be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Képzeletek udvara
If I cannot move heaven, I will raise hell
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

nefarith & lucifer
Szelíd mosollyal az arcomon nyugtáztam a szavait. Engem szeretne, teljes lényemet és meg kellene rajt lepődnöm de nem fogok. Személyes beszélgetésünk ez a második, és én pedig úgy vélem, hogy második beszélgetés után nem fogom csak úgy odaajándékozni magam. Vonzó a lány, szinte bizsereg tőle az egész ölem, de nem fogom holmi vágytól eldobni az eszemet. Túl sokat kér cserében, amit kérek tőle. És még meg sem fosztom őt az úrnőjétől, holott bármelyik pillanatban megtehetném. (...) Utolsó mondatai után könnyeden tűnök fel a háta mögött, épp úgy, hogy miközben hátra lép úgy nekem simuljon finoman. Én hagyom mindezt és mindössze csak derekára helyezem mindkét tenyeremet, egészen gyengéden. Arcomat óvatosan puha hajához érintem, hogy aztán ajkaim nyakát cirógassák kínzóan. Túl sokat kérsz tőlem, egyetlenem. Megadhatnám neked, így aztán én is örömömet lelhetném a pillanatban, vágyom rá, de nem tehetek meg még én sem mindent.
- Túl sokat kérsz tőlem, Édesem. Nagyon, de nagyon sokat. - Hangom még emberi, egészen a mondatom utolsó néhány szavánál változik csak meg; túlságosan eltorzul és elmélyül. Édes illatát magamba szívom, s csendben élvezem mindezt. túlságosan is felhergel, de akkor sem tehetek eleget a kérésének. Még a végén elkényeztetném a semmiért. - Úgy érzem, hogy előnyt élvezel a kiváltsággal. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy valóban az enyém vagy. Egyelőre nem ezt látom. - Cirógatom ajkaimmal egyik fülcimpáját, miközben tenyereim a karjaira vándorolnak át egészen szoros érintéssel. - Tudod jól, hogy én többet megadhatok neked mint amennyit Lilith nyújt neked. Őt is tisztelned kell, elvégre ő vett a szárnyai alá, ez teljesen érthető. Azonban nem hiszem azt, hogy mellette én elhanyagolható tényező lennék. Lássuk be, hogy én tettelek most azzá aki vagy. Kitéptem a szívedet, hogy ne kelljen szenvedned a sok mocsoktól ami rád ragadhatott volna. Megadtam neked mindent. Most én is várok cserében valamit. - Lehelem fülére a szavakat, egyelőre még kedveskedő hangon. - Tudod jól, hogy fontos vagy nekem. Ha nem így lenne, nem adtam volna hatalmat. Sőt. A szemtelenséget sem néztem volna el. Ugye emlékszel még rá? - Utalok a mostani első pillanatra, elvégre én még mindig nem felejtettem el, hogy miként is beszélt el egyes dolgokról. Természetesen nem szokásom magamra venni, de nem jellemző, hogy elfelejtem az e féle tényezőket.
- Csak annyit kérek, hogy tartsd szemmel őt. Én pedig téged tartalak szemmel. Tudni fogom, hogy mit csinálsz, mikor és hol. Cserében védelmet is nyújtok. - Nem különösebben szerettem, ha a saját démonjaimat zaklatják; eléggé pórul szokott az járni, aki mégis elvéti ezen bűnt. Márpedig Nefarith-et én teremtettem szóval az enyém, és senki másé. Lilith csak kölcsönbe kapta.
- Számítok rád. Cserében te is számíthatsz majd rám. - Nem mondtam az ajánlatára nemet, egy szóval sem. Mindössze csak szeretném valamivel ösztönözni őt, hogy teljesítse a kérésemet. Még a végén túl hamar megadnám a kéréseit és kihasználná az én bőkezűségemet.  
Finom, mégis gyengéd és rövid csókot lehelek nyakán lévő illatos bőrfelületére, s azzal együtt válok aztán köddé, mintha ott sem lettem volna. Vele vagyok mindig, megígértem neki. Látom őt, és pontosan jól fogom tudni, hogy mit fog elkövetni. Látszólag az ajánlatomra felelhet nemmel is, de azzal számolnia kell, hogy amilyen odaadó vagyok, annál hatvanszorosan tudok kegyetlen lenni. Hamarosan úgy is találkozunk.

Nefarith
❖ Démon

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Lilith közelében
Karaktered arca :
Kimberley Purton
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Nefarit &  Lucifer
You are my Destiny...


Még emlékszem a halálom előtti időkre, még tiszta képek a fejemben tetteim. Ahogy elemelem a nyakláncot, anyám utolsó pillanatai, mikor a bitófán még a jóistenhez fohászkodott, hogy mentse meg lelkét, ahogy bizonygatta, hogy ártatlan. A tucatszám meglopott, megölt ficsúr, az eltékozolt vagyonok. A tobzódás, a bujálkodás, a mérhetetlen és mértéktelen élvezetek egész sora. Vannak pillantok mikor elgondolkodok rajta, hogy ha újra kezdhetném, máshogy lenne e. Ha a jótündér adna egy újabb esélyt, ha az isten azt mondaná, jer lányom kezdjük előről ezt a sakkjátszmát, akkor is baltát ragadnék e hogy belerondítsak a levesestálba?
Ajkam félmosolyra húzom. Hát persze hogy bele. Ha isten saját képére teremtett, akkor ő is csak egy álnok kis köcsög valahol, és mind tudjuk a legfontosabb alapszabályt. Az élni és élni hagyni, itt már rég elvesztette aktualitását. Talán a kezdetektől ez volt a terve, úgy alkotott meg, kihagyta belőlem a jóságot, talán épp Lucifer születésnapi ajándékának szánt. Egy romlott lélek, egy félresikerült alkotás, egy rontott képlet, egy elcseszett emberi élet.
-Talán- mosolygok vissza rá. A Sátánnal beszélgetni olyan mintha egy tükör előtt, önmagaddal társalognál, hiszen pontosan ismer, tudja az erősségeid, a gyengéid és nem rest ellened felhasználni bármit ami csak a karmai közé kerül.
Fürdök figyelmében, kedvességében, gyengédségében. Úgy bánik velem, amiről minden nő kivétel nélkül éjjelente álmodik. Ohh igen jól ismerem a vágyaikat, nem egy szívből loptam már ki az érzést, törtem darabokra álmaikban, amikor szerelmük előttük térdelt, mikor a boldogító igent kellett volna kimondani, mikor a megszületett csodát kellett volna keblükre ölelni, de ők csak lefagyva álltak, majd fejüket ingatva tolták el a boldogság lehetőségét. Én pedig csak álltam a sötét sarokban és csendben figyeltem a szeretteik szemébe szökő könnyeket, a hitetlen átkozódó ajkakat, a pusztulást mit árulásuk okozott.
Mosolyom eltűnik arcomról. Szavai megdöbbentenek, mégis úgy ülök vele szembe mintha csak egy márvány szobor lennék, akin próbálgathatja kedvesének szánt vallomását. Ha nem tépte volna ki akkor, ott, a királysága közepén, annyi démon szeme láttára a szívem, talán most a meghatódottságtól én magam tenném meg. Mert nem bírnám elviselni súlyát. Most azonban csak hallgatom, figyelem tekintetét, ahogy magába szippant, ahogy lelkem simogatja, ahogy csábít és engedelmességre kényszerít. Az Ördög mindig kínál választást, olyan választást, ahol igazából csak egyfélét választhatsz. Tenyere arcomra simul, oly óvatossággal, mint aki fél hogy az őz megriad és messzire szalad. Szívem helyén a semmi újra lüktetésbe kezd, bőröm kicsinek tetszik rám a fájdalomtól, mit elfojtott zokogásom okoz, a bordáim szúrják tüdőm. Arcom a tenyerének nyomom, kell az érintése, míg hozzámér, újra érzek. Hogy a sajátom, vagy az övé már cseppet sem számít, de ne eresszen… hazaértem.
Ujjaim felsiklanak kézfején és ujjai közé simulnak. Megadhat nekem bármit, akármit, amihez csak épp kedvem szottyan, ő pedig csak a hűségem kéri, a szemem a fülem, a haragom, az erőm, a vérem, az ellopott életem.
Tehetné mindezt máshogy, kijelenthetné hogy az övé vagyok, hogy ő alkotott, hogy miatta vagyok itt, hogy azt teszem amit mond, vagy csodás kis démoni létem eddig a pontig tartott és nem tovább. Lilith meg majd kap egy másik lányt, egy másik démont amin kiélheti perverz és szadista vágyait. De nem teszi, elvégre a kutyát sem bottal neveljük, hanem jutalomfalattal. A hálás állat, mindig hűbb mint az mit veréssel szoktatunk engedelmességre. Ha most azt mondom neki hogy nem állok az oldalára, lehet elpusztít, hogy árulónak fog érezni, hogy kockázatot jelentek, hiszen ha hű vagyok Lilithez, talán ezt a beszélgetést is tovább adom, akkor pedig a kis kémről szóló ötlete csak füstbe ment terv lesz.
Bármennyire is szeretném hinni, hogy őszinte, a Sátán sosem az, talán még a Tündibündi Csingilinggel sem. Oh igen keringenek pletykák a pokol mélységeiben, hogy a pilleszárnyúak főkurvája, Sátánunk ágyába vágyik. Hogy mit ígér neki azt nem tudni, hogy nedves forró ágyéka célt ér e, hogy ő akarja kihordani a következő hírnökét a világ végének, vagy csak a saját fattyai biztonságát akarja e biztosítani, nos erről nem szólnak a suttogások.
Figyelmem újra Luciferre irányul, elszakítva arcomtól tenyerét, egész közel hajolok, hogy ajkunk majdnem összeér. Pillantásom az övébe fúrom, kitárom előtte elmém, szabad utat engedve hogy bejárjon, hogy lássa egy cseppnyi hazugság sincs bennem, hogy nem vagyok ellenére, hogy nem jelentek veszélyt.
-Sötét Atyám… olyat kívánsz tőlem, mi eddig is a tiéd volt. – szép és hangzatos szavak, de ennyi neki biztosan nem elég, hisz nekem se lenne – Nálad a szívem – tudom hogy megtartotta, hogy őrzi valahol, talán csak a kincstárának mélyén egy ládában. Olyan vagyok mint egy kicseszett Davy Jones. Akinél a szívem azt szolgálom?
– Az akaratod szerint lettem az ami, és ha megtehetném a világot neked adnám, hiszen ismersz. Aljasságom és kegyetlenségem nem ismer határokat, ha a feladatom elvégzéséről van szó. De kérlek Lucifer… gondold végig. Hiába vagyok tiéd, ha elszólítasz Lilith mellől, mégis hogy lehetnék hasznodra? – ajkam majdnem ajkához ér, tekintetem sötét akár az éjszaka, annyira hív, csábít, vonz magához. Akarom, kívánom, követelem. Kapzsiságom, bujaságom karba öltve döngeti utolsó védvonalam. –Ismered titkaim, tudod, hogy nem vágyom királyságodra, hogy nekem sokkal többet érő kincs kell, mint holmi démoni sereg, mint az emberek felett aratott győzelemért járó földi paradicsomnak csúfolt koszfészek. – ajkam ajkához ér, gyengéd apró csókkal suttogott szavakkal – Téged akarlak… Te vagy a legsötétebb vágyam, a legféltettebb titkom, mióta ott álltunk ketten, ujjaid véremtől maszatosan nyomtad ajkaid közé, azóta kísért lényed. – elszakadok ajkától de nem húzódom messze épp hogy csak legyen köztünk egy kis távolság. Tenyerem úgy simul arcára, ahogy ő tette az enyémmel. – Tiéd vagyok ha erre vágysz, ha ez az amire szükséged van. Tiéd hűségem, a testem, lelkem, cserébe a tiédet akarom, most és amikor csak kedvem szottyan hozzá, tabuk nélkül, gyengédség nélkül. Nem akarom, hogy egy pillanatig is bármiben vissza kelljen fognod magad. Szabadnak akarlak látni. – nem a törődés a legfőbb hiánya életemnek, csak a férfi aki mellettem áll, kinek asszonya lehetek. Habár a szenilis öreg elcseszte az egészet már teljesen az elején, egy dologban mégis örökre ott hagyta kézjegyét. Egyedül csak fél lények vagyunk. Mind vágyunk arra, hogy a másik felünk ott legyen, hogy foghassuk a kezét, hogy lássuk tekintetében magunkat, és habár Lucifer megfosztott az érzéseimtől, a vágyakat nem írtotta ki belőlem.
-Ha eljön az idő, az trónod mellett, az oldaladon akarok állni. -nem mozdulok, hiszen övé a döntés. Megér e neki ennyit, áldoz e idejéből rám. Vagyok e neki stratégiailag annyira fontos, hogy szavát adja nekem?

Vajon áruló e az, ki mások védelmében teszi dolgát, vajon áruló e ki saját életét védi? Mitől lesz valaki hitszegő, mikor válik el a búzától az ocsú? Hol lehet meghúzni a határt? Vagy mindez csak akkor fog kiderülni, ha a végső pillanatban kell megfeszíteni az íjat? Ha kit addig ellenségnek gondoltál végül mégis az oldaladra áll? Ha az ördöggel táncolsz, ő bizony a régi marad, s téged formál képére…

❖ Megjegyzés: - ❖ Zene: Dead Man Walking ❖ Szószám: 1102
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

•• nefarith & lucifer ••

Biztosan érdekli, hogy miért adtam neki hatalmat amikor még csak nem is mozdította meg érte a kisujját sem, sőt, inkább csak jelzőkkel illetett. Az a helyzet, hogy nekem is van eszem, és nem járnék azzal jól, ha ezért megvonom őt mindentől -beleértve a démon lététől-, ugyanis ő Lilith kedvence, mint egy kis nyáladzó öleb. Igen, tudok mindenről. A hatalom pedig amit neki adományoztam az csak egy buzdító arra, hogy márpedig akkor is teljesítenie kell mindent amit mondok neki. Az is elég buzdítás lenne, hogy nem ölöm meg ha megteszi, de néha megesik, hogy kinyilvánítok némi empátiát. Inkább meg is kéne köszönnie.
Azonban a válaszán egyszerűen csak szelíden elnevetem magamat. - Talán majd egyszer. - Barátságos mosollyal illetem őt, nem keverve bele semmiféle rosszindulatot. Most látom másodszorra. Legalábbis amikor ő is tud róla. Elvégre tisztában voltam az eddigi tetteivel, kiismertem őt kellően, tehát tudok róla véleményt kreálni. Ő csak egy menedékre vágyik, ami pótolja a szívét amit én kitéptem belőle. Sajnálja, de tudhatná, hogy a szív nem démonnak való.
Lilith szerencsés démon, hogy egy ilyen velejéig romlott lányt elrabolt és megölette, de ez a lány... valójában nagyon is gyengéd tud lenni a szíve nélkül is. Van benne valami, ami még mindig meleg, gyengéd. Ezt nem akarom belőle kiégetni. Majd megteszi saját maga.
Nem engedem el a kezeit. Simogatom őket finoman, kedvesen. Minden nő megérdemli a törődést, a figyelmet, és én ezt most hajlandó vagyok megadni a számára.
- Azt szeretném, ha az enyém lennél. Hagyd el Lilithet. - Közelebb húzódom hozzá, igézettől szikrázó íriszeimet pedig mélyen az övébe vésem. - Én megadhatok neked bármit. Láthattad. - Hogyan is mondjam... ez egy kiváltságos ajánlat. A Pokol ura, aki majdnem felér az Istennel, felajánlja, hogy szolgálhat ő magának. Nem kérnék tőle sokat. Egyszerűen csak azt, hogy támogasson és legyen velejéig kegyetlen. - Vagy... - nem hagyom, hogy megszólaljon, vagy ha mégis, akkor szavába vágok. - Maradj Lilithnél. De tudni akarok a nő minden egyes mozdulatáról. Ugyanis ha elárul, akkor te is mész vele együtt. Márpedig az nem lenne szerencsés. - Talán fenyegetésnek veheti, de az a helyzet, hogy ez az igazság. Ha Lilith elárul, akkor a szolgái is mennek vele együtt. - De ha ő mellette az enyém is vagy, akkor hajlandó leszek veled kivételezni, ha arra kerülne a sor. - Egyik tenyeremet arcára helyezem gyengéden, teljes óvatossággal. Gyengéd vagyok vele, kedves; amire szüksége van már rég óta. Én megadhatok neki bármit, amit csak akar. De cserében én is ugyanezt elvárom.

Nefarith
❖ Démon

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Lilith közelében
Karaktered arca :
Kimberley Purton
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Nefarit &  Lucifer
You are my Destiny...

Érintése puhább a selyemnél, mégis oly veszélyes, mint egy kígyó. Lassan teker körbe, mindig csak egy kicsit szorít, hogy ne vedd észre, aztán egyre kevesebb levegőhöz jutsz, végül nem marad hely számodra a világon. A legijesztőbb benne az ártatlan kinézete. Egy hétköznapi halandó még talán barátságosnak is tartaná, megbízna benne, anélkül hogy meg kellene bűvölnie, vagy bármilyen csellel rávennie az egyetértésre. Külsőre nem lehet több nálam. Nem tudom vajon volt e ő is gyermek, vagy egyből ilyen lett?
A kettős érzés mi fogva tart, hogy egyszerre sóvárgok utána, és menekülnék előle, a bőröm alatt remeg. A közelében sosem lehetek biztonságban, a szeszélyére vagyok bízva, mégis úgy vágyom érintésére, mint szomjazó egyetlen csepp vízre.
A fenti dilinyós teremtett, tökéletlennek, gyarlónak és esendőnek, de Lucifer, átformált a képére, tökéletessé, szívtelenné, kegyetlenné tett. Miatta élhetem túl az évszázadokat, ő adta oda az örökkön örökké kulcsát. A gyermeke vagyok, az adósa vagyok, a szolgája vagyok… Tenyerem a szívére nyomja, és bennem újra dobban a már nem létező részem. Ha ő nem létezhet szív nélkül, akkor majd én létezem helyette is így.
-Szerencsés… - ismétlem a szót, áhitattal az ajkamon. Tekintete a legfényesebb csillag mit valaha láttam az égen. Oly tiszta kék szempár, aminek se élő se holt nem tud ellenállni. Bármit mondhat én hinni fogok neki, még úgy is ha tudom hogy őrültség talán.
Meg se bírok szólalni a közelében magamtól, pedig ezerszer is bocsánatát kérném. Hiába hibáztam, mégis ajándéka van számomra. Hogy lehet ennyire kedves és törődő, ennyire elfogadó, annak ellenére hogy megsértettem, talán nem is egyszer, mégsem láncoltat le és kínoz meg hogy rendet tanuljak. Talán ez a szeretet? A megbocsátás képessége?
100 éve meghaltam a karjai között, 100 évig egy kóborló gonosz lélek voltam, aki testet kapott de nem volt több mint egy ágyútöltelék. Most pedig…
Ajkai olyan közel vannak, csak ki kellene nyúlnom, csak egy apró mozdulat és elérném. Ujjai gyengéden hajamhoz érnek, úgy babonáz meg közelsége, hogy észre sem veszem, csak mikor már zombi módjára, csorgó nyállal bólogatok.
Érintése nyomán felizzik a bőröm, önként kínálom nyakam, ha akarja tépje fel, vagy csókolja az idők végtelenségén át, ameddig csak kedve tartja. Kezei közé fogja arcom, és a szemei… a legragyogóbb csillagok az égen. Ajka az ajkamhoz ér, nyelve utat talál az enyémhez, és ahogy összeérnek, mintha folyékony forróság csorogna le a torkomon. Kitölti minden porcikám, eljut olyan helyekre, ahol démon még sosem járt. Az egész testem lángol, mintha elevenen akarnék elporladni, és csak ő az egyetlen menedékem, tőle vagyok, bennem él egy kis része, hozzá tartozom…
Hirtelen enged el, kissé meg is ingok álltomban. Gyengéden karomat fogva ültet le egy padra… Hogy került ide ez a pad? Tekintetét az enyémbe fúrja. Kérni akar valamit… kérni tőlem… Vajon mi lesz az? Mit adhatnék én a Pokol Urának?
Talán … talán egy unicornis kell neki… látom lelki szemeim előtt ahogy a hófehér állaton belovagol a pokol kapuján, palástját lengeti a forró szél. Az állat a hátsó lábaira áll és nyerít… nem… tutira nem egy unicornis kell neki.
Lehet a pad? Ássam ki? Vagy egy új kertészt, a legutóbbit megette? Neeeem… már tudom… végre összeállt. A pad, hogy itt ülünk, ahogy rám néz, hogy fogja a kezem…
Tekintetem ragyogni kezd, itt fogok élni, közös hálószobánk lesz, Lilith lesz a koszorúslányom, és tutira valami pokoli rózsaszín hacukát adatok rá, és nem tehet ellene majd semmit… édes a bosszú. Veszek egy mély levegőt, egy pillanatra még ajkamba harapok, rossz szokás.
-Igen, hozzád megyek…
öhhh nem látom az örömöt az arcán, sőt… mintha nem erre a válaszra számított volna… vagy nem ezt akarta kérni?
Upsz…

❖ Megjegyzés: - ❖ Zene: Finale ❖ Szószám: 590
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


lucifer & Nefarith
A heart is weak

- Ócska kis érzelmeknek melegágya a lüktető szív, mely oly könnyeden összetörhet. Édesem...- Gyengéden vonom őt magamhoz, ahogy hátán végigsimítok, s derekánál fogva vonom őt magamhoz olyannyira közel, hogy testünk összeérjen. - Ha élvezetet nem érzel igazán, fájdalmat sem fogsz többé érezni. Hisz a fájdalom a boldogság ikre, mégis annyira különböznek egymástól. A legkevésbé sem akarnék rosszat egy démonomnak sem, főleg nem neked. - Gyengéden simítok végig tenyerén, miközben azt szívem fölé helyezi, ámde mégsem ér hozzá bármennyire is szeretné. Csak elmosolyodom szelíd arcvonással, s kézfejére helyezem tenyerem mely által aztán a mellkasomhoz nyomom a tenyerét, pont az én lüktető szívem fölé. - Bármit megadnék, hogy ezt itt kitéphessem. De egy angyal nem tud meglenni szív nélkül, ellenben ti, kik halottak; számotokra nem szükséglét ez az ócska kis szerkezet mely megannyi fájdalmat hordoz önmagával. Te szerencsés vagy, hogy kitéptem a szívedet. - Mélyen tekintek égkék íriszeimmel az övéibe, hogy ezáltal is megbabonázzam őt a puszta tekintetemmel, hisz a sátán gyönyörű tekintetének ki tud ellenállni?
- Nincs szükségem arra, hogy a kedvemre tégy. Egyelőre szerencsésnek mondhatod magadat azon szempontól is, hogy az illemtelen viselkedésed ellenére is így viselkedem veled. attól, hogy szíved nincs, önkontrollt tudsz tartani. - Javasoltam szigorúbb hangvétellel, ám így is ez volt a legkevesebb tőlem. Talán csak az lehet a szerencséje, hogy női démon, különben megfosztanám mindattól ami még megmaradt neki. De nem teszem. - Azonban van számodra egy ajándékom. Biztos vagyok benne, hogy azt szív nélkül is élvezni fogod. - Kéjesen suttogom az ajkaira, s vigyorral a képemen hajolok oda füléhez. - Ha neked sincs, vedd el másoktól! - finoman eltűröm egyik fehér tincsét a füle mögé, s ajkaimat érzékien érintettem egyszer a füléhez, arcához, s aztán nyakába csókolok bele kéjesen. Szemeim ragyogni kezdenek akárcsak két izzó csillag, hisz nem véletlenül én voltam a legfényesebb angyal egykoron odafent, ahogy mostanáig is; én vagyok a hajnal fia, én uralom a fényt és egyben a halálthozó sötétséget is. Megérintettem a lány arcát óvatosan mindkét tenyeremmel finoman, s óvatos csókot leheltem ajkaira, mely most mégsem egy halálos csók, hanem erőm egy morzsájának a töredékét adom át. Érezheti, hogy a csókom forró, mégis érzéki; ám a teste olyan érzetet produkálhat, mintha csak lángokban égne. Olyan erővel ruházom fel, mely kimondottan az érzelmeket pusztítja el. Számára ez lesz az igazi öröm.
- Mostantól az lesz a feladatod, hogy tönkretégy minden szeretetet az emberek között. Tépd ki a szívüket, fald fel azokat, tégy, amit csak akarsz! Hisz az erőd már megvan hozzá. - Eleresztettem őt hirtelen, hiszen minden érintésem azért volt, hogy adományozzak az erőm egy kis részéből. Ez volt a leggyengédebb módja annak, különben tehettem volna úgy, hogy mérhetetlen kínokat éljen át miközben erővel töltődik fel. Gyengéd voltam vele mégis.
- Cserében azonban kérnék tőled valamit. - Óvatosan leültettem őt egy padra, s én is mellette helyezkedtem el, hogy szemeibe nézhessek. Vajon teljesíteni fogja a kérésemet, amit kérni fogok tőle? Nos, kénytelen lesz.
Nefarith
❖ Démon

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Lilith közelében
Karaktered arca :
Kimberley Purton
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Nefarit &  Lucifer

Úgy érzem magam, mint aki nekirohant egy téglafalnak, és most a seggén ülve pislog, hogy Gombaaaa. Folyton ez van. Ha csak egyszer logikusan végig gondolnám a dolgokat, és nem csak úgy belevetném magam, hogy gyíhá árivá árivá aztán meg köd előttem por utánam, akkor látnám is hogy mit csinálok. Feltűnt volna, hogy nem egy megtermett fehér szarvas hátán lovagolok, és nincs se koronám se varázspálcám, hogy az egész kert épp olyan sivár és kihalt, mint én magam. Akkor talán nem néztem volna teremtőmet délibábnak és most nem térdelnék előtte a porban rettegve, hogy súlyosan megfizetteti pimaszságom árát.
Érintésére összerezzenek, gyengédsége nagyobb félelmet kelt bennem, mintha ordítani hallanám, mert míg hangja messze elér, most itt van, közel, túl közel. Államnál fogva emeli fel fejem, és képtelen vagyok kerülni tekintetét. Talán egy másik alkalommal máshogy, nem óckodnék a dologtól hogy tekintetét az enyémbe fúrva azt is lássa, amire még csak álmaimban sem merek gondolni. Csak egy apró bólintás, nem telik tőlem több felelet gyanánt, hogy a szívem hiányolom a képletből. Mindenkinek az kell, ami nem lehet az övé, nekem Ő kell, vagy a szívem, hogy ha őt nem hát mást még szerethessek. Apró gyarló emberi vágyak. Furcsa mód halandóként sosem hiányzott, elvakított a kapzsiság, nem volt idő a szerelemre. Most… hmm… kapzsiság lenne a legnagyobbat akarni?
Arcom macska módjára dörgölöm tenyerébe, már nem számít mit vett el tőlem, nem számít, ha soha nem adja vissza, csak ne engedjen el, csak had érjek hozzá még egy kicsit.
Nem tudom eldönteni, hogy vár e feleletet bármelyik kérdésére, vagy csupán költői elmélkedés, minek tanúja vagyok. Ujjai az államra fognak, és ahogy fel egyenesedik magával húz engem is. Reflexből lépnék hátra, ahogy közelembe kerül. Lilithnél már megszoktam, hogy ha megadóan hátrálok, az esetek túlnyomó többségében elkerülhetem a nagyobb büntetést. Lucifert azonban nem ismerem, így nem kockázatathatok, hogy talán menekülésnek fogja fel, talán gyávaságnak, vagy egy ellenséges mozdulatnak, és az így is rossz helyzetem tovább rontsam általa.
-Kérlek… ne vedd el… - suttogom miközben mereven előre nézek, ő pedig rám sziszeg. Több se kell a bujaságomnak. Tehetek én róla, hogy vonz a hatalom, hogy vonz a sötétség, hogy megveszek az erőszakért, hogy a fenyegetésére begerjedtem? Úgy jár körülöttem, mint keselyűk a tetem felett, én meg lányos zavaromban az ajkamba harapok. Ahogy megáll mögöttem, érzem a pillantását rajtam, kezeim lassan csúsztatom fel testemen és ölelem némán szívem helyét. Lassan fordulok meg, arcomon szelíd nyugalommal lépek közelebb hozzá. Bátorság Nef, bátorság.
-Sötét Atyám… mérhetetlenül sajnálom arcátlanságom. Úgy véltem a kert játszik velem, tekintve hogy elvesztettem a szívem, és a kezedben volt utoljára ezért gondoltam, hogy talán délibáb vagy. Kérlek ne vedd komolyan amiket mondtam, eszemben sincs bosszantani téged, nem hogy visszakövetelni bármit is. Hálás vagyok neked az ajándékodért, igyekszem megszolgálni. Kérlek had tegyem mégis jóvá, had lássam mosolyod, haragod adjuk inkább a halandóknak… engedd hogy… kedvedre legyek…  – óvatos lépést teszek felé újra, kezem a szíve fölé emelem, de még véletlen sem érek hozzá, az az egyetlen centi olyan égetően kínoz, annyira fáj, hogy szinte belegebedek.
– Oly rég volt, hogy társaságod élvezhettem, akkor is csupán egyetlen pillanat volt az egész, egy pillanat mely azóta kísért, minden nappal és minden éjjel. – a kert akaratom szerint változik, pontos másává a fejemben lévő emléknek, a kopár fekete sziklák, a fojtogató forróság, a hajamba tépő szél, mi akkor támadt rám, mikor Lilith a pokol mélyére rántott le.
– Egy évszázada vártam erre a pillanatra, könyörögve kérlek szívem elragadója, áruld el nekem… megtartottad? – tekintetén függök, egy hajszál választ el tőle, hogy a világom darabjaira hulljon.
Már csak az a kérdés haragomtól, vagy vágyamtól teszi e mindezt.
❖ Megjegyzés: - ❖ Zene: Finale ❖ Szószám: 590
[/quote]
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Lucifer &  Nefarit
are you insane like me?
Nem túl gyakori vendége szoktam lenni az udvaromnak, ellenben akkor, ha azt érzem, hogy valaki épp ott tartózkodik. Mindenkinek érdekel a lelkivilága, és legtöbbször ez a hely az, ami segít nekem megismertetni másokat magammal. Nem minden lelket ragadok el, csak ha úgy érzem, hogy a halál számára megváltás.  Különben meg hagyom, hogy hadd szenvedjen tovább az emberi életben. Hisz annál még a Pokol se rosszabb.  Az én világomra mindazon lelkeknek rá kell szolgálniuk, akik valóban ide méltóak. A legsötétebb és legkegyetlenebb lelkekre van szükségem. (...) Rezzenéstelen arcvonulatokkal hallgatom végig mindazt, amit mond. Mindeközben a jelenlegi ábrázatát fürkészem, ami korántsem nyeri el a tetszésemet. Pláne nem az eget rengető panaszkodásai. Mégis hogy merészeli?!
Egy szót sem szóltam. Nem mozdultam, csak álltam egy helyben mint akinek földbe gyökereztek volna a lábai. Mindeközben hagytam, hogy földre rogyjon, én pedig leguggolok elé, hogy mutatóujjammal állát megemeljem és a szemeimbe nézzen. Ám ahogy hozzáértem, könnyeden nyerte vissza emberi testét a pillanat tört része alatt, ugyanis azt a felét akartam látni, nem a szörnyet. Jelenleg én sem úgy társalgok vele, különben sikoltozva rohanna el előlem ahogy mindenki más. Nem véletlen, hogy azt az arcomat mutatom, mellyel megteremtettek. Mégis Isten számomra is készített egy undorító küllemet, melyt sohasem viselek szívesen. - A szívedet hiányolod talán? - Kérdem tőle igéző, égkék íriszeimet az övéibe vésve, - A szív mindössze csak egy kellék, hogy emberi légy. Márpedig te már korántsem vagy halandó. - Édes szavakkal az élen, azt a tenyeremet arcára csúsztattam gyengéden. - Mit gondolsz, hogy miért a legrosszabbak a szívtelenek? - Szelíd mosoly jelent meg ekkor ajkaim szélén. - Az, hogy a szívedet elveszítetted, akkor az volt a legkisebb gondod. A démonok felemésztettek volna a jelentéktelen kis szíveddel együtt, ha én akkor nem jövök. Mondd csak, szerinted egy démon gyomra mennyire lehet kényelmesebb ennél, hm? - Tanakvóan összehúztam szemeimet, s aztán kitágult pupillákkal kiegyenesedtem, ám magammal együtt őt is felhúztam a földről. - A legrosszabb az lett volna számodra, ha nem hagytam volna, hogy démon légy. Most ott keringenél a sok lélek közt, kínok kínját átélve. Hálás lehetnél, nem pedig panaszkodni azért, amit különben aligha kaphat meg más. - A lehető legfinomabban fogalmaztam meg a véleményemet az ő kis hisztériáját illetően, ugyanis a legkevésbé sem vagyok jelenleg annyira türelmes állapotomban, hogy sokáig tűrjem az e féle fennakadásokat. - Ámde amit adok, azt el is vehetem. Jól vigyázz a nyelvedre, hogy mit beszélsz! - Sziszegem mint egy alattomos kígyó, ahogy egészen közelebb lépek hozzá. - A szíved a fizetséged! - Egy lépést ekkor hátrébb lépek, mielőtt még a fejét venném az újabb felvetődő panaszkodásaiért. - A legkevésbé sem áll szándékomban megfosztani még a kedvedtől sem. Ám nem igazán preferálom, ha valaki nem értékeli azt, ami megmaradt számára. Merthogy az életedet visszaadtam neked. Hatalmat adtam! - Hátrateszem a kezeimet, s lassú lépteket veszek körülötte épp úgy, mint egy vad aki beméri áldozatát. - De ha nem kell ez sem, visszaadhatod. - Megállok a háta mögött rideg ábrázattal. Úgy érzem, hogy én, mint a Pokol királya, nem tartozom magyarázattal az alattvalómnak akitől bármikor megfoszthatom a jelenlegi hatalmától is. - Szeretlek téged, ahogy az összes teremtényemet is. Ne kérd tőlem, hogy ez másként legyen veled szemben, különben nem én járok rosszul. - A saját érdeked, kedvesem, ha nekem engedelmeskedsz. - Sőt, leszek olyan kedves, hogy még kárpótlást sem fogok kérni ezért az incidensért. - Csakhogy lássa, kivel is van valójában dolga.
❖ Megjegyzés: hahi ❖ Zene: mad hatter  ❖ Szószám: 559
Nefarith
❖ Démon

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
Lilith közelében
Karaktered arca :
Kimberley Purton
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Nefarit &  Lucifer
100 évig annyira igyekeztem elkerülni ezt a helyet.
100 évig úgy tettem mintha nem is létezne, a pokol kellős közepe. Most meg itt állok a képzeletek udvarán, talpam alatt a sziklás fekete földdel, ami egy emberöltő óta az otthonom. Ide csak azok jönnek, akik elvesztettek vagy keresnek valamit, mondjuk megkereshetném a józan eszem, ha nem lennék így elveszve.

Csak állok és nézem a kietlen pusztaságot, hát remek, szóval ez vagyok én? Ennél még egy csapat óvodás betlehemi játéka is érdekfeszítőbb. Sehol egy pitypangot legelő unicornis, és hol van csingiling és az elveszett fiúk, vagy legalább Buffy beszaltózhatna hogy most jól megmutatja milyen fasza csaj.
-Mondd csak Képzeletek Udvara én mit vesztettem el?- tárom szét a karjaim – Az ártatlanságom? – akaratosan dobbantok a lábammal, mire a ruha elkezd rongyokba foszlani rólam – Az emberi mivoltom?- hajam töve elfeketedik, hátamon véres karmolások jelennek meg – A szívem? – kérdem suttogva, ahogy megpillantom a közeledő sötét alak körvonalait. Ohh igen. Az eléggé hiányzik, amióta elvetted tőlem…

-Ááááhhh Vader nagyúr, jó hogy jön, akad némi tisztázni valónk! – teszem csípőre a kezem, és figyelem, ahogy közönyös arccal felém lépdel, majd tisztes távolságra megáll Lucifer tökéletes illúziója. – Elvette a drágaszááágom, és nem fizette meg az árát. Van bármi fogalmad róla, hogy milyen szívtelenül létezni? Hogy milyen mikor a kis tini ribancok a nevedet mondogatják éjjel a fürdőszoba tükre előtt állva, kezükben egy szál gyertyával, hogy ők bizony alkut akarnak kötni a Sátán szívtelen démonával? Végig hallgatni azt a sok felesleges sikoltozás, most komolyan, volt aki összevizelte magát ijedtében. Egyáltalán hogy lettem én ilyen híres? Nem csesztetik Lilithet, nem  hívják a Halál angyalát, ennyire nem drasztikusak, csak egy kis szenvedést akarnak a másiknak, egy lerohadt végtagot, egy átkot, és mit kínálnak cserébe? Az ölüket… Nekem… Persze sosem utasítok vissza egy üzleti fogást sem, és elég nyitott vagyok a mocskosságokra –vigyorgok kajánul- na de egy tizenéves aki a szüzességét kínálja? Ha így haladunk kitűzhetnéd már a birtokviszonyt jelző zászlót a halandók világára. Merő fertő, tobzódnak a mocsokban, jódolgukban azt sem tudják hogy kövessék el az egyik bűnt a másik után, én meg ugráljak mert ők épp csalódtak. Mindjárt hányok.  – csalódottan ejtem magam mellé a kezem, nem akarom megérinteni, még a végén eltűnne nekem. az illúziók már csak ilyen gonoszak.

-Tudom hogy semmi szükségem rá, hogy okkal fosztottál meg tőle, bár sosem mondanád el mi volt az, de olyan üresnek érzem magam. Igen életemben sem szerettem soha senkit, fogjuk rá a hányatott sorsomra, szegény Hamupipőke legalább megkapta a jóképű herceget! Hiányoznak az érzések, a harag, a gyűlölet… a boldogság, mikor porrá zúzom egy halandó szívét, amikor addig szorítom a nyakát, hogy arca már az alkonyat színeiben játszik. Élvezem, persze hogy élvezem, de nem jön onnét mélyről, nem élem úgy át, egyszerűen mintha csak kötelességem lenne rossznak lenni, olyan mint Dorotinak a sárga út… ott mész és kész! – mutató ujjammal a halántékomon körözök.
-Kérlek legalább mondd hogy nem vetetted rögtön oda Cerberusnak, hogy egy percig még magadnál tartottad… - csak áll mint egy faszent, vagy egy f@ß ent, én meg beszélgetek a délibábbal. Lehet nem is a szívem lopta el, inkább az agyam? – Basszus Lucifer, hogy a fenébe lehetne hozzád közelebb kerülni? Hogy lehet hogy szív nélkül is úgy sóvárgok utánad, hogy majd belegebedek? Te meg közben kedved leled ezernyi halandó némberben, és én még sem vagyok féltékeny. Komolyan kikészítesz. Néha úgy… ah nem is tudom, megvernélek, persze csak … bosszúból?

-Ohh Lucifer- sóhajtok fel – ha csak egy pillanatra engednéd… - kezem a mellasához ér, a fekete ing gyengéden cirógatja tenyerem… Állj! Hogy mi? A tenyerem hozzáér, a tenyerem… nem foszlik szét… mért nem foszlik szét, mint egy jóravaló vizihulla? Döbbenten bámulom a kézfejem, aztán az arcát, aztán megint a kézfejem, és megint az arcát. Nef bazd meg nem illúzió!
-Lucifer… - suttogom, miközben rémülten kapom el a kezem és lépek hátra. Emberi álcám utolsó morzsája is lefoszlik rólam, szívem helyén öklömnyi véres lyuk tátong. Lábaim reszketve csuklanak össze alattam, alázattal hajtom le fejem. A szar helyzetből, hogy lett hirtelen kurva nagy gáz?
Jah igen… ez itt a pokol angyalom…
❖ Megjegyzés: - ❖ Zene: Dirty Mind ❖ Szószám: -
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Lucifer kastélyának az udvara. Úgy vélik, hogy azok térnek be ide akik valamit vagy valakit elveszítettek, vagy akár egyszerűen csak bánatot éreznek mélyen belül. Ez a hely teljesen homogén, nincs valós kinézete. Olyanná formálja magát, amit te magad szeretnél látni. Az udvar lehet egy gyönyörűséges mező, teli az erdők összes állataival, virágokkal; ott lehetnek az elveszített szeretteid. De ne feledjük; Mindent amit mutat, mind csak illúzió. Nem a valóság.
Sokan úgy gondolják, hogy Lucifer csapdájaként szolgál ezen terület. Merthogy aki ide betéved, soha többé nem akar majd elmenni, így aztán az Ördög egyszerűen lecsap rá és elragadja a lelket.
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Más dimenziók :: Pokol :: Központ :: Lucifer kastélya-
Ugrás: