the homecoming

Elaine & The Queen

Az egyik, amit a legjobban szeretek a kémkedésben az az, hogy soha nem unalmas. Persze néha türelmesnek kell lenni, és olykor tényleg csak a szerencsén múlik, hogy éppen jókor legyünk jó helyen, de én tudok várni, ha kell. Izgalmas munka, hisz folyton megvan a veszélye a lebukásnak, ami kemény és igen szélsőséges következményeket vonhat maga után, de ami azt illeti, én szeretem a veszélyt is. Szeretem, hogy használnom kell az eszemet, időnként a csáberőmet, bevetni némi színészkedést, de tudni kell lopakodni is, besurranni helyekre, halkan, láthatatlanul, mint ahogy a szellő jár át éjjel egy hűvös, huzatos kastélyt. Közben folyton új emberekkel, tündérekkel ismerkedhetek meg, és azt hiszem, szeretem azt is, hogy ők soha nem ismerhetnek meg igazán, csak én őket. Ez a munka gyakran előhozza a sötétebb oldalamat, ám oly módon, hogy közben mégis jót teszek, hisz a népem és a királynőm érdekében cselekszem. Ha megdőlne az Ellenudvar hatalma, és királyuk helyét a mi uralkodónk venné át, végre igazán béke honolhatna Tündérföldén, ez pedig azt is jelentené, hogy erősebbek lennénk, mint valaha. Egységben az erő, azt mondják. Információim szerint néhányan hajlanának is rá a Tél népe közül, hogy segítsék ennek bekövetkeztét. Nem mindenki ugyanazon okból támogatná az ügyet, ám hogy kinek mi az indoka, az kevésbé számít. Megbuktatni a vezetőjüket, békét, új időket elhozni... A lényeg, hogy vannak, akik belátják, mi a jó nekik. Azok miatt azonban, akik még nem látnák a nagyobb képet, nos... muszáj egyéb cseleket is bevetni, úgy mint az Ellenudvar várának feltérképezése. Hallottam egy mindössze maroknyi tündér által ismert alagútról, amely egyenesen a trónterem melletti pihenőhöz vezet. Még egy vázlatos rajzot is kaptam hozzá térkép gyanánt, de természetesen előbb a saját szememmel kell látnom a titkos utat, és meggyőződnöm róla, hogy használható, mielőtt bármit is kezdenénk vele. Erre azonban még nem volt alkalmam, mert már ideje volt visszalátogatnom az Udvarba, és tiszteletemet tennem itt. Túl rég jártam erre utoljára. A pontos idejét nem tudom, talán nem is számít igazán, hisz az idő olyan képlékeny dolog. Ám mégis várom már, hogy megörvendeztethessem a királynőt néhány apró jó hírrel, és hogy társalogjunk egy kicsit, mint ahogy régen tettük.
Érkezésem után azonnal üzentem az úrnőnknek, hogy itt vagyok, és kértem, hogy fogadjon. Amint megkapom a választ, egy kísérővel az oldalamon, aki egészen a szállások bejáratáig mellettem marad, végre bebocsátást nyerek a királynőhöz.
- Felség – üdvözlöm egy kisebb főhajtással. Arcomon visszafogott, mégis őszinte mosoly pihen, ahogy közelebb sétálok hozzá. - Örülök, hogy tudott fogadni. Van egy-két jó hírem az ügyünkkel kapcsolatban. Azt hiszem, elégedett lesz – jegyzem meg bevezetésképpen, de nem vágok rögtön a közepébe, csak majd ha ezt a parancsot kapom. Igazság szerint jól esne azért egy kicsit letelepedni valahová, és megpihenni is, hisz hosszú utat tettem meg idáig.