descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sikátorok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Chris &  Seil
Maybe the relationship between vampires and werewolves is not good, but I'm not like the others
Egy újabb teliholdas éjszaka, egy újabb borzalmas, bestiális üvöltéssel teletűzdelt éj köszöntött be. Igaz, hogy a Törvény tiltotta az emberek vérfarkassá változtatását, csak úgy, mint a vámpírok esetében is, de a lükantrópoknál sokkal több balesetet történt, mint nálunk. Elvégre ahhoz, hogy valaki vámpírrá váljon, egy igen komoly procedúrán kellett átesni, amit egy fiatal és tapasztalatlan vámpír, aki éhségén még nem tudott uralkodni, nem biztos, hogy megtett volna öntudatlanul. Ellenben a vérfarkasokat az érzelmeik irányították, és amíg képtelenek voltak uralkodni a bennük szunnyadó farkason, addig az elszabadult minden teliholdas éjszakán, s ha nem volt, ki megállítsa őket, akkor pusztulást hagytak maguk után. Voltak, akik meghaltak, és voltak, akik átváltoztak. Hiába voltak itt az árnyvadászok is, hogy az e fajta tragédiákat megakadályozzák, ők sem voltak mindenhatók, hogy mindig mindenhol ott legyenek.  Egy ilyen éjszakának néztünk elébe, s igaz, hogy ránk vámpírokra, amíg nem kevertünk bajt, nem voltak különösebben veszélyesek a vérfarkasok, de nem volt semmi kedvem egész éjszaka mások vajúdását hallgatni.
Jelenleg nem vágytam semmi másra, csak egy kis nyugalomra, egy kis magányra, hogy a gondolataimat helyre tehessem, és ne mindig az a titkos bár járjon a fejemben, ahová a minap hívott az egyik klántag. Megfogadtam, hogy nem bántok embereket, hogy közvetlenül nem iszok belőlük, hisz bármikor elkaphatott a hév, és elég volt egyetlen óvatlan mozdulat ahhoz, hogy a törékeny ember kilehelje lelkét. Még akkor sem voltam hajlandó ezt megtenni, ha az emberek maguk ajánlották a vérüket, nekem, megtagadtam ezt nemcsak magamtól, hanem tőlük is, mert tudtam, a vámpír harapása milyen hatással volt rájuk, hogy ettől is függőkké tudtak válni, és ezt érthető okokból kifolyólag el akartam kerülni. Az a bár pedig, ahová majdnem minden este csábítani próbáltak, pontosan olyan hely volt, ahol az emberek önszántukból ajánlották fel a vérüket nekünk, cserébe egy-két más szolgáltatásért. Undorodtam már csak ennek a helynek a gondolatától is, attól, hogy én oda a célból rakjam be a lábamat, hogy beálljak a vendégseregbe. De az ösztöneim, a vámpír ösztöneim, a kisördög a fejemben, vagy nevezzük bárminek, egy folyvást arra buzdított, hogy ne álljak ellen a csábításnak, csak öleljem a keblemre a sötétséget, mint annak idején, és adjam át magam a szín tiszta gyönyörnek.
Végül jobbnak láttam, ha kiszellőztetem a fejemet, mert hirtelen a Dumort hotel falai csak még nyomasztóbbnak hatottak, mintha azok is egyre csak azt súgták volna, hogy menjek a társaim után. Én azonban ennél erősebb voltam, erősebbnek kellett lennem, így hogy megszabaduljak a kísértés forrásától, neki vágtam New York utcáinak. Igyekeztem kizárni a fejemből minden felesleges gondolatot, ami eleinte nagyon nehezen ment, de aztán idővel feloldódtam a villódzó led fényekben és az est csendjében, amit csak néha-néha szakított meg egy-egy hangosabb baráti társaság, vagy az elszáguldó autók zaja.
Nem figyeltem, hogy merre voltam, csak mentem, amerre a lábam vitt, s mire legközelebb újra magamhoz tértem, már egy sikátor mellett haladtam el, ahonnan állatias morgások törtek ki. Ösztönösen torpantam meg, s tökéletes éjjeli látásomnak köszönhetően egyből felfedeztem a földön heverő, rendellenes pózba kifacsarodott női testet. Elég volt ez az egyetlen pillantás ahhoz, hogy tudjam, éppen átváltozófélben volt.
Lehet az lett volna a kényelmesebb megoldás, hogy csak folytatom az utamat, de én képtelen voltam itt hagyni őt, annak tudatában, hogy ha elszabadul, milyen károkat okozhat, hogy hány ártatlan életet olthat ki. Nem igazán tudtam, hogyan segíthettem volna neki, de muszáj volt legalább megpróbálnom.
- Hé! Hé! – kezdtem el szólítgatni őt, miközben odalépve hozzá leguggoltam mellé. – Hallasz? – kérdeztem tőle, habár sejtettem, hogy semmilyen választ nem fogok kapni erre, de muszáj volt megpróbálnom. – Koncentrálj a hangomra, ha hallasz. Koncentrálj arra, amit mondok, kapaszkodj belé, hogy meg tudd tartani az öntudatot – magyaráztam neki, miközben a vonásait fürkésztem bármilyen olyan apró jel után kutatva, ami azt jelezte volna, hogy megértette, felfogta azt, amit mondtam, és hajlandó együtt működni velem. Reméltem, hogy így lesz, és hogy nem kell majd nekem sem kárt tennem benne azért, hogy leállítsam őt.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 636
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Chris
I'm down with the fallen again
Gyenge léptek. A lábaim alig érik a földet, s ha a talajra is ér, úgy tapad hozzá, mintha mázsás súly csüngene bokáimon. A kettősség érzete, ahogy az erőtlenségtől a repülés és a zuhanás között lebegsz. Ahogy magad sem tudod eldönteni, hogy engedelmesen leborulj a gravitáció lábai előtt, vagy engedj az univerzum vonzásának, hogy a magasba emeljen. Oda, ahol senki sem láthat, de te mindent szemmel tudsz kísérni... Húzás, taszítás, rázás. Mint két mágnes közé ragadt vasdarab... Engedj a farkasnak. Engedj a bestiának. Állj ellen a sötétségnek. Fogd kézen a fényeket és emelkedj önmagad fölé. Légy több, mint ember, vagy légy kevesebb, mint önmagad. A kevesebb néha több. A zavarodottság. Szinte már az őrület kapaszkodik belém vaskezével. Markolja a testemet. Kibuggyan a vér, kilátszik a hús. Meghámoz. Letépi rólam a bőrt. Mélyről feltörő sikoly kelleti magát, mint szex éhes ribanc az éjszaka közepén. Elnyomom. Nincs itt. Én irányítok. Se sikoly, se hang, csak a nedvesség, ami átáztatja nadrágomat, hogy a bőrömhöz érve leheljen rá hűs csókot. Megfagyaszt de mégis éget. Mélyen a
bőröm alá markol, majd magába szippant, mintha fel akarna falni.
- Elég! - ordít belülről egy hang. Az én hangom, ahogy a nedves, rideg dekortéglával kirakott falakba kapaszkodom. Feltekintek. Homályos pillantásomon átütnek a villogó led fények, melyek akaratosan hatolnak be mocskos sikátorba. Hangok érnek el fülemig. Autók suhannak. Jönnek, mennek. Részeges kacajok. Dudálás visszhangzik. Pattog falról falra. Susmorgások. A kétely a félelem, ami a tetteket nyomják el. Utána pillantok. Keresem homályos, szűk pillantással a forrást. Fejemet ide oda kapom. Nem találom. Teljes képzavar. Látnak.. Érzem a tekintetüket a hátamba fúródva, mint mély kés. A megvetés kése. A tudatlanságé, és a megvetésé.
Erőt veszek magamon. Nincs más választásom. Szem előtt nem adhatok teret semminek. Zavarnak a szemek. Zavarnak a hangok. Széttépném mindet. Mindent és mindenkit.
Ujjaimat belevájom a téglák közé, majd megkapaszkodva bennük húzom fel magamat a falnak simulva. Megpróbálok saját erőmből távozni. Kiegyenesedni és kihúzott gerinccel tűrni az átváltozás veszedelmeit. Sikerül. Egy ideig a lábamon járok, hatalmasakat lépve dobbantok a talajra. Egy szemetes konténer. Lapos tekintettel meredek rá, miközben újabb léptet kísérlek meg. Nem járok sikerrel. Elveszítve egyensúlyomat dőlök felé, azonban ha erőm híján is de megkapaszkodok a fém peremben. A szemetes súlyom által felém ível, majd ellök magától. A talajra zuhanok. Csattanok a pocsolyában. Az arcomra szökkennek fel a kósza cseppek. Lehajtom fejem, egyenesen a zavaros pocsolyában keresem tükörképemet, melyet a lila és rózsaszín led fények éles színkombinációja világít meg a sötétben. A szemeimbe nézek. Találkozok önmagammal. Az izzadsággal az arcomon. Az izzó szemeimmel. Az átváltozással. Ahogy megadom magamat annak, ami bennem lakik, majd hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat. Az én energiám is véges, habár az már igen rég elhagyott. Egyedül az akaraterőmmel küzdöttem idáig. De az is beadta a kulcsot.   
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 454
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...

Jól esik, hogy komolyan veszi. Hogy rám pillant, hogy érdekli, amit mondok, még ha kezdem is úgy érezni, hogy nem könnyű válaszolnom neki. Olyan dolgokat, amiket másnak könnyűszerrel, talán büszkén elmondanék, félek kijelenteni - mi van, ha szégyen? Mi van, ha megvet érte? Érdekel a véleménye, igenis számít, mit felel, de egyelőre nem felel semmire, csak kérdez és kérdez megint. Talán épp az a szándéka, hogy könnyebbé tegye? Vagy nem tudja hová tenni még ezt a különös helyzetet?
- A szag segít a legtöbbet. Olyan különös. Olyan egyéni... - nagyot nyelek. Bizony, az övé is az. És az övét jól ismerem.
Távolabb kell húzódjak kissé, hátam a falnak vetem a bejárat előtt. Kissé félve pillantok fel rá megint, remélem nem vette rossz néven az előbbi szavaim. Mert igen, érzékeim élesebbek, mint amivel az emberek rendelkeznek, és nehezebb is elvonatkoztatnom... Például tőle. A közelségétől, amit olyan rég éreztem már.
- Általában tudom - mondom válaszul az utóbbi kérdésére. - Jó esetben az önkontrollt meg lehet tartani. Gyakorlás, és néhány más dolog kérdése - igen, ostobaság lehet, hogy pont ezt a témát nem bontom ki jobban, hogy mik is ezek a más tényezők. De vajon tényleg erről kellene-e beszélgessünk, hogy mivel lehet elvenni az eszemet? Hát, általában azzal, amivel az emberekét is, és ha visszakérdez, valószínűleg nem tudnék jobbat felelni neki. Viszont nem kérdez, hanem megragad és magával húz befelé, szinte szaladó léptekkel követem a lépcsőn, és ajkamba harapva, de némán veszem tudomásul, hogy már fent, az ajtó előtt jut csak eszébe elereszteni. Ilyen könnyű lenne? Bizsereg a bőröm, ahol hozzám ért. Visszavágyja az érintését? Várakozón pillantok rá, és remélem, hogy nem veszi észre, hogy szinte elpirulok. Csak menjünk be végre, és hadd mossam meg hideg vízzel az arcomat!
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Belemegyek végül az árnyoldal témájába. Figyelek mindenre, amit mondd, mert akarom érteni, és meg kell értenem az ő oldalát is ahhoz, hogy ne mint szörnyre vagy vadállatra, hanem mint egy emberre, akinek van egy adottsága.
- Hogy érzi meg? Mint egy rendes farkas, szag alapján? Vagy jól lát a sötétben? - kérdezek vissza, érdeklődve. - Ilyenkor te tudod, hogy mit csinálsz? Mármint farkasalakban? - nem tudom jelenleg elképzelni, hogy ilyenkor teljesen tudatában van-e annak mit tesz, vagy kiesik az az időszak neki? Viszont meglepődök és egyben örülök magamnak meg Irisnek is, hogy viszonylag hamar sikerült elcsendesíteni mindkettőnkben a haragot. Örülök, hogy nem ordítva vágjuk egymáshoz az infókat, hanem sikerül higgadtan beszélgetni.
Kérdésemre, hogy fél-e, nem válaszol. Kezét fogom, érezheti, hogy nem reszketek, nem félek mellette. Már nem. Nincs mitől, hiszen már tudom mi. És eddig is megtehette volna, hogy darabokra szed. De nem tette. ÉS bízom abban, hogy odafent sem tesz semmit.
- Rendben. - biccentek, gyorsan beírom a kapukódot. Betolom a mélyen búgó ajtót, és felvezetem Iris-t a lakásom ajtaja elé. Itt veszem csak észre, hogy nem engedtem el kezét, hanem sikerült finoman magammal húznom. Kíváncsi, enyhén boldog és szégyenkező érzés keverékével nézek rá emiatt, remélem nem fogja zokon venni.

(egyelőre itt írtam még, kérnem kell egy helyiséget, mert Arthur lakása a játéktéren most foglalt Smile )
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Kicsit megnyugszom, ahogy átkeveredünk a "milyen egy farkas mégis" témakörbe. Sokkal, sokkal könnyebb erről beszélnem, mint arról, amit éppen érzek vagy gondolok, hisz a farkaslét jóval megszokottabb számomra, mint az ilyen jellegű magyarázkodás, és sokkal régebb óta része az életemnek az, hogy átváltozom szörnyeteggé, mint az, hogy érzéseket tápláljak... férfiak iránt.
- Hogy hová? Hát, ahol elbújhatok. Ilyenkor megérzi az e... farkas, hogy melyik régi raktárépület lehet üres, vagy melyik parkban nem járnak óvatlan szerelmesek.
Nagyot nyelek. Hát, nem teljesen veszélytelen, annyi szent.
- Na, nem mintha bántanék bárkit is, inkább kerülöm az embereket! - szólok sietve, hogy javítsam magam, mielőtt még rosszat sejthetne a tetteimről. Persze meg tudnék támadni egy embert, könnyen le is győzhetném, hiszen a mondéneknek nem igazán vannak a fajtám ellen fegyverei. De nem vagyok én olyan, aki ellen fegyverre lenne szükség, és azt remélem, ezt azért ő is tudja.
Bár könnyebb ezt is kimondani, de mikor összetalálkozik tekintetünk, és azt kérdi, félek-e, erre konkrétan nem tudom a választ. Tőle nem félek. Attól sem hiszem, hogy félnem kell, amit tenni, vagy amiről beszélgetni akar. Hogy akkor mégis mi a bizonytalanságom oka? Talán én magam. Talán kerülni akarom a fejét oly könnyen felütő hiú reményt.
Erőt veszek azonban magamon, főleg attól, ahogy elhúzódik tőlem. Ha legalább egyikünk - aki most ő - teljesen eszénél van, és nem vakítják el a saját ösztönei, akkor minden rendben lesz, gondolom.
- Oké, emiatt nem kell aggódnod - bólintok szavaira. Legfeljebb majd én aggódom kicsit amiatt, amik átfutottak az agyamon, mióta viszontláttam őt. De attól tényleg nem kell tartsak, hogy egy kis beszélgtés megártana vele. A kérdés az, mi lesz a vége majd.

(Ha gondolod, kezdhetsz új helyre.)
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Valahol örülök annak, hogy ő sem rója ezt az egészet egy ember hibájának. Ha az ember jobban belegondol, csakhamar rájön hogy nem is lehet. Meg egyáltalán annak mi értelme lenne?
Amikor felteszem a kérdést hogy mi lett vele, csak bólintok a válaszán.
- Hova futottál el? - nem tudom vajon ilyen alakban hova tud elszaladni valaki? Az erdőbe? Talán ott nem feltűnő egy farkas, mint a betondzsungel közepén. - Magadtól tudsz amúgy átváltozni, vagy...? - nem értem a folyamatot, nem érthetem mint egyszerű halandó azt hogy ilyenkor mi zajlik a másikban. Lehet ha tudnám, jobban, akkor megérteném.
Lassan eljutunk az épülethez, amelynek ajtaja a lakásomhoz vezet. Mikor azonban nyitnám az ajtót, egy lágy érintés vonja el figyelmemet. Keze csuklómat fogja, tekintetem az övével ütközik. Látom benne a bizonytalanságot, a kérdést. Bennem is felveti fejét egy pillanatra a kérdes, aminek ő is hagot ad: tényleg jó ötlet ez? Nem tudhatom mi fog történni odabent... nem tudhatom, hogy nem szaladok-e el igyanúgy mint akkor. Ahogy azt sem tudom, jogy esetleg nem történik-e olyan...
- Félsz? - teszem fel halkan, szinte suttogva a kérsést. Csuklómat kihúzom ujjai közül, de azonnal megfogom a kezét rendesen. - Nem lesz semmi baj. - megeresztek egy bátorító mosolyt felé, ugyan halványan, de érezheti, hogy ez azt jelenti, tőlem nem kell félnie.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Hát ezt el. Elszúrtuk, egyformán, mind a ketten. Csak aprókat bólogatok, ahogy hallgatom a szavait. Arról beszél, hogy ő is tudja, nem működhetett volna, nem lett volna az igazi, ha nem mondom el. Hát, így meg semmilyen se lett.
Ahogy feladom neki a labdát, hogy kérdezzen, amit csak akar, egyre nem gondolok - arra, hogy nem a farkas érdekli majd, nem a szörnyeteg, hanem én. Akit megismert. Hogy mi lett velem, hogy itt vagyok-e még.
- Hát... Elfutottam én is, jobb híján. Teliholdkor nagyon nehéz egy lakásban gubbasztani egyedül, annál már csak az nehezebb, ha valaki mással vagy - ismerem el. Igen, tény, hogy megnehezítene bármilyen kapcsolatot, ha egy mondén és egy természetfeletti között kell létesíteni.
Felpillantok rá, ahogy bekanyarodik az egyik lépcsőházhoz. Gondolom, megérkeztünk. Mielőtt az ajtót nyitná, utána nyúlok, erőtlenül kulcsolódnak ujjaim a csuklója köré.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezem. Ha visszapillant, tekintetünk találkozik, láthatja a bizonytalanságomat. Eszemben sincsen sem bántani, sem csak így itt hagyni, de nem tudom eldönteni, mire lehet jó, jó-e egyáltalán, ha most felmegyek hozzá. Nem lehet, hogy az indulatok és az ösztönök legyőznek minket, amikor talán a beszélgetésnek egyébként sem sok értelme van? Kicsit küzdelmes ez a dolog, de persze mit is vár az ember, ha egyszer csak vége van valaminek anélkül, hogy véget vetne neki, úgy tűnik, nem találkoznak többé, és akkor itt állnak egymástól karnyújtásnyira. Keze az ujjaim közt, elengedni sem igazán akarom. Kételkedem abban, hogy ez az egész arról szól-e, hogy megbeszéljük a dolgot és lezárjuk, és nem lángolnak-e fel olyan dolgok, amik... régen is épp csak nem lángoltak fel.
Mégis, abban bízom, hogy elmosolyodik, és csak lazán közli, hogy nem kell semmi hülyeségre gondolnom. Nyilván csak az történhet meg, amit az ember hagy megtörténni.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Lassan minden érzésen, amely bennem kavargott eddig, egyetlen egy kerekedik felül… amelyet viszont nem tudok megfogalmazni. Egyszerre nyugodt, izgatott, békés, talán még valahol meg is könnyebbültem? Lassan kezd elmém és lelkem megnyugodni, pedig lehet, hogy idegesnek kellene lennem inkább? Lehet, hogy  most ordítoznom kellene azzal, aki felnyitotta szemem? Talán. Lenne értelme? Nem. Aztán felébred bennem a csalódottság, hogy nem keresett. Mit kellett volna tennie? Ha belegondolok az ő oldalába is, akkor hamar felfogom, hogy talán mindezt nem lehet egy ember hibájára róni. Nem én rontottam el. Nem ő. De mégis elrontottuk. Lehet még javítani vajon? Ki tudja? Nem tudni, mit hoz majd a jövő.
Ráadom pulcsimat, hogy ne fázzon. Engem valamelyest véd a pólóm, de sokáig ez sem fog kitartani. Addig is valamelyest beszélgetéssel igyekszem elterelni figyelmemet arról, hogy lassan áthűl az anyag rajtam.
- Tudod… ezen gondolkodom most. – teszem hozzá, mikor befejezi mondandóját. – És… lassan rájövök, hogy ezt mindketten elszúrtuk. – ránézek komoly arccal, hogy lássa, nem kezdem el csak őt vagy csak magamat hibáztatni. És bár tudom hogy micsoda, tisztában vagyok vele mit tehet velem, mégis a szemébe merem mondani. Mert így tisztességes.
- Valahol úgy gondolom, ennek a felfedésnek biztosan lett volna kegyelmesebb módja, de… - sóhajtok egyet. – ... a felfedésednek egy idő után úgyis el kellett volna jönnie. – egyszer úgyis meg kellett volna tudnom, hogy micsoda. Örökké nem tudta volna tartogatni.
- Sok minden érdekel. – sóhajtok ismét, majd körbenézek, hogy hol járhatunk. Csak pár lépcsőház választ el minket az otthonomtól. – Mit csináltál utána? Miután elfutottam? – teszem fel a kérdést, és rászegezem minden tekintetem, figyelek, érdekel minden szava.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Azt mondják, az embert alapvetően jónak teremtette az ég. Jónak és szelídnek. Kérdés az, vajon én, aki nem vagyok ember, vagy legalábbis nem vagyok teljesen az, mire számítsak ezen a világon.
Amikor találkoztunk, Arthur és én, akkor is csak próbáltam olyan lenni, mint a normális emberek. Abban bíztam, egyszerű lesz, akárcsak szerelmet találni vagy őszintének lenni vele. Mit mondhatnék, talán kellett ez a pofon, hogy tudjam, a boldogságot ritkán osztják olyan fenevadaknak, amilyen a születésemtől fogva vagyok.
Váratlanul ér, mégis már a gondolat felmelegít kissé, ahogy ruhája a bőrömhöz ér, ahogy kivételes érzékeim felismerik rajta az ő bőrének illatát. Közelsége most megnehezíti, hogy múltban vétett hibámért kárhoztassam magam. Hisz itt van. Itt van és nem rohan el, nem néz ki úgy, mint aki fél. Biztató a gondolat, hogy bármit is akarok mondani (holott én sem tudom még, mi lesz az), érdeklődést mutat. A lakásába hív, és ahogy azt mondja, nincs ott senki... Nem hiszem, hogy le kell írjam a lelkemben ébredő érzéseket.
Lehet, hogy az ember valaha jó és ártatlan volt. Ha embernek tekinthetem magam, ha nem, én most önzőnek érzem magam, aki egy kissé boldog attól, ahogyan a mellette sétáló férfi a szavaira reagál. Igen, kissé azt vágyom, nem is kissé, hogy ahogy eddig talán nem tudott, eztán se felejtsen el. Mégis, bántani nem akarom. Az elkeseredett, szomorú érzéseket egy percig sem kívánom neki, és bár tudom, ezek ellen két dolgot is tehetek, azt az utat választom, amelyik nekem könnyebb. Szólásra nyitom a szám.
- Tudod, nem szeretném, hogy azt hidd, haragudtam, vagy akár most haragszom. Talán mindkettőnknek egyformán joga van azt hinni, hogy a másik cserben hagyta őt, és csalódott is voltam, de nem dühös. Nem kellett volna, legalábbis a kettőnk közös... A jövőnk szempontjából nem kellett volna felfedjem magam, vagy nem úgy.
A jövőnk? Mekkora marhaság ezt ilyen távlatokból felemlegetni egyáltalán? De végül is, akkor úgy tűnt. Beszélhettünk volna róla, csak nem beszéltünk. Most pedig, ahogy minden szóval, mosollyal mozdulattal ismerősebbek leszünk megint, szinte akármit mondhatok, nincs sok vesztenivalóm.
- Szóval belátom, hogy az egész hülyeség volt a részemről. Cserébe, ha azóta... Van bármi, amit tudni szeretnél.. Szívesen elmondok bármit, ami érdekel.
Egy pilanatig eszembe jut, mennyire magam alatt vágom a fát, ha netán ki akarná használni a helyzetet. De ki tudja, talán nem kattant, fiatal, farkassá változó csajokra utazik. Talán akkor sem érdekeltem volna, ha előbb tudja rólam ezt. Lehet, hogy nem is azt akarom, hogy ő kérdezzen, inkább nekem volna némi arcpirító kérdezni valóm?


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Ahogy állunk a sikátorban egyre több érzelem kering bennünk. Bár nem mindent enged a lámpa fénye láttatni, tudom hogy benne is rengeteg gondolat száguldozhat, rengeteg érzelemmel párosulva. Nem könnyű most egyikünknek sem, és hogy mi lesz a vége? Ki tudja? Hiszen itt áll előttem az aki régen még álmaim része volt, akivel el tudtam volna képzelni a jövőmet. Aztán megmutatta hogy mennyi mindent nem tudtam még akkor, megmutatta mennyire földhöz ragadt voltam. Mennyire naiv. És most mi lettem? Óvatosabb? Valamelyest igen. Már kinyilt a szemem a másik világ felé? Bizony. Ha belegondolok, ráeszmélek hogy ezt tulajdonképpen egy embernek köszönhetem…
Dühöm lassan elszáll, helyébe lép a spontán elkeseredettség. Amit lassan viszont egy melegebb érzés is felvált és a tudat hogy ő még mindig az ami. Tudom hogy bánthat, árthat, de mégsem hagyom itt és futok el.
Lassan eljön az ideje annak hogy kellemesebb helyen folytassuk a beszélgetést, így meginvitálom a lakásomba. Hideg van, ő meg nincs rétegesen öltözve.
- Nem fogok megfázni. - ráterítem vállára a pulcsimat. Hosszabb ujjú pólóm megvéd valamennyire a széltől. Ugyan nagy sétát így sem terveznék be, de addig jó lesz míg hazaérünk.
- Nem leszel egyáltalán teher, nincs otthon senki, egyedül vagyok. - rápillantok és egy bátorító halovány mosollyal jelzem, hogy igazam van. Tényleg nem vár senki.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Mindig így indul. Először, csak egy pillanatra elfog az érzés, hogy talán most valami jó fog történni végre aztán akár félsz, akár megijedsz, mindig hasra esel.  Amikor próbáltam bízni benne, az nem jött össze, most pedig mit is várhatok tőle még? Ha akkor, amikor - minek nevezzem - randizgattunk, bennem volt az érzés, hogy ebből akár valami igazán klassz is lehet. Kezdtem megpuhulni, felengedni Arthur mellett, aki sosem tudtam meg, ugyanazt gondolta - e, amit én. De egy valami biztos, az, hogy akkor odaadtam volna a szüzességem is neki, ha nem siklanak úgy félre a dolgok, most pedig... Hát, akár az is lehet, hogy most is csak ennyiről ábrándozik. Ezt már inkább saját pesszimizmusom mondatja velem, és nem hiszem komolyan azt, hogy ő lenne ilyen. Amikor pedig kimondja, hogy nem fél, mérhetetlen megkönnyebbülés fog el. Ha nem is mond teljesen igazat, azt akarja, hogy jobban érezzem magam, és ez sikerül is. Úgy érzem, ez ugyanaz a férfi, aki akkor az ujja köré csavart. És mikor a pulóvert nyújtja felém, már kifejezetten elpirulok.
- Nem akarom, hogy megfázz - ellenkezem, de ha továbbra is felém nyújtja az anyagot, átveszem tőle pirulva, és a vállamra terítem azt. Valamiféle gyengéd oldalpillantást vetek rá, mintegy ellenőrizve, hogy biztosan nem fázik meg miattam, bár persze ezek után további emlékek és vágyak töltenek el arról, hogyan tarthatná melegen egymást két ember az éjszaka közepén.
- Engem? Dehogy. Van, hogy ilyenkor még takarítom a bárt - mondom. Úgy érzem, illik visszakérdezni is, de valamiért félek attól, mit válaszol. - És te? Nem leszek a terhedre? Ilyen késő éjjel már nem szokás vendéget fogadni.
Vagy egy dolog jut eszembe, amely esetben belefér éjjel hazavinni valakit. De nekünk nincsenek ilyen szándékaink. Nincsenek, ugye?


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Fogalmam sincs miért de egy határozottabb pillanatomban úgy döntök hogy megölelem. Az ismeretlen idegent, akit egykor ugyanígy öleltem, ha nem is ezekkel az érzésekkel. Észreveszem, hogy finoman eltol, így hát engedem.
- Rendben, gyere akkor. – nézek, rá és elindulok az egyik utca felé. Lassan megyek, hogy tudjon követni. Elengedhetném azzal is, hogy „menj haza, majd holnap beszélünk” de nem akarom. Valahol mélyen legbelül érzem, hogy erre nekem… talán nekünk szükségünk lehet. hogy tudjuk, hogy a másik mit érez, hogy tisztán lássunk. És hogy ne hagyjuk csak úgy lezáratlanul a történetet. Mert ahogyan akkor végződött, az nem a legkorrektebb lezárás volt.
Látom, hogy fázik, így egy gondolattal vezérelve leveszem pulcsimat és ráterítem. Ha nem kell neki majd visszaadja, de nem akarom hogy vacogjon. Rajtam van egy hosszabb ujjú póló, az felfog valamennyit a szélből.
- Nem félek. – mondom halkan. Valahol persze legbelül valószínűleg mindenre fel vagyok készülve, a hirtelen mozdulatoktól lehet ugrom, vagy úgymond önvédelmi pozíciót vennék fel. Ettől függetlenül mégis… most hazaviszem, beengedem a lakásomra, ott aztán… Nem erre nem gondolok. Ha dühös lenne és szét akart volna tépni, azt itt a sikátorban megtehette volna. Senki nem látta volna. De nem tette. Talán ő is csak békés beszélgetésre vágyik. Ahogy én is. Megbeszélni mindazt, amit régen meg kellett volna. A múltat. A jövő még várat magára, az teljes rejtély előttem. És talán előtte is.
- Nem várnak otthon? – teszem fel a kérdést. Eszembe sem jutott, hogy esetleg van otthon valaki, aki várja. Én meg elhívom. Érdeklődve nézem arcát, várom a válaszát.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Nagyot koppan, és elhallgat...


Kár töprengeni, mondja ő, és bár tudom, hogy igaza van, mégis belesajdulok. Ezer módja körvonalazódik a fejemben annak, hogy hogyan beszélhetnénk meg, mir kéne mondamom, mit szeretnék tőle válaszul hallani. És aztán az is eszembe jut, hogy tennünk kéne valamit, csak az az egy ér váratlanul, ami valóban történik. Magához ölel.
Eltelik pár másodperc, mire egyáltalán tudatosul. Ösztöneim éberen vigyáznának, de testem mélázik. Harag gyúl bennem újra - hogy meri ezt tennu egyetlen szó nélkül? El kell lökjem, ki kell bogoznom magam a karjai közül, n játszhat így velem. Gyenge kísérletet teszek, hogy lefejtsem magamról két kezét, de addigra már enged magától is. Dühöm és meglepetésem ellenére is az jut eszembe : talán vágyom rá, hogy ne engedjen el.
- Nekem végül is mindegy. Nálad is beszélhetünk - bólintok aprót. Kilépek a fal mellől, jelezvén, hogy imdulhatunk. Két karommal ismét védőn veszem körbe felsőtestemet. Lehetséges, hogy amikor vele akarok menni, nem az eszemre hallgatok, de talán most nem is kell.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nem kell veszélyben érezned magad... Vagy ilyesmi - szólok tétován, miközben arra várok, hogy indiljunk, és ki tudja, még mire.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Nagy sóhajjal igyekszem lenyugodni. Ezer érzés kavarja föl idegeimet és lassan gyomromat is. Ideges vagyok. Dühös is. Meg csalódott. Meg szomorú. Úgy egyben az egész szép koktéllá keverve. DE lassan meg kell nyugodnom, hisz minek idegeskedjek? Azzal átjavítom a múltat? Nem. Jobbá teszem a jövőt? Nem. A jelent? Na azt végképp nem.
- Kár töprengeni. Az már elment… - az az este a történelemé, és örök emlékezetemé.
Sóhajtok és lenyugszom. Csípőre tett kezekkel járkálok fel-alá, és nézek a lányra. Nézem arcát, vonásait. Semmit nem változott. Szinte ugyanaz az arc néz vissza rám, mint akit akkor láttam utoljára. Ekkor gondolok csak bele, hogy tulajdonképpen tényleg még mindig azzal állok szemben, akit akkor láttam. A farkassal. És én majdnem leordítottam?? Hisz bármikor megehet itt helyben. Vagy széttéphet. Leeresztem kezeimet, megállok, aztán zsebre tett kezekkel elbámulok valamerre. Elgondolkodom.
Merengésemből a nevem szakít ki. Hirtelen kapom felé fejemet, arcomon a megrökönyödés és a meglepettség jelenik meg, amelyet felvált egy enyhébb érzés. A nevem valahogy megérinti lelkem. Emlékszik még rá. Ő nem felejtett el. Ahogy én sem őt.
Nevem hallatára csak nyelek egyet. most legszívesebben megölelném magamhoz. Ellökne vajon? köztudottan sajnos az előbb cselekszem, utána gondolkodom embere vagyok – amely egyszer még komolyan hátrányom lehet – és hirtelen felindulásból magamhoz ölelem. Szorosan. Toljon el, üssön meg, tépjen szét, nem számít. Most érzem, ez mindkettőnknek kell. Pár másodperc múlva elengedem, enyhén köszörülve torkomon. Majd körbe nézek hova lehetne beülni. Hideg lett estére.
- Lehet igazad van. – biccentek megjegyzésére, ahogy a környéket pásztázom. Mikor megemlíti lakását, felé fordítom tekintetem. – Nem tudom sajnos hol laksz… Én itt lakom pár utcányira, ha gondolod… - egyedül vagyok otthon, plusz egy fő nem számít. Én szeretném ezt megbeszélni, ennyivel nem engedem el. Még nem.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Utcák / Sikátorok
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Queens-
Ugrás: