be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Szállások
If I cannot move heaven, I will raise hell
Donn MacCoy
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
‣ Ellenudvar
Karaktered arca :
‣ Kit Harrington
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Elaine & Donn
Does she know that we bleed the same?
Természetesen meglep, hogy az arany sziluett kezébe fegyvert képzeljek. Az én szemeimmel nézve Elaine törékeny, finom és ... bármennyire hangzik ez hímsovinisztán... nő. A mozgatóizmom falaira véstem már arcát, alakját, szelídségét, de mivel hazudnom nem lehet, be kell valljam magamnak, hogy mindig is láttam a tűzet íriszei tükrében. Egykor még hazudhattam magamnak, hogy saját árnyékom kivetülése, a vágyakozás iránta csillant fel szemei ragyogásában, de már tudom, hogy nem így van. Saját szenvedélyét láttam, azt amitől távol tartaná óvó karom, még sem tehetem. Sem jogom, sem lehetőségem. Mind saját életünk urai vagyunk. Ezen udvar lakói mind fagyos, sötét és keserű személyiségek büszke birtokosai, magam is egy volnék közülük. Kissé mogorva, pökhendi és fagyos. A végtelenségig dér borítja vénáim, ezért is meglepő, hogy a szőke tündér képes lebontani megdermedt szirmait halkan dobogó szívemről. Mosolyát lemásolva pillantok rá, hasonszőrűen fakó, lágy vonásokat villantva.
- Valóban? Máris jobban értem a szándékod. Úgy hiszem, senki másra nem kell hallgatnod magadon kívül... – vonok vállat férfiasan bevallva ezzel, többre nem telik tőlem. Mindhiába nem én vagyok a szavak embere, sosem voltam és bizton állítom, hogy soha nem is leszek. Bocsánatkérő mosolyom árulkodó lehet efelől, de pillantásom továbbra is csodálattól dagadó. - Ó, a végén még élvezném a folyamatos erőfölényt, miben részesülnék... Mindenesetre nem tagadnám meg soha a segítséget egy ilyen gyönyörű nőtől. – egyik szemöldököm felugrik, mosolyom szélesebb, mint valaha. Nem vagyok rest elhúzódni az ajánlata elől, szíves örömest töltöm vele az időmet, ha nem osztanak nekem feladatot. Bátorkodom akár magam ajánlani, mint lehetséges partnert, 'ki majd fedezi, de ezt későbbre hagynám. Jelenleg megelégszem annyival is, hogy nem ódzkodik mellettem edződni, tanulni akár. Nem láttam még mire képes, így ez a lehetőség, hogy lássam forgatni a kardot, hízelgő és vonzó.
- Igen... Én például nem értem a rövidítéseiket, illetve a ... hogy is nevezik? Szlengek? Olyan, mintha idegen tér és idő uralkodna felettük. – ismerem el, megdörzsölve tarkómat. Nem igazán vonz a mondén világ, ha tehetem inkább eltávolodom onnan. Semmi vonzót, semmi örömöt nem látok abban. Jobb nekem saját világom, otthonom minden sötétjével, legzordabb jegyeivel.
A barlang bejárata előtt megfeledkezem róla, hogy miért ácsorgok ott igazából. A világ elmosódik, híg masszaként olvadva össze a háttérrel, hogy ne állja utam semmi más, amikor a törékenynek hitt nő elé lépek. A szinte már fehér sziluett ragyog a sötétben. Megrögzötten, akár egy veszett vad közeledek hozzá. Léptem, minden mozdulatom óvatos. Időben lefékezem, de vélhetően a lecsökkentett távolságból tudja, megérzi, amit feszes mellkasom alatt mantrázik megdermedt szívem.
- Ha nem így tennék, nem állnál itt... – féloldalas mosolyt villantok, fejem kissé oldalra billentve. Úgy nézem őt, hogy már nem tudom megmondani, hol vagyok a világok melyikében. Vonzza tekintetem minden pontja. Aztán, még mielőtt elhúzódhatnék, hogy meghagyjam érdeklődésem tengerében, a hullámok között, ő kezdeményez és beleolvad alakja enyémbe. Nem kell sok, hogy a puha ajkai viszonzásra leljenek általam. Szemhéjaim lecsukódnak, állam kissé előre tolom, ahogy fölé magasodva átkarolom, mindkét kezemmel ölelésembe zárva. Soha nem éreztem még így nő iránt, azt hinném, meghazudom magam azzal, hogy így teszek...
- Ugye számítasz rá, hogy újra és újra csókot lopok majd tőled? – súgom rózsaszín szirmaiba, homlokom övének támasztva, s megtartva e finom, érzéki és intim pózban, ameddig csak engedi nekem.

   dusk till dawn
Elaine Blackwater
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Keresem :
ϟ only MYSELF
Tartózkodási hely :
ϟ the LAND under the hill or New York
Hobbi :
ϟ singing, READING, travelling
Karaktered arca :
ϟ Emilia CLARKE
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


late night walk
Donn & Elaine

Arca minden rezdülését figyelem, miután elárulom neki a jövőbeni terveimet, és érdekesnek találom mindazt, ami nem is olyan leplezetten végigsuhan a tekintetében. Először meglepődik, ez egyértelmű, és azt hiszem, várható is. Sok ilyen reakcióra számíthatok még azok körében, akik már kicsit is megismerhettek itt, az Ellenudvarban. Úgy gondolom, egy szerény, visszafogott, mégis életrevaló teremtésnek ismerhettek meg, aki néha kedves, közvetlen – de csak amennyire ez itt elfogadott lehet, máskor zárkózott és kissé talán rejtélyes – és mindez még, elég valóságos képet is ad a valódi énemről –, de egyáltalán nem vérmes, látszatra nem harcra termett. Ám ezen változtatni fogok, amint lehetőségem adódik rá. Amint túlteszi magát a döbbeneten, mintha tiltakozni akarna, és ez sem ér váratlanul. Egy törékeny nőnek tűnök, szinte nevetséges, hogy lovag akarok lenni. Donn végül nagyon őszinte szavakkal fejti ki előttem a véleményét, amivel komoly arcomra szerény, kissé visszafogott, mégis valamiképpen biztató mosolyt csal.
- Biztos van még hová fejlődnöm, tanulni sosem haszontalan, de én úgy érzem, készen állok erre. És talán jobban megérted a motivációmat, ha elárulom, hogy a fivéreim szintén harcosok voltak, ők is a király nevében ragadtak kardot. - A kijelentésem eléggé kifordítja a valóságot, de ezt ő nem tudhatja. Éppen az imént árulta el, hogy ő is a családja miatt lett lovag, ez nagyrészt rám is igaz, még ha másképpen is. - Ha az megnyugtat, valamikor esetleg próbára is tehetsz a harctehetségemet illetően, és ha nem sajnálod rá a szabadidődet, akár még edzhetnénk is együtt. - Vetem fel az ötletet. Buta dolog, de még lelkesít is a gondolat, hogy vele, mellette dolgozzak, harcoljak, illetve – ha nyitott rá, hagyjam magam tovább képezni a segítségével. Mert komolyan gondoltam, amit mondtam: nem vagyok ugyan bizonytalan a saját tudásomban, de egy jó harcos folyamatosan képzi magát. Bár ez szerintem a legtöbb szakmára igaz.
- Megértem... az egy teljesen más világ. A beszédjük pedig, hiába ugyanaz a nyelv, néha nagyon különbözik a miénktől – értek vele egyet a mondénokkal kapcsolatban. Igaz, én nem idegenkedem tőlük annyira, mint Donn, miután évekig közöttük éltem, de én is Tündérföldén érzem magam igazán otthon. Ha pedig választani kellene, hogy ott éljek, vagy az Ellenudvarban, inkább választanám ezt, ahol a saját fajtásaim vesznek körül.
A felfedett alagút ugyan meglehetősen felkelti az érdeklődésemet, igyekszem ezt csak módjával kimutatni. Követem a lovagot a bejárathoz, hogy meglessem, miről is van szó, és hogy megjegyezzem, mit kell keresnem legközelebb, ha ide jövök, közben azt mondogatom magamnak kissé diadalittasan, hogy látod, megéri közel engedni magadhoz valakit az ellenség soraiból. Ezzel magyarázom meg magamnak azt is, miért szabad élveznem ezt a meghitt légkört, ami a barlang szájánál kialakul közöttünk. Ahogy igéző tekintetét fürkészem, amellyel szinte magába issza arcom minden milliméterét, az én ajkaim is elnyílnak az övéi után áhítozva, és hirtelen mintha néhány fokkal emelkedne a hőmérséklet is. Aztán még közelebb jön, és a szavai hatására apró, incselkedő mosolyra húzódik a szám.
- Azt hiszem, most muszáj lesz bíznod bennem... – felelem suttogva, kissé szemtelenül, és már annyira közel van, hogy akár meg is csókolhatna. Nem győzöm ezt kivárni, úgy vonz magához, mint a mágnes, ezért magamhoz ragadom a kezdeményezést, és én szelem át a maradék, leheletnyi távolságot. A türelmetlenségem ellenére is puhán, óvatosan ízlelem ajkait, közben egyik karom szinte önkéntelenül mozdul, és jobb kezem tenyere az arcára simul. Tetszik, ahogy a szakálla finoman csiklandozza a bőrömet. Nem emlékszem, mikor volt valaki ilyen hatással rám, ha volt egyáltalán, de most nem is akarok túl sokat gondolkodni, nem akarok azzal foglalkozni, ez a lépés miért és hányféleképpen is helytelen.

Donn MacCoy
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
‣ Ellenudvar
Karaktered arca :
‣ Kit Harrington
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Elaine & Donn
Does she know that we bleed the same?
Természetesen nem tudok hazudni. Megformálhatnám szavaim és lehetnék titokzatos előtte, de nem kívánok így tenni. Úgy érzem, hosszú évek óta most először szeretném, ha az a repedés a páncélomon végig futna rajtam és végül éles csattanással kettéroppanna, hogy beengedhessem ezt a nőt. Ha pedig így akarok tenni, így kívánok érezni, ahhoz nincs szükség felszínességre. Tudom, hogy mi tündérek szeretjük a titkokat, a bájt és a sötétséget, én magam sem vagyok ellenük, de mégis, időnként úgy érzem, hogy valami más is az alkotóelemem része. Szilárd és hűvös vagyok, tudom. Gyakran megkapom bajtársaimtól. Ennek ellenére, az a plusz gyengédség, ami robbanni készül belőlem, úgy érzem a szőke hölgyem köré kívánkozik. Miért fognám le? Nincs az udvarban elegendő ok rá, hogy ellent mondjak érzéseimnek, még akkor sem, ha kifordítanak önmagamból. És azzal, hogy elárulom békére szomjazom, talán rombolok a képen, mégis így van. Sosem árulnám el Királyomat és soha nem hagynám cserben, de ettől még az áldozatok száma nő. Növekedni fog, amíg tart az ellentét. És, ha majd odakerülünk, hogy a szőke angyal túlságosan nagy részem fogja képezni, nyilván, még inkább rettegni fogok tőle, hogy kiüt a baj és valami visszafordíthatatlan történik. Nem féltem. Nem vagyok gyáva. De mindez azért volt, mert nem volt mit féltenem. Most azonban, ... itt vagy.
- Ez pedig már így is elég ártatlan vérébe kerül. De tartok tőle hiú ábránd, hogy bármelyik visszalépjen ennyi év után. - bólintok beletörődve, majd egy mély levegővel tágítom tüdőmet, hogy azt megtelítve kihúzhassam magam. Pillantásom árulkodóan tekint a nőre, még sem foglalom további szavakba kívánságaim, illetve kételyeim. Nyilván, jól tudja, vagy legalábbis sejti, hogy Királyom látnám szívesen a trónon, de ettől függetlenül még nagyobb vágyam, hogy béke uralkodjon felettünk és ne egymást ostromozzuk tovább. Nem mintha - az én kezemhez ne tapadna ártatlan vére.
Meglep a felelete. Nem kerüli el figyelmem, hogy kibúvik segítséget nyújtó kezem alól, mégis a továbbiak lefoglalnak annyira, hogy ne erre koncentráljak. Arra kér, ne nevessem ki, így meglepett pillantással kíváncsiskodom. Amint folytatni kezdi, ajkaim elnyílnak. Rögvest tiltakoznék - hiszen lovagnak lenni nem veszélytelen, de végül csak lenyelem ellentmondásom és megértően bólogatok. A baj az, hogy Elaine az egyetlen nő, akiről első pillantástól kezdve tudom, hogy bármit elérhet, amit csak akar. Így persze, hogy elfog a rossz érzés, ha arra gondolok, hogy be akar kerülni. Mert jó előre sejtem, hogy be is fog.
- Huhh, hát őszintén szólva megleptél. - kiszélesedik mosolyom, ami tőlem már felér másvalaki szeleburdi vigyorgásával.  - Nem gondoltam volna, hogy efféle... érzések dolgoznak benned, ahogy azt sem néztem volna ki belőled, hogy értesz a víváshoz. Fogadd bocsánatkérésem. Nem tartozom azok közé a férfiak közé, akik a nőket konyhákba, vagy az udvarba börtönöznék, de be kell valljam, nyugodtabb életem volna, ha tudnám, hogy nem vagy veszélynek kitéve. – ejtek felé egy derűs oldalpillantást. Nem vagyok senki ahhoz, hogy az útjába álljak, vagy ellentmondjak. A húgom révén megtanultam, hogy támogatnom kell a szeretteim döntéseit. És, ha a szőke nőszemély úgy képzeli, helye van a seregben, akkor biztatni fogom. Ami nem jelenti, hogy nem érzek ellentmondást odabenn a felszín alatt, de legalább annak él, amiben hisz.
A mondénok világa kerül terítékre, én pedig kénytelen vagyok elmondani, mit és hogyan gondolok velük és a világukkal kapcsolatban. Túl sok időt nem töltöttem ott és nem is köt le annyira, hogy folyton róluk ábrándozzak, de meg van a magam véleménye, természetesen. Hallgatom feleletét, közben el-el időzve arcának vonásain. Mosolyom tovább szélesedik, fejem enyhén megdöntöm, úgy figyelem őt közben.
- Igen, számos dologgal én sem vagyok kibékülve. Az öltözködésük is idegen részemről, valamint némelyik szavuk is ismeretlen, hiába érthetném, nem értem, mit rövidítenek időnként. Érdekesek, vannak vonzó tulajdonságaik, illetve érdekes dolgaik, de ha tehetem, nem szívesen vagyok közöttük. – vallom meg őszintén, fejem rázva egy kicsit.
Amint válaszúthoz érkezünk, egy újabb titkot fedek fel előtte. Méghozzá a barlang bejáratát, melyről csak és kizárólag a lojális és bátor lovagok tudhatnak. A járat tökéletes út a Királynőhöz és szerencsékre ők, nem tudnak róla. Hagyom, had nézze meg magának, addig én a barlang falának támaszkodom. Figyelem, hogyan tekint körbe, ám mire bármit is mozdulhatnék, már szembe néz velem, méghozzá elég közelről ahhoz, hogy ajkaim elnyíljanak a meghittségtől.
- Nagyrészük. – felelem halkan, épp olyan csendesen, ahogy ő is kérdezett. Tekintetem leesik az ajkaira, fel arcperemébe, bele szőke tincseibe, hogy aztán ismét íriszeibe zuhanjon pillantásom. Mosolyára mosollyal felelek. Törzsemmel el lököm magam a nyirkos faltól, így még közelebb mozdulok a törékenynek tűnő nőhöz. Érzem az illatát, hőjét és megszédít. - Remélem tudsz titkot tartani... – búgom, olyan közel lépve hozzá, hogy leheletem már csiklandozhatja ajkait. Tekintete fel-le jár arcának pontjain. Fejem oldalra billen, ajkaim elnyílnak, tekintetem telt, dús szájának finom vonalain táncolnak. Mégis milyen bűverővel bírsz?


Elaine Blackwater
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Keresem :
ϟ only MYSELF
Tartózkodási hely :
ϟ the LAND under the hill or New York
Hobbi :
ϟ singing, READING, travelling
Karaktered arca :
ϟ Emilia CLARKE
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


late night walk
Donn & Elaine

Az őszinte kifakadásával sikerül megfelelőképpen meglepnie, és azt hiszem, ezúttal még csak nem is próbálom leplezni az érzéseimet. Mi, tündérek, persze rá vagyunk kényszerítve, hogy mindig, minden körülmények között az igazat mondjuk, de ez nem egyenlő azzal, hogy mindig kimondanánk azt, ami a fejünkben vagy a szívünkben van. Évek, évszázadok tapasztalata segít bennünket abban, hogy a megfelelő szavakat használva leplezzük azt, ami idebent van, hisz az igazmondás gyakran sebezhetővé is tehetne bennünket, bajba sodródhatunk általa. Ezért is lep meg Donn kijelentése a két udvar közötti viszálykodás áhított végkimeneteléről, hisz egy ilyen mondat a megfelelő személyek előtt hangoztatva felségárulásnak is tűnhet. De ezzel láthatóan ő is tisztában van. Valahol, azt hiszem, megtisztelő a számomra az, hogy előttem ilyen nyíltan ki tudja mondani azt, ami a szívét nyomja. Még senkivel sem találkoztam, aki annyira áhította volna a békét, hogy inkább választja azt, mint az uralkodóját, ezért erre nem is számítottam... főleg nem itt, az Ellenudvarban. Nem is igazán tudok mit felelni ezekre a szavakra, de abban biztos vagyok, hogy közel sem az játszódik le bennem, mint amit ő esetleg gondolhat, mert az az igazság, hogy mindez új, tiltott, helytelen, mégis erősen pislákoló reményt ébreszt bennem kettőnkkel kapcsolatban. Bárcsak ne így lenne!
- Talán igazad van. Előbb vagy utóbb az egyiküknek vissza kell lépnie ahhoz, hogy a két udvar egyesülhessen, máskülönben a viszálykodásnak és a vérontásnak sosem lesz vége – tűnődöm el hangosan a dolgon magam is. Persze nyilvánvalóan mindketten a saját vezetőnket szeretnénk inkább a trónon látni, ez nem is kérdéses, a behódolás pedig nem egyszerű, de valóban jó lenne, ha ez még azelőtt megtörténhetne, mielőtt túl sokat veszít mindkét oldal.
A felajánlott segítségnyújtásra elmosolyodom, és azt kívánom, bárcsak ez ilyen egyszerű lenne, bárcsak elmondhatnám, ki vagyok, ő pedig segíthetne megtalálni az apámat, ha egyáltalán valóban az Ellenudvar egy tagja az illető. De nem leplezhetem le magam, éppen azért már járnak is a fogaskerekeim, hogy megfelelő kifogást találjak.
- Ez kedves tőled, de a múlt már a múltban van. Kötelességem most a munkára összpontosítani. Kérlek, ne nevess ki! Erről a törekvéseimről még kevesen tudnak, és talán meglepő lesz a számodra, hogy ilyen nagyot merek álmodni, de szeretnék átkerülni a konyhából a seregbe. Tanultam és tanítottam is fiatalok között a vívást az Ellenudvarban, szorgalomból, és egy ideje már tervezgetem, hogy megmutatom, mire vagyok képes, és esélyem lesz a királyt védeni, ehhez azonban még bizonyítanom kell, és ez minden bizonnyal elveszi majd az időmet. Ami azt illeti, úgy áll a helyzet, hogy talán be is válogatnak hamarosan valamelyik herceg testőrségébe – jelentem ki, és bár a szerénységem hamis, a lelkesedésem őszinte. Vágytam már erre az előre lépésre, hisz újoncként, ismeretlenként, láthatatlanként kellett kezdenem a kastélyban, és a megfelelő módon feltornázni magam, hogy minél kisebb esélyt hagyjak a lelepleződésre.
Ahogy a mondénok világára terelődik a szó, halvány, ábrándos mosoly kerül az arcomra, és kicsit nosztalgikus hangulatba kerülök, de előbb Donn tapasztalataira vagyok kíváncsi, mielőtt a sajátomról mesélnék.
- Igen, jártam már néhány helyen, New Yorkot is beleértve. Ami azt illeti, egy ideig éltem is ott. Bizonyos tekintetben szerintem is lenyűgözőek. Én például érdekesnek találom a városi közlekedést, a folyton változó divatot, ó, és imádtam a jégkrémet. Meg a mozgóképet. Amit viszont idegesítőnek találok, az a különös gépzene, amelyet a szórakozóhelyeiken hallani – ráncolom az orromat a gondolatra. Az utóbbival sosem voltam kibékülve, annyira érthetetlen.
Séta közben útelágazáshoz érkezünk, ám mielőtt eldönthetnénk, merre indulunk tovább, a lovag észrevesz valamit velünk szemben, nem is olyan messze tőlünk. Amíg megmutatja nekem a barlang rejtett bejáratot, megoszt velem egy újabb titkot, minek hatására a meglepettségtől ismét kicsit tátva marad a szám. Egy rejtett alagút, ami veszélybe sodorhatja a királynőmet! Ennek mielőbb utána kell néznem majd. Követem Donnt a mohafüggönyhöz, és ahogy szembe fordulok vele, a szűkös helynek köszönhetően a helyzet váratlanul kissé meghitté válik.
- A lovagok mind tudnak erről rejtett útról? - kérdezem meg halkan, nem akarva hangos szóval megtörni a pillanatot. Valójában kissé zavarban vagyok, a fejemben pedig egy kis hang most is tiltakozik, de nem elég erősen. Tetszik, hogy a férfit ilyen közel találom magamhoz, és a mosolyom is erről árulkodik.

Donn MacCoy
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
‣ Ellenudvar
Karaktered arca :
‣ Kit Harrington
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Elaine & Donn
Does she know that we bleed the same?
Nem vagyok az érzelmek embere, soha nem is voltam és valóságos bizonyossággal állíthatom, hogy soha nem is leszek. Sztoikus nyugalommal nézem végig, ha egy nő közeledik hozzám, de különösebb hajtást mellkasomban nem érzékelek. Ám, amint felbukkan a látóhatáromon a szőke nőszemély, elfelejtek azzá lenni, aki vagyok. És ez megrémít. Magamba szívom a lényének küllemét, minden egyes látható részét és elraktározom hangját, hogy amikor lehajtom fejem, vagy csak dolgomra indulok, ott legyen velem és beszéljen. Folyamatosan beszéljen. Elemi erővel vonz, ahogyan nő velem még nem tette. Érzéketlenségem páncélján résre lelt és ahogy az már szégyen, befúrta magát rajta, hogy lebontogassa acélszerkezetem és a kedvére formáljon, ujjai közé tekerhessen. És a legszörnyűbb az egészben, hogy akarom, hogy így tegyen! Akarom, hogy a hosszú éveim után, legyen valaki az életemben, aki képes erre. Aki miatt úgy érzem, hogy van miért.
Természetes, hogy sétánk közben folyamatos oldalpillantásaim áldozatává válik. Nem kívánom elrejteni előle, hogyan érzek és mivel őszinték vagyunk, azoknak kell lennünk, nem is tehetnék másképpen. Nem tudnám körberajzolni az érzést, amit kiváltott belőlem, ahogy egyelőre azt is lehetetlennek gondolom, hogy valaha képes legyek lemondani erről, ám igyekszem uralni és udvariasan tudtára hozni. Hol előre, hol az égre pillantok. Próbálok teret és időt engedni neki, mindezek mellett szorgos és finom udvarlásom nem hagy alább. Vágyom az érintésére. Amint az illatfelhője láthatatlan karokkal körbenyalábolja arcperemem, érzem, hogy elbuktam. A sötét, erős és határozott lovag elesik egyetlen mozdulata, vagy szava elejtésekor és nem marad más, csak a férfi. A sóvárgó férfi.
Szavai hallva kissé lelassulnak lépteim, tekintetem rajta felejtve, kiszélesedő - mégis suta - mosollyal nézem. Ahogy a hold fénye megtörik hajkoronáján, ahogy íriszeiben csillan fel, érzem a szívem hevesedő lüktetését. - Legyen. - félmosolyt felejtek arcomon, miközben hol rá, hol utunkra révedek. Most először érzek teljes büszkeséget a mellkasomban, miután szavai bizonyítanak róla, hogy szemében becsületesnek tűnik választásom. Lépteink közben felbukkan egy még meg nem beszélt téma, melyet húgom halálának körülményei jelentenek. Savanyú ízt hagy maga után mindig, mikor szólnom kell róla. Elvégre kudarcnak élem meg, hogy nem tudtam megvédeni őt. Mi értelme hát lovagnak lenni, ha nem vagyunk képesek megvédeni szeretteink? Megtorpan mellettem, így magam is lelassulok. Elainere pillantok szomorkás mosollyal, bólintva szavaira. Az ő családját ért hasonlóságra elkapom tekintetem és megcsóválom fejem. A düh, ami virágként nyílik szét mellkasomban úgy érzem képes volna a Királynő udvarát porig égetni, mégis, most nem tudom másra figyelni, csak a törékenynek tűnő hölgyre oldalamon.
- Sajnálom a családodat. Néha azt kívánom, bár elesne valamelyik uralkodó... Tudom, hogy ezzel elárulom hűségemet, de mégis. Mindig is úgy hittem, mi tündérek leszünk és vagyunk a kivétel. A legösszetartóbbak... Ennek ellenére... - vonok vállat lezserül, el-el fordítva tekintetem róla. Úgy érzem lehet vele őszinte. Már csak azért is jár-kel bennem a gondolat, hogy időnként már nem számít' melyik udvar bukásának örvendjek, mert arra vágyom, hogy véget érjen a háború közöttünk. Természetesen Királyom sosem árulnám el, semmilyen körülmények között, de így kívánom. Túl sok áldozata esett már e két hatalomnak. A kacagására megcsóválom fejem, elkeseredik mosolyom. Ennyire rosszul csinálom?
Türelemmel és csenddel hallgatom szavait. Elmélázok szavain. Átrágom magam rajtuk. Mit is mondhatnék?  - Fogadd együttérzésem, amiért ilyen nehéz út áll mögötted. Ha kívánod, segítségedre lehetek. Alighanem az összes tündérrel van kapcsolatom a kastélyban. Megtisztelnél vele, ha elfogadnád a segítségem... - mosolyom kiszélesedik, egy arcátlan gallyat húzok félre utunkból, s csak azután eresztem lendülettel hasítani hátunk mögé, miután már elléptünk tőle. Hol mögötte, hol mellette haladok. Komótosan, lassan, valódi esti sétának tűnik, ahogy ballagunk.
A kérdésére felszegem állam, kihúzom vázam, majd hagyom elterülni a mosolyom fültől-fülig, mi igazán ritka jelensége személyiségemnek.  - Ha küldetésem úgy kívánta, átléptem a határainkat. - ingatom meg a fejem.  - A mondénok világa... lenyűgöző. Őket magukat nem tartom túl életrevalónak, ... de vannak dolgaik, melyeket be kell vallanom, csodálok. És te? Jártál már határainkon túl? - mosollyal nézem arcát, fürkészem tekintetét, várva a feleletét. Közelebb mozdulok hozzá, de csak finoman, lágyan. Utunk elágazáshoz ér, hol hagyom, hogy ő dönthessen, merre tovább.
Szemben velünk a fák és növényzet takarásában észreveszem a barlangot, amely titkos átjáróként szolgál az Udvarok között. Kétlem, hogy bármi gond lehetne belőle, ha elmesélnék társaságomnak. - Tudod... - lépek határozottan le az ösvényről a barlang felé, vállam fölött hátrapillantva rá, hívogatva magammal. - Éppen itt, az orrunk előtt található egy járat, ami egyenesen a Királynő udvarába visz bennünket... - nyúlok a lenyújtózó mohafüggöny felé, hogy azt félrehúzva, láthatóvá váljon számára a rés, a járat. - Ők nem tudnak erről. És ez jól is van így. - támaszkodom meg félvállal a barlang falának, onnan nézve Hölgyem mit gondol a dologról.

 
Elaine Blackwater
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Keresem :
ϟ only MYSELF
Tartózkodási hely :
ϟ the LAND under the hill or New York
Hobbi :
ϟ singing, READING, travelling
Karaktered arca :
ϟ Emilia CLARKE
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


late night walk
Donn & Elaine

Valahányszor Donn felé pillantok, a komoly, mégis enyhén ábrándos tekintetével találom szemben magam. Ahogy rám néz, mintha egyszerre akarná magába inni minden milliméteremet, mégsem tolakodó a méregetése. Éppen ellenkezőleg. Jólesik, és hízelgő, amit látok, és ha nem ismételgetném folyton magamban az okokat, amiért ez az egész így nincs rendben, talán el is pirulnék a kitüntető figyelmétől, pedig ez egyáltalán nem rám vall. Vajon hiba lenne a hosszú, hűséges munkával töltött évek után, ha egy kicsit magamra is gondolnék, és élvezném valaki közeledését? Még ha az illető az Ellenudvar egy tündére is? Igen, igen, tudom, ez nem helyes. Túl sokféleképpen végződhet rosszul.
A gondolataim folyamatosan kavarognak, de igyekszem ebből semmit sem mutatni kifelé, és valóban egyszerűen csak élvezni a kellemes esti sétát egy jóképű, titokzatos lovag mellett. Azt mondja, nincsenek titkai, és talán tényleg egy nyitott könyvnek hiszi magát, pedig egyáltalán nem az. Az őszinteségét nem kétlem, hisz a mi világunkban valamennyien az igazat mondjuk, nem is tehetünk mást, ám néhányan közülünk már művészire fejlesztettük a szavak forgatását, mások pedig, mint ő is, inkább csak nem beszélnek sokat. Valahogy az az érzésem, a tekintete, és nem csak ahogyan rám néz, sokkal beszédesebb, és jóval többet mond, mint amit ő maga valaha hajlandó lehet. Talán épp ez az, ami megfogott benne, ami megdobogtatja az áruló szívemet, valahányszor találkozik a pillantásunk. Túl régóta élem már a kémek cselszövő életét, és találkozni valakivel, kinek arca folyamatosan valódi, őszinte érzéseket sugall, igazán üdítő. Mindez pedig párosítva a kissé mogorva és rejtélyes stílusával, valamint azzal az enyhe szomorúsággal, ami többnyire körüllengi őt, attól tartok, halálos egyveleg a számomra.
- Bocsásd meg, hogy ellent kell mondanom, de szerintem igenis becsületességre és hűségre vall, atyád felé, és az ő valamikori hite és elhivatottsága felé az, hogy a nyomdokaiba léptél. - Teljes mértékben komolyan is gondolom a szavaimat. Hiszen mégis mi lehetne igazabb és hűbb annál, mint hogy tiszteljük a szüleink emlékét, akaratát, hitét annyira, hogy kövessük az ő példájukat, hiszünk abban, amiért ők harcoltak, és folytatjuk a munkájukat jóval utánuk is? Bár én magam sajnos nem ismertem elég jól a saját családomat ahhoz, hogy bármilyen módon is tovább éltessem az ő életüket, mégis elsősorban miattuk lettem az, aki most vagyok. Ironikus, hogy Donn és én mennyire hasonló múlttal, életúttal, inspirációval rendelkezünk, és közben mi magunk vagyunk az érme két oldala. A testvérével kapcsolatos vallomása azonban igazán elszomorít, még úgy is, hogy a lélegzetem elakad, és egy pillanatra meg is torpanok a mieinket ért gyűlöletes vádak súlyától. Pedig megszokhattam már régen azt, hogy az Udvarról itt sokan haraggal és utálattal beszélnek, ám az ő szájából hallani ezt valahogy mégis más.
- Őszinte részvétem a húgod miatt. A két udvar közötti ellenségesség sajnos túl sok áldozatot követel. Az én családomat is ez kebelezte be, így, azt hiszem, meg tudom érteni az ellenérzéseidet. - Foglalom igaz, ám de jól megfontolt szavakba az érzéseimet. Halványan ugyan, de őszintén felkacagok az angyalokra tett utalásán. Bár a katonák időről időre megpróbálnak flörtölni velem, de nem emlékszem, hogy ilyen bókot kaptam-e már valaha. A kérdésére tett válaszom azonban újra komolyságot hoz arcomra.
- Atyám és a fivéreim korán eltávoztak, sokáig csak én és anyám voltunk. Neki viszont meggyőződése volt, hogy a javamra szolgálna, ha a lehető legtöbbet látnám a világból. Gyakran elküldött hosszabb időre, így keveset tudok arról, milyen is volt valójában a saját családom. Arról is csak édesanyám elvesztése után hallottam, hogy talán mégsem az volt az atyám, akit annak hittem, hanem valaki más, innen, a kastélyból. Leginkább azért akartam itt dolgozni, mert azt reméltem, többet is megtudhatok, kideríthetem az igazat... Idővel persze az is fontossá vált, hogy jól végezzem a munkámat. - Vallom be mindazt, amit még nyugodt szívvel elmondhatok neki. Talán köntörfalazhatnék jobban is, lehetnék óvatosabb, ám most egyszerűen jól esik egy kicsit többet megmutatni valakinek magamból, lejjebb ereszteni az álarcot, amit folyton magam elé tartok.
- Na és te...? Jártál már az Ellenudvar birodalmának határain túl? A mondénok világában esetleg? - Érdeklődöm ezúttal ismét én. Az biztos, hogy a halandók lakta New York egy kicsit mindig lenyűgözött, hogy milyen nagyon más az a világ, mint amiben mi élünk.

Donn MacCoy
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
‣ Ellenudvar
Karaktered arca :
‣ Kit Harrington
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Elaine & Donn
Does she know that we bleed the same?
A homályba révedve egyetlen dolog kavarja szívem tengerét és egy valami miatt dúl vihar lelkem egén; Elaine. Rezignáltan sóhajtok, magam sem vagyok tisztában vele, hogy hányadán állunk. Amire nem vagyok felkészülve, az az aprócska tény, hogy elveszíthetem lojalitásom elsődlegességét. A hűségem máshoz köt, egy olyan világhoz láncolnak láthatatlan bilincsek, amely érdességébe az ő karcsú és finom körvonalai nehezen idomulnak, nehezebben, mint bárhová korábban. Ez persze nem jelenti, hogy nem leszek többé lovag, vagy a király legbiztosabbjainak egyike, de a változóktól megrémülve nézek szembe a ténnyel, hogy igenis okozhat sötét foltot a jövőmben és verhet közém és a kardom közé éket. Számos lovag és katona érzett már és érez most is gyengeséget nők iránt, én azonban soha nem engedtem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Egyáltalán. És most, hogy felcsillant fénye, minden reményem, minden erőm arra fókuszálom, hogy senki és semmi ne szakíthassa el a köteléket köztem és a múltam között. Abba pont úgy belehalnék, mintha ellentmondanék annak, amit érzek a szőke, angyalvonások mellett. Mondják, hogy a nephilimek felsőbbrendűek, magasztosabbak, én azonban ennek ellenére még - bár sokukhoz volt szerencsém - egyet sem láttam, kinek szépsége vetekedhetne, vagy akárcsak súrolhatná Elaine tökéletes vonalait, arcának szoborszerű precizitással megteremtett, finom vonalait. Törékenynek tűnik, mégis mindig, mikor íriszeink ütköznek és találkoznak, úgy látom, nála lobbanékonyabb és szenvedélyes lélek nem-igen létezett még hajdanán sem.
Ahonnan indulunk, ott bujkál a hiba. A mellkasom nehezen emelkedik és ereszkedik. Égető érzés a torokban. A szívem darabokban, a szívem, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, csupán helyében hittem. Én, akinek élete során már sokak vérét hordozom magamon, hogyan is lehetnék valaha is gyöngéd? Lelkem tombol, lángra gyúl bennem minden, míg testem hűteni próbálja kedélyeim. Elmém játszadozik velem, folytonossággal az ő arcát láttatja velem. És hacsak órákig nem tudok róla, meggyötörtebben érzem magam, mint egy erőteljes kiképzés után. Arról nem is beszélve, hogy miféle negatív mellékhatások jelentkeztek nálam most, hogy napok óta nem tudhattam róla semmit. Nem találkoztunk túl sokszor, nem válthattam vele soha párbeszédet az illemnél mélyebbre szántóbb gondolatokkal, érzésekkel. Nem ismeri a múltam, én sem övét. Hogyan lehetne így élni, ezzel a hatalmas defekttel, hogyan képesek a vonzásban lévő tündérek nap, mint nap megküzdeni ezzel? Egy szörnyű gondolat: csak én érzem ezt, hogy a világom darabokra hullik, s minden, ami voltam kicsúszik karjaim közül, csak mert meglágyítja hűvös felszínem alatt ritmusosan lüktető, bíbor motoromat?
Szubjektíven eldönthető, hogy ki miért ölne, miért válna hőssé, vagy gonosztevővé. A titulus is, melyet magunkra - másokra aggatunk, úgyszintén szubjektív döntés kérdése. Nekem egyetlen ilyen kincsem volt, a húgom. És a kötelék közöttünk erősebb volt minden mendemondánál, mesénél, vagy netovábbi érzelemnél. Gyakorlatilag legyőzhetetlennek hittem magam, amíg el nem váltunk, végleg. Mostanra nem maradt belőlem más, csak egy katona, egy harcos, egy hűséges lovag. Nem hajkurászok gyönyöröket és nem érdekelnek az élet csodás, pompás, szenvedélyes árnyalati.
Átellenben, ahogyan rám tekint most, mikor megpillant közelében... méreg, maró fájdalom. Mintha magam okoznám vesztem, hogy hagyom bőröm alá férkőzni. Reszket minden porcikám, hogy elveszíthetem - miközben sosem volt enyém. Hűvösnek érzem, ahogy a vonzódás irányába lassan közénk ereszkedik és megpróbál belém kapaszkodni éles karmaival, hogy egyetlen rángatást követően elszakíthasson attól, ami voltam mindeddig. A változás megrémiszt, de most, ahogyan nézem őt, a szemeit, csillogó, fényes szemeit, a bőrét, makulátlan, bőrét úgy érzem valami, ami eddig kibogozhatatlanul lengett a levegőben - most révbe ér. És nézem a haját, puha és illatos. Látom benne a nőt, akivel képes volnék száz és még száz évig a csillagokban sétálni. Ékesebben ragyognak meghatóan igéző szemei, bármelyik égitestnél.
Nem kerüli el a figyelmem a ránk szegeződő árgus tekintetek sokasága. Minden bizonnyal ahogy engem, úgy őket is meglepi viselkedésem. Úgy keringem körbe ezt a nőszemélyt, mintha legalábbis létszükségem kívánná tőlem, hogy így tegyek. Mosollyal felelek egyetértésére, mégis elkapom tekintetem és a kettőnk közötti űrbe keresek magamnak egy pontot. Nem mondanám magamról, hogy túlságosan barátságos típus vagyok, sőt. Nem is igazán keresek magamtól senkit. Az ő társasága mégis vonz, úgy vonz, hogy képtelen vagyok ellent mondani neki. Nyelnem kell. Ádámcsutkám ugrik egyet, ahogy felnézve rá, hagyom szembogaraimnak, hogy testének számos pontján felfedezést tegyen. Rejtélyes és összeférhetetlen szépsége a munkával, amit végez. Arcizmaim megfeszülnek, ahogy karcsú alakja mellett a háta mögötti épületrészre tekintek. Nem mintha nem értékelném erőfeszítéseit, mégsem érzem úgy, hogy ott a helye.
Megpróbálom elcsalogatni magammal, mire a válasza leginkább elutasító és hárító. Megrándul szám sarka, enyhén megcsóválva fejem, megdöntöm azt és úgy nézem őt. Már szóra nyitnám a szám, hogy felvegyem a fonalat és visszaincselkedjek, de megelőz és folytatja. - Ha valóban így van, akkor tarts velem... - állam szegve kihúzom magam. Lépek felé párat, komótosan, akár egy medve. Szemeim nem tudom levenni róla, mégis megteszem és ellépve előtte megejtek felé egy keserű mosolyt. (Kétlem, hogy másmilyenre is képes volnék...) Vontatottan haladok karom magam mellett mozdítva, rajzolva a levegőbe, ezzel is magam elé terelve őt. Szemem sarkából látom, hogy az eget kémleli, így megteszem magam is követve pillantását. Részemről nem tart sokáig, hamar elnyeri a figyelmem a mellettem lépkedő kecsesség.
- Nincsenek titkaim. - nem hazudhatok - pillantásom a vállam fölött rázuhan, lágyulnak vonásaim, lépteim lassulnak. Íriszeink valahol félúton találkoznak. Kissé lemaradva tőle, csupán egy arasznyival ballagok mellette. Elcsodálom bőrét, hajzuhatagát, majd kíváncsian várom, hogy mi az, mit tudni óhajt velem kapcsolatban. Nedvesítek ajkaimon, majd a kérdés megérkezik, én pedig alig hallhatóan felmorranok. - Atyám lovag volt, de ifjú voltam még, mikor elesett. Lovag volt, ... én pedig azt hiszem nem is gondolkodtam soha másban. A szüleim halála után magunkra maradtunk a húgommal, én pedig úgy döntöttem lovag leszek... semmi hűség, vagy becsület nincs a dolgomban. Kiábrándító, igaz? - keserű és halk a nevetés, ami elhagyja ajkaim, miközben előre révedve mesélek a mellettem sétáló hölgynek a helyzetemről. - A húgomat meggyilkolta egy maréknyi harcos a Királynő udvarából. Ha előtte soha nem volt személyes részemről az Udvara iránt érzett gyűlölködés, azóta azzá vált. - vonok vállat finoman, majd megköszörülöm a torkom. Nem hazudhatok, ugyan miért is tenném? Száraz, hűvös és nyitott könyv vagyok...
- Hogy kerültél ide? - szinte búgom a kérdést két lépés között. - Ha nem tudnám, hogy tündér vagy, megkérdezném, hogy nem-e onnan pottyantál ide!? - mutatok közelebbi karom mutatóujjával a csillagok felé, majd kiszélesedő mosollyal nézem őt. Az udvarlás nem erősségem és nem most igyekszem csiszolni, de annyira finom vonalakkal van megáldva, hogy a legsötétebb tündéreink, de akár még a Királynő is elbújhatna mellette, sőt minden további árnyvadász. Az érzelmeim vakítanak meg és tesznek bódulttá melletted, vagy mindenki más ostoba e világon?!

 
Elaine Blackwater
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Keresem :
ϟ only MYSELF
Tartózkodási hely :
ϟ the LAND under the hill or New York
Hobbi :
ϟ singing, READING, travelling
Karaktered arca :
ϟ Emilia CLARKE
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


late night walk
Donn & Elaine

Olyan hosszú ideje vagyok már kém, és olyan régóta élek beépülve az Ellenudvar lakói közé, hogy attól tartok, néha már én is elhiszem, ide tartozom. Úgy érzem, mintha legalább annyira ismerném az ittenieket, mint a sajátjaimat odahaza. Ez pedig, minden bizonnyal, nem is akkora ostobaság, tekintve, hogy hosszú ideje már csak rövidke látogatásokra térek vissza az udvarba. Keveset vagyok a társaimmal, és annál többet az ellenség sorai között rejtőzve. Azt mondják, az Ellenudvar tagjai gonoszabbak, sötétebbek, önzőbbek, ösztönből hoznak rossz döntéseket, mert magukat védik, esetleg egymást, és közben nem érdeklik őket mások sorsa, ha más szenved miattuk, vagy a rövidebbet húzza. Talán így van, valószínűleg mindez igaz rájuk, mégsem érzem őket annyira másnak. Vagy csak én végzem túlságosan is jól a munkámat, és olyannyira sikerült beépülnöm, átvennem a gondolkodásukat, hogy már nem látom őket igazán rossznak, vagy magunkat sokkal különbnek. Nem kegyetlenebbek, mint mi, nincs igazán nagy különbség.
De függetlenül az általános jellemvonásoktól, nem tévesztenek meg, nem hagyom szem elől veszni a célt, tudom, mi a dolgom. Tudom, miért vagyok itt: információkat gyűjteni a királynőnek, hogy segítsek megdönteni a király hatalmát, hogy lehetőség szerint egyszer majd egyesíthessük a tündérek e két népét. Közben pedig arról sem feledkezhetek meg, hogy az Ellenudvar tagjai miatt nincs már családom. Sosem fogom feladni, hogy kiderítsem, mit történt valójában, kik a valódi felelősek, és ha lehetőségem lesz, elkapom őket. Azokon a napokon, amikor túl jól, túl otthonosan érzem magam ebben a közegben, amikor az udvari személyzet vagy a katonák között járva, beszélgetve, mosolyogva, nevetve magam is elhiszem a szerepem, újra és újra emlékeztetem magam, hogy talán közöttük vannak a családom gyilkosai, hogy soha nem engedhetem el magam teljesen, hogy nem kötődhetek. Nem tehetem meg. Én csak egy kém vagy itt. Nem kedvelhetek meg senkit. Csak a látszatot kell fenntartanom. Ennyi.
Valaki mégis akad, akinek sikerült a bőröm alá férkőznie, akitől kislányos módon dobban a szívem, valahányszor meglátom. Legszívesebben megcsípném magam ilyenkor vagy bokán rúgnám saját magam, hogy emlékezzek, ez nem helyes, ez veszélyes. Nagyon-nagyon veszélyes. Nem szabad, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Az az igazság, hogy már az első pillanattól kezdve flörtöltem, néha talán kacérkodtam is Donn-nal, lopott pillantásokkal lesütött pilláim alól, apró mosolyokkal, egy-két felé intézett kedves szóval. Ott volt a többi katona, magamon éreztem a tekintetüket, ám az én figyelmem leginkább felé irányult, de nem azért, mert valóban ki akartam kezdeni vele - egyébként sem vagyok az a fajta, annál sokkal visszafogottabb vagyok - csupán éreztem, hogy kapható rá, és úgy gondoltam, a javamra fordíthatom a helyzetet. Ha az ujjaim köré csavarom, beszédesebb lesz, és olyan titkokat is kinyerhetek belőle, amelyet máshogy nem deríthetnék ki. Hisz ő a király egyik leghűségesebb lovagja. Mostanra, azt hiszem, valóban bizalommal fordul felém, de közben mégis kicsit úgy érzem, a saját csapdámba estem. Olyan érzéseket és vágyakat ébreszt bennem, amilyet sosem akartam érezni az Ellenudvar egy tagja iránt. Nem engedhetem meg magamnak. Ez egyszerűen helytelen. Emlékeztetnem kell magamat, hogy ne kerülhessek a befolyása alá, nem sülhet el visszafelé a tervem.
Úgy döntöttem, távolságot tartok, és néhány napig elkerülöm őt. Egyébként is ideje már új munka után nézni az udvarban. Szeretem a konyhai teendőket is, kiváló lehetőség észrevétlenül közel kerülni másokhoz. A tündérek esznek, isznak, maguk között beszélgetnek kötetlenül, és nem igazán figyelnek arra, aki az ételt felszolgálja nekik. Mintha láthatatlan lennék, legalábbis amikor az akarok maradni. Ám pletykákból már eleget hallottam, ideje új szerepkört találnom, remélhetőleg egy felelősségteljesebb pozíciót, amelyből nagyobb hasznára válhatnék a királynőnek. Ha sikerül Inialos herceg bizalmába férkőznöm, megfelelő időben bizonyítanom a harci rátermettségemet, akár még a testőrségbe is helyet kaphatok. Igen, nagy váltás lenne, de nem lehetetlen, és mivel jó harcos vagyok, tudom, hogy elérhetem, amit akarok. Plusz úgy érzem, kiismertem már annyira az Ellenudvart, hogy tudjam, hogyan kivitelezzem a tervemet.
Persze egyelőre még be kell érnem azzal, hogy a szakács körül szorgoskodom. Amint a mai munka végére érek, vissza is vonulok a szállásomra, és elégedettséggel nyugtázom, hogy sikerült eleget tennem a kitűzött tervemnek, és elkerülnöm a sötét szemű lovagot a nap folyamán. Az egész elhatározás azonban kútba esik, amikor az ajtómhoz érve megpillantom őt.
- Igen, valóban – lehelem az egyetértő szavakat, és minden közeledő lépésével az érzéseim egyre nagyobb hullámokat vernek a szívemben. Egy részem elmenekülne, beiszkolna a szobámba, és közben azt ismételgeti, nem szabad, nem szabad, nem szabad. Tartok a saját érzéseimtől, ám erőt veszek magamon. Így aztán a magabiztosabb énem kerül előtérbe, amelyik tudja, hogy erős vagyok, hogy egyetlen hűvösen udvarias, jóképű lovag sem lehet képes soha, semmilyen körülmények között eltéríteni a feladatomtól, hisz a hűségem a királynő felé erősebb. Akárcsak az ellenérzéseim az itteni tündérekkel szemben. Végül mégsem vagyok benne biztos, hogy a fejemben megszülető elhatározást a számító logika szüli, hogy a javamra fordíthatom a felajánlott sétát, vagy egyszerűen csak menni szeretnék.
- Attól függ, merre tervezel sétát tenni... - A hangom enyhén incselkedő, a tekintetem azonban inkább komolyságot és óvatosságot sugall. - Bár azt hiszem, jól esne a friss levegő. Szeretem a hűvös éjszakákat – teszem hozzá végül kissé ábrándosan, magamat is meglepve, hiszen a szavaim teljesen őszinték, minden rafináltság nélkül. Szinte árulásnak tűnik, hogy nem a fülledt, nyári éjjeleket pártolom, de ajkaimat nem hagyhatja el hazugság. Tényleg elveszíthetem önmagam a hosszú itt tartózkodásaim során? Vagy ez csak egy jelentéktelen semmiség? Valóban árulás lenne, ha kissé a Télbe húz a szívem?
Amennyiben Donn megindulna, én hagyom magam vezetni. Csendesen, tűnődve kémlelem mellette az eget. Egyetlen felhő sincs odafenn, csak a hold fénye, és a számtalan apró csillagpötty ragyog felettünk. Több dimenzióban megfordultam már az életem során, a legtöbbnél ugyanez a látvány borul ránk éjjelente, mégsem szűnik soha meg varázslatosnak lenni.
- Kérdezhetek valami személyeset? - Pillantok aztán a férfi lélegzetelállítóan sötét lélektükreibe. Miközben folyamatosan magamat győzködöm a sziklaszilárd elhatározásaimról, akaratlanul is eltűnődöm, vajon Donnt mi motiválta, hogy harcossá váljon, és ezt az utat választja. - Mindig is lovag szerettél volna lenni? - Remélem, nem vagyok tolakodó, de kezdek valóban kíváncsi lenni erre a rejtélyes lovagra... persze szigorúan csak szakmai okokból.

Donn MacCoy
❖ Tündérlovag

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
‣ Ellenudvar
Karaktered arca :
‣ Kit Harrington
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Elaine & Donn
Does she know that we bleed the same?
A fáklyák lángjai fűszeres, vörös-arany leheletével lengik körbe az öreg falak közti csarnokok mindegyikét, még zöldellő ligeteket, a jó illatú réteket, s a büszke hegyek ormait is. Még a palota legelőkelőbb tereit is eléri a változás időszaka. A vén ostromolt falak engedelmesen le-leverik fényeik, sárga, majd gyászoló, bronz köntösbe öltöző színeik.
Az ezer színű avaron egy magas, sötét alak sétál. Én vagyok. Keresztül szelem Ellenudvar kiképzést biztosító területeit, legelőkelőbb ütközeteinek vékonyka lenyomatát. Lépteim zaját elnyeli a föld illatú szőnyeg, mit a bunda susogása okoz, mely vállaimba kapaszkodik. Morcona ábrázatom arról árulkodik, nem boldog a szívem. Legkevésbé sem az. Kósza, széjjel szaladó tincseim fogásba erőszakolják arcom, fejem búbja alatt. Szám sarka rándul, ahogy oldalamon elszalad egy alacsonyabb leánygyermek, kinek világosabb hajviselete arra a szépségre emlékeztet, kinek legkedvesebb a tekintete - életemben. Elmosolyodom, ahogy végül feltűnik, lábaim épp abba az irányba visznek, merre legutóbb láthattam. Több katona bólint felém, így teszek magam is. Tovább haladok, visznek a lábaim.
Sötétlő alakom igyekszik minél távolabb kerülni Ellenudvar szívétől. Nem mintha lenne bármiféle erő, ami rosszallást ültetne a mellkasomba, de olyan feszültség lopakodik szöveteim alá, amikor a holdfényben ezüst koronát viselt tündérrel váltok pár szót, hogy tartok tőle megszenvedi a becsületem - 'mi legerőteljesebben kötelességemhez von. Tartok tőle az, hogy képtelen vagyok hazudni, mellette még a vesztemet okozza... Személyiségeim kettéhasadásában végül majd, biztosan.
Tisztán látom lelki szemei előtt, ahogy a lombok közötti finom szélben, a napsugarak óvatos, alig pumpáló szívében az üde tavasz zöldellő fényében meg-meglibben a hosszú, arany hajkorona. És nevet, nevet, csengő hangon. Dísztelen, zöld ruhája után lágyan kapnak a fűszálak, ahogy túlcsorduló, boldog léptekkel, huncut mosollyal táncol közöttük. A többi tündérlány pedig virágokkal tele fonják majd hosszú, bársonyos tincseit. Azon a napon pedig vakon és szerelmesen követem majd. Szám sarka húzódik. Megállok az épület előtt, tompán érkezem, lassításom susogással jár. A fejem kezdem csóválni. El kellene zárnom minden érzelmem. Nem szabadna hagynom, hogy szétpumpálja ereimbe a vágyakozás magjait. Lehetetlen. Az én egyetlen szenvedélyem a Királyom iránti hűségem...
Türelmetlenül lépek előre - majd hátra a magasba nyúló borostyán törzsek között. Egészen addig zihálok, amíg meg nem pillantom Őt. A lélegzetem elakad. Kétségkívül lenyelem saját nyelvem. Megtorpanok, érzem, hogy színtelenül fakón olvadok a háttérbe. Mégsem fordulhatok el. Látványos és udvariatlan lenne, akkor is, ha egyéb körülmények között nem érdekelne, hogy mit gondol.
- Szép este! - szólítom meg halkan, puhán, ahogy határozott léptekkel megközelítem. Hagyom szemeimnek, hogy összeszaladó szemöldökeim alól feltérképezzék karcsú alakját, s hajának mind a tizenhat árnyalatát. - A megszokottnál hűvösebb, de szép... - felemelem állam, az égre pillantok, s bár fejem úgy hagyom, íriszeim visszafutnak felé. Sötét, szinte már fekete szembogaraim lubickolnak a látványba és most is, mint elsőre, mint mindig, megbabonázva érzem magam. Nem kerüli el figyelmem a háttérben, a távolban, vagy éppen a mellettünk elhaladó katonák hasonló csodálata iránta. Mégis lehajtom fejem, hiszen megérzem a csúfságot mellkas falam karcolgatni. Féltékeny lennék? Ugyan, mire?
- Azon tűnődtem, vajon, ha pofátlanul arra kérnélek tarts velem egy esti sétára, mit felelnél?! - lépek közelebb, magabiztosan, ahogyan mindig. Őelőtte egyetlen nő sem keltette fel a figyelmem, soha nem simogatta a szívem semmiféle gyengédség, ami persze nem jelenti, hogy nem uraltam testét a gyengébb nem képviselőinek korábban, ám lelkét nem szomjaztam soha egyiknek sem. Ellenben most... elemi erővel vonz magához, pedig nem érzem helyesnek. A legkevésbé sem.

 
❖ Megjegyzés: Remélem elnyeri a tetszésedet...    ❖ Zene: dallam
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Tündérfölde :: Tündérek Ellenudvara-
Ugrás: