descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Nappali
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lena&Magnus
 - soulmates -

A gyomrom liftezik a gondolatától, hogy közöm lehet ahhoz, ami Lenával történt. Nyilván sokak tudnak a kettőnk közötti szoros kapcsolatról, és sokak életében megfordultunk már mindketten, külön-külön és együtt is. Az sem kizárt, hogy közös ellenségre akadtunk a névtelen bántalmazó címén. Bárhogyan is, ha részben, egészében közöm van hozzá, ha miattam tették és így akartak ártani nekem, az Angyal óvja meg őt/őket attól, amit rájuk fogok szabadítani, ha megtudom, hogy ki áll a háttérben. A düh a vénáimat nyaldossa, finoman, hiszen még a megkönnyebbülés az öröm uralja a tereim. A látvány, hogy jól van, hogy él és a sebeit sikerült ellátnom, most elsőbbséget élveznek a bosszúnál. Eszembe jut apám, hogy talán ez egy újabb remekműve Alexander félholtan hagyása után, de ő nem rejtegetné magát. Még a fotón is pózolt volna, meg aztán örömmel mutogatna rám, hogy egy újabb szerettem esett áldozatául, így bizonyára csak lidérce a cselekvésnek és nem ő a valós fantomunk.
Leejtem pillantásom, amikor Ely kerül szóba. Még valaki, aki megsérülhetett volna. Elfog egy fajta néma harag! Mi értelme boszorkánymesternek lenni, ha tehetetlen vagy? A nagyobb erők uralkodnak és úgy mozgatnak, mintha bábú lennék. Pedig nem vagyok, és ők sem azok. Catarina, Madzie, Ely, Lena... mind nagyon fontosak nekem. És ez a valaki veszélybe sodorta a családomat. Mi lett volna, ha követnek minket, mikor Catarinához ráncigáltam Elyt?! A gondolattól elfog a méreg! Catarina nagyon erős, hozzá fogható vad és szenvedélyes szellemet nem is ismerek, de mit kezdhetne, ha körbeveszik!?
- Lena... - próbálnék ellenkezni, de hangom lágyságából biztosan kiszűri, hogy erről már lekéstünk. Rövid időn belül másodjára élem át, milyen az, amikor számomra fontos emberek kerülnek veszélybe és tehetetlen vagyok. Alexandert könnyen' hátra tudtam hagyni, olyan értelemben, hogy szakítottam vele és így a kapcsolatunk jelentősége oda, apám már nem fogja őt bántani, mert számára érdektelené válik. Lenával ezt nem tudom megtenni. Évek, hosszú évszázadok óta az életem része, nem tudom eltörölni és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Pillantásom csak lopva kerül arcára, amikor beszélni kezd. Figyelem őt, némán, csendesen, valamivel arrébb ücsörögve. Ahogy befejezi a mondatot, már nyitom is a szám a válaszra, hogy tiltakozzak, vagy bármit mondhassak - de a karjai közrezárnak és ölelésbe fojtja a szavaim. Én pedig nem bánom. Rögtön köré tekeregnek ölelő karjaim, szorosan vonom magamhoz, egyik tenyerem hátán támaszkodva vonja hozzám, míg a másik tarkójára simul és úgy fúrom arcom hajába, hogy érezzem az édeskés illatot, ami belőle árad.
- Mit akarsz tenni? Hogy akarsz rájönni, hogy ki volt az?! - húzódom el annyira, hogy láthassam tekintetét. - Nincs semmink, ami elvezethetne hozzá. És egyébként sem engedném, hogy keresésre indulj. Lucian és Raphael már figyelnek mindent és mindenkit. Beszélek ... beszélni fogok Alexanderral is, hiszen ő az Intézmény vezetője, megkérem, hogy szóljon, ha lát valamit, vagy hallanak. De ennél többet te meg én, nem fogunk csinálni. - rázom meg a fejem, határozott pillantással nézve rá. Persze, amint kimondtam Alexander nevét, megremegett a hangom és a gyomrom bukfencezett párat, de muszáj leszek. Nincs visszaút. - Ha komolyabban akart volna bántani, megtette volna. Ezért is gondolom,... gyanítom, hogy általad figyelmeztetett engem, akkor pedig, a Hét Pokol óvja meg! - mosolyomban megcsillan a démoni vérem, de egyáltalán nem érdekel. Gyűlölöm a névtelen ártókat!
- Ha megtudok valamit, rögtön értesítelek. De több veszélynek nem akarlak kitenni. Maradhattok Catarinánál, amíg ez megoldódik, vagy ott a város-menti lakás, oda is beköltözhettek. - simítok végig arcperemén, majd a karján, le egészen a tenyeréig, hogy megfoghassam a kezét.


 :38:   || i'll help you...' ||
Pandalena Frost
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
new ❀ Y O R K ❀
foglalkozás :
criminal ❀ M I N D S ❀
Karaktered arca :
danielle ❀ P A N A B A K E R ❀
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


panda  & magnus
thank you for not giving up

Hiába éreztem úgy, hogy éledeznek a porcikáim, mintha még mindig elveszetten vergődtem volna egy sötét tengeren fulladozva anélkül, hogy valaki is segítő kezet nyújtott volna számomra. Halálra voltam rémülve. Az életem során pedig nem mondhatnám, hogy olyan könnyedén taszítottak ilyen állapotba, hiszen minden egyes pillanatban igyekszem erősnek maradni. Nem olyan könnyű megrémiszteni, hiszen rengeteg szörnyeteggel néztem már farkasszemet, de az, amikor hátulról támadnak.. Ott, ahol egyáltalán nem várod az teljesen mást jelent. Összetörik a biztonságról alkotott képed és soha többé nem tudsz úgy nézni a világra, ahogyan eddig tetted. Szinte megfosztanak önmagadtól. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy soha ne érezhessem magam ilyen nyomorultnak és tehetetlennek. Nem biztos, hogy még egyszer megúsznék egy hasonló kirándulást élve. Ahhoz pedig túlságosan szeretek élni, hogy mindezt kidobjam az ablakon.
Nem tudom hirtelen feldolgozni azt, hogy hol is vagyok, vagy éppen mi történik körülöttem. Egyszerűen csak a félelem az, ami minden egyes porcikámat felemészti és még akkor sem tudom felfogni, hogy nem bántó szándékkal érintik porcikáimat, amikor megérzem a gyengéd tapintásokat magamon. Valahogy megrémít, hogy valaki belemászott a személyes terembe. Közel került és bánthat. Ha akar oly könnyedén megsebesíthet, hiszen a szemeim makacsul lecsukódva hagytak magamra a sötétben. Mire tudatomig eljutna az ismerős közeg addigra sikeresen áthajítom magam a kanapén ezzel egy újabb sérülést vésve fel a listámra.
Kalimpáló szívem egy kis megnyugvásra lel, mikor megtudom, hogy Ely biztonságban van. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy ő legalább jól van. Sosem szabadott volna a világom részesévé tennem őt, de nem tudtam csak úgy ott hagyni. Megannyi lehetőségem volt még azután is, de én magamhoz vettem. Ő pedig, mintha mindig is látta volna, hogy mi is vagyok, de sosem zavarta. Nem vagyok akkora szörnyeteg. Lehet, hogy démoni erők lakoznak bennem, de ettől még az emberi oldalamat nem teszi semlegessé.
- Eszedbe se jusson magadat okolni a történtek miatt. - Jelentem ki, amikor már kissé kezdek újra magamhoz térni, miután a fejemen keletkező friss, kis púpot is meggyógyította. Lehet, hogy tényleg miatta kerültem valakinek a célkeresztjébe, de ez mit sem számít. Ha valaki csak azért tette velem mindezt, hogy neki ártson, akkor a legkevesebb, hogy ezek után minimum velem és vele kell szembenéznie és felelnie a történtekért. Sosem fogom elfelejteni a történteket és valószínűleg nagyon sok minden meg fog változni. De ettől függetlenül még nem fogom hagyni, hogy egy hátba támadó rohadék darabokra szaggasson engem, vagy Magnus-t.
- Nincs miért bocsánatot kérned Magnus. Ha tényleg azért vittek el, mert fontos vagyok számodra, akkor lényegében most azért kérnél bocsánatot, hogy szeretsz engem. Amiért igazán nem kell. - Közelebb húzódom hozzá, majd feltérdelek picit, hogy megölelhessem. Szüksége van a támaszra csak úgy, mint nekem és azt hiszem most pont kölcsönösen ott lehetünk egymás számára. Mert erre van szükségünk. - A sebeinket még ráérünk nyalogatni. Meg kell találnunk, hogy ki volt az és miért. Addig a lelkem sem tud teljesen megnyugodni, míg nem találjuk meg. - Ki kell derítenünk különben soha többé nem leszek képes nyugodtan álomra hajtani a fejemet.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lena&Magnus
 - soulmates -

Türelemmel ücsörgök a kanapé mellett, hol lágyabban, hol erősebben szorongatva az ismerős kezet. Mintha tulajdonom lenne, olyan jól ismerem vonásait. Pillantásom száguldozik arcán, törzsén, lábain. Folyamatosan keresem, kutatom a sebeket - mintha kezdenék paranoiás lenni, vagy csak fáradt. Kiszáradt a torkom az éber-létben, hiszen órák óta gyógyítom és őrzőm, de még ez sem elegendő ahhoz, hogy elmozduljak mellőle. Egyik karom elidőzik a tizenhat árnyalatú barna zuhatagba. Gyűrűvel díszített ujjaim csábítgatják a puha tincseket, de van, hogy csak Lena arcperemén szánkáznak végig. Cirógatom, simogatom. Érzem, hogy ereszkedik vázam, bele-bele csókolok az illatos hajkoronába, hol kézfejét simítom arcélemhez. A szívemben reszkető kismadár arról árulkodik, hogy aggodalmam a tetőfokára hág, mikor mozgolódni kezd előttem. Féltérdre állva, nyújtóztatom nyakam és máris suttogok a halk és erőtlen nyöszörgésre reagálva.
- Édesem, édes... - selymes hangon, mégis bocsánatkérően pusmogok, amikor hirtelen elkapva a kezét, megriadva elhúzódik tőlem. Én pedig tétlenül figyelem, ahogy távolságot teremtve közénk, megpróbál a lehető legmesszebb kerülni tőlem. A kanapén is átbukfencezik ennek érdekében, mire én halkan szitkozódva rögtön felpattanok, átugorva magam is a bútort, hogy ott teremjek mellette. Aggodalmas ábrázattal nyújtom-vonom vissza karom, mintha csak rettegnék, hogy megijesztem megint. - Lena, én vagyok az... - búgom, próbálva megérinteni finoman, lágyan, ha engedi nekem. Látom, hogy a kétségbeesés és a félelem eluralkodik rajta, így minél közelebb húzódom hozzá. Meg akarom nyugtatni, megértetni vele, hogy itt vagyok - és megvédem őt, bármitől. Most, hogy itt van, nem érhet hozzá senki. Senki...
 - Én vagyok, itt vagyok. Vigyázok rád! - simítok bele a puha tincsekbe, megkeresve a pontot, mint az imént beüthetett - s egyetlen fénylő ponttal meggyógyítom azt, ha engedi nekem. Olyan, akár egy törékeny porcelán, én pedig meg akarom védeni őt. A legfontosabb személy a múltamból. Óvni kívánom. Aggodalmas mozzanataim árulkodóak. Belereped a szívem, hogy a könnyeit látom, rögvest nyúlok arcához, hogy letöröljem őket - noha tudom, hagynom kellene, hogy kiengedje a pánikot.
- Shhhh, semmi baj, már itt vagyok... - hangom bocsánatkérő. Szörnyű bűntudat gyötör, hogy nem találtam rá hamarabb, hogy egyáltalán - ez megtörténhetett vele. És még mindig nem tudom, kinek köszönhető ez. Hogy valóban nekem akartak-e ártani, vagy konkrétan neki. Csapda volt a telefon. És az otthonukban hemzsegtek a vámpírok, de senki nem tud semmit és ez a tudatlanság, gyilkos. Amikor Elyről kérdez, sűrű bólogatásba kezdek.  - Ely jól van, semmi baja. Catarinához küldtem, vigyázott rá. - húzódom mellé, a szőnyegre ülve, 'z' ülésbe. Egyik könyököm megtámasztom térdemen, ajkaimmal babrálok ujjbegyeimmel, majd óvatosan megköszörülöm a torkom.  - Nem tudom, hogy ki tette. Azt sem, hogy miért. - kezdek bele, lopott oldalpillantásokat engedve felé. Kérdőn, aggodalmasan figyelem. Tartok tőle, hogy engem hibáztat majd, hiszen rögtön értem telefonált, de semmi jele nem volt, hogy miattam lenne - de annak sem, hogy nem. Végül az elkövető nekem küldte a képet róla a városhatáron, szóval bizonyára közöm van hozzá.  - De lehet, hogy... elképzelhető, hogy miattam bántottak... - úgy mondom ki ezeket a szavakat, mintha marnák a torkomat. Először Alexander, most meg Lena?!  - Küldtek egy képet rólad, névtelenül. Nem tudom, hogy ki és hogy miért, de attól tartok miattam. Tudták, hogy ha téged bántanak,... akkor gyengülök általa. - vonok vállat, beletörődve, csalódottan. Kifáradtam, nem aludtam az elmúlt napokban, folyton Lenára gondoltam. Lehetséges, hogy csak ezután történik meg a valódi támadás, amit már nekem szánnak?! Most, hogy kimerültem?!  - Annyira sajnálom... - hajtom meg a fejem, már nem is tudok a szemébe nézni. Hogy is tehetném?!



 :38:   || i'll help you...' ||
Pandalena Frost
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
new ❀ Y O R K ❀
foglalkozás :
criminal ❀ M I N D S ❀
Karaktered arca :
danielle ❀ P A N A B A K E R ❀
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


panda  & magnus
thank you for not giving up

Az elmúlt rövid időszak, amit ébren töltöttem maga volt a pokol. Nem tudom, hogy mi történt, vagy hogyan történt az egész egyáltalán. Homály fedi az események sorozatát. Akkor éreztem a bajt, amikor már teljesen megkaparintott magának. Szinte bekebelezett én pedig semmit nem tehettem ellene. A saját otthonomban nem számítottam arra, hogy valaki megtámad. De egy dolog biztos, hogy most már sosem tudnék oda visszamenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy gondolni rá, mint a mentsváramra. A lakásomat bemocskolták. Nem nyújthat már akkora vigaszt, mint egykoron. Úgy érzem, mintha megfosztottak volna engem egy részemtől. Csak abban reménykedtem minden egyes pillanatban, hogy Ely máshol töltötte az éjszakát, ahogyan az utóbbi időben szokta. Mert, ha neki is baja esett azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Az egész lelkem reszketett, ahogyan az ébrenlét és a fekete sötétség között lebegtem. Nem volt erőm. Akartam használni, fókuszálni, hogy kiszabadulhassak, de valamivel elkábítottak. Mikor magamnál is voltam úgy tűnt, mintha az egész helyzetet a távolból szemlélhettem volna. Nem vagyok egy szent, hiszen követtem el megannyi hibát, hogy tudjam biztos szereztem a hosszú életem során magamnak ellenségeket. De mégsem tudom most felidézni az emlékeim között, hogy kinek árthattam ennyire. A terveiket sem tudom. Nem szóltak hozzám. Nem mondtak semmit. Csak odafigyeltek arra, hogy sose legyek túlságosan magamnál. A tehetetlenség, szinte már az őrület szélére lökött és kezdtem úgy érezni, hogy teljesen értelmét veszíti körülöttem minden. (...)
A szemhéjaim olyan nehezek, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz kinyitni a szemeimet. Nem tudom, hogy hol vagyok az első dolog, ami elönti a testemet az a rideg rémület, hogy nem vagyok egyedül. A kezem valaki más kezében pihen, de mintha nem bántana. Azonban az agyam erre nem tud kapcsolni egyszerűen csak elhúzom a kezemet és igyekszem a lehető legtávolabb vergődni a ponttól, ahonnét a társaságom testének a melegét éreztem és talán egy kanapén karfáján sikerül hátrabukfenceznem, aminek köszönhetően beütöm a fejemet a kemény padlóba. Ekkor pattannak csak ki a szemeim és pillantom meg a homályos, de rettenetesen ismerős alakot. - Magnus? - A hangom rekedtes, de nem félek többé. Tényleg ő van itt. Vagy képzelődöm. Körbepillantok és ismerős falak ölelnek körbe, de valahogy nem a nyugalom és a békesség tölti be a lelkemet, hanem a megkönnyebbüléssel együtt könnyek kezdik áztatni az arcomat a testem pedig remegni kezd. - Hogyan..? Én.. Nem tudom, hol voltam, hogy ki.. - Gyengének érzem magam, de még sosem éreztem ennyire a tüzet tombolni a lelkemben, hogy megbosszulhassam, amit velem tettek. - Ely? Ugye ő jól van?

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lena&Magnus
 - soulmates -

Az én hibám... - Kiderült, hogy csapda, amikor Lena hívása után feltűntünk Aleseaval az otthonában. Rájöttünk. És eljöttünk. De... ez nem jelenti, hogy én feladtam Őt. Hogy valaha képes lennék feladni őt. Az őszinteség olykor kegyetlen fájdalmakat képes okozni nekünk. Hiába a valós, valódi érzelmeket, gondolatokat, cselkevéseket meséljük el - felhasználva ezt a kifejezésmódot - attól még mélyet és súlyosat hint rajtunk, avagy másokon - ami talán még rosszabb. Nem fontos, hogy milyen típusok vagyunk, mennyit éltünk, vagy hogy mennyire vagyunk elfogadóak, mindannyiunknak meg van a maga keresztje ez alól senki sem kivétel. Lehet vázat hazudni magunknak, egy vágyott életet képzelni és élni azt, ami valójában nincs, de attól még rajtunk maradnak a hegek és előbb-utóbb bizony észrevesszük majd, hogy ott tátong alatta -egy akár- a szívünkig  hatoló rés. Így van ez most is. Reszket ujjaim között a készülék, amire két nap után érkezik a kép, mellette a szösszenet. "Még él..." Nézem őt. Figyelem minden apró sejtjét, amit a homályos fotó enged láttatni. A vonásait, az érzelmek lenyomatát végig vonulni arcának szegletein. Átfut agyamon a gondolat, miközben magamra kapom kabátom, hogy 'Ki tehette?' - Olyannak kellett lennie, aki tud róla, Lena mennyire fontos nekem. Talán az apám újabb szórakozott lépése volt? Alexander után, most Lena esett célpontjául? Ő személyesen járt volna el. De akkor ki lehetett az, aki így támadna? Eszembe jut egy női név, de elvetem. El akarom vetni. Vámpírnak vámpír, és mindig is féltékeny volna Lenára, de ... Ő nem lehet. Rosszallóan húzom fel az orrom, hogy portált nyitva, végül átlendüljek Brooklyn határára. Éppen a tábla alá fektették őt. A tábla alá, ami lezárja New Yorkot...
Sistergő hang, beletép kósza tincseimbe a szele. Átlépek rajta. Lépek? Rohanok! Felkészülök rá, hogy talán nem hagyták magára. Talán még mindig veszély leselkedik rá. De amint teljes pompámban feltűnök, látom, hogy egyedül van. Oldalára fektetve, összekötözött kezekkel és lábakkal, ájultan... A düh olyan erővel robban fel bennem, hogy képes lennék leégetni mindent magam körül. Lihegve esek térdre mellette, hogy lágyan karjára csúsztatva enyémet, magam felé fordíthassam. Nyakának ívébe bújtatom ujjaim, tudnom kell, hogy valóban él-e?!
- Édesem... - suttogom, magam is meglepve mennyire reszket a hangom. Tenyerem valósággal rázkódik finom körvonalán. A következő pillanatban már térdei alá csúszik alkarom, míg a másikkal óvatosan háta alá fogok. Az ölembe kapva állok fel onnan, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tudjam - a karjaimban. S, ahogy már a mellkasomhoz fogom törékeny, karcsú alakját, megindulok vele a portál felé. Kerestem Őt. Kerestem égen - földön. Az, aki elrabolta őt, tudta, hogy mennyit jelent nekem. És azt is, hogy hogyan rejtse el előlem. Az utóbbi két napban nem aludtam. Idegbajt kaptam, de még a ráncok szemeim alatt sem voltak elegek ahhoz, hogy jobban akarjak lenni. Minden létező barátom mozgósítottam. Noha Alexanderrel vége van közöttünk, az egyik árnyvadász lányt - kinek túl sok köze nincs hozzá, kértem, hogy figyelje a jelentéseket. Raphaelt és még Lukeot is megkértem, hogy értesítsenek, ha hallanak valamit... De nem jött hír rólad, én pedig minden percben belehaltam kicsit...
Átlépek a portálon karjaimban a nővel, hogy aztán bezárva magam mögött azt, a kanapéra fektessem - egyelőre. Amint puhát ér háta, rögtön letépem csuklóiról és bokáiról a köteleket, s aligha habozok sokáig, máris gyógyítani kezdem. Ami szükséges, előteremtem. Kötéseket. Bármit. Bármi áron, de minden sebét eltüntetem...
- Itt vagyok, megígértem, hogy mindig itt leszek... - kissé megereszkedik a kanapé mellett féltérdre ereszkedett vázam, miközben kézfejem külső peremével végig simítok arcán, s szabad kezemmel a távolabbi karja után nyúlok, hogy foghassam. - Egyetlen percre sem mozdulok mellőled, Napsugaram. - lágy mosoly terül szét arcomon, miközben szemeim végig szánkázzák vonásait, testének minden szegletét. A hajába simítok, arcán játszanak ujjaim, azt akarom, hogy amikor felnyitja szemeit, lássa, hogy mellette vagyok és vigyázok rá. Annyira nyújtózom el, hogy betakargassam.
- Bocsáss meg... - búgom olyan halkan, hogy én sem hallom, miközben a kanapé elé zuhanva mellkasomhoz szorítom két tenyerem közé fogva övét, hogy ujjaira csókoljam érzéseim. A fájdalmat, a megkönnyebbülést, a haragot, a bánatot, az örömöt... - mindent.



Remélem, tetszeni fog!  :38:  nyomi  || live&love&lie' ||
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea&Magnus
partners in crime

A feleletén kénytelen vagyok megereszteni felé egy széles mosolyt. Bár a helyzet súlyosságát nézve nem tűnhetek úgy, mint aki elég komolyan veszi a szituációt, pedig egyáltalán nem viccelem el. Tudom, hogy mikor van helye gúnynak. És Lena eltűnése esetében nem szórakozom! Cseppet sem. Mégis Lessa szavai megcirógatják a szívem és tarkómon a puhább szőröket égnek emelik, szinte borzongok. Jóleső borzongás ez!
A szituáció azonban egy jobban sürget minket és a szavakat kipréseli a veszély, valahová túl távolira. Elhúzódunk, eléggé távolra és biztonságba, de mindez nem tart sokáig. A vámpírok ránk találnak én pedig tudom, hogy elég ebből. Sem Lessa, sem az én idegrendszerem nincs ehhez hozzászokva. Sem a képességeim, hogy nyomozósat játsszak. - Átrántom magammal a portálon, hogy legközelebb már a lakásomon találjuk magunkat. Nem tudok mással foglalkozni, csak az állapotával. Amint biztosít afelől, hogy jól van, megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Hét pokol! Még szerencse! Semmi bajom, Drága. - rázom meg enyhén a fejem, de a következő pillanatban szemeim a portálon ragadnak, majd annak helyén, miután lezárom. A tudat, hogy Lena még ott van és talán bántják is... megbénít. Fizikailag fájdalmat okoz mellkasomban a gondolat, hogy baja eshet, vagy talán már esett is. Elmélázva zuhanok bele a portál örvénylő morajlásába, megfeledkezve egy pillanatra minden másról is. Csalódott és dühödt vagyok. Elgondolkozó, ábrándozó hangulatomból Lessa ragad magához szavaival. Döbbenet ül arcomra, majd finom megértés.
- Úgy bántál el velük, mintha világéletedben ezzel foglalkoztál volna. - jegyzem meg féloldalas mosollyal. Hiába lendül bele és hevül túl, vannak alkalmak, hogy sikertelenül térünk haza, ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy egy valaminek örülhetek. Lessáról tudom és láthattam is, hogy képes megvédeni magát! - A kudarc csak egy lépcsőfok a nagy létrán, amit megfogunk mászni. Soha nem hagynám Elenát cserben és hidd el, nem is fogom. - mosolyom ekkor szilárdul és valamivel határozottabb, komorabb pillantást engedek meg magamnak, hogy meggyőzzem őt. Nem tudnék lemondani róla, hogy biztonságban tudjam. És nem is fogom megtenni. Nélküle, csak fél vagyok...
- Semmi baj, megértem a csalódottságodat. Én is így érzek, de... az angyalra, vagy a pokolra, minden világ legszentebbjére esküszöm, az, aki bántotta őt, csúnyán megfizet érte, ha egyetlen haja szála is meggörbül. - villantok egy finom mosolyt, enyhén oldalra döntve fejem, miközben érzem, hogy szemeimben felragyog a démoni vérem és a vénáimon keresztül lángra lobbant. - Köszönöm Alesea. - közelebb lépek hozzá, megérintem a felkarját, hálám jeléül, amikor megszólal a telefonja és elválasztja tőlem. Nyelnem kell, aggódva kémlelem az arcát. Félek, hogy Lunával lehet valami, de szavai megnyugtatnak.
- Akkor menj, Luna az első... - bólintok, majd megengedek egy újabb mosolyt magamnak és egy finom biccentést. - Köszönöm, hogy eljöttél velem ma, sokat jelent nekem! - oldalra döntöm a fejem, majd figyelem, ahogy távozik. Én pedig elfordulva az ajtótól, hívogatni kezdem boszorkánymester társaim. Megfoglak találni Lena, haza hozlak!...


 ♥️  Köszönöm a kört!    || you&me' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Magnus
Ha nem állsz ki valamiért, akkor kudarcot vallsz mindenben
Kissé meglepődtem a kérdésére, ugyanis nem tudtam, mire érti pontosan. De aztán elmosolyodtam és alig láthatóan megvontam az egyik vállam.
- Jó tanítóm volt… ilyen téren is. – Mosolyogtam rá, de aztán nem volt időnk további érzelmes beszélgetésre. A szavaira bólintottam és a tető felé indultam, mikor belevágott a szavamba. Azonnal abbahagytam a fecsegést és hallgattam volna, hogy mire gondol, de nem volt rá lehetősége, hogy folytassa. Újabb vámpírok bukkantak fel, akiket könnyen levertem, majd tovább siettem Magnussal együtt az egyik szobába, ahol biztonságban lehettünk. Nos, alig néhány percre, sőt, talán csak másodpercre, de sikerült zárt helyre kerülnünk. De a vámpírok betörték az ajtót, így én hátrébb léptem, majd a boszorkányerőmmel próbáltam ellökni tőlünk minél messzebb a két vámpírt. De Magnus is cselekedett, így hamarabb eltávolodtak tőlünk. Mire pedig feleszméltem, Magnus magához húzott és átléptünk a portálon, amit, fogalmam sincs mikor idézett elő. A vámpírok sokkalta jobban lekötötték a figyelmem. Ahogy visszaértünk a lakására, körülnéztem, majd rögtön rá.
- Ezt én is kérdezhetném! Én jól vagyok, de te…? És Elena? Vele mi lesz? – Ideges voltam kissé, mert hát, hiába voltunk ott, az ügyet nem tudtuk megoldani. Sőt, a helyzet elég rosszul festett és úgy éreztem, teljes kudarcot vallottunk. Még mindig érdekelt, hogy a vámpíroknak mi célja volt ezzel az egésszel és az sem volt utolsó kérdés, hogy Elena hol van és mi történt vele. Magnus szavai rántottak ki ebből a rövid kis összegzésből. Érdeklődve pillantottam el felé. Nem nézett rám, sőt. A portált nézte.
- Mégis miért? Nem tettem semmi olyat, amiért büszkének kellene lenned. Sőt, kudarcot vallottam… vagy mindketten. Mi lesz Elenával? – Kérdeztem kissé… hevesebben a kelleténél, de nem tehettem róla. Habár ő mosolygott, én nem tudtam hasonlóképpen tenni. Bosszantott, hogy nem jutottunk semmire. Lényegében önként rohantunk majdnem a vesztünkbe, ahogy átkeltünk a portálon. Hisz csapda volt. Tőrbe csaltak és nem tudtuk, miért. De minden bizonnyal az igazi célpontjuk Magnus volt… és ha erről az oldalról nézzük, még jól is sült el a történet. Hisz jól volt, nem esett baja. Egy sóhajjal hátrébb léptem, majd a hajamba túrtam.
- Sajnálom. Mármint… csak idegesít ez az egész. És sajnálom, hogy nem találtuk meg Elenát. – A számat húztam, miközben újból a férfira néztem. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy sokat jelent neki a szóban forgó nő. Pont emiatt éreztem annyira rosszul magam. – Ha van valami mód rá, hogy megtaláljuk és kellek hozzá… szólj. – Tettem hozzá elgondolkodva, majd pittyegni kezdett a telefonom. Előszedtem és rápillantottam. SMS-t kaptam Lunától, hogy menjek haza valami miatt. A telefont elrakva néztem újból Magnusra.
- Lulu írt. De ha szükség van még rám most, akkor maradok. – Mosolyodtam el halványan, miközben az arcát fürkésztem. Kedvem lett volna megölelni, hogy biztosítsam arról, miszerint tényleg mellette állok, de végül nem mozdultam, csak álltam és őt figyeltem.
A válaszától függően viszont lehet a távozás mellett döntöttem végül.
❖ Megjegyzés: részemről záró, ha úgy alakul... köszönöm a kört  
Szószám:
501
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea&Magnus
partners in crime

Kétségek gyötörnek. Egyfelől a mellettem haladó leányzó biztonságát érintően - mert legyen akármilyen szuper boszorkány az én szememben mindig törékenynek fog látszani. Természetes, hogy aggaszt miféle ostoba kelepcébe sétálok bele éppen vele. Ennél többre vagyunk képesek, igaz? Másrészről Elena holléte is karistolja kíváncsiságomat. Látnunk, hallanunk, vagy legalább jelét kellene találnunk. Nem telt el olyan sok idő a hívás és az érkezésünk között. Szemem sarkából alighanem másodperc pontossággal ellenőrzöm a környezetünk és Lessa karcsú köralakját. Féltem, óvom, ahogyan csak tőlem telik...
A szobából kifelé menet természetesen egyet kellett vele értenem. Előítéletek. Rosszindulat. Irigység. Féltékenység. Bujaság. Önzőség. Mennyi kegyetlen és még utálatosabb tulajdonság, ami mindannyiunk lidérce. Szám sarka megrándul, ahogy eszembe jut magam is miféle ostoba teremtésként skatulyáztam be minden egyes árnyvadászt annak idején - úgy pár hónapja. Nevetséges. Alesea mellé lépek és egy hálás, alighanem a helyzethez kicsit sem passzoló, lágy mosollyal nézek le rá.
- Mikor is lettél te az érzelmek szakértője? - arcomon nincs közöny, vagy gúny, őszinte kérdő ábrázat uralkodik rajta, fejem enyhén oldalra fordítom. Talán most először látom meg benned a nőt, talán most először látlak téged igazi valódban, nem pedig kislányként...
Képtelen vagyok tovább haladni, anélkül, hogy átgondolnám hangosan a lehetőségeit Elenának, - amihez Lessára is szükségem van. - Tehát a tetőre szavazunk, akkor... - indulok meg vele, a házon keresztül, addig ameddig csak gördülékenyen tudunk előre haladni. Ám mintha csak egy láthatatlan fal szelte volna utunkat, megtorpanva feltártam a kimondatlan gondolataim egyikét, a legveszélyesebbet.
- Gondolj bele... - vágtam bele a szavába, de sem ő, sem én nem kaphattuk meg levegőben hagyott gondolataink szavakká formált változatát, mert megtámadtak minket. Újra. Én rögvest a háta mögé érkezőekre lövöm energiáimból kirobbanó forrócsóváim. Ő pedig a hátam mögött felsorakozóakkal dolgozik, hiszen hallom puffanásaikat. De nincs időm, még csak a vállam fölött sem megfigyelni a technikáját, mert karon kap és már rohanunk is. Ki. El. Biztonságos távolba. Amennyire tudom terelgetem magam előtt, ha kell, teljes alakommal fedezem - képtelen lennék elviselni, ha történne vele valami.
Valamelyest' biztonságba kerülünk, ahol ő rögtön el is torlaszolja az ajtót. Félmosoly és egy suta fejrázás a válaszom. Lágy vonásokkal mérem végig, amint elém lép és beszélni kezd. Szemöldökeim szomorúan futnak össze, miközben megsimítom felkarján. - Elena valahol itt lehet, még... - nem tudom befejezni a mondatot. Éles reccsenéssel szakad be az asztal, majd az ajtó, ahogy két újabb vámpír ugrik elénk. Teljes karom kitárom, ahogy Alesea mellé lépek és a védelmére játszom. - Hét Pokol. - mogorván rántom feléjük a tenyerem, hogy hárítsam a közelségük - hacsak Lessa nem előz meg, majd a másik karom oldalamra rántva portált nyitok. Nem sokáig időzöm el azzal, hogy a leányzó reakcióját figyeljem, megfogom a kezét és átvonom magammal a sistergő átjárón.
- Nem sérültél meg? - kapom fejem irányába, közvetlen szembe állva vele, fürkészve minden egyes pontját. Aggodalmas, gondterhelt arccal méricskélem, közben lezárva a portált, hogy senki se juthasson át utánunk... - Nagyon büszke vagyok rád...- mintha a portálnak lenyomatához beszélnék, elmélázva meredek előre. Elena arca ott vibrál tudásterembe és közben Lessán ámul a szívem. Pár másodperccel később már a leányomra pillantok széles mosolyra ívelt ábrázattal.



 ♥️  Csúszkálok, elnézést...    || you&me' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Magnus
Ha nem állsz ki valamiért, akkor kudarcot vallsz mindenben
Megvédtem őt, mert… nos, nem feltétlenül ez a dolgom, de fontos nekem és nem hagyhattam, hogy baja essen. Senkinek nem lehet baja a közelemben, ezt eldöntöttem és ehhez akartam tartani magam, bármennyire is vakmerő így gondolkodni, hisz… hiszen ő volt a tapasztaltabb nálam és biztos, hogy nem is volt szüksége az én segítségemre, de akkor sem nézhettem tétlenül az eseményeket. Amúgy is, ha már magával hozott, csak odateszem magam rendesen, nem igaz?
A válaszára bólintottam, miután átgondoltam. Igaza volt, ha Elena itt lett volna, akkor már rég láthattuk is volna őt… és miattam nem rejtőzködne.
Miután legyűrtünk néhány vámpírt, Magnus felé fordultam, de hamar változott a helyszínünk, ugyanis a vámpír az emeletre irányított minket. Bár nekem ez eleve furcsa volt, de nem szóltam a kételyeimről egy szót sem.
Kicsit átvettem a vezetői szerepet, azt hiszem, de amíg Magnus nem szólt rám, addig úgy éreztem, nem baj ez. Figyeltem, hogy Magnus a féltérdre ereszkedik a vérfoltok mellett. A szavakra elhúztam a számat.
- Meg kell találnunk… - Jegyeztem meg, azaz mondtam ki a nyilvánvalót. El is indultam kifelé és így hallgattam az újabb válaszát. – Persze, ebben igazad van, de… mindenkiben vannak előítéletek. – Gondolkodtam el. Ok nélkül nem bízunk senkiben, nem? Főleg, ha vámpír vagy efféle teremtmény az illető. Ha pedig bizonyítja valahogy, miszerint nem annyira borzalmas, akkor már van ok a bizalomra. Egy kevés.
A kérdésre felvontam a szemöldököm, majd végiggondoltam a kis lakásunk helyszíneit.
- Álcázó bűbáj vagy… portált nyitnék valahova és eltűnnék. Ha nem tudnék, akkor… pince vagy a tető. Utóbbi helyről talál még menekülni is tudnék. – Törtem a fejem, bár nem tudtam, mire is akar célozni pontosan vagy mi a célja ezzel a kérdéssel. Követtem, végig a házon, de sehol senki.
- Hm? – Pillantottam fel, mikor… mondhatni költői kérdést tett fel. Egyből rájött a megoldásra. Nyeltem egy aprót. – Csapda? De hát… - …csak célzott volna rá a telefonban, nem? Ezt akartam még kimondani, de nem volt esélyem rá. Láttam Magnus karjait felém nyúlni, majd a vámpírokat felbukkanni. Nem gondolkodtam, egyből a férfi mögötti vámpírokra támadtam az erőmmel, amivel annyit értem csak el, hogy a falnak vágódtak. Aztán elkaptam Magnus karját és futásnak eredtem vele. Ha sikerült, akkor az egyik szobába húztam be és bezártam magunk után az ajtót. Odatoltam egy asztalt is, hogy rövid időre, de legalább visszatartsa a vámpírokat. Hacsak a mögöttem levő három vámpír vissza nem tartott valahogy minket. De ha nem, akkor Magnus felé fordultam.
- Most mi legyen? Egyre több és több vámpír jön. Téged akarhatnak, ha csapdát állítottak. Tűnjünk innen! Nem akarom, hogy… bajod essen! – Fürkésztem a férfi arcát és közelebb is léptem hozzá. Az arcomra kiült az aggódás, miközben azt hallgattam, hogy a vámpírok az ajtón dörömbölnek és egyre inkább be akarnak jutni hozzánk.
❖ Megjegyzés: bocsánat a késésért, Magni  
Szószám:
452
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea&Magnus
partners in crime

Alesea számára épp olyan kegyetlen és nehéz volt elfogadnia a boszorkányságot, mint amilyen nekem volt. Ahogy az én anyám nem bírta elfogadni, aminek életet adott - úgy történt ez vele, velük is. Elfogadom, az évek során legalábbis maximálisan törekedtem elfogadni a döntését, a gyűlöletét, az undorát irányomba, de ettől még nem érzem, nem gondolom úgy, hogy nekünk, akik nem választhattunk, fejet kellene hajtanunk előttük. Így születtem. Alesea így született. Vérében a varázslás képességével. Lehet vázat hazudni ennek, lehet menekülni és lemondani erről, vagy éppen elfojtani, de ettől még a csermely labirintusokban futkározó csipkelődő bizsergés még életünk végéig elkísér. Ami nem kétszámúvá lesz majd, hiszen fajunkból adódik, hogy többre lettünk teremtve. Személyes küldetésemmé vált segíteni és ösztönözni azokat, akik hasonlóan hátrányos helyzetből indultak, ahogyan én. És hacsak azzal, hogy időnként ellátom jó tanácsokkal a leányzómat, segíthetem, hát legyen. Szívvel-lélekkel mellette vagyok!
Átérve nem fogadott minket gyertyafény, sem homárfarok, sem szamócaöntet. És ez bosszantott. Elena nem arról híres, vagy éppen hírhedt, hogy vendégszeretetét palástolja. A sötétség a ház falain belül, pedig rögtön árulkodni kezdett. És ahogyan én nyugtalanodtam, úgy próbáltam szét teríteni köralakomat Lessa előtt, hogy védelmembe vehessem.
Még csak alig ismételhetném el szavait, hogy egy névtelen démont címkézzünk fel elkövetőnek, amikor ismét megtámadnak bennünket. Ezúttal azonban - engem véd meg Alesea. Ami, hirtelen nem tudom, hogy sértő, vagy hízelgő!? Végül bólintok elismerően. Épp csak levegőhöz jutunk, máris újabb és újabb kérdőjelek rajzolódnak előttünk.
- Biztosan nem miattad. Ha itt van, látja, hogy velem vagy. Bennem pedig megbízik. - próbálom elhessegetni a leányzóm fejéből a gondolatát, hogy miatta nem leljük Elenát. Szó se róla, értékelném, ha nyomra bukkannánk és nem mászkálnánk a ködfelhőben, mindenféle reménytelenségben.
A következő percek összemosódnak. Hirtelen támadnak ránk. Képtelen vagyok a leányzómra figyelni, magamat kell védenem. Nem elsősorban - félreértés ne essék - a helyezkedésünk kényszerít rá, hogy előbb azokkal foglalkozzak, akik felőlem próbálnak támadni ránk. Márpedig, ha egy boszorkánymester a tulajdonotthonában menekül előlük, akkor bizonyára nem kóstoltatni akarják velünk a falakra pacsmagolt bíbor felhőket. Természetesen nem fognak ki rajtam, hiába gyorsabbak, bizonyos trükkökkel könnyedén leszerelhetőek. Az évek során kitapasztaltam. Raphael mellett. Például. Szemem sarkából szinte másodperces pontossággal figyelem Alesea mozdulatait. Bízva abban, nem sérül meg. Mikor szorul  a helyzet, persze, ugranék, hogy védjem, de megoldja. Elkapom az egyiket és a hölgyemény társaságomtól kérem a tanácsot, hogyan tovább vele.
Résnyire szűkült szemekkel figyelem a lányt, majd a vámpírt. Nem bízom meg benne, ez csak természetesen. De legnagyobb esélyünk az emeleten vár ránk. Pillantásomból kiolvashatja Lessa.
- Nyilvánvalóan nem... - már pár lépést megteszünk, mikor végül feleletem elhangzik felé. Fogom a kezét, továbbra is. Mit is tehetnék? Atyai,- védelmező ösztön szorongat. Ez alól nem bújhatok ki. És nem is fogom leplezni. Ő vigyázza kettőnket hátrafelé, én figyelek előre. Bárhonnan is ér támadás, előbb mi ütünk!
Félig nyitva hagyott ajtó. A szorgos partnerem persze rögtön magáénak érzi a terepet, mire egy rosszalló ellenzés a mimikám, de hagyom, had menjen előbbre. Követem, lépten-nyomon. Figyelmem széteresztem. Minden zajra rezignálok. Amint belöki az ajtót, máris hevítem energiáim, hogy védeni tudjam, ha támadna, ha ugrana valamelyik megbújt ellenségünk. De sehol senki - megfeszített tartásom enged, ahogy a bíbor foltok nyomára bukkanunk. Egyértelműen történt valami... a szoba fel van dúlva. Rosszallóan nedvesítek torkomon, majd ellépek a leányzóm mellett és féltérdre ereszkedve belemártom ujjaimat a vörös felhőbe. - Még meleg. - pillantok vállam fölött Aleseara, majd felegyenesedem, megtörölve kezem és megindulok mögötte- hol mellette a folyosóra.
- Nem kötöm a bizalmat fajhoz. Ismerek olyat, akire az életem is rábíznám. - súgom bele a sötét tincsekbe, ahogy elhaladok mellette engedek felé egy pimaszkás mosolyt, majd előre pillantok. Újabb ajtó, ezúttal behúzva. - Ha megtámadnának a házadban, hova rejtőznél el a túlerővel szembe? - ezúttal én rúgom be az ajtót, ami éles nyikorgással vágódik be. A szoba, a fürdőszoba. Pompa és elegancia. Épp, mint a ház birtokosa. Üres, elég egy külső pillantás. Vállam fölött Aleseara pillantok.
- Portált is nyithatott volna, de akkor miért nem tette meg? Miért hívott ide, ha... - és ekkor megtorpanok, ahogy egy gonosz, sötét gondolat szalad végig tudatomon. Megrendezem arcizmaim, majd lassan, apránként fordulok a mellettem ácsorgó leányka felé. - Én ostoba. Ha önszántából hívott volna, portált is nyithatott volna, hogy eljöjjön hozzám. Rávették... Ez csapda. - ejtem ki a két szót, karom rögtön védelmezően nyúlik el Alesea karcsú körvonala előtt, amikor előttünk és mögöttünk is feltűnik három újabb vámpír.



 ♥  Sikítani ér, ha elírtam valamit!  || you&me' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Magnus
Ha nem állsz ki valamiért, akkor kudarcot vallsz mindenben
Már kislányként eldöntöttem, hogy nem leszek gyenge. Nem maradhatok egy védtelen, ártatlan nebáncsvirág, mert annak sosincs jó vége. Anyám gyűlölte, ami vagyok – legalábbis a szemében ezt láttam, mielőtt meghalt volna. Bennem lüktetett egy démon vére és ezért lettem az, aki. Egy korcs, egy nem teljesen normális lény, de én… valahol ezt áldásnak is éreztem. Nem hiába kaptam az erőt, nem hiába egy démon és egy ember lánya vagyok. Nem. Az életben nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Az is okkal történt, hogy Magnus Bane magához vett és tanítani kezdett. Célt adott. Nem, inkább reményt. Egy reményt arra, hogy erős boszorkánymester válhat belőlem, aki képes legyőzni akár a világot is! – kis túlzással.
Halványan megmosolyogtam a szavait, közben pedig éreztem a tenyerét az enyémnek simulni. Automatikusan megszorítottam a kezét.
- Úgy legyen. – Reagáltam a szavaira. Éreztem az ujjainak érintését, gyengéd simítását. Tudtam, mit akar éreztetni velem. Én a szorítással akartam ugyan ezt éreztetni Ő vele. Én is itt vagyok, vele.
Átjutottunk és olyan fogadott minket, amire nem igazán vágytunk. Különösen a vámpír bosszantott, hisz a vér a száján azt jelezte, hogy bántott valakit. És nyilván minket sem hagyna ki a szórásból, ha tehetné, azonban Magnus gyorsabb nála.
- Egy démon? – Kérdeztem vissza, mikor a tippemet kérdezte. Egy démon bármire képes, nem igaz? Még épp reagáltam volna a szavaira, már a számat is nyitottam, de a vámpírt muszáj volt hatástalanítanom. Ezúttal én védtem meg őt és magamat is, ez valahol jó érzéssel töltött el. Sőt! A vámpírral szemezek néhány pillanatig, aztán amint érzékelem, hogy többet nem támad, Magnusra emelem a tekintetem. Még pont látom az elismerő bólintását, amitől egy mosoly is az arcomra szalad.
Visszaléptem hozzá és a szavaira újból körbenéztem, a számat húzva, gondolkozva, a fejemet forgatva.
- Ha itt lenne és látja, hogy itt vagyunk, nem jönne elő? Vagy lehetséges, hogy miattam rejtőzködik továbbra is? – Tettem hozzá az utolsó kérdést gyanakodva.
Követve a vállat-vállnak utasítást máris készen álltam minden további teendőre, vagy veszélyre, ami ránk leselkedhetett. Bár egy kicsit bíztam abban, hogy nem, egy vámpír sem bukkan már fel, de tévednem kellett. Magnusra pillanatokon belül támadtak és én sem maradtam játszótárs nélkül. Én nem voltam annyira gyakorlott a közelharci dolgokban, mint Magnus, így inkább a kezem lendítésével és boszorkánysággal löktem el magamtól a vámpírt, egészen a földszinten levő falnak, határozottan és durván. Azonban ahogy az utolsó lépcsőfokra léptem, újabb vámpír támadt meg, aki el is kapta a karomat és magához rántott. Felszisszentem, de nem hagytam magam, elmormolva néhány varázsszót a vámpír elengedett, ezután pedig egy karlendítéssel a falnak vágtam. Mély levegőt vettem, de Magnus kérdésére egyből elpillantottam felé.
- Hagyjuk lógni… amíg el nem mondja, hol van a boszorkánymester, aki itt él. – Közelebb léptem, de úgy tűnt, a vámpír máris behódolt, ugyanis az emelet felé kezdett mutogatni.
- Nem tudom, bízhatunk-e benne, Magnus…! – Morogtam picit, ahogy húzni kezdett, de nem akadékoskodtam. Viszont hátranéztem néha a vállam felett és ha bármelyik vámpírnak kedve támadt volna utánunk jönni, hárítottam őket.
Felértünk. Körbenéztem és nyitottam a számat, aztán megpillantottam egy félig nyitva hagyott ajtót. Magnusra néztem kérdőn, majd el az ajtóra és ha értette a célzást, akkor afelé indultam el. Odaérve szinte belöktem az ajtót. Nem tudtam, mire számíthatunk odabent, lesz-e egyáltalán bent valaki, vagy sem. Én arra tippeltem, itt lesz a boszorkánymester, de a szoba üresnek bizonyult. Csak vér volt a földön, a szőnyegen. Nem sok, tehát bárki is járt itt, nem sérült meg túlzottan.
- Gyanítom, a vámpír itt vacsorázott… - Jegyeztem meg, miközben idegesen a hajamba túrtam, majd azzal a lendülettel megfordultam, hogy ki is menjek a szobából. Volt az emeleten még néhány helyiség, ahol nem jártunk. A vámpír azt mutogatta, fent van, hát akkor itt kell lennie… feltéve, ha nem hazudott.
- Mennyire bízol egy vámpírban? – Kérdeztem Magnustól, miközben kiléptem a folyosóra.
❖ Megjegyzés: ha béna...  nyomi  
Szószám:
621
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea&Magnus
partners in crime

Egy percig sem csodálkozom rá Alesea szenvedélyére. A tűz, ami a boszorkányság miatt hajtja őt, azóta ott lobog íriszeiben, mióta ismerem. Nem tartozik a törékeny boszorkányok közé. Tetőtől talpig erőteljesnek látom és annyira érdekessé teszi számomra, hogy testvére mennyire az ellentettje. Ugyanazon arc, mégis teljesen ellentétes feltöltése a körvonalaknak. Olyanok ők, mint a víz és a tűz. Alesea a szemeimben sokkal varázslatosabb, tűzről pattantabb, hevesebb, még talán vidámabbnak is látom. Ellenben Luna, a szívemben törékeny, finom váz, porcelánhatás, szomorkásabb. Értékes kincsei az életemben.
Egy részem gyűlöl azért, amiért képes vagyok magammal rángatni őt, de látszólag komolynak tűnő küldetésbe, de jól tudom, hogyha nem vagyok mellette, akkor is felizz körülötte a parázs, így inkább tegye a közelemben. Legalább vigyázhatom lépteit. Mindenesetre képtelen vagyok úgy neki feszülni a kalandunknak, hogy ne tisztázzam, hogy legyen óvatos és figyeljen rám. Pedig nem gyerek már... Annyira nem az. Én mégis annak látom a bíbor motorommal.
- Hagyom, ha a helyzet megköveteli... - finom grimasszal nézek rá, az oldalamon álló csodalányra. Képes lennék órákig gyönyörködni benne, de erre most nincs idő. És a portál előtti szélörvény sem alkalmas rá. Ujjaim belesimulnak a tenyerébe, kezébe fogok, összefésülöm karjainkat, hogy így, - együtt lépjünk át a portálon. Érzem, hogy szoros a kézfogásunk, így hüvelykujjammal végig simítok kézfején. Érezd, hogy melletted vagyok...
Ahogy az ismerős falak között találom magunkat, óvón magam mögé intézem Aleseat. Nem azért, mert nem hiszek benne - és szinte látom is, ahogy a szemeit forgatja miattam -, de a portál hanggal jár, és a vámpírok megérezhetnek bennünket. Ha ugranának, ha bárhogyan támadnának, kérdezés, gondolkodás nélkül, rajtam csattanjon az első ütés. Azzal elbírok. A vámpír fel is bukkan. Nem esik nehezemre egy kis időre ártalmatlanítani. A leányomra pillantok, feltéve gyanakvó kérdésem.
- Mire tippelnél? - állok meg egy pillanatra, hogy közelre érkezve hozzá, súghassam kérdésem. Ahogy a tudatmódosítást említi, szemeim résnyire szűkülnek. Mégis miért akarná bárki, hogy a boszorkányokat támadják a vámpírok? Mi értelme lenne? - Nagyon komoly vád ez, kisasszony... - felvonom szemöldökeim, ajkaim mégis mosolyra görbülnek. Tovább indulok fele, lassú, komótos léptekkel. Megdermedek, mikor ellép tőlem. És nem azért, mert ne engedném magamtól távolra, a hang, ami nem tőlünk érkezik, megrémiszt. Mire oda fordulok persze a Alesea már kivédi a vámpír támadásnak szánt mozdulatát. Ajkaim biggyesztve, elismerően bólintok felé. Tetszik, hogy erősnek látom - és már nem csak hiszem.
A kérdései azonban aggasztani kezdenek. Körbetekintek a szobán, majd az egyik levetett ruhadarabért nyúlok. Ujjaim között morzsolgatni kezdem, hogy megkeressem, hogy érezzem a jelenlétét, de nem lelem. Idegesen, bosszankodó, mégis csalódott pillantást vetek a leányzómra, fejem nemlegesen rázva. - Nem lelem, de ez nem jelenti, hogy nincs itt... Talán rejtőzködik. - vetek egy újabb pillantást a vámpírra, de látszólag -egyelőre- ártalmatlanítottuk. Intek a fejemmel Alesea felé, hogy kövessen, majd a lépcső felé veszem az irányt. Már az első lépés rossz döntés, mert a fok nyikorgása elárulja a helyzetünk. Bosszankodva forgatom meg a szemeim, majd a vállam fölött szólok hátra. - Vállat-vállnak. - így én a fentről jövő veszélyt fogom tudni kezelni, ő pedig a földszinti támadóinkat tudja elintézni. Az emeletről máris ugranak ketten, és bizony hallom, hogy a hátam mögül is morog valahonnan egy(?). Az én 'részem' egyik felét elintézem egy erősebb lövéssel, a másik viszont sikeresen a közelembe férkőzik, hogy lerúgja a vesém. (Amit ezúton köszönök!) Kissé meggörnyedek, de felfeszítve mutató- és középső ujjaimat torkán ragadva emelem a levegőbe, hogy ott megtartva, közelebb húzódjak hozzá. Mielőtt bárhogy tennék, Aleseat keresik - immáron aranyszínen égő szemeim. Ha bajban van, kisegítem. Ha megoldotta, akkor visszafordulok a fuldoklóhoz. - Hol van ennek a háznak a boszorkánymestere? - sziszegve kérdezem, készen rá, hogy véget vessek az életének. Szorításom erősödik nyaka körül, mégsem felel. Kérdőn nézek a leányzómra, várva, hogy kifejtse a véleményét. Hiszen mi úgy fest ráérünk, az elejtett ellenfelünk az, akinek a szeme mindjárt kipukkan. - Mit gondolsz? Hagyjuk lógni? - ahogy emelem karom, úgy emelkedik vele a férfi is. Szemlátomást nagyon rugdalózik. Majd mutogatni kezd az emelet felé, nekem pedig több sem kell. Alesea karja után nyúlok, a vámpírt előbb elhajítva-, majd a leánykámmal együtt felfelé veszem az irányt, sietősre véve a tempót.



Nem béna, ne is gondolj rá! ♥️  De sikítani ér, ha én elírtam valamit!  :38:  || you&me' ||
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Magnus
Ha nem állsz ki valamiért, akkor kudarcot vallsz mindenben
Kérdőn pillantottam rá, mikor rosszallást éreztem ki a hangjából, de hamar megláttam a mosolyát, így nem is firtattam a dolgot. Legalábbis, nem kérdeztem vissza. A megjegyzésére, miszerint ismer már annyira, hogy tudja, szívesen ültetem át gyakorlatba a varázslást, felnevettem. Így volt, pontosan így volt, nem akartam és nem is tudtam volna cáfolni.
- Nem tehetek róla, Magnus, ez csak… én csak ilyen vagyok. – Vontam vállat hanyagul, de a mosolyom nem tűnt el az arcomról. Egészen addig, amíg fel nem ütötte a fejét egy komoly téma. Valaki bajban volt és segítenünk kellett – nekünk, kettőnknek.
Még mindig nehéz volt elhinni, hogy magával visz. Tudtam, hogy félt és tisztában voltam azzal, mennyire aggódik, de nem zárhatott kalitkába, nem óvhatott meg örökkön-örökké mindentől. Ideje volt, hogy élesben használjam a képességem és meglássuk, mire is vagyok pontosan képes. Mindennél jobban vágytam erre, már-már megszállottan, azt hiszem.
Amikor válaszolt, hogy most rögtön indulunk, bólintottam, hisz nem volt ezzel gondom. Minél előbb indulunk, annál hamarabb tudunk segíteni, nem igaz? A portálra pillantottam és már léptem is volna felé, de a válaszára megtorpantam és ránéztem.
- Olyan vagy nekem, mint egy apa, de hagyd, hogy én is tegyek érted valamit. – Ezt igazság szerint általánosságban értettem. Magnusnak rengeteget köszönhettünk Lunával és nem győztünk hálálkodni. Vagy legalábbis én. Nekem talán még többet adott Magnus azzal, hogy ténylegesen a szárnyai alá vett és nekiállt tanítani engem. És valljuk be, valóban felelősséggel is tartozott értem.
Szorosan fogtam meg a kezét, mikor éreztem, hogy az enyémhez ér. Vele együtt léptem be a portálba, hunyorogva kissé, aztán pillanatok alatt átértünk a túloldalra. Elém lépett, így hát felnéztem rá, majd rosszallón megcsóváltam a fejem.
Alig értünk át, máris apatigrisbe ment át és elém mászott – de nem volt időm ezen bosszankodni, mert hamar csendre intett. Biccentettem, jelezve, hogy értem, majd körbefuttattam a tekintetem a helyen. Időm sem volt körbenézni, felbukkant egy vámpír. Vér… láttam a vért az ajkain és őszintén szólva nem tetszett a felismerés. Újból körbenéztem, arra, amerre a vámpír haladt, majd Magnusra, ahogy megszólalt. A vámpír pedig repült is a falnak.
- Biztos volt valami oka… mindig mindennek van valami oka, Magnus. – Magyaráztam, miközben magával vont a férfi, de tekintetem vissza is tévedt a vámpírra, aki még nem tért egészen magához.
- Lehet valaki megbabrálta a fejét? – Kérdeztem Magnusra tekintve. Ötlet volt ez, semmi több. Körbenéztem a helyiségben, ahova beléptünk. A vámpír okozott némi pusztítást, legalábbis a szoba nem úgy nézett ki, ahogy alapból kellett volna. Elhúzódtam Magnustól, hogy megnézzek valamit, de lépteket hallottam arról, amerről jöttünk, így egyből odafordultam. A vámpír volt és egyenesen Magnus felé indult. Felemeltem a kezem és ezúttal megpróbáltam azt a varázslatot, amit Magnus az imént, hogy a levegőbe repítsem a vámpírt. Szívem szerint meg is öltem volna, de… a több, mint 160 évem alatt senkinek nem ártottam komolyabban. Magnusra pillantottam kérdőn, hogy most mi legyen, másrészt…
- Hol van, akihez jöttünk? Elena? – Kérdeztem. Amennyiben a vámpír újra magához tért, igyekeztem még egy varázslattal lefoglalni.
❖ Megjegyzés: bocsi a késésért  :38: ha béna, szólj ám!  nyami
Szószám:
486
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea&Magnus
partners in crime

Elmondható rólam, hogy szeretem mások útjait terelgetni, vigyázni rájuk. Ahogyan Raphaelre, úgy Aleseara és Lunára is. Mindannyian bizonytalanok, törékenyek voltak, amikor először találkozhattam velük. És mostanra, csiszolatlan gyémántokból ragyogó csillagokká lettek. Örömmel fogadta be a szívem őket, hiszen mindig is arra vágytam magam is, hogy gyermekként oltalmazzon, vigyázza utam valaki. Az élet nem mindig volt ám kegyes, de hiszem, hogy összedolgozhatunk egy szebb jövőért. ~ Alesea merőben más, mint a testvére. Az, hogy ikrek, már nem tud megtéveszteni. Túlságosan összekapcsolódtam mindkettejükkel. Ők a családom, a legféltettebb kincseim. Általuk érzem és tudom, hogy milyen nehéz és veszélyes kötődni valakihez egy biztonságot nem ígérő világba...
Elégedett mosollyal követem végig, ahogy beljebb lép és kuncog. Zene füleimnek a nevetése.
- Auch! - megjátszott rosszallással pillantok rá, de szélesedő mosolyommal hamar leleplezem - nem valódi az érzés. Talán egy picit. Egy részem zokon veszi, hogy úgy gondolja száz év után már nem tudnék újat mutatni, pedig rólam van szó. Egy boszorkánymesterről. Nem is akármelyikről. De most nincs idő a lelkeink szétcincálására. Félretolok így minden egyebet és közlöm a szürke tényeim. - Igen, de arról is tudok, hogy szívesebben viszed gyakorlatba a varázslást,.. - felfelé ívelnek tökéletesre művelt szemöldökeim, egy pimaszkodó mosolyt villantva alattuk.
Az arcára kiülő érzelmek váltakozása követeli tőlem, hogy fejem csóválva elmosolyogjam a komoly pillanatot. Nem tart sokáig, mert Elenám szavai ott dübörögnek a tudatomban és tudom, hogy most nincs helye időzésnek, mennünk kell. - Úgy van, velem jössz... - kiszélesedik mosolyom, ámbár hamar elillan. Le kell fektetnünk néhány alapszabályt. Vagy legalábbis egyet. Nem sérülhetsz meg!
Szavait meghallva bólogatok, bár nem feltétlen hiszem is el. Mit tehetnék? Olyan nekem, mint egy szárnyát szegett madár. Óvni, félteni kívánom. Amikor azt feleli, hogy engem is megvéd, közelebbi szemöldököm talán- homlokom közepéig felugrik. - Megható a törődésed, de bárhogy is fejlődsz és bármekkora erővel is bírsz, én felelek érted. - hangom lágy, ahogy mosolyom is. Cirógatja a szívem, hogy Lessa ennyire igyekszik a pajzsommá válni, miközben kardot játszik. Lubickolok a kötelékben, amelyet ő jelent nekem. Vigyázni fogok rá, ahogy eddig is, úgy mindig.
- Most rögtön. - felelem, finoman rajzolva a levegő, hogy a portál máris felsercenjen mellettünk és akkor az oldalamon ácsorgóra pillantok. - Én sem tudom, hogy mivel kell szembe néznünk, ezért legyünk óvatosak... - nem is magam miatt, leginkább miatta félek átlépni az átjárón. Gyűrűvel díszített ujjaim megkeresik övét, s majd csak miután kézen ragadtam, azután lépek át a szélörvényen.
Reflexből lépek Lessa elé, amikor átérünk. Anglia, London. Városhatár menti ház. Inkább számít boszorkánytanyának. Arcizmaim megfeszülnek. Sötét van, a ház több darabja mégis kietlenül nyikorogva jelzi, nem vagyunk egyedül. Balom mutatóujját ajkai elé téve - néma mozdulattal kérem, maradjon csendben. Pillantásom óvó, mégis parancsoló. Amint eltekintek tőle, várakozunk pár másodpercre és felbukkan egy vámpír. Szemöldökeim összefutnak. Nem az értetlenség szül ábrázatomra fintort, a harag, amit az vált ki belőlem, hogy a vámpír ajkai szélén vér lenyomata díszeleg. Egyértelművé téve, hogy azért van itt, mert talán...
- Hét pokol... - susogom, majd előre rántom jobbom és egy egyszerű varázslattal ragadom meg alakját, hogy a falnak csapva véget vessek a lidércnyomásnak, melyet okoz. - Vámpírok támadtak a boszorkánymesterekre? Ennek semmi értelme... - pillantok az oldalamon állóra, majd előre meredve, finoman vonni kezdem magammal Lessát, hogy feltérképezhessük a helyet.



Imádtam!  ♥  || you&me' ||
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn :: Lakónegyed :: Magnus lakása-
Ugrás: