Mindenki akar valamit (...), és ha tudod valakiről, hogy mit akar, akkor azt is tudod, ki ő és hogyan mozgathatod.

A lángnyelvek lustán kúsztak fel a berendezés felületeire, azonban, annál mohóbban kaptak rá, és híztak hatalmas csóvákká. Nem volt megállás, a tűz egyre jobban terjedt, elérte azt a pontot, amikor már nincs megállás, amikor a kiérkező segítség már csak sóhajt, és azt mondja, nincs mit tenni. Az utolsó menedék, a mellékhelyiség, ahova a lángok még lustán lopództak az ajtóig, és egy időre el is kerülték. Nem vitás, hogy ehhez több köze van valakinek, mint a szerencsének, de ez szolgált a tűz alkotójának utolsó menedékeként, ahol zokogva kuporgott, és remegett. Nem volt egyedül. Mellette, unott arccal, a falnak dőlve unatkozott társa, vagyis inkább csak friss ismeretsége, hiszen a kuporgó, zokogó senki semmit nem tudott arról, hogy miféle lopódzott az életébe. Az épület odakint átforrósodott, és már a helyiségben is jóval kevesebb oxigén, és magasabb hőmérséklet uralkodott a kelleténél, mégsem ettől szenvedett a férfi, akinek zokogása úgy tűnik, sosem apad el.
- Ez az én házam..
-Tudom.
- De az én feleségem..
- A volt feleséged, kérlek. Pontosítsunk.
- A.. a fiam.. a drága fiam.
- A volt fiad. Az előbb halt meg. A volt feleségeddel együtt, a volt házadban, és a tetű féreggel, aki a volt voltjaidat elvette.
- Én.. én vissza akartam őket kapni! – úgy pattan fel, mintha a kinti pokol épp elérte volna őt, vagy csak a talajt forralta volna fel. – Vissza! Nem megölni!
- Hát.. mindig vannak balesetek – tárja szét a karjait, mintha épp egy apró koccanás felett vitáznának – Nem akartad őket visszakapni. De azt a bögyöst.. Ugye tudod miről beszélek – de csak hevesen rázza a fejét. Türelmetlen sóhajjal hessegeti el, és lépdel az ajtó felé. Értetlen pillantás. Érzékeli a félelmét, érzékeli a gyászt és a vágyat. Amikor belopódzott, részeg volt, tompa, gondtalan. És ő itt várta, mint valami áldozatot, hogy bekebelezhesse. Szeret váratlanként felbukkanni, és aprót mozdítani a szerencsén. Vagy épp csak azon, amelyet úgy hívnak, sors.
- Szóval nem kell pénz, jobb munkahely, puhább asszony? – csend. Látja, amit ő lát. Lát mindent, hova viheti az út, hova érhet el kövér ujja. És a szív dobban, tempója lelassul, a pupilla kitágul. Ó, hogyne kellene. Ő ne tudná.
Újabb, széles vigyor. Odakint a lángok mohón falják egykori világát.
Nyert. Mindig nyer.


Nem fogok neked felsorolni meséket, nem fogom elrabolni a drága időt azzal, hogy megismertessem azokat a történeteket, amit lógó hasú, vén bolondok véstek lapokra az idők kezdetén, és még aztán is. Sok rege, sok kiszínezett, hazug szó. Persze, a lényege mind ugyanaz, és mind igaz: rólam szól, és arról, mit teszek a halandó lelkekkel.
A nevem Mammon.
Amikor az első lapos követ a kezébe vette valaki, és értéknek tekintette, a hatalmam elkezdődött. Amikor ezért a kődarabért öltek, erőm tetőzött, az emberek pedig halomban hevertek. A kövekből kagylók, csiszolt szépségek, majd nemesfémek préselete, papírlap nyomata vált. Fokozatosan, de kialakult a világ ma ismert rendje. Persze, minden lépcső hatalmas és sok erőt kívánt. És persze egy kis segítségre is szükség volt.
Az első lelket, aki a marék gyümölcsért húst kért, vélhetően sokan átkozták még halálában is. Pedig az volt az első, és a legmaradandóbb alkotás. Amikor egymásnak estek egy zöld dombért, egy jobban termőbb talajért, vagy csupán egy fáért, ujjam úgy rángatták őket, mint holmi bábokat. Könnyű, mondod te, lenézed, te különb vagy, és erősebb. És? Ki a francot érdekel? Én mindig is különc voltam.

Tisztában vagyok mindennel, és nem vagyok olyan pöffeszkedő senki, mint egypáran. Akik messzebb nyújtóznak, ameddig a takarójuk ér. Emelt fővel vonulok végig, én, a hetek egyike, Mammon, a fösvénység maga. Egy kéz, mely szívedet szorongatja, egy gondolat, egy álom, vagy csak egy sóhaj. Egy érzelem a szívedben. Beférkőzhetek bárki agyába, és bár aláírom, vannak, akik ügyesen képesek ellenállni, a többség még mindig az én játékszerem. Mint egy kövér uracska sovány szolgái.
Lépteim nem jelzik fanfárok, nem vonul előttem horda, vagy épp egy falka véreb. Csendes vagyok, nesztelen furakszom a közelbe, és váratlanul csapom le. Nem vagyok nagy harcos? Meglehet. Vannak nálam erősebbek? Igen. És sajnálom-e? Soha.

Sokáig csak árnyékként lépdeltem eme sárgolyón, megrontóként ültem körbe őket. Az első háborúban kéz a kézben falatoztak a hetek, learatták a munka gyümölcsét. Mily régi, mily poros, de kedves emlék. Nem hozok csalódást, nem próbálok mást tenni, mint ami a feladatom. A kapzsiság démonjától fura hallani, hogy nem vágyik többre? Vágyom én, ó de vágyom minél több megrontott lélekre, azonban a ranglétra magasabb fokára már nem. Bizonyára megrészegítene a magasság, és lezuhannék. Nem nehéz elhinni, hogy mennyire élvezem azt, ami körbevesz.
Sok-sok év után öltöttem végül olyan testet, amelyet halandó képes volt szemmel érzékelni, és elfogadni. Ekkor kezdődött a móka legszebb része.

Harsány, nem hétköznapi viseletem hűen tükrözi belsőmet. Romlott, és mégis hívogató. Sokaknak az, és talán még neked is. Sokan olyan arcot választanak, amelyek a legszebbnek mutatkoznak, és az elsők között szerepelnek, azonban, nekem ez a fajta kitüntetés szükségtelen, és unalmas. Tele van a világ tökéletességgel, és álszent majmokkal. És nem utolsó sorban, akkor a legegyszerűbb elvegyülni, ha nem tűnsz túl.. földöntúli teremtménynek.
Köpcös alak, idegesítő, mindig a középpontban. Feltűnő, hangos, és szívesen veti bele magát az élvezetekbe. Azt kell mondjam, hosszú életem alatt most élvezem a világotokat a legjobban. Hisz csak körbe kell nézni, és mindenhol a hatalmam, vagy annak sajátos temploma köszön vissza, a szolgálókat nem is említve. Sosem volt éhesebb a világ, mint most, sosem volt becsvágyóbb, és anyagiasabb. Ha lenne koronám, talán egy véres, emberi halmokra állított kényelmes székbe is beleülhetnék, azonban beérem azzal, hogy jóllakottan nézek véges napjaitok elébe.
Az aranykor, csak így nevezem.
A mi közös művünk.


Lassú, hanyag mozdulatok. Egy távoli nevetés, egy buta tréfa, üres szavak. Megnyerő arc, és egy nyúlánk férfi, nem hétköznapi külsővel. Játszik. Szeret játszani, ahogy mindig is.  Legjobban úgy figyelheti meg művét, ha élőben követi. Így élvezi. Egy egyszerű titkár, egy megfigyelő, kifutóember. Mindig az átlag. Ülhetne bőrfotelban, de inkább azt kedveli, ha azért mások küzdenek meg. Mint a régi szép időkben.
- Mi nagyszerű barátok leszünk.
- Azt mondod? Általában kellemetlen szarházinak gondolnak – hiénanevetése ugyan libabőrt hoz a másiknak, mégis ajkaira vigyor, és nem fintor kerül.
- Ugyan már. Megvan a magadhoz való eszed, és őszinte vagy. Szeretem az őszinte embereket, mert nem a seggem nyalják. Ha valami szar, az szar. Ki kell mondani.
- Ó, ezen ne aggódj! A nap bármely pillanatában készen állok rá, akár most is. Ez a nyakkendő olyan mintájú, mint egy kiadós vasárnap hajnali okádék.
És nevetnek. Új nap, új emberek egy új városban. A világot járva fertőz újra, és újra, pedig művét sehol sem felejtik, ő azonban nem áll le. Míg a hetek többi tagja a maga módján érvényesül, ő jót szórakozik. Talán egy kissé gyárilag hibásan jött le a futószalagon, és 0,1 %-al több emberi vonalat kapott, de ne tévesszen meg sosem az álca.
Ő egy démon. Kegyetlen teremtmény a pokolból. Sokat látott, sokat élt meg, de nem kegyelmez. Nem fog sem szeretni, hisz talán szíve sincs igazán, ahogy lelke főleg nem.
Meg fog téveszteni mégis.
És ez így van jól. A hatalmába fogsz kerülni.

Mindig a láthatatlan ellenség a legfélelmetesebb.