Tűz. Lángok csapnak fel a sötét égboltig. A távoli éjszakába nyúlva arany és vörös ötvözeteként keverednek a színek. Messzire nyújtóznak, előre törnek. Elültetik a levegőben szálló parázs-magvaik, melyek a szürke hamuval borította vidéken gyökeret verve a pusztítással karöltve egy új életet teremtenek. Intenzív, heves, forró. Éppen olyan ez a festmény, mint az a bizonyos éjszaka. Még hallom a szenvedők sikolyát, a tűz pattogását, érzem az égett hús bűzét és látom a holtak megcsonkított testét…

Egy férfi állott az oltár előtt. Komoly, vad, gyilkosságra éhes fenevadként, ki vérben fürdött, ellenségei húsát ette és szomját semmi sem elégíthette ki. Hű követői egy félkört formáltak, s együtt ékesítették a több ezer áldozat alkotta erdő közepét. A démonnő egy hatalmas, mitikus sárkány alakjában jelent meg. Az alázatosan, elébe leborult urak szavait hallgatta. Érdektelennek csengett a válaszadás hangja, de az igazság ettől merőben eltért. Hecate mindig is imádta a kínt, ekképp a vér és brutalitás gondolatát. Eme áldozás, megtetszett neki. Hosszú évezredek óta először ismerték el, úgy igazán.
Fekete füst gomolygott. Körülvette a lényt, mintha a máglya hatalmas lángjaiból megszületve valami újat alkothatna. Egy fehérhajú nő lépett ki a masszából, melyen tekintet nem hatolhatott át. Mezítelen lábakkal lépett Wallachia grófjához. Kezébe vette az áldozáshoz használt kelyhet, majd a tőr hegyét – szertartásos, lassú mozdulatokkal – alkarjához érintette. Azt mondják, a démonok vére savas… mérgező. Az volt? Vagy, mindössze illúzió, felesleges rituálé volt csupán, mely a szem bűvöletének megtévesztésével valami más anyagot keltett életre? Bármi legyen is az igazság, a fiatal nő testét magára öltő természetfeletti lény megtöltötte az említett, díszes kelyhez. Amint az első csepp vér a földre hullt, átnyújtotta a férfinak.
- Igyál! – noha, utasítás hangzott el, a hangszíne hűvösen csengett. Arca ridegen fordult szembe az uralkodóéval. Körbeadták egymás között, mígnem fuldokolva, holtan estek össze. Egytől egyig, mind meghaltak. Hecate a lobogó máglya felé fordult, megbolondította a tüzet, olyan hévvel táplálta, hogy mire eljött hajnal, az egész terület porig égett. Egyedül a testek maradtak érintetlenek, s azokkal együtt, a teljes, több hektáros területet vastagon befedte a hamu. Egyetlen órával azelőtt, hogy a nap első sugarai elérték volna a háthatárt, Wallachia grófja megelevenedett és felkelt hamuból készült sírjából. Teremtője egyenesen vele szemben állt, maga előtt összekulcsolt ujjakkal.
- A hamvakból, újra felemelkedünk. – tekintett le rá változatlanul hűvös arccal – Fogadd el, a halhatatlanság ajándékát, és járd az éjt ragadozóként. Az Éjszaka Gyermeke vagy.
Grófja fél térdre ereszkedett s kezet csókolva hódolt be, melynek szemtanúi lettek lojális követői is, kik ekkor ébredtek túlvilági útjukból.
Így születtek meg ők, az első vámpírok. De, vajon hihetünk ennek a történetnek, vagy csupán a Mesélő elméjének szüleménye mindez? A történelem során oly’ sokan keresték és áhították a halhatatlanság, az örök ifjúság forrásának titkát. Krisztus előtti vagy utáni időről beszélünk, nem számít. Mindig voltak és lesznek, akik kutatni fogják a legapróbb részleteket is. Talán, minden történet csupán egy kitaláció. Az ember rétegzett fantáziájának szüleménye, s ekképp, az igazság valójában sokkal egyszerűbb és békésebb is lehet, ugyanakkor kegyetlenebb. Sohasem tudjuk már meg, mert azok, kik szereplői ennek a történetnek, átadják igaz lényüket, a Narrátornak.De vajon ki is Ő? Ő, ki mindent lejegyzetel egy pergamenre és nem rest szorgosan tollat ragadni, amint egy apró fűszél is megrezzen a legkisebb szellő lágy ölében. Ki az, ki…. Upsz, elkalandoztam.

Hecate élete nem volt mindig merő izgalom. Persze, a több ezer évvel ezelőtti ókori görög hitvilág számára Hecate nevét nem egy démon viseli. Sokkal inkább egy nagyra tartott és hatalmas becsben lévő személy, kit istenek és halandók egyaránt mélyen tiszteltek. Számukra, eme nőszemély egy alvilági istennő, ki egyszerre a múlt, a jelen s jövő megtestesítője. A varázslás, sötétség, magának az éjszakának és a boszorkányoknak az úrnője. Ám, a világ mulandó. Korok jönnek, mennek és mindig eljő az a nap, mikor a régi hitek értelmetlennek bizonyulnak. Új nézetek látnak napvilágot és a következő napon, mi eddig dicséretre méltó tettnek bizonyult, addigra főbenjáró bűnné válik. Így esett meg, hogy a démonnő többé nem járt fel a halandók világába. Otthon üldögélt és hosszú, évszázados szabadságát élvezte. Nem törődött más démonokkal, nem foglalkozott hatalmi harcokkal. Számára mind közönyösek. Parancsot ugyan végrehajt, ha azt maga urai küldik felé, egyenesen neki, ám erre sem adódott sok példa. Kimerem jelenteni, van, akit személyesen – nem is egy, de még kettőnél is több – nem ismer. Pletykák, hallomások, éjszakába nyúló suttogások, régi krónikák…. Megannyi forrás, hogy tudj róluk egyet s mást.
Legközelebb a vikingek keltették fel figyelmét, isteneik tiszteletével, barbár világukkal és teljes lényükkel. Kíváncsivá lett, olyannyira, hogy otthagyta a Poklot és közöttük járt. Ekkor formálódott meg benne először a sárkány gondolata. Egy famulus-szerű lény, kit kedvencének tarthat, legyen az apró, karjaiban megbúvó vagy egy hatalmas, pusztító teremtmény. A nép eltűnésével minden érdeklődését az egyre kibontakozó véres, fekete, romlott Középkor vonta bűvkörébe. Mígnem, úgy döntött, éppen itt az ideje nagyobb figyelmet fordítani a halandók munkásságára. Megteremtette gyermekeit, azon véres szörnyetegeket, kik rengeteg történet szereplőivé váltak az idők során.
Ha jött a hívás, Hecate felelt. Felgyújtotta London-t, 1666-ban, boszorkányokat igazított útba és lelkeket csalt tőrbe. Egészen addig, amíg az emberi találékonyság és leleményesség rabjává nem tette. Boethiah. Így neveztette magát a 19. században és azóta is. Egyfajta álnév, ha úgy tetszik. Halandónak adja ki magát, barna fürtökkel babonázva meg férfit és nőt… vagy egy nemesebb cél szolgálja? Miért éppen ez a név? Sejtelmes, rejtelmes, kegyetlen, mint ő maga. Boethiah… Számtalan helyen élt, mígnem New York egyik legjobb ügyvédévé nem lett. Noha, elgondolkozott egy kegyetlen és vérszomjas bíró szerepén is, vagy egy hóhérén, végül ebben állapodott meg. Démoni alkukat még köt, avagy sem, azt mindenkinek magának kell kiderítenie, ugyanis ezen hűvös nő mögött heves, forró érzelmek lapulnak meg. Ez lehet az oka annak, miként nem sűrűn vállal el ügyfelet, mert szenvedélyévé lett a festés. Vad, erős ecsetvonások és… Vajon miből készül a vászonra kerülő színanyag? Hagyományos vagy…. Drasztikusabb összetevőkből áll? S mit tükröznek vissza a képek?

Vörös. Gyilkos lángok csapnak fel a fekete égbolt felé. Mindenegyes csóva tömve elkárhozott lelkekkel, melyek fájdalmas arcának látványa feleleveníti a sikolyok hangját. Karóba tűzött oszló tetemek, boszorkányok hamvai fedi be a talajt s a pusztítás, kín, gyötrelem és halál után… mihelyt a szél elfújja az utolsó szürke szemet is, egy zöldellő új élet sarjad a meggyötört földből. De addig… tátongó, fekete űr és vörös kín vár… reá.