descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Utcák
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Malphas
❖ Nagyobb démon

avatar
Tartózkodási hely :
♛ N Y C
Hobbi :
♕ a munkám; az é l e t e m
Karaktered arca :
♕ Alex Høgh Andersen
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Malphas &  Mammon
Kéz kezet mocskol.
A város nem lassul le csak azért, mert két, ilyen öreg lény jár a felszínén. Noha sejti, hogy a vadászok kicsiny csoportja érzékenyebb tagjai már mozgolódnak, bizonyára a helyes kis kütyüi pedig bizeregnek, már ha tényleg léteznek. Az utolsó vadászt már rég kapta ujjai közé, a bosszantó kis beste követte őt egyik apróbb akciója után, és úgy gondolta, majd ő tesz majd pontot hosszú, akciódús élete végére. A balga.. nem is tudta, pontosan mivel és kivel került szembe, nem sejtette, mekkora erő lakozik a húsbörtön rejtekében. Nem siette el bemutatni önmagát, se azt, amit neki szánt, elszórakozott, ameddig a test bírta és ki nem lehelte áldott lelkének utolsó erejét is. Fogalma sincs, mi történt azután, hogy otthagyta. Vajon meglelték-e, vagy valami csoda folytán még élne is? Nem érdekli különösebben, ő egy emlék csupán, semmi több, ami pár pillanatig leköti, megmosolyogtatja és már tovább is lép. Sok-sok lelket kínzott meg, sokakkal játszott és akár még el is eresztette, ha úgy érezte, ezzel többet ér el. Értelmet gyilkosságok a hétköznapokon nemigen jellemzik, akármennyire is annak tűnik, aki minden pillanatban egy torkot szorongat és roppant el, sokkalta megfontoltabb és veszélyesebb ennél. Lehet azt hiteti el, hogy ártalmatlan, lehet azt, hogy a világ legveszedelmesebb teremtménye, mivel épp kitűnő stratéga, lehetetlen megérteni és megfejteni azt, miként is működik ő pontosan. És ez benne a legszebb.
A hely, ahol Mammon megállt, nem mond neki semmit, így gyanítja, valami személyes ügy lehet, amelybe nem akar belefolyni, mert értelmetlen. Kedvtelve pillant ő is a házra, szagol bele a levegőbe, mintha ezzel érezné meg azt, hogy valami finom falat húzódik meg a falak mögött, de csupán játék az egész. Hangulatkeltés.
- Kit vársz ilyen hévvel? - int fejével a ház felé, mintha azon kapta volna, hogy a csengő fölött megálló ujjal ácsorogna hosszú órák óta. Ki tudja, lehet valóban valami olyasmire készült, csak ő épp jól megzavarta. Nem mintha bánja.
- Ócskaság lettem? - nevet fel, nem veszi magára, még ha valódi sértés volt, mondtak már neki rosszabbat is, akár még démonok is, ha épp nem értettek egyet vele, vagy épp tetteivel. Az már más, hogy miképp reagált ezekre. - Ezt szomorúan hallom, azt hittem, még ifjú vagyok és tökéletes. De ez a világ velem is elbánt akkor – csóválja meg a fejét sóhajjal, mintha látszana az a kor, ami jellemzi. Teste fiatalos, feszes, és nem sugallja, hogy vénséges szörnyeteg lakik odabent.
- Elkerültük egymást, legutóbb inkább a közel-keleten munkálkodtam, amíg vissza nem akartak hívni – ráz kezet vele, és bár valóban sok idő telt el, annyit nem töltött odalent, mint amennyi idő valóban eltelt. - Idefent minden túl békés, ideje kicsit eljátszani ezzel, nemde? Ne unatkozzanak azok a fránya kis árnyvadászok de az emberek sem – nem mintha kapott volna rá parancsot, de mikor cselekedett ő úgy, ahogy elvárták. Akinek ez a feladata, az pedig messze jár, vagy már épp sehol. Önfejű Malphas pedig cselekszik.
- És te remélem elég lelket rontasz meg, hogy odalent megkapd a hónap dolgozója érdemet. Vagy tán van valami olyan hír, amely mást mond? - tud arról, hogy vannak gondok, vagy épp apróságok, de nem ásta bele magát, hogy a régiókért harcolók miket meg nem tesznek. Hadd játszanak.
❖ Megjegyzés: Sose hidd azt ❖ Szószám: 525
Mammon
❖ Nagyobb démon

avatar
Keresem :

Tartózkodási hely :

Hobbi :

Karaktered arca :
↠ Joseph Morgan
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Mammon &  Malphas
jöjjön el a te országod
IAz éjszaka sötét nyugalmával lép ki a lakásból, amit bérel. Szeret az emberek között lófrálni, még ha másnak is látják, mint ami ő valójában, emellett pedig muszáj itt lennie. Itt van már, majd’ egyezer éve, a felszínen. Hol itt, hol ott. Mindig arra megy, amerre a nyomok hívják. Amerre a Bexwell nyomok vezetnek. Hiszen volt oly’ bolond, hogy alkut kötött, s nem is tágít, míg meg nem kapja azt a dolgot, ami az övé. Az alkujuk ráeső részét.
Még mindig emlékszik a lányra. A szőke tincsekre, melyet mindig olyan szoros kontyba fogott a feje tetejére, és a szinte már szürke szemekre, melyek olyan kérően néztek rá. Emlékszik arra a törékeny testre is, aminek úgy törtek a csontjai azon a halálos éjszakán, mintha csak porcelánból lettek volna. Még érzi a tenyerén, és az ujjai között a lány vékony karját, hallja, ahogyan elroppan a csuklója, majd kiakad a válla. Mint egy marionett babával, úgy játszott vele azon az éjszakán, és élvezte.
Mammon szájára leverhetetlen vigyor húzódik. Még érzi a nyelvén Nora Bexwell vérének savas, vasas ízét, és egy pillanatra elernyednek az izmai. Most is ott áll, a ház előtt, ahova látta bemenni Emmyt. Emeraude-ot, aki hónapokig játszotta a pszichiátert, mert kétség kívül az volt a számára. Meghallgatta minden búját, baját, leírta a történeteket amiket mesélt, s végül úgy tett, mintha csak megigézték volna. Ám a legutóbbi eset némi aggodalomra is okot adott Mammon számára. Nem elég, hogy ez a nő az ő személyes kis kedvence, kinek lelkét ha törik, ha szakad magával fogja vinni, de nagy való színűséggel árnyvadász. És valami miatt éppen őt, Mammont figyeli, de vajon miért.
A hang ami hirtelen a semmiből kúszik be a fülébe idétlen mosolyra készteti. Ismeri ezt a hangot, hiszen hallotta már számtalanszor, odalent, és egyszer-kétszer idefent is.
- Utánad küldtek, azért csak nem szemetelhetjük össze a mondén világot, magad fajta ócskaságokkal - mondom, de nem nézek rá, csak bámulok magam elé, az ablakra, amely mögött a kis nerc bundámat sejtem. Majd nevetek egyet, és végül - nagy nehezen elszakítva tekintetem a házról - régi baj társamra pillantok - Malphas, drága barátom - mondom, és a kezem nyújtom én démoni testvérem felé - rég láttalak. Mikor is? Pár száz éve volt már, az nem kétséges…

❖ Megjegyzés: a tiéd egy csoda, az enyém már inkább gáz    ❖ Zene: control ❖ Szószám: 363
Malphas
❖ Nagyobb démon

avatar
Tartózkodási hely :
♛ N Y C
Hobbi :
♕ a munkám; az é l e t e m
Karaktered arca :
♕ Alex Høgh Andersen
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Malphas &  Mammon
Kéz kezet mocskol.
Hanyag mozdulattal rúgja arrébb a kóbor kutyát, amely nyüszítve, majd vicsorítva meredt támadójára. Csak ártatlanul szaglászott, remélt pár falatot, azonban az, akit kinézett, csak egy útban heverő valaminek tekintette. A kutya még mordult egyet, a levegőbe szimatolt, és mintha megérezte volna azt, ami a férfit övezi, és inkább kereket olt. Senki más azonban nem figyel erre a jelenetre, senki olyan, aki épp körbeveszi őket. Ez a város már csak ilyen, szemük előtt az élet minden aprósága ott hever, de meglátni..? Ó, az már más kérdés. Vakok. Persze nem mindenki.
A mai estén mégsem foglalkozott egy olyannal sem, aki átláthatott akár egy pillanatra is álcáján vagy épp bármi másra. A kellemes motelt háta mögött hagyva indul el az utakon, odafent még vélhetően sminket igazgat a kedves partnere, akit egy véletlen vacsora során ismert meg, és szeretett meg.. pár óra erejére. Ugyan az ő szeretete talán csak egy csalfa ábránd, vagy tényleges nem is létezik, azonban arra sosem mond és sosem fog nemet mondani, hogy szórakozással üsse el végtelennyi idejét. Főleg ilyen szórakozással.. Apró vigyor ül meg ajkai csücskében, és már el is felejti a telefonszámot és persze az ígéretet, hogy keresse máskor is. Sosem fog egyhez sem ragaszkodni, hiszen annyi van belőle.. Nem ő lesz az, aki majd ilyesmire vetemedik, hall ő eleget odalent, valódi lakhelyén, origóján, hogy mégis miket művelnek és kikkel, mennyire engednek azoknak az érzelmeknek, akik egyesekben megültek réges régen, vagy talán ki sem haltak. Nem egyszer emelte fel hangját ellene, vagy épp mélyre maró szavaival illette egy-egy felszólalás alkalmával. De nem ő az, akinek tényleges feladata a zabolázatlan, elkorcsosult démonok felrázása. Vagyis lehetne, azonban neki erős katonák kellenek, ha eljön az idő, az ilyeneket az első sorba állítaná csak, hogy felfogják az első nyílvesszőket.
Hangosan sóhajtva követi a lábait, amelyek maguktól haladnak szinte előre. Mivel nem alszik, nem fárad, célja sem akad épp, éhsége csillapodott így egészen kezelhető. Egy pillanatra áll meg egy csendes sarkon, hunyja le a szemeit, és szippant a csatornaszagtól nehéz levegőbe, mintha úgy keresne valakit, mint nemrég a girhes kutya, csak ő sikeresebb. Vigyorral arcán indul tovább, és meg sem áll addig, míg a következő romlott lélekbe nem botlik.
- Miket nem köp a földre a Pokol. Úgy hittem egy ideig még nem járhatsz szabadlábon, de talán még én is képes vagyok tévedni – áll meg mellette, kezei a zsebében, tekintete pedig a közeli épületen, amin belül a lakók mit sem sejtve élik hihetetlen rövid életüket. Nem is akarnák tudni, elvannak ők ebben a rózsaszín, semmis világban. Mily unalmas.. undorral gondol a békére, amit dédelgetnek.
- Mi szél hozott mégis erre?
❖ Megjegyzés: Bocs, ha béna❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 428
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in
Mondanám, hogy darabokra hullik a világom, de már megtörtént, elértem arra a pontra, amikor már közömbös minden, ami addig a világot jelentette. Nem érdekelnek a démonok, nem érdekelnek a küldetések, nem érdekel az élet, mert nélküle semminek sincsen értelme, s bár eddig se voltam mestere a színeknek, de a világ hirtelen kifakul, s egyre jobban érzem azt, amit eddig is tudtam, de nem mertem elfogadni. Nincsen visszaút. Soha nem kapom már őt meg, sosem lehetünk egymáséi és ezt el kell fogadnom. Nem maradt más, csak a küldetésem. Azonban az emésztő fájdalom a sebeimbe mar, lángra lobbantja a gyógyuló félben lévő hegeket, s felszaggatja húsomat. Azonban ezek a hegek mégse a bőrömön vannak, hanem a szívemen, lelkemen, s biztosan tudatosul bennem, az ami eddig is egyértelmű volt. Amit Magnus iránt érzek az a mindent elsöprő szerelem, amihez hasonlót még sosem éreztem, bármi, amit eddig azt hittem igazi, hazugság volt, mert ennél csodálatosabb és egyben borzalmasabb érzés nincsen a világon. Soha többé nem leszek képes ezt érezni más iránt. Az meggyalázná mindazt, amit iránta érzek. Érzem, hogy a világom, a jövőm feladnám érte… Csak gyorsan elintézném, hogy Izzy biztonságban legyen, hogy jó kezekbe kerüljön az intézmény, egy nap se kéne, elvarrnám minden szálam, fájna, de búcsút vennék tőlük, s neki adnék mindent. Megtenném. Érte bármit.
Mégis fel kell ébrednem, hogy nem fogja ezt kérni tőlem, mert nem kellek már neki… Meggondolta magát… Elvégre melyik többszázéves főboszorkánymester akarna egy halandó árnyvadásznak időt szentelni? Megértem, hogy nem akar, hiszen senki vagyok hozzá képest. Nem ütöm meg a mércét, amihez hozzá szokott, de mégse értem, hiszen… előtte nagyon úgy tűnt, hogy nem zavarja, hogy… szeret. Ennyire szánalmasan naiv lennék? Elködösítettek a saját érzéseim annyira, hogy nem vettem észre, hogy kiszeretett belőlem? Esetleg már csak szánakozott rajtam? Nem, azt nem tudom elképzelni… Talán csak utána kellene járnom miért… de nem hiszem, hogy el tudnám viselni…
Azonban mindez eléggé felspanol ahhoz, hogy kiadjam magamból, csak úgy jönnek elő a szavak, rázúdítom, egyre jobban felbosszantva magam, egyre inkább kimondva, amit gondolok. Hogy nem kellek neki, s nem tudok többet elviselni. Ki akarok szabadulni innen, kitisztítani az illatát az orromból, látványát a szememből, a gondolatától úgy se szabadulok meg soha… Mielőtt magam is felfognám, már befejeztem mondanivalómat, s kifelé botladozva menekülök, a vér dübörög a fülemben, ideges vagyok, fáj… mindenem fáj… Lépések választanak el a meneküléstől, mikor hirtelen ujjai a csuklóm köré fonódnak, s még azelőtt, hogy ráeszmélnék, mit is csinál, már pördülök is meg, hátam a falnak csapódik, teste az enyémnek, felnyögök… ajkai az enyémekhez érnek… még mélyebbet nyögök… szabad keze ujjai cirógatnak, remegek, a fájdalom, a szerelem, a vágy, a döbbenet, a szerelem hullámokban bukfencezik bennem, szétszaggatna, ha ő nem tartana egyben. Szabad kezem végigsiklik hátán, oldalán, nem tudom hol érintsem, mindenhol akarom. Ajkaiba nyögök, mikor megérzem nyelvét a számban, s úgy kapok ajkaira, mint ha a túléléshez legszükségesebb elem lenne a csókja, mint ha nélküle azonnali halált szenvednék. Talán igaz is. Remegek érte, az egész testem, minden gondolatom kiürül, a világ megszűnik, a hajába túrok, darabokra akarom szakítani minden ruháját, de annyira vágytam már a csókjára, úgy lesokkol, úgy feltölt, de közben le is szív, hogy elfelejtek mozdulni, elfelejtem mit akartam, mit kellene csinálnom, gördülök az árral, nem veszek levegőt se, nehogy lemaradjak egyetlen másodpercről is, vágyam egyértelmű jelekben is megmutatkozik… még egy pillanat, csak egy pillanat és… olyan hirtelen szakad el tőlem, hogy azt se tudom mi történik, szavakat hallok, de mintha víz alól jönnének, megmerevedem, az egész hideg zuhanyként ér, s a testem minden porcikáját, mint hogyha forró tűvel döfködnék. A távolodó lépteire kapom fel a fejem, de már késő… csapódik az ajtó, s egyedül maradtam egy félig megkezdett mozdulattal, s végre eszembe jut levegőt venni, ami olyan mélyre sikerül, mint ha eddig víz alá szorultam volna… Konkrétan sípolok, kapkodom a levegőt, de úgy érzem semmi haszna, reszketek, zilált vagyok, hideg veríték csepeg végig egész testemen. Az arcomon is megindul egy csepp… egy csepp, ami szemem sarkából indult meg. Ennyi volt. Véglegesen összetörtem.
Az ajtóhoz lépkedek, tenyerem óvatosan az ajtólapnak simítom, elképzelem, hogy a másik oldalán van, pedig ki tudja mit csinál, bámulom az ajtót, mozdulatlanul, pislogás nélkül, csak a reszketésem és hevesen kapkodó lélegzet vételem töri meg a nyugalom látványát.
- Magnus… - sóhajtom reszketegen, szinte könyörögve. Ez… ez most megtörtént? Vagy csak képzeltem? Megcsókolt? Vagy csak már annyira megbomlott az elmém, hogy azt képzelem még szeret? Ez a csók… Ez minden elhatározásom elrontotta abban, hogy lezárok mindent. Itt és most. Kezem lehanyatlik az ajtó lapjáról, remegésem felerősödik, most homlokom döntöm a díszített fának. Csak mondaná meg, hogy mivel hozhatnám rendbe. Kérjek akármit és… megadom. Akármit. Bármit. Meghalok nélküle. Kell nekem. - Soha senkit nem szerettem még annyira, mint téged… - motyogom, szinte csak magamnak, úgy se hiszem, hogy a közelben lenne még, úgy se hallja, úgy se érdekli. Nem érdeklem, igaz? - Örökké szeretni foglak… - A könnycseppek felégetik a bőrt az arcomon. Én… én nem sírok. Aztán most mégis. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a csók nem történt meg. Megborult az elmém. Ennyi. Nem akarok nélküle élni. Miért nem tudtam megtartani? Nem kell más! Csak ő!. A tehetetlen fájdalom újra felrobban, s a párperces halk gyötrődő haldoklást felváltja a tomboló kín. Fájdalmasan felnyögök, majd ahol eddig simítottam az ajtót, hirtelen öklöm csapódik bele, megsebezve a tökéletes lakkozást, de nem érzem elég keménynek, így a következő lendület a falat éri, teljes erőből, s azonnal követi a harmadik. Izomból öklözöm a falat, fájdalmas, tehetetlen nyögésekkel kísérve, könnyem szinte marja az arcomat, a falat vöröses lenyomatokkal tarkítom, de a feszültség úgy felgyülemlik, hogy képtelen vagyok tovább cipelni, de nem akarom, hogy így találjon rám, nem akarom a szánalmát… két további öklözés csak sietős léptekkel megindulok, el innen. Ott hagyom őt, karom szinte csak lóg mellettem, vércseppeket hagyva magam után, ujjaim remegnek, az egész testem reszket, de a mondénok nem láthatnak, más se nagyon, hiszen a lehető legrövidebb utat választom arra, hogy messzire eltűnjek innen. Messze tőle. A szerelmemtől. Akinek már nem kellek, vagy mégis. Már magam se tudom.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

A szemem láttára hullik szét, ez engem is kikészít. Minden pillant, amit nélküle töltök el, egy hosszúnak ígérkező nyár előszele, amiben tudom, hogy nem leszek boldog hiába tombol a napsütést, amit egyébként imádok. Ellökni őt magamtól olyan döntés volt, amit soha nem hoztam volna meg, ha a sors nem kegyetlen és ironikus. Szeretnék mellé ülni, végig simítani a vállán, körmeimmel a tarkójára karcolni, a hajába túrni, szavakat súgni a fülére, amiben azt ígérem, hogy minden rendben lesz, nem én vagyok a gonosz mumus az ágy alól, közben mégis én vagyok az.
Olyan ő nekem, mint a legszebb naplemente, hogy egy ígéretes éjszaka ízét lobbantsa az elmémre, a számba idézze. Az a típusú fény, ami nélkül elhervadsz, mint egy fotoszintetizálástól megfosztott növény. Gyökértelen fa vagyok nélküle, aminek nincs otthona, nincs jövője és a semmibe vész a múltja. Hogy hihettem azt, hogy elbírom ezt nélküle? Mikor készültem ilyen baromságra utoljára?
Azonban tudom, hogy aggódik, álmatlan éjszakák húzzák mellém, retteg kettőnk kapcsolatától, hiszen annyira mások vagyunk. Ő olyan gyönyörűen ártatlan, amit én már gyerekkoromban elvesztettem, félezer évvel is több, mint ezelőtt.
Mindig rá vártam, őt kértem minden órában, amikor az óra és perc ugyanazt a számot mutatta, amikor elhaladtam autóval egy híd alatt és fölöttünk robogott át egy vonat, amikor csillag hullott alá az égből a mélybe. Mindig rá vágytam és csak rá vártam. Most megy, hogy itt van, egyszerűen rettegek, hogy tönkreteszem őt és rajtam is olyan sebek keletkeznek, amik soha nem fognak behegedni, mindig marad alatta genny.
Könnyebb lemondani arról önként, amit később fájna elveszíteni.
Átadom a pólóját, már most hiányzik, tudom, hogy hiba volt, meg kellett volna tartanom, hogy belebújjak, akárcsak a bőre lenne, ami legszívesebben lehúznék a testéről, kifordítanám, abban járnék, eggyé válnék vele. Perverz gondolat.
Mellette tanultam meg önmagam lenni, szerettem volna olyan lenni, mint Ő. Ezerszer néztem nyúlánk alakját, finom mozgását és egy idő után irigyeltem tőle a kecsességét, aminek tudatában sincs.
Mellé ülök a kanapén. Szeretném, az ölelembe húzni, feküdjön csak el, én meg simogatom a haját, míg álomba zuhan és vigyázhatok rá.
- Mi? - nem értem. Miről beszél? Az oka annak, hogy nem kérhetek tőle, mert nincs jogom. Csókot kérnék egy utolsót, egy lélegzetvételnyit, egy emléket a múltból a tökéletesből, belőle. Koldusa lennék, aki zenél a utcán, aprópénzért, abból vennék kávét, csakhogy nekem Ő a pezsdítő fekete.
Voltam szegény, voltam senki, akit észre sem vettek, és aki éjszakánként arról álmodozott, hogy egyszer szerelmes lesz, úgy igazán, és akkor tessék, eljön Ő. Pont akkor, amikor már elvesztettem volna a hitem, készültem feladni, beletörődni a sorsomba.
Szeretném elengedni, az útjára bocsátani, de rettegek, hogy tényleg elmegy és őrülten félek, hogy marad.
Édesem! Pillantásom felprédálja. Olyan szinten sajog a szívem, ha nem lennék erősebb, most odakapnék és addig masszíroznám a bőrt felette, míg a szívem a kezembe ugrik, megmutatnám neki, hogy körbe az ő arcképe van vésve és mindig is ott volt, azért eshetett meg, hogy első látásra bele szerettem.
Magad miatt nem szerethetlek, hiszen én egy szörny vagyok, míg te olyan tökéletes.
- Szuper. - hogy marad. Kiszárad a szám, összeugrik a gyomrom, szeretnék szemből az ölébe ülni, arcát a két kezem közé fogni és addig csókolni, míg keménysége alám feszül és dorombolni kezd a vágytól. Mellkasát akarom simogatni, csókolni, fogaimmal karcolni. Forró lesz a leheletem a vágyképektől, muszáj, csak muszáj nagyot sóhajtanom. Lesütöm a szemem, félek minden bele van írva, akár egy nyitott és ezerszer olvasott könyvbe.
Te szakítottál velem...
A vád arcul üt, akár egy méretes pofon, égni kezd a fülem, zsibbadni a nyelőcsövem, benne a gombócok túl nagyok.
Drága, hát semmit nem értesz?
- Nem tehettem mást, Alexander. - könyörög a súgás a számból, csak kicsit értsen meg, csak próbája meg. Mit adhatok én neki, akinek sokkal jobb járna, holott én magam is túl sok vagyok egy életre? Hogyan mondjam el neki, hogy még mindig Jace miatt aggódom, hogy az anyja felkeresett, hogy azzal vádolt tönkre teszem az "immár egyetlen fia" életét. Szabadon kell engednem, ha szeretem, muszáj, mert nem lesz boldog. Most még az, mert azt hiszi velem az lehet, aki. De én a másik oldalon állok. Van ugyan egy egyezményünk, de... lássuk be a béke túl törékeny. Miattam nem lehet majd magasabb posztja a Klávéban, miattam nem fognak megbízni benne. Tudom, annyira tudom, de... hiszen szeretem. Lehetnék neki a minden.
Jól vagyok. Hazudja. Remek. Felsóhajtok megint, annyira szeretném a szavaitól is hallani, hogy szenved, mert lélektelen vagyok, pedig a testbeszéde mindent elmond, ékesebben, mint tehetné azt egy ódával.
Izzy... istenem, de nem érdekel Izzy. Szavai csak a figyelme terelik, arról, hogy szenved, és ezt tudom is jól, mégis fáj, mintha izzó vassal vetnének rám billogot.
Elmosolyodom, ahogy mesél, a végére mégis megmoccan a testem, a kellemes emléktől és annak kellemetlen nyilallásától.
Mennyit nevettünk azon a délutánon, Kína egyik elhagyott negyedében egy tetőn ülve. Lebámultunk a zsibongó utcára, arról beszélgettünk, hogy visszajövünk tavasszal, amikor virágzanak a cseresznyefák, zenét mutatta neki Erik Sumo-tól, még bohóckodtunk is rá. Boldogok voltunk, mellette kamasz gyere lehettem, aki a tetőn táncol a szemerkélő esőben, aztán csókolóztunk, szájában éreztem az ominózus tavaszi tekercs ízét.
- Nem jó helyről rendeltétek. - összepréselem a szám, hogy ne zokogjak fel. Meg fogok őrölni, ez nem lehet kétséges.
Remeg a szám, felé nyúlnék, ha nem lennék gyáva.
Emlékekkel játszik, amiket közösen éltünk meg.. Párizs. Talán a legboldogabb ott voltam, mégis megható, hogy nem feküdtünk le egymással, mert vártuk a tökéletes alkalmat és már nem jön el soha. Bennem pedig tombol a masszív vágy.
Kicsim... Magamhoz akarom ölelni, a testemhez húzni, hajának illatát beszívni és igen... sok mást is.
Szenved. Miattam.
Látod? Ettől akartalak megkímélni, te drága, szép szerelmem.
Később jött volna el, több szépséget hagyva maga után, de eljött volna és féltettem Őt ettől, hogy egyszer nélkülem kéne lennie, vagy nekem nélküle. Lehet egyszerűen gyáva vagyok és magamat féltem csak.
Lehunyt szemeit akarom csókolni, az ajkát, újabb emlékekkel ajándékozni meg holnapra, talán nekem adná magát, talán meg is kaphatnám. Lehet csak azt kéne mondanom; szerelmezni akarok veled!
Rettegek. Nélküle.
Hiányzol! Nem látja rémült tekintetem, mert nem néz fel, pedig könyörgök neki, hogy gyilkoljon le, ne csinálja ezt, csak szeressen. Nem, azt hiszem Ő teszi, én talán még jobban, mint Ő. De elmúlt már Jace?
Csak megrázom a fejem, látom, hogy nincs jól. Nagyon nincs. Miattam. Megint miattam.
Szavai tőrdöfések a szívem helyére, mert ha így tudom bántani ezt az ártatlan kölyköt, akkor nekem nincs szívem. Fáj. Mintha ököllel ütné a mellkasom, mintha kitépne belőlem egy arabot.
Elárultam őt, elhitettem vele, hogy minden lehet tökéletes, üldöztem, hajszoltam, hogy elfogadjon engem és most én tolom el őt.
Nem merek levegőt venni, nem megy, nem fér el bennem, a testem kicsi lesz a belső szerveimre, amik mintha helyet cserélnének egymással. Dadogó szívem kinövi a bordaketrecem, kínlódom.
Édese, drágám, kicsim, szerelmem...
Szédelgek. Rosszul leszek.
Látom, hogy dühbe gurul, és annyira szeretném, ha nem vonna le ebből rossz következtetést, mégpedig, hogy vele van a baj.
felállok, ahogy a cuccaiért indul, hogy utána lépjek, de nem mozdulnak a lábaim.
- Alexander! - mielőtt bármit mondhatnék, talán meg sem hallja, hogy megszólítottam, olyan csenevész a hangom, szavakat zúdít rám, összeomlok a súlyuk alatt.
Hogyne kellenél? Mindennél jobban kellesz, de nem leszel boldog velem, könyörgöm érts meg engem. A céljaid nem érheted el velem, csak akadály lennék és neked ez az egy életed van.
A mellkasom sűrűn süllyed és emelkedik, ahogy próbálok talpon maradni levegővel táplálni a tüdőm.
Édesem, kicsim, szerelmem nem csináld ezt!
Minden vagy semmi? A mindent adnám, magam. Ha kell feldarabolva az összes érzelmem és rizsszemenként szórom eléd,hogy lásd, mennyire senki vagyok.
Ha most erős vagyok, ha végig bírom csinálni, akkor talán vissza adhatom a szabadságát, talán egyikünket sem őről fel a kapcsolat.
- Hogy...? - hogyne akarnám Őt? Mindennél jobban akarom, lebénulok. Összezár a világ felettem, hullámokat vet a levegő, melegem lesz és fázni kezdek.
Egyszerűen eltűnök az időben.
Azelőtt indulok el, hogy becsukódna az ajtó mögötte, éppen hogy kilépek, utána sietek, a balommal, kapok a jobbja után. Visszapördítem a folyóson. Csak a lakásomból szűrődik ki fény.
Hagyom, hogy a saját lendülete pördítse vissza, hogy a válla meghúzódjon, nem tudok erre gondolni, felpréselem a falra. Jobbommal simítok az arcára, mohón csapok le az ajkára a sajátommal. Testem az övének simul, miközben önzőn elveszem a csókot, amire egész este folyamán vágytam. Nem törődöm a mellkasán lévő sebekkel. Még mindig fogva tartom a csuklóját, másik kezem a nyakára szalad, hüvelyk ujjam a füle mögötti puha részt masszírozza. Ha nem ellenkezik, vadul csókolom, nem finomkodom, nem ízlelgetem, elveszek. Nyelvem átsiet a szájába, hogy játszani hívja az övét.
Fulladásig csókolom, saját számban érzem a könnyeim sós ízét.
Roppant férfias a jelenség. Addig csókolom, míg azt érzem, hogy elájulok. Íze, felrobban bennem, ismerős ajka, a hazatéréssel kecsegtet. Mozdulok felé, érzem, hogy keménnyé varázsol a vágy. Riadtan ellépek.
- Értsd meg, könyörgöm. Muszáj így lennie. Nem miattad, de miattam. Kérlek...- ne gyűlölj.
Mielőtt válaszolhatna, elmenekülök, még az előtt csukom rá az ajtót, hogy észhez térhetne. Hátammal neki támaszkodom, eddig bírják a lábaim, úgy omlom össze, mint egy marionett bábú. Biztos vagyok benne, hogy nem jön vissza. Ismerem őt. Jobban, mint kéne.  
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in
A gondolatok egy kusza kavalkádja hömpölyög a fejemben, ahol az idő és az események teljesen összekavarodnak. Látom az első csókunkat, az első veszekedésünket, amikor egy csokor virággal mentem bocsánatot kérni és ő legalább tíz dolgot felsorolt, hogy mi probléma van a csokorral, amit hoztam neki, de mégis imádja, mert tudja, hogy fel kellett hozzá fednem magam, bemenni egy boltba és legalább egy mondénnal beszélni. Majd kinevetett, ahogy elképzelte, milyen fejet vághattam és miket mondhattam. El se jutottam addig, hogy bocsánatot kérjek. Eszembe jut minden alkalom, amikor ellöktem magamtól és azok is, amikor ő tette ezt velem. Soha, soha nem volt két összefüggő eseménytelen napunk, de azt is látom magam előtt, hogy minden egyes csókunk csak megerősített abban, hogy őt akarom. Hogy akarom őt. Mindegyik felülmúlta az azt megelőzőt, s soha nem volt belőlük elég.
Nem ér hozzá, csak odaejti a pólómat és én hezitálva kezdem babrálni az anyagot, nem mozdulok, nem veszem magamra, csak morzsolgatom az ujjaim között. Soha nem tartott neki pár percnél tovább, hogy leimádkozza rólam a felsőmet, visszakapni tőle már annál nehezebb volt mindig, ha nem lehetetlen. Mint ennél. Azt mondta megtartja és most itt van a kezemben, arra várva, hogy magamra vegyem, s elsétáljak. Ezt akarom én? Egyre kevésbé jelen lenni az életében?
Zavarban vagyok, összefüggéstelenül, értelmetlenül beszélek az este üzleti részéről, mert nem tudok csendben maradni. Annyira rossz, megfoghatatlan ez a helyzet. Nem is tudom, hogy most akkor mik vagyunk egymásnak? Mik? Üzlettársak… Azt én nem akarom.
A helyzet annyira kényelmetlen, annyira nem tudom hová nézzek, mit csináljak, pedig legszívesebben csak őt szívnám be magammal minden érzékszervemmel… megint rövidre vágja a helyzetet. Nem sokat tudok a táncról, de most azt érzem, azt csináljuk. Nyitunk, majd zárunk és újra. - Mások biztos jobban üzletelésben… - kezdek megint bele az idióta beszédbe. Csak egyszer tudnám csukva tartani a szám… Mikor azt mondja, nem tartozom semmivel, valami kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam, sötét métely, a félelemé, mely elindul belülről, s próbál elterjedni a teljes valómon. Az anyám szavai jutnak az eszembe, mikor azt tanította, hogy mindennek megvan a maga ára és aminek nincsen, az a legdrágább, mert az szívesség. Bármikor felróható és felhasználható az ember ellen. Ilyesmi sose jutna eszembe Magnussal szembe, mégis - bár nem úgy, ahogy anyám értette -, mégis kezdem megérteni a történet lényegét. A szívességért egészen máshogy is lehet fizetni és én most semmi másra nem vágyom, csak arra.
- Uhmm… Még… még maradhatok… - mondom kiszáradt ajkakkal, s megkeserülöm a torkom. Két órával ezelőtt még siettem volna, mostanra már teljesen mindegy. Hívnak, ha kellek, most itt akarok vele. Vele. Még öt percig, ahogyan kérte.
- Te szakítottál velem… - csúszik ki a számon azonnal, de meg is gondolom magam rögtön és gyorsan rá nézek. - Uhmm… hogy vagy? Ömm… Remekül - erőltetek magamra egy annyira gyenge hazugságot, hogy még magam is majdnem elsírom rajta magam. Megpróbálom kivágni magam. - Tudod, a múltkor Izzy kitalálta, hogy főz - elképzelésem sincsen, hogy miért -, de valamivel úgy elterelte a figyelmét, hogy majdnem leégette a fél intézetet és akkor jött az ötlet, hogy hoz kínait - merülök bele a történetbe olyan lelkesedéssel, mint ha tényleg izgalmas és érdekes lenne, de nem tudok mást tenni. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy borzalmasan vagyok, mert elhagyott, mert nélküle fáj lélegezni, mert nélküle nincs értelme semminek, minden összefüggéstelen, érdektelen, majd megmondanám neki, hogy nem érdekel mit mondott a múltkor, mert én akarom őt és tudom, hogy ő is engem és fejezze be ezt a baromságot. Azonban semmi ilyet nem mondok neki. Pedig akarom. Mégse megy, hát visszatérek a béna történetemhez. - Nagyon ízlett neki a tavaszi tekercs és belenyomott egyet a számba és eszembe jutott amikor te és én… ööhmm izé… szóval nem volt olyan finom… - vágom hirtelen rövidre a történetet. Oké, ebbe nem gondoltam bele. Biztos van jó emlékem, amit elmondhatok. - Múltkor Izzy valami cipőről beszélt és tudod milyen a cipőivel és magyarázta, hogy európában mennyit mindent tudna venni és emlékszel arra a fickóra amikor Párizsban voltunk? Akinek az az indokolatlanul... - megint elhallgatok, ujjaim ökölbe szorulnak, lehunyom a szemeimet, s pillanatokig nem is szólok semmit, csak lassan sóhajtozva próbálom összeszedni magam. - Azt kérdezed hogy vagy? - bukik elő belőlem még mindig csukott szemmel. - Mondhatnám, hogy jól, de hinnél nekem? - nem is tudom honnan jönnek belőlem a szavak, hogy mi késztet ezekre, de valami annyira hatalmába kerít, hogy enyhén remegni kezdek. - Tudod miért nem vagyok jól? Mert az egyetlen… - nyelek egyet, majd kinyitom a szemeim és rá nézek, teljes elveszett kétségbeeséssel. - Az egyetlen ember ezen a világon, aki elérte nálam, hogy a dolgoknak legyen értelme, hogy ne kötelességből nyissam ki a szemeimet reggelente, a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb személy a világon… aki elérte nálam, hogy nem csak elfogadjam aki vagyok, de ne érdekeljen mások mit gondolnak, s elérte, hogy megnyíljak… ez a személy… - Mikor levegőt veszek szinte sípol a tüdőm, újra megremegek, majd magamra kapom a pólómat, felpattanok, s mint aki nem akarja befejezni a mondatát, csak kézbe kapom végre minden cuccom, felidegesítve, felstresszelve magam, kétségbeesetten, de megtorpanva visszafordulok hozzá. - Nem tudom miért nem kellek már neked Magnus. Nem értem, nem tudom felfogni mi történt és miért lett vége, biztosan totális idióta vagyok, nem vagyok okos, nincsen tapasztalatom és nem értem a logikát, de… de… Nekem ez nem kell, érted? Nem tudok tovább ebben a kínos és megalázó köztes állapotban lenni. Nekem minden kell, ami Te vagy. - mondom ki végül, majd úgy kapkodom a levegőt, mint aki órák óta fut. - Vagy semmi, de nem tudok csevegni, utálok csevegni és ezt te is tudod. - fejezem végül be, majd csak meredek rá, mintegy adva neki pár másodpercet, hogy eldöntse. Remegek, ideges vagyok, nem akarom elveszíteni, de belehalok itt és most még egy percnyi kínzásba. Gyenge vagyok, egy gyenge féreg, de nem megy tovább. Várok pár pillanatot, de azt hiszem nem eleget. Így is napoknak tűnik az a pár pillanat, de nem tudom tovább nézni. - De te gondolom már eldöntötted, hogy nem akarsz. Köszönöm, hogy… a krémet, meg a kezelést. - mondom - bár azt akartam mondani, hogy köszönöm, hogy meggyógyíott, de azt nem érzem helyénvalónak, ugyanis a hiánya okozta fájdalom sokkal rosszabb, mint bármilyen sérülés -, majd olyan gyorsan fordulok sarkon, hogy majdnem elesek, de utolsó pillanatban vissza tudom magam hozni egyensúlyba, majd menekülőre fogom, ki a lakásból, vissza az intézetbe, ha nem állít meg, de miért is tenné? Ő már döntött.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Hülye vagyok, ez már nyílt tény. Azt akarom, hogy maradjon, hogy menjen innen, hogy öleljen meg, aztán pedig hagyjon magamra. Pislogok rá, tökéletességére, sötét hajára, melyben ujjaimat vágyom fúrni, simogatni a fejbőrét, ujjaim között játszani vele. Arcának szépsége felidézi milyen volt először megpillantanom, magamba fogadnom a látványát, és rettegek, hogy soha többé nem tehetem, de attól is félek, hogy megkaphatnám.
Vannak percek, amikor azt érzem, hogy kibírom nélküle, könnyedén vállat vonok, és azt mondom, menni fog, nincs baj, könnyű ez, hiszen csak levegőt nem szabad venni, mint nekem egy könnyed halál? Máskor pedig biztosra tudom, hogy nélküle egy hosszabb pillantást sem bírok lehunyt szemmel, nehogy lemaradjak valamiről, ami esetleg Ő lehet.
Akkor is rá gondolok, amikor kávét szerzek Londonból, vagy éppen csak egy kád vizet engedek magamnak. A baj az, hogy ültem vele ebben a kádban, csókoltam a száját, faltam a vállának puha bőrét, nyelvem futott végig a hegeken. Hogy nem láttam, hogy hova vezet ez? Mikor volt az a pillanat, amikor végérvényesen elbuktam, megtanultam mohón szeretni őt? Úgy buktam el, mint egy kisgyerek. Lángoló odaadással szeretem, olyan gyermeki rajongással, amit be kéne tiltani, hogy emberek ne rohanjanak a saját vesztükbe. Mert én megtettem, azóta nincs se éjjelem se nappalom.
Orrom a pólóba temetem, ami már rég nem hordozza az illatát, csupán emlékét lopja a szívembe annak a napnak, amikor itt hagyta, mert én kértem, sőt ragaszkodtam hozzá.
Néha hiszem, hogy szembe kéne menni mindennel, azzal, hogy a szülei nem békélnek meg velünk, hogy az én életemhez képest rövid románcunk lesz, olyan, amit sosem felejt el az ember, amit akkor is a zsigereidben hordasz, ha a sors elsodor tőle, örökre benned ég, mint a napsütés emléke, a fagyos tél után. Keserédesen csobban a szíved ebben a maradandó sérülésben, hiába mosolygsz, mégis sírnod kéne, mert annyira fáj belül.
Olyan ő, mint egy jó könyv, amit ha kiolvasol, semmi más nem köt le, ezért megint leveszed a polcról és újra kéred, hogy szakítson ki a valóságból, most már aprólékosabban olvasod a sorokat, mert tudod mi a vége, de keresed az apró részleteket, hogy aztán, amikor harmadszor olvasod egyhuzamban tudd, hogy mindent értesz, s mégis semmit.
Nyers, primitív és őszinte, amit iránta érzek, az a fajta megszállott szerelem, amit nem tudok lekövetni, nem bírom el, megszakadok benne és általa.
Elengedni őt, túl sokat vesz ki belőlem, a mindent, a légvételt, a sóhajtást. De tudom, hogy muszáj, miatta. Nem magam féltem, hogy végig nézem, ahogy megöregszik, bár az ő „szakmájában” ez ritkaság, tudom, hogy az összes ráncát simogatnám, dédelgetném, vigyáznék rá és pont olyan gyönyörű lenne ősz hajjal, hajlott háttal, mint amilyennek most látom őrült fiatalságában.
Mélyest sóhajtva lépek vissza a nappaliba, hogy aztán képtelen legyek átadni a pólót neki, csak ne vegye fel, ne takarja be magát vele. Tekintetem leszalad sötét mellbimbójára, ismerem az ízét, ahogy a nyelvem alá feszül, fogaim közé csípem… Hogy nem jutottunk el a szexig? Mikor és milyen gonosz ördög fosztott meg tőle minket? Engedelmesen simultam volna a keze alá, bármit megtehetett volna velem, amit csak akar, ha az neki örömet okoz.
Én is sérülékeny vagyok ebben a kapcsolatban, nem csak ő, de ő jobban és most én vagyok az, aki megbántottam. Megszakad a szívem, érte.
Fülemben csengnek a szavai. Hogy hiheti azt, hogy zavar engem? Mikor állt fejre a világ és nekünk miért nem jut egy cseppnyi jó sem? Talán mert hiszem, hogy lehet boldog mással is. Lehet valakije, aki vele együtt öregszik meg.
Gondolkodtam már rajta, hogy ha halandó lehetnék, ha azzá válhatnék, a kedvéért megtenném-e? Lemondanék-e arról, aki én vagyok, a mágiáról, hogy ő legyen az összes mannám? Boldog lennék akkor? Ha mássá válnék?
Kötelezettségből marad, izzik a tekintetéből, mert azt mondtam megfizetheti, hogy összetoldoztam.
Ártatlan, gyönyörű gyermek. Tökéletesnek neveltél, félénknek, visszafogottnak, kitűnő harcosnak. S most itt van velem, félig felöltözve és kész áldozni, hogy lássam, ő megtartja az egyezséget, hogy nem szeret adós lenni. Ki szeret, nemigaz?
Kerüli a tekintetem, jobban fáj, mintha nyíllal a szívembe lőne, az gyors lenne, egy mély lélegzet, pár odavetett szó és vége mindennek, elmúlna.
Megvillanok egy hazug mosolyt. Hiba volt. Azzal tartóztatnom, hogy kérni fogok cserébe azért, mert egykor nekem adott volna mindent magából, mert egy hülye vagyok.
Játszom a pólóval, neki adnám, bújjon csak bele, aztán hagyja itt, had fekszem rá, dörgölöm neki magam, mint egy macska, ha már neki nem tehetem.
Felhörrenek, ahogy megköszöni, hang nem jön ki a torkomon, lehet néma leszek, a cölibátus mellé elfér.
A szíve dobbanásait szinte látom világos bőrén keresztül, és önző leszek, nem adom át a pólót, pedig… nem, akkor sem tudnék gondolkodni.
„Ahogy akarod…”
Naiv, kívánatos férfi. Ha úgy lenne, ahogy én akarom, már a hasadon feküdnél, én a hátad csókolnám, hogy haladjak kőkemény segged felé, összeharapdálnálak. Khm. Torkot köszörülök, elfog a szégyen pedig biztosan nem lát belém.
Ugrál a tekintete, menekülő utat keres. Futna tőlem, a kíntól, amit okozok. Ne aggódj, édes, elmúlik, elmúlok belőled, mint egy ócska, rossz emlék, ahogy te soha nem fogsz belőlem.
Megtanítottál szeretni másokat, eleddig csak önmagam imádtam.
Nem akarom, hogy miattam maradjon, azt szeretném, hogy maradni akarjon, de nem akar.
Akkor hát nem lövöm le a poént, hogy az első éjszaka jogát nekem adhatná. Milyen szánalmas vagyok. Itt áll velem szemben, tekintete kutatja a vészkijáratot, én pedig arról álmodom, hogy végig csókolom, megízlenem az összes lábujját, finom ívű bokáját, izmos vádliját, hogy ne is merjek tovább álmodni.
Keserűen felnevetek.
- Értem. – mit mondjak erre? Hogy jelenleg nem az intézményben van, amit én akarok? Hogy nem lehetne, hogy bemegyünk a hálómba, ő hanyatt fekszik a többit pedig rám bízza? Csak úgy egy az egyben. Ígérem, vigyázok rá, amennyire kell, mert sejtem nem riad el egy kis kellemetlenségtől, szerintem, sőt biztos vagyok benne, hogy az a fajta, aki addig kísérletezik, amíg élvezhetővé teszi. Azért letesztelném. Ezt mégsem kérhetem, főleg, mert a kis drága, nem gondolná végig, én meg perverz lennék csak.
Mellé ülök, nem olyan közel, hogy hozzá érhessek, pedig megőrjít a vágy.
Nagyot nyelek, az ölébe ejtem a pólóját, igazság szerint, amit én kérek, azt nem adhatja meg nekem. Őt kérem. Kérhetnék egy csókot, megadná, kötelezőből, de lehet, nem akarná. Hiszen megbántottam. Az pedig a másik jogos felvetés, hogy miért kínoznám magunkat ezzel? Mégis az ajkára pillantok, meztelen mellkasára, megborzong a hátam.
Kérhetnék egy masszázst, fáj a derekam úgyis, akkor hozzám érne, de beteg és szarul van, meg mellé menjek szakemberhez.
Felém sem néz, zavarba hoztam máris, lehet mégis a fejembe lát? Tudja, hogy arról ábrándozom, hogy a magamévá teszem? Vagy megteheti ő velem, mindegy ki van felül. Csak közben hozzám simuljon.
Nem kérhetem ezt, milyen jogon? Semmilyenen.
Hangja nyögős, menne már, nem gyakorlok rá hatást. Lehet sosem tettem, pótlék voltam, valaki, aki kellett, hogy ne Jace járjon a fejében.
- Igazad van, semmi olyan, amit ne kérhetnék mástól. - illetve szükségem lenne mástól.
- Nem tartozol semmivel. – hátrébb húzódom a kanapén, hogy messzebb legyek tőle. Félek, hogy megveszek a közelében.
- De 5 percet szeretnék kérni az idődből még, ha… nem sietsz. – kimerültség lesz úrrá rajtam, egyszeriben nem akarok többet mégsem mondani. Ülhetne csak mellettem, nem kéne beszélni, de szükségét érzem, magam miatt.
Az egész éjszakát szeretném kérni, és még többet is, a mait, a holnapit az összest, meg aztán még többet.  Belőle mindent.
- Csak nem akarom, hogy …- összeráncolom a szemöldököm, elfullad a hangom. Most kéne abba hagyni, hiszen ő sem akar beszélni róla.
- Én nem tudok haragban lenni veled. Nem tudlak kerülni. Csak érdekelne, hogy vagy? – ez egy marhaság. Egyértelműen nem emiatt van most itt és nem ez az oka annak, hogy marasztalom, egyszerűen csak vele szeretnék lenni. Érinteni akarom a bőrét, a száját marcangolni, a mellkasát csókolni, a kőkemény seggébe kapaszkodni miközben… Nem!
Mély levegőt veszek, beszívom az orromon, felé pillantok. Az érzésekről nem beszélni, olyan, mint levágni a karod és hagyni magad elvérezni.
Szeretném, ha azt mondaná, hogy megvan, hogy lassan túl van rajtam és aztán beledöglenék.  
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

A sors fintora, hogy ha meggyőzően azt mondom, hogy nyugodjon meg, mert pihenni fogok, megkérdőjelezi szavam, de ha nagyon gyéren játszom el, hogy fáj, azonnal ugrik és bármit megtenne, hogy segítsen. Ismer és törődik velem, s én kihasználom. Mi lesz így belőlem? Mi lesz az elveimmel? Ha Izzy manipulál, az más, ő ebben jó, de én nem és nem is jó érzés. El fogom veszíteni a józan ítélő képességem. Az eszem már így is régen elveszítettem.
Nem tudom mi történik velem Magnus közelében, de valami teljesen kicserél. Mindig is én voltam a józan, a megfontolt, akinek elvei, tervei, elképzelései vannak, aki követi a szabályokat, aki vezet. Most? Egy sötét erdő közepén ténfergő kisgyereknek érzem magam, aki nem veszi észre, hogy körbe-körbe sétál és sosem talál majd vissza a tábortűzhöz. Mellette nem tudok helyesen dönteni, tisztán gondolkodni, az ember lenni, aki mindig is lenni akartam.
Talán ez a probléma. Már gyerekként is igyekeztem magam valaki teljesen másnak mutatni, hogy elfogadjanak. Hogy beleférjek abba az ideális elképzelésbe, amit a szüleim látni akartak. Hogy én legyek az, akire büszkék lehetnek, s mindeközben félre raktam saját magam, az aki valójában vagyok, attól rettegve, hogy az igazi Alecet gyűlölnék és megvetnék, de Magnus más. Ő meglátott. Engem látott. Az igazi valómat és az az énem kellett neki és ezért sosem lehetek elég hálás neki.
Hagyom neki, hogy leültessen, hogy aggódjon értem, s emiatt nagyon rosszul érzem magam, de tennem kellett valamit a saját ostobaságom ellen. Nem hagyhatom még itt. Vagy mégis? Lehet, hogy messzire kellene rohannom, s vissza se nézni többet? - Már… már valamivel jobb… - mondom végül zavartan. Hogy nem látott át a gyenge színjátékomon? Miért nem? El kellett volna küldenie a francba, amiért játszadozom vele, nem pedig mégjobban aggódnia miattam. Átlátszó volt… Mégis elhitte… Magnus mindig is hitt bennem… És én ezt kihasználom. Nem állok meg, elő veszem az Izzy-kártyát, hogy a húgom milyen mérges lenne. Magnus pontosan tudja, hogy imádom a húgom, de mind a ketten elég konokok és önfejűek vagyunk annyira, hogy egymás szava ellen menjünk. Ez az indok semmire nem lenne elég, mégis kijátszom, s ő elhiszi, nem mert ostoba, talán… talán azt akarja maradjak… S én hinni akarom ezt, hogy marasztalni próbál, így kissé kevésbé érzek bűntudatot, miközben… átesek a ló túloldalán. Tekintetének varázsa, az orromat betöltő illata… elveszek. Akarom őt, százszor ismételni, mennyire szeretem, darabokra robbantani a falat ami közöttünk van. Ajkaim kiszáradnak, az övéivel akarom benedvesíteni őket, formás csípőjére fogni és olyan közel ragadni magamhoz, amennyire csak tudom. Hiányzik, fel akarom térképezni testének maradék részét, mindent. Ismerni akarom, ahogyan csak lehetséges.
Érzem, ahogy szám szóra nyílik, hallom a saját hangom, ahogy arról hablatyolok, hogy ő már nem akar engem, s azt akarom neki, mondani, hogy én viszont annál jobban akarom őt. A szavak lassan, akadozva jönnek ki a számon, s ő csak néz, gyönyörű szemeiről nem tudom levenni a tekintetem, pedig testének minden négyzetmilimétere lélegzet elállító, mindent magamba akarom szívni, tekintettel, tapintással, mindenhogyan. Annyira közel állok ahhoz, hogy beszüntessem a maradék távolságot, hogy átengedjem a helyet a vágyaimnak, s megcsókoljam, hogy a falnak préseljem, tenyeremmel elkezdjem lesimogatni róla a ruhadarabokat… vagy inkább tépni. Igen, tépném, darabokra szaggatnám, remegek úgy akarom őt és ez… megrémít…
A tudat, hogy elveszi az eszem, a kontrollom, hogy a közelében egyetlen gondolatom se tiszta, az emlékek, ahogyan a családom, hitem, neveltetésem, mindenem ellen fordultam érte, hogy az összes bizalmam belé fektettem, majd elhagyott… hirtelen emlékek ezrei tódulnak az agyamba, pedig eddig csak ő volt ott, ahogy előttem áll, ajkai íve, szemei csillanása, hangja, illata, s a tény, hogy megvadulok érte, hogy szeretem, s hogy ezt meg akarom mondani neki. Nem! Nem… nem… nem… ez így nem helyes.
Olyan hirtelen váltok, hogy én magam is beleszédülök. Ellökött magától, azt mondta nem kellek neki. Ő nem tenné meg, nem szállna szembe mindennel értem. Miért is tenné? Halandó vagyok, az életem akármelyik napon vége szakadhat, ráadásul ősellenség a fajtánk, az Alvilágiak sose bíztak a Vadászokban és fordítva. Miért mi lennénk a kivétel? Miért mi tudnánk megnyerni ezt a csatát és megmutatni, mennyire más már a világ? Ő a Brooklyni Főboszorkánymester, elég dolga van és bőven van mit veszítenie. A felépített életét. Már így is rengeteget áldozott értem és én… én nem erre születtem. Nekem… nekem nem ez volt megírva. Zavartan magyarázok, magam se tudom mit, miközben megpróbálom összeszedni magam, meg a cuccaim. Azt se tudom már, hogy mi volt nálam.
Azt akarja várjak. Azt hiszem. Legalább is ezt mondja, de miért? Már megint csak véd, igaz? Mert ő már nem akarja ezt a… kapcsolatot. Eleget kapott már… vagy éppen, hogy nem. Mert képtelen voltam elég jó lenni. Mire is számítottam? Én soha nem leszek elég… hiszen… mindegy.
- Semmi gond Magnus… Hülye voltam… De tényleg… Nem akarlak tovább zavarni… - mondom arra reagálva, hogy várjak. Ne próbáljon megint csak védeni, tudom, hogy törődik velem, de minek. Ez nekem nem kell. Nekem Ő kell, nem sajnálat és szánalom. Arra nincsen szükségem. Érzem, hogy jön utánam,mindent megteszek, hogy ne kelljen rá néznem, vagy hozzá érnem, erősnek kell lennem, nem omolhatok össze, nem előtte. Időt kér, de nem értem minek, miért erősködik? Már éppen vágnám rá, hogy tényleg mindenem megvan, most megyek, mikor azt mondja, kér valamit… tartozom neki… Fenébe. Megtorpanok, kissé felszökik a szemöldököm. Miért? Látni akarja, hogy szenvedek? Úgy gondolja megérdemlem? Mi jó van neki ebben? Felé fordulok, de nem nézek rá, csak előtte a földet bámulom. Igen… egy póló… az mondjuk kellene… Csak aprót bólintok, amikor megint időt kér. Tartozom neki, így ha kér, azt meg kell adnom neki, bármi is legyen az. Szinte megkövülten állok, padlóját fixírozva, s megint úgy érzem lángolok, de már nem a sebemből. Sokkal mélyebbről és erre nincsen gyógykenőcs.
Követem a tekintetemmel, ahogy elsétál. Olyan tökéletes, annyira gyönyörű… miért kellenék neki. Pont én? Mit hittem? Hogy lehetek ennyire ostoba? Kényelmetlenül topogok egy helyben, el akarok süllyedni, a saját önsajnálatomban, vagy mégtöbb démont lőni darabokra. Igen, az segítene, bár a legutóbbi is hová vezetett? Ide… ebbe a szituációba… Amint vissza fordul, én elfordítom a tekintetem. Nem bírom ki, hogy továbbra is őt nézzem. Fáj. A pólóm tartja a kezében, mire tétován felé nyúlok, szigorúan csak az anyagot nézve, de vissza is ejtem a kezem elég hamar. Még nem megy. Nem tudom közelíteni se hozzá a kezem, mert magamhoz rántanám. Akarom őt. - Köszönöm. - mondom halkan, de még mindig nem nyújtja a pólót, így én se mozdulok, majd el is mondja miért nem. Szóval még ne vegyem fel. Biztos a szellőzés miatt, hogy a sebet levegő érje. Ő tudja, neki van az ilyenekben tapasztalata. - Ahogy akarod… - mondom visszafogottan. Fáj. Majd összeroppanok. Akarom őt, s annyira koncentrálok arra, hogy ne nézzek rá, hogy valahogy mindig sikerül kósza pillantásokat vetni rá, s így tekintetem úgy cikázik, mint egy pingpong labda.
Megismétli, hogy maradjak, s bár legszívesebben már mérföldekre szaladtam volna, mégis bólintok. Ő hozza a játékszabályokat Tekintetem elkapja a pillanatot, amikor nyelvével ajkait nedvesíti, a levegő bennem akad, megremegek, vissza kell fognom magam, s mire nagy nehezen újra levegőhöz jutok, sípol a tüdőm. Remek. Csak tegyen még rá pár lapáttal. Meddig húzzuk még ezt?
- Nincs nálam semmi, te is tudod. Az Intézményben hamarabb meg tudom szerezni… bármit is kérsz… - próbálok tárgyilagosan, üzletiesen beszélni, de nem megy, illetve igen, de csak nehezen. Szokásos hangom gyenge utánzataként. Leülök végül, bár kicsit vonakodva. Mit kér majd és miért húzza az időt? Hirtelen meztelennek, védtelennek érzem magam, mint egy pajzsát vesztett harcos. Én hoztam a saját fejemre a bajt. Egyértelműen a tudatára hoztam, mennyire kívánom még mindig. Nem csak a testét, a társaságát is. Hogy újra járjunk, hogy hozzá jöhessek haza egy-egy nehéz nap után. Maradni akarok, persze, hogy akarok… akarnék… ha újra az enyém lenne és én az övé. Rendesen is. Mindenhogyan. Szeretem őt, s nem akarok senki mást. Nem hiszem, hogy valaha bárki felérhet majd hozzá, sőt… még a közvetlen közelébe sem.
- Mit kérsz Magnus? - kérdezem picit türelmetlenül. A saját életemért nem fizetnék negyed annyit se, mint akárki másért és ezt valószínűleg ő is tudja, de az, hogy most hirtelen mégis kér, vagy azt jelenti, hogy húzza az időm, vagy hogy valami nagyon kell neki, amit máshogy nem tud megszerezni. Az elsőnek semmi értelme, a másodikat pedig nem hiszem el. Mégis mit akarhat? Képtelen vagyok ránézni, pedig akarom, beszívni a látványát, elraktározni, de mégse megy… nem akarok mára több ostobaságot művelni. Eleget tettem már. - Mit kérsz, amit meg tudok adni és neked kell? - kérdezem kissé fájdalmasan. Én nem kellek neki. Mire, miért kellenék?
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Megőrülök a közelében, egyszerűen elfelejtek normális lenni. Olyan mélységesen vágyok rá, amit szavakkal nem tudok kifejezni. Az első pillantottól, amikor befogadta a tekintetem és fura bizsergés lassította le légzésem, azóta tudom, hogy Ő az, akire mind ezidáig vártam.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért? Miért vagyok ennyire idióta?
Miatta, minden róla szól, hogy neki jobb legyen, hiszen a drága retteg tőle, hogy ő meg fog öregedni én nem. Annyira logikusan néz a jövőbe és nekem nincsenek megfelelő válaszaim. Pedig, feltárhatom rothadó lelkem, abba is az a dallam mesél, ami róla énekel, neki duruzsol.
Csak nézem kezem érte nyúl, de el nem érhetem. Olyan tiszta, olyan ártatlan, annyira nem nekem való, romlott vagyok hozzá, fekély, gennyedző seb, az ártatlanságának küszöbén.
Hogyan vehetném el, amit nekem akar, adni, ha aztán fájdalma adok cserébe?
Miért hagytam el? Mert még az anyjának is merőben igaza van, nem vagyok elég jó neki, én egy alvilági vagyok, akinek az apja egy démon, neki pedig angyalok a felmenői. Ő és én, örökké ellenségek kellene, hogy legyünk, nem pedig buta szerelmesek. Miként állhatnánk a világ elé együtt, örök bélyeget viselve a homlokunk közepén. Éppen elég neki azzal megbirkózni, hogy meleg, hogy nem lesznek Ligthwood utódok, ha csak... nem. Megtenné, és lehet nekem, hagynom kell, hogy megtegye.
Izzik a bőröm a vágytól, hogy megérintsem, érezni akarom a forróságát, a sebek szabdalta puha bőrbe oltott kérges keménységet, a rúnákon akarom táncoltatni az ujjbegyem.
Menj el, Alexander, menj el és ne gyere többé vissza!
Kínoz a kétségbe esés, hogy elmegy, itt hagy. Megint leiszom magam és részegen a nevét sóhajtom, miközben szédül velem a világ, mindenhol őt látom, mindenből őt érzem.
Szavaira gúnyosan felhorkantok.
- Nem vagy ezzel egyedül. - én sem értem, logikusan persze átlátom, azt akár el is mondhatom neki. Értsd meg, kedves, sőt Kedves, hogy ez a te érdekeidet szolgálja. Annyiszor voltam már önző most nem lehetek.
Azonban lehet én jobban félek, mint Ő. Én is sérülékeny vagyok, én is összetörhetek, én is... emberből vagyok. Hogyan bírnám ki, hogy megöregszik és elmúlik mellőlem? Már most nem viselem el, ha vadászni megy, mi van ha... ha egyszer nem jön vissza? A gondolat is suttogóvá válik az elmémbe, olyan szörnyűséges.
Mi lenne, ha kérnék? Ha őt kérném, ha teszem azt az első éjszaka jogát követelném? A szüzességét akarnám? Menthetetlenül belém oltaná magát, mint egy vírust, ami leigáz és elveszejt.
Te kellesz, hogy nem érted?
Mert egy barom vagyok, aki eltolja azt, amire évszázadok óta vágyik. Róla álmodtam már gyerekkoromban is, tudtam, hogy el fog jönni Ő, aki a minden lesz. S most rettegek.
Talán az egész arról szól, hogy el kéne futnom, előle. A boldogság lehet nekem nem is jár.
Érinteni akarom, izmos vállát, szálkásra izmolt karját, szép ívű gerincét, keskeny csípőjét, formás, kerek seggét. Ó mennyit markoltam már és most... kifújom a levegőt, menekülőre fogom, mielőtt valóban azt kérem adja nekem magát. Had legyek az első, esküszöm vigyázok rá, ópárdon, vigyáznék, ha az enyém lenne.
Elfog a pánik, hogy mással éli majd meg és az talán, nem... nem óvja majd meg, hogy durva lesz vele. Gombóc nő a torkomba, lehetne atombomba mindjárt és fel is robbanhatna.
Lekötöm magam a kenőccsel, pedig ki nem szarja le? Mégis hadarom, egyen, igyon, mulatozzon, zuhanyozzon, pedig én is vele tarthatnék, ha... nem lennék marha szégyenlős, pedig nem vagyok, ő hozza ki belőlem. Nem könnyű a tökéletes mellett férfinak maradni.
Kinyúl a tégelyért, elé tartom, felszisszen, már lendülök is felé. Pedig... fura, nagyon fura. Most mi?
- Baj van? Mi? hol? Mi fáj? - pánik ül ki a hangomba, pedig nem kéne szédülnie, s ha jól megnézem nem is teszi, de elhiszem, mert el AKAROM hinni, hogy szüksége lehet rám.
Az oldalához nyúlok, ahova Ő is, karommal megtámasztom.
- Alexander? - mi, mi történik édes?
Úgy kérdez vissza a szőke királyfira, mintha nem is tudná ki az. Jace, kedvesem, tudod, akit szeretsz vagy szerettél... remélem, hogy szeretted csak, ha ugyan. Ha pszichológus lennék, tudhatnám, hogy sosem tetted, jó basszus így is tudom. Az első csókod is az enyém volt, adj nekem mást is. Mindent. Miről nem agyalok, amikor Ő meg ott rosszul van nekem.
- Nem kell? - nyikkanom utána. Ja, hogy elfoglalt, meg minden.
- Ülj le, csak kicsit ülj még le. - talán meg sem hall, kapaszkodom belé, mint fuldokló a gumicsónakba, amit már kirágott egy cápa. Közelebb lép, alá simulok, hogy rám tudjon nehezedni, kár, hogy ettől elfogy a levegőm, hogy tüzet okád a testem, hogy a szívem helyett légkalapács van a mellkasomba. A bordáim kicsik lesznek neki, kitörni látszik.
Illata elnyomja a kenőcs keserédességét, vegytiszta tesztoszteron szökik az orromba, a cimpáim kitágulnak, jó kutya, nem mozog, szaglászik, piros pont. Még egy nyakörv és őrizhetem az ajtaját.
- Nem, nem. Szerintem sem, semmiképen. - játék és én belemegyek, esély kapok, hogy maradjon. Ó van isten.
- Nem szeretném, hogy baj legyen. - de mennyire nem. Nagyon nem. Emlékszem, amikor legelsőnek itt aludt, a kanapén, én meg a hálóban és semmit sem aludtam, csak hallgatóztam, sőt éjszaka kiosontam, hogy megnézzem, ahogy békésen szuszog. Ohgrrr.
- Igen? - szent szar, hogy én mennyire szeretem, amikor a nevem mondja. IS. Meztelen mellkasa nekem simul, legyűröm a vágyat, hogy belé harapjak.
Tekintete az enyémbe olvas, hagyom. Megnyitom a lelkem könyvét, had lássa, hogy összeomlok attól a súlytól, amit az nyom rá, amennyire akarom. Az ölembe húznám, ringatnám. Kicsúszik a kezemből, buta, suta mód engedem, tétován nyúlok utána, ha netán megint megszédülne.
Kiráz a hideg, ahogy végig simít, pedig a ruha miatt nem is érzem túl jól, felnyögök. Arcomra pírt húz az akarás.
Szavai elakadnak,pedig megadnék mindent, hogy kimondja, de az nem Ő lenne.
Igen, én szakítottam, de okkal.
- Alexander...- én sem tudom befejezni én is egy hülye vagyok. Pedig azt mondanám, hogy csináljuk vissza, hogy adjunk esélyt, de én vagyok a seggfej. Én nem adtam nekünk, pedig ő azt vallja dolgozni kell a kapcsolatokért és tényleg.
Olyan közel áll meg, minden légvételemmel őt szívom be, illatát, ízét érzem szétfutni a nyelvemen.
Lebénulok, nem bírom viszonozni az érintését, a szám kiszárad, szuggerálom, hogy csókoljon meg, most, azonnal.
- Te? - oké, az agyam lesüllyed a hasamba, pont nem tudok gondolkodni semmit.
Csak mond ki, csak tedd meg, oldj fel és elveszek mindent, amit nekem adhatsz.
Vadul pillantok a szájára, felhívás csókra. Istenem, igen. Felejtsük el, hogy egy hülye vagyok, hogy kidobtam, hogy gyáva vagyok.
Pillanatok alatt vált fókuszt a tekintetet, szinte látom a kétely függönyét leereszkedni az elméjére.
Ellép, mos én szédülök meg, hirtelen fázni kezdek. Nyitom a szám, hogy szóljak, de csak felköhögni tudok.
Pislogni kezdek, kiszáradt szemgolyóim vibrálnak, eddig nem mertem pislantani sem.
Mi? Mi? Mit sajnál? Mi, mi történik?
Zavart szavaitól összezsugorodik a szívem.
- Nem akarom? - Jézusom, dehogynem akarom. Mindennél jobban. Torkot köszörülök, utána indulok. A térdeim meg reszketnek.
- Várj! - megbillenek felé, ahogy a dohányzó asztalnak ütközik. Törje csak össze magát, én meg megyek és összeszedem.
Hallom, hogy retteg a válaszomtól, hogy nem akarom már, nem tudom kit nyugtat, nekem minden szó jégszilánk a mellkasomba.
Hogyne kellene? Hogyne akarnám? Hogyne szeretném? Mindent akarok, Őt.
Követem, ahogy szedelődzködik és azon agyalok hogy marasztaljam, mit mondjak neki? És ha itt marad, mit csináljak? Ágyba akarom dugni és az asztalon is, de nah, komolyan meg tényleg. Mellé akarok simulni, mint egy plüssmackó, óvni és védeni, míg erős nem lesz.. Nos az meg szerintem soha nem lesz, nem eléggé, szóval örökre ölleni és védeni akarom.
Lassú léptekkel követem, mint egy megszállott fanatikus.
Hallom a szavait, de csak alig, dörömböl a szívem, a torkomban ugrál, a halántékomat akarja szétszaggatni.
- Várj! Csak kicsit várj, had veszek két levegőt. - kezemet is megemelem, hogy lássa tényleg idő kell, csak fél perc, csak pár másodperc.
- Mégis, mégis kérnék és kerítek neked egy pólót, így nem, és amúgy sem, mert mi van ha, és kérnék mégis, csak... és... csak... hogy... - jó, dadogós ovisok lettünk, hát ez fantasztikus.
- Jó, várj, összeszedem magam. - mély levegő, meg még egy és meg egy. Sarkon perdülök, a hálómból nyíló gardrób felé veszem az irányt, adom kell neki egy pólót, vagy nekem kell két perc, hogy az agyam is működésbe lépjen.
Egyszerű fekete pólót akasztok le a vállfáról, még ő hagyta itt, és én most vissza akarom adni? Hülye vagyok én? Igaz kimostam, szóval nincs ő illata. Lehet vissza kéne kérni ha már hordta, milyen szép is lenne. Mégis a kezembe fogom, sejtem, hogy a nappaliban vár, ahol hagytam, de lehet, hogy azóta kastély.
Zavartan igazítom el a hajam, pillantásommal őt keresem, hogy hozzá sétáljak és átadjam a pólót.
- Mi lenne, ha... még nem vennéd fel és persze csak a sebeid miatt. - elhúzom a szám, ujjaim a levegőben babrálnak, hogy oldjam a mérhető hazugságot.
- Szóval maradj még.- lehunyom a szemem, jesszusom, ég a bőr a képemen. A nyelvem előfurakszik, hogy benedvesítem összeaszott ajkaimat.
- Te maradsz még, én pedig kérek. - már nem emlékszem miért cserébe, de az biztos, hogy kérhetek. Leeresztem a kezeim, egyikben a póló, másikban a kenőcs. Tekintetem le sem veszem róla.
Tudom, hogy ő is maradni akar. Érzem. Lüktet a szívem, majd kiesik a számon, a vérem sebes áramlat. A kanapéra mutatok, csak üljön már le, megőrülök.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Nem hisz nekem, persze, hogy nem. Sokkal jobban ismer ennél, de ez egyből tudtam. Igazából nem tervem őt ténylegesen meggyőzni arról, hogy betegszabadságot fogok kivenni, hogy pihenni fogok és gyógyulni. Most arra van a legkevésbé szükségem… A tétlen pillanatok is az őrületbe kergetnek, nemhogy a tétlen órák, napok… Nem bírom, amint egy pillanatig nem csinálok semmit se, csak rá gondolok, arra, hogy elcsesztem, elveszítettem, hogy nem akar már engem, hogy akárki más megkaphatja, de én nem. Miért, miért nem jár nekem még ez sem?
Sokáig tesztként gondoltam minderre. Mint legidősebb Lightwood tudtam, hogy ha elég jó vagyok, akkor van esélyem magasabb pozíciókba kerülni és ez mindig is motivált, hiszen tudtam, úgy többet tehetek a sorsom beteljesítése érdekében. Úgy gondoltam, hogy az hogy nekem  sors más kártyákat osztott, a lojalitásom, akaratom és elhivatottságom tesztje. Bizonyítani akartam, hogy elég vagyok arra, amire születtem. Magamnak és másoknak is. Így parabatai köteléket kötöttem azzal, akire mindennél jobban vágytam, hogy ne legyen másé és örök magányra szántam magam, sőt, még akár hajlandó lettem volna érdek házasságot is kötni, s mindez kellett ahhoz, hogy mindennek nem a sorsomhoz van köze, ez nem valami angyali büntetés, vagy teszt.
Akiért érdemes élnem, ő bizony él és lélegzik, de nem Jace a neve, vagy nem valamelyik jól szituált, nagynevű árnyvadász család leszármazottja. Nem. Az illetőt Magnus Bane-nek hívják és mindent meg akarok neki adni, de elcsesztem.
Mikor kimondja a nevem, az egész testemen végigfut valamiféle remegés, egyetlen pillanatig tart, de a lényemig hatol. Minden egyes szavának, mozdulatának akkor ereje van, hogy egyetlen varázslat se lenne ehhez fogható. Oké, nem láttam még minden varázslatot, de biztos vagyok benne, hogy semmi sincs, ami erősebb lenne a vonzalmánál, az iránta érzett szeretetemnél. Az utolsó hajszáláig szeretem és ez fog engem darabjaira zúzni.
Érzem, hogy közeledik, felé se kell fordulnom, hallom mondatát, követi lépteim, s én nem állok meg, lassan sétálok, hogy legalább valamit tegyek, hogy valami történjen. - Nem értelek Magnus… - mondom kissé összezavartan. Ő szakított velem, ellökött magától, egyértelművé tette, hogy nem kellek neki, hogy nem én vagyok az, amire, akire vágyik. Most mégis mit kérne? Mi az amit kérhetne, de mégse tesz és miért nem?
Megáll, eltávolodik, azt mondja mehetek, hogy nem lesz gond. Felé fordulok, megtorpanok, figyelem ahogy elsiet, ahogy krémet kezd nekem pakolni, hallom ahogy hangja tárgyilagossá válok, érzem a szívembe markoló fájdalmat. Pedig ez most nem is a sav miatt van.
Csak mondja az utasításokat, miközben ide fut és oda rohan, majd felém sétál a tégellyel és átnyújtja a lehető legtávolabbról, ami csak lehet. Nem nyúlok egyből érte, lefagyok, nem akarom őt elengedni, nem akarok még elmenni, látni akarom, hozzá érni, Izzy, drága húgom, bármit megadnék most azért, ha bármiféle színjáték tudásod csak egészen pici százaléka is most az enyém lenne.
Hát, akkor próba szerencse. Mikor a tégelyért nyúlok, egy közepesen rosszul alakult megszédülést játszok be, felszisszenek - nagyjából -, egyik kezemmel az oldalamhoz kapok, míg a másikkal pedig belé kapaszkodok. Éreznem kell. Vele lennem. Nem, nem tudom elengedni, nem megy. Mégis mi a fészkes fenét csinálok? Szimulálok? Bevallom nem túl jól, de… Elment az eszem.
- Jace?!?! - - kissé meglepődve, próbálva fenntartani, hogy megszédültem a hangomban, de inkább meglepődve nézek rá. - Nem kell Jace, ő… biztos alszik, meg elfoglalt… Egy… egy pillanat… - Miért Jace? Mit akarnék én Jacetől? Biztosan nem, hogy kísérgessen hazafelé. Közelebb lépek hozzá, hogy “megtartson”, úgy érzem magam, mint egy idióta, utálok hazudni, nem is csinálom jól, de… biztosan a sérülés… meg a krém… a rosszullét, csak ennyi, még meg van zavarodva a fejem, azért vagyok ennyire… fura… hogy ilyenekhez folyamodok.
- Talán… Izzy biztosan megölne, ha most csak… hazamennék egyedül. Igen… nem hiszem, hogy… jó… ötlet… - mondom, de egyre kevésbé vagyok biztos magamban. Szellemi épségemben. Vagy hogy jó e az, amit csinálok. Az előbb még menekülni akartam előle, most meg maradnék, de nem tehetek ellene. Vele akarok lenni. Akarom őt. - Magnus… - sóhajtom a nevét, a szemeit fürkészve, belé kapaszkodó kezemmel engedek a kapaszkodáson, s végigsimítok a vállán, azt akarom neki mondani, hogy hiányzik, hogy szeretem, hogy bármit megadnék neki, hogy vegyen el mindent, amit csak akar, de csak hápogok. Szóra nyitom a szám, majd becsukom, néhány pillanat múlva pedig ismét, de nem tudok megszólalni, csak nézem, lefagyva, s megtörik bennem valami.
- Tudom... - kezdek bele a felmerülő félelemtől rekedtes hangon. - Hogy te szakítottál velem, de… - megakadok. De… de mi? Szeretlek? Megveszek érted? Csak rád tudok gondolni? Észre se veszem, hogy közben egészen közel lépek hozzá, szinte teljesen megszüntetem a távolságot közöttünk, másik kezemmel is hozzá érek, a karjához, s úgy nézem őt.
- Én… - megint a hápogás, megint nem jön ki hang a torkomon, csak nézem őt, vágyakozom rá és képtelen vagyok megtenni az utolsó mozdulatot. Megrekedek, félelem remeg végig a testemen. És ha elutasít? És ha nem kellek már, tényleg nem? Ha nem akar? Ha nem szeret? Szívem megtelik kétségekkel, pedig egyik kezem már arca felé emelkedik, de megáll, megremeg, s nekem meg kell rázni a fejem, hogy kirázzam az egészet onnan. - Sajnálom! Én… - hirtelen ellépek tőle, s messzire hátrálok. Reszketek. - Tudom, hogy te ezt már nem akarod… én… tényleg… nem fogok… csak… Mindegy… Hagyjuk… Felejts el, jó? Majd… Majd túl leszek rajta. - mondom saját magamtól is egyre jobban összezavarodva, majdnem átesek a dohányzó asztalon, de végül valahogyan talpon maradok. - Hol van a… pólóm… ja… az nincs, ugye? Mindegy… - zavartan kapkodom a tekintetem, próbálom összeszedni a gondolataim, meg a holmijaim, de egyik nehezebb, mint a másik. Meglátom a fegyverem, legalább az itt van, ellenőrzöm, hogy telefonom megvan e és igazából… más nincs is nagyon, amit össze kéne szednem. Kerülöm a tekintetét, vagy egyáltalán, hogy rá nézzek. Mi a fenét csináltam? Hülyét magamból. Minimum. - Akkor most… köszönöm… khmm… igen… én… megyek… - Minek beszélek még mindig? Mégis minek mozog a szám? Fogjam már be és húzzak már el innen. Szét vagyok esve, majdnem elesek a saját lábamban, s felfedezem, hogy a krémet még mindig nem vettem el tőle. Megakadok, s krémre lesek, egyetlen másodperce rá is, majd a krémre, de nem mozdulok. Nem… nem tudok odamenni érte, csak a földre szegezem tekintetem. Na most légy okos, ha tudsz… Nem… nem tudok az lenni.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

A közelében lenni olyan mértékig tölt fel, amit büntetni kéne. Imádom nézni, befogadni a látványát, ha más nem akkor csak tekintettel. Pedig érinteném, simulnék neki, engedelmes macskaként a lábaihoz gömbölyödnék, mérhetetlenül szeretném. Ha merném.
Rettegek, hogy el fogom veszíteni, hogy bármi lehetséges. Nem tudom, mi riaszt jobban, hogy Ő halandó vagy, hogy én nem vagyok az? Nagyon sok mindent feláldoznék azért, hogy együtt élhessünk. Ki szeretném ragadni belőle és magamhoz vinni, halandóvá lenni. Együtt öregedni meg… Az álmok netovábbja. Merjünk nagyot álmodni, nem igaz?
Csak pislogok rá, ha nem kér vizet, lehet könyörögni kezdek, hogy bocsásson meg nekem, maradjon itt, maradjon velem, mi értelme nélküle? Nem hiszem, hogy képes vagyok élni úgy, hogy nincs velem, de az elmúlt 700 évben őt vártam, mit vagyok meglepve? Ez már tiszta sor. Alig múlt 21 éves, én pedig meg vagyok veszve tőle, félre értés ne essék, nem csak a külseje, hanem a belőle sugárzó mérhetetlen forró energia köt hozzá. Imádom, hogy gondol rám, hogy társként kezel, nem kérni jött, eleinte igen, aztán pedig adni is. Mindent nekem adott volna, már ismerhetném a testét, ha nem vagyok gyáva elveszni benne.
Mellé ülök, a kezét markolom, érzem, hogy elsüllyed valami mélysötétben, nem tudok segíteni. Megérné az életem hátralevő részét, csak az ember száz évek alatt megtanul ragaszkodni az egyetlen fixhez és az élet. Már megszoktam, hogy létezek, mert nélküle csak lézengtem, mostanában kezdtem el élni.
Szeretném megölelni, magamhoz húzni, addig ringatni, míg kibuggyan belőle minden fájdalom az öccse elvesztésével kapcsolatban. Tudom, hogy bensőséges kapcsolatuk volt, hogy Max a maga kis idegesítő módján a középpont volt, mint legkisebb, akire vigyázni kell. Ha belevesszük, hogy az ominózus napon még én is Alecantéban voltam, talán tehettem volna valamit, ha Jonathan nem… de. Megtette.
A temetésre sem kísérhettem el, az anyja lehet mellé ásott volna egy másik, jelöletlen sírba.
Hagyom felállni, megállom, hogy utána nyúljak, hogy a segítségére siessek, mert tudom, már nem kellek, megoldja egyedül, már egyszerűen csak nem kellek.
Hátratolom magam, utána emelkedem, olyan könnyed mozdulattal, ami meghazudtolja az összes szívtépő fájdalmam.
Én döntöttem így, okkal tettem, túl sok okkal. Annyi minden van a háttérben félek el sem tudnám neki mondani. Nem értené meg. Vagy talán de és akkor belátná, hogy ő és én nem lehetünk együtt. Megszűnne az az elképzelés, hogy ha érte nyúlok, visszakaphatom. Pedig tudom, hogy nem.
Rápillantok meztelen hátára, megmasszírozom az orrnyergem, hogy életet leheljek halott testembe. Mosolyt küldök a szám sarkába, mintha helye lenne ott, de nincs.
- Talán…- hiba volt. Hagyni kellett volna meghalni, már túl lennének mindenen, a lelkem visszakerült volna az örök körforgásba, már talán az új leszületésen gondolkodnék, vagy Abbadon vágya valóra válna és társává szegődnék a dimenziók között, hogy szolgáljam szeszélyes kedélyeit. Egy bukott mindig nagy dolgokra vágyik. Félek kicsit tőle, hogy a szárnyaszegett angyalnak tervei vannak csenevész életemmel, az övéhez képest.
Olyan sebesen kapom fel a fejem a folytatásra, hogy megroppan a nyakam. Nem akar? Mit nem akar? Engem nem akar? Nem lenne meglepő. A lezárástól áramlani kezd megint a vér az ereimben.
- Ahogy szoktál. – hangomban némi gúny bujkál, erősen sejtem, hogy mennyit fog pihenni, amint pólót vehet fel, érheti ruha a bőrét, máris csatába vonul, én pedig aggódhatnék, ha tudnám. Ez is az egyik oka, nem bírnám elviselni, ha elveszteném, beleroppannék, ebben biztos vagyok, már így is teszem némileg.
- Alexander! – felé sétálok, ujjaimmal majdnem érintem a hátát, mielőtt azonban elérném megállítom a mozdulatot, nem bírok el többet, nem megy. Meg fogok őrülni, vagy magamra rántom nem foglalkozva a fájdalmaival és olyat teszek, amit illetlen még gondolni is. Lepislogok a csípőjére, gerincének vonala mentén, le kell hunyjam a szemem, hogy ne érezze meg a belőlem sugárzó vágyat.
- Illetlen dolgot tudnék csak kérni, hidd el, jobb így. –szavaim suttognak a félig sötétben úszó szobában. Ha kérnék, az ő lenne, de nem zavarhatom össze sem őt sem saját magamat. Nem egy csókot kérnék…többet, sokkal többet, mint csók. Őt, szőröstül - bőröstül. Úgy.
Lehet meg kéne tennem, bele kéne kóstolnom és egyszer és mindenkorra ő is eldönthetné hova csapódik vonzódás kérdésben. Valakivel szeretkezni mást, mint simogatni, csókolózni. Igaz éreztem sokszor nekem feszülő érdeklődését. Talán ez nem kérdés.
Most húzom csak vissza a kezem, eddig lazán lépkedtem mögötte, mint egy fanatikus hülyegyerek. Hova lesz az eszem a közelében? Hátra lépek.
Persze, mennie kell. Mit is hittem?
- Persze, nem lesz gond. – torkot köszörülök, még két lépés hátra, arcomra kiül a kifejezéstelenség látszata. Nem agyalom túl. A kenőcshöz sétálok, a kezembe veszem. Hátat fordítok neki, míg sietős léptekkel egy tégelyért indulok, hogy átkanalazzam a tálka tartalmát az ujjammal. A maradékot a kézfejemre kenem.
- Használd még, amíg el nem múlik. Igyál sok folyadékot a láz miatt és nem ártana, ha pótolnád az ásványi sókat, teázz. Akkor zuhanyozz le, ha már csak a bőr felső rétege sérült, addig bírd ki és … valóban nem ártana, ha kicsit pihennél. – elé lépek, tisztes távolságból átnyújtom a lezárt tégelyt. Gondosan ügyelek rá, hogy ne érhessen hozzám a szemkontaktust is kerülöm.
- Felajánlom, hogy visszakísérlek, de tudom, hogy nem fogsz élni a lehetőséggel. – finoman vállat rántok, tudom, hogy így lesz, nem álltatom magam.
- De talán szólhatnál Jace-nek, hogy, mit tudom én. Hogy ne legyél egyedül. – a legjobb, ki másnak is szólna, mint a szép szőkének, akinek még álmában is szerelmet vallott.
Olyan fáradság lesz úrrá rajtam, amiben felismerem a letargia jeleit.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mint ha most kellene összerakosgatnom a fejemet, a gondolataimat, emlékeimet, érzéseimet. Szépen végigveszem mi is történt, mi vezetett el idáig, miközben megpróbálok erőt erőltetni a testembe. Gyűlölök gyenge lenni, nem is tudom, hogy van e bármi, amit ennél jobban gyűlölök. Gyenge, tehetetlen, haszna vehetetlen, teher és még fokozhatnám. Tudom, hogy Clary mennyire volt idegesítő, bosszantó és hátráltató az elején - néha még ma is -, pedig sosem volt haszontalan, csak tudatlan, de tudálékos. Érzem, hogy ott van, tudom, hogy figyel, nem enged el tekintetével és ez egyszerre nyugtat meg és hoz zavarba. Kérdések suhannak végig a gondolataimban, amiket meg is válaszol még mielőtt hangosan feltehetném őket, s ez csak egyre jobban megzavarja amúgy is kótyagos fejemet. Annyira akarom őt magam mellé, hogy az fizikailag is jobban fáj, mint a méreg fájt. Apropó a mellkasom. Meg van még, akkor jó, a sebek már nem olyan csúnyák, mint voltak, bár csak homályosan emlékszem rájuk, de egészen biztosan nem voltak gyógyuló félben mielőtt még elaludtam, vagy ájultam. Ki tudja.
Mindent annyira lazán vesz, mint hogyha ez lenne a legtermészetesebb. Hogy árnyvadászokat istápol szabadidejében, hogy hagyja, hogy darabokra szaggassák a berendezéseit, hogy megbolygassák az életét. Mint ha ez lenne a dolga. Pedig nagyon nem. Ezt mindenki jól tudja és azt is, hogy ezeket csak értem teszi, mindazt, amit tesz, másoknak vagy el sem vállalja, vagy csak hatalmas fizetségekért és akkor sem feltétlenül szívesen és biztosan nem akkor, amikor más dolga lett volna. Kivételezik velem, még mindig és úgy tesz, mint ha csak egy papírzsebkendőt kértem volna és ő kisegített vele. Pedig nem, nagyon nem ez történt.
Úgy ugrik fel a kérésemre, mint akinek ez a dolga. Akár egy kisinas, aki lesi gazdája minden óhaját. Megremeg a szám sarka, összeszorul a szívem és a torkom, s csak figyelem, ahogy már hozza is nekem a vizet, tekintetemmel követem, bár még nagyon kába vagyok, szédülök, még fáj, ha más nem, érzem a fájdalom helyét, tompán nyom, jelzi, hogy bizony ott volt és még nem tűnt el teljesen. Lassan, kissé bizonytalan kézzel veszem el tőle a poharat, ujjaink összesimulnak egy pillanatra, de nem tudom ezt sokáig élvezni, ugyanis már nyúl is az állam alá, hogy szemeimbe nézzen, s én zavarba jövök, akár egy hülyegyerek, de nem szakítom meg a szem kontaktust, ránézem, a magam még összezavart módján, tekintetem néha el-elveszíti a fókuszt, az erőm még közel sem tért vissza és bágyadtnak, nyomottnak érzem magam.
Nevetése gyógyír, szám sarka apró, szinte láthatatlan mosolyba húzódik, s figyelem, ahogy eltávolodik tőlem. Lassan a számhoz emelem a poharat és néhány apró kortyot iszok belőle. Marja a torkom, annyira kiszáradt a láztól, így kissé felköhögök, prüszkölök pár pillanatig, de csak kezemmel jelzem neki, hogy ne aggódjon, jól vagyok.
Hamar változik meg a hangulatom, ahogy gondlataimba úszik Max, az álom, elkap a depressziós hangulat, magával ragad, s úgy érzem, ki kell mondanom, hangosan. Szembesülnöm kell vele így, s ki mással tenném, ha nem vele. Mellette mindig is erősebbnek éreztem magam. Annyira borzalmasan szükségem lenne Rá, hogy túl legyek ezen, de hát erre már esélyem sincsen.
Megfogja a kezem, érzem hogy teljesen megváltozik a légkör, rám koncentrál, mégjobban, másképpen, szavai alig jutnak el hozzám, beleburkolózok a kis pillanatnyi depressziómba csak biccentek, de hát mit tudna segíteni? Nem tudja visszahozni, nem tud segíteni, hogy legyen vele még egy találkozásom, hogy beszélhessek vele, nincsen mellettem, nem tereli el a figyelmemet csókjaival, érintéseivel, hát így mégis mit segíthetne? Mégse vetem a szemére, kedves tőle, hogy felajánlja, de segített már eleget, mos például, hogy nem hagyott meghalni.
Nagy nehezen végül kiszakítom magam ebből a mélybe húzó fekete lyukból, s rákényszerítem magam arra, hogy eleresszem az emlékeimet, álmom részleteit Maxal kapcsolatban és a jelenre koncentráljak.
A séta ót tesz, még ha csiga lassú is, akkor is.
- Te is az enyémet. Nem is egyszer, sőt. Mindenki másét is. Nem is egyszer. - makacskodom vissza és magyarázom neki, hogy ez nem így működik. - Én… én nem akarlak… - kihasználni. túllépni a határokat. az adósod lenn. Megannyi ötlet cikázik a fejemben, mint mondhatnék, de végül egyiket se teszem. - Felesleges aggodalmakba belevonni. Majd pihenek egy darabig az Intézetben. - dehogy fogok pihenni és ezt talán ő maga is pontosan tudja, hiszen soha nem szoktam a kelleténél többet kihagyni, sőt annyit se. Pláne nem vezetőként. - Valahogyan hadd háláljam meg… kérj valamit… - próbálok erősködni, hiszen ez így illik, meg szeretném, hogy tiszta legyen, nem pedig mint egy reménykedő idióta.
- Nézd Magnus, tényleg hálás vagyok, de nekem lassan mennem kellene. Szerinted át fogok jutni rendben az Intézetbe? A sérülésem stabil? - kérdezem kissé hivatalos hangon, de csak hogy ne veszítsem el a kapaszkódómat és továbbra is folytatom a sétát, mert az mindig segít. Igazából cseppet sem érdekel, csak tudni akarom, átjutok e, vagy semmi, de hogy jól vagyok e, meg pihenés… Nincs nekem erre időm, se kapacitásom.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Fókuszpontot keres bennem, én pedig lennék a mindene, de nem tudok. Én is pont annyira meg tudok sérülni, mint Ő, hát nem érti? Szeretnék arról beszélgetni vele, hogy ő mennyire vonzódik csak a férfiakhoz? Van esély rá, hogy a nőkre is tudna úgy nézni? Lehetne az élete normális? Velem lehetne, amennyire ez lehetséges.. Szabad utat adnék neki, de hivatalosan családot nem, gyereket nem adhatok. Nehezített pálya vagyok.
Összeugrál a szívem, ahogy felül, végig tekint magán. Látja vajon annyira szépnek magát, ahogy én? Látja magát az én szememmel? Érzi, hogy mennyire kívánom? Most is teszem, zúg a fejem, remeg az alhasam és ha hozzám érne, ha nekem simulna, ha megérintene, ott! Ahol még sosem tette, na jó, nem mondom, hogy nadrágon keresztül nem történt meg, de az nem ugyanaz.
Hangja elakad, nekem pedig a lélegzetem, ahogy magához tér, kitölti a teret, jelen lesz, nem csak, hogy jelen, de az övé a tér. Illata, íze a számba fut, olyan mérhetetlenül szeretem. Elmondanám, elsúgnám, a szájába sóhajtanám.
Szavaira felszalad a szemöldököm, ajkam sarkába laza mosoly szalad.
- Soha ne köszönd. – egyszerűen nincs mit, bármit amit szeretne, neki mindent. Az életem adnám az övéért cserébe. Lepillantok feketére festett körmeimre, ujjaimban még érzem a bőre érintését. Felé ugranék, hiszen láthatóan megbillen ültében, csak előre moccanok a fotelban, de nem indulok el. Túl makacs és önálló, ha most támasztékot adok, csak haragos lesz.
- Ugyan, ne törődj vele. – tekintetem rá szegezem, egy kecses legyintéssel elintézem a kanapé problémát. Majd lesz másik, nem fog csődbe vinni egy ócska kanapé. Jobban érdekel, hogy Ő hogy van? Fáj még valamije? Mikor akar elmenni? Nélkülem mellékesen. Remélem, hogy soha, hogy reggelig marad, és este visszajön.
Édesem, drágám! Le sem veszem a szemem róla, iszom a látványát, fejemben kacér gondolatok szaladgálnak. Olyanok, amiktől égni kezd a tarkóm.
A fülemben cseng az elhalt vallomás: Jace…szeretlek. Miért, Alexander, miért? Miért nem engem szólítottál? Miért nem szerethetsz engem? Mert egy szörny vagyok, igaz?
- Persze! – olyan sebesen ugrok talpra, hogy majdnem megbillen az egyensúlyom, de már visz is a lendület tovább. Mozgásom egy menekülő macskáé. Nem bírok a közelében lenni és nem tudok elszakadni tőle. Csókolni akarom, ízlelni a nyakát, a torkát harapni, az ajkára simítani az enyémmel.
Szeretem, olyan nagyon. De ő talán mást szeret. Mikor múlik el Jace? Mikor?
A konyhába sietek, itt főztem neki azt a varázslatos vacsorát, meg fogok őrülni nélküle. 700 éve vagyok az aki, és most más leszek. Félek nélküle és rettegek tőle.
Vizet engedek egy pohárba, és visszasietek hozzá, elé lépek, hogy átadjam a poharat. Bőre forrósága ilyen távolságból is megsüt. Megvárom, hogy a pohárét nyúljon, kezem az álla alá siklik, megemel a fejét, hogy a szemébe nézzek. Látni akarom mennyire zavart a tekintete, a gyógyfüvektől elő is fordulhat. Vezetni például nem engedném.
- Nem, nem teljese így. – elnevetem magam, ujjam eleresztik az állát, hátra lépek.
- Sosem tudod elrontani. Mellé a démon tette. – finoman rákacsintok, hogy azt érezze, minden rendben van, holott a szívem éppen ezer felél törik és a lábai elé bomlik milliónyi darabban. Szeretnék valamit mondani, de megelőz a következő kijelentéssel. Kérdés nélkül ülök mellé a kanapéra, kezem szabad kezére siklik.
Még soha nem mondta ki, ott voltam Alicantéban, amikor Sebastian, illetve Jonathan megtette. Megszorítom az ujjait, felé fordulok ültömben, tekintetem elkomolyodik.
- Édes…- kicsúszik a számon nem tehetek róla. – nem a te hibád és köszönöm, hogy nekem mondtad el. – biztos vagyok benne, hogy érti, miről beszélek. Hiába tudtam, az, hogy ő most elmondja, az nagyon sokat jelent. A bizalmába avat én pedig meg sem érdemlem. Hüvelykujjam apróköröket rajzol a kézfejére.
- Ha…. tudod.. - nem jönnek a szavak, úgy szeretném megcsókolni. – bármiben tudok segíteni, akkor. Kérlek ne habozz. – elengedem a kezét, most én köszörülöm meg a torkom. Hátrébb húzódok, hogy felállhasson. Összeszorul a torkom. Annyira szeretném itt tartani, de már nem tehetem meg, már nem járunk, ha ugyan.
Jómagam is feltolom magam a kanapéról, ellépek egyet hátra. Apró mosollyal megrázom a fejem.
- Alexander, megmentetted az életem. – nem fejtem ki, hogy nem tartozik semmivel, mert valóban nem, de ha kérhetek valamit, akkor Őt kérném megint, talán nem is mondana nemet.
Várok, csak remélem, hogy nem indulni készül, csak ne hagyjon itt, vagy de. Menjen el, mert megérintettem a kezét fogtam, zúg a vérem, ennek nem lesz jó vége.
Kívánom, akarom, vágyom rá. Őt kérem, de ha nem lehet teljesen az enyém, akkor inkább nélküle.

Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: