be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Nappali
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Guard of bad news"

Valakit elveszteni olyan fájdalommal jár, amit nem lehet és valljuk be, hogy nem is akarunk azonnal feldolgozni. A halál, pont olyan, mint amikor elhagynak. Veszteség. Testi, és lelki egyaránt.
Meg kell élned, el kell gyászolnod, hogy aztán majd tudj arra emlékezni, ami a legszebb volt benne Ha nem siratod el a halottaidat, soha nem lehetsz benne biztos, hogy az érzés valódi volt-e? Muszáj végig járni az utat, hogy minden apró millimétere a bőrödnek átitatódjon a maró fájdalommal, lemarja a húsodat, erre tudsz majd építkezni.
Megannyi halott trónol a múltamban, akiket elengedni nehezebb volt, mint hittem. Szeretni, azt mondják könnyű, de lássuk be, hogy a világon a legnehezebb feladat valakit úgy szeretni, ahogy van. Nem megalkudni, nem akarni megváltoztatni, elfogadni annak, aki és ami. A csontvázak a szekrényben, mind arról mesélnek, hogy van múltunk, vagyunk valakik, élünk valahogy. Nekünk, aki szembe kell, hogy nézünk az örökké valóssággal, tudnunk kell, hogy halottak fogják kövezni a jövőbe vezető utat, de elveszteni valakit, aki pont úgy halhatatlan, min mi, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Hiszen élhetne, ha… Nem az idő vas foga rágta meg a csontjait, nem húzza a kor görcsbe az izmait, nem hajlítja meg a hátát az idő múlása, egyszerűen eltávozik. A lelke kiszabadul a testéből, hogy újabb leszületés után nézzen, vagy rabul ejtsék a dimenziók. Már magam sem tudom mi a sorsunk a halál után, a magaméval számot tudnék vetni, lévén tudom, hogy van, aki vágyik a lelkemre és mindent meg fog tenni, hogy a markéba kaparintsa. Azt hiszem rám a halál után vár a legrosszabb, ha ezt most nem kell annak neveznem.
Fekszem az ágyon, Luna feje a mellkasomon pihen, ujjaim a haját túrják, emlékeket hívok felszínre, miközben finoman simogatom kókusz illatú fürtjeit. A mágiának van egy különleges szaga, mint az égetett cukornak, még én is érzem, de már megszoktam, már nem jelez rá a szervezetem, lévén együtt élek vele. De Luna tiszta aromája, a fiatalságának ártatlansága elnyomja ezt.
Könnyet csal a szemembe. Emlékezünk, magunknak, kevés szavakkal.
A szívem összevissza csapong, mint egy vesztes madár, aki már látja, hogy a klaic örök, nem lehet menekülni előle.
Annyi minden van bennem, ami elől futnék. Mégsem tehetem, pedig szeretném a takarót a fejemre húzni, hangosan zokogni, de a férfiak nem sírnak, igaz?
Több száz éve rothadok a földön, megéltem már bukásokat, felemelkedéseket, de soha ennyire nem voltam még biztos benne, hogy az emberiség megérett a kipusztulásra. Talán a 21. századra elromlott minden, már nincs béke, nincs egyenlőség, a pénz beszél, a kutya meg teszi a dolgát és ugat. A tiszta, emberi érzéseket, lehúzhatjuk a koltyón, tudván, hogy nem érnek semmit, nem lehet eladni a piacon és nem adnak érte kiló kenyeret ajándékba. Öleléstől pedig nem csillapszik a test fájdalma és nem múlik az éhség.
Filozófusok százait vonultatta fel a történelem, mind vallanak valamit, beszélünk a szeretetről, a szerelemről, a háláról, a tudás erejéről, mégis itt fekszünk most, önnön vérünkben forgatva rothadó lelkünk és megérint a halál közelsége.
Elnyújtott simogatásom lekalandozik a lány hátára, baráti az érintés, családias, szerető. Mert szeretni még mi is tudunk, noha tűzbe kevesekért mennénk. Én például pár embert azért fel tudok sorolni, de nekem megadatott, hogy lángoló tini szerelmet élek meg, kár, hogy nem jókor jött és a fiatal árnyvadász nem lehet soha az enyém. Sokféle fájdalom sodor magával. Sóvárgok utána, gyönyörű tekintete után, érintésének puhasága ellent mond kérges tenyerének, sebes ujjainak.
Elnevetem magam Luna szavain, mégsem vagyok boldog, csak keserűség áramlik szerte a szobában.
- Nem hiszem, hogy máris el kell engedned, gyászold meg, sirasd meg, itt vagyok neked. – erős lány, de még annyira fiatal, nem tudja, hogy meg kell élni mindent, a fájdalmat pont úgy, mint a boldogságot, hiszen kiöregszünk, megszűnünk hevesek lenni, a test nem öregszik ugyan, de a lélek nem marad fiatal. Egyszerűen kell, hogy mindent átéljünk, hogy úgy fájjon okádni tudj tőle, hogy olyan boldog legyél megszédülsz. Muszáj, különben semmi értelme a nagy terv részeseinek lenni.
Finom mágiát rezegtetek a levegőben, ujjaimból árad a békítő nyugalom, nem bánnám, ha elaludna, ha kicsit kikapcsolna, leeresztene.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


luna & magnus ♥️
please tell me she's okay

Van az a pillanat az életedben, amikor már úgy érzed, hogy semmi nem lehet rosszabb a jelenlegi helyzetnél. Hogy nem süllyedhetsz mélyebbre a sötétségben. Nincs, ami felemésztené a lelkedet teljesen. Elveszítettem az édesanyámat, mert gyenge voltam. Azóta is folyamatosan büntetem magam. Nem használom az erőmet, vágyakozom egy életforma után, ami soha nem lehet az enyém. Ez pedig hatalmas éket ver a nővérem és közém. Szüntelen veszekedések, állandóan egymás torkának esünk és olykor szükségünk van Magnus-ra, aki gyermekként fogadott magához és mutatta nekünk az utat. Egyengette az életünket, soha nem avatkozott bele a döntéseinkbe. Nem számított, hogy mennyire ostobaság, amire készültünk ő mellettünk állt és támogatott. Talán lehet ez az oka annak, hogy a nővérem annyira merész lett, hogy szinte a határokat sem ismerte fel. Elhalványultak előtte. Aztán teljesen megszűntek. Nem számított más csak az, hogy erősebb lehessen bárkinél. Hogy képes legyen megvédeni a szeretteit. Furcsa belegondolni, hogy egy azon esemény volt az, ami ennyire különbözővé tett minket. Én inkább hátat fordítottam a mágiának, míg ő ebben lelte a lelki békéjét. Hogyha elég erős lesz, akkor senki nem állíthatja meg. Minél többet tanul annál kevesebb az esély arra, hogy egy szeretetét elveszítette. Csak Ő sosem gondolt arra, ami nekem szüntelenül az elmém vendége volt. Hogy mi lesz, ha egy napon Ő lesz az, aki nem tér majd haza? Úgy igyekezett és olyan hevesen próbálkozott azzal, hogy mindenkit megvédhessen, megóvhasson a bajtól, hogy közben megfeledkezett a legfontosabb dologról, mégpedig önmagáról. A sok gyakorlás, a mágia, az örök élet szinte megszédítette és talán el is hitte, hogyha eleget tanul, akkor legyőzhetetlen lesz. Most azonban a hír, hogy nincs többé, hogy soha többé nem fog besétálni az ajtón, darabokra törte a lelkem. Az utolsó szavaim, amit hozzá intéztem egy veszekedés alkalmával történt. Összevesztünk azon, hogy különbözőek vagyunk. Holott támogatnunk kellett volna egymást. Kölcsönösen tisztelni egymás döntését, akkor talán megelőzhettük volna ezt. Hiszen, ha nem vagyok annyira ellene.. Elmondja, hogy milyen céljai vannak és, akkor talán Magnus-sal együtt lebeszélhettük volna, hogy nem ez a módja annak, hogy azt mondhasd igen is képes vagyok erre is. (...)
Tudhattam volna. Hiszen éreztem, hogy valami nincs rendjén. Mégis gyermeteg remény töltötte meg a bensőmet és őszintén azt hittem, hogy minden rendben lesz, hogy rendben lehet. Hogy az egész csak valami hülye vicc és az agyam gúnyt űz belőlem, hogy a legszörnyűbb rémálmaimat vetíti le a számomra.
A testem szüntelenül reszket, ahogy szinte fojtogatnak a könnyeim. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a valóság, hogy ez lesz az életem. A nővérem akarom. Szükségem van rá. Nélküle nem vagyok teljes. A lelkem másik darabja, a tökéletes ellentétem. Hogyan is létezhetnék nélküle, aki attól a pillanattól kezdve, hogy létezem velem volt? Az anyaméhen együtt osztoztunk. Követtem őt erre a világra és azóta minden egyes lépésénél ott voltam árnyékként. Egyetlen kivételt jelentett a mágia. Ez volt az, ami kettőnk közé éket vert és olyan határt húzott, amit együnk sem tudott - vagy egyszerűen csak nem akart - átlépni.
Magnus ölelő karjai azok, amelyek még egyben tartanak. Úgy érzem, hogy nélküle tényleg darabokra hullanék és hetekig fel sem tudnék kelni a padlóról. Mikor feláll, könnyű szerrel tartok vele, a fájdalom olyan szinten felégette mindenem, hogy már szinte teljesen élettelennek, súlytalannak érzem magam. A remegő kezembe veszem a poharat, amit felém nyújt és a koccintás után egyszerűen ki is ürítem. Az égő érzés, ami máskor végigperzseli az egész nyelőcsövemet, mintha játékos csiklandozás lenne. Talán egy részem tényleg vele halt.
Követem őt a hálószobába. Egyre inkább érzem úgy, hogy a fájdalom teljesen megbénította mindenem. Egyszerűen csak mindent el akarok engedni. Nem akarok érezni, nem akarok gondolkodni. Csak meg akarok szabadulni a terhektől, amelyek kegyetlen erővel nyomják lelkemet. A puha ágy kellemes megnyugvást hoz magával. Mindig is imádtam az ágyban kuporogni, akár ébredés után órákig. Nem volt szükség arra, hogy bekapcsoljam a tévét, vagy a telefonhoz nyúljak. Egyszerűen megvolt az egésznek a maga békéje, ami könnyített a lelkemen. Kérdésére csak rápillantok és a szemeiben látom tükröződni azt a fájdalmat, amit én is érzek. Hiszen Ő nevelt fel bennünket. Azt hiszem a kezdetektől fogva szeretett minket. Máskülönben elég kevés oka lett volna arra, hogy minden egyes csínytevésünket elviselje. Szótlanul közelebb húzódom hozzá és a mellkasára hajtom a fejemet így könnyedén hallgatom, lágy, fájdalomtól heves szívverését.
Az emlékkép úgy kúszik a látóterembe, mintha most is ott lennék. Vagy, mintha tegnap történt volna. Ott vagyok és látom, hogy mennyi mindent meg kellett tennünk azért a karkötőért.. - Emlékszem. Már akkor is tudtam, hogy neki aztán teljesen felesleges még csak megpróbálni is keresztbe tenni. Mindig előállt újabb megoldásokkal, nehéz volt vele szemben bármiben is felülkerekedni. Leleményes volt és kitartó.. - A hangom beleremeg az utolsó bár szoba, ahogyan az a kegyetlen volt szócska tudomásomra hozza, hogy most már nincs többé, hogy soha többé nem lesz ott, hogy mosolyt csaljon az arcomra, hogy összekapjunk valami ostobaságon. Többé már nincs lehetőségem átölelni. Azt mondani, hogy sajnálom. Ezt pedig rettenetesen bánom. - Valószínűleg ő lenne az első, aki kirugdosna innen minket, hogy szedjük össze magunkat...

[ imádlak.      || hold on   ]
♥️
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Guard of bad news"

Nem bírom el a fájdalmát, sem látni, sem érezni. Áramlik belőle, mint egy hűvös fuvalltat, a szívembe már jégszilánkot lövell, megroggyanok tőle. Összetörök, az én veszteségem sokkal kevesebb, mint Lunáé, mégis erőt birtokol. Túl sokat. Remegő ujjaim között sűrűn fut a mágikus erő.
Talán megmenthettem volna, esetleg tehettem volna érte valamit, de nem csak ő halt meg, mellette még sokan mások, nagy hatalmú warlockok múltak ki, és vesztek az enyészetbe, hogy megtapasztalják a múlandóságot.
Vajon mi vár ránk odaát? Tényleg a semmi? Vagy azonnal újjászületünk? Vajon Alesea visszatér közénk? Valamilyen formában? A hiánya elviselhetetlen erővel zúdul rám, ahogy Luna összeomlik, most érzem igazán, hogy milyen csapást márt az életünkre, igen, az enyémre pont úgy.
Reszket a szívem, nem bírok el vele. Muszáj valahogy kiadni magamból, de most támaszték vagyok, erősnek kell lennem, a falnak, amin nem hatol át a zúgó haragvás.
Közhelyekkel dobálózhatnék. Mesélhetnék arról, hogy a halál mindig annak fáj csak, aki itt marad, csakhogy az elmúlás azoknak szól, akiknek el kell viselnie. S azok mi vagyunk, akiket magára hagynak.
Mindez nekünk fontos, nekünk számít csak, azoknak, akik most erőnek erejével maradunk talpon, mert nem tehetünk mást.
Emiatt rettegek szeretni, szerelembe esni. Megannyi fájdalommal terhes hét minden egyes lélek elvesztése. Halandókkal sosem kezdj, ez a saját szabályom és tádááám.
Pillantásom fürkészi Lunát, az elméjébe lopakodnék, ha az segítene valamit, így is pontosan tudom, hogy mi zajlik benne. Talán még nem is érti, mi történt, majd ha hazamegy az ürességbe.
Ölelem magamhoz, már az is meglep, hogy nem tol el magától, amikor felelős vagyok, ha nem is teljesen az én hibám, de ott kellett volna lennem.
Lassan ringatni kezdem a karjaim között, ujjaim a haját simogatják, szavai a szívembe vernek vasszögeket, hányni tudnék a fájdalmatlan, olyan elemi az erő, olyan zúgó. Apróra préseli a gyomrom, a szívem ezer darabban hullik a lába elé, amúgy törött, mit neki még ennyi?
Hajába temet az arcom, kicsorduló könnyeimnek az szab határt, hogy megszólal, reszketve szívom be a levegőt.
Mit mondjak neki? Hogy idővel minden sem begyógyul? Hogy az élet megy tovább? Hogy ne sírjon? Hogy jobb lesz? Minden szó, olyan felesleges, minek vesztegessem az időm rá. Igen, idővel könnyebb lesz, hossz idővel, nem kellenek ezek a szar szavak, amik semmit nem érnek.
Én sem tudom mit csináljak! Én sem tudom, hogyan tovább? Honnan tudnám? Tengődni fogunk, egyik napról a másikra lépni, hogy lássuk van minek. Jelenleg neki minek? Mit mondhatnék? Semmit. Valamit mégis muszáj, hogy elmozdítsam, hogy történjen valami.
Reszket a teste az ölelésemben, tudom, hogy jelenleg nincs megoldás.
- Nem tudom, kicsi. Bár mondhatnék valami vigasztalót. - súgom halkan a hajába. Nincs megoldás, semmi.
- Gyere, Nyuszi, gyere kicsit! - becézgetem, hogy visszajussunk a gyerekkorba, hogy emlékezzen milyen volt, amikor még kislány volt és szeretve suttogtam neveket neki, nekik.
Feltápászkodom és magammal húzom, tudom, hogy jönni fog, ösztön. Mindig a kéz után nyúlsz, ami feléd nyúl, mert erre neveltek. Szorítom a kezét, húzom a bárhoz, nekem innom kell, csak ott engedem el, italt töltök, a poharat megemelem, felé tartom.
- Fogd meg egy pillanatra. - ez is ösztön, mindenki megfogja, mert valamit mindig meg kell fogni, valamiben segíteni kell, magamnak is töltök, majd a poharam az övéhez koccintom és lehúzom az italt, jóféle ír whisky, marja a torkom. Ha minden jól megy, akkor ő is lehúzza, hiszen követ, vagy nem.
Újra kézen ragadom és a hálóba vonszolom, hogy az ágyamba dugjam, most nem érdekel, hogy cipőben fekszik a tiszta ágyhuzatra, csak mellé akarok kicsit bújni, magamhoz ölelni, ringatni.
A hálom a privát szférám, nem szeretek senkit beengedni, vagy ha igen, annak mindig van jelentősége. A falon már rég nem gyertyák égnek, a lámpák hitetik el velünk, hogy azok.
Leülök az ágy szelére, majd a közepére mászom, fejem alá vonok egy párnát.
- Idebújsz kicsit? Nekem is szükségem lenne Rád. - a veszteség az enyém is, a fájdalom engem is birtokba vett.
Ha velem tart, hosszú percekig a mellkasomra húzom, cirógatom, hagyom sírni, ha akar, ha nem akkor had ténferegjen vagy csak üljön. Sokára, lassan, halkan kezdek el beszélni.
- Emlékszel, amikor elloptátok azt a díszes karkötőt? Abból a csilivili kis boltból, ahol több volt az emlék, mint a valódi érték? És a tulaj olyan ideges volt, hogy jóval felértékelte a kütyüt. Hetekig dolgoztátok az árát és végül még csak nektek sem adta és aztán Alesea... újra ellopta. Emlékszel a cinkos arcára? ... - szeretném, hogy bekapcsolódjon az emlékezésbe, hogy szavakba öntse, azt amitől retteg. Talán nem is tudja, hogy tudom, a karkötő végül az övék lett, hetekig rejtegették, pedig tudtam.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


luna & magnus ♥️
please tell me she's okay

A fájdalom olyan valós, mint amelyet sosem tapasztaltam még. Az édesanyánk elvesztése örökre beleégette magát a lelkembe. Úgy éreztem, hogy a világom soha nem lesz ugyanolyan, mint régen. Nem is volt többé semmi sem a régi. Az egyedüli személy, aki egész életemben ott volt és fogta a kezemet még akkor is, ha legtöbbször nem értettünk együtt a nővérem volt. Most pedig el kellene fogadnom, hogy nincs már többé. Egyszerűen képtelen vagyok együtt élni a tudattal, hogy a világban egyedül maradtam. Mert bármennyire is szeretem Magnus-t és tartom a családom tagjának koránt sem helyettesítheti azt a bonyolult dinamikát, ami köztem és a nővérem között volt. Az élet olyan üresnek tűnik azon dolgok nélkül, amelyekről azt hittük, hogy soha nem veszíthetjük el. Hozzánk nőttek és mindig visszatekintünk rájuk abban reménykedve, hogy egykoron visszakaphatjuk azt, amit a legjobban hiányolunk belőle. De már semmit nem fogunk kapni. Az elengedés arról szól mondhatni, hogy mindent elfelejtsünk. Kitöröljük és megsemmisítjük. Mert az igazság az, hogy amíg ez nem történik meg minden egyes érzelem egyetlen egy pillanat alatt képes újra elönteni a testünket és a lelkünket. De mégis, hogyan feledkezhetnék meg a nővéremről, amikor akárhányszor a tükörbe pillantok olyan, mintha őt látnám? Tudom jól, hogy vannak apró vonásbeli különbségek, de az elménk mindig is képes volt az őrület szélére taszítani minket. Ahogyan mindig hangokat hallunk egy horrorfilm közepén.. A legnagyobb ellenségünk a gyász közepette mindig saját magunk leszünk. Nem tudunk előre haladni. Mert nem is akarunk. Kapaszkodunk szerettünk emlékébe töretlenül.

Hibáztatni akarok valakit. Muszáj. Mintha enélkül nem nyerne értelmet a tény, hogy nincs többé. Meghalt. Elveszítettem. Többé nem lesz senki, aki rám akarja erőszakolni, hogy mágiát gyakoroljak. De ugyanakkor nem lesz senki, akivel szó nélkül megértsük egymást. A másik felemet elragadta a halál. Bár tehetnék valamit, hogy megmásítsam. Még a poklok, poklát is megjárnám azért cserébe, hogy visszakaphassam.
Hirtelen kapkodni kezdem a levegőt, mert úgy érzem, hogy fuldoklom. Hiába veszek levegőt egyszerűen nem jut el a tüdőmbe. Őrülten emelkedik majd süllyed a mellkasom és a könnyeim mögül nem is látom, hogy Magnus közeledni próbál. De ezúttal nem utasítom el. Szükségem van rá. Nem Ő a hibás. A nővérem a saját fejét követve ment bele.. Mégis azt kívánom, hogy bár előbb fordultam volna Magnus-hoz. Talán megállíthatta volna. Én is megállíthattam volna. De ezek a 'volna' kijelentések koránt sem visznek minket előrébb. Az igazság az, hogy nem is tudom mi vár még rám. Vagy vár-e egyáltalán valami. - Fogalmam nincs, hogyan élhetnék ezek után.. Egyszerűen.. Mintha minden értelmét veszítette volna. Nekem ő volt a mindenem. Azt hittem, hogy mindig itt lesz nekem.. Most pedig nincs.. Nem tudom mit csináljak.

[ imádlak.      || no happy ending   ]
♥️
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Guard of bad news"

Fájdalma belém hasít, kitép egy darabot belőlem, pedig én magam is szenvedek. Alesea nekem is fontos volt, a részemmé vált, de nem vitathatom el tőlük, hogy összetartoztak. A kínja gyökeret ver belém, minden elsötétül egy pillanatra. Bármit megadnék, hogy visszacsináljam, csak védelmet adnék neki. Az életemet tettem volna tétre és befutóra, ha ez segít, de az idő felett még nekem sincs hatalmam. Nincs erőm tenni ellene.
Szemlélem a lányt, zajosan ver a szívem, összeomlik és semmit nem tehetek. Felé nyúlnék, minden erőmre szükségem van, hogy ne kezdjek a bocsánatért könyörögni, pedig lenne kedvem, istenemre. Elvenném a fájdalmát és magamba olvasztanám, ha tudnám, jól lehet, erre még találok is valamit a könyvemben, hogy megóvjam kicsit.
Úgy szeretném megóvni, reszketnek a belső szerveim a kínzó vágytól, hogy magamhoz öleljem, érezzem az illatát és elhitessem vele a világ legnagyobb hazugságát, miszerint minden seb begyógyul egyszer, idővel. Márpedig abból van nekünk. Ez sem igaz, van, akinek már nincs több.
Nem mentegetőzök, hogy nem az én hibám, nem én tettem, nem lehetek mindenhol ott, nem loholhattam a nyomában, nem olvadhattam köré. Kártyavárként omlik össze, amire ráfúj a farkas, noha egyik sem én voltam, mégis magaménak tudom a zsigerig hatoló szenvedést.
Ömlik a vér az ereimben, száguld, tekergőzik. Akárcsak a gyomrom. Mire észbe kapok, már ölelem magamhoz, egyetlen másodpercre adja át magát nekem, ez még engem is ledöbbent. A fülébe súgnék, vigasztaló szavakat, de már taszít is el. Megvallom jobb is így, mert a fájdalma belém harap, megmérgez, pedig az enyém is hegycsúcsnyi.
Nincs jogom magammal foglalkozni, a veszteségem fel sem ér ahhoz, amit ő érez, pedig én is fogom még siratni az elveszettet, amint eléri a tudatom legmélyét.
Összezavarodok, nem tudom mit tehetnék. Mágiával érinteném, hogy lehiggasszam, de nem szabad. Hagyom, hogy eltoljon, hogy szavakkal nekem essen, pedig meg is üthetne, nekem is jól esne, rajta is segítene.
Tudom, tudom, hogy megígértem, de nem tehettem semmit. Mentségek és kifogások, tehettem volna, ha ott vagyok, ha nem az önmarcangolásom kőt le.
Hátra lépek, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, s mégis csendben maradok, elharapom a kiáramló levegőt.
Ökölbe szorulnak a kezem, így állom meg, hogy utána kapjak, míg a térde koppan a szőnyegen. Zokogása megtölti a teret, üresre sikítja a lelkem.
Sosem tudtam mit kezdeni vele, ha valaki sír, most pedig nekem is ehhez lenne kedvem. Nem merem megérinteni, felé lépni sem.
Rabszolgája vagyok a sorsnak, ő irányít és mi követjük. Hogyan mondjam el neki, hogy nem tehettük volna semmit, hogy ha meg kellett halnia, akkor így kellett történnie, ő sem én sem tehettünk volna semmit. Hogyan?
- Úgy sajnálom. – térdre ejtem magam mellette a szőnyegre. Megállom, hogy ne sírjam el magam, nem lehet, nem lovalhatom bele magam, majd egyedül.
Mégis felé nyúlok, ujjaim a haját érintik, testéből árad a hő, a szenvedés. Mit tegyek? Hogyan óvjam meg attól, amit nem kerülhettünk volna ki?
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


luna & magnus ♥️
please tell me she's okay

Mintha minden egyes porcikám készen állna arra, hogy külön utakon folytassa az életét. A talaj, amit olyan biztosnak gondoltam megszűnt létezni. Hiszen azt hittem a nővérem mindig velem lesz. Nem számít, hogy hányszor fogunk hajba kapni azon, hogy más nézeteink vannak az élettel kapcsolatban. Mindig ott leszünk egymásnak. Az örökkévalóság igen magányos tud lenni. Emberek, halandók közel kerülnek a szívünkhöz csak azért, hogy láthassuk, ahogyan elszáll belőlük az élet. De egy testvérnek egy életen át ki kellene tartania. Együtt osztozni az örökkévalóságban. Most mégis Magnus intése arra, hogy üljek le csak bebizonyítja a számomra, hogy a talaj, amin eddig egyensúlyoztam eltűnt a lábam alól. Már nem számít semmi sem. Minden megváltozott. Kiáltani tudnék, de magamba fojtom a sikolyom. Nem lehet igaz, hogy meghalt. Hiába éreztem legbelül, hogy talán már nincs velünk hiszen más magyarázat nincs az eltűnésére.. Mégis a remény ott volt bennem, hogy tévedek, hogy mindez csak félreértés és igazából minden a legnagyobb rendben van vele. Most pedig szembesülni azzal, hogy egyedül maradtam, hogy nincs többé.. Leírhatatlanul fájdalmas. Szinte felemészti minden egyes porcikámat. Egész testemben remegek, szinte nehéz megtartani a súlyomat, hogy ne essek össze, ahogyan hallgatom Magnus-t. Legszívesebben tombolnék, rombolnék és toporzékolnék, amiért nincs többé, de mintha minden energiám, az életem is kicsúszott volna a kezeim közül Alesea távozásával. A mindenem volt. Körülötte forgott az életem. Most pedig már nincs többé. Fogalmam nincs, hogy mihez fogok kezdeni.. El sem búcsúzhattam tőle. Ahogy elváltunk.. Nem lehet igaz, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor láttam. Egyszerűen nem lehet.
Szinte meg sem mozdulok a világ is megfagyott körülöttem. A könnyeim sem hullanak, egyszerűen csak belülről égetik a szemeimet és ezzel együtt erőteljesen lángol a bensőm. A bűntudat, a gyűlölet és az érzés, hogy valakit okolnom kell. Megállíthattam volna. Magnus-t is kértem, hogy figyeljen oda arra, miket visz véghez. Most mégis itt vagyunk. Ő halott én pedig itt vagyok. Bármennyire is akartam megóvni nem tudtam, ahogyan anyánkat sem. Mindenkit elveszítek. Milyen élet az ilyen.
Fel sem fogom pár pillanatig, hogy a karjai körém fonódnak. Szinte egy másik világba kerültem a gondolataim mezején.
Visszatérve a jelenbe, Magnus nappalijába a kezeim szinte akaratlanul lökik el az alakját. - Azt ígérted, hogy megvéded. Hogy odafigyelsz rá, hogy ne csináljon hülyeséget. Megígérted Magnus! Azt mondtad, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.. Megígérted, hogy nem fogom elveszíteni, hogy vigyázol rá.. Hogy... - Könnyeim utat törnek maguknak és már a lábaim sem hajlandóak darabokra tört testemet megtartani. Úgy rogyok össze, mint egy marionett bábú, akinek mestere ráunt az irányítására. A levegő szinte égető lángként cirógatja a testemet belülről. Mihez is kezdenék én a nővérem nélkül? Az egész életemben nem követtem mást, mint hogy megóvjam. Mégis egyetlen egy feladatom volt és abban is elbuktam. Csak őt kellett volna megóvnom, de ez sem sikerült. Mégis mi értelme van így az életemnek...?

[ imádlak.      || no happy ending   ]
♥️
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Guard of bad news"

Ez egy szar nap. Hibát hibára halmozok jó magam is, és még nem matekoztam a hírekkel, amik ugyan rajtam kívül állnak mégis szorosan összefüggnek velem. Csalódott vagyok, hogy Lunát a lakásomban találom. Nem miattam, hanem mert elódázhatatlanná teszi az esemény, amelyben elmondom neki, hogy  a testvére halott. A gondolattól összeugrik a gyomrom, a fájdalom kést márt a testembe, érzékeny pontokat trancsírozva milliónyi darabbá. Emiatt nem akarok szeretni többé, emiatt nem kell, hogy kötődjek, mert ez ennyire tud hasogatni.
Drága Luna, hogyan mondjam el neked, amit nem lehet? Mert a szavak nem jönnek, nem akarnak előtolulni, ahogyan a gondolatok sem. Nem akarok elmélyedni a félelemben. Pedig naponta teszem. Pillantásom beissza a látványát, elmerülök egy pillanatig a múltba, amikor még kölykök voltak, amikor még a boldogság közénk lopakodott, nevetés visszhangzott a falak között. Az utóbbi időkben nem volt túl jellemző és nem csak azért, mert Alesea önfejűvé kezdett válni, mert a tanácsok nem mindig jutottak el hozzá, azt hiszem a tűz marcangolta belülről, aminek mindannyian áldozatul esünk, ki mikor. Én az elmúlt pár száz évben, csak néhányszor láttam, hogy elemészt valakit a forróság. Legyen az munka, hobbi vagy szerelem... Felsóhajtok.
Lunda idegessége vibrál a levegőben, körém fonódik, mint egy kényelmetlen kabát, amibe nem szeretnék belebújni, mégis kénytelen vagyok, hiszen rám feszül, összeszorítja a bensőm, hogy kicsi legyen a bőr a testemre. Vadul kalapál a szívem, az a szintű zavartság ez, amit nem szívesen érzünk, menekülünk előle, futunk a világból, kiloholunk, hogy ne érjen utol, hogy ne kelljen szembesülni vele.
Mégis kénytelen vagyok. Érzem, hogy tudja, nem kell nagy észnek lenni hozzá, elég szoros a kötelék köztük, amit most elvágtak a párkák, hogy az egyik élet tovább menjen a másik pedig örökre megszűnjön ebben a testben, ebben a formában. Az elválás zord köde leng körbe, nekem is fáj, de neki...Mennyi ilyen fogja még érni. Drága Luna. Bár megóvhatnálak ettől.
Szavaira gombóc nő a torkomban. Napok óta nem jelentkezett, veszekedve váltak el, hogy ez meddig fogja nyomasztani a szívét, arra gondolni sem merek.
- Nem, nem beszéltem vele. Nem tudtam, hogy összekaptatok.- azt viszont megmagyarázza, hogy miért nem kért segítséget tőlem sem. Sértett nők, akiknek a fejük zúg, veszélyesebbek ezer démonnál. Átvitten persze.
Felé pillantok, tekintetem előre üzen, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, hogy elmeneküljek a valóság elől. Tudom, hogy tudja, én csupán a visszacsatolás leszek. A rút valóság elé öntve, mint a jeges áradat.
Kicsim... Magamhoz szeretném ölelni, a hajába fúrni az arcom és elmondani, hogy borzalmasan sajnálom.
Helyette italt töltök, neki nem, pedig jót tenne, lecsillapítaná vágtató vérét, szinte a számban érzem a forróságát.
Nem zúdíthatom rá, akkor sem, ha tudja. Mert olyan világosan érzi, mint a forró napsütés erejét a bőrünkön a szabadban. Én élek, ő is él, valaki elment. Veszteség. Mérhetetlen, fájó, lüktető.
Hellyel kínálom magam, egyik lábam keresztbe dobom a másikon, csak, hogy érezzem, én még élek, mindannak a feszítő fájdalomnak az ellenére, mitől összezsugorodni érzem magam.
- Luna, kicsim. - kiszalad a számom, mint egy bocsánatkérés, előre mindazért, amit el sem követtem. Hibáztatni fog, jogosan. Ott lett volna a helyem, nem is értem, hogy egy ilyen fontos idézéshez miért nem hívtak engem. Engem, aki talán megmenthettem volna.
Kortyolok az italomból, biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a belőlem előrobbanó feszültséget, meg sem merem közelíteni őt, sosem voltam jó vigasztalásban, magamat sem tudom összerántani, hogy lehetnék támasz? Mégis az asztalra csúsztatom a poharat, előtte kiürítem.
- Ő és még néhány boszorkánymester démonidézés közben... egyszerűen csak erős volta a démon...- nem mondom ki, hogy meghalt, azt sem teszem hozzá, hogy nem voltam ott pedig ott lett volna a helyem.
- Nem menthettem meg, kérlek..- önző vagyok, máris a bocsánatát kérem, amikor még nem is érett meg a gondolat a fejében. Feltolom magam a kanapéról, kihasználom a bénultságát, hogy a karjaimba vonjam, feszültsége villámként hatoljon a testembe.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


luna & magnus ♥️
please tell me she's okay

A pánik szüntelenül terjed a vénáimban. Rettegek a valóságtól és mégis szomjazom rá. Tudnom kell, hogy biztonságban van. De azt is, hogy nincs többé. Különben megőrülök. A tudatlanság teljesen felemészt belülről. Az is lehet, hogy egyszerűen nem akar látni azok után, ahogy elváltunk. Megérteném. Sajnos nem éppen a legjobb pillanatunk volt. Mégis, ha az volt az utolsó pillanatunk.. Nem az nem lehet. Semmiképp sem volt utolsó. Kell legyen valami megoldás. Valami válasz. Elutazott. Vagy Magnus-nak kellett segítenie. Bármi. Minden jobb annál, hogy.. Hogy nincs többé. Mégis miért érzem úgy, hogy ez a valóság? Sosem tűnt el a hosszú életünk során egyszer sem ilyen hosszú időre, váratlanul. A szobája is érintetlen. A könyvei ugyanúgy ott hevernek szanaszét. Nem nyúltam semmihez. Bár talán az elárult volna nekem valamit. Na, nem mintha annyira értenék bármihez is. Talán ezért hagyott inkább hátra. Mert visszafogtam. Igen.. Megérteném, hogy nem tudott együtt élni velem. De a könyveit nem hagyta volna maga mögött. Azok mindennél fontosabbak voltak. Még talán nálam is.
Idegességemben már tördeltem az ujjaimat és a számat harapdáltam. Fel alá járkáltam, hol pedig megpróbáltam leülni, de valahogy semmi nem nyújtott vigaszt nekem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Kell legyen valami, amit tudok tenni. Muszáj. Nem lehet, hogy csak ülök és várok a csodára. A bejárat felől zaj érkezik én pedig sietek is oda, hogy fogadjam az érkezőt. Muszáj, hogy legalább Magnus tudjon valamit Alesea holléte felől. Hiszen nagyon közel állnak egymáshoz. Ahogyan mi is. Magnus az én horgonyom. Az élethez.
- Alesea. Már napok óta nem láttam. Azt hittem, hogy megsértődött a veszekedésünk miatt és valahol máshol tölt pár éjszakát, hogy majd lenyugodva újra meg tudjuk beszélni, de már kezdek aggódni, mert semmi életjelet nem adott magáról.. Te nem beszéltél vele? - Nem tudom, hogy neki sikerült-e elérnie a veszekedésünk óta. Bár nem csodálkoznék azon sem, ha mindenkit kizárt volna. A könyveibe lett szerelmes. A varázsigék áradatába. Szinte mindig bújt valamit. Már csak azért is, hogy engem idegesítsen.
Az ital kínálatára csak megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy most jó ötlet lenne, ha innék. Az idegességemen azt hiszem amúgy sem segítene.
Amikor közli velem, hogy nincs vele és nem is volt nem tudom, hogy megkönnyebbülök-e vagy csak még idegesebb leszek. Mert, ha nem vele volt, akkor ki tudja, hogy hol van. Egyre inkább kezdek pánikba esni. Amikor arra int, hogy üljek le úgy érzem, hogy a lelkem darabokra szakad. Nem.. Az nem lehet.
Könnyeim égetik a szemeimet, szinte teljesen elhomályosítják a látásomat. A vér is megfagy az ereimben egyszerűen megbénulok a fájdalomtól. Nagyot nyeltem és egyenest Magnus szemeibe néztem. - Nem. Mondd, hogy nem. Nem lehet.. - A hangom megremeg, összeszorítom a fogaimat, hogy magamba fojtsam a fájdalomtól teli sikolyom. - Hogyan és mikor? Tudnom kell. - Nem tudom, hogy kire vagyok jobban dühös. Magamra, amiért elengedtem.. Ha engedek és tanulok, akkor talán ez nem történik meg. De hogy lehetett olyan ostoba, hogy veszélybe sodorta magát? Muszáj, hogy legyen valamilyen magyarázat. MUSZÁJ.

[ imádlak. || no happy ending   ]
♥️
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

"Guard of bad news"

A túl hosszú éjszakákat lehetetlen nappalok váltják fel, mélyen elnyúlók. Jól tudjuk, hogy az idő amúgy is relatív, de mi nem az? Ha bevallanám a korom, amit nyilván nem fogok, már túl sok is lenne, hogy romai számokkal véssem fel, megfejthetném nyomorúságom mibenlétét. Miért cseszek el mindig mindent? A válasz egyszerű hölgyeim és uram, tisztelt nagyérdemű, mert rettegek.
A félelem olyan mantra, ami nem szűnik, nem tudod letenni, nem bírsz el vele, hiszen ha éjszaka tör rád, akkor az ágy alatt lapul, hogy elkapja kilógó lábad és a szívedig csússzon az eszeveszett fagyhalál. Nappal pedig a sugarakkal hatol az elmébe, kisüti a tudást és tova ficcen, lévén máshol is akad elkótyavetyélni valója.
A hírek messzemenőkig aggasztóak. S nem csak azért mert életeket ontottak, hanem mert a dolgok mostanában balul sülnek el, akárhogy igyekszünk is a jó úton haladni.
Szétrobban a fejem, hosszú nap volt, Alexander közölhette volna azelőtt a híreket, hogy ostobán magammal foglalkozom előbb és a rettegős félelemmel, ami halhatatlan lelkem uralja. Könnyebb lenne gondolkodnom, ha nem előre kéne látnom, s nem a buktatókkal szembesülnék folyamatosan, mint egy kicsorbult tükörben, amin mindig torzként mutatja be a valóságot.
Alesea halála még nem valós információ az agyamban, a veszteség ezen ága nem ért még el, Önzőségem felül emelkedik, a saját szívem fájdalma túl nagy, hogy be tudjak engedni mást, olyat, ami földhöz vágna, kitekerné a belső szerveim, hogy fájdalmasan éreztessék vele, az emberi test mulandóságát.
Halál... megint köztünk jár a hatalmas démon és elvitte azokat, akiket szerettünk.
Alig várom, hogy a lakásomba érjek, italt töltsek, a cipőm a bejáratnál hagyjam és menedékre leljek  szaggató fájdalmaim elől, le kell tompítani a tudatom, hogy a kínzó érzelmek elködösüljenek.
Már azelőtt megérzem, hogy valaki odabent van, hogy az ajtóhoz érnék, vannak hazajáró vendégeim, akik nem kérnek engedélyt, áthatolnak a mágián, a privát szférán, amire most nagy szükségem lenne.
Lehajtott fejjel állok az ajtó előtt. Csak, szedd magad össze!
Mély levegő, meg még egy, kezem a kilincshez sem ér, amikor már moccan is az ajtó befelé, öntudatlan mágia, egy hazajáró szellemé. Nem jeleznek a radarok veszélyt, nincs mitől félnem, a saját démonom odabent lakik, az elől nem futhatok el.
Tekintetem megakad Luna alakján, elönt a mély fájdalom. Összeszorított fogakkal lépek felé. Vajon tudja? Honnan tudná?
Összezavarodom, nem lehet, hogy szembesítenem kell vele, ezt nem kérheti tőlem a rongyos sors.
- Miért? Ki tűnt el? - a kérdés oly felesleges, akárha azt kérdezném mennyi az idő, hiszen pontosan tudom a választ.  Feldübörög a vérem, eláraszt fekete métellyel, belém önti a pánik hangulatát, laza mosolyt villantok, olyat, ami előjele valaminek.
Szeretném megölelni, a hajába súgni, hogy minden rendben lesz, térdre esni vele a szoba közepén és hagyni, hogy sírjon, míg én is a vállán zokogok. Veszteség. Mindkettőnket az ért, s én ígéretet tettem, hogy vigyázok a testvérére, elvéreztem. Bukott vagyok, egy sebesült védelmi bástya, de ezt nem fogja nekem elnézni. Veszteség. Ő is az lesz, ha kibukik a számon a sajnálatos hír, hiába nem tehettem róla.
Saját fájdalmam messze röppen, csak ő számít.
Nem felé lépek, italt töltök, ujjaimon a gyűrűk neki koccannak az üveg falának, könnyed a mozdulat amivel a pohár pereméhez érintem az üveg nyakát. Csak pillantással kérdezem meg, iszik-e velem?
Hogyan mondjam el neki azt, ami történt? Hiszen nem voltam ott, jól lehet elég leíró volt az elbeszélés, amiben Alexander részesített, mégsem voltam ott, nem tehettem semmit. Talán akkor is így lenne, ha én is jelen vagyok. Nem tudhatom.
Zakatol a vér az ereimben, időt kell nyernem. Keveset, de kell, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Sosem gond, tudod jól. - nagyot nyelek az italból, ha kér neki is töltök, ha nem akkor újra teli a saját poharam. Kelleni fog.
- Nem. Nincs velem, nem is volt.- sőt, ami azt illeti nem is lesz. Felé villan a tekintetem, emlékek rohanják meg az elmém, legyűröm a vágyat, hogy megérintsem, hogy a magamhoz húzzam, a bocsánatárért daloljak ódát.
Zaklatottsága szinte kézzel fogható, érzem a hullámokat, amik belőle áradnak, elérnek, letaglóznak. A lelkem menekülő ú után kutat, hogy ne legyen jelen, amikor elmondom, amikor kimondom és ezáltal valósággá válik.
- Ülj le! - balommal a kanapé felé intek. Ne álltassa magát, ma itt semmi jó nem fog történni, üljön le, míg a lábai megtartják, míg én is kitartok.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


luna & magnus ♥️
please tell me she's okay

Nem volt mivel elterelnem a gondolataimat. A pánik szüntelenül beitta magát a bőrömbe és nem igazán volt lehetőségem szemet hunyni felette. Aludni sem tudtam az elmúlt napokban rendesen, hiszen mindig pörögtek a gondolataim. Tudom jól, hogy nem kellene ennyire engednem Alesea életének, hogy beleférkőzzön az enyémbe, hiszen megígértem Magnus-nak, hogy úgymond eresztek a pórázon és megpróbálok egy kicsit élni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez ténylegesen sikerülni fog. Mert az más, hogy nem figyelem minden egyes léptét és, hogy nem hallok felőle napokig, vagy talán hetekig. Szerintem ilyen helyzetben mindenki aggódna a saját testvéréért. Hát nem ez lenne a normális? Idegesen járkálok fel s alá Magnus lakásában, ahova könnyedén beengedtem magam. Mondhatjuk azt is, hogy ez a második otthonom, habár koránt sem töltök már itt annyi időt, mint régebben. De a dolgok változnak. Ez pedig így van rendjén.
Ahogy meghallom az ajtó nyitódásának már túlságosan is ismerős hangját úgy perdülök meg a tengelyem körül, mintha ágyúból lőttek volna ki. Vagy legalább olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki a nap minden egyes percében a gazdája érkezését várta és el sem hiszi, hogy megérkezett. Na, jó ez egy rossz hasonlat volt. Bár talán ténylegesen ez áll a legközelebb a valósághoz. Szükségem van Magnus-ra. Nélküle úgy érzem, hogy teljesen becsavarodok. - Kezdtem azt hinni, hogy már te is eltűntél.. - Egy megkönnyebbült sóhajjal kerülök a látókörébe reménykedve, hogy mögötte Alesea is besétál. Tudom, hogy vannak esetek, amikor megkéri a nővéremet, hogy segítsen neki és most is őszintén reméltem, hogy ez a pillanatnyi kommunikáció szünet ennek tudható be. - Remélem nem gond, hogy beengedtem magam. Azt hittem Alesea veled van.. - Csak remélni tudtam, hogy azok után, hogy azt mondta ránéz majd együtt mentek el valahová, hogy felügyelje, hogy mit is csinál. Akkor sokkal nyugodtabb lenne a lelkem az biztos. Mégis a szívem olyan hevesen dobog a torkomban a válaszát várva, hogy mindjárt átszakítja a bőrömet porrá zúzva útjába álló csontjaim.


[ remélem kezdőnek jó lesz. || no happy ending   ]
♥️
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Pandalena Frost
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
new ❀ Y O R K ❀
Hobbi :
criminal ❀ M I N D S ❀
Karaktered arca :
danielle ❀ P A N A B A K E R ❀
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


panda  & magnus
don't give up on him either

Ha valaki elég sokáig él, akkor megtanulja azt a nagyon fontos szabályt, hogy ellenségeket szerezni túlságosan is egyszerű. Szinte fel sem fogjuk, hogy egy-egy tettünk mire sarkalhat valakit. Egyetlen egy rossz szó, egy aprócska félreértés. Szinte már az is olyan lehet, mintha bombát robbantottak volna. Mi pedig eleinte fel sem fogjuk, hogy amit mondtunk talán több értelemmel is bírhat. Mindössze csak akkor, amikor az egész az arcunkba robban. Bármennyire is van a kezünk között az öröklét emberek vagyunk. Hibázunk. Nem lehetünk tökéletesek. Azt azonban mindig jobb szem előtt tartani, hogy mindig jobb próbálkozni, mint semmit sem tenni. Mert, ha nem próbálkozunk, akkor nem is értékeljük igazán, amink van. Talán bele is nyugszunk abba a keserű állapotba, hogy valamit úgy zártunk le, hogy igazából átláttuk volna a végleteket. Mert néha a legapróbb információ is képes mindent megváltoztatni. Akár egyetlen egy pillanat alatt is. Mégis.. Bárki is legyen a kettőnk közös ellensége - hiszen nem számít, ha csak báb voltam, aki Magnus-nak árt az nekem is függetlenül attól mennyire volt részem benne - az egyszer biztos, hogy nem fogja megúszni ezt szárazon.
- Nem fogok tudni addig nyugodtan pihenni Magnus, amíg ki nem derítem, hogy miről van szó. Muszáj lennie valaminek, amit tehetek. Talán vissza tudok emlékezni valamire, ami fontos lehet. - Nem sok mindenre emlékszem leginkább csak a sötétségre, mintha mindig egy csuklyában ültem volna. De valami válasz kell legyen a sorok között. Ha pedig van is azt csak is az én segítségemmel együtt találhatjuk meg. Másként mindez egyszerűen csak veszett ügy. Én pedig nem az a típus vagyok, aki csak úgy bedobja a törölközőt. Magnus fontos nekem. Akárki kívánt neki fájdalmat okozni.. Esküszöm megkeserüli.
Elképedve hallgatom, ahogyan ecseteli, hogy szakítottak.. Asmodeus.. Azt hiszem az utóbbi időben nagyon is rájárt a rúd a barátomra. Talán az én elrablásomhoz is neki lenne köze? Á, akkor koránt sem úsztam volna meg ennyivel. Talán fél karom ott maradt volna vagy tudjam is én.
Elfogadom a kezét és talpra szökkenek, amitől picit megszédülök, de igyekszem tartani magam, mert nem akarom, hogy lássa rajtam a gyengeség bármilyen jelét is. Képes vagyok fejest ugrani mindenbe. Akár most rögtön is. - Ha jól értem, akkor dobtad azt a férfit, aki végre valahára olyan hosszú idő után képes volt felolvasztani a gondosan lefagyasztott és eldugott kis szívedet? - Mindössze csak pár másodperc szünetet tartok, mielőtt folytatnám. - Te most teljesen megőrültél? Komolyan azt hiszed, hogy ezzel jobb lesz? Nem Alec-nek akart ártani. Neked. De nem csak ezt érte el, hanem azt, hogy mind a ketten szenvedjetek. Magnus.. - Mély levegőt vettem és megsimítottam a karját. - Tudom, hogy mennyire félelmetes a tény, hogy egyszer elveszítheted.. Hogy miattad baja eshet. De az, hogy eltaszítod magadtól, hogy megóvd meddig fog működni? Szereted és ő is szeret téged. Azzal pedig, hogy mindketten szenvedni fogtok egyikőtök sem lesz előrébb. Sőt inkább hátrébb fogtok állni, ha egyáltalán lehet ennél már jobban visszatolatni. Legalább száz kilométerrel a start előtt álltok. Sokkal erősebbek vagytok együtt, mint külön-külön. Kérlek ne kínozd magad. Ezzel csak neki teszel szívességet. Azt pedig még a vak is látja rajtad, hogy akármennyire szakítod meg vele a kapcsolatot még mindig ugyanúgy bele vagy bolondulva. Dobálózhatsz jelzőkkel, hogy már nem jártok, hogy nem a barátod, hogy nincs közötök egymáshoz.. - A mutatóujjammal egyenesen a szívére bökök. - Ott benn.. Már elválaszthatatlanok lettetek.

[ remélem tetszik.   #ultimatemalecshipper ]
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lena&Magnus
 - soulmates -

Nehezemre esik higgadtságot színlelni. A gondolat, miszerint komolyabban meg is sérülhetett volna, vagy akár az életével is fizethetett volna, egyszerűen arra késztet, hogy fel akarjak robbanni. De most, hogy sebzett, törékeny, nem arra van szüksége, hogy tomboljak, hanem arra, hogy vigyázzam minden léptét, így hát azzá válok, akire szüksége van. Mert ezt tesszük mi ketten, vigyázunk egymásra, mióta csak az eszemet tudom. Felelősnek érzem magam. Ha el is hitethetném magammal, hogy nincs közöm hozzá, miért az én telefonomra küldték a helyet, ahol megtalálhatom? Nyilvánvalóan közös ellenségről van szó, vagy csak az enyém. Máskülönben, ha Lena miatt történik, én nem kerülök a képbe.
Szavait hallva rosszalló grimasz fut arcomra. Nem tartom jó ötletnek, hogy máris segítsen. Épp csak hazahoztam. Nem tudnám elviselni, ha megint történne vele valami. Elfordítom a fejem, megrázom, majd veszek egy mély sóhajt, mielőtt még bármit mondanék. - Igen, tudom, hogy itt vagy és azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire erős vagy, de nem akarom, hogy megint veszélynek tedd ki magad. Elég volt egyszer átélned, .. és nekem is. Tudom, hogy milyen tűzről pattant vagy, de most nem hiszem, hogy azzal segítesz, ha beleártod magad még jobban. Nem akarom, hogy bajod essen... újra. - távol tartanám, amennyire csak lehet. Bocsánatkérő, lesajnáló a pillantásom, mivel ránézek. Nem tudok idomulni a tervéhez. Féltem őt. Nem tudtam róla semmit, amikor elrabolták, nem találtam, elbújtatták előlem. A kétségbeesés hatalmas formát öltött és úgy terpeszkedett rajtam, hogy azt hittem belefulladok. Még egyszer nem élném túl.
Alexander nevét ismétli el, mire rosszallóan összefut a grimasz arcomon. Nem akarom takargatni előtte a keserű valóságot, meg hát nincs is miért titkolnom a nyilvánvalót, de ettől még nem szívesen beszélek a szakításunkról. Lehajtom a fejem, nedvesítek ajkaimon, majd mint akit leigáztak nyöszörögve kezdek a válaszba.  - Tudtommal már jól van, nincs baja. Szakítottunk... - vetek egy üres pillantást felé.  - Én szakítottam, miután apám majdnem végzett vele. Asmodeus meglátogatott, aztán pedig úgy döntött, hogy Alexanderrel szórakozik egy kicsit, hogy nekem ártson. Én pedig úgy döntöttem, hogy minél távolabb van tőlem, annál nagyobb biztonságban lesz majd. - vonok vállat, majd megköszörülöm a torkom és felegyenesedem a korábbi helyzetemből. Nyújtom a kezem Lenának, ha elfogadja, felsegítem. Nincs túl sok kedvem beszélni erről, de előtte nem fogok rejtegetni semmit. - Most sokkal fontosabb dolgunk van, mondjuk, hogy lepihenj... - mosolygok rá fáradtan, megfogva kezét, ha engedi.



 :38:   || i'll help you...' ||
Pandalena Frost
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
new ❀ Y O R K ❀
Hobbi :
criminal ❀ M I N D S ❀
Karaktered arca :
danielle ❀ P A N A B A K E R ❀
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


panda & magnus
thank you for not giving up

Nem tudom, hogy ki unatkozhat annyira, hogy egyeneset alá akarja írni a halálos ítéletét. Az, hogy utánam jött és egy gyengébb pillanatomban el is ragadott nem azt jelenti, hogy még egyszer lesz egy ilyen remek lehetősége. A családom volt veszélyben. Lehet, hogy csak nekem akartak ártani, de árthattak volna Ely-nak is. Ahogyan azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanezzel a lendülettel mindez lehet tényleg egy Magnus ellen megtervezett művelet kis része. Akármi is legyen a valóság nem engedhetem, hogy ilyen könnyedén megússza. Akárki a felelős esküszöm, hogy megtalálom és megnyuvasztom. Nem hagyom annyiban csak úgy, hogy valaki ilyen kegyetlen módon áttaposson rajtam.
Nem akarom, hogy önmagát marcangolja. Ismerem már annyira, hogy tudjam minden terhet képes a maga vállára emelni és megpróbálni cipelni. De utálom mikor elfelejti, hogy nincs egyedül. Hogy ebben a világban itt vagyok vele együtt én is. Mindig számíthattunk egymásra és ez soha nem fog megváltozni.
Figyelmesen végighallgatom, amit mondd és nem vágok a szavaiba egyszerűen csak figyelem őt. Mintha valami nem lenne rendben. A hangja megremeg, mikor kimondja Alec nevét. Talán ő is bajban lenne? Vagy őt is érte valami? Rögtön kattogni kezd az agyam ezért sem szólok igazából semmit sem, mert kicsit az agyam egy teljesen más vágányra kapcsolt mégis a távolban hallom a szavait és eljutnak hozzám, de valahogy mégis lassabban.
- De van valamink Magnus. Itt vagyok én. Ha pedig azt hiszed, hogy én tétlenül fogok ülni, míg ti elintézitek ezt az egészet, ami engem is ugyanúgy érint, akkor nagyot tévedsz. Hát egyáltalán nem ismersz engem? Ha velem packázik valaki annak nem lesz jó vége. Azt pedig nem hagyom, hogy más végezze el helyettem ezt az egészet. Segíteni fogok. Elég jól vagyok ahhoz, hogy segíthessek. - Csak fel kellene tudni idézni bármit.. Valamit, ami támpont lehetne annak érdekében, hogy elindulhassunk valamin. De jelen pillanatban még olyan, mintha a sötétben tapogatóznék, amihez az elbaltázott kis hátra szaltóm sem juttatott közelebb.
- De mi a helyzet Alec-kel? Azt ne merd nekem mondani, hogy semmi, mert vagy tíz különböző módon árultad el, hogy valami nem stimmel.. Ugye azért nincs baja? - Tudom jól, hogy mennyire fontos neki Alexander. Örülök is, hogy végre valaki képes volt újra elérni a szívéhez. Pedig már azt hittem, hogy örökre bezárkózott. Lehet, hogy úgy ismerem már, mint a tenyerem és ez teljesen kölcsönös, de a szerelmet az életünkben semmi nem pótolhatja. Erre leginkább akkor jövünk rá, ha elveszítjük. Én megtettem. Most pedig mindennél jobban megbecsülnöm és nem kerülgetném, mint a forrókását. De azt hiszem most az én büntetésem az, hogy hosszú évtizedek óta kegyetlenül elkerül.


Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn :: Lakónegyed :: Magnus lakása-
Ugrás: