogy eleget tegyen a parancsomnak, egy tükör jelent meg előttünk. Aranyló kerete mindent megmutatott, ami közöttünk megy végbe, minden apró részletét láthatta annak, ahogyan melleire markolok, s fekete nyelvemmel fülébe nyalok.
- Aezess, az áruló!
Újra hallhatta a távoli hangot, csendben suttogta az új nevet, de immáron nem a sikító hang hallatott magáról, hanem egy még ismerősebb fonéma, hiszen sajátja engedte el a szélbe a szavakat. Mintha helyet cserélt volna a kettő, mintha ez is azt a cél szolgálná, hogy a lány mindent elfelejtsen, ami egykor volt. Mintha az új szolgálat megkövetlené, hogy mindent leromboljak, ami eddig volt, s a helyébe valami újat, valami teljesen mást hozzak létre.
- GYILKOS!
- Ne ellenkezz gyermek, most már barátok között vagy, pontosan ott, ahol lenned kell... - csepegtetek lágy hangokat ismét a fülébe, majd a barátai, akik az imént még háttal álltak nekünk, lassanként fordultak felénk, egytől egyig vakítóan fehér démonná alakulva. Hallhatta a csontok recsegését, az izületek kattanását, láthatta arcuk átformálódását, ahogyan szárnyaikat feszítették szét, s mintha egy forgó platform mozogna a lábunk alatt, úgy nézhetett végig mindegyiken.
- Közöttünk a helyed!
- Közöttünk a helyed!
- Közöttünk a helyed!
- Közöttünk a helyed!
- Közöttünk a helyed!
- Igen Aezess, közöttünk a helyed, ne ellenkezz a sorsod ellen!
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Minden egyes, nehézkesen megtett léptével beleszakadok a kínba, a tudatba, hogy esetleg miattam van itt, ahol nem lenne keresnivalója. A fájdalmát a sajátomként élem meg, kitépett szíve a mellkasából, mint az enyém és közben a bűnös tudat elviselhetetlen mértékben mardossa lelkem megmaradt darabkáinak részeit. Gyötrelmesen szabdalja minden vád a lelkiismeretem, hiába fordítom a figyelmem csak felé, csak neki szentelve azt teljesen mértékig.
Ösztönösen mozdulok a magához vonásakor, lépek közelebb és átölelem, ahogy elveszek a karjaiban. Rövidre nyírt, sötét szín tincsei közé túrom az ujjaimat, amíg a nyakamba fúrja az arcát. Szinte remegek az érintése, karjai ketrecének megnyugtató zártságában.
- Nem, én nem... - kezdek bele a magyarázatba, ahogy elhajolok tőle, éppen csak annyira, hogy lássam is a vonásait. Tenyereim zárt kérdőjele közé fogom arcának keretét, ha engedi, hogy az óceán kékségét hívogató lélektükreibe kapaszkodhassak a sajátjaimmal. Így azonban sokkal nehezebb ragaszkodnom az ártatlanságomhoz, hogy ő is ezt kéri tőlem. Mégis, hogyan mondhatnám teljes őszinteséggel, amit hallani akar, ha én magam is kételkedem mindabban, amit eddig hittem?!
- Annyira sajnálom... - nyögöm ki nagy nehezen, végtelen bűntudattal a hangomban valami miatt, amit valójában nem is én követtem el. A súly azonban olyan valóságos és olyan egyértelmű a halálban, ami elől, ha tudnék se lennék képes elmenekülni.
Pokolian nehéz kizárni a vádló kiáltásokat és megtagadni mindazt, amivel és ami miatt pellengérre állítanak. Hiszen valahol nagyon is igazuk van.
Hüvelykujjaimmal simítok végig a tenyereimben tartott arcon, ha még nem tett ez ellen valamit és a szorosabbra fogó ölelésében kérés nélkül veszek el. Mélyen szívom be illatát, az pedig kicsit sem érdekel, hogy ennek lehetetlennek kellene lennie. Nyugtatónak szánt simítással szántok a hajába és vezetem le az érintésem a tarkója irányába, amikor megjelenik a lény a közelünkben. Összerezzenek a látványától, az izmaim pedig hirtelen szilárdulnak meg, ahogy a kezeim között tartott köré fonódnak.
Bántson engem, mit bánom én, csak ne őt… és mintha a kívánságom meghallgatásra került volna, békén hagyja, a célpontja pedig én leszek. Minden izmom megfeszül, amikor a karma a halántékomon át a koponyámba szalad. Ha még élnék, ezt egészen biztosan nem élném túl, a fájdalom viszont aligha hiszem, hogy kevésbé volna keserves, mint amilyennek most megélem. Az egész testem megfeszíti az újabb kín és közben alig vagyok képes fókuszálni a vallomásra, ami többet jelent számomra a világon mindennél.
- Tho... - válaszolnék neki, belekezdek, de a kegyetlen érintés szinte teljesen maga alá gyűr. Forr a vérem, mintha lángolna az ereimben. A testem, hiába nincs már manifesztálódott formája, úgy érzem nem bírja már soká és szépen lassan összeroppan.
- Ne menj el... kérlek, gyere vissza... - kapok utána, de a kezem a semmibe mar. - Oswin vagyok... - erőtlenül teszem hozzá, ahogy forró, sötét bíbor vérkönny buggyan alá a szemeimből. Ahogy futásnak ered, úgy iramodok én is, de csak akkor, amikor a démon alak is teszi. Ahhoz viszont nem vagyok elég gyors, hogy utolérjem időben. Képtelen vagyok megállítani az elkerülhetetlen. Lefagyottan, elkerekedő tekintettel állok a látvány előtt, ami a szempárom elé terül. Ordítva kiáltok fel és a hangom most először nem néma pantomimként követi az ajkaimat. Mintha szél kavarodna fel körülöttem, lángok szülte nyalábok között. Elvett tőlem mindent, ami számított valamit is, átszakítva ezzel a saját határaim sosem látott korlátját.
A felém köpködött szavak jó részét nem is hallom vagy nem jön át az egyre növekvő vörös köd miatt, ami alászáll az elmémre. Rúnáim felizzanak, mint megannyi lángoló pecsét a bőrömben. Mielőtt azonban bármi egyéb történhetne, véget vet az egésznek és a folyam megint kezdetét veszi. Ám amikor magamhoz térek, a bőröm a megszokott barack árnyalata helyett tejfehérré válik, mint a sosem érintett, szűzi hó, a fejemet lehúzza valami és amikor odaviszem, remegő kezem érintését, száraz szarupikkelyekkel borított szarvakat tapintok a füleim felett a koponyámhoz rögzítve. Bőrszárnyaim mint két új végtag, új nyílnak széjjel, fájdalmas súllyal nehezítve testem és lelkem megmaradt darabkáit. Ajkaimat érintve hamar rádöbbenek, hogy azok érdesek a maguk megszokott puhaságuk helyett, a fogaim pedig hegyesen nyúlva szabdalnak fel.
- Leviathan! - hátrabicsakló fejjel, szinte kifeszített testhelyzetben kiáltok utána. Itt kell lennie valahol… - Mutasd magad!

***
666 szó csak neked, csak most, csak itt  

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Mennyire egyszerű az emberi elme, s milyen könnyen megfejthető a megfelelő kezekben. Elég volt elrángatnom ebbe a pokolba, melyet magának épített fel, melyről csak ő tehetett, s kinyíltak előttem legféltettebb gondolatai, s olvastam közöttük, mintha egy könyv hasábjain megjelenő szavak lennének. Felismerte a képet, amit küldtem neki, de nem is volt túl nehéz, hiszen pontosan azt kapta tőlem, ahogyan emlékei között élt a férfi. Pontosan olyan ruhát viselt, hajának stílusa is megegyezett azzal a képpel, amit elméjéből szippantottam ki, s meg kell valljam, megkönnyítette a dolgom, hogy ... csak nem?
Felállok, lomha lépéseim felé vezetnek, mintha kitépett szívem igaz fájdalommal járatna át. Cammogok, kínok közt fogant grimaszokkal állok meg előtte, s szinte ráborulok, amikor végre megölelem.
- GYILKOSOK!
Sikít fel újra a hang, belerezzenek, félve húzom magamhoz közelebb a lány alakját, nyakába fúrom az arcomat, s csak állok ott vele, lihegve és zihálva múlatom az időt. - Miért tetted ezt velünk, miért árultál el minket?
Hangom fájdalmasan cseng, de pontosan ugyanúgy, mint annak a bizonyos Thomas-nak. Kedvem lenne kilépni ebből a látomásból, megkeresni a férfit és őt tenni oda, ahol én most állok, hogy hitelesebb legyen a színjáték, hogy a darab szereplői még jobban szenvedjenek a talmi események súlyától.
- Áruló!
- Nem, nem hiszem el, te nem tehetted! Mondd, hogy nem igaz! Mondd kérlek, hogy hazudnak!
- ÁRULÓ!
A kiáltás újra poharat repesztő magasságokba ért, én pedig zokogtam a maszkban, amit magamra öltöttem, s olyan erősen húzom magamhoz gyengének tűnő testét, hogy szinte összetöröm ragaszkodásommal. Ekkor jelenik meg a fehér démon kettősünk mellett, de úgy helyezem vakító lényét el a térben, hogy csak a lány láthassa, hogy csak ő vegyen tudomást fertelmes alakjáról. Vicsorgok rá, elővillantom cápa szerű fogaimat, melyek feketén mosolyognak kettősükre, majd egyik ujjamat ajkaim elé teszem, csendre ítélve őt.
Fejemet forgatva hajolok közelükbe, s az ujjat, melyet eddig a szám elé tartottam, Oswin halántékához érintettem, hogy karmom mélyre szaladjon a koponyáján keresztül az agyába. Még mindig vicsorogtam rá, még mindig hangtalanul álltam kettősük mellett, majd szemeim vért könnyezve kerekedtek el, amikor egy hangot hallhatott az elméjében.
- Mit jelent ő neked? Az igazat mondd, pontosan tudom, hogy mikor hazudsz! - pillantok vérben forgó tekintettel a férfira, majd újra rá és fordítok kissé a csuklómon, hogy újabb fájdalmat okozzak neki, ösztönözve őt a kérdés megválaszolására.
- Szeretlek! - újra Thomas hangján szólalok meg, a férfi ajkai mondták ki a szót.
- GYILKOS! - visított fel újra a távoli kiáltás, s összerezzenést mímeltem, majd a következő pillanatban elengedtem őt, hogy tekintetemet rá vessem. Ekkor játszottam el neki a felismerést, a megrökönyödést, a hófehér démon felfedezését, s ellöktem magam tőle, hátrálni kezdtem amennyire csak tudtam.
- Te nem lehetsz ő, te nem vagy Oswin! Miért kínzol, miért gyűlölsz?
Megfordulok, elszaladok Thomas magamra öltött testében, s a démon valóm üldözőbe vette, hogy megbűntesse a lányt. - Hogyan jeleztél neki? Az igazat! Hogyan?
Szinte hörgés volt az, amit hallattam magamból, majd a férfi gerince után nyúltam, s mintha egyszerű rongybaba lett volna, úgy rántottam izmos testén. Gerincét kitépve fordítottam tekintetem a lányra, Thomas teste pedig élettelenül rogyott össze önmaga súlyától.
- ÁRULÓ!
- És engedetlen... Nem érdemelsz mást, csak kínokat és gyötrelmet! SZENVEDJ SZUKA! - gyilkos akarattal lendítettem meg a kezemben tartott gerincet és találtam el vele a lányt, de az ájulás helyett, melyet talán már olyannyira vágyott, a ciklus indult újra. Saját poklának ismétlődő eseményei, most azonban apró változást eszközöltem, apró csalafintaságot kevertem az elegybe. Amikor kinyitotta a szemeit, már nem önmaga volt, nem a megszokott kép fogadta, amit megszokott a tükörben. Egy démon alakját öltöttem rá, egy rabszolgáét a saját birodalmamból.
- Közénk való vagy, közöttünk a helyed!
Kacagott a hang messziről, megállíthatatlanul és kárörvendő felhanggal.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


- Ne, nem… én nem vagyok áruló… nem én tettem... - magam elé rebegem a vádat újra és újra hallva, ahogy körbefordulok magam körül. Az arcukon nincs változás, ugyanaz a megvetés süt a tekintetükből, undorral elegyedve, amely szoborszerűen mázolódik a vonásaikra. Nem hihetik, hogy megtettem, hogy olyasmit csináltam, amihez semmi közöm sem volt. Nem nekem… Közben pedig a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, hogy mégis igazuk van. Hiába tiltakozik minden porcikám a dolog ellen, valahol, a lelkem legmélyén nagyon is igazat adok nekik. Tudom, hogy igazuk van. Nem dönthettem róla, döntöttek helyettem mások. Azok, akiknek a létezésem köszönhetem, akikben a legjobban kellett volna bízzak, ha egyáltalán lett volna lehetőségem megismerni őket. Már a születésem előtt beszennyeztek és ezt a stigmát sosem leszek képes lemosni magamról. Nem is lehet…
- Nee... - egyre elkeseredettebben nyúlik el alig hallható hangom. Ismét át kell éljem, végig kell néznem, ahogy a számomra fontosak végül megint magamra hagynak. Nem kellek nekik és nem is tudom őket hibáztatni érte. A fájdalom pedig nem szűnik, egyre erősebben mar a csontjaimba, velőig hasítva és közben a kitépett szívem is egyre inkább meghasad. Nem tudtam, hogy még fájhat az, ami már nincs is… Mégis, szinte hallom, ahogy az izomrostok eltépik egymást és a kín egyre nagyobb hullámban gyűr maga alá.
A nyakamon újra felizzó rúna rántja ismét ívbe a testem és okozója lesz még egy hangtalan sikolynak. A fájdalom olyan pokoli, amit ezelőtt még soha életemben nem éltem át. Könny patakzik végig az arcomon, amit sötétlő véremtől mocskos ujjaimmal már meg sem kísérlek megint elmaszatolni.
A nevetése beleveszik a kínpoklom gyehennaként lángoló szimfóniájába. Akkor figyelek fel rá inkább, amikor megérint és megszólal. A testem összerezzen, az arcom pedig még mindig ég ráhintett csókjának pecsétjétől. Nem tudom miért akarom a nevét hallani, mégis rákérdezek. Amikor pedig kimondja… lehunyom a pilláimat egy rövid időre. Nekem is a pokol hét hercegének egyikébe kellett belefutnom… Mire azonban válaszolnék, megszólalhatnék, eltűnik vagy legalábbis nem látom, nem érzékelem. A ciklus megint visszaránt a maga förmedvényébe. Lélektükreim kékjét a földön fekvő élettelen test vonzza újra magához és megint mozdulnék, rohannék, ha tudnék, de nem tudok. A mozdulatlanság béklyójában ragadok.
A koppanás hangjára fordulok meg és ami a szemem elé tárul.. ...bár sose láttam volna meg. Ha akarnám se lennék már képes a tekintetembe vegyülő rettegést elrejteni előle. A sikoly úgy szalad a bőröm alá, mint forró kés a vajba és olyan erővel sodor maga alá, hogy megrogyikhajlik alatta a testem…
„Te juttattad ide...” Mintha billogként égetné a kijelentést a lelkembe. Nem én.. nem tehettem.. …és valahol mégis a pórusaimba mászik a kényszerű érzés; igaza van.
- Ereszd el őt! - nem tudom honnan vagy hogyan jönnek a követelőző szavak, de elhagyják az ajkaimat. Nem lehet itt, nem itt kellene lennie.
A kántálásnak is beillő vád pedig minduntalan ott kopogtat a dobhártyámon, kellemetlen, jeges érzéssel cikázva végig a gerincemen. Nem vagyok áruló. Tudom, hogy nem vagyok áruló, de ahogy egyre másra gyötörnek vele, úgy inog meg a határozottságom.
Ha még számítana, hogy levegőt vegyek, akkor a lélegzet most akadna meg ismételten bennem. Az ujjai metsző érintése egyaránt pokolian forró és jeges, az eddig fokozhatatlannak tűnő fájdalom pedig sokkal rosszabbá válik. Mintha minden egyes sejt felrobbanni készülne bennem, de mégis képtelen lenne rá és a feszültség csak vég nélkül tovább nő, amelytől nincs szabadulás, amelyből nincs megváltás.
- ...én nem tartozom ide... - fuldoklóként préselem ki a halálhörgésnek is beillő szavakat, ahogy lenyalja a véremet magáról és bár a szavaimban több a határozottság, mint a kétség, a hangsúlyom pont az ellenkezőjéről árulkodik.
- Nem vagyok áruló! - ellenkezem az egyre hangosabb, sikoltásba forduló vád hatására, de már én sem hiszem, hogy ne lenne igazuk. Magam elé kapom a karjaimat, hogy a robbanás következtében automatikusan védjem a testem, de fogalmam sincs minek, hiszen már úgyis mindegy, nem?! Újra felsikoltok a bőrömbe nyomakodó, felszabdaló szilánkok okozta kínzástól. A nyakamon felizzó kör fájdalma szinte már csak aláfestő ízelítőként hajlítja meg a testem és a lelkem, az ismétlődő ciklus minden egyes jelenete pedig mind fájdalmasabban ég a lelkembe. Arra azonban egyáltalán nem számítok, ami ezután történik…
A kötés megszűnik, képes vagyok mozogni, akár oda is futhatnék a földön fekvőhöz, de már nem lesz szükséges, ahogy megjelenik előttem ...elevenen.
A vonásai azonban mások lesznek és mégsem változnak egyszerre. Ha nem tudnám, hogy a szívem már nincs többé a mellkasomban, akkor most állna meg a dobogása. Minden kín, minden gyötrelem, minden fájdalom semmisnek tűnik ahhoz a lélekszaggató érzéshez képest, ami szépen lassan árad szét bennem és gyűr maga alá elsöprő erővel, ahogy Thomast ismerem fel. Ő nem lehet itt, ne-ne-ne… Könyörgöm ne…
Lágyan, óvatosan nyúlok felé, az arcát akarván érinteni, miközben kibuggyanó könnyek hagyják el lélektükreim kékségét.
- Annyira sajnálom… én nem akartam, hogy ez történjen... - nagyon nehezen formálom meg a szavakat és közben majdnem beleszakadok abba, amit látok. Ő nem lehet itt...

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Figyelem őt és a saját magának választott poklot, mely újra és újra lejátszódik a szemei előtt, s betekintést enged lelkének félelmeibe, szívének sötét oldalára. Figyelem őt, ahogyan a körülötte lévők elfordulnak tőle, tanulok, megjegyzem, elemzem a látottakat és hallottakat.
- Áruló!
Egy hang suttog neki, alig hallható zöngéi törik meg a csendet, de egyelőre nem teszek más, nem mozdulok, nem közelítem meg meggyötört testét. Mélyet sóhajtok, mintha ebben a kreált világban bármit is jelentene ez a mozdulat, mintha bármit is tennék ebben a világban számítana. Hiszen nem én választottam neki a sorsot, amit magára erőltet, én csak utazó vagyok ezen a szörnyű hullámvasúton, szemlélője a cilkus ismétlődésének.
- Áruló!
Újra hallhatja a hangot, ahogyan ismét csak felizzik nyakának bal oldalán a rúna, melyet felismerek. Melyet máson is láttam már, melynek történetét megannyiszor hallottam. Mosolyra kúsznak ajkaim, kinevetem a poklot, amit választott, s amikor közelebb lépek, hogy megérintsem, már az én hangomat hallhatja, nem azt az elfúló pisszenést, amit eddig tapasztalhatott.
- A nevem Leviathan és ha még nem jöttél volna rá, megöltelek. - ellépek mögüle, újra magára hagyom a vízióban, s ismét csak passzívan fürkészem a kibontakozó szörnyűséget. Hangosan koppantok mögötte, de nem cipőm az, ami a hangot kiadta, hiszen másodpercről másodpercre alakulok át valamivé, ami nem emberi, ami a pokol mélyéről származik. Patáim újra koppannak, újra hangos reccsenést metszenek a körülöttünk lévő csendbe, majd sikoly csendül a messzeségből, az a fogmetsző kiáltás, melyet halála pillanatában adott ki.
Felé lépek, s karnyújtásnyira kerül tőle az androgün test, melyet érte öltöttem magamra, mely hófehérsége kontrasztot teremt az itteni világgal, mely két és fél méteres magasságával fölé tornyosul, mely véznán, kiéhezve veti rá holtfekete szemeit.
- Te juttattad ide, nem emlékszel? Miattad van itt ... velem.
- Áruló!
Felkapom a fejemet, mintha váratlanul ért volna a hang, mintha tőlem független lenne a megjelenése, mintha nem én irányítanám a fonéma forrását. Közelebb lépek, vézna ujjaim utat keresnek maguknak nyitott mellkasába, mélyen mártom meg karmaim a hús illúziójába, majd áspis nyelvemmel nyalom le a fekete mocskot a hófehér bőrömről. - Miért hiszed, hogy máshol kellene lenned?
- Áruló!
- Miért gondolod, hogy a Mennyekben lenne a helyed?
- Áruló!
- Ide tartozol, itt a helyed. Ez vár minden árulóra!
- ÁRULÓ!
Az utolsó vád sikoltva, gyűlölő hangon járta be a kettőnket körülölelő teret, s mintha engem is elfújt volna mérhetetlen ereje, úgy robbanok szilánkosra előtte, maradványaimmal ejtve megszámlálhatatlan sebet fedetlen testén. Ekkor indul újra a ciklus, ekkor jelenik meg nyakán újra a bűnösség jele, fordulnak el tőle a barátai, tűnnek el róla a rúnák, s jelenik meg a földön fekvő alakja. Most azonban más befejezést szántam az események folyamának, hiszen felöltöttem az ismeretlen képét, belebújtam a soha nem látott alak bőrébe.
- Hol ... hol vagyok? Ki ... ki vagy te? Nem, az nem lehet, te nem! HOGYAN? HOGYAN?
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Az utolsó légvételem, a most már magamnak is bevallott félelem felszikrázása, a testemet körülölelő szorítás, a gondolat, hogy ez a vége a létezésemnek és nem lesz már többé… semmi. Én sem leszek többé. Mind a közelében sincs annak, amilyen fájdalom jár át az arcomra hintett után. Érzem, hogyan perzselődik és ég a bőröm és ezzel együtt, mintha a lelkem is emészteni kezdené a pokol tüze.
Meggörnyedek a kezei között és az utolsó kortynyi oxigén végleg a mellkasom ketrecében ragad, ahogyan erőszakosan nyomakszik ujjaival majd az egész kezével a bordáim közé. A sikolyom, a hangom, mintha valaki másé volna, olyan távolinak hallom és eddig nem ismert mértékű, iszonyatos fájdalom járja át minden porcikámat az utolsó szívdobbanásom pillanatában. ...azután pedig nem marad semmi. Már nem fogom fel a tulajdon szívem véres cafatának látványát, a testem végleg megadja magát.

A sötét, már-már nyúlósan ragacsos masszaként megélt végzet, hirtelen rántja össze a testem az ébredés pillanatában. A fájdalom nem szűnik, kegyetlenül mar minden porcikámba. Azt hittem ennek már vége, hogy a halál csókja magával visz mindent, hacsak… Az nem lehet…
Mozdulok, amikor rájövök, hogy képes vagyok rá. Nem tudom hol vagyok vagy mi történik és a gondolataimat is elködösíti a gyötrelem. Sűrű, jeges félelem jár át, álnokul befurakodva a bőröm alá, ahogy szépen lassan elnyeli a sejtjeimet. A kezeimet a mellkasomhoz kapom, a kimart szívem helyére, az ujjaimat pedig sűrű vér keni össze. Olyan sötét, hogy a vörössége már inkább feketének tűnik. Újabb fájdalom mar belém, ezúttal a nyakam bal oldalába. Felkiáltok, de mintha nem lenne hangom, ami bárkihez is elérhetne. A tulajdon véremmel összekent kezemmel odakapok és a bőrömön még izzik a belé égetett kör alakzat. Ne, ne, ne.. Ez nem lehet, én nem vagyok olyan, mit ők…
Árnyvadászok, mind itt vannak, egytől egyig. Nem értem, hogyan kerültek ide? Utánuk kiáltok, itt vagyok, vegyenek észre, de a tekintetükben csak megvetés van, majd egytől egyig hátat fordítanak mindannyian. Közöttük az összes barátom és társam, Dory.. Elowen.. az utolsókként, akik a legtöbbet jelentenek és végül Thomas is. Már mind tudják. ...és mindannyian gyűlölnek érte. Egyre másra fordítanak hátat. Kiközösítenek.
Két alaktalan alak közelít, emberiek, de mégsem, arctalanok, mégis tudom kik ők. Lemállott bőrükön és húsukon át is látszik a rajtuk lévő kör, a nyakukon ugyanott, ahol már nekem is van. Nem szólalnak meg, mégis tudom mit gondolnak. Nem kellek nekik… Megérintenek és ahol rothadó darabjaik a bőrömre siklanak, a rúnáim elkezdenek elhalványodni és eltűnni. Újra kiáltanék, de most egyetlen hang sem tudja elhagyni a torkomat és nem azért, mert szépen lassan megfosztanak mindattól, ami vagyok. Ahogy arrébb mozdulnak, ott fekszik ő is, kitépett szívvel a mellkasából. A tekintete üvegesen mered a semmibe. Rohannék, futnék hozzá, de nem engedelmeskednek a lábaim és minél jobban akarok mozdulni, annál szilárdabban tartanak fogva. Felizzik a nyakamon lévő, sosem kapott jel és eltűnnek a szemeim elől. A társaim, a barátaim, a szüleim és az ő halott alakja is. Újra egy kéz mar a mellkasomba, megint kitépi a szívem és én itt térek magamhoz. A kietlen sötétségben, elhagyatva és minden, ami már egyszer megtörténik, kezdődik elölről.
Nem tudom hányadik ciklust töri meg a hang, amelynek a gazdája ideküldött. A könnyeim elmaszatolódott mocsokként kenődnek az arcomra. Összerezzenek az érintésétől, az pedig csak most tűnik fel, hogy a testemet nem fedi már semmilyen szövet, mégis túlságosan elnyűtten érzem magam ahhoz, hogy takargassam egykori hús porhüvelyem maradványait.
- Ki vagy? - nem tudom miért kérdezem meg, igazából már nem kellene, hogy számítson, halottként nincs értelme tudnom. Mégis felteszem a kérdést, talán azért, mert így könnyebb nem azt figyelnem, ami körülöttünk történik.
Megrázom a fejem. - Nem képzeltem el sehogyan sem, de nem kellene, hogy itt legyek. Mit tettél velem? -  nem foglalkoztam azzal mi lesz velem, amikor már nem leszek, de ahhoz valahogy makacsul ragaszkodom, hogy nem itt van a helyem. Nem lehet itt…
A körforgásban újra elkezdenek eltűnni a rúnáim és megint ott van az élettelen test, aminek a látványa sokkal fájóbb, mint bármi, ami újra és újra megtörténik.
- Ő miért van itt? - megértettem hol vagyok és, hogy miért, de ezt.. ezt nem. - Hogy került ide? - nem volt velem, ott abban a sikátorban, a közelében sem kellett volna lennie.

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

- Akkor nincs más hátra Kedvesem, ideje meghalnod... - suttogom a füleibe, s olyan szorosan húzom magamhoz, hogy szinte összeroppantom a testét. S talán éppen szavaimra reagál olyan kilátástalanul, amiatt próbál könyökével ütést bevinni a bordáim közé, de bármennyire keresi a menekülés útját, minden próbálkozása hasztalan. Már döntöttem felőle, a sorsáról, a jövőjéről, s ahogyan megcsókolom arcát, ajkaim forró billogként perzselik bőrét, fájdalommal és kínokkal fűszerezve a talán oly' kellemes érintést. - Még találkozunk...
Nevetem el magam, majd hasán keresztül nyúlok fel a mellkasába, égető élménnyel túrok mélyre a bordaközi űrbe, s a következő pillanatban eltépem szívét, kirántom a dobogó izmot a testéből, s mint gyönyörű trófeát, úgy emelem magasba a vérvörös izmot. Mutatom neki, elétárom a hirtelen megszerzett kincset, s ahogyan szemeit egyre hosszabban fedi el pilláinak egyre elnehezedő súlya, elengedem őt, hogy engedelmeskedve a gravitáció mindent magához vonzó erejének, elterüljön ennek a sikátornak a mocskos és bűzös realitásában.
- Ezt mégis miért csináltad? - rázza meg magát az imént még földön fekvő emberi szenny, majd ahogyan feláll, vonásai hirtelen átalakulnak, megváltoznak, s egy vonzó, fiatalos megjelenésű lány tekint immár vissza rám.
- Talán megkérdőjelezel Jezebeth?
- Sosem tennék ilyen meggondolatlanságot! - neveti el magát, s miközben a testén feszülő, vörös bőrszoknyáján simítja ki a redőket, magassarkúi mellém vezetik. - De túl jelentéktelennek tűnik, elvesztegeted rá az idődet.
- Au contraire ma cherie! Ez az önfeláldozás, ez az emberiségbe vetett hit üdítően hatott rám, szinte már megbabonázott...
Jezebeth a vállát vonta meg felvetésemmel kapcsolatban, majd mélyet sóhajtott, amint végigmérte a földön fekvőt. Még talán bele is rúgott volna, ha nem hördülök fel a gondolatot látván, így inkább visszavonulót fújt, s eltűnt a sötét éjszaka csendjében.
- Nos Kedvesem, lássuk mi hajtja a szíved... - guggolok le a lányhoz, majd a mellkasában dobogó szívére teszem a kezemet, mely ugyanolyan erősen pumpált benne, mint a felé küldött látomás előtt. A látomás, mely az arcára nyomott csókkal vette kezdetét, mely még mindig elméjének tekervényeit ködösíti el, mely még mindig kínzó képekkel gyötri szemeinek világát. Mélyet szippantok a levegőből, majd lesütött tekintettel mormolok idegennek ható szavakat, hogy alászálljak a vízió szenvedéssel teli bugyraiba.
- Üdvözöllek a Pokolban Kedvesem! Milyen öröm téged újra látni! Remélem, nem kellett túl sokat várnod rám... - nevetem el magam, hiszen pontosan tudtam, hogy éveknek tűnt számára a várakozás ezen a förtelmes helyen, annak ellenére, hogy a valóságban csak másodpercek teltek el. Körbejárom őt, meztelen testén húzom végig jobb kezem mutatóujját, s tetoválásait figyelve, dekódolva állok meg egy-egy pillanatra. - Mondd csak Kedvesem, ilyennek képzelted a túlvilágot? Vagy inkább abban reménykedtél, hogy a Mennyek kéklő tengerén egy bolyhos felhőpamacson ébredsz? Ki kell ábrándítsalak Kedvesem, odafent nem kellettél és az önfeláldozásod hasztalan volt... A férfi, akit olyannyira védeni akartál, pár másodperccel utánad halt meg. Kérdés, óhaj, sóhaj, kívánság?
Nevetem el magam, majd végignézek a környezeten, a poklon, amit saját magának teremtett, ami a lelkéből táplálkozik, amit az ő legféltettebb gondolataiból és vágyaiból hívtam életre.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Nem szabad, nem lehet kimutatnom azt, mi megy végbe bennem, amikor elkapja a korbács végét és nemhogy a tervezett csapás nem jön létre, de még csak a közelébe sem érek. Úgy tekeri ujjai köré a nemes fémet, mintha csak egy fonalgombolyag vége akadt volna a kezébe. Sehol, semmi jele annak, hogy égeti a bőrét, a húsát, a fájdalom nem látszik, pedig a seb árulkodik. A gyorsasága pofátlanul túlszárnyaló és, ha nem a mondén élete függne attól, mennyire is kell észnél lennem, talán még csodálnám is azt, ami a szemeim elé tárult.
Megrántom a fegyvert, vissza akarván szerezni tőle az orvul elkapottat és magáénak orozottat, de mire cselekedhetnék, noha én sem vagyok lassú, már régen nincs nyoma előttem. Jeges zuhanyként szalad le a gerincem mentén a hangja, a felfedezés érzése, hogy mögöttem áll és habár kísérletet teszek arra, hogy legalább kipördülhessek előle, az ujjai már régen a nyakamat veszik körbe. Basszameg.
Az erőszakos irányításnak hiába nem akarok eleget tenni, kénytelen vagyok. Odafordítom az arcom, amerre követeli és a lélektükreim a földön lévőre szegeződnek. A légzésem már régen nem nyugodt, hiába próbálom magamra erőltetni, hogy annak kell maradnom, a gyors oxigéncsere miatt a mellkasom sebes emelkedése és süllyedése könnyedén elárul. Kellemetlen bizsergés fut végig a hátamon, egészen a tarkómba nyilallva, majd onnan a fülem tövébe szalad az érzés, ahogy ismét beszélni kezd ebben a számomra nagyon is kényelmetlen közelségben. Nem csak azért, mert már régen felmértem; az életem az ő kénye-kedve szerint tartom meg vagy veszítem el.
- Tudod, hogy mi vagyok. Érte és bármelyikért ugyanúgy megtenném... - ha dacosnak nem is mondanám, némi öntudatos büszkeség azért megbújik a hangomban, ahogy kissé nehézkesen tudok válaszolni neki. Arról persze fogalmam sincs, honnan az a bátorság, amivel beszélni képes vagyok, miközben határozottan attól félek, hogy elzselésednek a végtagjaim, ahogy az egyre inkább ívbe feszülő hátamnak feszül és mindinkább kevesebb levegőhöz enged jutnom. Az ujjaim az övéire fonódnak, a kezemben még ott az elektrum, amit így az övéhez nyomok, hogy megakadályozhassam, megállítsam, amit éppen művel, lefejteni kívánva a szorítást.
Hiába eged (ha még enged) a fogásán, a többlet oxigén nem segít, nem tudok megszólalni hirtelen. A keze a testemen, a hasamon, az, hogy közelebb von magához… ijesztőbb, mint amire a képzésem alatt bármikor is felkészülhettem volna. A pánik apró és makacs karmai kéretlenül marnak belém, amitől egyre nehezebb tisztán gondolkodnom. Pedig arra nagy szükségem lenne most…
Hirtelen lendítem az egyik karom, azzal a szándékkal, hogy belé könyököljek, már ha sikerül. Szabadulni akarok, el tőle, a közelségétől, az érintésétől, a bőrömön elhaló lélegzetétől...

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Ellenkezik velem, dacosan kiáll az ügyért, amiben hisz és ez valahol vonzóvá teszi őt számomra, hiszen elég kevesek mernek így szembeszállni velem. Persze, ha tudná, hogy ki vagyok, talán félelemmel a szemeiben rohanna előlem, talán másképp kezelné az egész helyzetet, de így, az ismeretlenség homályában igenis szórakoztat jelenléte.
Válaszokat vártam tőle, felvetésemre adott szavait oly' szívesen hallgattam volna, de ehelyett újra csak támad, próbálja elterelni a figyelmem, míg vezényszavaival menekülésre akarja bírni a földön fekvő szerencsétlenséget. Eljátszom a pillanat mementóján, hogy hagyom újra lecsapni rám, hogy engedem nyakamra csavarodni korbácsának fémes szorítását, de rövid türelmem hamuvá foszlott abban a pár másodpercben, amíg figyeltem őt. S ahogyan felém száguld a fémszál bőrömet hasítani kész vége, olyan sebességgel lendül kezem, próbálva elkapni a fegyvert, s ha sikerül, bár nem sok kétségem van affelől, hogy eltévesztem a mozdulatot, akkor ujjaim közé kapom az ostor kárhozott anyagát.
Tenyeremet égeti a elektrum, s szinte már érzem bőröm szénné váló rétegeinek bűzét, de nem zavartatom magam, nem érdekel a szenvedéssel járó találkozó, levedlem a fájdalom görcsbe rándító tapasztalatát és ellenállok a gyötrelemnek. Sőt, támadásba lendülök, kihasználom a démoni vérem adta sebességet és mögé mozdulok, gyorsabban, mint a pisztoly csövéből kilőtt golyó. - Ha fel akartál dühíteni, sikerült!
Sziszegem fogaim között a szavakat, majd megpróbálom ujjaim közé venni nyakának hattyú szerű ívét. - Nézz csak rá! NÉZZED!
Tekintetét az előttünk heverő emberi szenny felé fordítom. - Miatta akarsz meghalni? Miatta dobnád el az életedet? Nézd csak mennyire szánalmas, mennyire alantas teremtmény, mennyire elvesztegeti a kapott ajándékát...
Haragom egy pillanat alatt foszlik szét, ujjaim azonban egyre jobban próbálják akadályozni a levegő útját tüdejéig. Még mindig a füléhez hajolok, még mindig érezheti a szuszogásom keltette örvényeket arcának bőrén, s még mindig el kell viselnie testem ilyetén közelségét.
- Nézz csak a szemébe, abba a bárgyú és bugyuta szemeibe és mondd el, hogy mit látsz? Hogy érdemes a megmentésre? Hogy érdemes érte feláldoznod magad? Nézz a szemeibe és mondd azt, megérdemel egy új esélyt, hogy nem fogja elherdálni... Hitesd el velem, hogy a halálod nemes célt szolgálna... Hitesd el velem, hogy az ő élete többet ér, mint a sajátod!
Mondataim közben enyhítettem ujjaim szorításán, melyek addig satuként fogták a nyakát, szabad kezem pedig hasfalára kúszott, vékonyka alakját húzva egyre közelebb magamhoz. Szenvedélyesen tartottam kezeim között, mintha csak szerelmesen vágytam volna rá, mintha csak vággyal ragaszkodtam volna hozzá, s ahogyan hüvelykujjam cirógatta nyakának selymét, úgy szaladt képzeletem a fel nem fedezett tartományba.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Forog gyomrom attól, ami még a fülembe jut. A mondén kínzására – és halálára – tett ígéret, a megaláztatására való felszólítás… ha nem lennék az, ami, akkor sem hiszem, hogy szó nélkül képes lennék a jelenet mellet elsétálni, így viszont, hogy az vagyok, aki, aminek születtem, még kevésbé. A kötelességemen túl minden érzésem abba az irányba mozdít, hogy közbelépjek és noha – most még – nem is tudom, hogy pontosan mivel kivel is állok szemben, nem vagyok gyáva megtenni a megfelelő lépéseket. Bármit, csakhogy megmeneküljön a földön kuporgó és, hogy az öltönyös olyannal kezdjen, akinek van is esélye vele szemben. Az más kérdés, hogy nekem sincs valójában, de amiről egyelőre nem tudok, az nem fáj ugye...
A korbács a karjára tekeredik és bár nem bízom el magam, hazudnék, ha nem vallanám meg a belső kis hangnak; büszkeséggel tölt el a dolog. Látni, ahogy egyre inkább a húsába ég a nemes és megszentelt fém, a Vasnővérek munkája… Ennek így kell lennie. Azzal azonban kevésbé számolok, hogy látszatra mennyire nem hatja meg a dolog és amikor megrántom, milyen szinten nem érek el vele… semmit sem leginkább. Basszus.
A kétségbeeséstől viszont még messze vagyok, kifelé nem is mutatok semmit, a vonásaim egészen szoborszerűvé válnak, de a mozdulatlan mimika mögött igenis végigfuttatom a lehetséges folytatás forgatókönyveit és a lehető leggyorsabb reagálásra késztetem saját magam. Muszáj vagyok ezt tenni, nincs más választásom. Sosem volt.
Ahogy a korbács meglazul, csak egy mozdulat, hogy eleressze és újra mozgásra bírhassam. A kihívásnak vagy keringőre felkérésnek eszemben sincs ellentmondani, eleget tenni viszont annál inkább. Mert az biztos, ha rajtam múlik, akkor a földön kuporgó sértetlenül fogja megúszni ezt az éjszakát. Ez az egyetlen végkimenetel, amibe hajlandó vagyok belemenni…
Amíg a korbács fémszála alá száll és a szavai a tudatomig érnek, újabb csapásra rántom a kezemben lévő nemes fémet, újabb kísérletre arra, hogy belé vájjon. A beszéd még mindig nem tartozik a számomra előnykovácsolások közé, ezért mellőzöm. Akkor is, ha a „táncba hívásra” lenne mit mondanom.
Mire a saját öltönyének méltatása vagy készültének története, ha úgy jobban tetszik, szóba kerül, igyekszem újra lecsapni, ez alkalommal a torkát megkísérelve célba venni. Persze azt nem tudhatom, hogy közben elmozdul-e majd vagy tesz-e bármit, amivel megakadályozza vagy megmásítsa a próbálkozást. Mindenesetre megteszem, amit tudok. Erre képeztek ki, más választásom nincs is.
- Fuss! - kiáltok egyértelmű jelzésként a földön ücsörgőre és, ha úgy tetszik, akkor elfogadtam a felajánlott alkut; inkább én, mint a mondén. Legyen ennek akármi is ára.
- Tűnj el innen! - emlékeztetem még egyszer a fickót és bízom abban, hogy mostanra tényleg meg is teszi ezt, ha eddig még nem sikerült neki. Legyen minél távolabb, egyelőre ez a cél, a többi pedig… a többi majd elválik.

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

A félelem éltet, hogy láthatom ennek az egyszerű léleknek a szemeiben csillogni az egyik legősibb és legelemibb érzést. Mélyet sóhajtok, mintha tényleg szükségem lenne az engem körülölelő atmoszféra levegőjére, de csak színlelek, játszok, mímelem a tüdőmozgást.
-Jó fiú! - dicsérem meg, miközben leül egy rozsdás kuka mellé, s miközben hallgatom csontjainak ropogását és látom ajkait felnyögni, óhatatlanul is mosolyra húzódik a szám, majd apró lépést teszek hátrébb, hogy a lábai kényelmesen elférjenek előttem. - Tudod, más esetben még hasznodat is venném. Túl sokat voltam távol, elveszítettem a köteléket a realitással... Hogy őszinte legyek, azt sem tudom megmondani, milyen nap van, nemhogy milyen év!
Kuncogom el magam, majd nyelek egyet, amint végignézek szánalmasan elgyötört testén. - Vetkőzz!
Hangom ridegen csattan a sikátor falai között, mire mellém szegődött barátom remegő kezekkel kezdte oldani a testén szinte elfeslett inget. - Nem kell sietned, élvezd ki a pillanatot...
Biztatom kedveskedő hangon, majd megállok és mintha képes lennék rá, hogy befolyásoljam az idő folyását, szinte megáll körülöttem az események folytonossága és a pillanatba fagyva strázsál előttem ólomlábakon.

Ügyes...

A gondolat hirtelen kúszik elmémbe, amint észreveszem őt. Nem hallom, nem látom, mégis érzékelem a jelenlétét. Tudom, hogy óvatos mozdulatokkal közeledik, hogy a másodperc töredéke elég lenne neki, hogy támadjon, s nekem még kevesebb idő, hogy kivédjem a csapást, de engedem a mozdulatot, játékra vágytam és talán pont most érkezett meg hozzá a partnerem.
Érzem a korbácsot a karomra tekeredni, az anyag belemar a ruha makulátlanságába, átüt annak vékony fonalán és húsomba vág, fájdalmat égetve bőröm rétegei közé. A kín azonban nem szisszent fel, ajkaim nem adnak ki szenvedő hangot, csak felé fordulok, ahogyan megrántja a fegyvert, s az a hang, ó az a gyönyörű, fülembe mézet csepegtető hang, milyen bájos, milyen kényeztető, s mégis mennyire követelő.
Nézem őt, hagyom, hogy látványa teljességgel betöltse minden gondolatomat, s elfelejtem a mögöttem fekvőt, a karomra fonódó korbácsot, a sikátor bűzét, a távolban felvisító szirénát, s csak őt, ezt az angyali szépséget fogadom magamban.
- Bírj rá! - nevetem el magam, majd közelebb lépek hozzá, s ha így lazítani tudok fegyverének feszítettségén, lefejtem magamról az égető tapasztalatot és karomat magam elé emelve nézegetem a roncsolódott húst, a felszakadt bőrt és a tönkrement ruhát. - Tudod, nem azért készült ez a kiváló öltöny, hogy mindenféle jött-ment tönkretegye!
Nézem a lassanként gyógyuló kezemet, s magam mögül egy pisszenést hallok, s nem is nézek a földön fekvőre, úgy adom ki a parancsot, mellyel maradásra bírom.
- De lásd kivel van dolgod, üzletet ajánlok! Ha annyira szíveden viseled a sorsát, akkor cserélhettek. Azt már amúgy is kezdtem unni, te viszont annyival érdekesebbnek tűnsz, hogy hajlandó vagyok a cserére. Mit gondolsz? Benne vagy?
Nevetem el magam, majd közelebb lépek hozzá, persze csak akkor, ha még mindig azon az áldott helyen állt, ahol az imént megjelent mögöttem.
Oswin Willeheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
him
Karaktered arca :
Amy Jackson
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Járőrözés. Hát nem a leginkább kedvelt munka, de ezt is meg kell csinálnia… leginkább mindenkinek, aki nem a legfelsőbb körök tagja, hogy úgy mondjam. Hasznosnak mindenképpen hasznos és legalább eltereli a gondolataimat, így az sem probléma, hogy mostanában nem igazán tudok jól – vagy egyáltalán – aludni.
A számomra kijelölt városszakasz és utcák többsége a viszonyokhoz és az általánoshoz mérten kifejezetten nyugalmas. Már-már hajlamos vagyok elkönyvelni magamban, hogy ez a körút tényleg eseménymentes lesz, ami szerint úgy hajnal három-négy felé vissza is érek majd az intézetbe, hogy aztán újabb órákat kelljen ezzel vagy azzal eltöltenem, attól függően mennyire vagyok éppen kreatív kedvemben, mire reggel lesz. Mondjuk csinálhatnék reggelit… Nem is annyira rossz ötlet és akkor már nem csak magamnak. Minél több személyre, annál tovább tart és mivel a legtöbben egyáltalán nem arra fecsérlik a drága idejüket, hogy a konyhában sertepertéljenek, talán még örülnének is neki. Hiába vagyok már az Intézetben egy ideje, még most is eléggé kívülállónak érzem magam a többiek között. Pedig nem az egyetlen vagyok, aki nem ebben a világban nőtt fel és nem tanulta már a kezdetektől azt, amire nekem érthetően jóval kevesebb időm van.
Éppen az újabb leróni kívánt utcák egyikére fordulok be, amikor érzékelem, hogy valami nem stimmel (és ekkor még meg sem hallom, hogy miről folyik a szó pontosan). Néhány rúnát segítségül hívok, ha már van néhány előnyöm, akkor azok használata a minimum és mire a beszélgetésfoszlány legvégét is elkapom, teljen biztos vagyok abban, hogy itt ért véget a nyugodalmas éjszaka és járőrözés. A hangtalan rúnának köszönhetően elvileg közel tudok menni annyira, amennyire szükséges anélkül, hogy idő előtt lebuktatnám magamat. Az ujjaim között már ott tekereg az elektrumkorbács, amit más esetben az alkaromra tekerve, ékszerként viselek a mindennapokban.
Nem szólalok meg, azzal csak a másiknak adnék előnyt és hát nem egy filmben vagyunk, ahol szinte kötelező kör a felesleges beszéd, így csak lecsapok a kezemben lévő fegyverrel, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy az öltönyös kezére tekeredjen, már ha sikerül, nem csupán a figyelmének felhívása érdekében, hanem azért is, hogy letegyen arról, amit épp az imént közölt a jelenlévő másik alakkal.
- Hagyd őt békén! - rántok egyet a kezemben lévő fegyveren vagy, ha korábban nem sikerült elérnem vele, akkor újra próbálkozom. Bármit, csakhog megakadályozzam, amire a szavai alapján az öltönyös készült...

Levi
❖ Bukott angyal

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Idejét sem tudom már, hogy mikor léptem be utoljára a halandók világába, de amint magamba szippantottam a légtér tiszta oxigénjét, azonnal visszatértek az emlékek, az elfeledettnek hitt gondolatok, a vágyak, a szenvedély, a parázsló pillanatképek, egy cseppnyi múlt ebben a baljós és kiszámíthatatlan jelenben. Sóhajtok, amint az éjjeli égboltra emelem a tekintetemet, de a csalárd játék, melyet a város fényei játszanak velem, elrejtik előlem az csillagok örökkön tündöklő mementóját. Kedvem lenne lerombolni az emberek civilizációját, hogy láthassam a felettem őrködő fényeket, de az talán túl drasztikus lenne, túl drámai belépő az évszázados távollétem után.
Évek, sőt évtizedek teltek el, hogy nem hallottam cipőkopogást, de amikor meghallom a sajátjaimat, apró mosolyt csal a felfedezés ajkaimra. Milyen nemes, milyen uralkodói a zönge, mely a bőrből mívelt sarok és az aszfalt között koppant, milyen dekadens és délceg a járás, mely miatt a ritmus feszessége katonás ütemet vesz fel. S ahogyan elhaladok egy üzlet kirakata előtt, képtelen vagyok nem elidőzni saját látványomon, ahogyan a textilből készített öltöny tökéletesen feszül hibátlan testemen. Kihúzom magam, fejemet először jobbra, majd balra fordítom, tüzetesen vizsgálva meg önnön képem és szinte egy sóhaj választ el attól, hogy ne könnyezzem meg saját valóm.
- Te meg mit bámulsz barom? - a mellettem álló szólított meg, s pontosan tudtam, hogy nem ismert fel, hiszen akkor másként kezelte volna a jelenlétem. Ha tudná, hogy egy másodperc tört része elegendő lenne ahhoz, hogy az emlékét is kitöröljem a világtörténelem kesze-kusza hálójából, akkor nem szemtelenkedne velem, hanem inkább templomot emelne értem.
- Téged, fogatlan barátom! Azon gondolkodtam, vajon mégis hogyan láthatsz engem? - teszem fel neki az olyan nyilvánvaló kérdést, majd eszembe jut a felelet. - Látó vagy, igaz?
- 'nyád a látó, köcsög! - fordult el tőlem, de borgőzös lehelete velem maradt, mely olyan ingerrel mart a gyomromba, hogy kínzó émelygés ülte meg a hasam.
- Látom, nem tudsz viselkedni! Gyere velem kérlek, s közben megbeszéljük hogyan akarsz meghalni, rendben? - ujjammal intek felé, elmém hatalmát erőltetem rá gyenge akaratára, s ahogyan megindulok, úgy követi ő is csoszogva a lépteimet.
- De én nem akarok meghalni...
- Drága fogatlan barátom, sajnos ez nem a te döntésed, s hacsak nem szól közbe valami isteni közjáték, akkor bizony ezek lesznek az utolsó perceid ezen a világon.
- elnevetem magam, ami arra sarkallja a mellém szegődő társam, hogy idegesen kuncogjon velem együtt. - Tedd magad hasznossá és mond, ismersz boszorkánymestereket a környéken?
- Boszorkánymester? Az micsoda...?
- Látó vagy és nem tudsz róluk? Úgy tűnik, a Sorsnak mégiscsak volt humorérzéke, amikor az utamba sodort!
- állok meg egy pillanatra, majd szembefordulok a szakadt ruhába öltözött hajléktalannal, s elfordítva a fejem kémlelem vékony alakját. - Alig van rajtad zsír, könnyű dolgom lenne kibelezni téged, de nem, új az öltöny és nem akarom összepiszkítani veled!
Vállat vonok, majd megfordulok és újra elindulok.
- Eltörhetném a nyakadat, de az olyan gyors és szinte fájdalommentes, hogy inkább mégsem... Végtagcsonkolás és kivéreztetés? Ugyanaz a probléma, mint a belezéssel. Túl sok vérrel jár! Kell valami, amit mindketten élvezhetünk! - nem is tudom, hogy mikor lettem ennyire válogatós. - A karóba húzás túl barbár, és Tepes óta túl van misztifikálva. Egy zongorát sem látok a levegőben, pedig már látom magam előtt a szalagcímeket... De, ó, miért nem gondoltam erre eddig?
Megállok és ismét csak felé fordulok, majd mint egy elemis diák, aki éppen jelest kapott a dolgozatára, olyan vigyorral nézek vele szembe. - Ki mondta, hogy nekem kell kibeleznem téged, amikor meg tudod csinálni magadnak! Az én ruhám is tiszta marad, te is meghalsz, mindenki csak nyer ezen a dolgon! Hát nem fantasztikus?
Szinte már csak a tapsikolás hiányzik, annyira magával ragadott a gondolat varázsa, annyira felvillanyozott az éppen adódó lehetőség.
- Én a helyedben leülnék, nagy meló lesz, el is fáradhatsz közben!
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Bronx-
Ugrás: