be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Sikátorok
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Lassan minden érzésen, amely bennem kavargott eddig, egyetlen egy kerekedik felül… amelyet viszont nem tudok megfogalmazni. Egyszerre nyugodt, izgatott, békés, talán még valahol meg is könnyebbültem? Lassan kezd elmém és lelkem megnyugodni, pedig lehet, hogy idegesnek kellene lennem inkább? Lehet, hogy  most ordítoznom kellene azzal, aki felnyitotta szemem? Talán. Lenne értelme? Nem. Aztán felébred bennem a csalódottság, hogy nem keresett. Mit kellett volna tennie? Ha belegondolok az ő oldalába is, akkor hamar felfogom, hogy talán mindezt nem lehet egy ember hibájára róni. Nem én rontottam el. Nem ő. De mégis elrontottuk. Lehet még javítani vajon? Ki tudja? Nem tudni, mit hoz majd a jövő.
Ráadom pulcsimat, hogy ne fázzon. Engem valamelyest véd a pólóm, de sokáig ez sem fog kitartani. Addig is valamelyest beszélgetéssel igyekszem elterelni figyelmemet arról, hogy lassan áthűl az anyag rajtam.
- Tudod… ezen gondolkodom most. – teszem hozzá, mikor befejezi mondandóját. – És… lassan rájövök, hogy ezt mindketten elszúrtuk. – ránézek komoly arccal, hogy lássa, nem kezdem el csak őt vagy csak magamat hibáztatni. És bár tudom hogy micsoda, tisztában vagyok vele mit tehet velem, mégis a szemébe merem mondani. Mert így tisztességes.
- Valahol úgy gondolom, ennek a felfedésnek biztosan lett volna kegyelmesebb módja, de… - sóhajtok egyet. – ... a felfedésednek egy idő után úgyis el kellett volna jönnie. – egyszer úgyis meg kellett volna tudnom, hogy micsoda. Örökké nem tudta volna tartogatni.
- Sok minden érdekel. – sóhajtok ismét, majd körbenézek, hogy hol járhatunk. Csak pár lépcsőház választ el minket az otthonomtól. – Mit csináltál utána? Miután elfutottam? – teszem fel a kérdést, és rászegezem minden tekintetem, figyelek, érdekel minden szava.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Azt mondják, az embert alapvetően jónak teremtette az ég. Jónak és szelídnek. Kérdés az, vajon én, aki nem vagyok ember, vagy legalábbis nem vagyok teljesen az, mire számítsak ezen a világon.
Amikor találkoztunk, Arthur és én, akkor is csak próbáltam olyan lenni, mint a normális emberek. Abban bíztam, egyszerű lesz, akárcsak szerelmet találni vagy őszintének lenni vele. Mit mondhatnék, talán kellett ez a pofon, hogy tudjam, a boldogságot ritkán osztják olyan fenevadaknak, amilyen a születésemtől fogva vagyok.
Váratlanul ér, mégis már a gondolat felmelegít kissé, ahogy ruhája a bőrömhöz ér, ahogy kivételes érzékeim felismerik rajta az ő bőrének illatát. Közelsége most megnehezíti, hogy múltban vétett hibámért kárhoztassam magam. Hisz itt van. Itt van és nem rohan el, nem néz ki úgy, mint aki fél. Biztató a gondolat, hogy bármit is akarok mondani (holott én sem tudom még, mi lesz az), érdeklődést mutat. A lakásába hív, és ahogy azt mondja, nincs ott senki... Nem hiszem, hogy le kell írjam a lelkemben ébredő érzéseket.
Lehet, hogy az ember valaha jó és ártatlan volt. Ha embernek tekinthetem magam, ha nem, én most önzőnek érzem magam, aki egy kissé boldog attól, ahogyan a mellette sétáló férfi a szavaira reagál. Igen, kissé azt vágyom, nem is kissé, hogy ahogy eddig talán nem tudott, eztán se felejtsen el. Mégis, bántani nem akarom. Az elkeseredett, szomorú érzéseket egy percig sem kívánom neki, és bár tudom, ezek ellen két dolgot is tehetek, azt az utat választom, amelyik nekem könnyebb. Szólásra nyitom a szám.
- Tudod, nem szeretném, hogy azt hidd, haragudtam, vagy akár most haragszom. Talán mindkettőnknek egyformán joga van azt hinni, hogy a másik cserben hagyta őt, és csalódott is voltam, de nem dühös. Nem kellett volna, legalábbis a kettőnk közös... A jövőnk szempontjából nem kellett volna felfedjem magam, vagy nem úgy.
A jövőnk? Mekkora marhaság ezt ilyen távlatokból felemlegetni egyáltalán? De végül is, akkor úgy tűnt. Beszélhettünk volna róla, csak nem beszéltünk. Most pedig, ahogy minden szóval, mosollyal mozdulattal ismerősebbek leszünk megint, szinte akármit mondhatok, nincs sok vesztenivalóm.
- Szóval belátom, hogy az egész hülyeség volt a részemről. Cserébe, ha azóta... Van bármi, amit tudni szeretnél.. Szívesen elmondok bármit, ami érdekel.
Egy pilanatig eszembe jut, mennyire magam alatt vágom a fát, ha netán ki akarná használni a helyzetet. De ki tudja, talán nem kattant, fiatal, farkassá változó csajokra utazik. Talán akkor sem érdekeltem volna, ha előbb tudja rólam ezt. Lehet, hogy nem is azt akarom, hogy ő kérdezzen, inkább nekem volna némi arcpirító kérdezni valóm?


Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Ahogy állunk a sikátorban egyre több érzelem kering bennünk. Bár nem mindent enged a lámpa fénye láttatni, tudom hogy benne is rengeteg gondolat száguldozhat, rengeteg érzelemmel párosulva. Nem könnyű most egyikünknek sem, és hogy mi lesz a vége? Ki tudja? Hiszen itt áll előttem az aki régen még álmaim része volt, akivel el tudtam volna képzelni a jövőmet. Aztán megmutatta hogy mennyi mindent nem tudtam még akkor, megmutatta mennyire földhöz ragadt voltam. Mennyire naiv. És most mi lettem? Óvatosabb? Valamelyest igen. Már kinyilt a szemem a másik világ felé? Bizony. Ha belegondolok, ráeszmélek hogy ezt tulajdonképpen egy embernek köszönhetem…
Dühöm lassan elszáll, helyébe lép a spontán elkeseredettség. Amit lassan viszont egy melegebb érzés is felvált és a tudat hogy ő még mindig az ami. Tudom hogy bánthat, árthat, de mégsem hagyom itt és futok el.
Lassan eljön az ideje annak hogy kellemesebb helyen folytassuk a beszélgetést, így meginvitálom a lakásomba. Hideg van, ő meg nincs rétegesen öltözve.
- Nem fogok megfázni. - ráterítem vállára a pulcsimat. Hosszabb ujjú pólóm megvéd valamennyire a széltől. Ugyan nagy sétát így sem terveznék be, de addig jó lesz míg hazaérünk.
- Nem leszel egyáltalán teher, nincs otthon senki, egyedül vagyok. - rápillantok és egy bátorító halovány mosollyal jelzem, hogy igazam van. Tényleg nem vár senki.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Mindig így indul. Először, csak egy pillanatra elfog az érzés, hogy talán most valami jó fog történni végre aztán akár félsz, akár megijedsz, mindig hasra esel.  Amikor próbáltam bízni benne, az nem jött össze, most pedig mit is várhatok tőle még? Ha akkor, amikor - minek nevezzem - randizgattunk, bennem volt az érzés, hogy ebből akár valami igazán klassz is lehet. Kezdtem megpuhulni, felengedni Arthur mellett, aki sosem tudtam meg, ugyanazt gondolta - e, amit én. De egy valami biztos, az, hogy akkor odaadtam volna a szüzességem is neki, ha nem siklanak úgy félre a dolgok, most pedig... Hát, akár az is lehet, hogy most is csak ennyiről ábrándozik. Ezt már inkább saját pesszimizmusom mondatja velem, és nem hiszem komolyan azt, hogy ő lenne ilyen. Amikor pedig kimondja, hogy nem fél, mérhetetlen megkönnyebbülés fog el. Ha nem is mond teljesen igazat, azt akarja, hogy jobban érezzem magam, és ez sikerül is. Úgy érzem, ez ugyanaz a férfi, aki akkor az ujja köré csavart. És mikor a pulóvert nyújtja felém, már kifejezetten elpirulok.
- Nem akarom, hogy megfázz - ellenkezem, de ha továbbra is felém nyújtja az anyagot, átveszem tőle pirulva, és a vállamra terítem azt. Valamiféle gyengéd oldalpillantást vetek rá, mintegy ellenőrizve, hogy biztosan nem fázik meg miattam, bár persze ezek után további emlékek és vágyak töltenek el arról, hogyan tarthatná melegen egymást két ember az éjszaka közepén.
- Engem? Dehogy. Van, hogy ilyenkor még takarítom a bárt - mondom. Úgy érzem, illik visszakérdezni is, de valamiért félek attól, mit válaszol. - És te? Nem leszek a terhedre? Ilyen késő éjjel már nem szokás vendéget fogadni.
Vagy egy dolog jut eszembe, amely esetben belefér éjjel hazavinni valakit. De nekünk nincsenek ilyen szándékaink. Nincsenek, ugye?


Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Fogalmam sincs miért de egy határozottabb pillanatomban úgy döntök hogy megölelem. Az ismeretlen idegent, akit egykor ugyanígy öleltem, ha nem is ezekkel az érzésekkel. Észreveszem, hogy finoman eltol, így hát engedem.
- Rendben, gyere akkor. – nézek, rá és elindulok az egyik utca felé. Lassan megyek, hogy tudjon követni. Elengedhetném azzal is, hogy „menj haza, majd holnap beszélünk” de nem akarom. Valahol mélyen legbelül érzem, hogy erre nekem… talán nekünk szükségünk lehet. hogy tudjuk, hogy a másik mit érez, hogy tisztán lássunk. És hogy ne hagyjuk csak úgy lezáratlanul a történetet. Mert ahogyan akkor végződött, az nem a legkorrektebb lezárás volt.
Látom, hogy fázik, így egy gondolattal vezérelve leveszem pulcsimat és ráterítem. Ha nem kell neki majd visszaadja, de nem akarom hogy vacogjon. Rajtam van egy hosszabb ujjú póló, az felfog valamennyit a szélből.
- Nem félek. – mondom halkan. Valahol persze legbelül valószínűleg mindenre fel vagyok készülve, a hirtelen mozdulatoktól lehet ugrom, vagy úgymond önvédelmi pozíciót vennék fel. Ettől függetlenül mégis… most hazaviszem, beengedem a lakásomra, ott aztán… Nem erre nem gondolok. Ha dühös lenne és szét akart volna tépni, azt itt a sikátorban megtehette volna. Senki nem látta volna. De nem tette. Talán ő is csak békés beszélgetésre vágyik. Ahogy én is. Megbeszélni mindazt, amit régen meg kellett volna. A múltat. A jövő még várat magára, az teljes rejtély előttem. És talán előtte is.
- Nem várnak otthon? – teszem fel a kérdést. Eszembe sem jutott, hogy esetleg van otthon valaki, aki várja. Én meg elhívom. Érdeklődve nézem arcát, várom a válaszát.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power



Nagyot koppan, és elhallgat...


Kár töprengeni, mondja ő, és bár tudom, hogy igaza van, mégis belesajdulok. Ezer módja körvonalazódik a fejemben annak, hogy hogyan beszélhetnénk meg, mir kéne mondamom, mit szeretnék tőle válaszul hallani. És aztán az is eszembe jut, hogy tennünk kéne valamit, csak az az egy ér váratlanul, ami valóban történik. Magához ölel.
Eltelik pár másodperc, mire egyáltalán tudatosul. Ösztöneim éberen vigyáznának, de testem mélázik. Harag gyúl bennem újra - hogy meri ezt tennu egyetlen szó nélkül? El kell lökjem, ki kell bogoznom magam a karjai közül, n játszhat így velem. Gyenge kísérletet teszek, hogy lefejtsem magamról két kezét, de addigra már enged magától is. Dühöm és meglepetésem ellenére is az jut eszembe : talán vágyom rá, hogy ne engedjen el.
- Nekem végül is mindegy. Nálad is beszélhetünk - bólintok aprót. Kilépek a fal mellől, jelezvén, hogy imdulhatunk. Két karommal ismét védőn veszem körbe felsőtestemet. Lehetséges, hogy amikor vele akarok menni, nem az eszemre hallgatok, de talán most nem is kell.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nem kell veszélyben érezned magad... Vagy ilyesmi - szólok tétován, miközben arra várok, hogy indiljunk, és ki tudja, még mire.


Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Nagy sóhajjal igyekszem lenyugodni. Ezer érzés kavarja föl idegeimet és lassan gyomromat is. Ideges vagyok. Dühös is. Meg csalódott. Meg szomorú. Úgy egyben az egész szép koktéllá keverve. DE lassan meg kell nyugodnom, hisz minek idegeskedjek? Azzal átjavítom a múltat? Nem. Jobbá teszem a jövőt? Nem. A jelent? Na azt végképp nem.
- Kár töprengeni. Az már elment… - az az este a történelemé, és örök emlékezetemé.
Sóhajtok és lenyugszom. Csípőre tett kezekkel járkálok fel-alá, és nézek a lányra. Nézem arcát, vonásait. Semmit nem változott. Szinte ugyanaz az arc néz vissza rám, mint akit akkor láttam utoljára. Ekkor gondolok csak bele, hogy tulajdonképpen tényleg még mindig azzal állok szemben, akit akkor láttam. A farkassal. És én majdnem leordítottam?? Hisz bármikor megehet itt helyben. Vagy széttéphet. Leeresztem kezeimet, megállok, aztán zsebre tett kezekkel elbámulok valamerre. Elgondolkodom.
Merengésemből a nevem szakít ki. Hirtelen kapom felé fejemet, arcomon a megrökönyödés és a meglepettség jelenik meg, amelyet felvált egy enyhébb érzés. A nevem valahogy megérinti lelkem. Emlékszik még rá. Ő nem felejtett el. Ahogy én sem őt.
Nevem hallatára csak nyelek egyet. most legszívesebben megölelném magamhoz. Ellökne vajon? köztudottan sajnos az előbb cselekszem, utána gondolkodom embere vagyok – amely egyszer még komolyan hátrányom lehet – és hirtelen felindulásból magamhoz ölelem. Szorosan. Toljon el, üssön meg, tépjen szét, nem számít. Most érzem, ez mindkettőnknek kell. Pár másodperc múlva elengedem, enyhén köszörülve torkomon. Majd körbe nézek hova lehetne beülni. Hideg lett estére.
- Lehet igazad van. – biccentek megjegyzésére, ahogy a környéket pásztázom. Mikor megemlíti lakását, felé fordítom tekintetem. – Nem tudom sajnos hol laksz… Én itt lakom pár utcányira, ha gondolod… - egyedül vagyok otthon, plusz egy fő nem számít. Én szeretném ezt megbeszélni, ennyivel nem engedem el. Még nem.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Valami idióta érzés kerít hatalmába. A nevét nem tudom, vagy nem akarom tudni, de pozitívabb, mint a csalódottság, a düh vagy a szomorúság, amik az elmúlt percekben zongoráztak az elmémben, és játszották a kis játékukat. Még el is engedek egy árnyalatnyi mosolyt, ahogy szinte ismétli szavaimat. Sajnálja. Hát, ez több, mint amit valaha bárkitől hallottam, és meg is dobogtatja a nyomorultul naiv kicsi szívemet. Persze ettől még nagyon kínos a helyzet, a tény, hogy miközben látom, végigmér újra, most már csípőjét támasztja két kezével, én csak arra tudok gondolni, vajon retteg-e a fenevadtól, retteg-e, hogy elszabadul, hogy bántja őt. Csak én tudom, hogy nem, ő nem sejtheti. Sosem bántanám.
- Azon kár is utólag töprengeni, gondolom - sóhajtok. Saját szavaimmal teljesen ellentétesen mégis belegondolok, a jóvágású, kedves, humoros férfi, akivel tényleg, úgy modernül szólva, akármi is lehetett volna, akinek fogtam, és az arcába toltam a világ szemetét, a szőrös fenevadat, aki könnyűszerrel öl embert vagy tesz meg bármit, amit akar. És az is én vagyok, nem tagadhatom, még ha meg is neveltek, hogy értsem, miért, mire és hogy használom a képességeimet. Azon kapom magam, hogy nagyon is töprengek, és ahogy járkálásában épp közelebb lép hozzám, legszívesebben karjánál fogva magamhoz rántanám, álljon már meg, nézzen a szemembe, ez még mindig én vagyok!
De nem valószínű, hogy jól járnánk vele. Nem valószínű, hogy jól lehet itt járni bármivel. El kéne felejteni az egészet, de most éppen lehetetlennek tűnik.
- Arthur - csak halkan suhan ki ajkaim közül a név. Visszanyelném, de már nem tudom, szinte riadtan kapom rá a tekintetem. Minthogy a nevét hallja, valószínűleg összetalálkozik a tekintetünk. Megmosolygom a szavait, és közben azt, hogy... nem tudom, mit. Talán a találkozást magát. - Ne viccelj, biztos semmi nincs még nyitva ilyenkor - ingatom lassan, gyengén a fejem. - Ha meg akarunk beszélni valamit, ha most akarjuk megbeszélni, én ugyanott lakom, ahol eddig - nyelek nagyot. Bátor vagy botor dolog volt tőlem, hogy kimondtam? És egyáltalán, mi a francot akarhatok tőle? Még csak azt sem kérdeztem meg, nem várja-e haza valaki most, így hajnal háromkor, amikor az utca közepén épp velem cseveg. Nevetségesnek tűnhetek. Bizonytalan. Egy biztos: lehetek nevetséges, akit kidobtak, lehetek szörnyeteg, aki elriasztott valakit, aki egyébként nem akarta kidobni, de nem hiszem, hogy túl csábító az ajánlatom: egy sok mindent megmagyarázó beszélgetés.

Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Érzem, hogy legszívesebben ordítanék! Megismertetett azzal a világgal, mit a filmekben is csak kiröhögök, mondván, ez csak mese, de még ezt valahogy megemésztettem volna, de nem lett volna más módja? Az az este nem volt mese. Éreztem, láttam. Tudom. kérdések szakadnak ki belőlem, melyet mint lavina zúdítok rá.
Válaszára, csak állok és nézek rá. Dühöm alábbhagy. Nem attól, amit mond, hanem attól, AHOGY mondja. Egyedül szapora zihálásom árulja el, hogy bennem ezer és ezer kérdés vetődik fel, hogy egyszerre szakadnának ki a düh erejével. De visszafogom őket.  Mi értelme lenne az éjszaka közepén ordítozni? Mit oldana meg? Semmit.
- Igen... – ennyit tudok csak kipréselni magamból. Igen, itt állunk. És várunk egy csodára, vagy tán egymásra?
Fejbe vág a szava: sajnálom. Hajamba túrok, fel-alá kezdek megint járkálni, dühömet most valami más váltja fel. Az elszáll. Tekintetemet a távolba engedem egy fél pillanatra, kezeimet csípőmre teszem. Zihálásom nem hagy alább, de már nem vet szét a düh. Fejemet ismét felé fordítom. – Én is sajnálom… - suttogom halkan, ahogy előtte állok. – Azt az estét is, és az egészet is! A r**adt fenébe is, ki tudja hogy alakult volna?! Ha máshogy, akkor, mást… - beszélek össze-vissza, ahogy a düh mint hullám végig szalad lelkemben. Legszívesebben sírnék, ordítanék, de csak egy nagy sóhaj szakad ki belőlem, és elpárolog belőlem minden. Nem tudom mi lett volna akkor,  ha megpróbálja elmagyarázni nekem a világ sötétebbik oldalát. Lehet nem hittem volna neki el. Lehet kinevetem, és szintúgy otthagyom. Vagy lehet hívom az elmegyógyintézetet. Nem lehet tudni, utólag mindig bölcsebb az ember sajnos.
Karjaimat leeresztem, mutatom, hogy immár se, düh, sem harag nincs. Csak a csalódottság. És lassan rám telepszik súlyos szárnyaival a szomorúság.
Látom, hogy fázik. Hideg van, fúj a szél. Ő meg nincs éppen rétegesen öltözködve.
- Talán mindketten elrontottuk. –adok hangot még véleményemnek. Ezt már valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Lehet a mód amelyet választott, mégsem volt kegyetlen? Csak akkor én úgy éreztem.
- Hideg van, üljünk be valahova. – nézek végig rajta. Nekem sincs melegem, ami azt illeti, ő neki sem tesz jót a hideg szél. Fogalmam sincs van-e még valami nyitva ilyenkor, de jobb lenne ezt a témát mindenképp tisztázni, viszont erre nem a hideg sikátor a legalkalmasabb.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


És akkor hirtelen, mintha nem is számítottam volna erre az opcióra, hallom, ahogy számon kér. Igen, valóban ezek voltak azok a szavak, amiket kimond: mit kellett volna tennie... örüljek. Felhasít a tudat, az emlékezés. Én csesztem el. Túlzottan szerettem volna, hogy megismerjen, hogy akarjon, hogy működkön. Per pillanat ebből tényleg csak a fájdalmas emlék marad: én csesztem el.
- Nem... - suttogóra fogom szinte, még ennyit sem akarnék mondani. Muszáj lesz. - Azt nem viseltem volna el.
Vadabbá válik a szél, végigmarja két ruhátlan karomat, lábaimat a szoknya szélétől lefelé. Nagyot nyelek, ahogy szememre veti mindazt, amit tettem vagy nem tettem, mondtam vagy nem mondtam. Most mondjam azt, hogy én a magam esztelen kis fiatalságával már abban a pillanatban elveszettnek tekintettem az egészet, ahogy láttam a tekintetét, ahogy kiszaladt azon az ajtón? Hogy már csak makacsságból sem kerestem, pedig akkor talán... nem romlott volna el úgy.
- Hát, most mégis itt állunk egymás előtt - veszem tudomásul félhangosan, bár ettől még egyikünk sem lesz okosabb. Mit kezdhetsz ezzel a helyzettel? Dühöm egy pillanat alatt párolog el. - Sajnálom - sóhajtok. Igen, ezt akartam még mondani. Ezt, mielőtt azt gondolná, hogy ennyi volt, hogy utána nem volt egyetlen álmatlan éjszakám sem, nem hiányzott ő, vagy nem hiányzott az a reakció, amit vártam, ami elmaradt. Hogy legalább... nem vagyok annyira szörnyű. Most mondjam, hogy a mai napig azt gondolom, hogy az vagyok, és nem is tudja senki más, mi lett belőlem? Hogy mondanám el akárkinek, hogy mutatnám meg ezek után?
Újabb sóhaj szökik ki ajkaimon. Saját lélegzetem szinte forró a kinti hidegben. Kénytelen vagyok teljes testemmel elfordulni tőle, tenni néhány lépést a fal felé, hogy a széltől óvjam magam egy kicsit. Szinte biztos vagyok benne, hogy fél tőlem, de bizonyára nem teszem fel most még ezt a kérdést is neki. Ha fél, hát jogosan teszi. Nem voltam éppen bizalomgerjesztő, holott talán semmi másra, kizárólag a bizalmára vágytam. A bizalmára, és a közelségére. Ami azt illeti, fizikailag egyikünk sem sokat változott. Nő vagyok, ő meg férfi, akik valaha nagyon is vonzódtak egymáshoz, és kevés hiányzott hozzá, hogy ebből több is legyen. Dühöm visszatér, ajkamba harapok. Nem örülök neki, hogy ezután az amúgy is borzalmas nap után most még egyszer összetöri a belső kis világomat az, ami egyszer már összetört - hogy valószínűleg csakis a saját hibámból elvesztettem ezt a férfit. Neve ismétlődik a tudatomban újra és újra, ahogy kimondom, az elásott közös emlékek ébredni akarnak. Ne legyél hülye, Ris! Megráznám magam, de nem kell, a hideg szél segít. Íriszeimben józanság rémlik, és felnézek rá, ha követett engem az árnyékba, el a szél elől, még az is lehet, hogy látjuk egymás arcát.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Sajnálom, hogy belekényszerítettelek. Nem akartad tudni, és gondolom, nem nagyon sikerült elfelejteni. - sóhajtok sokadszor. - Mármint... nem engem... hanem, ami vagyok - egyáltalán el lehet egymástól szakítani ezt a kettőt? Kérlelőn pillantok arcába, hogy mondjon valamit, bármit. És hazamehessünk. És csendben szidhassam a saját ostobaságomat tovább.

Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Jól nézhetünk ki… két összezavarodott, dühös de egyben csalódott ember az éjszaka közepén egy sikátorban ácsorog egymás előtt. És vár. De mire? Kérdésekre? Válaszokra? Időutazásra, amely mindenre választ ad? Nem tudhatni.
- Mit kellett volna tennem? Örülj, hogy nem ájultam el, vagy nem kaptam szívrohamot ott. – tartson gyengének, nem bánom, de az az este egy halandónak a világ végét is jelenthette volna. Lehet jobb lett volna, ha ott maradok? – Nem kerestelek, mert nem tudtam, hogyan keresselek ezek után? Nem tudtam, hogy mit mondtam volna, hogy álltam volna eléd? – elönt a düh. elkezdek előtte fel alá járkálni, és eldöntöm, hogy itt és most teret engedek minden dühömnek. – Egy halandó ember hirtelen szembetalálkozik azzal, amit sosem látott de még elhinni sem hitt el, mégis szerinted mit kellett volna tennem? Hogy állhattam volna eléd másnap? – nézek megint rá, fél pillanatra szüneteltetve a járkálást? Arcomon a düh keveredik a csalódottsággal, kérdések tömkelege szakad ki belőlem.
- Te miért nem kerestél? Miért nem nézted meg van-e igazságalapja annak amit gondoltál? – lehet félt, hogy nem vettem volna fel neki a telefont? Vagy nem nyitottam volna ajtót? Lehet ez tettem volna, de mi van ha mégsem?
Magam sem tudom, mit tettem volna, az az este már véget ért. Tapasztaltabb lettem azóta, ha most történne velem az ami akkor, most másképp reagáltam volna. Akkor még fiatalabb voltam, és földhözragadt.
Tartok némi szünetet, hogy ő is válaszolni tudjon, vagy kérdéseket tegyen fel, ha akar.
A düh melegít, de tudom, hogy hideg van. A sötétben csak az utcai lámpa fénye ad némi esélyt arra, hogy láthassuk egymás tekintetét, arckifejezését.  Nem a legjobb helyet választottuk magunknak egy jó vitához, ez tény. De innen nem megyek el, míg nem rendezünk le mindent, amit lehet!
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Zúgnak el a szavai mellettem, mintha ott se lennék, szememben vélhetően düh villog. Mély levegőt veszek, megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, de már semmi másért, csak azért akarok megnyugodni, mert tudom, hogy ezt a férfit, őt úgysem tépném szét, úgysem akarnám bántani. Bosszús voltam, amikor elrohant, ez való igaz. De az már régen volt, és most, amikor azt mondja, "meghallgatlak"... Szinte fájó nevetés buggyan ajkaim között.
- Mit is mondhatnék? Jól ott hagytál. Aztán nem kerestél. Aztán én se kerestelek. Gondoltam, így vetsz véget kapcsolatoknak - mondom, szinte csevegőn, vállamat vonogatva, miközben felébred bennem a csalódottság érzése, valamiféle régi fájdalom. Talán, ha egyáltalán tényleg beszélni akarunk erről, ha van bármi értelme megtenni ezt a lépést, akkor nem egy sikátor kereszteződésében kellene, és nem az éjszaka közepén. Az csak egy dolog, hogy összeomlok a fáradtságtól lassan, de az a másik, hogy bármennyire próbálom én ezt most eltemetni, az ilyesfajta -  most mondjam ki? - szerelmi csalódások nem szoktak nyomtalanul eltűnni. Kérdés persze, hogy egyáltalán volt-e szerelem, de csalódás, az biztosan volt.
Nem tudom eldönteni, azt várom, hogy "fátylat rá, jó éjszakát, örültem", vagy valami magyarázatot, vagy legalább kérdéseket. Én azóta is az vagyok, aki voltam, legfeljebb valamivel nehezen nyílok meg mások előtt. Ő vajon ki most, mi most? Az is lehet, hogy az egész beszélgetés, aminek akkor, mondjuk másnap meg kellett volna történnie, rég elkésett már.

Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Tudom hogy ismerem. Tudom hogy honnan. Az bennem él és élni is fog.
De ő nem emlékszik. Vagy nem akar. Vagy azt nem akarja, hogy tudjam hogy tudja. Agyafúrt elme lehet. Ahogy akkor is az volt, amikor megmutatta nekem magát. Nem is értettem miért csak akkor. És miért úgy?! Ezer másik módja lehetett volna annak, hogy egy idióta, ismeretlen, saját világában élő embert, egy halandót átrángassanak a másik oldalra. Lehet minden másképp alakult volna. Nem tudhatni utána mi lett volna… nem is gondolok még ebbe bele,
- Akkor ez maradjon is így. – biccentek, lehet mindketten ténylegesen jobban járunk, ha nem emlékszünk arra. De mégsem mozdulok el, hogy ott hagyjam. Miért is? Mert ő sem mozdul. Nem tudom mire vár, de nekem sem akarózik megmozdulni. Hajt az érdeklődés.
Felveszi a pozíciót, csaípőre teszi kezeit, mint a mérges kislány, mikor kívánságára először nemet mondanak, és eme mozdulattal adná meg a lehetőséget, hogy gyorsan javítsunk az „igen”-re. Nem javítok még. Egyelőre nem.
- Azt látom. – érzem a morcosságát, biztos elcs*szett napja lehetett, de erről nem faggatom. – Nem nagyon tudom mit mondhatnék. – vallom be őszintén, de érezheti hangomon, láthatja arcomon, hogy kezdeti félelmemet az idegesség váltja fel.
Miért lettem ideges? Nem is tudom, valahol felbosszantott viselkedése. Ki volt akkor a hibás. Na az majd most kiderül. – Neked van bármi mondanivalód? Nekem jó napom volt, így meghallgatlak. – összességében nem idegesítettek fel sehol, túléltem a napot, meg a haverom szülinapját így máris fél sikerrel abszolválhatom a napot. Csak az a kérdés hogy hogy zárul, azaz hogy az új napot hogyan nyitom, mert ugye az éjfélnek már a másik oldalán állunk. És ekkor ugrik be, hogy az este közepén állok egy sikátorban egy farkassal. Lehet megint nem a szerencsésebb helyzetet választottam arra, hogy az árnyvilág oldalával folytassak ismerkedéseket.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Nagyot koppan, és elhallgat...


Az elefánt nem felejt. Kib@szottul nem vagyok elefánt, de mégsem sikerült nekem sem ezek szerint, és eddig is eleven dühöm most aztán az egekbe maró lánggá válhat, amikor tudatosul bennem, hogy gyakorlatilag első itteni rossz élményeim megalapozója áll itt előttem, a férfi, akivel gügye kislánynak nevezhető (csak, hogy ne magamat kelljen okolnom) koromban megpróbáltam őszintének lenni. Egyetlen vigaszom így utólag az volt, hogy legalább nem feküdtem le vele, sem, mint ahogy azóta sem, senkivel. No, lépjünk is csak ezen tovább!
Akaratlanul, de lehet, hogy inkább a bennem élő józan elővigyázatossággal felvértezve teszek egy lépést hátrafelé, tekintetem először elkapom az arcáról, majd mégis visszapillantok szemeibe.
- Ha úgy egyszerűbb, és van ilyen opció, akkor nem - mordulok majdnem olyan hűvös hangon, mint a levegő, de mégsem teszem azt, amit ilyenkor ésszerűen tenne az ember lánya, mondjuk fogja magát, és odébb áll. Nem, nem állok odébb, nem állok egyáltalán sehova sem. Helyette inkább kérdő tekintettel, két kezem most a csípőmre téve, magamat kihúzva meredek az előttem alig egy lépésre álló férfi arcára.- De ha már így egymás útjába keveredtünk, ha akarsz valamit mondani, vagy kérdezni, meghallgatom. Előre szólok, morcos napom volt - próbálom védeni magam.
Hogy a fenébe ne próbálnám? Minden mozdulatom, minden szavam a színtiszta védekezésé, és bevallom, még fülem is hegyezem, hogy minél hamarabb észrevehessem, ha menekülnöm kellene. Persze, mitől is? Egy ostoba mundéntól, aki cserben hagyott, aki nem bírt a tudattal, hogy nem adom magam át valakinek, aki azt se tudja, ki vagyok? Érthetően vagyok-e dühös rá, vagy inkább akkor, anyáméktól épp csak hogy megszabadulva inkább én voltam a hülye, akinek nem kellett volna megpróbálnia rögtön az első fickóban megbízni, aki az útjába akadt. Most már mindegy, mit gondolunk erről, mert megtörtént, és sok idő eltelt azóta. Ő bizonyára megoldotta magának, hogy legyen, aki melegíti az ágyát, én megtanultam nem megbízni a pasikban, most pedig csak azért csodálkozik rám így, mert tudja, hogy nem egy ember, hanem egy farkas sétált ki a lakásból azon az estén, amikor ő úgy elmenekült. Ezzel pedig nem tudok mit csinálni. Kérdezzen, ha akar, nem fogok segíteni benne, hogy feldolgozza a történteket, nekem se segített senki akkor éjjel.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Sosem hittem volna, hogy ez is megtörténik. Hogy a múltam utolér, hogy egyszer még összefutok valakivel, akitől régen menekültem.
Nézem egy darabig a lány értetlen arcát. Nem tudom hova tenni, de érzem hogy láttam már valahol! Nem sok másodperc aztán beugrik. Tudom hol láttam. Ezeket a szemeket nem felejtem el soha, mint ahogy azt az estét sem, amikor… igen… ezek a szemek, melyek sárgássá változtak, a szemek melyek előtte a világ legédesebb, leggyönyörűbb nőé voltak, aztán egy állaté lettek.
Az az este beleivódott emlékezetembe. Sok idő telt el azóta, de nem sikerült teljesen elfelejtenem.
Elhiszem, hogy nem érti az én ábrázatomat, ezek szerint nem esett le neki, hogy én ki vagyok. Lehet őt tovább lépett és elfelejtett, amit én nem tudtam megtenni.
A kérdés csak az, hogyan vezessem vissza. Több féle út van, és most kénytelen leszek a lehető leggyorsabban a lehető legkedvezményesebb megoldást választani.
- Nem ismersz meg? – szalad ki végül a kérdés. Lehet nem ez lesz a legjobb megoldás arra, hogy felnyissam szemét. Lehet jobb lett volna az „elnézést összekevertem” utat választani, és kikerülni, és otthagyni.
Tényleg, miért is erőltetem? Miért akarom, hogy felismerjen? Lehet ő már elfelejtett, és ez lehet így lenne a jobb. Valahogy viszont nem ezt érzem. Valahogy az érlelődik bennem, hogy lassan neki is leeshet kit lát. De lehet, végül tévedek, és komplett idiótát csinálok magamból előtte.
Kíváncsian fürkészem arcát, de minél többet állok előtte, annál erősebb bennem az érzés: ismerlek Iris!
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Queens-
Ugrás: