descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sikátorok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Valami idióta érzés kerít hatalmába. A nevét nem tudom, vagy nem akarom tudni, de pozitívabb, mint a csalódottság, a düh vagy a szomorúság, amik az elmúlt percekben zongoráztak az elmémben, és játszották a kis játékukat. Még el is engedek egy árnyalatnyi mosolyt, ahogy szinte ismétli szavaimat. Sajnálja. Hát, ez több, mint amit valaha bárkitől hallottam, és meg is dobogtatja a nyomorultul naiv kicsi szívemet. Persze ettől még nagyon kínos a helyzet, a tény, hogy miközben látom, végigmér újra, most már csípőjét támasztja két kezével, én csak arra tudok gondolni, vajon retteg-e a fenevadtól, retteg-e, hogy elszabadul, hogy bántja őt. Csak én tudom, hogy nem, ő nem sejtheti. Sosem bántanám.
- Azon kár is utólag töprengeni, gondolom - sóhajtok. Saját szavaimmal teljesen ellentétesen mégis belegondolok, a jóvágású, kedves, humoros férfi, akivel tényleg, úgy modernül szólva, akármi is lehetett volna, akinek fogtam, és az arcába toltam a világ szemetét, a szőrös fenevadat, aki könnyűszerrel öl embert vagy tesz meg bármit, amit akar. És az is én vagyok, nem tagadhatom, még ha meg is neveltek, hogy értsem, miért, mire és hogy használom a képességeimet. Azon kapom magam, hogy nagyon is töprengek, és ahogy járkálásában épp közelebb lép hozzám, legszívesebben karjánál fogva magamhoz rántanám, álljon már meg, nézzen a szemembe, ez még mindig én vagyok!
De nem valószínű, hogy jól járnánk vele. Nem valószínű, hogy jól lehet itt járni bármivel. El kéne felejteni az egészet, de most éppen lehetetlennek tűnik.
- Arthur - csak halkan suhan ki ajkaim közül a név. Visszanyelném, de már nem tudom, szinte riadtan kapom rá a tekintetem. Minthogy a nevét hallja, valószínűleg összetalálkozik a tekintetünk. Megmosolygom a szavait, és közben azt, hogy... nem tudom, mit. Talán a találkozást magát. - Ne viccelj, biztos semmi nincs még nyitva ilyenkor - ingatom lassan, gyengén a fejem. - Ha meg akarunk beszélni valamit, ha most akarjuk megbeszélni, én ugyanott lakom, ahol eddig - nyelek nagyot. Bátor vagy botor dolog volt tőlem, hogy kimondtam? És egyáltalán, mi a francot akarhatok tőle? Még csak azt sem kérdeztem meg, nem várja-e haza valaki most, így hajnal háromkor, amikor az utca közepén épp velem cseveg. Nevetségesnek tűnhetek. Bizonytalan. Egy biztos: lehetek nevetséges, akit kidobtak, lehetek szörnyeteg, aki elriasztott valakit, aki egyébként nem akarta kidobni, de nem hiszem, hogy túl csábító az ajánlatom: egy sok mindent megmagyarázó beszélgetés.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Érzem, hogy legszívesebben ordítanék! Megismertetett azzal a világgal, mit a filmekben is csak kiröhögök, mondván, ez csak mese, de még ezt valahogy megemésztettem volna, de nem lett volna más módja? Az az este nem volt mese. Éreztem, láttam. Tudom. kérdések szakadnak ki belőlem, melyet mint lavina zúdítok rá.
Válaszára, csak állok és nézek rá. Dühöm alábbhagy. Nem attól, amit mond, hanem attól, AHOGY mondja. Egyedül szapora zihálásom árulja el, hogy bennem ezer és ezer kérdés vetődik fel, hogy egyszerre szakadnának ki a düh erejével. De visszafogom őket.  Mi értelme lenne az éjszaka közepén ordítozni? Mit oldana meg? Semmit.
- Igen... – ennyit tudok csak kipréselni magamból. Igen, itt állunk. És várunk egy csodára, vagy tán egymásra?
Fejbe vág a szava: sajnálom. Hajamba túrok, fel-alá kezdek megint járkálni, dühömet most valami más váltja fel. Az elszáll. Tekintetemet a távolba engedem egy fél pillanatra, kezeimet csípőmre teszem. Zihálásom nem hagy alább, de már nem vet szét a düh. Fejemet ismét felé fordítom. – Én is sajnálom… - suttogom halkan, ahogy előtte állok. – Azt az estét is, és az egészet is! A r**adt fenébe is, ki tudja hogy alakult volna?! Ha máshogy, akkor, mást… - beszélek össze-vissza, ahogy a düh mint hullám végig szalad lelkemben. Legszívesebben sírnék, ordítanék, de csak egy nagy sóhaj szakad ki belőlem, és elpárolog belőlem minden. Nem tudom mi lett volna akkor,  ha megpróbálja elmagyarázni nekem a világ sötétebbik oldalát. Lehet nem hittem volna neki el. Lehet kinevetem, és szintúgy otthagyom. Vagy lehet hívom az elmegyógyintézetet. Nem lehet tudni, utólag mindig bölcsebb az ember sajnos.
Karjaimat leeresztem, mutatom, hogy immár se, düh, sem harag nincs. Csak a csalódottság. És lassan rám telepszik súlyos szárnyaival a szomorúság.
Látom, hogy fázik. Hideg van, fúj a szél. Ő meg nincs éppen rétegesen öltözködve.
- Talán mindketten elrontottuk. –adok hangot még véleményemnek. Ezt már valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Lehet a mód amelyet választott, mégsem volt kegyetlen? Csak akkor én úgy éreztem.
- Hideg van, üljünk be valahova. – nézek végig rajta. Nekem sincs melegem, ami azt illeti, ő neki sem tesz jót a hideg szél. Fogalmam sincs van-e még valami nyitva ilyenkor, de jobb lenne ezt a témát mindenképp tisztázni, viszont erre nem a hideg sikátor a legalkalmasabb.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


És akkor hirtelen, mintha nem is számítottam volna erre az opcióra, hallom, ahogy számon kér. Igen, valóban ezek voltak azok a szavak, amiket kimond: mit kellett volna tennie... örüljek. Felhasít a tudat, az emlékezés. Én csesztem el. Túlzottan szerettem volna, hogy megismerjen, hogy akarjon, hogy működkön. Per pillanat ebből tényleg csak a fájdalmas emlék marad: én csesztem el.
- Nem... - suttogóra fogom szinte, még ennyit sem akarnék mondani. Muszáj lesz. - Azt nem viseltem volna el.
Vadabbá válik a szél, végigmarja két ruhátlan karomat, lábaimat a szoknya szélétől lefelé. Nagyot nyelek, ahogy szememre veti mindazt, amit tettem vagy nem tettem, mondtam vagy nem mondtam. Most mondjam azt, hogy én a magam esztelen kis fiatalságával már abban a pillanatban elveszettnek tekintettem az egészet, ahogy láttam a tekintetét, ahogy kiszaladt azon az ajtón? Hogy már csak makacsságból sem kerestem, pedig akkor talán... nem romlott volna el úgy.
- Hát, most mégis itt állunk egymás előtt - veszem tudomásul félhangosan, bár ettől még egyikünk sem lesz okosabb. Mit kezdhetsz ezzel a helyzettel? Dühöm egy pillanat alatt párolog el. - Sajnálom - sóhajtok. Igen, ezt akartam még mondani. Ezt, mielőtt azt gondolná, hogy ennyi volt, hogy utána nem volt egyetlen álmatlan éjszakám sem, nem hiányzott ő, vagy nem hiányzott az a reakció, amit vártam, ami elmaradt. Hogy legalább... nem vagyok annyira szörnyű. Most mondjam, hogy a mai napig azt gondolom, hogy az vagyok, és nem is tudja senki más, mi lett belőlem? Hogy mondanám el akárkinek, hogy mutatnám meg ezek után?
Újabb sóhaj szökik ki ajkaimon. Saját lélegzetem szinte forró a kinti hidegben. Kénytelen vagyok teljes testemmel elfordulni tőle, tenni néhány lépést a fal felé, hogy a széltől óvjam magam egy kicsit. Szinte biztos vagyok benne, hogy fél tőlem, de bizonyára nem teszem fel most még ezt a kérdést is neki. Ha fél, hát jogosan teszi. Nem voltam éppen bizalomgerjesztő, holott talán semmi másra, kizárólag a bizalmára vágytam. A bizalmára, és a közelségére. Ami azt illeti, fizikailag egyikünk sem sokat változott. Nő vagyok, ő meg férfi, akik valaha nagyon is vonzódtak egymáshoz, és kevés hiányzott hozzá, hogy ebből több is legyen. Dühöm visszatér, ajkamba harapok. Nem örülök neki, hogy ezután az amúgy is borzalmas nap után most még egyszer összetöri a belső kis világomat az, ami egyszer már összetört - hogy valószínűleg csakis a saját hibámból elvesztettem ezt a férfit. Neve ismétlődik a tudatomban újra és újra, ahogy kimondom, az elásott közös emlékek ébredni akarnak. Ne legyél hülye, Ris! Megráznám magam, de nem kell, a hideg szél segít. Íriszeimben józanság rémlik, és felnézek rá, ha követett engem az árnyékba, el a szél elől, még az is lehet, hogy látjuk egymás arcát.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Sajnálom, hogy belekényszerítettelek. Nem akartad tudni, és gondolom, nem nagyon sikerült elfelejteni. - sóhajtok sokadszor. - Mármint... nem engem... hanem, ami vagyok - egyáltalán el lehet egymástól szakítani ezt a kettőt? Kérlelőn pillantok arcába, hogy mondjon valamit, bármit. És hazamehessünk. És csendben szidhassam a saját ostobaságomat tovább.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Jól nézhetünk ki… két összezavarodott, dühös de egyben csalódott ember az éjszaka közepén egy sikátorban ácsorog egymás előtt. És vár. De mire? Kérdésekre? Válaszokra? Időutazásra, amely mindenre választ ad? Nem tudhatni.
- Mit kellett volna tennem? Örülj, hogy nem ájultam el, vagy nem kaptam szívrohamot ott. – tartson gyengének, nem bánom, de az az este egy halandónak a világ végét is jelenthette volna. Lehet jobb lett volna, ha ott maradok? – Nem kerestelek, mert nem tudtam, hogyan keresselek ezek után? Nem tudtam, hogy mit mondtam volna, hogy álltam volna eléd? – elönt a düh. elkezdek előtte fel alá járkálni, és eldöntöm, hogy itt és most teret engedek minden dühömnek. – Egy halandó ember hirtelen szembetalálkozik azzal, amit sosem látott de még elhinni sem hitt el, mégis szerinted mit kellett volna tennem? Hogy állhattam volna eléd másnap? – nézek megint rá, fél pillanatra szüneteltetve a járkálást? Arcomon a düh keveredik a csalódottsággal, kérdések tömkelege szakad ki belőlem.
- Te miért nem kerestél? Miért nem nézted meg van-e igazságalapja annak amit gondoltál? – lehet félt, hogy nem vettem volna fel neki a telefont? Vagy nem nyitottam volna ajtót? Lehet ez tettem volna, de mi van ha mégsem?
Magam sem tudom, mit tettem volna, az az este már véget ért. Tapasztaltabb lettem azóta, ha most történne velem az ami akkor, most másképp reagáltam volna. Akkor még fiatalabb voltam, és földhözragadt.
Tartok némi szünetet, hogy ő is válaszolni tudjon, vagy kérdéseket tegyen fel, ha akar.
A düh melegít, de tudom, hogy hideg van. A sötétben csak az utcai lámpa fénye ad némi esélyt arra, hogy láthassuk egymás tekintetét, arckifejezését.  Nem a legjobb helyet választottuk magunknak egy jó vitához, ez tény. De innen nem megyek el, míg nem rendezünk le mindent, amit lehet!
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Zúgnak el a szavai mellettem, mintha ott se lennék, szememben vélhetően düh villog. Mély levegőt veszek, megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, de már semmi másért, csak azért akarok megnyugodni, mert tudom, hogy ezt a férfit, őt úgysem tépném szét, úgysem akarnám bántani. Bosszús voltam, amikor elrohant, ez való igaz. De az már régen volt, és most, amikor azt mondja, "meghallgatlak"... Szinte fájó nevetés buggyan ajkaim között.
- Mit is mondhatnék? Jól ott hagytál. Aztán nem kerestél. Aztán én se kerestelek. Gondoltam, így vetsz véget kapcsolatoknak - mondom, szinte csevegőn, vállamat vonogatva, miközben felébred bennem a csalódottság érzése, valamiféle régi fájdalom. Talán, ha egyáltalán tényleg beszélni akarunk erről, ha van bármi értelme megtenni ezt a lépést, akkor nem egy sikátor kereszteződésében kellene, és nem az éjszaka közepén. Az csak egy dolog, hogy összeomlok a fáradtságtól lassan, de az a másik, hogy bármennyire próbálom én ezt most eltemetni, az ilyesfajta -  most mondjam ki? - szerelmi csalódások nem szoktak nyomtalanul eltűnni. Kérdés persze, hogy egyáltalán volt-e szerelem, de csalódás, az biztosan volt.
Nem tudom eldönteni, azt várom, hogy "fátylat rá, jó éjszakát, örültem", vagy valami magyarázatot, vagy legalább kérdéseket. Én azóta is az vagyok, aki voltam, legfeljebb valamivel nehezen nyílok meg mások előtt. Ő vajon ki most, mi most? Az is lehet, hogy az egész beszélgetés, aminek akkor, mondjuk másnap meg kellett volna történnie, rég elkésett már.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Tudom hogy ismerem. Tudom hogy honnan. Az bennem él és élni is fog.
De ő nem emlékszik. Vagy nem akar. Vagy azt nem akarja, hogy tudjam hogy tudja. Agyafúrt elme lehet. Ahogy akkor is az volt, amikor megmutatta nekem magát. Nem is értettem miért csak akkor. És miért úgy?! Ezer másik módja lehetett volna annak, hogy egy idióta, ismeretlen, saját világában élő embert, egy halandót átrángassanak a másik oldalra. Lehet minden másképp alakult volna. Nem tudhatni utána mi lett volna… nem is gondolok még ebbe bele,
- Akkor ez maradjon is így. – biccentek, lehet mindketten ténylegesen jobban járunk, ha nem emlékszünk arra. De mégsem mozdulok el, hogy ott hagyjam. Miért is? Mert ő sem mozdul. Nem tudom mire vár, de nekem sem akarózik megmozdulni. Hajt az érdeklődés.
Felveszi a pozíciót, csaípőre teszi kezeit, mint a mérges kislány, mikor kívánságára először nemet mondanak, és eme mozdulattal adná meg a lehetőséget, hogy gyorsan javítsunk az „igen”-re. Nem javítok még. Egyelőre nem.
- Azt látom. – érzem a morcosságát, biztos elcs*szett napja lehetett, de erről nem faggatom. – Nem nagyon tudom mit mondhatnék. – vallom be őszintén, de érezheti hangomon, láthatja arcomon, hogy kezdeti félelmemet az idegesség váltja fel.
Miért lettem ideges? Nem is tudom, valahol felbosszantott viselkedése. Ki volt akkor a hibás. Na az majd most kiderül. – Neked van bármi mondanivalód? Nekem jó napom volt, így meghallgatlak. – összességében nem idegesítettek fel sehol, túléltem a napot, meg a haverom szülinapját így máris fél sikerrel abszolválhatom a napot. Csak az a kérdés hogy hogy zárul, azaz hogy az új napot hogyan nyitom, mert ugye az éjfélnek már a másik oldalán állunk. És ekkor ugrik be, hogy az este közepén állok egy sikátorban egy farkassal. Lehet megint nem a szerencsésebb helyzetet választottam arra, hogy az árnyvilág oldalával folytassak ismerkedéseket.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Az elefánt nem felejt. Kib@szottul nem vagyok elefánt, de mégsem sikerült nekem sem ezek szerint, és eddig is eleven dühöm most aztán az egekbe maró lánggá válhat, amikor tudatosul bennem, hogy gyakorlatilag első itteni rossz élményeim megalapozója áll itt előttem, a férfi, akivel gügye kislánynak nevezhető (csak, hogy ne magamat kelljen okolnom) koromban megpróbáltam őszintének lenni. Egyetlen vigaszom így utólag az volt, hogy legalább nem feküdtem le vele, sem, mint ahogy azóta sem, senkivel. No, lépjünk is csak ezen tovább!
Akaratlanul, de lehet, hogy inkább a bennem élő józan elővigyázatossággal felvértezve teszek egy lépést hátrafelé, tekintetem először elkapom az arcáról, majd mégis visszapillantok szemeibe.
- Ha úgy egyszerűbb, és van ilyen opció, akkor nem - mordulok majdnem olyan hűvös hangon, mint a levegő, de mégsem teszem azt, amit ilyenkor ésszerűen tenne az ember lánya, mondjuk fogja magát, és odébb áll. Nem, nem állok odébb, nem állok egyáltalán sehova sem. Helyette inkább kérdő tekintettel, két kezem most a csípőmre téve, magamat kihúzva meredek az előttem alig egy lépésre álló férfi arcára.- De ha már így egymás útjába keveredtünk, ha akarsz valamit mondani, vagy kérdezni, meghallgatom. Előre szólok, morcos napom volt - próbálom védeni magam.
Hogy a fenébe ne próbálnám? Minden mozdulatom, minden szavam a színtiszta védekezésé, és bevallom, még fülem is hegyezem, hogy minél hamarabb észrevehessem, ha menekülnöm kellene. Persze, mitől is? Egy ostoba mundéntól, aki cserben hagyott, aki nem bírt a tudattal, hogy nem adom magam át valakinek, aki azt se tudja, ki vagyok? Érthetően vagyok-e dühös rá, vagy inkább akkor, anyáméktól épp csak hogy megszabadulva inkább én voltam a hülye, akinek nem kellett volna megpróbálnia rögtön az első fickóban megbízni, aki az útjába akadt. Most már mindegy, mit gondolunk erről, mert megtörtént, és sok idő eltelt azóta. Ő bizonyára megoldotta magának, hogy legyen, aki melegíti az ágyát, én megtanultam nem megbízni a pasikban, most pedig csak azért csodálkozik rám így, mert tudja, hogy nem egy ember, hanem egy farkas sétált ki a lakásból azon az estén, amikor ő úgy elmenekült. Ezzel pedig nem tudok mit csinálni. Kérdezzen, ha akar, nem fogok segíteni benne, hogy feldolgozza a történteket, nekem se segített senki akkor éjjel.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Sosem hittem volna, hogy ez is megtörténik. Hogy a múltam utolér, hogy egyszer még összefutok valakivel, akitől régen menekültem.
Nézem egy darabig a lány értetlen arcát. Nem tudom hova tenni, de érzem hogy láttam már valahol! Nem sok másodperc aztán beugrik. Tudom hol láttam. Ezeket a szemeket nem felejtem el soha, mint ahogy azt az estét sem, amikor… igen… ezek a szemek, melyek sárgássá változtak, a szemek melyek előtte a világ legédesebb, leggyönyörűbb nőé voltak, aztán egy állaté lettek.
Az az este beleivódott emlékezetembe. Sok idő telt el azóta, de nem sikerült teljesen elfelejtenem.
Elhiszem, hogy nem érti az én ábrázatomat, ezek szerint nem esett le neki, hogy én ki vagyok. Lehet őt tovább lépett és elfelejtett, amit én nem tudtam megtenni.
A kérdés csak az, hogyan vezessem vissza. Több féle út van, és most kénytelen leszek a lehető leggyorsabban a lehető legkedvezményesebb megoldást választani.
- Nem ismersz meg? – szalad ki végül a kérdés. Lehet nem ez lesz a legjobb megoldás arra, hogy felnyissam szemét. Lehet jobb lett volna az „elnézést összekevertem” utat választani, és kikerülni, és otthagyni.
Tényleg, miért is erőltetem? Miért akarom, hogy felismerjen? Lehet ő már elfelejtett, és ez lehet így lenne a jobb. Valahogy viszont nem ezt érzem. Valahogy az érlelődik bennem, hogy lassan neki is leeshet kit lát. De lehet, végül tévedek, és komplett idiótát csinálok magamból előtte.
Kíváncsian fürkészem arcát, de minél többet állok előtte, annál erősebb bennem az érzés: ismerlek Iris!
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...


Pillanatok alatt lezajlik az egész. Az ember kevésszer figyel oda arra, ami történik vele, főleg, gondolom én, itt a nagyvilágban így lehet. Azelőtt régen, amíg még a szüleim marcangoltak a walesi birtokon, nem sok esély volt rá, hogy összefussak bárkivel is. Most azonban ez a különös férfi itt áll előttem, és észre sem vesz, láthatóan nem foglalkozik vele, hogy egy sikátor kellős közepe nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy valaki hajnal háromkor csak úgy... álldogáljon.
Félig véletlen, hogy fellököm. Csak félig. Talán ő is dühít, mint minden és mindenki most éppen, és ahogy reakcióját meg se várva, döbbent arcát meg se nézve megyek tovább, végül még nekem kell meglepődnöm. Utánam siet, hallom a lépteit, látom az árnyékát a gyéren megvilágított utcakövön. Megállok, mert muszáj, mert megállít azzal, ahogy elém lép és bámulja döbbenten az arcomat.
Először fogalmam sincs róla, mit néz. Aztán engem is elkap valamiféle riadt döbbenet - nem olyan nagyon sok ideje élek itt, de az a kevés, ami történt velem, elég jól beivódott az emlékezetembe. Sok majdnem közül az egyik mintha úgy rémlene fel, hogy valóságos volt. Valóság, amit el akarsz felejteni, és nem is törekszem előkaparni azt, ami magától nem jönne elő. Arcába nézek, szinte ki is nevetem.
- Parancsolsz? - kérdezem némi tettetett értetlenséggel, mégis biztos vagyok benne, ez a beszélgetés nem zárul le itt. De ha tényleg az van, amit gondolok, amit úgy látom, hogy ő is gondol, akkor biztos túrázhat még egy ideig, mire normálisan leszek hajlandó beszélgetni hajnal háromkor a sikátor közepén.
Kétségtelen, hogy agyalágyult vagyok, de remélem, ő is az, mert általában véve kevesebb baj ér akkor, ha zakkantakkal találkozom, mint akkor, ha olyan normálisnak nevezett emberekkel futok össze, mint egy átlag férfi, vagy egy főnök, vagy... az összes városi gyökér. Mégis kissé mohón szalajtom végig a férfi arcán a tekintetem. Lehetséges lenne, hogy valóban ismerjük egymást?

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Mit is keresek hajnal fél háromkor az utcán? Sokan kérdezhetik tőlem, de értelmes választ nem tudnék adni. Talán az, hogy elmulattam az időmet egy bárban. Részeg nem vagyok, de éreztem, hogy most kell lelépnem, különben az leszek. Ilyen egy haver születésnapja. Haver? Igazából csak munkahelyi ismerős, akivel együtt lógunk. De most otthagytam. Ő hulla részegre itta magát, utoljára talán az asztal alatt láttam, mikor ott hagytam. Nem vagyok híve az efféle szertelen bulizásnak. Másnapra semmire nem fog a születés napjából emlékezni, de akkor mi értelme egy ilyen bulinak.
Baktatok hazafele. lépteim sietősek, hiszen egyedül vagyok az éjszakában, legutóbbi ilyen esetem is balul sült el… Nem szeretném megismételni. Minden figyelnem az utcáé, minden embert megnézek, mintha azt várnám, hogy melyikük mosolyog rám hosszú szemfogaival.
Mintha követnének, érzem, de mikor hátrafordulok, nem látok senkit magam mögött. Megállok a kis kereszteződésben. Körbe nézek, de tényleg senkit nem látok. Csak a képzeletem játszik velem, de az nagyon. zsebre vágom kezeimet, igyekszem lenyugtatni magam, és ha csak a látszatát is, de olyannak mutatkozni, aki vagány és bátor és nem fél semmitől. Ez messze nem így van, de remélem nem látja meg rajtam senki.
Amikor megfordulok hogy elinduljak, véletlen nekimegyek vállal egy nőnek. Reflexből elengedek egy „elnézést” de ekkor valami belém hasít. Valami felismerés, valami érzés ami az emberben csak egy alkalommal keletkezik: mikor találkozik egy ismeretlen ismerőssel. Visszafordulok, nézem a lányt, ahogy tovább halad. A mozgása, a formája…. láttam már valahol! Biztos vagyok benne.
Nem tudom, mi vezérel, de utána szaladok, elé kerülök és megállítom. Ahogy arcába nézek, a vér fagy meg bennem. Hátrálok egy lépést, kikerekedett szemekkel nézek az ismerős szemekbe. Azt sem érzem, hogy hideg van, kezeimet zsebeimből kivéve csak magam mellett lógatva állok előtte. Ledermedve. Egyetlen egy szó az, ami ilyenkor belőlem fel tud törni:
- Te?
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nagyot koppan, és elhallgat...

Meg kellene komolyodnom, azt mondja. Feszít a düh, leghőbb vágyam semmi más, mint beleverni annak a mocsoknak a fejét a kedves Ralphba, ahogy mondani szokás. Ha tud úgy mocskolódni, hogy közben a nagy fehér telefonban fuldokol, akkor hajrá, meghallgatom.
Megállok, mély levegőt veszek, két karom összefűzüm magam körül. Kifejezetten hűvös a levegő így fél háromkor hajnalban, még ha napközben fojtó is a meleg. Nem, igazából nem az dühít, ahogy beszélt velem. Ahogy szemeim lehunyva, mélyet sóhajtva megpróbálom végiggondolni a történteket, arra jutok, a gond ott van, hogy legszívesebben megölném, ahogy a többi New Yorkban eddig megismert - vagy inkább csak megtapasztalt? - hülyét is, nem csak őt. Nehezemre esik alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, a walesi birtokon ugyanis senki nem maradt meg, aki az idegeimre mehetett volna. Hogy megölték-e, azt nem tudom, de meg lehetett tőlük szabadulni, mindenkitől. És itt - itt kereshetek új munkahelyet, ha összeveszek vele, bármilyen ostoba legyen is.
Tovább sétálok a hűvös éjszakában. Combközépig érő farmerszoknyám és egyszerű atlétatrikóm nem sokat véd, egy nyomorult dzseki eszembe juthatott volna, amikor a verőfényes napsütésben dolgozni indultam, de hát ez még délben történt.
Ilyenkor lenne igazán jó farkassá változva szétszabdalni ezeket az embereket. Ott állsz előttük, csak egy béna csaj vagy a szemükben, egy nyomorult senki, akit éhbérért szívatni lehet, és olykor többet is. Na, azt próbálnák meg! Ez a szerencsém, ha most valaki megpróbálna például kirabolni, el tudnék bánni vele, nem úgy, mint... mint mondjuk a két kolléganőm. Az ő védelmükben is ki kéne tépnem a heréit annak a gyökér főnökömnek, ahogy a macskanő teszi a filmben. Én lehetnék a kutyanő.
Halkan felröhögök saját, rendkívül viccesnek ható gondolatomra, és még összébb húzom magam, hogy ne érintsen érzékenyen a szél. Komoran pillantok fel, mintha sejteném, hogy valaki kihallgatja a gondolataim. Ha ez nem is lehetséges, az igen, hogy rosszakaróval futottam össze - valaki, így távolabbról nézve egy férfi áll előttem a következő kis kereszteződésnél. Nagyszerű, Iris! Csak kívánnod kelljen, hogy valami még történjen veled ma éjszaka. Milyen kár is, hogy sikátorokban általában nem jó történetek szoktak zajlani.
Mintha vicsorognék, húzom fel ínyemen a bőrt, de ezt a férfi még nem láthatja, túl távol áll. Lépteim lassulnak, mintha veszélyt szimatolnék, de meg nem állok. Biztos, hogy nem leszek áldozat senkinek. Ha ez az akárkifia bántani akar, legfeljebb levezetem rajta a dühömet.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
 Similar topics
-
» Utcák / Sikátorok
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Queens-
Ugrás: