A holdunk felé meredve lépek aprókat, mintha csak arra várnék, hogy valaki a bokorból kecskeugrásban rám vesse magát. Valójában, csak elbambultam, nem is tudom, hogy rendesen a Holdra, vagy annak fényesen tündöklő fénykertjére. A hangsúly nem azon van, hogy merre merednek égszínkék íriszeim, hanem, hogy mit látok vele. Nem az éjszakai eget, hiába nevezhetnénk minden szempontból gyönyörűnek, hisz még a Tejút is megmutatta szépségét ezen a tiszta éjjelen.
Amit látok valóban összeköttetésben állhat a sötétséggel, de nem a pusztító, veszélyes részével, hanem a rejtélyes, bámulatossal. Egy olyan életben létezek, amelyben nem élek, csak hagyom, hogy önkényesen uralkodjanak felettem. A szabadulás nálam pedig nem azzal volt egyenlő, hogy félholtra iszom, vagy éppen kábítószerezem magam.  szabadulás nálam azt jelentette, hogy kibontogathatom fejletlen szárnyaim, hogy a fészket elhagyhassam. De akárhányszor kinyitnám, hogy repüljek, letépik róla a tollakat, megkopasztanak az önállóság mintaképétől. Foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyermek, az egyetlen, megmásíthatatlan utód maradjon a szüleivel, mintha arra lennék rendeltetve. Nekem ez nem elég.
Ezért tölt el akkora adrenalinlökettel az, hogy most nem kellett kiszöknöm. A magam ura vagyok, felálltam, majd azt mondtam, elmegyek szórakozni. Végül elbuszoztam az éjszakai járattal a parkba, hogy kifújjam a fáradt gőzt a folyamatos megfeleléskényszer végett. Amikor klisésen az ablakon át távoztam, ott volt bennem a felismerés, hogy valójában ezt nem tudja senki. Anyu és apu ettől nem fog rájönni, hogy meg tudom magam védeni, ha arról van szó. Nem kell pesztrálni, jelenleg én gondoskodom másik gyerekeiről, azt is sikeresen. Ha egy háromévest meg tudom védeni attól, hogy beledugja a villát a konnektorba, és közben még a csecsemőn is pelenkacsere világrekordot döntök, akkor egy esti séta miért okozna gondot? Mintha ettől lenne az ózonlyuk tágasabb, hogy elpusztuljon a világ.
Felnézve az égbe tornyosuló építményeken a legtöbb ablak már sötét, de engem mégis a sárga világítást megszűrő üvegek kötnek le. Csak azon kattogok ilyenkor, hogy egy nap lesz nekem is ilyenem. Egy kis garzonlakás, ugyan kicsi, oda nem vehetem meg a kiskorom óta ámított miniállatkertem, de az enyém. Ott nem lesz baj, ha kilöttyintem a kávét a padlóra, mert nem teszik tönkre a kedvem már azelőtt, hogy felmosórongy díszeleghetne a kezemben. Ott nem lesz baj, ha véletlen az idiótának titulált ábrándozásaim közepette elfelejtek elmosogatni. Ott nem lesz baj az égvilágon semmiféle ballépés.
Elhaladok a padunk mellett. A mi padunk. Ha van olyan, hogy mi. Valójában, teljesen utcai barátság a miénk. Véletlen belefutottam ennél a padnál, majd elbeszélgettünk zsibbasztva a hátsónkat rajta. Aztán máskor is pontosan itt futottam bele. Úgyhogy, megbeszéltük, hogyha erre járunk, efelé a pad felé indulunk meg, hátha a Sors megint közbeszól. Ha pedig nincs itt a másik, akkor csak angolosan hagyjuk el a fából készült ülőalkalmatosságot. Most pedig, nemigen láttam csak messziről idenyúló sziluetteket, mégis leültem. Előkotorva a zsebemből a telefonom pedig instant szemkiverést végzek, mielőtt válaszolhatnék a beérkező üzenetekre. Átsuhant a röpke gondolat az agyamon, hogy talán pont Blue-nak kellene írnom, hogy itt vagyok, hiába szoktunk máshol is, tényleg megtervezett találkozókat megejteni. Nem teszem meg, a szememet könnyek lepik el. Nem történt semmi baj, csupán az árnyak voltak most inkább retinám barátai, mint a világos képernyő.
- Hát itt vagy! - szólal fel valaki mögülem, amire majdnem infarktust szenvedve hátrakapom a fejem. A remény utolsó lángja is aludtnak látszik, mikor meglátom, hogy ki áll ott. Persze, most is utánam jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy apuci pici lánya nem sérült meg, még annyira sem, hogy egy földről felágaskodó faág megkarcolta végével a bokámat.
- Itt, persze. Tudod, hogy idejövök, nem vonz annyira az az illuminált élet - mosolygok szélesen hátra, majd lehajtom fejem beharapva alsó ajkam. Nem vetem meg azt az életstílust, csupán nem nekem való. El szoktam járni, hívnak is, de nem minden hétvégén, mert felesleges. Lerészegedsz, jól érzed magad, aztán a másnaposság keretében nagyobbat vág arcon a valóság, mint alapjáraton.
- Megcsíphet valami. Tudod, az allergia. Nálad van az inhalátor? - szinte égeti a hátam a szúrós tekintete, pedig rá sem nézek, tudom, hogy gyanakvóan méreget.
- Itt van! - nyugtatom meg, de valójában otthon csücsül az éjjeliszekrényem tetején. Amilyen gyorsan újra nekiszegeztem tekintetem, úgy kapom le róla, mintha az év hazugságát ejtettem volna ki a számon. Mardos a lelkiismeret.
- Mutasd! - utasít, mindenféle ellenkezést nem tűrő hangon.
- Lehet otthon hagytam... - feltételezem, de tudom, hogy hol van. Az a valahol pedig nem itt van, rohadtul nem. A túlféltés pedig a helyszínen ólálkodik, és nincs ellene a gyógymód a kezemben, azaz most az inhalátor. - De nincs bajom. Amúgy is, a kis szúnyogcsípésekre még nincs akkora reakció, hogy az kelljen - azért a szúnyogokat valljuk be, nehéz kikerülni.
- Szállj be a kocsiba, megyünk haza - biccent a jármű felé, majd indul is el, de minden erőmet összegyűjtve egyszerre robbantom be a bombát.
- Nem! - itt felrobbant. Nemet mondtam, mintha egy második, feleslegesnek ható kamaszkort élnék át intenzíven. - Nem megyek haza! Maximum összepakolni. Aztán elköltözöm, és tudod mit? Bátran otthon fogom hagyni azt a haszontalan inhalátort! - ez az. Tényleg, ez aztán a fenyegetés. Jobb tényleg nem jutott az eszembe? Mondhattam volna, hogy baltával fogok menni a lakásom falának. Vagy ruha nélkül megyek el otthonról és beállok nudistának. De nem! Én rögösen megmaradtam az eredeti témánál. - Úgy jársz utánam, mint egy éhes pincsi. Szerezz életet! Elköltözöm! - ez túl kemény? Mi a megfelelő módszer?
Apa pedig bólintott. Legnagyobb meglepetésemre, rábólintott, hogy elmegyek. Gondolom azt hiszi ennyi, úgyis visszasírom magam. Ez viszont nem fog megtörténni.
A magabiztosságom után pedig előtört az aggodalom, hogy most mégis mihez kezdjek. Hova mehetnék? Hogyan kell intézni egy lakást? Valami átmeneti megoldás?
Előkaparom a szemvakító eszközömet újra, majd üzenetet dobok Blue számára.

Szia! Őőő... azt hiszem most hajléktalan vagyok, de elég hideg van. Örökbe fogadsz?

Elhelyezem magam a padra a válaszra várva. Lehet ma ez lesz az ágyam is. Mégsem volt jó ötlet? A lázadó tinik mit élveznek ebben? Csak mert amit én érzek az végtagátfagyás és kétségbeesettség.