be careful who you trust

the devil was once an angel
az oldal videója
képkockáink
dust and shadows
légy üdvözölve
kedves látogató
2017. 07. 07.
Légy üdvözölve ●● a dust and shadows szerepjátékos fórumon. Oldalunk Cassandra Clare: A végzet ereklyéi könyvsorozatot és a belőle készült Shadowhunters TV sorozatot veszi alapul, amelyre felépítettük a saját kis birodalmunkat. Természetfeletti világunkban átlag emberektől kezdődően a vámpírokon és a tündéreken keresztül megtalálhatóak a démonok is. Az oldalhoz való csatlakozáshoz nem szükséges a könyvek, avagy az ezen alapuló film, illetve sorozat ismerete, hiszen a leírásaink igyekeznek lefesteni a világ megismeréséhez szükséges tudást. Szívesen fogadunk minden kedves játékost, aki éppen canon, esetleg saját karakterrel érkezik, vagy netalántán keresett karakter bőrébe bújva csatlakozna kis közösségünkhöz! Amennyiben bárminemű kérdésed lenne az oldal világával, működésével kapcsolatban, bátran fordulj a vezetőséghez, mert azért vagyunk, hogy segíthessük, megkönnyíthessük és lehetővé tehessük számodra a szórakozást! Reméljük, hogy csatlakozol hozzánk és jól fogod érezni magad a kis családias közösségünkben! Jó játékot! ♥ ● ● by the staff. ♥
dust and shadows
Belépés
lépj be bátran
Karakterem neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
postagalamb
pötyögj bátran
dust and shadows
itt lapulunk
árnyékok között
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Elowen Dragomir, Jace Herondale

A legtöbb felhasználó (51 fő) Szomb. Okt. 07 2017, 22:39-kor volt itt.
dust and shadows
utolsó irományaink
üzeneteink

Hálószoba

Lucifer
Yesterday at 22:55


erdei vadászház

Belial
Yesterday at 18:17


Liliom lugas

Silent Brothers
Yesterday at 17:38


Belial lakása

Belial
Yesterday at 17:36

Harctér

Silent Brothers
Yesterday at 17:32

Tony lakása

Anthony Crow
Yesterday at 14:33

dust and shadows
oldal statisztika
ennyien vagyunk
Faj
Demons 5 9
Faeries 3 3
Mundanes 3 1
Shadowhunters 7 6
Vampires 4 2
Warlocks 7 4
Werewolves 3 0
Összesen 32 25
dust and shadows
nyár legjobbjai
legjobbak, legjobbjai
2017. nyár
sebastian
férfi karakter
seelie queen
nõi karakter
magnus bane
canon
donn maccoy
keresett
luna hellfire
saját
alec & asmo
játék
anthea tanti
elõtörténet
magnus & alec
karakterpáros
clary & jace
karakterpáros
dust and shadows

Share | 
Zsidó temetõ
it's where my demons hide

avatar
❖ admin
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


– Szabad játéktér! –
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Don't you dare look at him in the eye as we dance with devils tonight
Az apokaliptikus küldetések előtt, alatt és után is mindig azzal nyugtatjuk magunkat és egymást, hogy volt már rosszabb is. Kerültünk már nehezebb helyzetbe is. Lehetne rosszabb is. Most viszont hiába próbáltam felidézni a jelenlegi helyzetünknél rosszabbat, fájdalmasabbat vagy kétségbeejtőbbet, semmi nem jutott eszembe, és a többiek sem voltak velem, hogy támogassanak ebben. Szóval elkönyveltem ezt az estét a legrosszabbnak, és cinikus félmosollyal megjegyeztem magamban, hogy legalább a következő bevetéseken lesz mivel biztatnom a többieket. Ha megérem a következőt.
Nem zavart, hogy társaságom akadt a gyomorürítésben, ennél szánalmasabb helyzetben amúgy sem találhatott volna rám. Valószínűleg nem újdonság számára mások agóniáját nézni, én meg túlságosan kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy a büszkeségemmel foglalkozzak. Annak már úgyis mindegy. A túlélésre játszottam, és arra, hogy amíg még eszméletemnél vagyok, minél kisebbre redukáljam a károkat, melyeket ez a szörnyeteg még okozhat. Az nem ért meglepetésként, hogy értesíteni fogja Magnust. Semmi gond, ha ébren tudok maradni, akkor elmagyarázhatom neki a dolgokat, és ha elég gyorsan ideér, talán még Asmodeust is elkaphatjuk, csak értesítenem kell a többieket. Lehet, hogy nem ejtettem rajta súlyos sebet, de attól még ott a karján egy lyuk, és így máris több az esélyünk, mint kipihent állapotában. Magnus miatt nem aggódom, hiszen szó sem volt semmiféle titkos találkáról, Asmodeus csalt tőrbe, és ha ezt elmagyarázom neki, megérti majd, ebben biztos vagyok.
Míg én terveket szövögetve igyekeztem tudatomnál maradni, fel sem tűnt, hogy leültetett. Csak arra eszméltem, hogy a hátam valami keményhez simult, s szinte felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, amiért végre nem kellett tovább tartanom magam. A szavai is csak tompán jutottak el hozzám, ajkaim vékony csíkká préselődtek a haragtól. Lehet, hogy el-elmosódott előttem már a sziluettje, de azt igazán dühösen bámultam. A továbbiakra viszont kihagyott egyet a szívem, és úgy éreztem, fenyegetésével egy vödör jeges vizet borít rám. Beleszédültem, a fülem is csengeni kezdett, és nem hallottam mást szívem heves kalapálásán kívül. Tudtam, hogy meg fogja ölni a többieket, és azt is, hogy ez ellen semmit sem tehetek, pont ezért voltam annyira rémült, és kivételesen az sem érdekelt, látja-e rajtam vagy sem. Nem akartam, hogy még többen meghaljanak miattam... Ne, ne, ne... Csak ezt ne!
Megpróbáltam összekaparni még egy kis energiát, de már maga a légzés is őrjítő fájdalommal járt. Egyszerre több ponton hasított belém a fájdalom, amint megpróbáltam felkelni, és az összes erő kiszaladt belőlem. Ernyedten csuklottam vissza, kábán, szívem lüktetését hallgatva figyelve tehetetlenül, hogyan pötyög a mobilommal. Talán ha Magnus időben ideér, még megmentheti őket... Vagy ha értesítem az Intézetet... Magnus képes portált nyitni, ezáltal hamarabb ideér, Jace-ék viszont felvehetik a versenyt a démonnal. Melyiküket értesítsem előbb? Apró, tűszúrásnyi fájdalmakat éreztem, melyeket kellemes, bizsergető meleg enyhített. A végén már arra eszméltem, hogy jól esik a fájdalom utáni melegség. Ha lenéztem volna, szembesülhettem volna vele, hogy a saját vérem az, mely kicsordul a vágott sebekből, de nem maradt semmi erőm megmozdulni. Ahogy Asmodeus hátat fordított nekem, megpróbáltam ismét felállni, a testemben azonban egyetlen izom sem engedelmeskedett már.
- Várj! - rákiáltottam, legalábbis azt hittem, ordítok, erőtlen suttogásnál több azonban nem jött ki a számon. Nem hagyhattam elmenni! Addig erőlködtem, míg nagy nehezen sikerült felhúznom az ép lábamat, ám ahogy fel akartam tolni magam, kibillentem az egyensúlyomból és az oldalamra zuhantam, a sérült karomra. A fájdalom elemi erővel csapott le rám, és vagy attól, vagy a vérveszteségtől, de sötét foltok kezdtek el megjelenni a látóterem szélén. Nem ájulhatok el, emlékeztettem magam, és ép, remegő kezemmel vontatottan a zsebembe nyúltam, előhúzva a mobilomat. Egyetlen pillanatig mérlegeltem csupán, az irónomat vegyem-e elő egy iratzéra, vagy a mobilomat.
- Magnus... - motyogtam, mintha a hangom meggyorsíthatná a folyamatot, de a képernyőzár feloldása szinte óráknak tűnt. Alig láttam, mit csinálok, inkább a megszokás és a vad elhatározás vezetett: meg kell állítanunk Asmodeust! A kezem azonban nem engedelmeskedett, minden porcikám cserben hagyott. Fejem erőtlenül hanyatlott le a földre, a telefon kiesett a kezemből, a névjegyzék tovább gördült az M betűről. Már kezdtem volna feladni, egy halk sóhajjal átengedni magam a sötétségnek, amikor az ismerős csengőhang bántóan vijjogva kettétörte körülöttem a csendet. Túlságosan lármás - mint mindig... Te is érzed, igaz? A szemem sarkából érzékeltem a képernyőn megjelenő, szőke foltot, és szinte vakon nyúltam oda a zöld gombért. Azt sem láttam, sikerrel járok-e, még kinyögtem Jace nevét, aztán elájultam.
❖ Megjegyzés: köszönöm, élmény volt! Very Happy
it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Mostly in your dreams, or in your bed
Karaktered arca :
Ian Somerhalder
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Hello, son-in-law
Felnevettem a provokációját hallva. Természetesen egyáltalán nem vettem magamra a szavait, szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy nem a gyávaság vagy a gyengeségem miatt nem szemtől szemben támadtam Magnusra, épp ezért nem is álltam le megmagyarázni neki, hogy pontosan milyenek is az igazán velejéig romlott lelkek – az olyanok, mint én. A legnagyobb fájdalmat ugyanis nem azzal okozzuk, ha magát az illetőt támadjuk, hanem ha pont a szeretteit… A szeretet az a kötelék, amivel a legjobban meg lehet zsarolni másokat, amivel a legnagyobb kínokat lehet okozni, nem véletlen, hogy mindenki ezt szokta kihasználni.
A támadásaim mind célba értek, így Alec már rendelkezett egy törött orral, egy törött alkarral és egy törött lábbal is, de mint minden jó árnyvadász, aki az életéért küzdött, ő sem adta fel ennyivel, és bevallom, nem igazán számítottam ettől a ponttól komolyabb ellenállásra. Így amikor meghallottam annak az átkozott angyalnak a nevét, egyből tudtam, hogy valamit forgat a fejében, mielőtt azonban bármit tenni tudtam volna, már én is a földön hevertem. Magamban szitkozódni kezdtem, amiért ez a mitugrász kijátszott, aztán a következő pillanatban már a karomban volt a szeráfpengéje jó mélyen, ő pedig valamerre elbotladozott. A fájdalom egyből belenyilallt a karomba, én mégis felnevettem. Ördögi, kárörvendő kacaj volt ez. Igaz, hogy mérgelődhettem volna azért, amiért egy nyápicnak sikerült így megsebesítenie (ez igazából, ha rosszabb napom lett volna, lehet, tényleg zavart volna), de én valójában élveztem ezt a rövid kis harcot. Az túl unalmas lett volna, ha Alec még csak megkarcolni se tudott volna, és bizonyosan hamar pontot tettem volna az ügy végére, de így, hogy felülmúlta az elvárásaimat, igenis elégedett voltam. De persze, sajnos vagy nem sajnos, kinek mi, nem játszhattam tovább vele, mert már ideje volt visszatérnem Edomba. Meg, túlságosan gyenge volt már ahhoz, hogy bármilyen élvezettel tudjon szolgálni nekem, ezért nem maradt más, minthogy megkapja Magnus az ajándékot tőlem. Biztos voltam benne, hogy nagyon fogja értékelni.
Összeszorítottam a fogaimat, majd áthúztam a karomat a kardon, még a markolaton is, ami ugyan elég fájdalmas volt, de tudtam, hogy rövid időn belül úgyis begyógyul majd a sérülésem. Meg engem nem zavart különösebben az, hogy jókora lyuk tátongott a karomon, amin bárki átlátott. Ezért hát, amint talpon voltam ismét, rövid időn belül utolértem Alecet, aki nem is tudott túl messzire jutni az állapotában. Az egyik sírkőnek támaszkodva találtam rá, épp az ebédjét adta ki magából, de nem zavartam meg ebben, karba tett kézzel, ráérősen vártam arra, hogy befejezze az okádást, és rájöjjön arra, hogy itt voltam mögötte. Egyébként, tényleg elég rosszul nézett ki. Nagyon sápadt volt, és láttam rajta, hogy nem sok választja el attól, hogy itt essen össze előttem. Elégedett, leereszkedő mosolyra húztam ajkaimat, ahogy őt figyeltem a mondandója alatt.
Igazából, lehet volt valami a mondandójában. Lehet, egy kis részem tényleg vágyott arra, hogy szeressenek és én is szeressek… Na jó, csak vicceltem. Már a fene se tudja, mióta éltem, és eddig egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy probléma volna a személyiségemmel és a szándékaimmal. Oké, Aingeal esetében egy pillanatra tényleg elgondolkoztam azon, hogy mekkora szörnyetegnek tarthatott ő engem, de többször nem.  Nem is volt szükségem ehhez hasonló gyenge érzelmekre, szóval igazán szórakoztató volt Alecet hallgatni, ahogy megpróbált beadni nekem valamit, amiről tudtam, hogy kicsit sem érdekel.
- Ó, dehogynem fogok én jól szórakozni. A java még csak most jön – húztam kegyetlen mosolyra az ajkaimat, miközben még egészen gyengéden megfogtam Alec vállát, és segítettem neki leülni a sírkő tövébe, amúgy is jól látszott rajta, hogy már alig állt a lábain. – Kíváncsi vagyok, Magnus mit fog szólni ahhoz, amikor ebben az állapotban rád talál, annak tudatában, hogy velem volt titkos találkozód… Már ha rád talál – tettem még hozzá aprót biccentve, elvégre, ahogy jobban belegondoltam, lehet nem is fogja időben megtalálni Alecet. – Á, és mielőtt elfelejteném, ne igazán remélj segítséget a társaidtól sem. Igazán szép ez a temető, szerintem a hulláik is jól fogják érezni magukat itt – kacsintottam rá, majd, amint a feneke a földön volt, biztatóan megveregettem a vállát.
Tovább nem is zavartattam magamat, hanem benyúltam Alec összes zsebébe, amíg meg nem találtam a telefonját, és mivel könnyedén kioldhattam a képernyő zárat, egyből megkerestem Magnus nevét a telefonkönyvében, hogy egy SMS-t küldhessek neki. Amint rányomtam az üzenet küldése gombra, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy pontosan mit és hogyan írjak neki, de aztán eszembe jutott a legtökéletesebb verzió, úgyhogy pötyögni kezdtem.
„Drága Fiam! Ha épségben szeretnéd látni még a fiúdat, ajánlom, hogy hamar keresd meg, mert ha jól sejtem, már nem húzza sokáig. A helyedben sietnék! Ó, és egy kis bónusz: találd ki hol vagyunk! xoxo Apuci”
Mielőtt rányomtam volna az elküldés gombra, készítettem egy közös képet Aleckel, csak hogy Magnusnak kétsége se maradjon afelől, hogy tényleg velem volt, és nem csak valaki megszívatni akarta ezzel. A kép pedig tagadhatatlan bizonyíték volt, úgyhogy sok-sok szeretettel küldtem el mindkettőt Magnusnak, biztos voltam benne, hogy feldobtam vele az estéjét.
Ahogy végeztem az üzenet elküldésével, visszatettem a telefont ugyanabba a zsebbe, amiben volt, és még egyszer megpaskoltam Alec vállát, miért ne alapon. Némileg sajnáltam, hogy itt kellett hagynom őt, tényleg szórakoztató volt ez a rövid is találkozónk, de hát, minden jónak vége szakad egyszer, nekem pedig most jött el a tökéletes idő a távozásra. Búcsúajándékként azért ejtettem még egy-két vágást Alecen, csakhogy biztosan sok vért veszítsen, de meghalni ettől még nem fog – feltéve, hogy a barátja megérkezik időben a megmentésére.
Végül aztán még pár másodpercig elégedetten gyönyörködtem a munkámban, majd sarkon fordultam, és megindultam Alec társainak a felkutatására is, elvégre ők sem maradhattak ki a jóból, illetve, nem szerettem volna, ha ők keresztülhúznák a terveimet azzal, hogy még Magnus előtt elviszik innen Alecet. Elrontották volna a bulit ezzel, úgyhogy kénytelenek voltak csatlakozni ahhoz a két mondénhez a túlvilágon.
Kezdődjék hát a show!
❖ Megjegyzés:  Köszöntem a játékot,
vőjelölt, remélem tetszik a záróm   ❖ Szószám: 943
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Don't you dare look at him in the eye as we dance with devils tonight
Mint minden démon, ő is könnyedén átlátott rajtam, tudta, hol ragadjon meg, hogy igazán fájjon: a családomnál. Izzy és Max említése különösen érzékenyen érintett, és bár igyekeztem nem felvenni a provokációját, tekintetem gyűlölködőn lángolt, ahogy rámorrantam.
- Őket hagyd ki ebből! Csak egy gyáva játszik másokat megkerülve. Ahelyett, hogy szembenéznél Magnussal, a szeretteit támadod... - Nem hittem benne, hogy ne lenne mersze szemtől szemben leszámolni a fiával, csak provokálni akartam, hogy a figyelme elterelődjön a családomról. Úgy tűnt, szeret beszélni, főleg saját magáról, így hát ezt a kis parazsat ragadtam meg, hogy leheletnyi fújásokkal hergelhessem.
Mivel épp kínok közt vergődtem, nem igazán foglalkoztam a dzsekijével. Örültem, hogy megkárosíthattam, bár jobban esett volna, ha a vállát siratja, nem a ruháját - de mint említettem, épp lefoglaltak más dolgok. Mondjuk a törött alkarom, ami hol eszméletlenül fájt, mintha késsel szurkálnám, hol pedig fájón lüktetett. Ez a zsibbasztó pulzálás már-már kellemesnek hatott az előző fájdalomhoz képest, pedig Jace-ből kiindulva tudtam, hogy ami fáj, az rendben van, ha viszont már semmit sem érzek... Félre kellett azonban tennem a karomra vonatkozó, aggasztó gondolatokat. Épp igyekeztem előhalászni az irónomat, amikor odalépett és gyomorszájon rúgott. Köhécselve rogytam vissza a földre, a hátamra gurultam, onnét pedig az oldalamra. A headset leesett a fejemről, így ha akartam sem tudtam volna felvenni a telefont, de nem is gondoltam ilyesmire. Tudtam, hogy úgyis értem jönnek idővel, akár felveszem, akár nem.
Fájdalom hasított a lábamba, és mielőtt még feleszmélhettem volna belőle, ujjai elzárták a levegő útját, fejem pedig a földön koppant. Olyan gyorsan csinálta mindezt, hogy arra eszméltem csak fel, már fekszem, a fejem pedig zsong. Kellett pár hosszabb pillanat, hogy kitisztuljon a látásom és a szédülésem alább hagyjon annyira, hogy rendesen kivehessem az alakját. Nem sokat segített, amikor a lábával taposott rám, elzárva a levegő útját. Így is alig kaptam levegőt, köszönhetően a törött orromnak és a fájdalomnak, amely alig hagyott nyugton. Az alkarom elzsibbadt, a legkisebb mozdulat is iszonyú kínokba és erőfeszítésbe telt, a lábamról nem beszélve. Tudtam mozgatni, de jobban jártam, ha nem tettem. A bokámmal és a térdemmel sem stimmelt valami, de hogy eltört vagy csak megrepedt, a fájdalom mértékéből sem tudtam megállapítani. Ki kellett találnom valamit, és hirtelen meg is fogalmazódott egy ötlet a fejemben. Az önhittsége, hogy beszélni hagyjon, vezetett végül odáig, hogy ellene formáljam a szavakat.
- Uriel... - nyöszörgöm halkan, mire a kissé odébb heverő szeráfom pengéje fényesen, kéken felizzik. Akár elvonja a figyelmét a látvány, akár nem, ép lábamat abba a bokájába akasztom, amivel a földön áll, aztán egy erőteljes rántással kirúgom alóla a lábát. Reményeim szerint a hátára esik, és így az oldalamra gurulva megragadhatom a kard markolatát, aztán habozás és bármiféle elegancia nélkül, egyenesen beledöföm a karjába. Tudom, hogy nem ölhetem meg, nem is arra játszom, bal kézzel amúgy sem vagyok annyira ügyes, viszont az erő rúnám utolsó erejével markolatig döföm bele a pengét, átlyukasztva a karját, és a szeráf vége a kemény földbe fúródik alatta jó mélyen, odaszegezve őt. Ennyi valószínűleg nem állítja meg, de talán okoz neki annyi kellemetlenséget a szabadulás, hogy azt a kis időt kihasználva távolabb evickélhessek tőle. Az időre pedig egy féllábú és félkarú árnyvadásznak igenis nagy szüksége van.
Nem jutok azonban messzire, körülbelül a harmadik sántítós szökkenés után nekizuhanok az egyik sírkőnek. Előre görnyedek, le a fűbe, és néhány fojtott öklendezéssel visszadobom az ebédem egy részét. Erősen zihálva, levegőért kapkodva támaszkodom le, a világ egyre nagyobb foltokban mosódik össze előttem, a zajok tompák, elnyomja őket a fülem csengése. Próbálok talpon maradni, de a szédülés visszaránt a földre, és érzem, már nem sokáig bírok a tudatomnál maradni. Ha nem kapok egy iratzét hamarosan, a fájdalom leterít, de előbb halnék meg, minthogy eszméletemet veszítsem az ő jelenlétében.
- Talán mégsem fog olyan jól szórakozni... - jegyeztem meg félhangosan, kézfejemmel letörölve az alvadt vér egy részét az orromról. - Talán azok, akiket annyira lenéz, mégsem olyan unalmasak, mint gondolja... Mert talán gyengébbek magánál, de van valamijük, ami erősebbé teszi őket. Valami, ami magából hiányzik, és mindegy, hogy mennyire teper, mennyire vágyik rá, sosem fogja megkapni - öntelt, széles vigyor terült el a képemen. Felesleges tovább harcolnom, se fegyverem, se erőm, és ha ki is találnék valami újabb trükköt, azzal is csak az időt húznám, meg az ő szórakozását. Kezdtem elérni a határaimat, így maradt a szócséplés, és az elhintett titok, melyre soha, soha nem adok választ Asmodeusnak. Hadd egye meg a fene a találgatásban - mert nagy úr talán, de a kíváncsiság még nála is nagyobb...
❖ Megjegyzés: Razz
it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Mostly in your dreams, or in your bed
Karaktered arca :
Ian Somerhalder
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Hello, son-in-law
Oké, ez a kis összeröffénes határozottan kezdett szórakoztatóvá válni. Kedvem lett volna hangos nevetésben kitörni, ezáltal Alec tudtára adva, hogy mekkora egy bolond is ő. De most komolyan! Igaz, hogy nem tartott volna túl sokáig kinyomoznom, hogy kicsoda Magnus rejtélyes fiúja, de ha büszke volt magára azért a cselekedetéért, hogy elárulta nekem a nevét, akkor csak sajnálni tudtam. Lehet, azt hihette, ezáltal megspórolt jó pár áldozatot, de mi volt a garancia arra, hogy én ettől függetlenül nem fogok mondjuk a családja után menni? Elvégre, mégis csak démonból voltam, a szenvedésben és pusztításban leltem örömömet. És ha mindezzel csak még nagyobb fájdalmat okozhattam a fiamnak, akkor gondolkodás nélkül képes lettem volna legyilkolni az egész Lightwood családot. Vagy valami ördögien zseniális tervet kieszelni, kelepcébe csalni őket, és aztán kizsarolni Magnusból a halhatatlanságát. Mert ha nem hajlandó ezt megtenni, akkor megölöm a drágalátos Alecjének a családját, aki biztosan ezután megutálná a fiamat. Ó, a szerelmi drámák voltak a kedvenceim mindig is!
- Valóban? – kérdeztem tőle gúnyosan mosolyogva, miközben egy mindentudó pillantást küldtem felé. – Mondd csak, a húgod, Isabelle feldolgozta már a drága, kicsi Max halálát? Vagy még mindig őt gyászolja? Szeretnéd, ha vígaszt nyújtanék a számára? Tudod, eléggé értek a testi örömökhöz. – Egy kaján vigyor jelent meg az ajkaimon, amivel kicsit sem lepleztem, hogy mire is gondoltam pontosan. Biztos voltam benne, hogy a kis Lightwood lány lázadni próbálna, ellenszegülni, mindenki elég tüzes tudott lenni ilyen helyzetekben, de hát én mindig mindenkit megszerzek magamnak. Aingealt is megkaparintottam, pedig ő sem volt egy könnyű eset!
- De még mennyire, hogy meglátjuk – válaszoltam neki öntelt, szórakozott hangnemben. Valóban jól mulattam az árnyvadász viselkedésén. Úgy viselkedett, mintha le tudott volna győzni, vagy egyáltalán komolyabban megsebesíteni. Ha tényleg az életére kívántam volna törni, akkor már rég alulról szagolná az ibolyákat, de egyelőre még nem voltak ilyen szándékaim, csak szerettem volna egy jót szórakozni vele. Megkínozni, az élet és halál között húzódó határhoz sodorni, és aztán itt hagyni őt, persze, egy-két jól címzett üzenet elküldése után.
A következő támadását könnyedén kikerültem, s ugyan hagytam, hogy a szeráf a vállamba fúródjon, de ezt az apró fájdalmat kárpótolta az, amit Alec érezhetett abban a pillanatban, hogy eltörtem a csontjait az alkarjában. Éreztem, hogy mennyire fájt neki ez, s már csak hab volt a tortán a törött orr is. Nagyon jót lakmároztam mindebből, s igaz, hogy annyi lélekjelenléte még volt, hogy a kardját kitépje a vállamból, némileg kiszélesítve a sérülésemet, de ezt nem igazán éreztem meg. Nem mondom, hogy nem okozott fájdalmat, de már átéltem ennél sokkal nagyobb kínokat is, úgyhogy megtanultam, hogyan kell kezelni ezeket az érzelmeket.
Rezzenéstelen tekintettel néztem le a vállamra, és csalódottan állapítottam meg, hogy az egyik kedvenc dzsekim tönkrement. Nem örültem ennek, kicsit sem, s igaz, hogy én voltam az, aki először feláldozta a vállát, de az még nem lett volna nagy lyuk a ruhámon, de ez, ami most volt, határozottan nagy volt. Nekem pedig ez kicsit sem tetszett.
- Tönkretetted a kedvenc dzsekimet, Alec – csóváltam meg rosszallóan a fejemet, miközben elkezdtem kibújni belőle. – Ezért büntetés jár, ugye tudod? – villantottam rá egy ördögi mosolyt, majd mielőtt teljesen talpra tudott volna kászálódni, a képébe dobtam a kabátomat, majd még azelőtt, hogy ő meg tudott volna szabadulni tőle, én már ott is voltam előtte, és erősen gyomorszájon rúgtam. Ha visszaesett a földre, ha nem, én elléptem tőle, és ráérősen kezdtem el sétálgatni körülötte, mintegy arra várva, hogy összeszedje magát, és ismét játszhassunk egy kicsit. Amikor a terveimet illetően kezdett el kérdezősködni, csak ártatlanul megvontam a vállamat.
- Abban mi volna a szórakoztató, ha már most elárulnám a terveimet? – kérdeztem tőle széles vigyorral az arcomon, kicsit sem rejtve véka alá, hogy mennyire élveztem a felsőbbrendűségemet vele szemben. A beszélgetésünket azonban félbeszakította Alec telefonjának a csörgése, amire ugyan láthatóan nem reagáltam semmit, mintha meg sem hallottam volna, de a fejemben azonban kezdett összeállni egy terv, aminek a kivitelezését már alig vártam.
Végül a kis árnyvadász nem okozott csalódást, ugyanis nem törődve a fájdalmával, ügyetlen balkezében a kardjával támadt nekem. A rúnái még mindig aktívak voltak, így a szúrásai erőteljesek és gyorsak voltak, de nekem nem okozott különösebb gondot mindet kikerülni. Amikor a fegyverét a magasban hagyta, bevallom, nem számítottam a gyomorszájon rúgásra, de ha nagyon akartam volna, ezt is ki tudtam volna védeni, a hangsúly azonban azon volt, hogy ha akartam volna. De nem akartam. Úgyhogy a rúgása találatba érésekor fájdalom torzította el a vonásaimat, úgy téve, mint akinek valami istentelen fájdalomban van része. Persze csak színjáték volt ez is, így mielőtt Alec visszahúzhatta volna a lábát, én megragadtam azt.
- Csak vicceltem – húztam ördögi mosolyra az ajkaimat, miközben arcomon nyoma sem volt az előbbi fájdalomnak, amit a rúgása okozott, majd nagyot roppantottam a lábán, újabb csontokat törve el, ennyivel azonban nem úszta még meg. Rántottam rajta egyet, hogy közelebb legyen hozzám, majd mielőtt lefejeltük volna egymás, megragadtam az egyik kezemmel a torkát, és annál fogva erősen a földbe döngöltem őt. A hangos koppanás még nekem is fájt egy pillanatra, de hát arról azért tettem, hogy ilyen egyszerűen ne veszítse el az eszméletét. Még nem szórakoztam ki magam vele, és elég gyenge teljesítményre utalt volna az, ha ennyi után a földön maradt volna.
A kezemet végül elvettem a torkáról, és helyette a lábamat szorítottam oda, elzárva a levegő útját, de annyira még kapott levegőt, hogy ha akarjon, ki tudjon bökni még valamit.
- Csak ennyit tudsz, árnyvadász? Igazán csalódott vagyok – csóváltam a fejemet, mintha tényleg ez lett volna a legnagyobb bajom. Valójában erre az eredményre számítottam, sőt, az lett volna a meglepő és gáz rám nézve, ha ez a kis mitugrász képes lett volna tényleg felvenni velem a versenyt, de hát, mindig is szerettem drámaian előadni a dolgokat. Komolyan, ha ember lennék, tuti színi pályára mentem volna.
❖ Megjegyzés:  ❖ Szószám: 946
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Don't you dare look at him in the eye as we dance with devils tonight
Talán tényleg nem gondoltam Asmodeusra a ma este lehetséges veszélyforrásaként. Nem azt mondom, hogy mióta Valentine és Sebastian is meghaltak, óvatlanabb lettem, viszont Magnussal sikerült végre helyre hoznunk a kapcsolatunkat, és ez a vérfarkasos ügy is teljesen hétköznapi bevetésnek látszott. Nem pont ilyen helyzetben jutott volna eszembe a démon, akit igyekeztem mindig bedobozolni az agyam egy hátulsó kis szegletébe. Tologattam magam előtt, mint valami ráérős tennivalót, és eszembe sem jutott, hogy foglalkozzak vele. Hiszen minden nyom nélkül felszívódott... Elsőre legalábbis ezt hittem. Utólag belátom, nagy hiba volt. Ahogy előttem termett, ösztönösen hátrébb léptem egyet, megpróbálván kilökni a személyes teremből, ahol nem fogadtam túl jól a jelenlétét. Nem esett jól, hogy az orrom alá dörgölte a hibámat, de megacéloztam magam és lenyeltem. Lightwood vagyok, elfogadom a tetteim következményét, azt pedig egy percig sem bántam meg, hogy elárultam a nevemet.
- Ugyan, a Pokol egyik hercegéről beszélünk - csóváltam meg a fejem. - Mégis meddig tartott volna kinyomoznia, ki vagyok? És miféle áldozatok árán?
Ebben a témában kifejezetten előrelátó voltam akkor éjjel. Az kéne még, hogy eljusson a családomhoz vagy a barátaimhoz, miközben utánam szimatol. El akartam kerülni a felesleges áldozatokat és őszintén hittem benne, hogy kész vagyok szembenézni vele. A két mondén halála pont ezért érintett olyan rosszul; mint egy gyomros, amire nem lehet felkészülni. Nem mondom, hogy nem hozzák rám a frászt a szavai. Én még csak nem is vagyok olyan nagyszájú, mint Jace, aki felesleges szövegeléssel próbálja leplezni a megingását. Inkább komor hallgatásba merültem és tudatosítottam magamban, hogy ez az este fájni fog. Nagyon. De nem annyira, hogy belehaljak, és az, hogy a démon ennyire lebecsül, még előnyömre is válhat.
- Meglátjuk - feleltem végül röviden és tömören, megforgatva a kezemben a szeráfot. Jó kiképzést kaptam, egyre csak ez járt a fejemben, ahogy figyeltem, hogyan kezd el körözni. Már nem tápláltam naiv illúziókat azt illetően, hogy elpusztíthatom, de abban bíztam, talán megsebesíthetem őt annyira, hogy meghátrálásra bírjam. Így vagy úgy, de nem leszek könnyű falat.
Nem is húztam tovább az időt, egyből támadásba lendültem. A penge ugyan a vállába fúródott, de ahogy megragadta a kezem és rántott rajta egyet, elviselhetetlenül éles fájdalom hasított a karomba. Végigfutott az egész testemen és rögtön féltérdre kényszerített. Néhány pillanatra kifehéredett körülöttem a világ és a fülem is csengeni kezdett. Fogalmam sem volt, mi történt, csak hogy ilyen fájdalmat rég nem éreztem - egyedül talán csak a Lyn-tavi incidens során. Ujjaim ernyedten zuhantak le a szeráf markolatáról, és mire összeszedhettem volna magam, az ökle az arcomba csapódott. Megtántorodtam, elmosódott, fényes pacákon kívül semmit sem láttam. Fémes ízt éreztem a számban, nem fogtam fel, hogy az orromból szivárgó vérből ered.
Amíg még tudatomnál voltam, bal kezemmel megragadtam a szeráf markolatát, szinte vakon, és oldalirányú rántás kíséretében kitéptem a vállából, szélesebbé tépve a sebet. Minden erőmre szükségem volt hozzá, a következő pillanatban pedig már el is lökött magától, de legalább a kardom nálam volt, és reméltem, okoztam egy kis fájdalmat. Az oldalamra estem, sérült jobbomat a hasamhoz szorítva billentem a hátamra. A fájdalom vad, erős hullámokban tört rám. Összeszorítottam a szemem és igyekeztem kizárni, de ott lüktetett az egész karomban, vállamban, minden porcikámban. Asmodeus hangja rántott vissza a valóságba.
A hasamra fordultam, négykézlábra lökve magam. Kézfejemmel megtöröltem az orromat, de a vérzés ennyitől nem állt el, azt pedig nem akartam kipróbálni, a démon hagyna-e időt egy iratzére. Talpra vergődtem, bal kezemben szorongatva a szeráfot. Az íjat el is felejthettem, de egy kezem és fegyverem még mindig volt. Csak ne szédülnék ennyire!
- Mit vár Magnustól? - kérdeztem kissé zihálva. A jobb karom valami eszméletlen módon fájt. - Hogy fülét-farkát behúzva meglapul? Vagy megy az életünkért könyörögni? Mik a tervei vele?
Találhatott volna más és jobb szórakozási módot is a saját gyermeke kínzásánál, kockáztatva azt, hogy árnyvadászok és boszorkánymesterek földjén járkáljon, célpontot csinálva magából. Nyilván volt valami nagyobb terve, melynek Magnus csak egy egészen kis részét alkotta. Nem mintha annyira érdekeltek volna a tervei, de azt reméltem, amíg beszél, addig sem támad, és ezzel nyerek néhány plusz percet, hogy összeszedjem magam.
Összerezzentem, ahogy a temető csendjében megszólalt a mobiltelefonom. Hát persze, Jace, futott át a fejemen, és bele sem mertem gondolni, ő vajon mit érezhetett az elmúlt pár percben. Biztos nem azt, mint én. Akár megzavarta Asmodeust a hang, akár nem, újból nekirontottam, ezúttal szemből, a gyomrát célozva be a karddal. Igyekeztem a sérült karomat a hasamhoz rögzítve, stabilan tartani, de még a legapróbbnak hitt mozdulatoktól is könny szökött a szemembe és levert a víz, az orromról nem is beszélve. Ennek ellenére a rúnáim még hatottak, a fájdalomhoz képest gyors és erős szúrásokkal, döfésekkel, csapásokkal ostromoltam Asmodeust, aztán az egyik után a magasban hagytam a kardomat, és a térdemet felrántva gyomorszájon rúgtam.
❖ Megjegyzés: ouch
it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Mostly in your dreams, or in your bed
Karaktered arca :
Ian Somerhalder
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Hello, son-in-law
Alec egyből felvette újra a biztonságot távolságot közöttünk, ahogy meghallotta a hangomat, de ez nem is igazán foglalkoztatott, inkább az zavart, hogy az ellenséges viselkedését nem volt képes félretenni, hiába magyaráztam el neki szépen, hogy ennek mi lesz a pontos kimenetele – őt ez nem hatotta meg, helyette inkább fegyvert váltott. Nem mintha a szeráfpengéjével jobban meg tudott volna sebezni, de hát, ki voltam én, hogy szertefoszlassam az illúzióit? Majd megtudja ő is, ha eljön az ideje.
Hangosan felnevettem, amikor azzal jött, hogy ő bizony nem fog úgy táncolni, ahogy én fütyülök, mert hát, ha nem is akarta bevallani, de valójában pontosan ezt tette. Minden az én kedvem szerint történt, hiába hitte azt, hogy ő más volt. Hogy ő képes megállítani engem, vagy ellenszegülni.
- Ugyan, Alec, hát ilyen ostoba vagy, hogy nem látod, minden pontosan úgy történik, ahogy én akarom? – kérdeztem tőle gúnyosan mosolyogva. – Nem akartalak emlékeztetni, de pontosan te voltál az, aki elárulta a nevét nekem, pedig tudhattad, hogy ez milyen következményekkel jár, ha ekkora szakértője vagy a démonoknak. Arról nem is beszélve, hogy ide jöttél a temetőbe, pedig biztos vagyok benne, hogy sejtetted, csapda lesz. Vagy komolyan azt hitted, hogy teljesen véletlenül pontosan akkor hívja fel valaki a te csapatodat egy halott meztelen nő miatt, amikor a vérfarkasok elszabadultak, és te kint vagy? – magyaráztam neki gúnyosan, miközben a fejemet ingattam. – És tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdeztem tőle, miközben hirtelen előtte termettem, és oda hajoltam a füléhez, mintha valami bizalmas információt kívántam volna megosztani vele. – Tudom, hogy el akarnád titkolni Magnus előtt a kis találkozónkat, mert nem akarod, hogy azzal jöjjön, ő megmondta, hogy veszélyes vagyok, hogy nem kellene feleslegesen hősködnöd. Épp ezért teszek arról, hogy a fiam rájöjjön, mi ketten igen szorosan ismeretséget kötöttünk – fejeztem be mondandóm, majd egy önelégült mosollyal elhajoltam tőle, és elkezdtem körözni körülötte, mint egy ragadozó madár, aki épp az áldozatára készült lecsapni.
Amikor arról kezdett el magyarázni, hogy mi démonok miben leljük örömünket, megálltam, és érdeklődve figyeltem, ahogy ezúttal ő volt az, aki körözni kezdett. Veszélyben kellett volna éreznem magam? Ugyan kérlek! Lehet, hogy Alec Lightwood volt, és lehet, hogy az átlaghoz képest ügyes árnyvadász volt, de én sem most jöttem le a falvédőről. Léteztem már akkor is, amikor még csak az első emberpár taposta a földet, sőt, még jóval előttük hozott létre Isten. Ha Alec azt hitte, majd pont ő képes lesz megállítani engem, akkor nagyon is tévedett.
- És azt hiszed, majd pont te leszel az, aki képes véget vetni az életemnek? – kérdeztem tőle gúnyosan, miközben egy leereszkedő mosolyt küldtem felé. Ostobább volt ez a fiú, mint azt bármikor gondoltam volna! De pontosan ez az önteltsége lesz az, ami majd a vesztét okozza – csak úgy, mint az összes többi árnyvadász esetében.
Végre valahára rájött Alec is, hogy mi célom volt vele, amiért megérdemelt volna egy tapsot, de tényleg, már kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog rájönni, kicsoda is Magnus legnagyobb gyengéje. Mert gondolhatja magát bármilyen erősnek is, mégis csak Asmodeussal állt szemben… Örülhet, hogy nem kívántam egyelőre véget vetni az életének, mert így valamennyivel tovább élheti a szánalmas kis életét.
Mindentudó pillantással illettem, miközben egy másodpercre sem vettem le a tekintetemet Alecről. Pontosan tudtam, hogy mire készült, elvégre, gáz is lett volna, ha nem tudtam volna, mi a saját gyengepontom. Nem is tudom, hova gondolt ez az árnyvadász… Hogy majd nem fogom tudni, hol akar megtámadni? Kész röhej…
Mindenesetre, nem lőttem le előre a poént, hanem szabadabban hagytam a bordáimat, hogy Alecnek úgy tűnhessen, könnyedén célba találhat, de persze mindezt úgy csináltam, mintha valójában megvédeni akartam volna, éppen csak elfeledkeztem arról, hogy egy bizonyos szögből akadálytalanul be lehetett volna szúrni oda. Amikor pedig lendült felém a penge (most gyorsabban, mint előtte, amiből arra következtettem, hogy aktiválta valamelyik rúnáját), én is mozdultam. A szeráf útjából az utolsó pillanatban tértem ki, viszont hagytam, hogy a vállamba szúródjon, cserébe azért, hogy megragadhassam Alec kardforgató karját, és egy erőteljes szorítás kíséretében összeroppanthassam az alkarjában a csontokat. Ha jól tudtam, akkor ez volt az emberek esetében az egyik legkellemetlenebb törési fajta, ami a legnehezebben gyógyult, sőt, még operációt is igényelt. Számomra viszont nem ez volt a mérvadó, hanem az, hogy így jóformán lehetetlenné tettem számára a további harcot.
Gúnyos mosoly telepedett ajkaimra, ahogy a fiúra néztem, majd mielőtt elengedtem volna, a másik kezemmel még behúztam az arcába is egyet, és azt hiszem, az orra is betört. Elégedetten löktem őt hátra, majd amikor már nem volt közvetlenül előttem, kihúztam a pengét a vállamból, és azt is eldobtam.
- Na, Alec, van még kedved egy kis harchoz? Tudod, én még csak most kezdek bemelegedni – néztem rá önelégülten, miközben letagadni se tudtam volna, hogy mennyire is kedvemet leltem a szenvedésében, a tehetetlenségében. Ó, de még mennyire szórakoztató volt!
❖ Megjegyzés: Veled Twisted Evil ❖ Szószám: 782
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Don't you dare look at him in the eye as we dance with devils tonight
Korábban még soha nem volt dolgom olyan démonnal, mint Asmodeus. A Pokol Hercegei csak ritkán teszik be a lábukat New York-ba, és bár többször is előfordult már, még soha nem álltam szemtől szemben eggyel sem, főleg nem ilyen bizarr helyzetben, teljesen egyedül. Ilyen érzés lehet, amikor a tankönyvi leckék életre kelnek. Csakhogy nekem nem szabadott az Intézetben tanultakon gondolkodnom, arra kellett koncentrálnom, ami a szemem előtt zajlott éppen, nehogy elmulasszam bármilyen rezdülését, melyből kikövetkeztethetném, mire készül, mi lehet a következő lépése. Csakhogy elég nehéz volt ébernek maradni, ha közben láthatóan azért fecsegett, hogy az idegeimet húzza. Eleve nem szerettem, ha valaki sokat beszél, vagy mellébeszél, ő pedig mesterien ötvözte e két borzasztóan idegesítő tulajdonságot, hogy a végeredmény valami olyasmi legyen, amitől szívem szerint kitéptem volna az összes hajamat.
Míg ő szent beszédet tartott arról, hogy nekem fogalmam sincs, mit keres itt, addig én azon gondolkodtam, tudnám-e értesíteni a társaimat úgy, hogy ne vegye észre. Hárman mégis csak nagyobb eséllyel lépnénk fel ellene. A headsetem mikrofonját azonban be kellett kapcsolni, és mivel mindkét kezem foglalt volt, képtelen lettem volna feltűnés nélkül kivitelezni a mozdulatot. Talán jobb is így, épp elegen haltak már meg ma éjszaka. Asmodeus nem akart megölni, így ha nem bukkan fel más, nem kell tetéznünk a létszámot.
Döntenem kellett, és a támadás mellett döntöttem. Útjára engedtem a nyílvesszőt, bár felkészültem rá, hogy az elsővel nem érek el találatot. A démon emberfeletti gyorsaságára azonban nem számítottam, ugyanis alig nyúltam volna a következő vesszőért, eltűnt a szemem elől, és a következő, amit hallottam, az az érces hangja volt, közvetlenül mögöttem. A vér is megfagyott bennem egy pillanatra, szembe fordultam vele, hátrébb szökkenve kettőt, hogy újból célba vegyem. Hagytam azonban, hogy az íjam eltűnjön a kezemből, és előrántottam a combomhoz erősített szeráfpengét.
- Tényleg azt hiszi, hogy úgy fogok táncolni, ahogy egy démon fütyül? - vetettem oda önhitten, de hát a felsőbbrendűség a nephilim vérrel, a makacsság pedig a Lightwood névvel járt együtt. Egyiket sem írhatta felül a félelem, ugyanakkor mindkettőt táplálta az adrenalin. - Ha nem tudnám, miért jött ide, nem akarnám elpusztítani. Nem szokásom belemenni démonok játékaiba - tettem még hozzá. Hiszen pont a jövetelének a célja nyújtotta a legfőbb motivációt. Magnus talán tudja őt kezelni, vagy csak nincs elég bátorsága szembe szállni vele, hiszen mégis csak a véréből született, de nekem ez volt az életem, és arra tettem fel, hogy harcoljak, amikor mindenki más elmenekülne. A démonoknak mindig csak egyetlen céljuk van, az pedig a káosz - mindegy, hogy kisebb démon vagy Pokol Hercege, nem kételkedtem Asmodeus motivációjában. Abban igen, milyen módon szeretné mindazt megvalósítani.
- Hallottam, hogy a démonok gyakran azért nemzenek utódokat, hogy később elvehessék azok halhatatlanságát. Azt is hallottam, hogy a démonok az érzelmekből táplálkoznak. Minél nagyobb káoszt teremtenek, annál jobban élvezik a lakomát - igyekeztem kizárni a fejemből a tényt, hogy démonnal állok szemben, és emberi külsejére koncentrálni. Lassan csúsztattam oldalra a lábam, talpam alatt sercegett a fű és az avar. Óvatos félkört kezdtem el leírni Asmodeus körül, miközben védtelenül hagyott támadási felületek után kutattam a testén, idegesen forgatva a szeráfot az ujjaim közt. - Ezért jött ide, nem igaz? Káoszt teremteni, az érzéseinkkel játszadozni, halálra gyötörni Magnust, aztán learatni a munkája gyümölcsét. Talán ez régebben működött, de...
Lógva hagytam a mondatot a levegőben. De Magnus most már egy árnyvadásszal jár. Démon vagy sem, nem akartam ilyesmit beismerni az apja előtt, habár valószínűleg számára már rég egyértelmű volt. Jobbommal a földön fekvő áldozatok felé böktem. Szabad kezemmel előhúztam az irónomat a zsebemből, és anélkül, hogy odanéztem volna, aktiváltam az egyik rúnámat. A tekintetemet le sem vettem Asmodeusról közben, nem akartam, hogy előnyt kovácsoljon a figyelmetlenségemből. Lehet, hogy nem akart megölni, de attól még simán megszabadíthatott volna néhány végtagomtól. Jobb elkerülni az ilyesmit.
- Ezért rendezte meg ezt az... egészet. Ezért csalogatott ide, hogy ezzel is Magnust kínozza. Talán nem fog megölni még, de eléri, hogy szenvedjen, hogy rettegjen. Miattam. - felszakadt belőlem egy nagy sóhaj, még a merev tartásom is beleremegett. Sosem hittem volna, hogy valaha gyenge pontja leszek bárkinek is, és ahelyett, hogy erősíteném, csak elgyengítem. Pontosan ezért kellett véget vetnem ennek az egésznek. Naivan úgy hittem, képes vagyok rá, hiszen volt hozzá fegyverem és végigcsináltam a kiképzést. Csak gyorsabbnak, éberebbnek és erősebbnek kellett lennem Asmodeusnál. Nos, mindháromra van rúnám.
Amint elértem a lassú oldalazásban körülbelül a negyven fokos szöget, oldalirányban a démonnal, pillanatnyi rálátást engedve a bordáira, rögtön támadásba lendültem. Kiugrottam felé, szeráfpengémmel oldalirányú csapást mérve rá szemből, a célom pedig a bordák áttörése volt. A gyorsaság rúna izzott a karomon, éreztem az erőt és a lendületet a mozdulatomban. Muszáj volt célt érnem!
❖ Megjegyzés: akkor most mégis mivel üssük el az időt? o.o
it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Mostly in your dreams, or in your bed
Karaktered arca :
Ian Somerhalder
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Hello, son-in-law
Ha Alec azt hitte, hogy különösebb érzelmet, netalán halálfélelmet fog kiváltani belőlem az, hogy a nyílvesszőjének a hegyét kellett bámulnom végig a beszélgetésünk alatt, akkor bizony nagyon is tévedett. Igazából, a legszórakoztatóbb az volt, hogy azt hitte, azzal a kis játékszerrel árthat nekem. Mert hiába volt veszélyes a démonokra nézve az árnyvadászok összes fegyvere, ő úgy szegezte nekem az övét, hogy tudjam, számolnom kell a veszéllyel, meg azzal, hogy ki akarja lőni rám. Nekem pedig, mivel jó megfigyelő képességekkel rendelkeztem, nem igazán esett volna nehezemre félreállni az útjából. Egyelőre azonban nem kívántam kimutatni ily módon a fogam fehérjét, meg alapjáraton sem azért érkeztem ma este ide, hogy eltegyem őt láb alól. Ó, de még mennyire, hogy nem! Elvégre abban nem lett volna semmi szórakoztató, és Magnus is túlságosan is rövid ideig szenvedett volna… Nem, én ennél többre vágytam.
Szerencsénkre a kis árnyvadászocska emlékezett rám, meg a legutóbbi találkozónkra (igaz, hogy is felejthetett volna el egy olyan arcot, mint az enyém!), így azt is tudhatta, hogy a szándékaim nem éppen a legtisztábbak voltak. Az viszont igen is sértett, amiért félbeszakította a monológomat, mondván, hogy mellébeszélés volt csak. Nem igazán tetszett ez nekem, ő is el akarta rontani a szórakozásomat, csak úgy, mint Magnus… Igen, most már értem, hogy miért szerettek ezek ketten egymást annyira…
- Alec, Alec – csóváltam meg a fejemet, mintha egy kisgyerek lett volna, akit éppen megszidni készültem. – Tudod te valójában, hogy miért jöttem ide, éppen csak beismerni nem akarod. Csaknem félsz? – küldtem felé egy gúnyos félmosolyt, miközben jól tükröződött a szemeimben, hogy mennyire is élvezem a szituációt. – És nem, mielőtt arra gondolnál, hogy megölni akarlak. Elvégre… gondolj csak bele. Ha ezt akartam volna, akkor nem bajlódtam volna ennyit a tökéletes fogadtatásoddal, sem azzal, hogy megbizonyosodjak arról, hogy felismersz-e engem. Bár igen, tagadhatatlanul szeretek az áldozataimmal játszani, de ha már most a halálodat kívánnám, nekem elhiheted, hogy már rég az a fejetlen férfi mellett hevernél hasonlóan kegyes állapotban – magyaráztam neki, kizárva a kézen fekvő lehetőségeket, amiért itt lehettem most. Azt akartam, hogy ő mondja ki, elvégre abban semmi vicces nem lett volna, ha én rágok a szájába mindent. Látszólag azonban Alecet annyira mégsem foglalkoztatta az érkeztemnek a miértjei, mert eldöntötte, hogy végez velem – láttam a tekintetében.
Ezt látva csalódott arcot vágtam, majd ismét megcsóváltam a fejemet, miközben ő azzal jött, hogy megszegtem a Törvényt bla bla bla… Mintha a Klávé bármit is tudott volna tenni ellenem. Elvégre, úgy jártam-keltem a pokol és föld között, mintha csak a szomszédba ugrottam volna át, és ha Edomban voltam, az árnyvadászok pedig utánam jöttek volna, nos, ott egyértelműen én voltam az úr. A Földön meg nem tudtak elkapni, arról nem is beszélve, hogy ez családi ügy volt, elég ostobának kellett volna lenniük ahhoz, hogy beleavatkozzanak az egyik Pokol hercegének a magánügyeibe. Ha mégis így volt, én minden kihívást szívesen elfogadtam.
Amint Alec eleresztette az első nyílvesszőt, én csak öntelten mosolyogva álltam egy helyben, mintha arra vártam volna, hogy az belém repülve megsemmisítsen. De persze mielőtt ez megtörténhetett volna, megállítottam az időt, amikor pár centire volt tőlem az, s nemes egyszerűséggel Alec mögé sétáltam. Amikor újra minden a normális kerékvágásban ment, az árnyvadász már csak hűlt helyemet láthatta, én pedig közel hajolva hozzá a fülébe súgtam.
- Ennél azért több kell az én legyőzésemhez, fiúcska – mondtam neki, miközben végig beképzelt mosoly virított az arcomon. Ahogy befejeztem a mondatot, elhajoltam tőle, és lassú léptekkel sétálni kezdtem. Teljesen ráérősen viselkedtem, de hát én nem is siettem sehova, ellenben Aleckel, aki nagyon úgy tűnt, hogy rohan valahova – ha a végzetébe akart, akkor volt egy rossz hírem: ha kínzásról volt szó, akkor végtelen türelemmel rendelkeztem.
- Mit szólnál ahhoz, drága Alec, ha csak átugornánk azt a kevésbé izgalmas részt, hogy te megint nekem támadsz, én azt is kikerülöm, mígnem feladod a küzdelmet, mert hát, be kell ismerned neked is, hogy engem nem győzhetsz le. Ehelyett inkább térjünk vissza az ennél sokkal érdekfeszítőbb témánkhoz, egészen pontosan ahhoz, hogy én mit keresek itt. Tudod, az előbb elég csúnyán félbeszakítottál, de tényleg őszintén érdekel a véleményed, ha megkaptam rá a választ, lehet, hogy még el is megyek… - tettem hozzá még némileg elgondolkodva. Persze, igazából eszem ágában sem volt ilyen egyszerűen lelépni, de hát minden bizonnyal tudta ezt ő is. Nem tűnt olyannak, aki egyből bekapja a csalit, no meg olyannak sem, aki hallgat a józan ész szavára. A fejébe vette, hogy végez velem, hogy végezni tud velem, és tartottam attól, hogy ezt az elképzelését csak a saját vérében fürödve tudtam volna szertefoszlatni. Ami, végül is, nem is volt olyan rossz ötlet! A halált persze ilyen könnyedén nem kívántam megadni neki.
❖ Megjegyzés: Áh, az sajnos otthon maradt, majd legközelebb ❖ Szószám: 760
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Don't you dare look at him in the eye as we dance with devils tonight
Már azelőtt tudnom kellett volna, hogy idejöttem. A telefonhívásnál. Amikor szétváltunk a többiekkel. Amikor megpillantottam a sírkő mögül kilógó lábakat. Az apró, figyelmeztető jelek szinte az arcomba üvöltöttek az elmúlt órában, én mégsem vettem észre belőlük semmit. Elhittem, hogy talán csapda, de eszembe sem jutott, kinek a csapdája lehet. Így amikor a nyílvesszőm hegye ismerős arcon pihent meg, ledöbbentem, ugyanakkor a lelkem mélyén képzeletben a homlokomra csaptam: hát persze! Hogy lehettem ennyire ostoba?
- Asmodeus - közöltem a hatás kedvéért, bár egészen nyilvánvaló volt, hogy ő az. Nem mondanám, hogy külsőre Magnus bármijét is örökölte volna a sármján kívül, de valahogy mégis csak sütött a hasonlóság. Talán a sötét haj és a mindig fényesen csillogó szempár miatt. Csak hogy míg Asmodeus tekintetében gonoszság és kegyetlenség ragyogott, addig Magnuséban sokkal lágyabb, gyengédebb érzelmek. Tehát végeredményben semmiben sem hasonlítottak egymásra. Nem engedtem le az íjamat, rezzenéstelenül hallgattam a szavait, és közben azon gondolkodtam, mit keres a Pokol egyik hercege egy zsidó temető kellős közepén. Persze, ezen igazából gondolkodnom sem kellett volna - miattam jött. Csak Magnus meg ne tudja... Az Angyalhoz könyörgöm, teljesen mindegy, hogyan alakul a mai este, csak neki ne szóljon senki! Életem végéig hallgathatnám, hogy ő megmondta, és ez az eset remek táptalajt nyújtana álmatlan éjszakáinak. Amikor bemutatkoztam Asmodeus előtt, tudtam, hogy ez vár rám, és előbb-utóbb felkeres, hogy Magnust gyötörhesse. Ha nem is készültem fel rá, készen álltam szembenézni vele. Csak Magnusnak ne kelljen még... Hiszen pont ettől rettegett, és pont ettől intett óva ő is. Ha egy hajam szála is meggörbül ma este, azt sosem mosom már le magamról.
- Emlékszem - tettem hozzá tömören, nagyot sóhajtva. Hogy is felejthettem volna el?
Figyelmen kívül hagytam a nevemre vonatkozó kérdését, és csak ugyanazzal a merev, komor arckifejezésemmel bámultam rá. A hallgatás a legnagyobb fegyverem, bárhol, bármikor és bármeddig képes vagyok használni. Márpedig értelmetlen kérdésekre biztos nem adok értelmetlen választ, bármennyire is tűnik csábítónak a gondolat, hogy Magnus apjával beszélgethetek.
Nehezemre esett levenni róla a szemem, de a kíváncsiságom erősebb volt, így követtem a földre vezető pillantását, egészen a lábaim előtt heverő, újabb holttestig. Lehunytam a szemem, hátha azzal kizárhatom a látványt, de már mindegy volt. A démon tett róla, hogy könnyen megállapítható legyen: már meghalt. Összepréseltem az ajkaimat és mély levegőt véve igyekeztem nem foglalkozni a ténnyel, hogy ez a két ártatlan mondén miattam halt meg. A gondolat befészkelte magát a tudatom legmélyére és feszíteni kezdte a mellkasomat, de félre tudtam söpörni annyira, hogy ne vonja el a figyelmemet a jelenlegi helyzetről. Sikerült elnyomnom a bűntudatomat annyira, hogy ne zökkentsen ki teljesen, az arcom viszont sokkal komorabb és merevebb lett, ahogy dühtől szikrázó pillantásommal keresztüldöftem a démont.
Képtelen voltam tovább hallgatni idegőrlő monológját, mellyel láthatóan a türelmemet és az idegrendszeremet tesztelte, így hát közbevágtam.
- Hagyjuk a mellébeszélést! Mit akar, miért jött ide?
Hiszen ha meg akart volna ölni, már rég megtehette volna. Tudtam, hogy a démonok szeretnek játszani, ezért ostobaság volt gyors és kegyes halálban reménykednem. Nem hiszem, hogy érdeklődött volna irántam, ha nem Magnus fiúja lennék; őt akarta kínozni, ezt pedig nem hagyhattam. Gyűlölném magam érte, ha ilyen könnyen engedném. Az első találkozás alkalmával talán még nem volt elég megalapozott okom rá, plusz összezavart az, hogy Magnus apjáról van szó, most azonban semmi akadályát nem láttam annak, hogy végezzek vele. Megölt két mondént, és láthatóan ördögi célok vezérelték, pedig legutóbb figyelmeztettem, hogy démonok számára a Föld tiltott terület.
Elhatároztam, hogy végzek Asmodeussal.
Óvatosan megkerültem a mondén férfi testét, de közben le sem vettem a szemem a démonról. Lejjebb ereszkedett a nyílvesszőm hegye, pontosan Asmodeus mellkasát célozva be, a csigolyák találkozásának trükkös pontját, mely tudtommal a legsebezhetőbb pont démonok esetében. Magabiztosan feszítettem hátra a vesszőt tartó könyökömet, hiszen tudtam, ilyen közelről sosem vétem el a célt. Más kérdés, hogy mégis csak a Pokol legnagyobb démonja állt velem szemben.
- Nem maradhat tovább ezen a Földön. Több ponton is megszegte a Törvényt. A Klávé nevében... - Nem fejeztem be, egyértelmű volt a büntetése, és az is, hogy én fogom rá kiszabni. Megfeszültek az izmaim, majd egyetlen mozdulattal útjára engedtem a vesszőt, mely a pillanat tört része alatt reppent ki Asmodeus felé. Nem vártam meg, célba ér-e, új nyilat kaptam elő a tegezből, az idegre illesztettem és kifeszítettem a járomcsontomig azt. A vessző tollazata csiklandozta az arcomat. Kivártam, az első vesszővel eltaláltam-e, és ha nem, kilőttem a következő nyílvesszőt is, azonban, ha valamilyen oknál fogva nem értem volna célt, akkor a szeráfpengémért nyúltam.
❖ Megjegyzés: legalább hoztál gyerekkori fényképeket Magnusról?
it's where my demons hide

avatar
❖ Bukott angyal
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Mostly in your dreams, or in your bed
Karaktered arca :
Ian Somerhalder
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



Asmodeus & Alec
Hello, son-in-law
Igazán szórakoztató volt a legutóbbi kis kiruccanásom, ami során Magnust is meglátogattam. Ő persze egyáltalán nem számított a megjelenésemre, úgy jöttem, mint a derült égből a villámcsapás, bár nem pusztítottam annyit, mint eredetileg szándékoztam. A fiammal egy jó kis beszélgetést hagytunk a hátunk mögött, még azt is lezsíroztuk, hogy legközelebb is beugrom hozzá, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, összemelegedjünk, ó, és persze azért, hogy megbeszéljük, milyen változtatásokat kell végrehajtani a lakását illetően – egyszerűen förtelmes volt az, ahogy kinézett.
A legjobb az egészben azonban mégis csak az volt, amikor egy árnyvadász, Alec Lightwood is megjelent, aki iránt a fiam szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplált. A viselkedésükből teljesen lerítt, hogy mennyit jelentenek egymás számára, én pedig jót szórakoztam magamban azon, hogy mennyire féltették egymást tőlem. Pedig, egyik sem jelentett rám igazi veszélyt, feleslegesen próbálták hát óvni a másikat, hisz ha azt akartam volna, már halottak lettek volna mindketten. Pont emiatt csak még viccesebb volt nézni őket.
Végeredményben tehát teljesen megérte elmennem a fiamhoz ennyi idő után, hisz, véleményem szerint, az egyik legfőbb gyenge pontját meg is találtam. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy nekem nem is kellett érte tennem semmit – besétált az magától az ajtón, és még az orromra is kötötte a nevét. Ha legalább az utóbbit nem tette volna meg, egy kis fejtörést okozott volna a személyazonosságának a felderítése, de hát ő a kezembe helyezett mindent, amit szükséges volt tudnom, így már csak annyi volt hátra, hogy a megfelelő tervet kitaláljam azt illetően, hogy hogyan csaljam tőrbe az árnyvadászt. Nem akartam elsietni a vele való játszadozást, mert Magnusnak minél több fájdalmat akartam okozni.
Amikor a legközelebb feljöttem New Yorkba, már volt egy kész tervem, bár az is igaz volt, hogy nem bonyolítottam túl a dolgot. Egyelőre még csak megismerkedni akartam az árnyvadászocskával, kiismerni őt, hogy tudjam, hol érdemes lecsapnom majd rá legközelebb. Itt tartottam most tehát, úton a zsidó temető felé. Szándékosan ezt a helyszínt választottam, mert tudtam, hogy itt biztosan nem fogja senki sem megzavarni a kettőnk kis találkozóját. Későre járt már az idő, és egy ember sem szokott éjnek évadján temetőkben kóborolni, kivéve, ha sírtolvaj volt az illető. De hát, tőlük nem tartottam, legfeljebb megölöm és belököm őket abba a sírba, amit éppen kifosztani szándékoztak. A temetkezési vállalkozóknak is megspórolnék ezzel egy sírkiásást.
A helyszín tehát megvolt, már csak azt kellett kitalálnom, hogyan csalogassam el ide őt. Az Intézet ajtaján nem kopogtathattam, mert nemhogy rögtön mindenféle árnyvadász fegyvert állítottak volna belém, de még csak a megszentelt föld közelébe se mehettem. Más megoldást kellett hát találnom. Annyi szerencsém volt, hogy sok jó informátorral rendelkeztem a városban, akiktől megtudtam, hogy teljesen véletlenül az én keresett személyem kijött megőrült vérfarkasokat hajkurászni, elvégre telihold volt. A csapdám fejben már készen is állt, már csak a kivitelezés hiányzott, na meg persze az, hogy Alec belesétáljon.
A tervem pedig egyszerű volt: elkaptam az első mondén nőt, aki szembe jött velem az utcán, majd nemes egyszerűséggel megöltem őt. Nem kegyelmeztem neki, egyből véget vetettem az életének, de ezúttal nem szórakoztam el vele, hisz nem ez volt a lényeg. A ruháitól megfosztottam, mert így feltűnőbb jelenség volt, majd behajítottam az egyik sírkő mögé. Tettem arról, hogy ne kerülhesse el a tapasztalt szemeket, de egy zöldfülű nem biztos, hogy kiszúrta volna. Pechemre – vagy szerencsémre? Kinek mi – pont meglátott egy másik mondén férfi, ahogy a nő hullájával bíbelődtem. Az első gondolatom nem is az volt, hogy jaj, rajtakaptak, hanem az, hogy most komolyan, ezek az emberek mégis mi fenét csinálnak ilyen későn egy rohadt temetőben? Mindenesetre nem foglalkoztam túl sokat ezzel a kérdéssel, hanem egyből elkaptam a férfit, mielőtt az meglóghatott volna. Eredetileg ő nem volt benne a tervemben, de ha már itt volt, nos, akkor jó hasznát vettem.
Nálam volt a halott nő telefonja, ezért bepötyögtem a megfelelő telefonszámot, és odaadtam a férfinak, hogy beszéljen a hívott féllel. A feladata annyi volt, hogy jelentse, látott egy meztelen nőt itt. Tudtam, hogy az árnyvadászok ide fognak jönni, így nem volt már semmi más hátra, minthogy hátradőljek, és várjam, ahogy a kisegér belesétál a csapdámba.
Órák is elteltek a telefonhívás óta, s hiába találtam fel magam ez idő alatt, de azért megkönnyebbülés volt, amikor meghallottam a fiú hangját nem messze tőlem. Ha jól saccoltam, pont a halott nőnél járt már, én pedig nem akartam őt jobban megvárakoztatni a kelleténél, ezért megjelentem jó pár lépéssel előtte.
- Lám, lám, hát ismét találkozunk, Alec?  - kérdeztem tőle ördögien vigyorogva. Kicsit sem rejtettem véka alá a gonosz szándékaimat, de hát, minek is kellett volna így cselekedjek, amikor az árnyvadászocska minden bizonnyal sejtette, hogy ez nem véletlen találkozás volt, mint ahogy azt is, hogy mi célból kerestem fel. – Szólíthatlak egyáltalán így? Vagy csak a bizalmasoknak szabad becézni? Mindenesetre, nem tudom, emlékszel-e még rám, tudod, nem is olyan régen futottunk össze Magnus lakásán, de ha gondolod, bemutatkozok még egyszer, bár, elég feltűnő jelenség vagyok, nem szokása senkinek sem elfelejteni – húztam öntelt vigyorra az ajakamat. – Asmodeus vagyok, személyesen, és én figyelnék a helyedben, hogy hová lépek – figyelmeztettem őt gyorsan, miközben lemutattam a földre a lába elé, ahol az a mondén férfi teste hevert, akivel telefonáltattam. – Fogadást kötöttünk egymással. Ő a fejét tette volna rá, hogy egy órán belül megérkezel, én meg mondtam, hogy nem fogsz. Persze nekem lett igazam – tettem hozzá mellékesen. – Úgyhogy gondoltam, megszabadítom a nyakát a fejétől – vigyorogtam Alecre kegyetlenül, s mintegy varázsszóra, a férfi feje el is gurult az élettelen testétől, ha Alec nem rúgott bele még ez idő alatt. – De, visszatérve a tárgyra, örülök, hogy így sikerült kettőnknek összefutni. Nem is sejtetted, hogy én fogok itt várni rád, igaz? – magyaráztam neki tovább ráérősen, miközben már a kezemet s karba tettem. – Most megkérdezném, hogy hogy tetszett a kis meglepetésem, de eszembe jutott, hogy nem kreatívodtam túl sokat a nő esetében, így utólag, már bánom ezt kissé…
Végül jobbnak láttam, ha inkább elhallgatok, és ördögi tekintetemet Alecen nyugtatom, miközben a reakcióját fürkésztem. Kíváncsi voltam, miképp fog reagálni a szavaimra, vagy úgy egyáltalán a jelenlétemre. Egyből nekem támad talán? Vagy megpróbál jó benyomást tenni bennem azért, mert Magnus apja voltam? Az esetében nem tudtam még, hogy mire is számítsak, így mindenre fel voltam készülve, bárhogy is döntsön.

❖ Megjegyzés: Megjöttem  Twisted Evil  forwinnie    ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 1014
it's where my demons hide

avatar
❖ Head of NY Institute
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
✯ new york institute
Karaktered arca :
✯ matthew daddario
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése




Asmodeus & Alec
to my future father-in-law

A küldetést sikeresen lezártuk, a belvárosban randalírozó vérfarkasok mindegyikét begyűjtöttük - a teliholdnak vége. Luke sokat segített, és bár senki sem sérült meg komolyabban, néhány farkast kénytelenek voltunk előállítani, akik nagyobb károkat okoztak egy-egy mondén épületen, járművön, vagy magán a tulajdonosán. Nekik valamilyen formában törleszteniük kell a Klávé felé. Miután elköszöntünk a falkától, a csapatommal visszaindultam az Intézetbe, ekkor kaptam egy telefonhívást az egyik emberünktől.
- Alec, kaptunk egy fülest, miszerint egy mondén látott egy meztelen nőt sérülten feküdni a Queens-i temetőben.
- Egy vérfarkas lehet. Megyek és megnézem - feleltem, majd bontottam a vonalat és a többi árnyvadászhoz fordultam, a telefont a farmerem zsebébe gyűrve. - Jól van, ketten velem jönnek, a többiek visszamehetnek az Intézetbe.
Kiválasztottam két önkéntest, és a csapattól leszakadva a temető felé vettük az irányt. Csupán néhány sarokra volt tőlünk. Jól ismertem az utat, hiszen Clary mondén barátját pontosan ebben a temetőben ásták el, hogy aztán vámpírként újjászülessen, feltéve, hogy képes kiásni magát a saját sírjából. Gyors, szapora léptekkel közelítettük meg a temetőt és annak két méter magas, vaskeretes kapuját. Az egyik nephilimet elküldtem a környéket szemügyre venni, a másikat pedig a temető déli csücskét átvizsgálni. Bekapcsoltam a telefonom bluetoothját és a fülemre akasztottam a headsetet, majd nekivágtam a temetőnek, elindultam a sírboltok között.
Késő este volt, a sötétség ugyan hátborzongató árnyakat festett körülöttem a tájra, de az éjjellátás rúnám még működött, így aztán nem zavartattam magam. Tompa kaparászást éreztem a gyomromban, a rossz előjel baljóslatú tüneteit; úgy éreztem, valami nem jó. Egyrészt miféle mondén járna erre éjszaka, másrészt hova lett, harmadrészt pedig a megérzésem azt súgta, jobb, ha óvatos leszek. Így is tettem, hangtalan, macskás léptekkel osontam előre, kissé rogyasztott térdekkel, kezem készenlétben a fegyverem markolata felett tartva. Tekintetem 180 fokban járta be a tájat, olykor pedig menetiránynak háttal haladtam, hogy a mögöttem lévő terepet is fedezni tudjam.
- A temető déli része tiszta - csendült fel a dobhártyámon Redwood hangja, mire megérintettem a kütyüt a fülemen.
- Csatlakozz Rosewayhez és járjátok körbe a környéket!
- Vettem.
Az ukáz kiadása után lekapcsoltam a headsetet és kiegyenesedve körbeforogtam. Nem láttam senkit és semmit, nyoma sem volt az állítólagos nőnek. Vagy téves riasztás, vagy magához tért és elmenekült, vagy éppen valaki szórakozik velünk. Már épp elindultam a kijárat felé, hogy csatlakozzam a többiekhez, amikor felfigyeltem valamire. Nem is olyan messze, az egyik terebélyesebb sírkő mögül meztelen lábak lógtak ki. Valamiért a legelső reakcióm az volt, hogy meglepődtem; nem gondoltam, hogy a bejelentés tényleg valós, tekintve, hogy a gyomromban pattogó feszültség ahelyett, hogy megszűnt volna, egyre csak tovább nőtt. De hát nem fordíthattam hátat a munkámnak, így a sír felé vettem az irányt.
- Hahó?
Lassú, megfontolt léptekkel közelítettem meg a sírboltot, nagy ívben megkerülve azt. Minden lépéssel egyre többet láttam a földön fekvőből, aki a bejelentésnek megfelelően nő volt, meztelen testét kisebb horzsolások és kosz borította. Amint azonban mellé értem, mereven eltorzult arc és a halál fémes bűze fogadott. A mocskosabb fajtáé. Egyből elrántottam a fejem, hogy ne kelljen szembesülnöm a látvánnyal, ujjaim közt pedig azonnal megjelent az íjam, melyre már fektettem is rá az első darab nyílvesszőt. Kifeszítettem a mellkasom előtt, egészen a járomcsontomig húzva az ideget, és célt keresve körbepásztáztam az esti szellőben susogó fákat, bokrokat, a sírkövek vetette, nyújtott árnyakat.
- Ki van itt?
Mert tudtam, hogy itt van, csak azt nem, hogy pontosan kihez beszélek.
it's where my demons hide

avatar
❖ admin
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


***
Sponsored content
it's where my demons hide

i believe that emotions
give us power


Zsidó temetõ
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Queens-
Ugrás: