descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sikátorok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Fiona Bennett
❖ Tündér

avatar
Keresem :
one specific bag with two million dollars in it. have you seen it?
Tartózkodási hely :
sadly, I'm in New York
Karaktered arca :
Shelley Hennig
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


team  rhyiona
don't say I never gave you anything
- Ennyitől még nem leszel beteg ember... - forgattam meg a szemeimet és egyre csak azon gondolkodtam, hogyan tudnék a legkönnyebben megszabadulni borsószem király kisasszonytól. De az állandó dumálásától a saját gondoltaimat sem hallottam már, így eléggé nehéz helyzetbe kerültem.
- Bumm? Ezzel most tulajdonképpen bizonyítani akartál volna valamit? - értetlenkedve néztem rá és vártam, hogy erre vajon mit lép, ám mielőtt megszólalhatott volna, megelőztem, hisz rájöttem, voltaképp kicsit sem érdekel a magyarázata. - Tudod mit? Mindegy, inkább ne is válaszolj. - én csak azt akartam, hogy végre elkotródjon innen, de sajnos úgy tűnt, hogy nem mostanában fog eleget tenni a kérésemnek.
Ezen már-már túl is tettem volna magam, de a következő kioktató mondataitól már az egekbe szökkent a vérnyomásom, viszont ahelyett, hogy leálltam volna tovább vitatkozni vele, inkább a mondandójának második részét ragadtam meg.
- Jesszusom, vegyél belőle, jó? Aztán ha meglátsz pár kanos tinit az utcán, akkor nyomd a kezükbe, ha ennyire aggódsz azért, hogy mivel fognak védekezni! Nem mintha emiatt most hiánykészlet lenne óvszerből... - a korábbi kijelentésére inkább nem is reagáltam. Igaza volt, ezt pedig nem óhajtottam beismerni neki, mert aztán ki tudja mennyi ideig hallgathatom majd tőle még ezt. Vagy hányszor fogja ezek után az orrom alá dörgölni, minden más, ehhez kicsit sem kapcsolódó döntésemet megkérdőjelezve vele. Köszi, de ebből inkább nem kértem. Bár tény, hogy az élet nem egy kívánságműsor, így félő volt, hogy bizony párszor - a beismerésem nélkül is - a fejemhez fogja vágni ezeket. Csak mert ő egy okostojás, vagy legalábbis annak képzeli magát.
- Gratulálok. - jegyeztem meg ironikusan, közben párat dicséretképpen még tapsoltam is a kezemmel. Hogy oda ne rohanjak! Van túlélőtáskája? Ez valami frenetikus!
- Nahát, akkor úgy tűnik kettőnk közül nem csak én tudok szar üzleteket kötni... - jegyeztem meg rosszmájúan, ahogy a fejemmel a lábaim felé biccentettem. Ez a lökött tényleg képes volt elcserélni a cipőit egy nyamvadt kenőkésre, amivel soha az életben nem tudná megvédeni magát. De hát... ez az ő baja volt, nem az enyém. - A sikátor egyébként köztérnek számít, nem nekünk kell tisztán tartani, hanem a városgondnokságnak. - nem mintha magyarázattal tartoztam volna, ám mégis megemlítettem ezt is, mielőtt még az esetleges fertőzések elkapását is megpróbálja az én számlámra írni.
Hirtelen fordultam vissza felé, újból megállásra késztetve őt. - Ha nem hagysz fel a hülye beszólásaiddal, akkor valahol majd "véletlenül" elveszítesz majd szem elől. Cipő nélkül aligha tudnál a nyomomba eredni... - vázoltam fel egy lehetséges jövőképet, ha már ennyire nagyra kinyílt a szája. Amúgy is mit hisz? Hogy én vagyok a nagy fő gonosz ebben a sztoriban? Mert akkor rohadtul téved és hatalmasat is fog koppanni, ha netalántán rossz közegbe kerülünk.
- Inkább csak kövess. Lehetőleg kussban. - hiába az utolsó kérésem, valahogy előre éreztem, hogy képtelen lesz befogni a száját és egész úton engem fog idegesíteni a dumájával. Előhúztam az ütött-kopott telefonomat a zsebemből, hogy írhassak egy gyors sms-t a testvéremnek, s figyelmeztethessem, hogy nem egyedül látogatom meg őt. Illetőleg szóljak, hogy Travis még véletlenül se kezdje el a lelket is kiütni a Tökfejből, mert aztán kettő millió dollár ide vagy oda, a srác a végén a rendőrségre megy és felnyom minket. Az meg aztán tényleg végzetes következményekkel járna, a sittet pedig se most, se később nem óhajtottam közelebbről megvizsgálni.
Pár sarkot kell csupán magunk mögött hagyni, hogy megérkezhessünk Travis ótvar lakásába, ami eddig se volt túl nagy, négyünkhöz viszonyítva azonban még apróbbnak tűnt, mint valaha. - Mindenki, ez itt Tökfej... Tökfej, ez itt Mindenki. - a gyors és értelmetlen bemutatást követően beljebb is léptem a lakásban, hogy Sasha mellé sétálva belenézhessek én is számítógépbe. - Na, van valami fejlemény? - kíváncsian nézek rá, reménykedve abban, hogy valami biztató dologgal áll elő, s közben ügyet sem vetek arra, Travis milyen szemekkel méregeti végig a Tökfejet.
- Nincs... Viszont emlékszel arra a dúsgazdag pasira, akit egyszer becsaltál a lakókocsiba, azzal a szöveggel, hogy hacker vagy és meg tudod bütykölni a gps szerkezetét? - bólintottam csak, de nem tudtam, hogy hova is akar kilyukadni ezzel a kérdésével. - Na, őt ugye Travis kidobta a kocsiból, viszont a GPS ott maradt, amit... - és ekkor ahogy mosolyogva s sokat sejtetően rám pillantott, hirtelen beugrott.
- Amit elrejtettünk a lakókocsiban, hogyha esetleg Travis... - és itt kellett befogni a számat, hisz a jómadár rögtön felénk kapta a fejét. Tulajdonképpen sose attól féltünk, hogy Felix fog lelépni az összes holminkkal, inkább Travis-ből néztük ki ugyanezt. De ez már oly mindegy volt. Inkább az számított, hogy volt egy működőképes GPS a kocsiban elrejtve, amiről Felix nem tudott és ezt könnyen a hasznunkra fordíthattuk.
- De nem tudom működésre bírni... - mérgemben az asztalra csaptam, tekintetem pedig a sikátorban megismert srácra tévedt.
- Hé, Okostojás! Értesz valamit a számítógépekhez, a hackeléshez, esetleg a nyomkövetéshez valamennyit? - valamiért kinéztem belőle, hogy a felsorolt tevékenységek közül legalább az egyikhez értett valamit, amit most rendkívül jól tudtunk volna hasznosítani. Ha pedig hajlandó lenne együttműködni, akkor még talán egy cipőt is előhúznék az egyik szekrényből és az elvégzett munkáért cserébe fizetség gyanánt hozzá is vágnám azokat. Bár még meghálálnom se kellene, hisz önként s dalolva követett, hogy a segítségünkre legyen, szóval... itt az ideje, hogy ez esetben aktivizálja magát.
hálám üldöz a türelmedért  
Rhys O'Shay
❖ Mondén

avatar
Tartózkodási hely :
big apple
foglalkozás :
makes awesome plans
Karaktered arca :
dylan o'brien
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Fiona & Rhys

Igenis létezik olyan, hogy érzékeny bőr. Elég sokan szenvednek ebben a betegségben, egyébként. De persze ő hogy is tudhatna erről. Biztos azt hiszi, hogy Lincoln volt az első elnökünk, úgyhogy … azt hiszem unfair dolog lenne elvárni tőle, hogy tisztában legyen egy világot népességét érintő igencsak kellemetlen betegségről.
Hééé, ez övön aluli volt. Beteg emberekkel nem illik poénkodni. Egyébként meg … van krémem, de te biztos nem használsz, mert ide látom, hogy ki van száradva a bőröd! – mutattam az arca felé. Lemerem fogadni, hogy olyan érzéketlen, hogy a törpék méreteivel is poénkodni szokott. Na jó, az mondjuk vicces, de attól még nem illik. De egyébként sem olyannak tűnik, mint aki jártas lenne egy kicsit az illemben.
-Ha nem tudod mi van nálad, akkor lopni is könnyebb. Szerencséd volt … ja várj, nem, mert elcseszted! – fogalmam sem volt arról, hogy mi van abban a hülye táskában, mert Gálvez nem kötötte az orromra. Ha elmondja, hogy mennyi pénz van benne, akkor valószínűleg kicsit jobban figyeltem volna. Nem én tehetek arról, hogy mások nem informálnak eléggé. Arról pedig végképp nem tehetek, hogy a világ legbénább tolvaja volt az, akinek sikerült ellopnia és elvesztenie.
Weasley, ez jó. – nevetek, bár érezhetően ironizálva. – Ugye tudod, hogy elég menő lesz ő is? És biztos, hogy nem cserélne pénzt, óvszerre, szóval …   ahogy mondani szokás, buuuum! Kezd kicsit felmenni a vérnyomásom a csajtól. Nem elég, hogy elrontott nekem mindent, de ráadásul még csak kicsit sem hajlandó segítőkésznek mutatkozni abban, hogy a fejemet a nyakamon tudjam tartani. Mert egyébként Gálvezt pont olyannak képzelem el, mint aki a hálószobájában prostikat fejez le. Mindenkinek kell egy hobbi, igaz? A lényeg, hogy ne ismerjem másokét.
Kissé meglepődök, mikor meglök, így nem is egyet, inkább kettőt-hármat kell hátralépnem, bár … miért is lepődök meg? Az már rég kiderült, hogy nem az angol királynővel folytatok beszélgetést egy könnyed teaparti kíséretében. – Én csak szeretném megtartani minden részemet! Te voltál az, aki ellopta a pénzt, te voltál az, aki hülye kotonokra cserélte, és te vagy az, aki miatt most felakarnak darabolni! – emeltem fel én is a hangom, tőlem szokatlan mód elveszítve a fejemet kissé. – Úgyhogy igen, jobb ember vagyok, mint te! Mert én miattam nem nyírnak ki senkit se, ráadásul miattad, úgy hárommillió ember még csak védekezni sem tud majd, mert elloptad a város óvszer készletét! – üvöltök tovább, ha bár már jóval kevésbé … személyes indokok miatt. De az ember ilyen, ha mérges igaz? Engem pedig ez a csaj felidegesít.
-Ha-ha. Van túlélőtáskám! – mutatok hüvelykujjammal a táskámra a hátamon, amiben most ugyan kissé foghíjas a túlélőfelszerelés, de … nos, majd otthon feltankolok. Oda valószínűleg már úgyse mehetek vissza, úgy … életem végéig.
Tudod kissé nehéz cipő nélkül, gyakrabban takaríthatnátok itt. – mondom szájhúzva, ahogy próbálom a zoknis lábammal kikerülni azon dolgokat, amiktől egy szúrástól HIV fertőzést kaphatok. – És most hova? Valami gonoszfőhadiszállásra a Szabadság-szobor fáklyájában? – ott még lakbért se kéne fizetniük. Gondolom egyébként se szokásuk.
Fiona Bennett
❖ Tündér

avatar
Keresem :
one specific bag with two million dollars in it. have you seen it?
Tartózkodási hely :
sadly, I'm in New York
Karaktered arca :
Shelley Hennig
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


team  rhyiona
don't say I never gave you anything
Bólogatok, mikor épp az érzékeny bőréről vagy miről hadovál, mert igazából kicsit sem érdekel, hogy mivel magyarázza a kék-zöld foltokat az arcán. Bőrtípus ide vagy oda, az egész inkább azt bizonyítja, hogy mennyire puhány egy alak is valójában. Vajon ha az élete múlna rajta, akkor meg tudná védeni magát? Vagy akkor is szerencsétlenkedne? - Neked meg nem ártana férfiként viselkedned... Vagy ajánljak valami arckrémet esetleg az érzékeny bőrére, Hölgyem? - mondjuk az tuti, hogy nála ezerszer jobban hoznám Batmant, de ez igazából nem is lényeg. Jó lenne, ha nem terelődne el folyton a téma, máskülönben holnap este is itt fogjuk szívni egymás vérét. Amire valljuk be őszintén, semmi szükségem. S remélem ő se olyan perverz, hogy erre vágyjon. Vagy ha mégis, akkor keressen hozzá más partnert.
- Vicces, hogy ennyire alábecsülsz, amikor úgy megloptalak, hogy észre sem vetted. - a sértése lepereg rólam, pedig igazából fájhatna is, hisz jóval később tanultam meg olvasni, mint a társaim, tekintve, hogy nem éppen rendes szülőkkel áldott meg a sors. Sőt, szüleim se voltak. Csak Felix bácsi, ő meg, ahogy a jelenleg kialakult helyzet bizonyítja, nem egy példakép alkat. Jobb is, hogy elhúzott a fenébe... De ha megtalálom, akkor bizony nem fogok jót állni magamért.
- Jézusom, befognád végre? Már nagyon kezdesz az agyamra menni! - amennyire tudtam tojni a tökfej fejére az elmúlt percek alatt, most már pont annyira kezdte el marcangolni az idegeimet is. Ennyire paraszt, sunyi, utolsó kis tolvajnak néz bennünket, hogy biztos van valami kedvenc budink a lepratelep egyik elrejtett kis zugában, ahová a titkos megbeszéléseinket is szervezni szoktuk... Komolyan mondom, újra viszketni kezd a tenyerem és szinte könyörög azért, hogy ismét képen töröljem ezt az idegesítő idiótát.
- Csak ki ne törd a nyakad a nagy hopponálások közepette, Weasley. Vagy törd, nekem édes mindegy. Na mi az? Nem indulsz? - Na mi az? Csak nem meglepődött a belvárosi kölyök, amiért ismerem a Harry Pottert? Azért nem egy barlangban nevelkedtem, bármennyire is pocsék volt a gyerekkorom. És még szép, hogy Weasley-nek illene be, ez nyilvánvaló, hisz rá kell csak nézni! Szerencsétlen bolond... bárcsak elhúzott volna már innen.
A következő megszólalásával túl jól céloz a kis hülye. Még talán néhány könnycsepp is megjelenik a szemeimben, ahogy arra céloz, ez minden holmim. A legnagyobb baj az, hogy egyszerű, semmis kis sértésnek szánja, holott tulajdonképpen beletrafált az igazságba. Jól mondja... ez mindenem. A táska, ami a hátamon fityeg és az a két konténernyi óvszer, amibe már-már bele is lehetne fojtani valakit. - Na jó, most már tényleg fogd be! Semmit sem tudsz rólam! Érted? Semmit! - már szinte kiabálok vele, ahogy közelebb lépek hozzá és mutatóujjammal erősen megbökdösöm a mellkasát. - Rohadtul nincs szükségem arra, hogy egy ilyen ficsúr sértegessen, akinek gyerekként az lehetett az egyetlen gondja, hogy anyuci milyen uzsonnát csomagolt neki. Csak azért, mert jobb körülmények között nevelkedtél, még nem leszel jó ember! Nem mondom, hogy jobb vagyok nálad, mert bőven van már mit a számlámra írni... de ha azt hiszed, hogy van jogod ennyire lenézni, akkor nagyon tévedsz! - mindkét tenyeremmel teljes erőmből meglököm a mellkasát, hogy legalább egy lépést hátra kelljen hőkölnie tőlem. Igazából nem tudom, miért kaptam fel ennyire a vizet és miért hagytam, hogy a bőröm alá férkőzzön, de olyan helyre ütött, ami jobban fájt, mint amennyire képes volnék ezt valaha is elismerni.
- Nem vagyok spicli, nem köpök be senkit. Viszont gratulálok Tökfej, megnyerted az ügyet magadnak! Megengedem, hogy segíts megkeresni őket. Ha mázlim lesz, talán túl se éled majd a nagy találkozást. - dobok felé egy megjátszott mosolyt, ami a halálának gondolatára a pillanat töredéke alatt átcsap őszinte, igazi mosollyá. Tudnám díjazni, ha most annyira beijedne, hogy menekülőre fogja, de a női megérzésem azt súgja, erre igen kevés az esély. S habár nem olyan rég kijelentettem, hogy semmiképp se társulnék vele... talán ez mégsem olyan rossz ötlet. Mert hát... inkább ő kapjon egy golyót, mint én.
Elindulok, bár magam sem tudom, merre is van az arra, mégse akarok határozatlannak látszani mellette. De ő nem jön, legalábbis nem hallom, hogy követne. Vagy csak a cipőnélkülisége miatt közlekedik úgy, akár egy nindzsa?
- Jössz, vagy netán tapsra vársz? 
bénaaaa lett  
Rhys O'Shay
❖ Mondén

avatar
Tartózkodási hely :
big apple
foglalkozás :
makes awesome plans
Karaktered arca :
dylan o'brien
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Fiona & Rhys

-Úgy hívják, hogy érzékeny bőr, oké? Minden második embernek van. – mutatok az arcomra. Ráadásul az én képem olyan, mint egy … gyurmatábla, amin rajta marad az, amit beleüt-nyom, rajzol az ember. Annyiszor vágtak képen, hogy mostanra szerintem a koponyám valahogy alkalmazkodott hozzá. Az érzékeny bőröm miatt viszont szinte minden meglátszik a képemen.
-Ahhoz nem ártana … tudod, kevésbé férfiként viselkedned. – vontam meg a vállamat. Úgy üt mint egy férfi. Ha pedig lassan a nők is túl erősen ütnek, az nem sok jót jelent nekem a következő … nos, inkább a hátralévő életemre.
Kösz az aggódást, de … kézben tartom a helyzetet. A kést. – javítom ki magam, hogy pontosabban írjam le a szituációt. Még, hogy megsebzem magam … már nem kilenc éves vagyok. Akkor véletlen kezen szúrtam magamat, de az baleset volt, és megijedtem egy macskától, úgyhogy … az teljesen indokolt szúrómozdulat volt … a saját kezembe.
-Mondja az óvszermilliárdos. – amit ő csinált, azt úgy hívják, hogy pazarló gazdálkodás, nem kapna érte egy darab kreditet sem, ellenben viszont én találékony voltam és két cipőről lealkudtam a kést egy cipőre. Egyébként meg, mivel van egy olyan érzésem, hogy ezzel a késsel a fickó a körmeit tisztította, elég lenne őt megvágnom és biztos ebolát kapna. Szóval … szerintem épp elég halálos fegyver.
-Milyen naprakész valaki. Van tévétek? Vagy … várj, te tudsz olvasni? – annyira igyekezek mindezt sértőn mondani, hogy kicsit talán túlzottan is jól sikerül. Viszont nem bánom, megérdemli. Miatta vagyok most ekkora bajban, úgyhogy … ez a legkevesebb, amit megérdemel.
-Al Capone-t? Persze, biztos. – húzom el a szám. Ironizálok nyilván. Viszont Gálvez egy pszichopata, vagyis nem. Ő inkább szociopata. Egy őrült vadállat, akinek egyetlen dolog kedves, azt pedig a gatyájában tartja. Kicsit problémás így ott vágni, ahol a legjobban fáj, mert … kérjem meg, hogy vegye le a gatyáját? Nem, azt azért nem. – Egy tolvaj, akitől ellopják a szajrét …  -hát persze. Nyilván egy ”mestertolvajjal” hoz össze a sors. – A te hülye bűntársaid lopták el, te ismered őket! Csak tudod, hogy hol van  a … kedvenc nyilvános wc-jük, vagy valami! – mindenkinek van olyan. Ez New York, nem opció, hogy „kibírom hazáig”. Sem az, hogy „bemegyek valahova elintézni”, mert itt mindenki seggfej és senki nem akar egy BigMac-et, csakhogy kijusson a wc-re.
-Persze, hazamegyek, összepakolom egy táskába a cuccomat és Mexikóba költözöm. Várj, nem, hopponálok! – nyomom meg az utolsó szót, csakhogy érezze az iróniát. Habár, ehhez vágnia kéne a Harry Pottert. – Ez nem így megy! Neked talán, mert … nem tudom, ez minden cuccod amid van! - mutatok rá. Talán valamelyik kuka alatt rejteget egy kisebb sporttáskát a többi óvszerrel. – Oké, ha nem segítesz, akkor mondd meg a nevüket! Ezt csak tudod róluk, nem? – majd valahogy kitalálom, hogyan is bukkanhatnék rájuk. Nem hagyhatom, hogy csak úgy eltűnjön a pénz. Szeretem a bőröm… magamon.
Fiona Bennett
❖ Tündér

avatar
Keresem :
one specific bag with two million dollars in it. have you seen it?
Tartózkodási hely :
sadly, I'm in New York
Karaktered arca :
Shelley Hennig
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


team  rhyiona
don't say I never gave you anything
Váó. Ő most tényleg visszaszólt? Nocsak... tegnap óta tököt is növesztett. Homlokomat összeráncolva, érdeklődő tekintettel meredtem rá. - Aha, azért nyalogatod még mindig a sebeidet... - még szép, hogy nagyot ütöttem, hisz mégis csak az utcán nevelkedtem. Ahol sose számított, hogy lánynak születtem, igen is ki kellett vívnom magamnak a tiszteletet. És ehhez az kellett, hogy néha bemocskoljam a kezeimet.
Kezeimet ökölbe szorítva, hüvelykujjaimat az ég felé emelve mutattam "okét" mindkét kezemmel az előttem ácsorgó srácnak. Felőlem aztán epres óvszerei is lehetnek odahaza, részemről ugyanis roppant mód lényegtelen információk voltak ezek.
Nem tetszett neki, hogy ilyen jót mulattam a vajazó kés láttán, amivel ő éppen megfélemlíteni akart, de hiába, még megjátszani sem tudtam az ijedtséget.
- Hát ha már választhatnék, inkább Macskanő lennék. - ennyit főztem hozzá a Batmanes megszólaláshoz, a kézfétises dolgot pedig elengedtem, mert már kezdett túlságosan is fárasztó lenni számomra ez a beszélgetés és a lehető legkevesebb időt akartam még vele tölteni. A gond az volt, hogy úgy éreztem, meg fogok kínlódni a lerázásával.
- Igen, jól látod a helyzetet, van nálad egy kés. Amit kb ijedtségedben simán ki is ejtenél a kezedből, meg aztán nem bántásból mondom, de... nem vagy túl hiteles. Sőt, lassan őszintén aggódni kezdek azért, hogy a végén nehogy még magadat sebezd meg azzal a... "fegyverrel". - újból nevetnem kellett. De hát ez csak nem olyan meglepő! Fegyvernek nevezni azt a kést... szinte már sértés az igazi fegyverekre nézve.
- Akkor ez rossz üzlet volt. - jegyeztem meg neki, mikor kijelentette, hogy a cipőjét adta a késért. Amatőr. És kis szerencsétlen. Na meg elkeseredett, de az aztán biztosan, mert az arcára volt írva.
Meglepett, mikor elém futott, s kíváncsian vártam a következő lépését, de rá kellett döbbennem, hogy az se lesz tökösebb, mint amit eddig láthattam belőle. Kár.
- Heffner már nem él, szóval partikat sem tart. És különben sem az óvszer volt a cél, de mindegy, ez nem is tartozik rád! - miért is kezdtem magyarázkodásba? Semmi köze nem volt ahhoz, hogyan rontotta el Travis az üzletet és végül milliókat érő festmények helyett miért is egy rakat óvszernek lettünk a tulajdonosai.
- Semmivel se jövök neked! - Pff, még hogy én tartozom neki? Na még mit nem! - Miért nem állsz a főnököd elé ezzel a késsel? Őt biztos meg tudnád ijeszteni vele... - amúgy nem, de talán a zöldfülű beveszi. - Különben is, mondtam már... nem tudom, hol van a pénz! Elvitték, méghozzá jó messzire és fogalmam sincs, merre indultak. Szerinted mekkora az esélye annak, hogy újra valaha is viszontlátod azt a pénzt? Én megmondom... nulla százalék. NULLA! - ahogy ránéztem, már-már sajnálni kezdtem szerencsétlen gyereket, hogy ilyen hülye helyzetbe került. De mivel Felix bácsi felültetett és itt hagyott a kakiban, nem tudtam, mit tehettem volna még. Kellett egy terv, ám ennek kiagyalásába a vállalati tökfejet már nem akartam belevonni. Épp elég lesz Travisszel bajlódni, nem kell még egy púp a hátamra.
- Figyelj, jó srácnak tűnsz, szóval sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. De a helyedben én nem maradnék a Lila Kaszás közelében, sőt... nagyon a főnököd közelében sem. A legjobb lenne, ha egyszerűen eltűnnél innen, magad mögött hagynád a várost és vissza sem néznél. - nocsak, sikeresen megmutattam az aprócska együtt érző, emberi oldalamat is, sőt még egy amolyan bátorító-féle mosolyt is megeresztettem felé, bár reméltem, hogy ettől nem hitte azt, hogy nem kéne megfogadnia a tanácsomat. Ugyanis komolyan gondoltam a szavaimat. El kellene tűnnie innen, ráadásul minél előbb. Talán ez lenne az egyetlen módja annak, hogy élve megússza ezt az egészet. 
béna, de remélem egynek elmegy
Rhys O'Shay
❖ Mondén

avatar
Tartózkodási hely :
big apple
foglalkozás :
makes awesome plans
Karaktered arca :
dylan o'brien
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Fiona & Rhys

-Annyira azért nem ütsz erőset. – horkantam fel a kérdését hallva, ahogy megdörzsöltem az arcomat, ahol az ütése ért. Azért még mindig fájt. Biztos yeti-méretű tenyere van, hogy ekkorát tud ütni. – Csakhogy tud, nekem is van. – húztam el a szám, ahogy ösztönösen elkaptam ugyan a felém dobott dobozt, de aztán egyből félre is hajítottam, miután ráeszméltem, hogy elég röhejes látvány lehetek egy óvszeres dobozt szorongatva. – És az banános! – legalábbis ez van a dobozára írva. Francba, miért nem gondolkodsz mielőtt kinyitod a szád?
-Hogy hozná ki egy … áh, mindegy, hagyjuk! – ráztam meg a fejemet. Ez a beszélgetés kezd úgy alakulni, ahogy nem akarom, hogy alakuljon. Most épp megfélemlítőnek kéne lennem. Átkéne kapcsolnom Batman-be. Csak sajnos nekem nincs olyan mély hangom, és az „én vagyok Batman!” szöveg is kissé furán hatna a számból.
-Hé … ne nevess! Ez egy kés, oké? Nincs ebben semmi vicces! – honnan jött ez, valami drogkartellből, ahol az volt a délutáni szórakozás, hogy embereket nyúztak meg? Én akkor is az életemért futnék, ha egy vajazó késsel rontanának nekem. Tönkreteszi a próbálkozásomat azzal, hogy ilyen jól érzi magát. – Öcsi? – utoljára az apám hívott öcsinek és hatéves voltam. Azóta eltelt úgy potom tizenhat év, erre pont ő hív öcsinek? Pont ő, aki előtt egy késsel hadonászok?! – Mégis … mi vagy te, Batman? És mi ez a kézfétis nálatok? – az egyik leakarja vágni a kezem, a másik is, a harmadik is, a negyedik pedig „csak” eltörné. Súlyos pénzeket akaszthatna le róluk egy pszichológus. – Nem vagy te nindzsa, nálam meg van egy kés. – csakhogy a tényeket vázoljam. Arról nem is beszélve, hogy kilenc éves koromig karatéztam, és bár az emlékek megfakultak, az ösztönök megmaradtak …. remélem. Wii bokszban is atom jó vagyok. – Állj már le, az óvszer adagolással! – morogtam mérgesen, mikor egy újabbat nyomott hozzám. – A cipőm pedig a késre ment el, csakhogy tudd! – de miért is kéne tudnia? – Hé, állj, még nem végeztünk! – szóltam utána, majd megkerülve őt elé futottam.
-Oké, a kés hülye ötlet volt, de … az óvszer is! Úgy érte, minek ennyi? Heffner partijára loptátok vagy, mi? – bár, ott kétlem, hogy bárki is használna óvszert. Fúj, mindegy is, kissé távol kerültem az alap problémától. Nézd, a főnököm kiakar nyírni, amiért nincs meg a pénz. A te főnököd pedig kiakart nyírni, mikor nem volt meg a pénz. Szóval, jössz nekem! – nem is eggyel. Hanem úgy kétmillióval. – A főnököm elég súlyos szociopata. Szükségem van a pénzre. Ha odaadtam a főnöködnek, felőlem utána ellophatod majd megint. – az már az ő dolguk, hogy ellopják egymástól, nekem csak annyira van szükségem, hogy … valahogy kijussak a frontvonalból. Merthogy én vagyok itt a legkevésbé golyóálló, abban biztos vagyok.
Fiona Bennett
❖ Tündér

avatar
Keresem :
one specific bag with two million dollars in it. have you seen it?
Tartózkodási hely :
sadly, I'm in New York
Karaktered arca :
Shelley Hennig
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


team  rhyiona
don't say I never gave you anything
Mindent elveszítettem. Nem csak kétmillió dollárnak mondhattam búcsút, de a nevelőapámnak, sőt az otthonomnak is. Ha puhány lennék, ez biztos teljességgel összetört volna... de nekem időm se akadt a kesergésre. Az incidens után Carver vidékre utazott pár napra, hogy "ügyeket" intézzen, de az ölebjei árgus szemekkel figyelték minden lépésemet. Nem törhettem össze előttük, de még csak egy kicsit se hagyhattam el magam, vagy viselkedhettem másképp, mint szoktam. Pár óránként bedobtam egy felest a pultnak dőlve, mondhatni ezzel csillapítottam a fájdalmat. Míg Sasha és Travis az ágyban vezették le a felgyülemlett feszültséget, addig én fogtam Jack-et - már nem egy pasit, hanem a hely legdrágább whiskey-jét - és a raktárban jártam a csodájára, bár úgy éreztem, az adott szituációban a világ összes piája sem segítene rajtam.
A tudat, miszerint a saját apám - na jó, nem saját, de mégis csak ő nevelt fel - miatt kerültem ilyen helyzetbe, egy dologra sarkallt. Bosszút akartam állni rajta. Megtalálni őt, kisemmizni, a porba taszítani... de egyelőre még hiányzott a mindent elsöprő, nagyszabású, zseniális ötlet, az előbb említett vérszomjas bosszú véghezviteléhez.
Órákkal a zárás után szedtem össze magam annyira, hogy elinduljak valamerre, bár pontos úti célom bizony nem volt. Rufus, Carver egyik pincsije bizonygatta, mennyire szívesen megosztaná velem az ágyát, de érthető okoknál fogva inkább nem éltem az ajánlatával. Habár szívesen az ágyához bilincseltem volna és kompromittáló képeket is készítettem volna a múltkori kedves kihallgatása miatt azért, hogy később zsarolás címszó alatt felhasználhassam ellene. Ám valahogy nem éreztem magam elememben ehhez, de majd talán máskor megejtem... Sasha hívott, hogy aludjak a kanapéján, de aztán egész éjjel azt hallgatni, miket művelnek Travisszel... kösz, inkább kihagynám. Nem vagyok féltékeny rájuk, mindössze nem kívántam gyertyatartóként funkcionálni. Még nem. Eddig is túléltem mindent, a legmélyebb gödörből is kimásztam, így most is boldogulni fogok.
Alig léptem ki a Lila Kaszás hátsó ajtaján, mikor valami motyogást hallottam a hátam mögül, de megfordulni se volt időm, hisz a tárgy, amit az én tulajdonomnak feltételezett már szépen fejbe is vágott. Mondanom sem kell, rögtön megálltam és a hang irányába fordultam.
- Nocsak, kit látnak szemeim... Te még élsz? - lehajoltam az óvszeres dobozért, majd pár másodpercig forgattam azt a kezeimben, mielőtt visszahajítottam volna hozzá. Éééés... talált! Még szép, hogy eltaláltam. - Tartsd meg, hátha egyszer szükséged lesz rá. - kacsintottam egyet, s már fordultam is volna vissza, hisz nem terveztem további cseverészést a vállalati tökfejjel, de csak megszólalt újra, ezzel pedig maradásra késztetett, azonban bocsánatkérés helyett megrándítottam a vállamat.
- Így legalább a másik szemed alá is került egy monokli. Ami ha lilulni kezd, szépen kihozza majd a szemed színét, szóval ne aggódj miatta. - mosolyogtam rá "kedvesen", de a következő mondatát hallva őszinte meglepettség ült ki az arcomra. Na mi az, csak nem tököt növesztett? Először hallottam határozottan beszélni, ez már haladás. Szinte már majdnem megszántam és válaszra méltattam volna, de ahogy előhúzott egy kést, nevetésben törtem ki.
- Mit akarsz azzal a késsel? Kenyeret kenni? - nevetve léptem felé párat. Ha eddig nem lett volna bizonyos a számára, így adtam a tudtára, hogy nem sikerült megfélemlítenie. - Na ide figyelj, öcsi... csak, hogy tudd: jófejségből nem kapom el a kezedet és töröm ki a csuklódat, hogy elejtsd ezt a nevetséges kiskést. Viszont adok egy tanácsot: tűnj el innen, ha nem akarod, hogy megöljenek. Ez a környék túl veszélyes a magadfajtának. - kiemeltem még egy doboz óvszert a konténerből és odalépve hozzá a mellkasához löktem azt. - Ajándék, hogy kárpótoljon az elvesztett cipőd miatt. - megfordultam és tettem néhány lépést, el tőle. A pénzzel kapcsolatos kérdésére ugyan nem válaszoltam, de reméltem, hogy nem nyaggat tovább vele.
Amúgy sem tudtam, Felix hova a fenébe tűnt, a cipő nélküli, monoklis tökfejet pedig nagyon nem kellene belerángatni semmiféle hajtóvadászatba. Meg aztán miért is szövetkeznék vele? Kb annyira kellene, mint a púp a hátamra. Jól tudtam, hogy meg voltak a maga indokai a pénz előkerítésére, de ugyan már... csak rá kellett nézni és a vak is látta, hogy ez neki túl nagy falat lenne. Nem beszélve arról, hogy az egészet akarná, én meg osztozkodós kedvemben sem voltam, nemhogy jótékonykodósban. Úgyhogy pápá tökfej, a soha viszont nem látásra. Légy boldog a kapott óvszerekkel. 
megjöttem   ha valami nem tetszik, tudod, hol találsz  
Rhys O'Shay
❖ Mondén

avatar
Tartózkodási hely :
big apple
foglalkozás :
makes awesome plans
Karaktered arca :
dylan o'brien
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Fiona & Rhys

-Haver … jól vagy? – kérdezte egy homályos arc, aki kicsit túl közel is hajolt hozzám.
-Öhm …  - ennél többre nem voltam képes elsőre. Kapd össze magad! Kijöttem ide hányni, miután többször is majdnem kinyírtak és elvesztettem két millió dollárt. Utána pedig … leütöttek?
Az arcomhoz értem, de egyből elkaptam a kezemet. LEÜTÖTTEK! Miért mindig engem? Ahogy viszont a fekvő helyzetemből felültem, már magamhoz tértem annyira, hogy tisztán lássak. A felettem álló fickó még mindig kicsit furcsán nézett rám, de mivel kettő volt belőle, így kicsit még vártam. Nem akartam megsérteni azzal, hogy a rossz énjéhez kezdek el beszélni.
-Persze … tök jól vagyok. Csak lefeküdtem pihenni. – legyintek egyet a dologra, miközben a kukában megkapaszkodva felálltam. Folytattam volna a beszélgetést, de lefagytam, ahogy a kukába pillantottam. Jackpot! Vagyis … ezt így nem gondoltam át eléggé. A kuka tele volt óvszerrel. Olyannal, ami a táskában is volt.
-Mivel idegesítetted fel? – a fickó valószínűleg megismételte a kérdését, mert éreztem, hogy ingerültté válik. Főként az értetlen képemet látva. – A pultost. Mostanában nem ütött le senkit sem.
Mostanában? Mi ez, a Mad Max? Nem kéne szokványos dolognak lenni leütni másokat! Viszont itt egyből kapcsolt az agyam. Már, amennyi magához tért belőle az ájulásom óta. Okkal ütött le (remélhetőleg). Tehát mérges volt. Ami azt jelenti, hogy neki sem klappolt valami tegnap. Talán őt is átverték. Talán … ő vert át engem. Bár, ennek így sok értelme nincs. Hozzá sem fért a táskához. Kezdek paranoiás lenni.
Úgy … négy óra múlva? Tudom, az lett volna a legegyszerűbb, ha bemegyek és úgy beszélek vele, viszont nem szívesen mennék be, azok után, hogy múltkor majdnem kinyírtak. Úgyhogy, a hátsó kijáratnál egyszerűen csak várok már úgy … órák óta. A fickótól, aki felkeltett vettem egy kést, nem túl éles, de … jobb fegyverlehetőség nem volt így hirtelen. És csak az egyik cipőmet kérte, de szerencsére vastagzoknit húztam.
Végre nyílik az ajtó, ahogy pedig feltűnik a pultos csaj, egyből kilépek a kuka mögül.
- Hé, ez a tiéd! – hajítom felé az egyik óvszeres dobozt, de mivel hátulról teszem ezt, nem épp úgy sül el, ahogy terveztem. – Oh, azt hittem majd elkapod. – dörzsöltem meg a tarkóm, miután fejbe dobtam őt. Igen, határozottan várni kellett volna a dobással, míg meg nem fordul. – Igazából, ez itt mind a tiéd. – böktem meg a lábammal a konténert. – Nem volt valami szép, hogy leütöttél. Lesből. – teszem hozzá, ahogy közelebb lépek. Ha szemből támad van úgy … húsz százalék esélyem, hogy kivédem. – Átlettem verve. Válaszokat akarok. – ez a beszéd! Csak határozottan, Rhys! – Szóval … hol a pénz? – kérdeztem, ahogy közben előhúztam a féléles kést, amit szereztem. A megfélemlítés az egyik legjobb taktika. Batman is folyton ezt csinálja.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Az ing egy szempillantás alatt eltűnt a kezemből, amit látva halvány mosoly költözött az ajkaimra. Nem azért persze, hogy kinevessem, hisz teljesen jogos és magától értetődő volt ez a reakció, de valamilyen szinten aranyosnak tartottam. Legfőképp azért, mert ez akkor azt is jelentette, hogy, legyen bármennyire heves, amire a vérfarkas átok még jobban rákontrázott, azért szégyenlős volt. Nem mintha mást vártam volna el, de a lükantrópok esetében soha nem lehetett biztosra tudni. Találkoztam már olyannal is, aki zokszó nélkül meztelenül járkálgatott átváltozás után, és már nagyjából én éreztem magam kellemetlenül, amiért megbámultam őt, hiába nem akartam.
Nem kellett sokáig várnom arra, hogy az ingemet felhúzza a lány, s a következő pillanatban már meg is pillantottam az arcát, ahogy a szemetes konténerbe kapaszkodva próbálta meg magát felhúzni. És persze egyből kérdezősködni kezdett. Szóval nem rázta meg túlzottan az átváltozás – ez volt az első gondolatom, ami habár elég jelentéktelen megállapításnak tűnhet, de valójában nagyon is jelentős volt. Elvégre ebből lehetett arra is következtetni, nem ez volt az első alkalom, hogy átváltozott. Tehát, habár nem tudta irányítani a vérfarkas énjét, de már jó ideje lükantróp lehetett – pár hónap, vagy egy-két év, nagyjából ebben az időintervallumban mozoghatott.
Mielőtt válaszolhattam volna a lány első kérdésére, ő már beszélt is tovább, azon filózva, hogy vajon milyen fajú lehettem, mert hogy nem ember, az számára is világos volt. Már épp a számon lett volna egy rendes bemutatkozás, és hogy eláruljam, ki és miféle vagyok, amikor ő megint megelőzött, és az államnál fogva közelebb rántotta magához a fejemet, hogy a fogaimat le tudja ellenőrizni. De persze nem talált semmit.
- Hé, nyugi, elmondok mindent – válaszoltam neki, miközben eltoltam magamtól, hogy kényelmesen felvehessem vele a szemkontaktust. Remélhetőleg hagyta is, mert egyébként kissé kényelmetlen lett volna úgy beszélni vele, hogy belemászik az arcomba, azt várva, hogy mikor jelennek meg a hegyes szemfogaim. – A nevem Christopher White, és igen, vámpír vagyok – ismertem el, majd hogy alá is támasszam az állításomat, felhúztam a számat, miközben hagytam, hogy megjelenjenek a vámpírfogaim. Miután biztosra vettem, hogy a lány is látta azokat, visszaváltottam a rendes fogméretre, és leengedtem az ínyemet. – Ha igényt tartasz a segítségemre, akkor megpróbálhatok segíteni abban, hogy jobban tudd kontrollálni a farkast magadban, de ez csak akkor lehetséges, ha te is akarod. De ha erről szó sincs, akkor már itt sem vagyok – tettem hozzá gyorsan, nehogy túl rámenősnek gondoljon a lány. Ennek a szemléltetése érdekében még hátrébb is léptem egyet, de túlságosan nem távolodtam el azért, nehogy ezzel meg arra utaljak, hogy egyébként már menni akarok, és hogy kicsit sem akarok itt bohóckodni vele.
- Ehhez viszont fel kell tennem neked egy-két kérdést azokra a dolgokra vonatkozóan, amiket nem ártana tudnom ahhoz, hogy maximális segítséges tudjak nyújtani – magyaráztam tovább biccentve egy aprót, aztán ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy talán nem itt a sikátorban van ennek a legmegfelelőbb helye. Egy megfelelő öltözék nélkül legalábbis biztosan nem. – Ha benne vagy, akkor lehet először valami ruhát kellene szerezni neked, és esetleg valami nyugodtabb helyet. Hogy hívnak egyébként? – váltottam hirtelen témát, ahogy eszembe jutott, még ezt sem árulta el, engem annyira lefoglalt más, hogy elfelejtettem rákérdezni.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 510
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Remegve ültem ott a fekete szemeteszacskók között. Néztem magam elé, magamat ölelve, s azonnal kattogott lassacskán az agyam, hogy mi legyen a következő lépés. Itt fagyok meg és várom, amíg rám talál valaki... Esetleg elérem Celt... Vagy én rontok ki egy szál semmiben a város szívébe és intézem el, hogy az utam meghosszabbodjon egy rendőrségi látogatással is. Valahol nem fűlött hozzá a fogam... Talán a férfi korábbról. Talán ő még mindig itt van. Láttam a szemeiben, hogy nem épp idegen neki ez az egész ami... Szóval amit látott. Lehet ő is olyan mint én? Akkor segíthet... Nem? Persze a nyavalyás gondolatot, azonnal elhessegettem. Igyekeztem kevésbé tehetetlennek, bénának feltüntetni magamat más előtt. Nem szerettem ha lenéznek. De persze ki szereti?
Véve egy mély sóhajt vártam s vártam s vártam... A gondolatok úgy ficánkoltak a fejemben, mint ezer kis parazita, ami nem képes egyszerűen nyugton maradni. Minden mozdulatukat éreztem a bőröm alatt. Ahogy kúsznak jobbra, majd balra. Ahogy nekifeszülnek a koponyámnak és mélyen az agyamba hatolva még az is alig megy, hogy eltereljem a gondolataimat a nagy semmire... Pedig máskor ment. Egyszerűen magam elé fókuszáltam s elvesztem a semmiben. Bambultam. De most. Ezek a gondolatok. Nem hagytak nyugodni. S hogy mifélék voltak ezek? A legidegesítőbbek... Mit tegyek? Mi lesz akkor? Mi lesz ha nem? Történni fog valami? Kattogtam a javából.
Ekkor csapták meg fülemet az édes léptek, amikre oly rég - alig néhány perce- vártam oly hűen. Felemelve fejemet, s mint szurikáta a domb tetején pillogtam ki a szemetes mögül. Amikor megpillantottam a szőkés barna hajú fickót, azonnal elernyedt testtel vetettem hátamat a rideg, nedves dísztégla falnak. Valahogy izgultam, elvégre meztelen vagyok ez a férfi meg most... Oké ez egy kellemetlen helyzet lesz. Készülj fel rá Carlaya. Igyekeztem magamat biztatni, vagy tettre készen tartani... Kisebb nagyobb sikerrel.
Ekkor állt meg előttem. Én csak szemeimmel forogtam fel rá, s dús szempilláim takarásából leselkedtem rá zavartan. Úgy festhettem mint egy durcás, zavart kölyök... Ő nem nézett rám, amiért persze hálás is voltam. Remélem megérti, hogy most a legkisebb gondom ezt kimutatni. Ekkor nyújtotta felém az inget, amit eddig komótosan gombolgatott. Szinte kirántottam az ujjai közül. Nem, nem faragatlan jellemem ennek az oka. A hideg és a kellemetlen pucérság viszont annál inkább. Szóval úgy kaptam magamra a ruhákat, amilyen gyorsan csak lehetett.
Amikor leguggolt hozzám csak hunyorogva néztem rá, mintha csak látnék valami az arcán. De nem. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy mi is ő valójában. Miért tette amit tett és miért nem rémült a legkevésbé sem... S egyszerűen elkerültem a kérdését. Mintha fel sem tette volna.
- Ki vagy te? - néztem rá hunyorogva, majd kapaszkodtam meg a szemetes konténerben, hogy felhúzzam magamat. Az ing kellőképp takart combom közepéig, így úgy amennyire, szemérmemet biztonságban tudtam.
- Nem ember... - motyogtam orrom alatt, majd a pofátlanság eluralkodott rajtam, ahogy megragadtam azokat a kockás állakat, azonnal közel rántottam magamhoz, majd megragadva felső ajkát ujjaimmal húztam fel az orráig. Fogakat kerestem...
- Nincsenek fogaid...- hunyorogtam rá, majd húztam össze szemöldökömet. Nem szóltam, csak látványosan magyarázatot vártam.
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 493
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
A farkas hangos nyekkenéssel vágódott neki a sikátor falának, és csúszott le onnan egy pocsolyába. Tudtam persze, hogy ennyitől nem sérült meg igazán, nem is volt feltétlenül célom bántani őt - bár végső esetben hajlandó voltam megtenni -, csak azt akartam megakadályozni, hogy ebben az állapotban kijusson innen. Kétség sem fért hozzá, hogy minden haragját és kétségbeesését azzal próbálta volna meg tompítani, hogy másoknak fájdalmat okozzon, én pedig nem szerettem volna ezt. Nem volt szüksége a világnak még több kínra és szenvedésre, és ő sem akarhatott egy másik embert ugyanerre a sorsra kárhoztatni – de mindketten tudtuk, a vérfarkas harapásnak milyen következményei lehetnek. Mindezt persze nem a vámpír mondatta velem, a vámpír, aki gyűlölte a vérfarkasokat, és aki annak örült, ha minél kevesebben voltak a vetélytársai és ellenségei, hanem Christopher, aki szinte már mániákusan akart segíteni másokon.
A vérfarkas rövid időn belül összeszedte magát, s a következő pillanatban már ismét vicsorogva közeledett felém óvatosan. Azt próbálta mutatni felém, hogy nem fél tőlem, hogy nem érdekli, én vagyok az erősebb, mert ő még így is képes győzni, de engem nem tudott ezzel az álarccal megfélemlíteni. Teljesen nyugodtan, rezzenéstelenül álltam ott, miközben beszéltem hozzá.
A szavaimnak különösebb hatása nem volt, volt egy-két másodperc ugyan, amikor egy különös felcsillanás felfedezhető volt a tekintetében, de egyébként csak a farkas volt végig jelen. Ezt azonban egészen jó kezdetnek tartottam, így már épp nyitottam volna a számat, hogy tovább magyarázzak neki valamit, amikor hirtelen kitört a katasztrófa.
A hátam mögül egy női hangot hallottam, ahogy pánikszerűen felkiáltott a hatalmas farkast látva, erre pedig a vérfarkaslány nekem ugrott. Mivel én még a meglepetés hatása alatt álltam, könnyedén ledöntött a lábaimról, s bele tudott marni a karomba, ám mielőtt komolyabb sérülést okozott volna, már le is ugrott rólam, és elrohant valamerre. Átkoztam magamban az eget emiatt a váratlan fordulat miatt, de nem volt időm arra, hogy túl sokáig sajnálkozzak a történtek felett.
Épp ezért figyelmen kívül hagyva a karomba nyilalló apró fájdalmat, egyből felpattantam, és mielőtt az ember nő is elszelelhetett volna innen, odaléptem elé, és a vállait megfogva a szemeibe néztem, miközben az előbbi kis incidens emlékét kitöröltem a fejéből. Amint megbizonyosodtam afelől, hogy a nő tényleg nem emlékezett már se rám, se a farkasra, egyből sarkon fordultam, és a vámpír sebességemet kihasználva elindultam arra, amerre a vérfarkas is ment.
A kifinomult hallásomnak köszönhetően könnyedén ráleltem egy kuka mögött, azonban nem éppen olyan állapotban, mint arra számítottam. Én ugyanis még mindig azt hittem, hogy a farkas alakban volt, de amint megláttam a meztelen emberi testét, egyből megálltam ott, ahol voltam. A megkönnyebbülés egyszerre söpört végig rajtam, amiért ilyen könnyedén megúsztuk ezt a mai alkalmat, és amiért tényleg nem sérült meg senki. Már csak azt reméltem, hogy a vérfarkaslány sem érezte magát teljesen rosszul.
- Hé, minden oké? – kérdeztem tőle óvatosan, miközben nekiálltam kigombolni az ingemet. Tudtam, hogy nem fog neki csak ez az egy ruhadarab túl sok meleget adni, mint ahogy a testét sem takarja majd el mindenhol, de jelen pillanatban csak ennyivel tudtam neki szolgálni, és azért több volt a semminél. – Tessék, ezt vedd fel – nyújtottam oda neki a ruhadarabot, miközben egyetlen másodpercre sem tekintettem le rá. Persze nem azért, mert én olyan szemérmes lettem volna, egyszerűen csak nem illett egy védtelen és kiszolgáltatott nő helyzetét kihasználva jól megbámulni az intim testrészeit. Más lehet, hogy bármilyen ellenérzés nélkül megtette volna, de én nem közéjük tartoztam.
Ha eltűnt a kezemből a ruha, akkor még állva megvártam azt, hogy magára öltse az ingemet, s amint ez megvolt, leguggoltam elé, hogy egy szemmagasságban legyünk. Amennyiben visszautasította a segítségemet, akkor csak egy helyben maradtam, és úgy kezdtem el beszélni hozzá.
- Hogy érzed magad? Emlékszel bármire az előbb történtekből? – kezdtem el faggatózni, de nem pusztán udvariasságból, hanem azért is, hogy megtudjam, mennyire volt öntudatánál az idő alatt, amíg vérfarkas volt. Még ha neki nem is tűnt túl fontosnak ez, de valójában nagyon is számított, hiszen minél jobban öntudatánál volt valaki az átváltozás ideje alatt, annál nagyobb az esélye volt annak, hogy sikerül a teljes önkontrollt elsajátítania.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 665
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
A szavainak csak gyönge árnyéka kapaszkodott belém. Csak egy gyönge harmatocska, ami eljutott az agyamig. Semmi több.
Izzó szemeimmel az övéibe nézve próbáltam jobb belátásra bírni. Megpróbáltam. Pedig azt hiszem ez mindannyiunk érdekét képviselte volna. Ő eltávozik, én pedig magam küzdök meg a farkassal, ahogy eddig is tettem. Mert így kellett lennie... Nem tud segíteni. Senki sem tud! Egyedül én vagyok, aki képes arra, hogy legyőzze a bennem rejlő vadat. Egy pillanatra sem akartam megbízni az idegen szavaiban. S ami a legfurcsábban hatott... Egy pillanatra sem inogott meg. Amikor megragadtam a ruháját, és közel hajoltam hozzá... Nem. Egy kicsit sem érdekelte. Meg sem lepődött. Mintha egy mindennapos gesztus volna, hogy belesziszegünk egymás képébe, kellemes szavakat.
A csontok törtek, a testem alakult. Egészen addig, míg farkasként megállva négykézláb nem álltam készen arra, hogy elbánjak ellenfelemmel. Ekkor azonban felugrottam, hogy rátámadva megsebesíthessem. Úgy került ki, mintha csak minden mozdulatomat előre látná. Mintha meg volna írva a nagykönyvben, hogy mit teszek következőleg. Tapasztalat... Se több se kevesebb. De ez nem volt elegendő. Mindössze kikerülni egy-egy kósza harapást. Neki több kellett. A harc. Az édes harc, amiért áhítoztam...
Karjai körbefonták testemet, majd lendületet véve velem, szinte úgy hajított a sikátor rideg falára, mintha diszkoszt vetne. Rövid nyekkenéssel érkeztem a talajra. A pocsolyában, ami a sikátorban gyűlt össze egy kisebb esőzést követően. Csepegett rólam a víz. Az oldalamon a szőr csomókban állt a víztől. S mit tettem? Időért áhítoztam. Tapasztalatlan voltam. Átszenvedtem a farkassávállás gyötrelmeit 4 éven keresztül, de nem tettem többet magamért, vagy azért ami bennem él. De most. Most felettem állt. Minden felett ami engem képezett.
Szemeimet kinyitottam, majd felemelve fejemet néhány másodpercnyi pihenést követően kászálódtam fel a talajról. Lassan komótosan lépkedtem előre, miközben úgy néztem a férfi szemeibe, mintha azonnal képes volnék a sírba vinni. Mintha bármily fenyegetést jelentenék egy tapasztaltabb személyre. Fogaim kivillantak, majd mélyről feltörő, elnyúló morgást hallattam. Vicsorogtam. A bőr csak úgy gyűrődött pofámon, miközben csepegett le a nyálam a talajra, keveredve a testemről lecsepegő pocsolya mocskos vízével.
Beszélt hozzám. Beszélt de mégsem volt hangja. Csak tátogás semmi több. Ide le nem hallatszóik semmi. Mint a sajtói cenzúra. Csak az jut le, amit a góré le akar juttatni. A többi mind fennakad a hálón. Vagy tűzfalon... Nevezzük, ahogy tetszik. Általában minden fennakad rajta, de most valami átcsúszott... Egy halk visszhang. Talán a mondat vége... „ ...a plusz felesleges fő?” Megálltam egy pillanatra. Az izmaim ellazultak, majd bőrt húztam fogaimra. Csak néztem rá csendben, mint aki megbékélt. Így is volt azt hiszem. Fennakadtam. Belül. Küzdöttem ismét, de... Nem jutottam sehova. De már én is hallottam a hangját. A zihálását. Őt! Ahogy áll a kijárat közepén, a lehető legnagyobb terpeszben, hogy meggátoljon. Hogy visszatartson attól, amit nem akarok megtenni...
Ekkor azonban hangot hallottam. Egy riadt női hangot, ahogy felordít a sikátor végéből. A férfi mögött, a főút mentén állt.
- Te jó ég! Farkas van a városban! – ordította el magát hisztérikus riadtsággal, amire azonnal összerezzentem. A gondolat, hogy farkas... Szörnyeteg. Szörnyeteg vagyok! Azonnal kivillantak ismét a fogak. Nem bírtam elviselni azt amivé válok, így azzal dolgoztam fel, hogy hagyom, hogy megtörténjen. Mert feladom... Csak néha. Csak egy kicsit.
Ismét megkíséreltem. Nekirohantam, majd ezúttal a földre tepertem némi rádolgozást követően. Ekkor éreztem meg a számban a vérének ízét. Azt a semmit. Azt az undorító ízt. Ekkor kezdtem el lázadni. Elrohantam. A sikátor egy másik ágába. Egy szemetes mögé bújtam be, hogy ezúttal valóban leteperve, megnyerjek egy csatát a sötét ellen, ami bennem lakik. Koncentráltam, mindennel ami belefért, s talán annyi sem kellett volna. Az a fémes, furcsa íz épp elég volt arra, hogy túljussak ezen az egészen. A lázadás az ellen ami vagyok... Talán ez kellett.
Emberi testben, pucéran, vizesen... Remegve ültem a fekete zacskók között, felhúzott lábakkal, vacogó fogakkal, miközben a felkaromat igyekeztem kezeimmel dörzsölni, hogy némileg melegítsem magamat. Hiszen mit tehettem volna. Vagy kutatok valami hajléktalan göncöt, vagy pucéran végiggyalogolok a főút kellős közepén. Egyik sem volt túl csábító...
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 646
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Elkéstem – ez volt az első gondolatom, ahogy megláttam a kéken izzó szemeit, és meghallottam a nevetését. Ez a lány többé már nem volt ura önmagának, s habár tudtam, hogy valahol mélyen, nagyon mélyen még ott volt ő is, de a farkas dominált immáron, ő pedig feladta küzdelmet. Nem vetettem meg, vagy lettem mérges emiatt, mert pontosan tudtam, hogy milyen az, amikor az ember olyannal viaskodik, ami sokkal nagyobb, erősebb és gonoszabb nála. Nagyon nehéz volt ilyenkor kitartani, sokkal könnyebb volt csak feladni a harcot, és hagyni, hogy megtörténjen az, aminek meg kell. Egy vámpír esetében ez a szörny az éhség volt, míg a lükantrópok esetében a farkas, bár azt már nem tudtam volna eldönteni, hogy a melyikkel való küzdelem volt a nehezebb és fáradságosabb. Azt viszont tudtam, hogy én nem adom fel ilyen könnyen. Lehet, hogy ő ostobának és naivnak gondolt emiatt, de idősebb voltam nála és tapasztaltabb, pontosan tudtam, hogy mit kell tennem azért, hogy visszaváltozzon. Természetesen az, hogy milyen könnyedén és gyorsan sikerül elérnem a célomat, nagyban függött attól is, hogy az illető mennyire volt együttműködő. Ha ő is küzdeni akart a kontrollért, akkor hamarabb sikerült visszaváltoznia, ha viszont a farkas szinte teljesen elnyomta már az embert… Az akkor kellemetlen lesz, és biztosan megsérül majd valaki. Hogy én, ő vagy egy harmadik személy, azt nem tudtam biztosan.
A szavaira nem reagáltam semmit, a gúnyos nevetése is teljesen lepergett rólam, s mivel láttam, hogy pusztán beszéddel egyelőre nem érek el semmit, jobbnak láttam, ha inkább kiegyenesedve egy-két lépést hátrálok tőle, hogy amint befejezte az átváltozást, legyen egy kis helyem arra, hogy a támadását kikerüljem. Ugyanis kétség sem fért ahhoz, hogy amint teljes egészében farkassá vált, meg fogja ezt tenni – mindig, mindenki megtette.
Mielőtt azonban felállhattam volna, a lány megragadta a ruhámat, és annál fogva húzott közelebb magához. Ha eddig úgy is gondoltam volna, hogy egyszerűen felesleges próbálkoznom segíteni neki, akkor most biztosan meggondoltam volna magam. Ugyanis ahogy arra utasított, hogy menjek el, ő volt az ura önmagának, ezt láttam a szemeiben. És pontosan ezzel szilárdította meg az elhatározásomat, hogy már csak azért is maradjak, és ne hagyjam őt magára.
- Nem hagylak magadra. Segíteni fogok neked – válaszoltam neki teljesen komoly hangon, habár ő ezt már nem hallhatta, ugyanis amint ellökött magától, az átváltozása megkezdődött úgy igazán. A csontjai hangosan és látványosan törtek el, az arca megnyúlt, a ruhái szétszakadtak, a bőrén pedig barna szőrzet kezdett megjelenni.
Miközben ezt figyeltem, felvettem a biztonságos távolságot, majd ugrásra készen, összeszűkített szemekkel méregettem őt. Nem ez volt az utóbbi háromszáz évem alatt az első alkalom, hogy egy farkas a szemeim előtt változott át, épp ezért pontosan tudtam, hogy mikor fejeződött be – de még ha ezzel nem is lettem volna tisztában, elég volt az állat szemeibe néznem ahhoz, hogy tudjam, készen áll már. Vadság, düh, vérszomj és rettenthetetlenség sugárzott az arcáról, amitől más minden bizonnyal megrémült volna, de mivel én is része voltam már egy ideje a természetfeletti világnak, én nem tettem így.
A reflexeim nekem is gyorsak voltak, és a koromnak köszönhetően erősebb is voltam ennél a vérfarkasnál, így már azelőtt tudtam, hogy mit tervez, hogy ő egyáltalán elrugaszkodott volna a talajtól. Ennek köszönhetően könnyedén kikerültem a fogainak az útjából, majd a testét megragadva erősen hátra dobtam, neki a sikátor falának. Nem engedhettem meg, hogy innen kijusson, hiszen azzal akár másokat, ártatlanokat is belevonhattunk volna ebbe a harcba, és ezt el szerettem volna kerülni. Beálltam hát elé, hogy az innen kifelé vezető útja mindenképp rajtam keresztül vezessen.
- Biztos, hogy ezt akarod? Átadni magad ennek az állatnak? Elveszíteni az uralmat a saját tulajdon tested felett, mintha nem is a sajátod volna, mintha te lennél a plusz, felesleges fő? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, habár válaszra természetesen nem számítottam. Ugyanakkor tudtam, hogy beszélnem kell ahhoz, hogy sikerüljön az öntudatára ébresztenem a lányt.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 627
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Illatok. Ismeretlen illatok, amit talán fajtámbeliek szagként emlegetnének fel, de ebben a szent pillanatban, minden csak illat. Minden aminek el lehet harapni a torkát. Minden, amelynek a húsába tudom fojtani fogaimat. Akármi, aminek dús vérét ajkaim közé tudom facsarni, mint a friss narancslét. Ahogy fémes íze végigszalad ajkaidon. Ahogy a húsa lecsúszik a torkodon. Hívogatott az érzés. A helyettesíttethetetlen érzés, ami úgy hatott rám, mint elvonási tünetektől fetrengő drogosra.
A rideg test közelebb ért. Pontosan előttem állt. A semmiből jelent meg az óvatlan. Arcomra azonnal széles vigyor csúszott. Nem örömömben húztam ajkaimat az öröm mintájára. Kinevettem, amiért olyan ostoba volt, hogy a közelembe jött. A naiv! A féleszű! Egyszerre éreztem dühöt és némi megnyugvást. Jó érzéssel töltött el, hogy mégis próbál valaki segíteni. Ennél már csak az volna jobb, ha tudna is. S ahogy tudatosult bennem, hogy mekkora bajba keveredett... Csak nevetni lett volna kedvem kínomban. Csak bele kacagni a képébe, hogy mekkora fajankó!
Szűk pillantással, fátyolos tekintettel pillantok fel a férfira. Talán férfi? Az illata olyan férfias. A gondolat egész zavaros, s hamar el is illan, mintha ott sem lett volna. Próbálom kivenni az arcát, izzó kék szemeimmel. Próbálom felismerni. De a legkevésbé sem érzem rajta az emlékeim illatát. Nem ismerem. Nem találkoztam még a fajtájával néhány év alatt... Így félig vakon is, úgy érzem, hogy legalább annyira halott, mint én most... Ha nem jobban.
- Te hígagyú! - kacagok fel kínomban, melyet éles köhécselés tőr meg. Elfordítva fejem, igyekszem újult erőre kapni. Nem kifejezetten sikeresen. Hallottam a szavait. Minden apró hanglejtését, ahogy próbál segíteni rajtam. De szavakkal mit sem ér. Nem vagyok ura önmagamnak. Nem. Nem teljesen... Itt a szavak nem érnek semmit!
A semmiből ragadom meg felsőjének nyakát, majd húzom közelebb arcomhoz. Mélyen a szemeibe nézek megviselt, sápadag tekintettel. Szemeim élesen világítanak az övébe kék fényükkel, akár a fényszórók.
- Nem tudom mi vagy, de tűnj el...- morrantam fel mélyről feltörő hanggal, majd lököm el magamtól maradék energiámmal. Azzal, amellyel visszatartottam magamat a sötétségtől. A farkastól. A bestiától... Ami most felém kerekedik, majd letaszít a mélybe. A sötétségbe. Le! Didergek. Fázok. Nem látok semmit. Semmi fény. Csak a tompa hangok visszhangoznak odalent. A férfi szavai. A mély, mégis selymes hangja. Ki akarok jutni. Ki! Én akarok irányítani! Mélyen hajamba túrok, s fejelek bele a talajba. A talajba, ami ott van s még sincs. Nem látszik, de mégis rajta ülsz.
A férfi eleresztését követően a csontjaim törni kezdtek. az ujjaim behajlottak, majd a körmök helyén karmok nőttek. A ruháimat lefeszítve testemről hallottam, ahogy az anyag elnyúlt recsegést hallat. A cérnák szakadt. A ruháim darabokban hevertek a talajon. S én.. Én pedig feszült, mélybarna, szinte fekete farkasként néztem szembe a férfival, ezúttal felfrissülve. Én voltam, de mégsem... De ezt ő is biztosan tudta. Hiszen ismerte már ezt a jelenetet... Biztos voltam benne, hogy nem ma kezdte.
Vicsorgok. Éles, bundámtól elütő fehér fogaimat villantom a férfinak. Feltett szándékom kárt tenni benne? Vajon bántani akarom? Meg vagyok rémülve? Menekülni akarok? Talán egyszerre az összes. De elsősorban a legjobb védekezés, a támadás. S eme mondáshoz híven, nem tétlenkedem. Elrugaszkodva a pocsolyában, vetem neki magamat. Kapok az oldala után, hogy mélyen húsába vágva fogamat, faljam fel a félelmével együtt.
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 523
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Utcák / Sikátorok
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Queens-
Ugrás: