be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Sikátorok
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Az ing egy szempillantás alatt eltűnt a kezemből, amit látva halvány mosoly költözött az ajkaimra. Nem azért persze, hogy kinevessem, hisz teljesen jogos és magától értetődő volt ez a reakció, de valamilyen szinten aranyosnak tartottam. Legfőképp azért, mert ez akkor azt is jelentette, hogy, legyen bármennyire heves, amire a vérfarkas átok még jobban rákontrázott, azért szégyenlős volt. Nem mintha mást vártam volna el, de a lükantrópok esetében soha nem lehetett biztosra tudni. Találkoztam már olyannal is, aki zokszó nélkül meztelenül járkálgatott átváltozás után, és már nagyjából én éreztem magam kellemetlenül, amiért megbámultam őt, hiába nem akartam.
Nem kellett sokáig várnom arra, hogy az ingemet felhúzza a lány, s a következő pillanatban már meg is pillantottam az arcát, ahogy a szemetes konténerbe kapaszkodva próbálta meg magát felhúzni. És persze egyből kérdezősködni kezdett. Szóval nem rázta meg túlzottan az átváltozás – ez volt az első gondolatom, ami habár elég jelentéktelen megállapításnak tűnhet, de valójában nagyon is jelentős volt. Elvégre ebből lehetett arra is következtetni, nem ez volt az első alkalom, hogy átváltozott. Tehát, habár nem tudta irányítani a vérfarkas énjét, de már jó ideje lükantróp lehetett – pár hónap, vagy egy-két év, nagyjából ebben az időintervallumban mozoghatott.
Mielőtt válaszolhattam volna a lány első kérdésére, ő már beszélt is tovább, azon filózva, hogy vajon milyen fajú lehettem, mert hogy nem ember, az számára is világos volt. Már épp a számon lett volna egy rendes bemutatkozás, és hogy eláruljam, ki és miféle vagyok, amikor ő megint megelőzött, és az államnál fogva közelebb rántotta magához a fejemet, hogy a fogaimat le tudja ellenőrizni. De persze nem talált semmit.
- Hé, nyugi, elmondok mindent – válaszoltam neki, miközben eltoltam magamtól, hogy kényelmesen felvehessem vele a szemkontaktust. Remélhetőleg hagyta is, mert egyébként kissé kényelmetlen lett volna úgy beszélni vele, hogy belemászik az arcomba, azt várva, hogy mikor jelennek meg a hegyes szemfogaim. – A nevem Christopher White, és igen, vámpír vagyok – ismertem el, majd hogy alá is támasszam az állításomat, felhúztam a számat, miközben hagytam, hogy megjelenjenek a vámpírfogaim. Miután biztosra vettem, hogy a lány is látta azokat, visszaváltottam a rendes fogméretre, és leengedtem az ínyemet. – Ha igényt tartasz a segítségemre, akkor megpróbálhatok segíteni abban, hogy jobban tudd kontrollálni a farkast magadban, de ez csak akkor lehetséges, ha te is akarod. De ha erről szó sincs, akkor már itt sem vagyok – tettem hozzá gyorsan, nehogy túl rámenősnek gondoljon a lány. Ennek a szemléltetése érdekében még hátrébb is léptem egyet, de túlságosan nem távolodtam el azért, nehogy ezzel meg arra utaljak, hogy egyébként már menni akarok, és hogy kicsit sem akarok itt bohóckodni vele.
- Ehhez viszont fel kell tennem neked egy-két kérdést azokra a dolgokra vonatkozóan, amiket nem ártana tudnom ahhoz, hogy maximális segítséges tudjak nyújtani – magyaráztam tovább biccentve egy aprót, aztán ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy talán nem itt a sikátorban van ennek a legmegfelelőbb helye. Egy megfelelő öltözék nélkül legalábbis biztosan nem. – Ha benne vagy, akkor lehet először valami ruhát kellene szerezni neked, és esetleg valami nyugodtabb helyet. Hogy hívnak egyébként? – váltottam hirtelen témát, ahogy eszembe jutott, még ezt sem árulta el, engem annyira lefoglalt más, hogy elfelejtettem rákérdezni.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 510
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Remegve ültem ott a fekete szemeteszacskók között. Néztem magam elé, magamat ölelve, s azonnal kattogott lassacskán az agyam, hogy mi legyen a következő lépés. Itt fagyok meg és várom, amíg rám talál valaki... Esetleg elérem Celt... Vagy én rontok ki egy szál semmiben a város szívébe és intézem el, hogy az utam meghosszabbodjon egy rendőrségi látogatással is. Valahol nem fűlött hozzá a fogam... Talán a férfi korábbról. Talán ő még mindig itt van. Láttam a szemeiben, hogy nem épp idegen neki ez az egész ami... Szóval amit látott. Lehet ő is olyan mint én? Akkor segíthet... Nem? Persze a nyavalyás gondolatot, azonnal elhessegettem. Igyekeztem kevésbé tehetetlennek, bénának feltüntetni magamat más előtt. Nem szerettem ha lenéznek. De persze ki szereti?
Véve egy mély sóhajt vártam s vártam s vártam... A gondolatok úgy ficánkoltak a fejemben, mint ezer kis parazita, ami nem képes egyszerűen nyugton maradni. Minden mozdulatukat éreztem a bőröm alatt. Ahogy kúsznak jobbra, majd balra. Ahogy nekifeszülnek a koponyámnak és mélyen az agyamba hatolva még az is alig megy, hogy eltereljem a gondolataimat a nagy semmire... Pedig máskor ment. Egyszerűen magam elé fókuszáltam s elvesztem a semmiben. Bambultam. De most. Ezek a gondolatok. Nem hagytak nyugodni. S hogy mifélék voltak ezek? A legidegesítőbbek... Mit tegyek? Mi lesz akkor? Mi lesz ha nem? Történni fog valami? Kattogtam a javából.
Ekkor csapták meg fülemet az édes léptek, amikre oly rég - alig néhány perce- vártam oly hűen. Felemelve fejemet, s mint szurikáta a domb tetején pillogtam ki a szemetes mögül. Amikor megpillantottam a szőkés barna hajú fickót, azonnal elernyedt testtel vetettem hátamat a rideg, nedves dísztégla falnak. Valahogy izgultam, elvégre meztelen vagyok ez a férfi meg most... Oké ez egy kellemetlen helyzet lesz. Készülj fel rá Carlaya. Igyekeztem magamat biztatni, vagy tettre készen tartani... Kisebb nagyobb sikerrel.
Ekkor állt meg előttem. Én csak szemeimmel forogtam fel rá, s dús szempilláim takarásából leselkedtem rá zavartan. Úgy festhettem mint egy durcás, zavart kölyök... Ő nem nézett rám, amiért persze hálás is voltam. Remélem megérti, hogy most a legkisebb gondom ezt kimutatni. Ekkor nyújtotta felém az inget, amit eddig komótosan gombolgatott. Szinte kirántottam az ujjai közül. Nem, nem faragatlan jellemem ennek az oka. A hideg és a kellemetlen pucérság viszont annál inkább. Szóval úgy kaptam magamra a ruhákat, amilyen gyorsan csak lehetett.
Amikor leguggolt hozzám csak hunyorogva néztem rá, mintha csak látnék valami az arcán. De nem. Teljesen azzal voltam elfoglalva, hogy mi is ő valójában. Miért tette amit tett és miért nem rémült a legkevésbé sem... S egyszerűen elkerültem a kérdését. Mintha fel sem tette volna.
- Ki vagy te? - néztem rá hunyorogva, majd kapaszkodtam meg a szemetes konténerben, hogy felhúzzam magamat. Az ing kellőképp takart combom közepéig, így úgy amennyire, szemérmemet biztonságban tudtam.
- Nem ember... - motyogtam orrom alatt, majd a pofátlanság eluralkodott rajtam, ahogy megragadtam azokat a kockás állakat, azonnal közel rántottam magamhoz, majd megragadva felső ajkát ujjaimmal húztam fel az orráig. Fogakat kerestem...
- Nincsenek fogaid...- hunyorogtam rá, majd húztam össze szemöldökömet. Nem szóltam, csak látványosan magyarázatot vártam.
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 493
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
A farkas hangos nyekkenéssel vágódott neki a sikátor falának, és csúszott le onnan egy pocsolyába. Tudtam persze, hogy ennyitől nem sérült meg igazán, nem is volt feltétlenül célom bántani őt - bár végső esetben hajlandó voltam megtenni -, csak azt akartam megakadályozni, hogy ebben az állapotban kijusson innen. Kétség sem fért hozzá, hogy minden haragját és kétségbeesését azzal próbálta volna meg tompítani, hogy másoknak fájdalmat okozzon, én pedig nem szerettem volna ezt. Nem volt szüksége a világnak még több kínra és szenvedésre, és ő sem akarhatott egy másik embert ugyanerre a sorsra kárhoztatni – de mindketten tudtuk, a vérfarkas harapásnak milyen következményei lehetnek. Mindezt persze nem a vámpír mondatta velem, a vámpír, aki gyűlölte a vérfarkasokat, és aki annak örült, ha minél kevesebben voltak a vetélytársai és ellenségei, hanem Christopher, aki szinte már mániákusan akart segíteni másokon.
A vérfarkas rövid időn belül összeszedte magát, s a következő pillanatban már ismét vicsorogva közeledett felém óvatosan. Azt próbálta mutatni felém, hogy nem fél tőlem, hogy nem érdekli, én vagyok az erősebb, mert ő még így is képes győzni, de engem nem tudott ezzel az álarccal megfélemlíteni. Teljesen nyugodtan, rezzenéstelenül álltam ott, miközben beszéltem hozzá.
A szavaimnak különösebb hatása nem volt, volt egy-két másodperc ugyan, amikor egy különös felcsillanás felfedezhető volt a tekintetében, de egyébként csak a farkas volt végig jelen. Ezt azonban egészen jó kezdetnek tartottam, így már épp nyitottam volna a számat, hogy tovább magyarázzak neki valamit, amikor hirtelen kitört a katasztrófa.
A hátam mögül egy női hangot hallottam, ahogy pánikszerűen felkiáltott a hatalmas farkast látva, erre pedig a vérfarkaslány nekem ugrott. Mivel én még a meglepetés hatása alatt álltam, könnyedén ledöntött a lábaimról, s bele tudott marni a karomba, ám mielőtt komolyabb sérülést okozott volna, már le is ugrott rólam, és elrohant valamerre. Átkoztam magamban az eget emiatt a váratlan fordulat miatt, de nem volt időm arra, hogy túl sokáig sajnálkozzak a történtek felett.
Épp ezért figyelmen kívül hagyva a karomba nyilalló apró fájdalmat, egyből felpattantam, és mielőtt az ember nő is elszelelhetett volna innen, odaléptem elé, és a vállait megfogva a szemeibe néztem, miközben az előbbi kis incidens emlékét kitöröltem a fejéből. Amint megbizonyosodtam afelől, hogy a nő tényleg nem emlékezett már se rám, se a farkasra, egyből sarkon fordultam, és a vámpír sebességemet kihasználva elindultam arra, amerre a vérfarkas is ment.
A kifinomult hallásomnak köszönhetően könnyedén ráleltem egy kuka mögött, azonban nem éppen olyan állapotban, mint arra számítottam. Én ugyanis még mindig azt hittem, hogy a farkas alakban volt, de amint megláttam a meztelen emberi testét, egyből megálltam ott, ahol voltam. A megkönnyebbülés egyszerre söpört végig rajtam, amiért ilyen könnyedén megúsztuk ezt a mai alkalmat, és amiért tényleg nem sérült meg senki. Már csak azt reméltem, hogy a vérfarkaslány sem érezte magát teljesen rosszul.
- Hé, minden oké? – kérdeztem tőle óvatosan, miközben nekiálltam kigombolni az ingemet. Tudtam, hogy nem fog neki csak ez az egy ruhadarab túl sok meleget adni, mint ahogy a testét sem takarja majd el mindenhol, de jelen pillanatban csak ennyivel tudtam neki szolgálni, és azért több volt a semminél. – Tessék, ezt vedd fel – nyújtottam oda neki a ruhadarabot, miközben egyetlen másodpercre sem tekintettem le rá. Persze nem azért, mert én olyan szemérmes lettem volna, egyszerűen csak nem illett egy védtelen és kiszolgáltatott nő helyzetét kihasználva jól megbámulni az intim testrészeit. Más lehet, hogy bármilyen ellenérzés nélkül megtette volna, de én nem közéjük tartoztam.
Ha eltűnt a kezemből a ruha, akkor még állva megvártam azt, hogy magára öltse az ingemet, s amint ez megvolt, leguggoltam elé, hogy egy szemmagasságban legyünk. Amennyiben visszautasította a segítségemet, akkor csak egy helyben maradtam, és úgy kezdtem el beszélni hozzá.
- Hogy érzed magad? Emlékszel bármire az előbb történtekből? – kezdtem el faggatózni, de nem pusztán udvariasságból, hanem azért is, hogy megtudjam, mennyire volt öntudatánál az idő alatt, amíg vérfarkas volt. Még ha neki nem is tűnt túl fontosnak ez, de valójában nagyon is számított, hiszen minél jobban öntudatánál volt valaki az átváltozás ideje alatt, annál nagyobb az esélye volt annak, hogy sikerül a teljes önkontrollt elsajátítania.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 665
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
A szavainak csak gyönge árnyéka kapaszkodott belém. Csak egy gyönge harmatocska, ami eljutott az agyamig. Semmi több.
Izzó szemeimmel az övéibe nézve próbáltam jobb belátásra bírni. Megpróbáltam. Pedig azt hiszem ez mindannyiunk érdekét képviselte volna. Ő eltávozik, én pedig magam küzdök meg a farkassal, ahogy eddig is tettem. Mert így kellett lennie... Nem tud segíteni. Senki sem tud! Egyedül én vagyok, aki képes arra, hogy legyőzze a bennem rejlő vadat. Egy pillanatra sem akartam megbízni az idegen szavaiban. S ami a legfurcsábban hatott... Egy pillanatra sem inogott meg. Amikor megragadtam a ruháját, és közel hajoltam hozzá... Nem. Egy kicsit sem érdekelte. Meg sem lepődött. Mintha egy mindennapos gesztus volna, hogy belesziszegünk egymás képébe, kellemes szavakat.
A csontok törtek, a testem alakult. Egészen addig, míg farkasként megállva négykézláb nem álltam készen arra, hogy elbánjak ellenfelemmel. Ekkor azonban felugrottam, hogy rátámadva megsebesíthessem. Úgy került ki, mintha csak minden mozdulatomat előre látná. Mintha meg volna írva a nagykönyvben, hogy mit teszek következőleg. Tapasztalat... Se több se kevesebb. De ez nem volt elegendő. Mindössze kikerülni egy-egy kósza harapást. Neki több kellett. A harc. Az édes harc, amiért áhítoztam...
Karjai körbefonták testemet, majd lendületet véve velem, szinte úgy hajított a sikátor rideg falára, mintha diszkoszt vetne. Rövid nyekkenéssel érkeztem a talajra. A pocsolyában, ami a sikátorban gyűlt össze egy kisebb esőzést követően. Csepegett rólam a víz. Az oldalamon a szőr csomókban állt a víztől. S mit tettem? Időért áhítoztam. Tapasztalatlan voltam. Átszenvedtem a farkassávállás gyötrelmeit 4 éven keresztül, de nem tettem többet magamért, vagy azért ami bennem él. De most. Most felettem állt. Minden felett ami engem képezett.
Szemeimet kinyitottam, majd felemelve fejemet néhány másodpercnyi pihenést követően kászálódtam fel a talajról. Lassan komótosan lépkedtem előre, miközben úgy néztem a férfi szemeibe, mintha azonnal képes volnék a sírba vinni. Mintha bármily fenyegetést jelentenék egy tapasztaltabb személyre. Fogaim kivillantak, majd mélyről feltörő, elnyúló morgást hallattam. Vicsorogtam. A bőr csak úgy gyűrődött pofámon, miközben csepegett le a nyálam a talajra, keveredve a testemről lecsepegő pocsolya mocskos vízével.
Beszélt hozzám. Beszélt de mégsem volt hangja. Csak tátogás semmi több. Ide le nem hallatszóik semmi. Mint a sajtói cenzúra. Csak az jut le, amit a góré le akar juttatni. A többi mind fennakad a hálón. Vagy tűzfalon... Nevezzük, ahogy tetszik. Általában minden fennakad rajta, de most valami átcsúszott... Egy halk visszhang. Talán a mondat vége... „ ...a plusz felesleges fő?” Megálltam egy pillanatra. Az izmaim ellazultak, majd bőrt húztam fogaimra. Csak néztem rá csendben, mint aki megbékélt. Így is volt azt hiszem. Fennakadtam. Belül. Küzdöttem ismét, de... Nem jutottam sehova. De már én is hallottam a hangját. A zihálását. Őt! Ahogy áll a kijárat közepén, a lehető legnagyobb terpeszben, hogy meggátoljon. Hogy visszatartson attól, amit nem akarok megtenni...
Ekkor azonban hangot hallottam. Egy riadt női hangot, ahogy felordít a sikátor végéből. A férfi mögött, a főút mentén állt.
- Te jó ég! Farkas van a városban! – ordította el magát hisztérikus riadtsággal, amire azonnal összerezzentem. A gondolat, hogy farkas... Szörnyeteg. Szörnyeteg vagyok! Azonnal kivillantak ismét a fogak. Nem bírtam elviselni azt amivé válok, így azzal dolgoztam fel, hogy hagyom, hogy megtörténjen. Mert feladom... Csak néha. Csak egy kicsit.
Ismét megkíséreltem. Nekirohantam, majd ezúttal a földre tepertem némi rádolgozást követően. Ekkor éreztem meg a számban a vérének ízét. Azt a semmit. Azt az undorító ízt. Ekkor kezdtem el lázadni. Elrohantam. A sikátor egy másik ágába. Egy szemetes mögé bújtam be, hogy ezúttal valóban leteperve, megnyerjek egy csatát a sötét ellen, ami bennem lakik. Koncentráltam, mindennel ami belefért, s talán annyi sem kellett volna. Az a fémes, furcsa íz épp elég volt arra, hogy túljussak ezen az egészen. A lázadás az ellen ami vagyok... Talán ez kellett.
Emberi testben, pucéran, vizesen... Remegve ültem a fekete zacskók között, felhúzott lábakkal, vacogó fogakkal, miközben a felkaromat igyekeztem kezeimmel dörzsölni, hogy némileg melegítsem magamat. Hiszen mit tehettem volna. Vagy kutatok valami hajléktalan göncöt, vagy pucéran végiggyalogolok a főút kellős közepén. Egyik sem volt túl csábító...
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 646
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Elkéstem – ez volt az első gondolatom, ahogy megláttam a kéken izzó szemeit, és meghallottam a nevetését. Ez a lány többé már nem volt ura önmagának, s habár tudtam, hogy valahol mélyen, nagyon mélyen még ott volt ő is, de a farkas dominált immáron, ő pedig feladta küzdelmet. Nem vetettem meg, vagy lettem mérges emiatt, mert pontosan tudtam, hogy milyen az, amikor az ember olyannal viaskodik, ami sokkal nagyobb, erősebb és gonoszabb nála. Nagyon nehéz volt ilyenkor kitartani, sokkal könnyebb volt csak feladni a harcot, és hagyni, hogy megtörténjen az, aminek meg kell. Egy vámpír esetében ez a szörny az éhség volt, míg a lükantrópok esetében a farkas, bár azt már nem tudtam volna eldönteni, hogy a melyikkel való küzdelem volt a nehezebb és fáradságosabb. Azt viszont tudtam, hogy én nem adom fel ilyen könnyen. Lehet, hogy ő ostobának és naivnak gondolt emiatt, de idősebb voltam nála és tapasztaltabb, pontosan tudtam, hogy mit kell tennem azért, hogy visszaváltozzon. Természetesen az, hogy milyen könnyedén és gyorsan sikerül elérnem a célomat, nagyban függött attól is, hogy az illető mennyire volt együttműködő. Ha ő is küzdeni akart a kontrollért, akkor hamarabb sikerült visszaváltoznia, ha viszont a farkas szinte teljesen elnyomta már az embert… Az akkor kellemetlen lesz, és biztosan megsérül majd valaki. Hogy én, ő vagy egy harmadik személy, azt nem tudtam biztosan.
A szavaira nem reagáltam semmit, a gúnyos nevetése is teljesen lepergett rólam, s mivel láttam, hogy pusztán beszéddel egyelőre nem érek el semmit, jobbnak láttam, ha inkább kiegyenesedve egy-két lépést hátrálok tőle, hogy amint befejezte az átváltozást, legyen egy kis helyem arra, hogy a támadását kikerüljem. Ugyanis kétség sem fért ahhoz, hogy amint teljes egészében farkassá vált, meg fogja ezt tenni – mindig, mindenki megtette.
Mielőtt azonban felállhattam volna, a lány megragadta a ruhámat, és annál fogva húzott közelebb magához. Ha eddig úgy is gondoltam volna, hogy egyszerűen felesleges próbálkoznom segíteni neki, akkor most biztosan meggondoltam volna magam. Ugyanis ahogy arra utasított, hogy menjek el, ő volt az ura önmagának, ezt láttam a szemeiben. És pontosan ezzel szilárdította meg az elhatározásomat, hogy már csak azért is maradjak, és ne hagyjam őt magára.
- Nem hagylak magadra. Segíteni fogok neked – válaszoltam neki teljesen komoly hangon, habár ő ezt már nem hallhatta, ugyanis amint ellökött magától, az átváltozása megkezdődött úgy igazán. A csontjai hangosan és látványosan törtek el, az arca megnyúlt, a ruhái szétszakadtak, a bőrén pedig barna szőrzet kezdett megjelenni.
Miközben ezt figyeltem, felvettem a biztonságos távolságot, majd ugrásra készen, összeszűkített szemekkel méregettem őt. Nem ez volt az utóbbi háromszáz évem alatt az első alkalom, hogy egy farkas a szemeim előtt változott át, épp ezért pontosan tudtam, hogy mikor fejeződött be – de még ha ezzel nem is lettem volna tisztában, elég volt az állat szemeibe néznem ahhoz, hogy tudjam, készen áll már. Vadság, düh, vérszomj és rettenthetetlenség sugárzott az arcáról, amitől más minden bizonnyal megrémült volna, de mivel én is része voltam már egy ideje a természetfeletti világnak, én nem tettem így.
A reflexeim nekem is gyorsak voltak, és a koromnak köszönhetően erősebb is voltam ennél a vérfarkasnál, így már azelőtt tudtam, hogy mit tervez, hogy ő egyáltalán elrugaszkodott volna a talajtól. Ennek köszönhetően könnyedén kikerültem a fogainak az útjából, majd a testét megragadva erősen hátra dobtam, neki a sikátor falának. Nem engedhettem meg, hogy innen kijusson, hiszen azzal akár másokat, ártatlanokat is belevonhattunk volna ebbe a harcba, és ezt el szerettem volna kerülni. Beálltam hát elé, hogy az innen kifelé vezető útja mindenképp rajtam keresztül vezessen.
- Biztos, hogy ezt akarod? Átadni magad ennek az állatnak? Elveszíteni az uralmat a saját tulajdon tested felett, mintha nem is a sajátod volna, mintha te lennél a plusz, felesleges fő? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, habár válaszra természetesen nem számítottam. Ugyanakkor tudtam, hogy beszélnem kell ahhoz, hogy sikerüljön az öntudatára ébresztenem a lányt.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 627
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Illatok. Ismeretlen illatok, amit talán fajtámbeliek szagként emlegetnének fel, de ebben a szent pillanatban, minden csak illat. Minden aminek el lehet harapni a torkát. Minden, amelynek a húsába tudom fojtani fogaimat. Akármi, aminek dús vérét ajkaim közé tudom facsarni, mint a friss narancslét. Ahogy fémes íze végigszalad ajkaidon. Ahogy a húsa lecsúszik a torkodon. Hívogatott az érzés. A helyettesíttethetetlen érzés, ami úgy hatott rám, mint elvonási tünetektől fetrengő drogosra.
A rideg test közelebb ért. Pontosan előttem állt. A semmiből jelent meg az óvatlan. Arcomra azonnal széles vigyor csúszott. Nem örömömben húztam ajkaimat az öröm mintájára. Kinevettem, amiért olyan ostoba volt, hogy a közelembe jött. A naiv! A féleszű! Egyszerre éreztem dühöt és némi megnyugvást. Jó érzéssel töltött el, hogy mégis próbál valaki segíteni. Ennél már csak az volna jobb, ha tudna is. S ahogy tudatosult bennem, hogy mekkora bajba keveredett... Csak nevetni lett volna kedvem kínomban. Csak bele kacagni a képébe, hogy mekkora fajankó!
Szűk pillantással, fátyolos tekintettel pillantok fel a férfira. Talán férfi? Az illata olyan férfias. A gondolat egész zavaros, s hamar el is illan, mintha ott sem lett volna. Próbálom kivenni az arcát, izzó kék szemeimmel. Próbálom felismerni. De a legkevésbé sem érzem rajta az emlékeim illatát. Nem ismerem. Nem találkoztam még a fajtájával néhány év alatt... Így félig vakon is, úgy érzem, hogy legalább annyira halott, mint én most... Ha nem jobban.
- Te hígagyú! - kacagok fel kínomban, melyet éles köhécselés tőr meg. Elfordítva fejem, igyekszem újult erőre kapni. Nem kifejezetten sikeresen. Hallottam a szavait. Minden apró hanglejtését, ahogy próbál segíteni rajtam. De szavakkal mit sem ér. Nem vagyok ura önmagamnak. Nem. Nem teljesen... Itt a szavak nem érnek semmit!
A semmiből ragadom meg felsőjének nyakát, majd húzom közelebb arcomhoz. Mélyen a szemeibe nézek megviselt, sápadag tekintettel. Szemeim élesen világítanak az övébe kék fényükkel, akár a fényszórók.
- Nem tudom mi vagy, de tűnj el...- morrantam fel mélyről feltörő hanggal, majd lököm el magamtól maradék energiámmal. Azzal, amellyel visszatartottam magamat a sötétségtől. A farkastól. A bestiától... Ami most felém kerekedik, majd letaszít a mélybe. A sötétségbe. Le! Didergek. Fázok. Nem látok semmit. Semmi fény. Csak a tompa hangok visszhangoznak odalent. A férfi szavai. A mély, mégis selymes hangja. Ki akarok jutni. Ki! Én akarok irányítani! Mélyen hajamba túrok, s fejelek bele a talajba. A talajba, ami ott van s még sincs. Nem látszik, de mégis rajta ülsz.
A férfi eleresztését követően a csontjaim törni kezdtek. az ujjaim behajlottak, majd a körmök helyén karmok nőttek. A ruháimat lefeszítve testemről hallottam, ahogy az anyag elnyúlt recsegést hallat. A cérnák szakadt. A ruháim darabokban hevertek a talajon. S én.. Én pedig feszült, mélybarna, szinte fekete farkasként néztem szembe a férfival, ezúttal felfrissülve. Én voltam, de mégsem... De ezt ő is biztosan tudta. Hiszen ismerte már ezt a jelenetet... Biztos voltam benne, hogy nem ma kezdte.
Vicsorgok. Éles, bundámtól elütő fehér fogaimat villantom a férfinak. Feltett szándékom kárt tenni benne? Vajon bántani akarom? Meg vagyok rémülve? Menekülni akarok? Talán egyszerre az összes. De elsősorban a legjobb védekezés, a támadás. S eme mondáshoz híven, nem tétlenkedem. Elrugaszkodva a pocsolyában, vetem neki magamat. Kapok az oldala után, hogy mélyen húsába vágva fogamat, faljam fel a félelmével együtt.
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 523
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Egy újabb teliholdas éjszaka, egy újabb borzalmas, bestiális üvöltéssel teletűzdelt éj köszöntött be. Igaz, hogy a Törvény tiltotta az emberek vérfarkassá változtatását, csak úgy, mint a vámpírok esetében is, de a lükantrópoknál sokkal több balesetet történt, mint nálunk. Elvégre ahhoz, hogy valaki vámpírrá váljon, egy igen komoly procedúrán kellett átesni, amit egy fiatal és tapasztalatlan vámpír, aki éhségén még nem tudott uralkodni, nem biztos, hogy megtett volna öntudatlanul. Ellenben a vérfarkasokat az érzelmeik irányították, és amíg képtelenek voltak uralkodni a bennük szunnyadó farkason, addig az elszabadult minden teliholdas éjszakán, s ha nem volt, ki megállítsa őket, akkor pusztulást hagytak maguk után. Voltak, akik meghaltak, és voltak, akik átváltoztak. Hiába voltak itt az árnyvadászok is, hogy az e fajta tragédiákat megakadályozzák, ők sem voltak mindenhatók, hogy mindig mindenhol ott legyenek.  Egy ilyen éjszakának néztünk elébe, s igaz, hogy ránk vámpírokra, amíg nem kevertünk bajt, nem voltak különösebben veszélyesek a vérfarkasok, de nem volt semmi kedvem egész éjszaka mások vajúdását hallgatni.
Jelenleg nem vágytam semmi másra, csak egy kis nyugalomra, egy kis magányra, hogy a gondolataimat helyre tehessem, és ne mindig az a titkos bár járjon a fejemben, ahová a minap hívott az egyik klántag. Megfogadtam, hogy nem bántok embereket, hogy közvetlenül nem iszok belőlük, hisz bármikor elkaphatott a hév, és elég volt egyetlen óvatlan mozdulat ahhoz, hogy a törékeny ember kilehelje lelkét. Még akkor sem voltam hajlandó ezt megtenni, ha az emberek maguk ajánlották a vérüket, nekem, megtagadtam ezt nemcsak magamtól, hanem tőlük is, mert tudtam, a vámpír harapása milyen hatással volt rájuk, hogy ettől is függőkké tudtak válni, és ezt érthető okokból kifolyólag el akartam kerülni. Az a bár pedig, ahová majdnem minden este csábítani próbáltak, pontosan olyan hely volt, ahol az emberek önszántukból ajánlották fel a vérüket nekünk, cserébe egy-két más szolgáltatásért. Undorodtam már csak ennek a helynek a gondolatától is, attól, hogy én oda a célból rakjam be a lábamat, hogy beálljak a vendégseregbe. De az ösztöneim, a vámpír ösztöneim, a kisördög a fejemben, vagy nevezzük bárminek, egy folyvást arra buzdított, hogy ne álljak ellen a csábításnak, csak öleljem a keblemre a sötétséget, mint annak idején, és adjam át magam a szín tiszta gyönyörnek.
Végül jobbnak láttam, ha kiszellőztetem a fejemet, mert hirtelen a Dumort hotel falai csak még nyomasztóbbnak hatottak, mintha azok is egyre csak azt súgták volna, hogy menjek a társaim után. Én azonban ennél erősebb voltam, erősebbnek kellett lennem, így hogy megszabaduljak a kísértés forrásától, neki vágtam New York utcáinak. Igyekeztem kizárni a fejemből minden felesleges gondolatot, ami eleinte nagyon nehezen ment, de aztán idővel feloldódtam a villódzó led fényekben és az est csendjében, amit csak néha-néha szakított meg egy-egy hangosabb baráti társaság, vagy az elszáguldó autók zaja.
Nem figyeltem, hogy merre voltam, csak mentem, amerre a lábam vitt, s mire legközelebb újra magamhoz tértem, már egy sikátor mellett haladtam el, ahonnan állatias morgások törtek ki. Ösztönösen torpantam meg, s tökéletes éjjeli látásomnak köszönhetően egyből felfedeztem a földön heverő, rendellenes pózba kifacsarodott női testet. Elég volt ez az egyetlen pillantás ahhoz, hogy tudjam, éppen átváltozófélben volt.
Lehet az lett volna a kényelmesebb megoldás, hogy csak folytatom az utamat, de én képtelen voltam itt hagyni őt, annak tudatában, hogy ha elszabadul, milyen károkat okozhat, hogy hány ártatlan életet olthat ki. Nem igazán tudtam, hogyan segíthettem volna neki, de muszáj volt legalább megpróbálnom.
- Hé! Hé! – kezdtem el szólítgatni őt, miközben odalépve hozzá leguggoltam mellé. – Hallasz? – kérdeztem tőle, habár sejtettem, hogy semmilyen választ nem fogok kapni erre, de muszáj volt megpróbálnom. – Koncentrálj a hangomra, ha hallasz. Koncentrálj arra, amit mondok, kapaszkodj belé, hogy meg tudd tartani az öntudatot – magyaráztam neki, miközben a vonásait fürkésztem bármilyen olyan apró jel után kutatva, ami azt jelezte volna, hogy megértette, felfogta azt, amit mondtam, és hajlandó együtt működni velem. Reméltem, hogy így lesz, és hogy nem kell majd nekem sem kárt tennem benne azért, hogy leállítsam őt.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 636
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Gyenge léptek. A lábaim alig érik a földet, s ha a talajra is ér, úgy tapad hozzá, mintha mázsás súly csüngene bokáimon. A kettősség érzete, ahogy az erőtlenségtől a repülés és a zuhanás között lebegsz. Ahogy magad sem tudod eldönteni, hogy engedelmesen leborulj a gravitáció lábai előtt, vagy engedj az univerzum vonzásának, hogy a magasba emeljen. Oda, ahol senki sem láthat, de te mindent szemmel tudsz kísérni... Húzás, taszítás, rázás. Mint két mágnes közé ragadt vasdarab... Engedj a farkasnak. Engedj a bestiának. Állj ellen a sötétségnek. Fogd kézen a fényeket és emelkedj önmagad fölé. Légy több, mint ember, vagy légy kevesebb, mint önmagad. A kevesebb néha több. A zavarodottság. Szinte már az őrület kapaszkodik belém vaskezével. Markolja a testemet. Kibuggyan a vér, kilátszik a hús. Meghámoz. Letépi rólam a bőrt. Mélyről feltörő sikoly kelleti magát, mint szex éhes ribanc az éjszaka közepén. Elnyomom. Nincs itt. Én irányítok. Se sikoly, se hang, csak a nedvesség, ami átáztatja nadrágomat, hogy a bőrömhöz érve leheljen rá hűs csókot. Megfagyaszt de mégis éget. Mélyen a
bőröm alá markol, majd magába szippant, mintha fel akarna falni.
- Elég! - ordít belülről egy hang. Az én hangom, ahogy a nedves, rideg dekortéglával kirakott falakba kapaszkodom. Feltekintek. Homályos pillantásomon átütnek a villogó led fények, melyek akaratosan hatolnak be mocskos sikátorba. Hangok érnek el fülemig. Autók suhannak. Jönnek, mennek. Részeges kacajok. Dudálás visszhangzik. Pattog falról falra. Susmorgások. A kétely a félelem, ami a tetteket nyomják el. Utána pillantok. Keresem homályos, szűk pillantással a forrást. Fejemet ide oda kapom. Nem találom. Teljes képzavar. Látnak.. Érzem a tekintetüket a hátamba fúródva, mint mély kés. A megvetés kése. A tudatlanságé, és a megvetésé.
Erőt veszek magamon. Nincs más választásom. Szem előtt nem adhatok teret semminek. Zavarnak a szemek. Zavarnak a hangok. Széttépném mindet. Mindent és mindenkit.
Ujjaimat belevájom a téglák közé, majd megkapaszkodva bennük húzom fel magamat a falnak simulva. Megpróbálok saját erőmből távozni. Kiegyenesedni és kihúzott gerinccel tűrni az átváltozás veszedelmeit. Sikerül. Egy ideig a lábamon járok, hatalmasakat lépve dobbantok a talajra. Egy szemetes konténer. Lapos tekintettel meredek rá, miközben újabb léptet kísérlek meg. Nem járok sikerrel. Elveszítve egyensúlyomat dőlök felé, azonban ha erőm híján is de megkapaszkodok a fém peremben. A szemetes súlyom által felém ível, majd ellök magától. A talajra zuhanok. Csattanok a pocsolyában. Az arcomra szökkennek fel a kósza cseppek. Lehajtom fejem, egyenesen a zavaros pocsolyában keresem tükörképemet, melyet a lila és rózsaszín led fények éles színkombinációja világít meg a sötétben. A szemeimbe nézek. Találkozok önmagammal. Az izzadsággal az arcomon. Az izzó szemeimmel. Az átváltozással. Ahogy megadom magamat annak, ami bennem lakik, majd hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat. Az én energiám is véges, habár az már igen rég elhagyott. Egyedül az akaraterőmmel küzdöttem idáig. De az is beadta a kulcsot.   
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 454
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...

Jól esik, hogy komolyan veszi. Hogy rám pillant, hogy érdekli, amit mondok, még ha kezdem is úgy érezni, hogy nem könnyű válaszolnom neki. Olyan dolgokat, amiket másnak könnyűszerrel, talán büszkén elmondanék, félek kijelenteni - mi van, ha szégyen? Mi van, ha megvet érte? Érdekel a véleménye, igenis számít, mit felel, de egyelőre nem felel semmire, csak kérdez és kérdez megint. Talán épp az a szándéka, hogy könnyebbé tegye? Vagy nem tudja hová tenni még ezt a különös helyzetet?
- A szag segít a legtöbbet. Olyan különös. Olyan egyéni... - nagyot nyelek. Bizony, az övé is az. És az övét jól ismerem.
Távolabb kell húzódjak kissé, hátam a falnak vetem a bejárat előtt. Kissé félve pillantok fel rá megint, remélem nem vette rossz néven az előbbi szavaim. Mert igen, érzékeim élesebbek, mint amivel az emberek rendelkeznek, és nehezebb is elvonatkoztatnom... Például tőle. A közelségétől, amit olyan rég éreztem már.
- Általában tudom - mondom válaszul az utóbbi kérdésére. - Jó esetben az önkontrollt meg lehet tartani. Gyakorlás, és néhány más dolog kérdése - igen, ostobaság lehet, hogy pont ezt a témát nem bontom ki jobban, hogy mik is ezek a más tényezők. De vajon tényleg erről kellene-e beszélgessünk, hogy mivel lehet elvenni az eszemet? Hát, általában azzal, amivel az emberekét is, és ha visszakérdez, valószínűleg nem tudnék jobbat felelni neki. Viszont nem kérdez, hanem megragad és magával húz befelé, szinte szaladó léptekkel követem a lépcsőn, és ajkamba harapva, de némán veszem tudomásul, hogy már fent, az ajtó előtt jut csak eszébe elereszteni. Ilyen könnyű lenne? Bizsereg a bőröm, ahol hozzám ért. Visszavágyja az érintését? Várakozón pillantok rá, és remélem, hogy nem veszi észre, hogy szinte elpirulok. Csak menjünk be végre, és hadd mossam meg hideg vízzel az arcomat!
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Belemegyek végül az árnyoldal témájába. Figyelek mindenre, amit mondd, mert akarom érteni, és meg kell értenem az ő oldalát is ahhoz, hogy ne mint szörnyre vagy vadállatra, hanem mint egy emberre, akinek van egy adottsága.
- Hogy érzi meg? Mint egy rendes farkas, szag alapján? Vagy jól lát a sötétben? - kérdezek vissza, érdeklődve. - Ilyenkor te tudod, hogy mit csinálsz? Mármint farkasalakban? - nem tudom jelenleg elképzelni, hogy ilyenkor teljesen tudatában van-e annak mit tesz, vagy kiesik az az időszak neki? Viszont meglepődök és egyben örülök magamnak meg Irisnek is, hogy viszonylag hamar sikerült elcsendesíteni mindkettőnkben a haragot. Örülök, hogy nem ordítva vágjuk egymáshoz az infókat, hanem sikerül higgadtan beszélgetni.
Kérdésemre, hogy fél-e, nem válaszol. Kezét fogom, érezheti, hogy nem reszketek, nem félek mellette. Már nem. Nincs mitől, hiszen már tudom mi. És eddig is megtehette volna, hogy darabokra szed. De nem tette. ÉS bízom abban, hogy odafent sem tesz semmit.
- Rendben. - biccentek, gyorsan beírom a kapukódot. Betolom a mélyen búgó ajtót, és felvezetem Iris-t a lakásom ajtaja elé. Itt veszem csak észre, hogy nem engedtem el kezét, hanem sikerült finoman magammal húznom. Kíváncsi, enyhén boldog és szégyenkező érzés keverékével nézek rá emiatt, remélem nem fogja zokon venni.

(egyelőre itt írtam még, kérnem kell egy helyiséget, mert Arthur lakása a játéktéren most foglalt Smile )
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Kicsit megnyugszom, ahogy átkeveredünk a "milyen egy farkas mégis" témakörbe. Sokkal, sokkal könnyebb erről beszélnem, mint arról, amit éppen érzek vagy gondolok, hisz a farkaslét jóval megszokottabb számomra, mint az ilyen jellegű magyarázkodás, és sokkal régebb óta része az életemnek az, hogy átváltozom szörnyeteggé, mint az, hogy érzéseket tápláljak... férfiak iránt.
- Hogy hová? Hát, ahol elbújhatok. Ilyenkor megérzi az e... farkas, hogy melyik régi raktárépület lehet üres, vagy melyik parkban nem járnak óvatlan szerelmesek.
Nagyot nyelek. Hát, nem teljesen veszélytelen, annyi szent.
- Na, nem mintha bántanék bárkit is, inkább kerülöm az embereket! - szólok sietve, hogy javítsam magam, mielőtt még rosszat sejthetne a tetteimről. Persze meg tudnék támadni egy embert, könnyen le is győzhetném, hiszen a mondéneknek nem igazán vannak a fajtám ellen fegyverei. De nem vagyok én olyan, aki ellen fegyverre lenne szükség, és azt remélem, ezt azért ő is tudja.
Bár könnyebb ezt is kimondani, de mikor összetalálkozik tekintetünk, és azt kérdi, félek-e, erre konkrétan nem tudom a választ. Tőle nem félek. Attól sem hiszem, hogy félnem kell, amit tenni, vagy amiről beszélgetni akar. Hogy akkor mégis mi a bizonytalanságom oka? Talán én magam. Talán kerülni akarom a fejét oly könnyen felütő hiú reményt.
Erőt veszek azonban magamon, főleg attól, ahogy elhúzódik tőlem. Ha legalább egyikünk - aki most ő - teljesen eszénél van, és nem vakítják el a saját ösztönei, akkor minden rendben lesz, gondolom.
- Oké, emiatt nem kell aggódnod - bólintok szavaira. Legfeljebb majd én aggódom kicsit amiatt, amik átfutottak az agyamon, mióta viszontláttam őt. De attól tényleg nem kell tartsak, hogy egy kis beszélgtés megártana vele. A kérdés az, mi lesz a vége majd.

(Ha gondolod, kezdhetsz új helyre.)
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Valahol örülök annak, hogy ő sem rója ezt az egészet egy ember hibájának. Ha az ember jobban belegondol, csakhamar rájön hogy nem is lehet. Meg egyáltalán annak mi értelme lenne?
Amikor felteszem a kérdést hogy mi lett vele, csak bólintok a válaszán.
- Hova futottál el? - nem tudom vajon ilyen alakban hova tud elszaladni valaki? Az erdőbe? Talán ott nem feltűnő egy farkas, mint a betondzsungel közepén. - Magadtól tudsz amúgy átváltozni, vagy...? - nem értem a folyamatot, nem érthetem mint egyszerű halandó azt hogy ilyenkor mi zajlik a másikban. Lehet ha tudnám, jobban, akkor megérteném.
Lassan eljutunk az épülethez, amelynek ajtaja a lakásomhoz vezet. Mikor azonban nyitnám az ajtót, egy lágy érintés vonja el figyelmemet. Keze csuklómat fogja, tekintetem az övével ütközik. Látom benne a bizonytalanságot, a kérdést. Bennem is felveti fejét egy pillanatra a kérdes, aminek ő is hagot ad: tényleg jó ötlet ez? Nem tudhatom mi fog történni odabent... nem tudhatom, hogy nem szaladok-e el igyanúgy mint akkor. Ahogy azt sem tudom, jogy esetleg nem történik-e olyan...
- Félsz? - teszem fel halkan, szinte suttogva a kérsést. Csuklómat kihúzom ujjai közül, de azonnal megfogom a kezét rendesen. - Nem lesz semmi baj. - megeresztek egy bátorító mosolyt felé, ugyan halványan, de érezheti, hogy ez azt jelenti, tőlem nem kell félnie.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Hát ezt el. Elszúrtuk, egyformán, mind a ketten. Csak aprókat bólogatok, ahogy hallgatom a szavait. Arról beszél, hogy ő is tudja, nem működhetett volna, nem lett volna az igazi, ha nem mondom el. Hát, így meg semmilyen se lett.
Ahogy feladom neki a labdát, hogy kérdezzen, amit csak akar, egyre nem gondolok - arra, hogy nem a farkas érdekli majd, nem a szörnyeteg, hanem én. Akit megismert. Hogy mi lett velem, hogy itt vagyok-e még.
- Hát... Elfutottam én is, jobb híján. Teliholdkor nagyon nehéz egy lakásban gubbasztani egyedül, annál már csak az nehezebb, ha valaki mással vagy - ismerem el. Igen, tény, hogy megnehezítene bármilyen kapcsolatot, ha egy mondén és egy természetfeletti között kell létesíteni.
Felpillantok rá, ahogy bekanyarodik az egyik lépcsőházhoz. Gondolom, megérkeztünk. Mielőtt az ajtót nyitná, utána nyúlok, erőtlenül kulcsolódnak ujjaim a csuklója köré.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezem. Ha visszapillant, tekintetünk találkozik, láthatja a bizonytalanságomat. Eszemben sincsen sem bántani, sem csak így itt hagyni, de nem tudom eldönteni, mire lehet jó, jó-e egyáltalán, ha most felmegyek hozzá. Nem lehet, hogy az indulatok és az ösztönök legyőznek minket, amikor talán a beszélgetésnek egyébként sem sok értelme van? Kicsit küzdelmes ez a dolog, de persze mit is vár az ember, ha egyszer csak vége van valaminek anélkül, hogy véget vetne neki, úgy tűnik, nem találkoznak többé, és akkor itt állnak egymástól karnyújtásnyira. Keze az ujjaim közt, elengedni sem igazán akarom. Kételkedem abban, hogy ez az egész arról szól-e, hogy megbeszéljük a dolgot és lezárjuk, és nem lángolnak-e fel olyan dolgok, amik... régen is épp csak nem lángoltak fel.
Mégis, abban bízom, hogy elmosolyodik, és csak lazán közli, hogy nem kell semmi hülyeségre gondolnom. Nyilván csak az történhet meg, amit az ember hagy megtörténni.

Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Queens-
Ugrás: