be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Bank
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

- Na majd egyszer elviszlek, ha gondolod. – remélem nem veszi tolakodásnak, tulajdonképpen én sem gondoltam bele, hogy ebből mit szűrhet le. De ha tényleg bele megy, lehet tényleg el viszem egyszer séta hajókázni.
- Lehet az. – nem kezdem el mesélni a tapasztalatomat, de a legutóbbi találkozásom az erdővel nem sikeredett barátságosra. De ezt megtartom magamnak. – Itt nem annyira jó egyedül sétálgatni az erdőben. – még ezt hozzáteszem.
- Persze, van olyan hogy az ember magányra vágyik. – biccentek. – Én általában ha magányra vágyok, akkor otthon kuksolok a lakásban. Bezárt ajtóknál. – és nem engedek be senkit, alkalomadtán még képes vagyok azt is eljátszani, hogy nem vagyok otthon. Ritka az ilyen, de már előfordult.
A teremben hamar emelkedik a hőmérséklet. Meleg lesz, aminek következménye az, hogy mindketten itt állunk félmeztelenül. Szerencse, hogy egyikünk sem szégyenlős. Bár nekem egy férfi embernek egy mell látványa, még ha „el is van rejtve” azért beindít bizonyos elemeket. Még melegebb lesz érzetre.
- Akkor te sem idevalósi vagy. Én sem, én Írországból jöttem. És te? – nézek rá, de megint elcsendesedek. Nézem a mozdulatait, és nálam még melegebb lesz.
- Az van... – bólintok, és nyelek egyet. Arcomon a pír igazán csak akkor jelenik, meg, mikor lekerül a farmer és megfordul. Na itt nincs mit tenni, érzem hogy végem lesz. Egy bezárt teremben vagyunk, se ablak, se semmi, vastag ajtó ami hangszigetelt… Itt még sok minden megtörténhet!
Nem tudom mi  vezérel, de mikor felül a kagylóra, elindulok felé, és egészen elé állok. Szemeit nézem, közben kezem a saját nadrágomnál matat, majd az én farmerom is lekerül. Fekete feszülős boxer van rajtam. Ötletem sincs mit csinálok, kezem szinte irányíthatatlanul érinti meg finoman Molly arcát. Ha most ellök, visszafogom magam, ha nem, hát lesz ami lesz!
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Egy ideje már itt vagyunk a férfi Wc-ben, s próbáljuk értelmesen elütni a perceket, míg ki nem szabadulunk innen. Ismerkedünk egymással, ami ugyan nincs ellenemre, ám mégis izgalommal tölt el. Vajon leleplez a végén a beszélgetőtársam? Bár nem hinném, hogy tudna rólam, vagy a fajtámról bármit is.
- Igen láttam már hajót a kikötőben, de hajókázni még nem voltam – vallom be neki, miközben nézem, hogy ő szintén nekivetkőzik. Megpillantom a felsőtestét, ami nem rossz, de nem is túlságosan jó. Valahol a kettő között lehet.
- Miért lenne veszélyes? Egyáltalán nem az. - mosolygok közbe, miközben azon töprengek, hogy itt ebben a világban azok? Mert, akkor rögtön találtam egy olyan dolgot, aminek utána akarok járni.
- Persze társaságban sétálni sokkal viccesebb, azonban nem minden helyzetben. - értek vele egyet, miközben megfogan benne egy gonosz gondolat. Vajon a férfi miként reagálna arra, ha levenném a farmernadrágom? Túlságosan kíváncsivá tesz ez a gondolat, hogy ne próbáljam ki. Szemmel láthatólag nem zavarja őt a látványom.
- Igen messze van innen a másik hazám. - adom meg a választ a kérdésére, miközben a kezem már nyúl a övemért, amit szépen kicsatolok. Utána jön az a pár gomb, s végül tolom lefelé a farmert.
- Itt, aztán meleg van. Nincs mit tennem – fogadkozok, s a végén megfordulok , hogy láthassa a formás fenekem. Mikor sikeresen levettem a ruhadarabot, akkor csak a fehérneműimben vagyok. Így többet láthat formás alakomból, ráadásul ő azt első mundén, aki ennyit lát. Beljebb sétálok, s felülök az egyik mosdókagylóra, s elkezdem lógatni a lábaim. Magamban hezitálok, hogy most rögtön belenyúljak a fejébe, vagy szórakozzak egy kicsit? Bár van olyan ötletem, hogy nem biztos, hogy ellen tud állni a kisugárzásomnak. Meglátom, s ez a végső vizsga számára.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Feleletén elmerengek egy pillanatra szemeim a semmibe merednek valahová magam elé. Eszembe jut egy emlék. – Igen, ebben lehet igazság. – elhessegetem az emléket, és tovább figyelek inkább bezárt társamra.
- Ebben is lehet valami. – bólintok megjegyzésén. Tény, hogy az ember jobban fel tud készülni, de az is igaz, hogy az ember élesben úgy sem úgy viselkedik, ahogy a könyvben a hős.
- Nagyon szívesen.– halvány mosoly jelenik meg arcomon. – Szerintem tetszeni fognak neked. Igazi nagy hajót láttál már? Voltál hajókázni? – van egy olyan érzésem, hogy sok mindenről lemaradt, de majd bepótolom neki. Mármint…. majd bepótolja. Bár ki tudhatja, bármi lehet még.
- Ja értem. – bólintok, és többet nem faggatom. Ki tudja honnan van a másik háza, de nincs is közöm hozzá. Ha akarja majd elmondja, ha nem hát nem. Én nem faggatom tovább erről.
Megjegyzésére kérdőn vonom fel szemöldökömet. – Nem veszélyes az erdőben egyedül lenni? – nekem ez a tapasztalatom. – Én jobban szeretek társaságban sétálgatni, ha tehetem. Egyedül nem szeretek lenni, csak otthon. Társasági lény vagyok. – az én kis otthonomban jobban érzem magam egyedül.
Kezd meleg lenni. Megint keresni kezdem a kijáratot, de aztán rájövök, hogy még mindig ugyanolyan a helyzet, mint akkor volt mikor bezártak ide. Ablak nem termett, így más kiút nincs. Mikor megfordulok lemondva minden tervemről, megdermedek egy pillanatra, de nem a félelemtől. Molly megszabadult egy rétegtől, és kivillantotta zöldes csipkés melltartóját. Hát ugyan mi látvány foglalhat le egy férfit percekre, ha nem a tiltott gyümölcs, az alsónemű látványa?!
Elmerengésemből hangja rángat ki. – Ja, nem avar. – biccentek, és igyekszem normálisan viselkedni. De sajnos igazat kell adnom neki. – Remélem téged sem zavar… - levetem pólómat én is, és félmeztelenül állok ott. Nem szégyellem alakomat. Nem vagyok teljes izmosra kigyúrva, de nem vagyok eleresztve sem, sörhas nincs, löttyedt karok nincsenek.
- Sajnos igaz, vastag ez az ajtó ahhoz. – megkocogtatom ujjal, de csak hogy felmérjem vastagságát. Tényleg esélytelen hogy meghallják, csak a kezem fájdulna belé.
- Akkor várunk tovább. – hátamat az ajtónak vetem és tovább figyelek Mollyra. – Messze van innen a másik házad? – felmerül bennem a kíváncsiság. Nem tehet róla, ilyen vagyok.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Valóban egy igazán szerencsés sötét sidhe vagyok, amiről nem kell tudnia a jelenlevő férfinek. Ráadásul szerintem nem maradna a közelemben, ha tudná, hogy cseppet sem makulátlan a múltam. Hamarosan Arthur felvesz egy laza pózt, mikor csak úgy zsebre vágja mindkét kezét.
- A baj mindig láthatatlanul közeledik, s csak az ügyességen múlik, hogy az ember ki tud-e térni előle. - mondom el a véleményem, aztán a következő megjegyzésére mosolygok egy sort.
- Az igaz! De a folyamatos olvasással egyre inkább csökkentené azon témák számát, amik nehézséget okoznának. - hangzik tőlem, aztán egy kisebb időre megáll a beszélgetés közöttünk. A megjegyzésére így válaszolok.
- Köszönöm előre is, hogy meg fogod nekem mutatni őket. - gondolok a makettekre, de nem itt áll meg a beszélgetésünk.
- Igen, van egy épület, amiben jelen pillanatban nem lakok. Díszített ház, régi stílusú. - felelem neki, miközben az igazi otthonomra gondolok. A Tél Udvara elég szép a maga nemében, sőt varázslatos. Megkapom a kérdésemre a válaszom, amit igyekszek elraktározni a fejemben. Későbbiek folyamán még jól jöhet.
- Én szeretek erdőben sétálni, főleg egyedül. Nem szeretem, ha megzavarják a gondolataim. - ezt követően mindketten megállapítjuk, hogy itt bizony kezd egyre melegebb lenni. Ő rögtön szabadulni akar, mint ha olyan gyorsan elfogyna a levegő ebből a helységből. Én pedig mivel ki nem állhatom a meleget, így egy figyelmeztetés nélkül látok neki a topom lehúzásához. Nem kell aggódnia a másiknak, hogy meztelen leszek, mert van rajtam egy fűzöld csipkés melltartó. Csak most jövök rá, hogy társaságom van.
- Remélem, hogy nem zavar. Így sokkal jobb. Így nincs melegem annyira – magyarázom neki, aztán válaszolok neki a dörömböléses témájára.
- Ha fárasztani akarod magad a dörömböléssel, akkor csak tedd meg - teszem oda a kezem az államhoz, majd egy hosszabb szünet után ennyit szólok.
- Nem véletlenül zárhattak be ide, hiszen innen nem hallatszik a zajongás.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

- Nagyon szerencsér vagy akkor. – bólintok elismerőne, enyhe mosollyal, ami inkább irigylést fejez ki, mint tényleges örömöt. Engem azért ér és ért régen stressz rendesen. Jó neki, hogy őt nem éri, bár ez megint gyanút kelt bennem. Milyen az az élet, amelyben sosem kell stresszelnie? Egyre jobban méregetem őt, próbálok következtetéseket levonni róla. Nehezen megy, kicsit kiismerhetetlen, és olyan információkat is ad, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. De majd idővel jobban kiismerem.
- Mindig érheti az embert meglepetés. – eresztek meg egy félmosolyt, közben kezeimet zsebre téve kezdek el járkálni fel-alá. – Ahhoz egy élet nem lenne elég, hogy az ember annyit olvasson, hogy mindent tudjon. – szokták mondani ugye, hogy az ember holtáig tanul, és mégis tudatlanul hal meg. Ebben lehet igazság.
Egy ideig csend támad körülöttünk. Mélázunk. Aztán folytatódik a beszélgetés tovább.
- Majd mutatok néhányat. – figyelem arcának játékát, szemeit, próbálok valamit kiszedni belőlük. Egyre érdekesebb nekem, így minden figyelmemet rá fordítom. Ennyire nem ismeri a világot? Lehetséges lenne? Annyira furcsának tűnik nekem.
- Van másik házad is? Amelyikben nem laksz? Mondjuk nyaraló, vagy raktár? – vagy bármi.. – Én is bérelek épp egy lakást. Az sem nagy, de nekem nem is kell. Magam vagyok ott, nem osztozkodom most senkivel. – aztán lehet később ez változik majd, de még ott nem tartok. Ahhoz előbb egy barátnő kellene. Vagy egy háziállat. Vagy mindkettő.
Kezdem érteni. Nem idevalósi. És valahogy még sem értem. – Én sem itt születtem. – terelem el gondolataimat, és fűzöm tovább a beszélgetést. Kiváncsi vagyok, rákérdez-e vagy inkább hagyja a témát.
Kérdése enyhén meglep, szemöldökeim fel is szökkennek egy pillanatra. Elgondolkodom kicsit, jó régen nem voltam már sehol kirándulni, vagy sétálgatni. Mostanában csak a beton-dszungel járdáit koptattam.
-Igen, szeretem. – bólintok végül. – Bár megvallom, nagyon régen voltam utoljára tengerparton vagy erdőben sétálni. – lehet lassan el kellene kezdenem megint kimozdulni, de most már nem bárokba vagy szórakozóhelyekre. Futhatnék is, csak hogy kordában tartsam magamat. – És te? Szereted? – sejtem a válaszát, de azért a beszélgetés fenntartása érdekében visszakérdezek.
-De, kezd nekem is. – érzem a meleget, de valamennyire hozzá vagyok szokva. Rövid ujjú póló van rajtam, örülök, hogy nem hosszút vettem fel. Mellkasomnál a pólót kicsit megrángatom, hogy saját kis „magán huzatot” kreáljak. Sokat nem segít, de jobb. Közben megint körbelesek valami kijárat szerűséget keresve. De sajnos most sincs. Az ajtót is megrángatom, hátha azóta kinyílt, bár azt hallottuk volna. – El fog fogyni a levegőnk. Dörömbölni kellene. – vizsgálom az ajtót. Nem tudom mennyire lenne jó ötlet, lehet még kint tart a banzáj…[/color]
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

A férfi arcvonásait nézem, ahogy magyaráz nekem a munkával kapcsolatban. Számomra ezen tevékenységek ismeretlenek, mert udvarhölgy lévén én vagyok az, akit kiszolgálnak. De miért kellene ezt tudnia a másiknak? Csupán bonyodalmakat okozna.  Stressz? Ez meg mi lenne? Mit ért a másik ez alatt? Mikor meghallom a kérdését, akkor egészen nyugodtan mondom ki a választ.
- Sosem kellett stresszelnem, tán szerencsés vagyok – mosolygok rá a férfire, de halad tovább a mi beszélgetésünk.
- Én úgy vagyok vele, hogy ha sokat olvasok, akkor utána nem érhet meglepetés.
Miért is? Mert a tanult embert nehezebb átverni. Nincs olyan dolog, amiről ne tudna, Egy időre én elhallgatok, ráadásul a férfi szintén a saját gondolatai világába süpped. Ez nem gond, hiszen úgy vélem, hogy kell mindenféleképpen szünetnek lennie.
- Még nem láttam maketteket a kirakatokban. - fonom össze újra a két karom a kebleim alatt. Aztán történik valami közöttünk, amit nem tudok egyelőre szavakkal leírni.
- Amelyikben lakom jelenleg? Nos az egy takaros kis bérház, nem túlságosan nagy, de nekem pontosan megfelelő. - írom le neki szavakkal, de ettől több nem jut az eszembe. A végén végül kapok egy kérdést, amire tudom a választ.
- Nos, nem itt születtem. - válaszolom neki, neki és csupán abban reménykedek, hogy nem kezd el kérdezősködni hollétéről. Ennek elhárításaként szólalok meg.
- Szereted a természetet? - ejtem ki ezen szavakat, miközben az itt eltöltött percek alatt kezd kialakulni bennem az a érzés, hogy melegem van. Fülledt és bűzös a levegő. Magyarán ezen rabság kezd nyugtalanítani, mert mindig is szabadon járhattam és kelhettem a tündérek ellen udvarában. Szobafogságról sosem hallottam. Megfogom a topom alját s megemelem kicsit, hogy jusson egy pici levegő alá.
- Neked nincs meleged? Nekem kezd az lenni.  - közlöm vele hivatalosan, aztán  elfordulok picit tőle, hogy újra levegőt juttassak levegőt a felsőrészem alá. Itt van egy Mundane férfi, akivel be vagyok zárva a mellék helységbe. Beszélgetni akarok vele, miközben azért latolgatom magamban, hogy mekkora eséllyel tudnám megigézni? Bár eddig szó se róla elég keveset tudok róla. Még nem elegendő ahhoz, hogy cselekedjek is.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

- Vannak bizony. – bólintok kérdésére. – És vannak nyugodtabbak is. Vannak olyan munkák, ahol pörögni kell, nincs megállás, minél több feladatot csinálsz meg, annál több a fizetés. Az ilyen munkáknál sokkal feszültebbek a dolgozók. – tapasztalatból beszélek, volt részem ilyenben is. Az már kérdés, hogy nagyin hamar ott is hagytam az egészet. Jelenlegi munkámra legalább nem mondhatom, hogy stresszes lenne.
Viszont szöget üt bennem egy kérdés. – Neked nem volt még stresszes munkád? – keresztbe fonom karjaimat, és gondolkodva nézem. Nem tűnik túl fiatalnak, több lehet húsznál. De nem sokkal. De tényleg nem volt sosem más munkája, csak az írás? Kicsit azért ez fura. Na majd kiderül.
- Szerencsés vagy, ha sok könyv tudja fenn tartani az érdeklődésed. Engem ha egy könyv nem köt le, akkor fizethetnél is érte akkor sem olvasom végig. – elvesztegetett időnek érezném. A kötelező olvasmányokat is ezért utáltam a suliban.
Kijelentésére csak biccentek. Igaza van, hosszú még a nap, bármi megtörténhet még. Kezdésnek jó alap lehet a bankrablás.
Látom, hogy megjegyzésem érdeke reakciót vált ki belőle, így csak enyhe mosolyt hagyva arcomon figyelem tovább. Aztán lassan az is letűnik róla, ahogy kezdem unni a helyzetet. Nem a beszélgetést, azzal az égvilágon semmi baj nincs, hanem a beszélgetés helyszínét… Kényelmesebb lenne egy parkban csevegni, mint egy „illatozó” mellékben… Ez van.
- Az. Biztos láttál már kis maketteket kirakatokban. Amik nagy hajókat ábrázolnak csak kicsiben. – Kijelentése olyan volt, mintha nem tudná miből áll a makettek összeszerelése. Nem kis munka.
Valami megint felbukkan bennem. Egy kérdés, amely lassan érlelődik tudatom alatt. Egyelőre nem tudom, hogy feltegyem-e, vagy hallgassak. Figyelem lépteit, szemeit, mozdulatait.
- Köszönöm. –biccentek a teázásra tett kívánságára.
- Arra, amelyikben laksz. – kérdése most teljesen elbizonytalanított. Nincs lakása? Otthona? Nem néz ki hajléktalannak, tehát valahol élnie kell. Vagy több is lehet neki? Figyelem amit mond, közben csak motoszkál bennem valami. Valami, amit nem akarok megfogalmazni. Egy kérdés, amelyet feltennék, de valami mégis azt súgja csak nem kellene.
- Nem vagy idevalósi, ugye? – na csak kibukkant. Lehet megbánom, de már kijött. Nincs visszaút. Aztán vagy megválaszolja vagy nem. Ha nem, nekem az sem gond.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Hallgatom a társaságom szavait, hogy ezáltal elkezdjen kialakulni bennem egy kép róla. A munkájával kapcsolatosan kérdezem őt, amire hamar kapok választ.
- Miért vannak ettől stresszesebb munkák? - érdeklődöm, hiszen keveset tudok én erről a világról. Tán ennek a férfinak nem tűnik fel túlságosan, hogy nagyon kevés a tudásom a világukkal kapcsolatosan. Rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy használjam e picit az erőmet, hogy azáltal eltereljem a gondolatait? Elég rizikós, így egyelőre abban reménykedek, hogy minden jól fog alakulni. Visszatérünk a könyvek témájára, ezért én szintén megosztom vele a saját tapasztalatom.
- Nekem ugyanannyi idő alatt fogynak el a száraz könyvek, mint a nem szárazak. - adom tudtára, aztán újra lépünk egyet, ahogy a táncban szokás.
- Amennyi időnk van, ráérek később is eldönteni, hogy a mai nap sikerstory vagy sem. - fogom meg édesen a saját állam, s úgy teszek, mint ha ezen nagyon gondolkodnék. Igazából, ahogy mi itt vagyunk szerintem az. Nem vagyunk ott a többiekkel, s szenvedünk attól, hogy végül egy pisztolygolyó végez az életünkkel.
- Ami azt illeti, teljesen nem. - fordulok felé, s nézek bele megint. Mikor a kacér mosolyos kifejentést teszi, akkor én szemem összeszűkül. Nem tudom, hogy ezzel mire akar célozni.  Végül egyelőre tovább lépek ezen a tényen. Megtudom hamarosan, hogy makettekkel foglalkozik, amiről azt sem tudom, hogy micsoda.
- Biztosan kellemes kikapcsolódás, s figyelmet igénylő.
Nem sokkal utána válaszol a többi feltett kérdésemre, aminek az eleje jól hangzik. Ha nincs senkije sem otthon, akkor nyugodtan el lehet rabolni.
- Jó teázást akkor – kívánok neki jó italozást, aztán a megválaszolom a kérdéseit szépen sorjában.
- Melyik otthonra gondolsz? Igen egy bizonyos személy biztosan vár vissza, de nem férfi. Nem hinném, hogy aggódnának értem. Általában jól feltalálom magam, nem vagyok annyira virág. - mosolyodok el lehengőrlően, miközben továbbra is állom a nézését.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Ahogy lassan ráeszmélek, hogy innen egy darabig nincs kiút, úgy adom lejjebb próbálkozásaimat. A végén már csak társamat figyelem és ismerkedek vele.
- Így van. – bólintok. Itt már nincs mit tenni, türelmesen várunk. Tompa zajokat lehet hallani kintről ugyan, de lövések nincsenek. Mindenki megússza talán.
- Eléggé kellemetlen napra, de igen, remélhetőleg csak ennyi lesz. – maximum innentől kezdve kevesen járnak majd bankba, és egyre többen rászoknak az internetbank csodáira. De legalább tényleg mindenki megmarad.
Elkezdődik a beszélgetés, az ismerkedés. Ennél többet úgy sem tehetünk. De különben meg ki tudja, lehet egy kellemes barátság kezdete lehet a mai nap. Minden rosszban van valami jó, szokták mondani. Bemutatkozásomra megveregeti vállamat. Egyik szemöldököm kérdőn szökik fel, de nem húzódom el az érintés elől. Nem szokott zavarni az efféle kapcsolatteremtés, persze azért vannak határaim. Rájövök, hogy gyönyörű szemei vannak. Elmerengek bennük addig míg itt áll közel hozzám, és amíg nem folytatódik a beszélgetés.
- Sok izgalmat nem ad, de nyugodt munka, nem stresszes. Arra jó. – az hogy el kell viselni, hogy az ingatlanirodába néha betéved egy-két idióta, és le kell őket úgymond „rendezni” az meg a munkával jár.
- Ami nagyon száraz nekem, azt a könyvet hamar leteszem. Ami viszont megfog, azt képes vagyok pár nap alatt kiolvasni. – alig lehet engem olyankor kirángatni belőle.
Amíg hallgatom amit mond, lassan teszek pár lépést körben a helyiségben. Kicsit megmozgatom magam.
- Hát, úgy érzem, a mai napból is lehet még siker sztori. – mosolyodom el. Nos igen, a mai nap sok ötletet adhat egy újabb alkotáshoz, amiből aztán sokféle történetet ki lehet hozni. Minden csak fantázia kérdése.
- Nem egy hölgyhöz illő hely. – nézek körbe a plafonig csempézett falon, a valamelyest tiszta piszoárokon és a padlón. – Azt vajon hány nő mondhatja el, hogy egy férfival együtt zárták be. – kacér mosoly jelenik meg arcomon ahogy nézem őt, talán tudat alatt, talán kicsit direkt is, de aztán barátságos mosollyá alakítom át. Még egy ötlet a könyvhöz. Közben vállal neki dőlök az egyik falnak, szembe vele, és csak figyelem.
- Semmi különössel. – vonok vállat első kérdésére. – Otthon hajó makettek összeszerelésével szoktam elütni az időt. – többi kérdésére csak ingatom fejemet. – Senki nem vár engem sehol. Magam vagyok otthon. – még állat sincs, aki várna... – Ha innen egyszer kijutok, akkor egyből hazamegyek és iszok egy teát. – az mindig megnyugtat. – És te? Vár otthon valaki? Van aki aggódik érted? – kíváncsi vagyok, hogy várja-e valaki. Gyanítom hogy igen, meglepne, ha egy ilyen bájos teremtés egyedül lenne.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Hallgatom a társam azzal kapcsolatosan, hogy milyennek találja a bankrablókat. Elég rövid választ ad rá, ami nem meglepő. Úgy vélem minden mundane hamar ítélkezik, vagy csak tippel. Csupán a felszínt karcolja, de mélyebbre nem akar látni. Szemmel követem a mozgását, ahogy végül badja a derekát, s az ajtónak támaszkodva néz felém.
- Ha nem vagy mártír fajta, akkor jobb ha kivárjuk ennek a végét. Most már nem tehetünk semmit a kintiekért. - jegyzem meg, hogy akármennyire megfeszíti magát, akkor sincs esélye hősködni. Hagyom, hogy a szavaim célba érjenek, s csak akkor folytatom társalgásunkat.
- Remélhetőleg, csupán egy kellemetlen napra fog csak halványulni ez a nap, s nem hal meg senki.
Ebben reménykedek, azonban nem sokáig mélázhatok magamban, mert bemutatkozik nekem. Megjegyzem a nevét, amit magamban mantrázok egy darabig.Ezen tettem azon rossz szokásommal keveredik, hogy odalépek és megveregetem a férfi vállát. Amolyan ne aggódj jelzésértékkel, emellett pedig bájosan mosolygok rá. Van alkalma így közelebbről látni a szépséges arcom. A szakmája igazán érdekesen hangzik, ám segítség nélkül halvány fogalmam sincs, hogy mi lehet az.
- Biztos jó szakma, s sok érdekesség van benne. - hagyja el ajkaim ezen szavak, miközben a hátamat nekidűtöm a közeli falnak. Kihúzom magam, mert hozzá vagyok szokva. Képtelen lennék a hanyag tartásra.
- Jó hallani, hogy szeretsz olvasni. Én mindent elolvasok. Még a legszárazabbnak tartott könyveket is. - nézek bele a szemébe, majd egy kisebb szünet után válaszolok a kérdésére.
- Egyelőre ötletet gyűjtök a következőre, meg úgymond szeretek a saját megélt tapasztalatimból írni. - itt végleg elhallgatok, sőt ellököm magam a falrésztől, hogy beljebb sétáljak.
- Nem sok nő mondhatja el, hogy bezárták egy férfi Wc-be – mondom neki enyhe mosollyal az arcomon. Azonban az igazság az, hogy az itteni szag cseppet sem tetszik. Nem egy udvarhölgynek való hely. Az a érzésem van, mint ha pöcegödörben sétálnék.
- A munkádon kívül mivel foglalkozol? Van már nő az életedben? Barátok? - puhatolózok, hogy vajon az eltűnése milyen port fog kavarni? Mennyire ismert személy?
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

-Ezeknél sosem lehet tudni... – az ilyen elmebetegek kiszámíthatatlanok. Sóhajtok, ahogy lassan ráeszmélek, hogy sok esély nincs a kiszabadulásra. Így inkább lassan felhagyok minden próbálkozással, és az ajtónak támaszkodva nézek társamra. – Átgondoltam minden opciót, nem vagyok mártírfajta. – beletúrok hajamba és hátra parancsolok pár előre bukott tincset is.
-Hát igen, sokszor voltam bankban én is, de ez az első, hogy ilyen akcióban van részem. – de legalább megúsztuk, és ahogy eddig hallottam, a többiek is odakint.
Látom, hogy ő is végig mér. Nem öltöztem ki túlságosan, egy fekete rövid ujjú póló van rajtam, fekete farmerral, derekamra kötve egy vörös-kockás hosszú ujjú ing, ehhez egy szintén fekete tornacipő társul. Lezser és kényelmes. A lány sem öltözött ki nagyon, lazán van ő is. Gondolom ment volna még valahova ezen kívül. Elidőzök viszont kicsit arcán, valami megfogott benne.
Kérdése meglep, hogy meséljek magamról, de végül is érthető. Itt vagyunk ketten összezárva, csak jó lenne tudni miféle szerzet a másik. – Arthur Wohl a nevem. Üzletkötő vagyok, ingatlaneladással foglalkozom. – mutatkozok be. Igyekszem a körülményekhez képest még úriember maradni.
Nemsokára bemutatkozik ő is. Szép neve van!
Nocsak, egy író. – Ez jó foglalkozás, szeretek én is olvasni. Könyvek terén úgymond mindenevők vagyok. – nem válogatok, krimi, thiller, romantikus, szinte mindent elolvasok. – Jelenleg is dolgozol valami könyvön? – érdeklődök. Az íróknak nagy fantáziájuk van, és nagyon kreatívak. Meg általában optimisták is. Próbálok következtetéseket levonni, hogy mégis milyen ember lehet Molly.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Elég zabosnak látszik a férfi, aki egyelőre nem tud beletörődni abba a helyzetbe, hogy bezártak minket a mellék helységbe.Morog felém, mint egy kutya, aki félti a gazdijától kapott csontot. Belül szórakoztat ezen visel, de másik részről ha tovább folytatja, akkor mindenképpen használni fogom a mágiám, hogy lehűtsem a fejét.
- Én ki akartam várni a végét. Ha együttműködik az ember, akkor hamarabb szabadul. S egyáltalán nem tenne jót senkinek sem, egy forrófejű hős, aki mártírt csinál magából. - sóhajtok egyet, miközben érzékelem, ahogy végigmér engem. Rajtam egy vászonnadrág van, fehér top és lábamon egy sportcipő. Legszívesebben mezítláb járnék, hiszen ahhoz vagyok szokva, de valószínűleg túlságosan feltűnő jelenség lennék.
- Nos, ami azt illeti én sem hittem volna, hogy ilyesmi történik a mai nap, s pont akkor, mikor én is a bankban tartózkodok. - fogom össze a két karom a kebleim alatt, miközben felmérem az előttem álló férfit.  Csak most tűnik fel, hogy milyen helyes arca van. Vajon érdemes lenne elcsábítani a tündérvilágba? Teszem fel magamban a kérdést, amire egyelőre nem tudom a választ. Nem ismerem eléggé, csupán azt tudom, hogy forrófejű és meggondolatlan. Most talán szerencséje volt, de mi a helyzet a következő alkalommal?
- Fátylat rá, inkább mesélnél arról, hogy ki vagy? Mivel foglalkozol? - próbálom meg a beszélgetést az ismerkedés felé terelni. Ha így sikerül elérnem, hogy lehiggadjon, akkor nyert ügyem van, s a későbbiek folyamán el tudom dönteni, hogy mennyire értékes darab.
- Az én nevem Molly Eldan, s könyvírással foglalkozom. Szórakoztató irodalmat írok, s remélhetőleg érdekesnek fogják találni az emberek – fejezem be a magam részéről a bemutatkozás ezen részét. Türelmesen várom a válaszát, hiszen kíváncsi vagyok rá, egy bizonyos fokig. Remélem nem kell túlságosan nagyot csalódnom a végén.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Egyszemélyes magánakciómnak vége az, hogy hamarosan a férfi wc-ben találom magamat a fiatal hölggyel. Na nesze nekem. Viszont nem hallok utána dörrenést, csak ordítozásokat. Tehát félsiker, a gyerek megmenekült.
Mi meg majd itt várjuk a végünket? Vagy majd valaki kienged? Sajnos felforrt a vérem, és keresni kezdem a kiutat. Viszont hamar akadályokba ütközök. És fogolytársam hangulata sem éppen javítja a helyzetet.
- Neked tán jobb ötleted volt ugye? – vetem oda félvállról morogva. – Nem akartam, hogy a gyerek bánja meg, ha már az az állat ráfogta a fegyvert.  – mászkálok közben fel-alá, keresvén valami kiutat. Ablak nincs. Ajtó zárva, de mivel befelé nyílik, így nekifutásból betörni biztosan nem lehet. Úgyhogy eme ötletemmel fel is hagyok.
A plafonon látok egy szellőző nyílást. Nem… ezt is elvetem. Én nem fogok keresztülmászni a csatornákon az tuti! Szóval, nagyon nem látok kiutat. Sóhajtva mondok le minden akcióról. – Igen, reméljük. A rablók elvisznek mindent, amit tudnak, majd angolosan távoznak. És ha éppen jó kedvük van, akkor talán nem lőnek le embereket csak úgy kifelé menet. – morgok. Nem lehet ezeknél tudni. Innen kijutni nem lehet, jelenleg egy valaminek örülhetünk, hogy mi megússzuk, akármi is lesz. Már ha elfeledkeznek rólunk.
- Nem gondoltam volna, hogy ma még egy rablásba is belefutunk. – hátamat az ajtónak vetve szembe fordulok társammal. Gyorsan végig mérem. Próbálok valamit felhozni beszélgetés gyanánt, mert van egy olyan érzésem, hogy itt fogunk lenni még egy darabig.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

Tovább nézem a bankban történő eseményeket. A négy alak közül kettő figyel, kettő pedig azon dolgozik, hogy minél többet összegyűjtsenek. Én csupán végig akarom nézni az elejétől a végéig. Kerülöm a feltűnősködést, mert még rájöhetnek, hogy nem mindennapi szerzet vagyok. Ellenben a porul járt férfi nem tud türelmesen együttműködni ezekkel az emberekkel, így magyarán kezdi veszélyeztetni a többieket.
~ Vajon meddig fogja épp bőrrel megúszni? ~ morfondírozok magamban, mikor nem túl messze egy gyermek kezd el sírni. Majd a következő akció után a másik három rabló segítségére siet a negyediknek, aki éppenséggel harcol azzal a Nyughatatlannal. Egyáltalán nem lehet esélye ellenük, hamar harcképtelenné teszik. Az emberek pedig továbbra sem tesznek semmit, túlságosan félnek, s féltik az életüket. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok a helyemről, de végül a főnökük rendre utasít.
- Hah te sem tudsz nyugodni mi?! Elkülöníteni őket! - hangzik tőle, aztán három rabló kíséretében, meg a Nyughatatlannal együtt bezárnak minket a férfi Wc-be. Hallom, hogy távoznak az ajtó elől, hogy végezhessék tovább a dolgukat. Én ránézek a fogoly társamra, aztán megszólalok.
- Biztosan így kell viselkedni ilyen helyzetben? Náluk ott vannak a fegyverek. - sóhajtok fel fájdalmasan, mert igazán forrófejű akciónak találtam a cselekedetet. Végül ellépek mellette, hogy szétnézzek a ezen a helységen. Teljesen másként néz ki mint a nőké, ráadásul itt sincs ablak. Itt rekedtünk, míg ez az egész le nem cseng. Kulcs hiányában nem tudunk semmit sem csinálni a beszélgetésen kívül.
- Nos remélhetőleg most már minden rendben fog alakulni – próbálok meg szóba elegyedni vele, hogy ne találjon rám az unalom.
Arthur Wohl
❖ Mondén

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
New York
Hobbi :
makettek összeszerelése
Karaktered arca :
Florent Mothe
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

Az igazat megvallva, ha valaki nekem reggel azt mondja, a mai egy különleges nap lesz, lehet furcsán nézek rá, de talán elhiszem neki. Ha másvalaki azt mondta volna, hogy megnyerem a lottót, még lehet azt is elhittem volna, de ha valaki azt mondja, hogy ma egy bankrablásban veszek részt, azt már elküldtem volna melegebb éghajlatra. Bár köztudottan ezt utóbbinak nagyobb esélye van mint az előbbinek, de most jobban örültem volna, ha nem következik be.
De bekövetkezett. Egy békés napot akartam, de mire észbe kaptam, már fegyvercső nyomódik tarkómnak. A srác a pólóm vállánál fogva irányít engem egy harmadik társa mellé. Teszem amit mondd, amerre tol. Nem akarom életemet még eldobni. De azt sem hagyhatom, hogy rángasson mint egy rongybabát. Fejben már keresem a megoldást, hogy merre és hogyan lehetne hősködni. Sajnos sok alternatívát nem találok. szemem sarkából körbe lesek. Sokan vagyunk, a támadók viszont csak négyen. De miért nem támad senki? Mert a négy embernél van fegyver. És így egy rabló annyival tud végezni röpke perc alatt, amennyi golyót a fegyvere kiereszt. Így más az esélyek nem jobbak. Ráadásul szerencsétlen biztonsági őr példáján okulva mindenki elhiszi, hogy képesek bármire.
- Uram? – szólítom meg fogva tartómat, mire az szinte az agyamig tolja a fegyvert – legalábbis érzésre úgy hat – és egy laza „pofa be” felkiáltással értésemre adja, hogy nem volt a legokosabb ötleteim egyike, hogy megszólaltam.  – Nézze… - próbálkozok ismét, ám fegyvere ekkor egy másik emberre, egy fiatal, barna hajú csinos nőre fordul, aki nemrég csatlakozott körünkbe. – Ha plusz egy bérlőt akar a hullaházba, hát megkaphatja. – mordul a srác. Hevesen rázom a fejem, hogy nem akarom. A fegyver csöve ekkor ismét a tarkómnak nyomódik. Sóhajtok egy nagyot, a nő élete legalább megmaradt. Egy jó cselekedet mára.
Na mármost. Latolgatom az esélyeimet. Vagy megszerzem valamelyikük fegyverét, és lelövöm mind a négyüket, ekkor talán mindenki megmenekülhet, ha elég gyors vagyok, vagy megpróbálom leütni őket, de ha nem sikerül, az egyikük lelő.
Viszont amíg agyalok, addig szépen bezsákoltatják amit akarnak. Harmadik megoldás, hogy hagyom, hogy végezzék dolgukat, és elmennek és mindenki fellélegezhet. Lehet ezt kellene tennem.
Egy kislány áll fel, anyának ordít sírva hogy haza akar menni.
Érzem, ahogy fogva tartóm keze lendül, és a fegyvert a kislányra fogja. Na ezt nem! Azt már nem hagyhatom! Még egy ártatlan ember nem megy a mennybe!
Hirtelen felindulásból elkapom a srác csuklóját, és a plafon felé irányítom kezét, ő ijedtében reflexből belelő a plafonba.
És elszabadul a pokol.
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan-
Ugrás: