A Toyota C-HR szinte hang nélkül suhant alattam. Megvallom nehezen cseréltem le a régi szerelmemet, a Crysler 2005-ös egyik csúcs modelljét, a Firepowert. Megrögzött vagyok, ragaszkodom a régi jó bevált dolgokhoz. Az autókkal sincs ez másként. Végül csak beadtam a derekamat, addig unszolt az egyik ismerősöm. Na persze, autókereskedése van, így rábeszélése érhető.
A lényeg, hogy zajmentesen jutok ki a városból. Manhatten szívéből Bronxon át, a tengerpartra. A Pelham Bay Park már akkor a kedvenc helyeim közé tartozott, amikor még nem így hívták, és New York ezen városrésze halvány gondolatként sem létezett. Akkor tájt lóháton, vagy lesötétített hintón érkeztem ide, s töltöttem kedvem ezzel-azzal. Az az átkos nosztalgia űz most is erre.
Addig hajtok a kocsival, amíg csak az út engedi, majd félreállok, és leállítom a motort. Kiszállok, zárom az autót. Sötét van. Mondanám, korom sötét, de ez így nem lenne igaz. Az ég felhőtlen, a csillagok ragyogva szikráznak, és a hold negyednyi sarlója vakító ezüstöt szór a tájra, táncolva ugrál a hullámok hátán, ahogy a dagály közeledtével a víz mindinkább kifut a homokra.
Zsebre dugom a kezem, vele a kulcsot is persze. Sötétkék pantallót viselek, felül mélylila selyemblúzt, és a hozzá illő puha, kötött poncsót, mely csípőmig leér. Mintha fázhatnék. De ugye a látszatot fent kell tartani, bárki erre tévedhet.
Igaz, kevés az esélye, hiszen bőven elmúlt tizenegy óra, talán csak pár perc van éjfélig. Tudom. New York a város, mely soha nem alszik. Akkor is. Az emberek még is csak nappal élnek. Az éj, a mi időnk. Puha bőr felsőrészes, lapos sarkú cipő simul lábamra, hangtalanul lépkedek előre, a víz irányába. Nézelődöm. A távolban zsong a város, fényei idelátszanak, miattuk sincs teljesen sötét. Fényszennyezés, így nevezik a kor tudósai. Be kell vallanom, bár nekem nem árthat a légszennyezés, azért sokkal szebb volt a világ, amíg nem pöfékelték tele a levegőt a gyárak, nem robbantottak atombombát, nem lyukasztották ki az ózonréteget. Bolond emberiség, szépen kiirtják önmagukat.
Szóval, ott tartottam, hogy szeretek ide kijárni. Jót tesz a gondolatoknak, nem beszélve arról, hogy mindig akad valami friss kaja, csak a megfelelő utat kell megtenni hozzá. Ősz van. A nyár annyival kényelmetlenebb, hogy később sötétedik, és hamarabb virrad, no meg túl sokan táborozhatnak a parton. Most inkább már csak a hajléktalanok kóvályognak erre, remélve még valami megoldást életükre. Néhánynak megadom a vágyott szivárványt.
Megállok a víz szélénél. Ha nem mozdulnék, fél óra múltán már bokáig érne, de nem akarok vizes lenni. Nem mintha ártana. Hallgatózom. Nem messze tőlem kisebb társaság lehet, valahol a benyúló móló közelében. Zenével űzik el az éj árnyait. Bolondok. Csak inkább magukhoz vonzzák az éjszaka ragadozóit. Elmosolyodom a gondolatra, hogy egy vagyok ezek közül. Arra felé indulok lassú léptekkel. Nem kell kapkodnom. A préda mindig megvár.