descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Utcák
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Nehezen fedezem fel tekintetemmel, hogy ott van. Érzem jelenlétét, a tekintetét magamon, mégis olyan nehezen tudom befogadni a látványt, hogy egy darabig azt hiszem, itt sincs. Ahogy keresem őt, válaszol, meghallom hangját, de még nem látom, csak kapkodom a tekintetem össze-vissza, próbálom összerakodni a gondolatokat a fejemben, igyekszem kitisztítani elmémet, s közben lassan, nehézkesen ülő helyzetbe tolom magam, s végre rá is rá találok. Távol van tőlem, gubbaszt, engem néz, elmerengek rajta, miközben még mindig gyűjtögetem a morzsákat, hogy értelmes gondolatokat kovácsoljak belőle.
Válaszol még fel sem tett kérdésemre, mire csak megnyugodva bólintok. - Kö… szönöm - nyögöm ki nagyon rekedten, miközben kissé megszédülök, de kitámasztom magam, szépen teljesen ülő helyzetbe nyomom magam, lábaim a földre teszem, hátam a kanapénak döntöm, észre veszem a felhasadt anyagot, végighúzom rajta a kezem. - Sajnálom… nem akartam tönkre tenni… - mondom, bocsánat kérően, nagyon halkan. Még be kell járatni a hangom, meg is köszörülöm párszor a torkom, s pihegve hátra dőlök, próbálom összeszedni magam. Nehogy már annyitól kifáradjak, hogy felültem. Megpróbálok felállni, de úgy tűnik igaza van, még nem tudnék megindulni, így csak visszahullok nagyjából egy centiről, amennyit sikerült feltolnom magam, s csak lehunyom a szemeimet. Hányingerem van. - Kérhetek egy kis… vizet? - kérdezem viszonylag lassan formálva a szavakat, s igyekszem mélyeket lélegezni, hogy a gyomrom ne kavarogjon tovább. Szinte fázom a gondolattól, hogy olyan messze van tőlem, hozzá akarok bújni, elvesznék a karjai között mint egy kisgyerek, s hagynám, hogy kivételesen gyenge legyek. Szeretnék napokat tölteni vele, csak összebújni, ki se szállni az ágyból, szeretni egymást, mindenhogyan… eszembe jut az álmom. Az önzésem. Hirtelen a fejemhez kapom a kezem, ahogy belé hasítanak az emlékek fájdalom formájában, felnyögök, majd ismét lassú sóhajokkal próbálom szabályozni a légzésem. - Biztos nem így képzelted az estéd… Elrontottam, sajnálom… - mondom elfintorodva, majd csak beletúrok a hajamba. Mit kezdek most? El kellene mennem, de nem akarok. Tehetetlenül nézek rá, de nem érzem még az erőt arra, hogy felálljak. Elönt az agónia, a rossz emlékek, fájdalmak. Próbálom őket elűzni, de így, hogy a mellkasomban lévő fájdalomnak már alig van nyoma, így nehéz nem az elmémre koncentrálni. - Max meghalt… Tudom, hogy tudod… csak… el kellett mondanom… - És azt akartam, hogy eljöjjön a temetésére. Hogy velem legyen és támogasson, hogy megfogja a kezem és utána hagyja, hogy összeomoljak. De nem csak hogy nem jöhetett volna, hiszen csak Árnyvadászok jöhettek, de akkor már nem is jött volna. Nem voltunk már együtt. Nem vagyunk már együtt. Hiányzik. Kezem tehetetlenül fekszik mellettem, nem tudok vele mit kezdeni, nincs itt, hogy simogassam, hogy összefűzzem ujjainkat, de nem merem megkérni, hogy üljön mellém. Zsebemből végül előhalászom a telefonom, hogy lefoglaljam magam valamivel. Millió nem fogadott hívás, aggódó üzenetek, még azelőttről, hogy Magnus írt volna Izzynek. “Jól vagyok. Nemsokára haza megyek” gépelem vissza a húgomnak, habár még bőven hajnal van és reménykedem benne, hogy már alszik, de úgy érzem, hogy tájékoztatnom kell őt arról, hogy mi van velem. Nem is olyan régen, még biztosan visszaírt volna valami humorosat arról, miért töltöm az éjszakám Magnusnál, mára már azonban aggódva néz rám minden alkalommal, ha úgy alakul, hogy találkoznom kell vele. Tudja mennyire fáj, tudja, hogy szívem szakad bele. Még Jace is, pedig vele aztán semmi ilyesmiről nem beszélünk, nagyon furcsa lenne. Az álmomban mind elítéltek mindazért amit érzek, amit teszek. Vajon a valóságban is a felszín alatt gyűlölik szívem választását? Csak hazudnak nekem? Ők se fogadnak el? Lassan végül lábra tolom magam, nagy nehezen feltápászkodom, a sebem fáj, bár már nem annyira, de úgy érzem, hogy sétálnom kell, legalább egy kicsit. Nehezen megy, kifáraszt, lassan is haladok, de csak a konyháig megyek el, meg lassan vissza, közben csak lopva tekintek rá. - Én… köszönöm… mivel… tartozom? - kérdezem kelletlenül. Már nem a barátom, már nem várhatom el tőle, hogy csak úgy segítsen, mindenféle fizetség nélkül, hiszen már nem tudok neki édes csókokat adni helyébe. Pedig mennyivel szívesebben tenném. Bármimet odaadnám neki. Képtelen vagyok élni nélküle...
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Érintése forró selyem a bőrömön, belefulladnék, elvesznék benne, hagynám, hogy átvegye az irányítást felettem. Neki kéne préselődnöm, csókokkal hintenem, helyette hagyom, hogy az álom mezsgyéjére hulljon. Noha tudom, hogy ami odaát vár rá az nem lesz kellemes. A láz mindig olyan álmokat hoz, amit nem szeretnénk látni, túlforr a test, túldobban a szív.
Kínja meglágyítja a szívem, ha felébred, talán, adok nekünk egy esélyt egy beszélgetésre. Nem mondhat újat, azt fogja mondani szeret, mert tudom, hogy így van, de nem fog küzdeni, nem jellemző rá. Minden másban igazi harcos, de az érzelmi terén hagy némi kivetnivalót maga után. Megveszek az érintéséért, úgy vágyom utána, mint sivatagi vándor a vízre.
Elnézem előttem hullámzó alakját, elméjét elragadja a jótékony álom, hagyom belesüppedni. A láz gyógyító ereje majd átrántja, azon, amitől retteg.
Előre féltem, pedig nem tudom megmenteni.
Csókkal hintem az ajkát, tűzforró a bőre, lángot okád a teste, és nekem ez kell, erőt merítek belőle, tudom, hogy hasznát fogom venni.
Megkérdezném, mit tenne kockára értem, értünk, de félek a hangom nem hatol át a tudatán, nem jut el hozzá, pedig esküszöm a válasza segítene mindenen.
Ajkam felbizsereg, ahogy az övére simít. Olyan lehetetlenül puha, és határozott a szájának vonulata, amivel nem tudok betelni, nem elég rá az örök élet.
Meglopom a csókokkal, igazi tolvajlás akkor lenne, ha viszonozná, de nem várom el, hogy megtegye, lévén, nincs teljesen magánál. Orommal simítok az arcára, tenyerem a nyaka ép részén át kúszik a hajába.
i>Szeretlek, súgom, mielőtt elragadja teljesen a rusnya béklyója a láznak.
A forrázott füvekért sétálok, bizsereg az alhasam a kínzó vágytól, hogy érintsem, simogassam, csókkal csillapítsam bőrének fájdalmát, de nem tehetem, Ő már nem az enyém. Én döntöttem így, rossz döntés volt. Nem hiszem, hogy tudok, javítanék, hogy akarok élni nélküle, mert tudni tudok, csak minek?
Visszaülök mellé, a tarkója alá nyúlva emelem meg a fejét, amikor elhagyj a száját Max neve. Édesem. Hát róla álmodsz? Bár segíthetnék. A kisfiú halála nem a te hibád, ahogyan Isabellé sem, egyedül Valantine tehet róla, ez nem lehet kérdés. Nem válaszolok, tudom, hogy nem jutnak el a szavaim hozzá. Megemelem a fejét, csészét illesztek a szájához, megdöntöm, hagyom a szájába, állára, nyakára folyni. Istenem, ha most nem lenne szarul, szívesen a csípőjére ülnék és… de nem. Gondolni sem szabad rá.
Hagyom visszahanyatlani. Mocsok érzés azt látni, hogy akit a világon minden jobban szeretsz, szenved, vergődik, felfalja a betegség.
A mellkasa azonban szépen gyógyul a láznak még kell egy kis idő. Az első pár korty nem segít semmin, főleg, hogy alig nyelt le belőle valamit. És most megint elengedem a perverz gondolatot., Szent isten, mi van velem?
Tény, hogy meghülyít a közelsége, de közel 700 évesen tudom kéne magam kontrollálni, azonban, vele lenni… olyan, mint mindent előröl kezdeni, mint újra bakfisnak lenni, aki most fedezi fel, hogy a hasában pillangók laknak, hogy az apró petárdák, amik bennem robbannak fel, az neki köszönhető.
Ugrál a szemgolyója a lezárt szemhája mögött, zaklatott. Izzy!
Jelen van a csapat. Két tenyerem a halántékára fektetem, energiát pulzálók a testébe.
Idegesség szedi ráncait gyönyörű arcán, újra csókot lehelek a szájára.
Jace hátrahőkölök. Nem tudom,mit vagyok meglepve, várható volt, hogy felbukkan, csak valahogy bíztam benne, hogy nem teszi … szeretlek! A két szó úgy hasít keresztül a szobán, mint a jeges áramlat. Tisztán kivehetően hallom. Szilánkokat szór a szívembe, lehunyt szemeim mögött gyűlik a fájdalom kínja.
Ujjaim lecsúsznak az arcáról, már nem merem érinteni. A csók túl intim volt, elvettem tőle úgy, hogy nem mondhatott nemet. Árulója leszek minden elvemnek, ezt is csak ő tehette meg velem. Forró lesz a leheletem, reszketnek az ujjaim.
Bizonyosság.
Rémálom Magnus! Mindegy mit álmodik, az nem lehet bűn.
Úgy szeretném, annyira, elhinni, hogy a félelmem alaptalan, de ki vagyok én, hogy megszabjam kit szeret, amikor ledobtam.
Mindig is tudtam, csak nem hittem, hogy igaz lehet. Ő maga mondta, hogy neki a srác egy elérhetetlen álom, hogy talán soha nem is szerette, hogy… Mindegy. Pótlék vagyok, voltam. Haragudni mégsem tudok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy a szőke herceg nem lesz az övé soha, örök boldogtalanságra van ítélve, ha nem múlik az iránta lobbanó szerelme. Én megadhattam volna, de mást nem. Talán így a legjobb, hogy tudom, nem engem szeret, vagyis a maga módján engem is szeret.
Ujjaim újra a tarkója alá fúrom, megemelem kissé a fejét, mielőtt újabb szavak bukkannának elő, a csészét a szájához illesztem.
- Csak kicsit igyál. – sajog minden tagom. A bizonyosság nem segít. Az előbb még sima érintés, most árulássá válik. Nem szeretek szamár lenni, egy második esély, egy újabb próbálkozás. Én az első és egyetlen szeretek lenni, az elmúlt, több mint 600 évben voltak próbálkozásaim, több és inkább kevesebb sikerrel.
Miért olyan tetemes azok száma akikkel keféltem, jobb szó híján, nos emiatt. Mert a szex kellék, örömszerzés, a legjobb mindig mással, akkor nem kell elszámolnod másnap reggel, egyszerűen csak továbbállsz. Lepillantok sebhelyekkel tarkított mellkasára, lassan gyógyul, a fehér hegek pedig a múltjáról mesélnek, a megvívott csatákról. Végigfuttatom az ujjam egy íves vonalon. Aztán eszembe jut, hogy illetlen vagyok, kár, hogy test szerte bizsergek tőle.
Hagyjatok békén… Elkapom az ujjam a testéről, talán nem nekem szól, bár tudnám, bár belelátnék.
Engedelmesen kortyol a teából, többet, mint elvártam, a gyógyfüvek azonnal hatni fognak, amint rásegítek némi mágiával.
Csiiis, minden rendben – csak sóhaj vagyok.
Visszaengedem a fejét a párnára, hasogat a mellkasom.
Miért még mindig Jace? Elmúlik valaha? Félek nem fog, örök szerelem, örök kísértés. Vége hát mindennek. Nem érdemel több esélyt, már nem Alexander, hanem a kapcsolatunk, mert nincs. Megkérdezném, hogy abban a kis időben jól pótoltam, ami hiányzott, hogy gondolt miközben nekem simult? Megrebben a szemhéja. Az asztalra koppintom a csészét. ujjaim közt felizzik a mágia. Narancs gömböt hasítok ki a levegő részecskéi közül, kiemelem a szeletjét, összedörzsölöm a két tenyerem, egyszerű energia megosztás. Vigyázok, hogy ne érjek a bőréhez, a teste felett lebegtetem meg a kezeim, belé pumpálom a narancsszínű erőt.
Szavakat dadog, menekül álmában valami elől, valaki elől. Fuss gyorsabban, senki se érjen utol.
Fájdalmas kiáltással szűnik meg a rettegése, magába fogadja a semmi, talán ez rosszabb, mint összeálmodni mindent.
Kifújom az eddig bent tartott levegőt, muszáj eltávolodnom tőle. Tudom, hogy most van időm, előveszem a törött mobilt, próbálok úgy pötyögni, hogy az ujjaimba ne fúródjon a kijelzőből szilánk. Írok a testvérének, hogy nálam van, vigyázok rá, amint tud üzen, ne aggódjon, nem bántom. Szinte azonnal kapok egy fenyegető hangvitelű választ, amiben biztosít, hogy ha megteszem, letépi a fejem. Róla még el is hiszem. Sőt. Mosolyt csal az arcomra, van aki vigyázzon rá, ha én nem vagyok. Jó neki.
A konyhába sietek, kávét főzők magamnak, közben folyton felé pillantok, róla álmodozom, ha most máshogy lenne, de nincs. A múltban merengek, a lehetetlen jövőben, amiben összetartozunk, megőrülök. A kávé majd segít, persze, hogyne. Megszórom cukorral elveszti a jellegét, az illata azonban… kár, hogy nem érzem a kávéét, az övé van az orromban.
Hosszú percek töltök távol tőle, hogy aztán letelepedjek a fotelba és csak bámuljam, mint egy kiállítási tárgyat. Tökéletes arcáról le a festői mellkasára, izmain fut végig a tekintetem, a hasára tévedek, a vékony sötét csíkra, amit szőrrel festet meg egy zseniális kéz. Ha nem lenne ennyire szép, akkor is így szeretném? Minden bizonnyal.
Zavartan küzd az álmokkal, a lázzal, velem. Vagy én vele. Gyötrődöm. Mellé akarok telepedni, folyamatosan simogatni, érinteni, szavakat súgni, szerelmet lehelni az ajkára, nem tehetem. Hiszen most is Jace az akit, hív.
Testén a fekete vonalak, a rúnák, olyan izgatóak nehezen bírok magammal.
Keresztbe teszem a lábaim, hagyom, hogy elragadjanak a gondolatok. Álmodozom ébren, a csókjainkról, az összesimulásokról.
Megmerevedik a testem, átlépem a határokat, a sajátjaimat. Elmenekülök előle. Mégis folyamatosan csak nézem, ízlelem a látványát.
Párizsban elvittem vacsorázni, szégyenlős kisfiú volt, akit zavart, hogy megbámulnak, mégis büszkén vonult mellettem, nevetve kínálgattuk egymást a fogásokból, végül bevágta az összes desszertet, imádtam, hogy nyafogott, a sok cukortól, panaszkodott a tudatlan mondénokról, hogy nem akar tömegben lenni, végül visszavonultunk hozzám, összefonódtunk a kanapén, az ölébe vont. Kínlódva öleltük egymást, téptük egymásról a pólót, inget. Szétszaggatta a gombjaimat, én pedig a pólóját rángattam át a fején. Lávaként ömlött a vérem, teszi most is. Csókoltam, habzsoltam, az öléhez dörzsöltem magam. Ha csak rá gondolok, hogy keményedett alám és mégsem éltünk az adott helyzettel, húztuk, halasztottuk a szeretkezést, pedig… Miért? Mert gyáva voltam. Rettegtem, hogy nem kell neki, amit adni tudok, hogy kevés leszek, pedig átadta volna magát, aztán ő fújt visszavonulót, mire feladtuk volna az ellenállást elhívták vadászni. Én pedig… nos… khm.. gondoltam rá a hatalmas franciaágyban. Bűn, nem bűn, ez történt, a pólója persze nálam maradt, dedósként húztam a csupasz bőrömre, hogy betakarózzak vele és hátösszemaszatoltam. Szánalmas.
Felkapom a fejem a nevem hallatán, már az is mámor, ahogy kimondja.
- Itt vagyok! – nem mozdulok, nem bírok. Hányszor súgta a nevem vágytól fűtötten és én az övét mohó akarással.
- Minden rendben van, vele is. - nemrég írta meg, hogy letépi a fejem, ha bántom, szerintem teljesen jól van. A szám ki van száradva, az ajkam remeg. Nem tudok attól szabadulni, hogy nem engem szeret. Könyörgöm.
Ülök a fotelben, mint egy szar szakember egy terápián, csak figyelem Őt, aki a mindent jelenti és mégis el kell engednem.
Magamba süllyedek, látom, hogy szenved, de magánál van. Kezd lenni, mondjuk így.
- Igen? – szeretnék oda ugrani, segíteni neki, de azt amúgy is rühelli, most is tenné, mellékesen nem szeretnék hozzá érni, hogy ne marna fel a tűz a testem.
- Jobban vagy? – két kezem az ölemben pihen, elmorzsolok egy mosolyt, mindenre sikerül csak őszintére nem, de hiszem, hogy még nem tud rendesen fókuszálni.
- 2 órát és már szóltam Isabelle-nek, hogy velem vagy. Jól vannak. Kicsit maradj még ülve, hogy a vérkeringésed helyre álljon. – persze az sem utolsó, hogy addig meg nézhetlek. Mégis alig kapok levegőt a kíntól, hogy ilyen közel van mégis túl távol.
Olyan mérhetetlenül szeretem. A kérdés már csak az, hogy fogom ezt túlélni? El kéne hagynom a várost, az országot, a bolygót, vagy csak az elmém. Talán elég, ha keverek egy antiszerelmi bájitalt, elég lenne? Kérne vajon belőle? És kiszeretne a szőkeségből.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Nem vagyok kifejezetten jártas a művészetekben, de tudom, hogy vannak olyan képek, ahol a kamera egy valamire koncentrál, minden más pedig homályos, elmosott körülötte. Én így látom most a világot, s habár néha az ő körvonalai is megremegnek, összességében, már csak ő tart itt és nem tudom még meddig bírom, így minden másodpercet ki akarok használni, amit még felfogok. Néz, mint riadt őz, nem érti, én se értem, de hagyja, megengedi, hogy tenyerembe simítsam arcát. Engedi, hogy mentőövként használjam és a felszínen tart. Talán csak sajnálatból, nem tudom. Nem tudom mi jár a fejében, sokszor azt sem értem a sajátomban mi jár. Csak hagyja, hogy simítsam, s nekem nem is kell ennél több, nem vágyom másra, jó de igen, de megelégszem ezzel. Ha őt kapom cserébe, akkor akármennyi démon rám fröcsöghet, nem érdekel, csak ő legyen a betegágyam mellett. Hangja a lelkemig hatom, s varázslatos nyugalommal tölt el. Itt van, velem. Ajka hüvelykujjam éri, elmosolyodom, felsóhajtok, kivételesen nem szenvedve, a fájdalom hangjait már nem is érdemes említeni, kit érdekelnek? Úgy szeretném nagyobb felületen élvezni bőre tapintását, de ez így is több, mint amennyit alapból kaphatnék, s kezem elárul, kicsusszan ujjai alól, s a földre hanyatlik. Hol van a megannyi év kiképzés eredménye? Hol van az energia, amikor kellene? Csak visszakoncentrálom, mert kell nekem, fogni akarom, de mozgó ajkaiból a hang már nem jut el fülemig, egyre jobban elmosódik, kezd eltűnni, már saját magam se érzem, hallom, elveszítem a kontrollt, hogy a sötétbe hulljak.

Sötét, minden korom fekete körülöttem, de nem úgy, mint éjszaka, amikor félhomály van, s halvány derengéseket felfedezni itt-ott. Nem, a sötétség mély, fullasztó és végtelen, semmi esély nincs arra, hogy fény gyulladjon valamerre. Egyedül vagyok, hideg van, a levegő ritka, nem tudok rendesen lélegezni. - Hahó!? – próbálok kiáltani, de a hangom beleveszik a semmibe. Hol vagyok? A saját testem se látom, de azért lábra kecmergek, s megindulok valamerre. Azt hiszem. Hogy őszinte legyek lépteimnek se hangja, de érzete sincsen. Mintha itt se lennék, akárhol is legyen ez az itt. - Magnus? – próbálom őt szólítani, hátha valahol megjelenik, nevetve és azt mondja csak kicsit játszadozott az érzékeimmel. De semmi válasz, semmi jel, se utalás arra, hogy bármi is történne. Megszaporázom lépteim, egyre gyorsabbra, mire végül már futásba kezdek, de nem jutok sokáig – nem mintha értelme lenne, hiszen semmi se változik -, mert valamibe megbotlok és orra esek, Nem érzek fájdalmat, de tudom, hogy átestem valamin. Visszafordulok, szinte már ösztönből, s nagy meglepetésemre valami derengeni kezd, egyre erősebben, mire fájdalmasan felkiáltok. Max az. Bőre hófehér és mozdulatlan, akár a porcelán, mindig csintalan arca merev, máskor huncut tekintete most fókuszpont nélkül mered a semmibe. Gyorsan odakaparok hozzá, s amit közelébe érel, én is kivilágosodom. Karjaimba veszem, érzem, hogy jéghideg, próbálom rázogatni, kétségbeesetten szólongatni, hogy nézzen rám, jöjjön vissza, kiabálok vele, próbálom magához téríteni, de semmire nem reagál. Végül összeomlok vele, szorongatva, mellkasára hajtva a fejem, kövér könnycseppek folynak végig az arcomon, miközben már csak erőtlenül ismételgetem, hogy jöjjön vissza, s hirtelen úgy érzem, megmoccan. Megdöbbenve kapom fel a fejem, nézek rá, nem értem, arcára simítom egyik remegő kezem, mire váratlanul megmozdul a szeme, s arcába visszaszökik a szín. Kikerekednek szemeim, döbbent sóhaj hagyja el ajkaimat, először azt hiszem, hogy csak képzeltem, de végül tekintete lassan rám fókuszál. - Alec? – hallom meg zavart hangját, mire azonnal magyarázni kezdem neki, hogy minden rendben, itt vagyok vele, mindig is itt leszek vele, mikor újra megszólal. - Meghaltam, igaz? – kérdezi egyszerűen, mintha azt kérdezni, mit eszünk majd vacsorára. Ismét végig ráz a fájdalom, hegyes fogai a húsomba markolnak, a mellkasomat tépik, helyes kis darabkákat lopva belőle. Szinte érzem is, a harapások helyét. - Hol voltál? Miért nem védtél meg? Te küldtél oda, velük… Hogy egyedül lehess, igaz? Azzal az Alvilágival. Hagytál meghalni… – kezd bele, de nem dühösen, sokkal inkább, mint aki csak most fogja fel a részleteket. Hangja rideg, s tekintetében olyan érzelmek vannak, amiket sosem láttam még előtte rajta. Gyűlölet, megvetés, harag. - Max… – nyögöm fel, de nem tudok mit mondani. Igaza van. Testem lángra lobban, végig remegek, kezemen valami meleg és ragacsos kezd folyni, de mire felfogom mi az, a vér már a földön gyülekszik tócsában. Az öcsém fejéből szivárog. - Mit fogsz még érte kockáztatni? Kit kell ahhoz elveszítened, hogy felfogd? – kérdezi vádaskodva, hitetlenkedve. Kiengedem a karjaim közül. - Max sose mondana ilyeneket… – mondom összezavarodva, s szép lassan felállok, reszketve. Fény gyullad valahol távolabb, s észreveszek valamit a földön, majd kissé k9zelebb még egy és még egy, s szép lassan teljesen körbe vesznek az egyre közelebb gyulladó fények, mind-mind megvilágítva… testeket. Barátok, bajtársak, ismerősök, mind holtan, vérbe fagyva, kicsavarodott tagokkal, de fejük, élettelen tekintetük mind rám mered. Hátrálok egy lépést, de csizmám valamibe beleütközik. Reszketve fordulok hátra, s egy kiáltás szakad ki a torkomból. - Izzy! – üvöltök föl, a fájdalom rosszabb, mint amit valaha éreztem, mint akinek a mellkasát szaggatják darabokra farkasok, hogy a szívét fogyasszák el desszertre. - Őt választottad… helyettünk… – hallok meg egy másik fájdalmasan ismerős hangot oldalról, lassan odafordítom a fejem, mire egy leszúrt, haldokló Jace-t látok meg. Hozzá rohanok, mellé térdelek, már zokogok. - Jace… én soha… Nem hagyhatsz itt… Szeretlek, hallod? – próbálom lefogni a sebét, de magam is meglepődőm azon, ami a számon kijön. Én ilyet sose mondanék neki. Ez nem a valóság. Ez nem az. Izzy… Jace élnek. Ellökőm magamtól Jace-t. - Nem igaz… hagyjatok békén! – kiáltom, mire mind lassan kinyitják a szájukat, s egyszerre mondani kezdik, hogy az én hibám. Mert nem őket választottam. Mert elárultam őket. Valahogy utat török a testek között, s rohanni kezdek, kezek nyúlnak felém, de kikerülöm őket, magam mögött hagyom mindet, még hallom hangjukat, mögöttem még látom a fényeket, de már csak rohanok, a fájdalom szétterjed az egész testemben, zihálok, reszketek tőle, a fejem rázom, mint ha az segítene kiverni a hangokat onnan, megtorpanok, s csak ordítani kezdek, mint egy örült, aki már nem bírja tovább. Nem bírom tovább, úgy érzem darabjaimra hullok s azt kívánom bár csak megszűnne. Minden, s abban a pillanatban megnyílik alattam a föld, s zuhanni kezdek, újra, a semmibe.

Tikk takk, tikk takk… Hallom egy óra kattogását, s patika szagot érzek az orromban. A fájdalom tompa a mellkasomban, a fejem zúg, érzem ahogy időről-időre meg-megrázkódom, pedig alapvetően melegem van. Próbálok megmoccanni, de maró érzés fog el tőle, s hallom saját hangomat, ahogy felnyögök. Képtelen vagyok még szemeimet felnyitni, ólom súlyúnak érzem szemhéjamat, kezeim megremegnek, ahogy próbálom őket megmozdítani. - Magnus?! – szinte csak sóhajtom nevét, s szép lassan fejem megtelik emlékekkel. A vadászat, a vele való találkozás, az elhibázott lövés, majd a fröccsenő démonlé, a fájdalom, a kenőcs, majd a rémálom… - Ne… – nyekkenek fel, ahogy eszembe jut, amit láttam. - Izzy? – nyögöm ki, de már fel is fogom, hogy felesleges. Nem lehet neki semmi baja, semmi. Nagy nehezen végül csak felnyitom szemem, s habár először semmit se látok, végül némileg megtisztul a kép. Magnus nappalija. Igen, igen, már emlékszem. - Magnus? – ismétlem meg újra a nevét, s próbálom felnyomni magam a kanapéról. Mennyi idő telhetett el? Mi lehet a többiekkel? Hol van a telefonom? A saját mellkasomra nézek, a seb már sokkalta szebb rajta, már amennyi a krém alól kilátszik. Újabb próbálkozást kísérlek meg, hogy feltornázzam magam ülő helyzetbe, ami még további fintorokat és nyögéseket von maga után, de nagyjából sikerrel járok. Ajkaim szárazok, hajam még össze van tapadta a láz okozta izzadástól, még most se vagyok teljesen jól, sőt viszolyog a gyomrom és úgy érzem, hogy izmaimban az erő egy enyhe szellővel se tudná felvenni a harcot, fájnak a végtagjaim, ahogy a mellkasom is, de tudom, hogy mennem kell. Nem maradhatok tovább.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Hogy őszinte legyek, nem akarok vele semleges témákról beszélgetni, nekem egészem más kell. Ami nem kevesebb, mint Ő maga. Amiért ezt az embert próbáló döntést hoztam, az miatta van, neki. Tudom, hogy nem fog soha nőt szeretni, tudom, hogy szexuálisan mindig is a férfiak fogják vonzani, de talán lehetne boldog, ha... ha... ha esetleg kifogna egy nőt, aki... látszatházasságot nézek ki neki? Komolyan? Itt tartok, hogy elhinném, hogy lehetne benne boldog? De vajon velem lehetne? Felé pillantok, puha macskajárása megőrjít. Annyira a közelébe kívánkozom, ölelni akarom, a vállához dönteni a homlokom, elveszni erős ölelésébe.
Mindig is mondtam, hogy lehet Ő az ártatlan, de nem csak Ő sebezhető. Magamon is éket vágtam azzal, hogy szakítottam vele. Életem legnehezebb döntése volt ,pedig isten lássa lelkem, vagy a sátán, kötöttem már fájdalmas alkut. Sebzett vagyok, sarokba szorítva, mások által. Pedig harcolnom kellett volna, ahogy ő tette értem de én elárultam. Félek, soha nem fog nekem megbocsátani. Soha többé nem kaphatom vissza. Idő kérdése és elhagyom a várost, mert én nem tudok így élni, nem viseli el a fájdalmat a szívem.
Sosem hittem, hogy valakit lehet így akarni, lehet ennyire vágyni, hogy szerethetem ilyen mértékben, amitől összezavarodik a világ körülöttem, leszűkül rá. Az aggodalom meg gyilkolja az elmém.
Vadászgatnak... De jó. Valósan vitrinbe zárnám, hogy por ne lebbenjen a szemhéjára, nemhogy sav ömöljön a testére, ami jól lehet az én hibám. Mégis szeretném megóvni, de nem lehet, önmagától nem tudom. Szeret így élni, ezt tanulta, ezzé nevelték, és nem tették rosszul, akkor csak nem cseszett el mindent az anyja. Talán valóban jobban ismeri mint én. El kellett volna vennie Lydiát, de én erőszakos voltam. Mérhetetlenül akartam és akarom most is. Tekintetem végig siklik a testén, elnyomok egy mély morgást, ha hátulról nézem, csak a testtartásán látszik, hogy kínlódik, én meg kevergélek itt, mint cukrot a tojássárgájában.
ÉN akarlak lekötni, sőt.. az ágyamhoz fixálni. Jól bánnék veled, Alexander. Szeretnélek, óvnálak, csak nem tudom azt adni, amit az élettől kapnod kéne.
Neki család jár, normális élet, tisztelet, mint az Intézet vezetőjének. Miattam azonban megbélyegzik, sajnos nem csak mert warlock vagyok, hanem azért is mert férfi. Talán mert neki fel sem tűnt, hogy a nők megnézik, hogy vágy süt a szemükből, mert a maga mogorva módján, pont azt a megközelíthetetlenséget sugározza, amitől a lábai elé döglenek.
Igen, véletlen borították le itallal is a bárban, hogyne. Ott voltam, végig néztem. A kislány, volt vagy 25, az ölére borult volna, tapogatta, simogatta, persze csak az italt törölgette, neki meg, kis majom, fel sem tűnt. Elnéző mosolyt villantott, a kezét tologatta le magáról. Ó nem, semmi baj, nem nem kell meghívni, mégis, hogyan egy nő? Elkerekedett szeme még jobban vonzotta a csajt, én pedig mosolyogtam mint egy őrült, tudván, hogy én fogom haza vinni és az ajkát falni. Tényleg semmit nem fogott fel belőle. Akkor sem, amikor felhívtam a figyelmét rá. Rám legyintett, pedig, én láttam, ismerem, a szagát érzem a tüzelő szukáknak.
Egyiket sem vette észre. Párizsban sem, sehol sem. Vak rá, vak a nőkre, vak a vágyra, mert... nagyot nyelek, tekintettem iszom a látványát, mert az összes ilyen eseményen ott voltam és Ő csak engem látott.
Egy igazi barom vagyok. A nők meg villogtatnak neki, mint az őzsuták, persze neki meg nincs rálátása. Eleddig engem sem kínzott a féltékenység, inkább a büszkeség marta meg a gyomrom, most pedig ha elképzelem bárki mással. Megszédülök tőle.
Persze, hogy kibírja, üvölteni is akkor kezdene csak, ha már a szíve felé hatol a méreg és azt zabálja fel, talán még akkor sem. Én nem bírom ki, hogy szenvedni látom, de ki vetheti ezt a szememre?
Tombolni tudnék, sürgetném az időt, haladjunk előre, had segítsek neki, csak... úgy szeretném a karjaimba venni elringatni, a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz, nem tehetem meg. Magam miatt, talán ez a legbosszantóbb az egészben.
De az anyja, az anyja. Ismeri jól. Én meg rá sem merek kérdezni, hogy ki az a nő, akit kinéztek neki, családot verbuválni. Ki más örökítené tovább a díszes Lightwood nevet, most, hogy Max már nincs köztünk? Megértettem, tényleg, csak... valahogy nem érzem ezt. Boldoggá tudnám tenni, eléggé biztos vagyok ebben.
Megint felé pillantok. Csak ne vonzana annyira. Ne tetszene olyan elvetemültül, hogy már attól bizsereg a gyomrom.
Naná, hogy nem bírja ki, mégsem mozdulhattam előbb. Összeomlik, mire észbe kapok, már a karom szorítja, támogatom, neki simulok és kínjában is lyukat üt érzelmeim vastag falán a belőle sugárzó energia. Zihál a fájdalomtól, megszakad a szívem, segítenem kell. Muszáj, vagy beleőrülök. Súlyának kis részét terheli rám, pedig, esküszöm tehetné az összessel. Ölelni szeretném, de még arra is vigyáznom kell, hol érintem meg, nemhogy neki dörgölődzni, mint egy macska.
Engedelmesen ül a kanapéra, tolom is tovább.
- Nem hát, mert sokkal vészesebb. - megeresztek egy mosolyt, imádom, hogy széles a fájdalom küszöbe. Bezzeg, amikor az ágylábába rúg, akkor tud anyázni a lábujját szorongatva.
A teste, arca mindent elárul helyette is, legyűrik hazug szavait és engedik, hogy lássam, min megy keresztül, megszakad a szívem.
Édes, drága. Menten túl leszel rajta és aztán jön a lelki része. Közel sem kényelmesen elhelyezem a kanapén, sajnos arra gondolok, amikor egészségesen feküdt rajta, és félmeztelen volt szintén, előtte térdeltem, miközben csókokkal halmoztam el, ő pedig nevetett, máskor pedig haldokolt. Jace... hess gondolat, most nem szabad arra gondolni, hogy vol és lesz rosszabb is.
Elfogom a kutató tekintetet, mint egy kósza reménysugarat. Tudom, hogy mit érez irántam, talán ez a legrosszabb bennem, hogy én pedig százszorosan teszem ugyanezt.
Beszédes pillantása utat fur a szívemig, beszélnem kell, kérnem, hogy maradjon, pedig szemmel láthatóan megmozdulni sem tud. Ívbe feszül a fájdalomtól, összefacsarodik a szívem. Gyűlölöm ezt, hogy nem tudok azonnal segíteni, idő kell a kenőcsnek.
A bőrére kenem az gyógyírt, jó, hogy fel nem sikolt, nem várom el, hogy csendben tűrje.
Táncol a kezem a mellkasa felett, figyelem a rezdülő izmokat, nem akarok úgy, hozzá érni, hogy jobban fájjon.
- Tudom, sajnálom! - súgom neki. Tényleg sajnálom, hogy fájdalmat okozok, boldoggá akarom tenni, de alkalmatlan vagyok rá, már az anyja is megmondta, sőt talán többen is egyet értenek vele, még azok is, akik az én bizalmamat birtokolják. Túl fiatal, túl tapasztalatlan, túl édes. Nem tudok más lenni, mint aki vagyok, túl jó nekem, ez tény. 17, mi? Istenem.
Minden érintésemre megvonaglik, esküszöm lenne helyzet, amiben élvezném, hogy így vergődik az érintésem alatt, de ez most nem az.
Összeszorítom a szám, hogy tudjak koncentrálni. Nem bírom el a szenvedését. Remeg a kezem, hogy enyhítsem? Meg kéne védenem, hiszen Ő a legfontosabb nekem.
Kigyullad a fény a szemében, majd ellobban és újra éled, az elméje készül elhagyni, nem lepne meg ha elájulna, rosszabb ez, mint egy nyílt törés, a húsát eszi az enyészet, de visszafordítható, remélem. Kapaszkodik a bútorba, mint félős gyerek a hullámvasúton, erről is lenne egy perverz elképzelésem. Jó fej vagyok, ő meg itt szenved. Édesem.
Fölé hajolok, szemébe pillantok, látom benne a félszeg gyereket, a felnőtt férfit.
Periférikusan látom, hogy mozdul a keze, arra számítok, hogy eltol magától. Érintése pont annyira meglep, amilyen puha, finom. Körbefonja a lelkem. Megvonaglik a szemöldököm, elfelejtek levegőt venni, csak bámulok rá. Elharapom a feltörni készülő könyörgést. Még!
Szó nem jut, levegő sem. Belesimulok a tenyerébe, ujja végig szalad a számon, kiszáradt sivatag fogadja. Rémült vagyok, attól, hogy betegesen vágyom a csókjára.
Pislogás válaszol a nevem elhangzására. Nem merem megtörni a varázst, félek, hogy kitisztul és visszahúzza tüzet okádó tenyerét. Bele veszek, lepillantok az ajkára, egyértelmű jeleket küldözgetünk.
Imádom, ahogy nevem súgja. Végem van, könyörgöm.
Tekintete eltompul, a testében versenyt fut a fájdalom a kitartással, pontosan értem mennyire szenved. Nem tudom csitítani, azért nem, mert lefagyok, nem bírok mozdulni.
Ujjai olyan forrók, puhák, édesek. Érintése mindent elmond. Olyan végtelen szeretet sugall, amit meg sem érdemlek.
Szakad a kanapé, vele együtt a szívem, lehet az ad ki ilyen hangot, lehet már nem is élünk. Hörögve szívom be a levegőt, kalapál a szívem a torkomban, nyeldeklek. pedig száraz a torkom.
Ima a nevem a szájából, értem és érzem. Megválaszolnám a sajátjával, de nem jön ki hang a torkomon. Tenyerem a nyakán pihen, kikerülve a sebet, így is fájdalmat okozok.
- Itt vagyok! - a szájára lehelem a választ, nem hihette, hogy itt hagyom, soha. Édesem, drágám, szerelmem, kicsikém, hogy tehettem ezt veled? Só vagyok a sebébe.
Nyakáról a kezére fogok, az arcomon, hogy beletörleszkedjek, simuljak, apró csókot nyomjak az ujjára, ami az ajkamon siklott az imént. Pedig nem kéne.
Zúgok a lelki fájdalomtól, nem viselem jól, pedig a kézfejem is mardos, de nekem elenyésző a sérülésem, ahhoz képest, amit ő kap belőle.
Nevem könyörgés a szájából, kedvet érzek előre hajolni, mohón rácsókolni, de nem zavarhatom jobban össze, pedig sír a lelkem, tuszkol, hogy tegyük meg, vegyük el, élvezzük.
Ne? Mit ne? Lehanyatlik a keze, hagyom kicsúszni az ujjaim közül, jobb lesz, ha kicsit elmegy, ha kicsit elviszi a lázálom, addig összekenem, mindenhol. És érinthetem, nem fog emlékezni rá.
Még tudom milyen a combját markolni, feszes seggét, akkor is ha, tini mód félmeztelen, nadrágban, kőkeményen simultunk egymás lábai közé, olyan csókokat lopva a másiktól, olyan érintéseket, amik már majdnem a kielégülés határára sodortak. Markolni akarom, húzni magamra, de nem lehet.
Érintése a karomon villámcsapás a testemnek, megrándulok tőle, minden hajszál bizsereg a fejbőrömön. Csak figyelem, tűröm, szenvedek.
Újra a tenyerébe dugom az arcom, kedvem lenne sírni, nem, az a könnycsepp nem azért van, csípi ...ah... úgysem látja, de esküszöm, hogy nem bírom ki.
- Alexander... pihenj! - engedje el a ragaszkodást az ébren maradáshoz. Engedje magát át.
- Amikor felkelsz, itt leszek. - sosem hazudnék neki, nem tettem így sem, csak nem mondtam el mindent őszintén. A hallgatás nem hazugság.
Utolsó szava tőrdöfés a szívbe. Telitalálat, mindent elsöprő, éles, fájó, zsibbasztó. Mire megválaszolom, már nincs velem tudatban.
- Én is szeretlek. - keze lehullik az arcomról, utána kapok, a kanapéra fektetem mellé. Most az én tenyerem siklik az arcára, homlokára. Lángol a láztól, tudom, hogy most messze megy kis időre. ha beszélek hozzá vele leszek. Nem teszem hát.
A kenőcs éppen nem folyik ki, olyan szépen oldalra döntöttem a tálat, kipislogom a szememből a "füst" okozta könnyet, újból a tálba merítem az ujjaim. A sűrű krémmel az ujjaimon visszaülök mellé, lepillantok a hasára. Láthatóan szebb a sebszél, körbe kenem megint, köldöke köré rajzolok finom tavacskát, pedig oda nem is kéne. Kitágult pupillákkal figyelem, ahogy lélegzik.
Megőrülök.
Finom mozdulatokkal kerítem be a összes sav marta bőrfelületet. A hús örömmel fogadja a segítséget, az immunrendszere nekem dolgozik.
Lázálmában is vonaglik, mozgolódik.
Mégsem állom meg, hogy szóval tartsam.
- Tudod, azóta.. amikor először megláttalak. Te még azt sem tudtad ki vagy, én pedig már azt is, hogy az enyém kell, hogy legyél. - az ujjaim finoman táncolnak a bőrén. Mennyire szeretném az ajkammal követni.
Voltam már sok férfival, nem tagadom, annál is többel, hittem már, hogy szerelmes vagyok, de ezt a beteg vonzoódást sosem éreztem még, ezt a betépett érzést a közelében.
Mesélek neki, arról, hogy milyen hatással van rám, piszok gyorsan jöjjön vissza, jó kicsit maradjon kómaszutra, hogy a sebek gyógyuljanak. Igaz még nyomuk lesz hetekig, de szépen lassan eltűnik, tökéletes lesz újra, igaz nekem így is gyönyörű, de én perverz vagyok.
- Pokol nélküled minden perc, de érted teszem, hogy boldog lehess, hát nem érted? - akkurátusan kisebbítem a sebszéleket a kenőccsel, a fertő visszahúzódik előle. Mind nagyobb terület tűnik gyógyuló félben lévőnek, már nem sistereg a húsa. Eddig sem tette, csak én véltem hallani. Két ujjam fürgén felsiet a nyakára, kenőcsöt tunkolok a sebbe, had meneküljön a fertőzés.
Tudom, hogy így is fáj, ahogy azt is, hogy felbukkan és elmerül majd az ébrenlétben, hogy később, ha szerencsém van, nem tud majd különbséget tenni, mi álom és mi valóság.
A fürdőbe sietek, kezet mosni, arcot, letörölni a kenőcsőt magamról, felragadok egy törölközőt, az egyik felét vízbe fojtom.
Visszafelé teát forralok, lázra mindig van kész szerem, az lesz a következő lépés. Hagyom ázni, közben is hallom, ahogy lázálmodik és néha hangot ad neki. Sietségemben, semmi sem lesz tökéletes, de egy örök maximalista nem engedheti meg magának. Hosszú percek múlva ülök vissza mellé. Hasáról törlöm le a vizes törölközővel a felesleges kenőcsöt. Mielőtt visszaülnék, megemelem a szemhéját, megrémiszt a tompasága. Mutató ujjammal megrajzol határozott ívű szemöldökét, csókot lehelek a homlokára, szemére és nem, sajnos nem bírom megállni, hogy az ajkára is ráhajoljak.
- Bezárnálak, túszul ejtenélek, sajátomnak bélyegeznélek, örökre. Tudom, hogy szeretsz, én jobban, mint kellene. De meddig mennél el, Alexander? Mit kockáztatnál értem. - minden harmadik szavam a szájára simogatom az ajkammal.
Tűzforró a bőre, tomból a láza, de most kell, izzadjon ki mindent, amire nincs széksége a szevzeretének.
Beteg vagyok, de még a beteg illatát is szeretem, azt meg, amikor rajtam fekszik és a lábaim köt vonaglik, olyankor van a legjobb illata, milyen lehetne szex közben?
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Az, hogy cseverészünk igazán fura érzéssel tölt el. Hiánnyal. Az ő hiányával. Itt van, de mégsincsen itt. Itt vagyok, de mégse vagyok itt. Hol vagyunk hát, ha nem ott, ahol igazán vagyunk? Oké, ezek a magasröpptű gondolatok nagyon messze állnak tőlem, bele is fájdul a fejem azonnal. Vagy csak az eleve felemésztő fájdalom terjed ki. Nem tudom, valamelyik, mindkettő. Ezerszer voltam már a lakásán, hivatalos és kevésbé hivatalos indokokkal, de sosem éreztem még ennyire furcsán magam nála, pedig voltam már itt helyzetek. Amikor varázslattal próbálta éreztetni mik a testi kihatásai a szerelem érzésének, vagy mikor a fejembe próbálta verni, hogy bizony vannak iránta érzéseim. Mi történt ezekkel a dolgokkal? Lehet túl sokat küzdött értem és beleunt? Beleunt abba, hogy egy tapasztalatlan idióta vagyok, aki egy életen át hazudott mindenkinek, magának arról, ki is valójában. Az Árnyvadászok szemében én is démonná lettem. Anyám kúrát keres a “bajomra”, azt hiszi, hogy csak elkaptam valamit, mint egy náthát, csak ezt nem gyógyítja irónom, de majd ő, ő bizony kikúrál. Hát, az első kívánságát megkapta. Magnus elhagyott, bár erről nem értesítettem őt. Nem akarom, hogy ünnepséget rendezzen. Sosem értett meg engem, mindig csak éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy én messze állok az igazi Lightwoodoktól. Sosem leszek elég, nincs meg bennem az, ami kellene. A szemében Jace mindig is Lightwoodabb volt nálam. Pláne, mióta tudja, hogy igazából Herondale. Mégse tudok irigy lenni Jace-re. Minden pillanatának örülök, amikor boldog és megélem vele a fájdalmát és tudom, hogy most valami nem okés, de nem osztja meg velem mi a próblémája. Egyszerre veszítek el mindenkit, aki fontos. Éppen ezért kell Izzyre ezerszer úgy vigyáznom, mint eddig. Csak ő maradt nekem.
- A vadászat is jó… leköt… - vágom rá gyorsan, hogy segítsek, mert látom belezavarodik a mondatába, de így magam futok falba. Leköt? Miért kellene lekötnie? Mert megveszek úgy hiányzik? Mert nem tudok aludni, enni, létezni Nélküle? Talán ráfogja Max hiányára. Remélem. Nem akarok ebbe az egészbe belemenni, mint valami reménytelen könyörgésbe, hogy szánjon meg. Hogy adjon nekem pár tíz évet az életéből, ameddig létezem - már ha van annyi időm -, aztán amint elhullok, élvezheti tovább az öröklétet ameddig akarja. Talán észre se venné ezt az időt, ami nekem az életem.
- Az… jó… - persze hogy jó. Gondolom bulizik, ahogy előttem tette. Éli az életét, ahogy mindig is, nagykanállal habzsolva ami éppen kell neki. Nem sajnálom tőle, azt sajnálom, hogy nem vagyok a részese. Mindig is gyűlöltem a nagy felhajtásokat, de ha ez lenne az ára, hogy visszakapjam… el tudnám viselni. Talán. Csak akarom őt. Jobban mint akármit valaha. Inkább körbejárom a helyiséget, hogy azzal is menjen az idő. Hogy ne csak a fájdalomra koncentráljak, hiányának fájdalmára, no meg arra, hogy rohad a mellkasom. Vitatkozhatnánk melyik a rosszabb. - Kibírom… - vágom rá inkább makacsul, mint őszintén. Persze, hogy kibírom, ez semmi, rosszabb is volt már. Mikor a parabatai rúnám gyilkolt, mikor azt hittem Jace halott, de a legrosszabb akkor volt, mikor azt hittem Ő halott. Pedig akkor semmim nem volt sérült, mégis azok a percek, míg meg nem találtam, életem leghosszabb percei voltak, a félelem úgy döngetett bennem, hogy éreztem, meg fogok bolondulni, ha nem találom meg. Nem akartam semmi mást, csak látni Őt, élve. Hallani a hangját, magamhoz ölelni és… azt mondtam Neki, hogy szeretem. Sosem gondoltam még semmit annyira komolyan, mint azt, s ez azóta se változott.
Felém ugrik, megtart, s én kábultan nézek rá. Olyan hirtelen ért ide, fel se fogtam. Vagy csak én vagyok baromira lelassulva? Támogat, én pedig hagyom neki, pedig biztosítani akarom, hogy jól vagyok, de nem megy. Hozzám ér, közel van, az illata az orromba szökik, semmi mást nem tudok felfogni, csak a jelenlétét. Nézem, miközben lábaim automatikusan indulnak meg Vele a kanapé felé. Szívem ütemeket hagy ki, felnyüszítek, de biztos vagyok tőle, hogy azért, mert többet akarok belőle. A kanapéra fektet, próbálok tiltakozni, de erősebb nálam Sokkal erősebb. Rongybábúként hagyom irányítani magam, ahogy a lábam felemeli, s csak elfekszem. - Nem olyan vészes… mint… mint látszik… - formálom a szavakat, de az arcomon lévő fintorok nem segítenek az alátámasztásban, de velem van. Könyörög, de engem feszít a tehetetlenség. Egy gyenge senki vagyok, akit legyűrt egy már elpusztult démon. Rendezget, párna kerül a fejem alá, hozzám ér, több helyen is, s én felnyögök, de már nem a fájdalomtól. Kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, a fejem zsong, tompul a látásom, elhalványodnak a színek, a hangja elér hozzám, hogy Ő maga is, az egyetlen ép pontja a látásomnak, Ő, lehet már az emlékezetemből teszek hozzá, hogy tökéletes legyen a kép. Akár Ő. Tökéletes. Nem mondok semmit, de maradok, nem ellenkezek tovább, csak ernyedten fekszem a kanapén, haraggal a szívemben. Gyűlölöm a helyzetem. A kenőcsről magyaráz, meg hogy ne makacskodjak, de ezekre már nem is reagálok, csak vagyok, nézem őt, figyelem a tekintetemmel, kapaszkodok belé, ahogy a kanapéba is kapaszkodok, hogy ott tartson.
Hirtelen ér a fájdalom, egész testem belevonaglik, tíz ujjam mélyed a kanapéba, fogaim pedig felszántják belülről ajkamat ahogy igyekszem visszanyelni minden kiáltást. A krém azonnal marni, égetni, kínozni kezd, lefeszítem magam a kanapéhoz, hogy testem ne vonaglódjon akár egy elcseszett kígyó. Lihegek, nyöszörgök, szemeimet összeszorítom, s próbálom lenyelni minden fájdalmam, s ahogy egyre nagyobb felületet ken be, egyszerűbb is. Lassan próbálom magam összeszedni, újra kinyitni a szemem, rá nézni. Fáj, veszettül fáj, mintha a belső szerveim lángolnának. Valaki tábortüzet gyújtott a mellkasomban, azonban én erősebb vagyok. Reszketek, de összeszedem magam, hangja a tudatomba ér, kissé megnyugtat, izmaim görcsösen össze-össze rándulnak, de lassan elengedem egyik kezemmel a kanapét, ahogy arca közeledik az enyémhez, tekintetünk összefonódik, s nem bírom tovább. Kezem arcára simítom, kell, szükségem van rá, éreznem kell. Teljes testem fájdalomban ég, de a kezem, amit arcához érintettem… oda minden gyengédségem igyekszem belevezetni. Tompa vagyok, semmi mást nem látok, csak őt. Veszettül fáj, de itt van velem. Végigcirógatok arcán, egy pillanatra megtorpan kezem, hogy a fájdalom nyögéssel szaladjon végig rajtam, majd újra csak rá figyelek, lenyomva mindent. Nem is fáj. Hüvelykujjam végigfuttatom ajkain, s tekintetemmel is követem. Most kapaszkodom igazán belé, azt se igazán tudja, hogy mit csinálok. A tudatom ködös, a láz erőteljesen tombol, ahogy valami húz lefelé. Minden sötétedik, de csak körülötte. Szemei, arca, ajkai… - Magnus… - fájdalommal vegyes vágyakozás tör elő belőlem, azt se tudom mit csinálok, másik kezem egyre erősebben markolja kanapéját, hallom amint az anyag megadja magát ujjaim alatt, s feltépem a varratot egy részen, de továbbra is görcsösen markolok belé, lábaim néha önkéntelenül rúgnak egyet, ahogy a fájdalom ide-oda futkos tagjaimban. Már minden izmom, csontom fáj, a láz az egész testem remegésbe fogja, de a seb csitul. Lassan, kínkeservesen lassan. Hullámzom. Néha érzem a testem, máskor mintha lebegnék. Mikor érzem, szinte megdöglök annyira fáj, mikor lebegek, szinte megdöglök, annyira próbálok visszaúszni hozzá. Kevés erő van karomban, melyet arcán tartok, mintha minden energia a testem többi részébe zárult volna, de arra elég, hogy végigsimítsam arcát, hogy érezzem selymes bőrét, ajkam megremeg, meg akarom csókolni, de annyi erőm nincs, hogy felemeljem a fejem, hiszen izmaim a kanapéra szorítják testem - Magnus… - ismétlem meg a nevét, de már sokkal távolabbról. Mármint én távolabbról hallom saját hangom. Valami elhúz. - Maradj velem… - szinte már csak sóhajtom erőtlenül, ahogy izmaim ernyedni kezdenek, egyre jobban remegek, de kezem akkor is az arcán tartom, s ha elmozdítja, követem vele, ameddig elérem. Azt akarom, hogy velem maradjon, hogy együtt legyünk, de azt is akarom, hogy most ne hagyjon itt. Félem. Hogy elveszítem Őt. Őt, a legfontosabbat mindközül. - Magnus… - ismétlem meg újra, testem már csak meg-megremeg, mint akinek ideg rángásai vannak, érzem, hogy szárad ki a torkom, nagyokat próbálom nyelni, mellkasomon súlyos terheket érzek, nehezen lélegzem és olyan fáradtságot érzek, mint még soha előtte. - Kérlek ne… - ne hagyj el, gyere vissza hozzám. Akarnám mondani, de egy visszaívelő fájdalomhullám belém folytja, megvonaglok, majd ismét elernyedek, karom magam mellé esik, ujjaim a földet érik, de visszaerőltetem, újra felemelem, végigfuttatom karján, harcolok, az ébrenlétért, az erőért, hogy lássam. Valahogy ismét arcát érem, bár nagyon lassan halad, de sikerül. Ólom súlyú kezem reszket, de ott tartom. - Jobb… mert itt vagy… - mondom bágyadtan, mintha még egy mosoly is az arcomra kúsznak. Ha látnám magam, biztosan nem tudnék azonosulni saját viselkedésemmel, de minden egyre értelmetlenebb, kuszább, homályosabb. Égek, lángolok, de már nem fájdalmasan. Forróság övez, már csak tompán lüktet teljes testem, a gravitáció lefelé húz, mélyebbre mint az fizikailag lehetséges lenne. Süllyedek, egy fekete lyukba, s már csak a szemeit látom. - Szeretlek. - mondom, de az is lehet már ki se mondom, nem tudom, ajkaim még megmoccantak, vagy már csak morogtam. Elmerülök a kábult tudatlanságban.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Délután még azt hittem, hogy egy átlagos este elé nézek, este már sejtettem, hogy több lesz ez, mint sablon, amikor a barátom családja megpróbált bevonni egy mókás szellemidézésbe, hogy a gyerek jól szórakozzon. Haha, de nevettem, se. Nem szeretem játszani hívni az alvilágot, részese vagyok komám. Egy elszart démon vére folyik az ereimbe, mint olyan magam is az vagyok. Anyám szerint fekély, métely az emberek bőre alatta, mit ki kell kaparni és tűzre vetni, akár egy haszontalan bolhát. Ha tehette volna megtette volna. Az emlékek mostanában belém költöztek, vissza-visszatérnek, maguk alá gyűrnek, a szemembe ordítják, hogy hibás vagyok, bűnös. Az is vagyok. Oly régóta temetem el magamba, ami nem egészséges, de megosztani másokkal, az meg, nem is tudom. Ha hangosan kimondod valóság lesz belőle. Nemde? Amíg csendben vagy és hallgatsz, van rá esélyed, hogy a bűn a tied. Nem kell mások ítélete, nem vágyom felmentésre sem, nem vagyok mártírt. Hedonista vagyok, aki az élvezetekre hajt, a mostban, a rögtönben. Nem tudok várni, Rá mégis megtettem. Kihívás volt, eleinte játék, szórakozás. Elhódítani egy szépfiút, aki azt hiszi magáról, hogy hetero, csak fura kapcsolat fűzi a parabatai társához, aki több a mindennél. S lám a saját farkába harapó kígyó este magához ölelte. Mert jobban megszerettem, mint kellett volna. Amikor a kihívás életcél lett, amikor azt éreztem kell annyira, hogy szembe futok a vakvilággal. Megkaptam, eldobtam. Lássuk azért be, hogy nem azért mert hülye vagyok, hanem mert nem tehetem meg, hogy két lábbal járom a brazil ropogóst az életének morzsáin. Nekem gondolnom kell rá is. Rá, aki túl sok lett, túl nagy részt vett ki az életemből, és nem sajnáltam, sőt.
Az este végül belé torkollott. A sors szórakozik velem, a karma ócska kurva, már elismerték páran. Ideje nekem is belátnom. Felé sodor, a kezembe adja, s én rázárnám az ujjaimat, hogy megőrizzem, csak magamnak. Önző vagyok. Szerelmes. Elmúlik. El kell neki. Valahol belül mégis tudom, hogy részem lett, a lelkem darabkája, ha tovább élek, mint ő, márpedig messze áll tőlem a halál gondolata, akkor örökké emlékezni fogok rá. Ki tudja, hogyan. Lehetett volna, az életem párja. De igaza van Marysenek, nem vagyok a megfelelő választás, a porba tiprom a fia életét. Megér ez ennyit? Mond csak Alexander, megér ennyit? Nekem nincs veszteni valóm, már elvesztettem mindent veled, általad, Akkor kellett volna futni, amikor először szembe jöttél, még megmenekülhettem volna.
Emlékszem, amikor először Ő maga kért szívességet tőlem, Izzy nevében. Abban a nevetséges perben kért fel védőnek a Klávé előtt, mennyire szánalmas volt. Ha akkor Lydia nem… Lydia… a nevétől is kiráz a hideg, pedig a végén nem ártott nekem, mégis majdnem elvette, ami nekem járt volna, és amikor megkaptam, mit tettem? Nem kell a hármas ajtót választani, hogy kiderüljön a válasz. Kis ideig élveztem, aztán halálra rémültem, majd a kedves mama alám rúgott kettőt és én kapituláltam a kapcsolatból. Pedig, Ő kész lett volna küzdeni, ahogy meg is mondta. Egy kapcsolatért meg kell dolgozni. Nos én a kapcsolatot dolgoztam meg, majdnem ugyanaz.. A végén pedig elvesztettem mindent, Mindent, ami fontos lehetett volna, amiért érdemes lenne várni a reggeleket, amitől különlegesebb lenne a következő nap, mint az elmúlt sok száz.
Akkor, amikor Izzy miatt jött, Őt magát kértem fizetségül, végül a fegyverére alkudtam pedig biztos voltan benne, hogy fontosabb, mint az erénye. Az első perctől tudtam, hogy van valami köztünk, amikor megpillantottam, és elcsesztem, nem kicsit, de legalább jó nagyon.
Gőzöd nincs, mire vagyok képes. Töredékét ismered annak, aki és ami vagyok. Láttál már csodákat tőlem, ujjaim közt formálódó valóságot, elenyésző múltat, de láttad azt, amire akkor vagyok képes, ha rettegek? Amikor igazán félek? Nem, nem hiszem.
Most is őt kérném, de nem lehet, megrémülök a lehetőségtől, hogy megadná és még jobban, hogy nem. Áltatom magam azzal, hogy csak felé kéne nyúlnom és az ölembe vonhatnám, hogy végig simíthatnék szemöldöke vonalán, mi van, ha már én nem kellek? Amilyen makacs…
Te vagy az ára, mindig te. Mégis biccentek.
Persze, kialkudjuk. Ezen nem lehet alkudni. Mégis könnyed mozdulattal érintem meg a hátát, mintegy bátorságot öntve belé, elfelejtve ama zord tényt, hogy az imént szaggattam le a ruhát róla. Csupasz bőrbe ütközik az ujjhegyem, úgy rántom vissza a kezem, hogy még látom a köztünk fellobbanó szikrákat kéken kihunyni az éjszakába.
Amit csak kérek Alexander? Ha tudnád, milyen vad álmaim vannak veled… khm. ..
Nyílik a szám, hogy válaszoljak. Megsérültem? Nézzen már magára. Ahhoz képest hó futta sivatag az én bajom. Semmi, nada. Szóra nem érdemes. Pedig fáj, de bennem dolgozik a mágia, lohasztja a fájszt. Szembe pördülnék vele, ujjammal a mellkasát bökném meg, és rákiabálnék: Héj, te csak, te csak ne félts engem! Mégis lenyelem a mondatot, elódázom a mozdulatot, inkább összetöröm a telefonom és a lakásom felé veszem az irányt.

Sebesen jár a kezem az összetevők között, válogatok, méregetek, tisztára Harry Potter lettem, kéne nekem egy Piton, aki megfőzne, mire hazaérek. Egyekutya, megteszem én, valljuk be, még szeretem is. Loppal folyamatosan rá pillantok.
Mi lenne, ha beadnám neki, hogy a seggén is van némi savlemarás, csak nem érzi és ugyan vetkőzzön már jobban le? Sétálgatnak nekem egy száll boxerban? Ha lehetne. Biztosnak tudnék a kenőcsre koncentrálni, így sem megy. Még nem is láttam meztelenül, pedig aludt már itt, simogattam már köhöm, izgalmas helyeken, de upsz… megszalad a kezemből a csihasztó. Tudom, hogy gyűlöl itt lenni, hogy a kényszer hozta, pedig annyira jól mutat a nappalimban, kéne egy életnagyságú szobor neki, állhatna modellt. Megformáznám. Azon kapom magam, hogy veszettül vigyorgok magamba.
Kutat, keresgél a tekintete. Mások nyomait vagy a sajátját szeretné felfedezni? Mert másokét cseszheti.
Cseverészni kezdek vele, hogy halljam a hangját, teljen az idő, és nem agyalok azon, hogy hátulról átölelem, a gerincének döntöm a fejem, kezem a hasán pihen, érzem a szíve dobbanását. jah, de megint ezen agyalok.
Jace-el meg, miért? Miért morran bennem a védelmező vadállat féltékenyen? Hiszen Jace nem mutat hajlandóságot felé. Mert egy hülye.
Torkot köszörülök, hogy elűzzem a növekvő gombócot a nyelőcsövemben, levegőt is kéne venni.
- Szuper. – alig ismerek a hangomra, félelem lopakszik benne a levegőbe.
- Már nem a riasztások, hanem, hogy… - mindegy, ebből már nem jövök ki sehogy, abból sem, hogy a szuper merő cinizmus lett. elharapott mondatára fel sem kapom a fejem, idáig érzem a fájdalmat benne. Tudom. Meg sem beszélhettük, nem adtam lehetőséget, hogy elmondhassa, mennyire fáj, mert önző vagyok, anyám mindig is mondta, igaza lett. Max elvesztése óriási csapás. Amikor tehette volna sem kért a segítségemből, most meg már nem teheti, mert ellöktem magamtól, pedig anno én kértem, hogy ne taszítson el. Megtettem hát én, jó példa vagyok.
Halkan felnevetek. Igen, ismerem Izzyt. Tudom milyen, fura lány, de értékes, és okos és neki köszönhetem, hogy nem vette el Lydiát, hogy felbukkantam a kézfogón. Talán… talán nem kellett volna. Clary meg Clary, ő sem lesz más, az örök bajkeverő, amiről csakis a származása tehet és a forró vére. Nem ismerem jól a lányt, de elég is ennyire.
A szokásos… minden. Csak én nem vagyok benne, de minden a szokásos. Touche. Szívbe ható. Bénító. Kezemben megbillen a tálka, nekicsapódik a gyűrűim sokaságának. Nyílna meg a föld, de nincs szerencsém.
Hogy telnek a napjaim? Nézzük csak. Hogyan is. Rettentően hiányzol belőle, 95%-ban rád gondolok, a maradék 5-ben pedig teszem a dolgom, keresem a fazont, aki miatt Panda bajban van, nyomozgatok Alesea halála miatt, kitűnő alkalom lenne, hogy megkérdezzem, mégis mi történt ott Alexander, de már elmondtad. Arra jó lenne, hogy hallanám a hangod, mesélne. Szóval, ezzel telnek a napjaim, kamikáze akciókat hajtok végre, de ha elmondom, menten szívbajt kapsz. Nem akarom, hogy miattam aggódj. Kérlek, csak hallgass meg, adj tanácsot, de ne aggódj! Menne? Nem menne. Nem avatom hát be, nem akarom, hogy miattam baja essen, hogy az utcákat rója szabad idejében, hol szorulok a segítségére.
- Csak, ahogy mindig. – hiányzol, hiányoztok. Mosolyt csalok az arcomra, sikere annak köszönhető, hogy a lakásomban van, ugyan szarul néz ki, mint a kivert… khm… kutya. Mégis megannyi csodálatos emlékem dereng fel, amikor csak ültünk ugyanazon a kanapén és addig csókoltam, már fájt a szám, na persze rendszerint ilyenkor kapott telefont, és hagyott magamra. Jellemzően órákig még a számban volt az íze, illatát őrizte a bőröm, zenét hallgattam és ábrándok közé menekültem.
Tekintettel követem, ahogy mozog, feltérképez. Csipegetem a hozzávalókat, immár csak török, pépesítek, kutyvasztok, folyadékot löbbölök rá. Megőrülök. Gyűlik a tehetetlen mágia az ereimben.
Felgyorsul a pulzusom, ahogy ténferegni kezd, vele tartanék, hozzá akarok simulni.
A nevemre felé pillantok.
- Tudom –édes- tarts ki, mindjárt kész vagyok. – leszel rosszabbul is, amikor legyűr a láz, az izmaidba mar kutya fogaival, amikor ledönt a lábadról. Le fogja, ez ellen meg semmit sem tehetek most, majd ha gyógyítunk.
Az én kezem is sajog, akkor neki, hogy fájhat? A mellkasa élő térképe a savfelmaródásnak, másnak a gyomra ég, neki meg a mellkasa, Szuperzseniális.
- Hüm? Igen. Léna hozta ajándékba. – elmosolyodom, már nem akarom féltékennyé tenni, csakis azt szeretném, hogy jobban legyen.
Közelsége energiát lop a szervezetembe, megőrülök tőle, annyira vágyom utána. Csak kicsit, édesem, kicsit.
Odakoppintom a tálkát a kisasztalhoz, felé lendüljek.
- Jól van, itt vagyok. – kérdés nélkül markolok a karjára, megtámogatom. Ellenállást nem tűrően vezetem a kanapéhoz, nyomom le rá, a vállára támaszkodom, döntöm hátra, nyúlok a lábáért. Akárhogy nézem a sötét anyagot nem tarkítja szennyeződés, nem kell levennie, minő balszerencse. Nekem. Hogy van az, hogy halál szarul van, én meg az ölére pillantok? Mikor múlik el a vágy? Talán ki kéne elégülni, nem a saját kezemtől, de az meg… megcsalás. Lenne, ha együtt lennénk.
- Kérlek! – csak hagyja. Feküdjön hanyatt, díszpárnát szuszakolok a tarkója alá, kitöröm a nyakát, de nem számít, csak túléli.
A tenyerem a homlokára siet, arcára tapogatok, lázat ugyan nem mérek celzi pontosra, de érzem, hogy jelen van. Ha elmúlik a fájdalom, akkor lesz a legjobb. Ott érintem a mellkasát, ahol ép a bőre, olyan forró, éreztem már lángolni az ajkam alatt, s most is teszi, csak semmi közöm hozzá.
- Most az egyszer Alexander, tedd meg, hogy nem makacskodsz. Maradj így, kérlek! Lélegezz, mélyeket! – ellépek mellőle, hogy a tálkámért siessek, elsőnek a kézfejemre kenek belőle, legalább én tudjak figyelni.
- Nem ártana, ha állna kicsit, de így is jó lesz. Én…- a kanapé mellé húzom a puffot, leereszkedem rá. Már majdnem megkérdezem, hogy bekenhetem-e? De félek, hogy nemet mond. Annyi baktérium ölöt tettem a kenőcsbe, hogy nem baj, hogy nem mostam kezet, nem fogok ártani. Belemártom az ujjam a zöld színű, ragacsos anyagba. Tétovázva rápillantok, mély levegőt veszek és a köldöke fölött kezdem, körbe rajzolom a sebszéleket, bele csak akkor kenek, ha kibírja sikoltozás nélkül, addig pedig a peremkerületekben lelem örömöm. A bőréhez érni, akkor is mennyi, ha éppen nyöszörög és szenved, mert ez ő. Bizsereg a vérem, mire eljutok a mellkasához, nekem csitul az égető érzés, de engem elkerül a láz, most, még.
Halk szavakat duruzsolok, arról, hogy mindjárt jobb lesz, csak kicsit tartson ki. Istenem… loppal simítom ott is ahol nem kéne, hiszen ép a bőre, fogytán a levegőm. Nem lesz ez így jó. A mellkasán derengő szőrzetbe kenőcsöt kenek, pedig csókolnom kéne. Nem merek a szemébe nézni, de azt tudom, hogy a vérébe jut a cucc pillanatok alatt, és túl fogom nyugtatózni. Bűnös vagyok. Túl önző.
Fürge ujjaim kecses mozdulatokkal dolgoznak a testén, a nyakához fel kell állnom, fölé hajolok, a szemeibe pillantok, abban benne van minden. Az is ha lüktetve fáj, és az is ha csillapodik. A gyógyfüvektől a légzése is lassulni fog, a láza… nos az ettől nem. Hűtőfürdő? Mmmmm.
- Szólj, ha jobb! – rá fog jönni, hogy hamar elhomályosul, annyi szolgál a mentségemre, hogy extra szarul van. Talán, ráfoghatja magában erre. A macskafűnek nincs kifejezetten szaga, ha csak nem vagy macska.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Az évek során mindenféle fájdalomban volt már részem és hozzá szoktam ahhoz, hogy az ilyesmi gyakori, azonban sajnos abban is elkényelmesedtem, hogy a fájdalmak, betegségek kifejezetten agy részét a rúnám azonnal orvosolja, így minden alkalommal, mikor az nem segíthet valamiféle mély csalódás áramlik szét bennem. Rengeteg segítség és praktika van a kezünkben, mégis annyira korlátozottak vagyunk, míg teszem azt egy warlock ez csodára képes az erejével. A mi tudásunk az övékkel, Alvilágiakkal vegyítve felfokozná a hatékonyságunkat. Sokszázszorosra. Erre mit teszünk mi Árnyvadászok? Kiemeljük magunkat, azt mondjuk, az ő létezésük csak melléktermék, az evolúció rosszul sikerült következménye. Elszigetelődünk tőlük. Használjuk őket. Elítéljük őket. Miben vagyunk mi jobbak? Csak azért, mert a kezdetek kezdetén egy angyal teremtett minket? A szüleim kedvelt mottója, hogy “Az elismerést nem a név, hanem a tettek szülik!”, tehát nem az lenne sokkal fontosabb, hogy ki mire használja az adottságait, amiket kapott? Legye az démoni, vagy angyali eredetű. Az elsővel is lehet kifejezetten jó célt szolgálni, míg a másodikkal is borzalmasat és azt hiszem, hogy példáért nem kell túl messzire mennem mindkét esetben. Annyiszor jár ez az egész a fejemben, s kifejezetten ilyen esetekben - nem amikor a hús mállik le testemről, mert ilyen még nem fordult velem elő és köszönöm szépen, ha lehetséges nem ismételném meg még egyszer -, sokkal inkább, mikor Őt figyelem. Hányszor segített már nekünk? Szó nélkül. Még ha mindig hozzá is teszi, hogy kiszámlázza az árát és eleinte talán meg is tette, de ez is a mi hibánk, nem? Hogy mindez sosem fejlődött ki kölcsönös együttműködésként. Mi generáljuk a saját problémáinkat, majd mindenki másban keressük a felelőst, csak magunkban nem.
Azt hiszem kezdem elérni fájdalomtűrésem küszöbét, ugyanis zsibbadás fogja el a tagjaimat, érzem, amint egy-egy mozdulatnál görcs rándul bele a vállamba, s fejemben furcsa tompaság kezd eluralkodni. Hallom, érzékelem, hogy rosszallóan reagál arra, hogy azt mondom, jól vagyok, elvégre kit akarok áltatni? Nem, nem vagyok jól. Arcomon mosoly húzódik el, ami biztos vagyok benne, hogy az adott szituációban nem normális, de igyekszem mindent megtenni azért, hogy a testem korai enyészete ne vegye át a hatalmat felettem. Igyekszem mindenbe belekapaszkodni, amibe csak lehet. - Velem vagy, ez elég, hogy jól legyek… - mondom már-már szinte teljesen blokkolva józan eszemet, miközben mágiája ad és elvesz, egyszerre. Meg-megrándulok, testemben küzd az adrenalin, a tompaság, a fájdalom, a forróság, energiák ide-oda cikázása, testi és lelki labilitásom együttese kifejezetten érdekes nyomatot hagy rajtam. A teljes összezavarodás jeleit. Hol forrok, hol reszketek, verejtékezem, de jég hidegen, a fájdalom a föld felé húz, de én küzdök, hogy talpon maradjak, a szemeire koncentrálok, holott szinte azt se tudom hol vagyok, majd mire már szinte hagynám, hogy lenyomjon, valami kezd feloldódni bennem, s az eddigi lefelé hömpölygő érzelmi sokk, most vad áradatként indul meg visszafelé, s testem fura vonagláson megy át, ahogy varázslata célt ér. A fájdalom emléke már magában elég ahhoz, hogy azt érezzem, járni is nehéz, mégis talpon vagyok. A megmaradt fájdalom, testem megrekesztett roncsolódása sem segít ahhoz, hogy hirtelen azt mondhassam, hogy kutya bajom, mégis, sokkal jobb, a fejem tisztul, gondolataim úgy ahogy rendeződnek, kezdek ismét kapcsolatot teremteni a környezetemmel és azt hiszem - megborult elmém szeri sajnos - ismét elkezdem felfogni azt, ami ő körülötte van. A hátteret, a körülményeket, minden mást, ami nem gyönyörű arca, igéző szemei. Tudtára adom, hogy jobban vagyok, amit le is reagál, de tudom, hogy gondolatai messze járnak, fejben már az összetevőket méri, adagolja, főzetet készít. Engem gyógyít. Azt akarom neki mondani, hogy nem érdekel semmilyen kifogás, nem érdekel miért szakított velem, mert csak vele akarok lenni. Minden áron. Mégsem teszek, ilyen állapotban nem is hinne nekem, no meg kellenek a tartalék energiák arra, hogy lábaim elbírjanak, s azt mutassam, hogy én bizony tényleg jól vagyok. Mert ugye kitisztult a fejem, s visszatértek az ideiglenesen félreröppent tények. Hogy már nem vagyunk együtt.
Ellép tőlem, pont mikor meginognék, de nem, nincsen ennek itt az ideje. Nekünk. Lehet már soha nem is lesz. Néz engem, vár, a válaszomra, hogy mit teszek, a szerencsére bízom magam, vagy az ő tudására. Most mit tenne az ember, akit a szüleim mindig is belém akartak nevelni? Az eszével döntene. Mit teszek én? Azt mondom, hogy felmegyek hozzá. Zárt falak közé szorítom magam, kettőnket és a mágiáját, s hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. A levegő mozgása, a percek múlása mind, mind segítenek abban hogy tisztábban gondolkodjak, hogy biztosabban álljak a lábamon, s hogy jobban viseljem a fennmaradt fájdalmat, míg el nem múlik - mert feltételezem ez csak ideiglenes állapot - varázslatának hatása. Nevetése ismét mosolyt csal az arcomra - és már csak kifogásom sincsen arra, hogy éppen a fájdalom gyilkolja maradék eszemet -, még akkor is, ha nyilván nem a jókedv csalja elő belőle ezt a reakciót. - Ne légy elfogult… - morranok egyet továbbra is mosollyal az arcomon, de meg is bánom, hogy megszólaltam, s inkább csak tekintetem elveszem róla. Ez valahogy… túl bensőségesnek hangzott. Mint ha lenne oka elfogultnak lenni. Pedig nincsen.
A mozgás fáj, ahogy a lélegzés is, izmaim görcsben vannak, s érzem, hogy láz kerülget, de egy harcos nem foglalkozik ilyesmivel. Magamhoz veszem fegyverem, igyekszem lenyelni minden hangot és fintort, ami a fájdalmam szimbolizálná, s megindulok lakása felé. Meg akarom fogni a kezét, összekulcsolni ujjainkat, akár arra fogni, hogy így még lophat az energiámból, meg adhat a varázslatából, de én nem mondok, vagy teszek ilyeneket, csak sétálok, mellette, amilyen tempóval csak tudok. Csak ne marna ennyire, ne érné el saját égett bőröm-húsom szaga az orromat. Ne kínozna ennyire intenzíven…
- Tudom, mire vagy képes… - mondom szemernyi kételkedés nélkül, majd kis tétovázás után hozzá teszem. - Majd… majd megmondod az árát. Amit csak kérsz… - a mondat végére egyre sutábbnak érzem válaszom, s ez hallatszik is, mert hangom halkul, s zavartan a hajamba is túrok, amit azonnal megbánok, s felszisszenek a fájdalomtól. Észlény. Ez vagyok én. Egy zseni. Csak szemem sarkából pislogok rá néha, ahogy jön mellett, ahogy üzenetet küld valakinek, igyekszem nem sokat nézni, majd szabad kezemmel igazítok egyet a nadrágomon, zavar, hogy nincsen felsőtestemen ruha, hogy így sétálok az utcán, hogy a mellkasom egy jelentős része cafatokban készül lemállni rólam, hogy ennyire kínos tud lenni a helyzet közöttünk…
- Persze, hogy aggódom… Megsérültél… - mormogom vissza, de ajkam sarkába nekem is apró mosoly ül. Miatta, mert mosolyog. Szeretném, hogy őszintébb legyen. Nagyon. Vágyom egy őszinte mosolyára. Telefonja után kapnék, de már késő, csak figyelem az arcát, de nem szán neki különösebb reakciót, pedig jól láthatóan nem úszta meg nyomtalanul a zuhanást. Nem szólok semmit, pedig szeretném tudni, mi jár a fejében. Meg akarom csókolni, magamhoz ölelni, hogy bőre az enyémhez érjen, de ne most… a végén még őt is marni kezdené… jobban. Vajon ez a valami átragadhat rá? Remélem nem… Megérkezünk hozzá, csendben, a fájdalom és fáradtság, az érzelmi viharral vegyesen rendesen megtépázta álloképességem, de egy harcos az utolsó leheletéig küzd. Ez lennék én. A harcos. Akit legyűrt egy marék démonbelsőség.
Pár lépéssel utána érek be a lakásába, de ő addigra már pörög. Csak bólintok az invitálására, s meg is indulok a kanapé felé, de előbb lerúgom a cipőim a bejárattól nem messze - ki tudja mi van a talpán -, lerakom a fegyverem a sarokba, s nagyon koncentrálva, hogy tényleg eljussak az ülőalkalmatosságig. Hallom saját nyögésem, ahogy végül elterülök rajta, pedig igyekszem minden hangot ajkaim közé fojtani, de nem megy. Ziláltan fekszem el, a reszketés el-elkap, félig ülve, félig fekve, kissé segítve azon, hogy ne gyűrjem a sérült területeket, de nem akarok úgy kinézni, mint aki idejött terpeszkedni. Nem akarok végigfeküdni a kanapéján, feltett lábakkal. Az valahogy nem menne. Kifogyva minden tartalék energiámból, csak fekszem, mint egy darab fa, tekintetemmel követem mozdulatait, gondolataim messze járnak, egy olyan világban, ahol nem azért ülők a kanapéján, mert éppen foszladozom, hanem mert velem van. Az ölemben ül, csókol… Tekintetünk összesiklik, s én gyorsan félre nézek. Próbálok valami érdekeset elkapni a tekintetemmel, mint hogyha változást keresnék a lakásában. Változás… Vajon van nyoma annak, hogy már… változtatott valamit? Lassan végigjártatom tekintetem a szoba különböző pontjain, különbséget keresve. Azt hiszem jól esne, ha azt látnám, hogy nyoma van hiányomnak, de fájna is közben. Van ennek valami értelme? Hangja ránt ki a pánikszerű keresgélésből. Először kissé megakadok kérdésén, majd csak át kell gondolnom, mit is válaszoljak. Jace… hogy is van? Furán, jó ideje nem úgy viselkedik mint szokott, érzem, hogy valami nincsen rendben, de nem igazán osztja meg velem, hogy mi az. Aggódom érte. - Ümm… tudod, a szokásos. Egyre gyakoribbak a démon riasztások, Jace-el meg vadászunk… És keressük a... tettest, hogy meg… - megbosszuljuk az öcsém... Keressük Sebastiant, hogy apró darabokra zúzhassam, amiért… nem, nem tudom kimondani, nem tudok rágondolni, vagy belemenni. Nem megy, csak csendben maradok, az előttem lévő asztalra meredve, perceknek tűnő órákig nem szólalok meg, majd mint aki felébred, csak gyorsan visszanézek rá, a lehető legkönnyedebb hangot erőltetve magamra. - Szóval sok a dolgunk. Jace nem mindig viseli jól, hogy a főnöke vagyok és tudod milyen Izzy, mindig megy a maga feje után, Clary meg… Clary… szóval… olyan szokásos… minden - zavarodok bele igazából a saját mondanivalómba is, ami sokkal bővebbre sikeredett, mint kellett volna, vagy mint az tőlem megszokott lenne. A szavakat keresem, teljesen értelmetlen mondatokat - ha annak nevezhetőek ezek - megalkotva a végén. Most… most tényleg csevegni fogunk? Most kérdezzek vissza, hogy és ő hogy van? Csak zavartan elkezdek babrálni az egyik párnával, céltalanul nézegetve a lakásában, mint ha új hellyel ismerkednék. Pedig sokkal inkább a helyzet ami új. És nem tetszik. Majd felé kapom pillantásom és rá meredek ahogy meghallom a káromkodását. Meredek rá percekig, de végül nem szólok egyetlen szót se, egyre zavartabb vagyok, de képtelen lennék felállni, pedig így nagyon kellemetlenül érzem magam, hogy csak ülök, félig levetkőzve, félig lemállott mellkassal és csak nézek ki a fejemből. - És… és neked hogy… telnek a napjaid? - kérdezem végül meg mégiscsak, miközben azt kívánom bár a fejemre fröccsent volna a démon bele. Akkor legalább lenne mentség arra, ahogyan viselkedem. Így csak a szánalom fog el saját magamtól. A beszéd amúgy sem volt sosem az erősségem és ez a helyzettel egyre csak romlik. A fájdalom már szinte a jelenet részévé válik, már meg se hat annyira - dehogynem, de a hülyeségem szinte már jobban fáj -, mozdulataiba próbálok belemerülni, de az se segít, sőt, megszédülök, s bukfencet vet a gyomrom attól, hogy követem tekintetemmel, szóval végül lehunyom a szemem, s próbálom nem elhányni magam, s ahogy már nem látom őt, hirtelen mint ha újra észrevenném önmagam. Remegek. Folyik rólam a veríték. Szint biztosan szökik fel a lázam, érzem ahogy minden izmom egymerő görcs, légvételem sokkal ziláltabb, szaggatottabb, mint kellene, s néha fel is nyikkanok, szisszenek halkan. Ezeket miért nem vettem pár perce észre? Ennyire lekötött, minden érzékszervem rá koncentrált. Hogy magamba szívjam lakása légkörét, az illatát, befogadjam látványát. Veszettül hiányzik, s a lelki csatározás nyilvánvalóan nem segít abban, hogy jobban bírjam a mostani helyzetet. Hirtelen újra belém nyilall erősen a fájdalom. Nem olyan intenzíven, mint korábban, de eléggé ahhoz, hogy erősen felnyögjek, s a kanapéba markoljak, hogy lenyeljem a többit. - Magnus… - sikerül ismét kinyögnöm a nevét, majd az ajkamra harapok. Utálok gyenge lenni. Kevés dolgot utálok annyira, mint ezt az érzést. Amikor tehetetlen vagyok és esetlen. Felállok, mert képtelen vagyok ott ülve maradni. Az előbb belenyilalt a fájdalom, de nem annyira intenzíven rossz. Fáj minden porcikám, de nehezen a könyvespolchoz sétálok. Valamit kezdenem kell magammal, mert ez így nem lesz jó. Nagyon nem. - Ez új? - kérdezem az egyik kirakott díszre a polcon. Igazából simán lehet, hogy már egy évszázada is ott van, nem tudom, pedig ismerem a lakását, de a lényeg sokkal inkább azon van, hogy próbálom lekötni magam, hogy ne magamra és ne közvetlen rá koncentráljak. Lehet olyat? Megpróbálom. - Jól néz ki… - erőlködöm azon, hogy a szavaimnak értelme is legyen, de nem megy, de már mindegy, ő előtte már úgy se tudok igazán hülyét csinálni magamból. Sok helyzetben látott már. Túl sokban. Talán én voltam a sok neki, vagy sokkal inkább kevés. Hiányzik, az összes glitterével és csillámjával együtt, ami mindig beszórta a teljes szobámat, még akkor is, ha nem is belőle, csak a rám tapadt maradványok estek a földre. Lassan felé fordulok. - Hi… ergh… - pillanatra megrogy a térdem a fájdalomtól, a szó a torkomon akad, megkapaszkodok a falban, majd egy pillanattal később nagyot nyelve és párat sóhajtva újra összeszedem magam. Ez így nagyon nem lesz jó...
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Megőrjít a fájdalma. Tudom, hogy elbírja, nem omlik össze, pedig a bőr foszlik le éppen a testéről, ha nem állítjuk meg fog a hús is, márpedig nem nézném meg szívesen a hófehér csontokat, ahogy előkandikálnak a mellkasából. Hangja a szívemig hatol, ha előbb mozdulok, ha előbb engedem útjára a tűzet, nem a testemben gyülekeztetem, akkor talán nem ér ilyen közel hozzánk, akkor talán…
A hangja fájón mar a szívembe, had segítsek, ha lehetne átvenném a kínját, de nem szabad összeomlanom, kettőn közül legalább nekem nem.
Eszembe jut egy esetlen kiscsikó, aki a születését követően próbál lábra állni, láttam halommal, még anno, amikor… nem, most nem történelem órán vagyunk.
Attól megreszket a gyomrom, hogy kimondja a nevem. Mikor lesz ez jobb? Mikor jutunk el oda, hogy nem kap el a remegés, ha rám néz? Nem hadar a szívem dadogó dallammal? Lesz ilyen vajon? Szabad ennyire szeretnem? Nem kéne. Főleg, hogy gyáva szar alak vagyok, és féltem. Magamtól. Imádom az ártatlanságát, azután, hogy félelmetesen tetszik, talán ez a legvonzóbb benne, hogy nincs még elrontva. Nem táplálták tele előítélettel, nem fél egy kapcsolattól, de én féltem. Félek, hogy a családja ellene fordul, márpedig arra még emlékszem, hogy az milyen. Hát mit ne mondjak, nem jó érzés. Igaz én cudarul jártam ebben az ügyben, de gyerek voltam, már akkor is egy szörnyeteg. Ez nem múlik, belőlem nem múlik, pedig az évek megedzettek. Mégsem tudom kiheverni, ahogy őt sem fogom soha, de talán elfogadja, hogy nálam sokkal jobbat érdemel. Másoknak ez mártírkodásnak tűnhet én azonban nem csak őt féltem, magamat is. Az én szerelmem pusztító, kisajátító, önző. Ha valakit akarok, akkor azt csak magamnak.
Szenved és ezzel szíven üt, segítenem kell neki, muszáj. Látni akarom, ahogy az arca felenged a kínból.
Gyűjtöm az energiát, a sajátomat és az övéből is gazdálkodom, mert szükségem van rá, noha éppen nagyon fogytán van, neki. Lassan lopja el a fájdalom, a szenvedés, aminek a látványától is tőr szökik a szívem tájékára.
Belém kapaszkodik, már ez is jelzi, hogy mennyire gyalázatosan van.
- Hogyne! – remekül van, szó sem róla. Még mindig makacs, még mindig azt hiszi, nem gyűri le a zavaró fájdalom. Pedig le fogja. Tennem kell valamit érte. A levegő megtelik vele, a hangjával, szenvedésével, én pedig elkobzom a maradék energiát, hogy megfordítsam, előnyt kovácsoljak abból ami most hátrány. Csodálom, hogy nem ugrik a bőrének tíz körömmel és tépi le a húsáról, én legszívesebben azt tenném a kézfejemmel, pedig a szenvedésem elenyésző az övéhez képest.
Tenyerem siklik a testére, kiterpesztett ujjaim közül előugrik a mérhetetlen energia, nekiütközik a csontjainak, szinte hallom, hogy összeérünk. Nem nézek felé, nem akarom, hogy lássa ocsmánnyá változó szemem, hogy a szörnnyel szemezzen.
Olyan forró, be fog lázasodni, már teszi, elemészt a hője, az ujjaimon keresztül siklik a testembe.
Teljesen elmulasztani nem tudom a fájdalmát, megállítani tudom a terjedését és csitítani a meglévőt, de elég lesz addig, míg eljutunk hozzánk, akarom mondani hozzám. Már kicsit sem lakik nálam, csak pár póló maradt utána, meg az alkoholizmusom.
- Jó! – előlehelem a szót. Az jó, ha jobban van, legyen is, csak kicsit, hogy elbírja a lába, hogy az izmokba erő költözzön, járni tudjon.
Naná, hogy tudja. Boszorkánykonyhában jobb vagyok, mint a simában, pedig szeretek főzni, csak nem tudok. Na jó ez sem igaz, de nem vagyok egy konyhaművész.
Tenyeremben még zúg az energiája, az, amitől mindig égnek áll a szőr a tarkómon, ami felizgat, sajnos ez van. Hazudhatnék, ámíthatnám magunkat, de minek tenném?
Ellépek tőle, kell. Az kell, hogy legyen tér, hogy lecsillapodjak. Tekintetem élére tűzöm az alakját, pislogok rá, a számat harapdálom belülről, míg kivárom, hogy döntsön, merre megy? Hozzám jöjjön, megoldom a baját, megpróbálom, de enyhíteni tudom. Ciki lenne, ha nem tudnék segíteni, csak beígérem, de… lássuk be, haza akarom vinni.
Halkan elnevetem magam. Méghogy nem lenne senki hasznára, én azért tudnám venni, de nem… erre nem is szabad gondolnom, csak ne lenne tomboló vágy a bensőmben.
Feldobban a szívem, szóval velem jón. Jó, akkor most már csak arra kell koncentrálni, hogy a dolgom végezzem és ne a szemem legeltessem, igaz jelenleg enyhén rothad a bőre, de hát elég perverz vagyok, nem?
Megvárom, hogy magához vegye a fegyverét, agy az agyam meg már a megoldáson pörög, nagyjából sejtem, milyen növények és egyéb adalékok kellenek majd a kis főzetembe, csak ne zavarna, hogy lerothad a kézfejem is.
- Még ne köszönd, majd ha marad bőröd, akkor akár meg is hálálhatod. – elharapom a mondat végét, nem pont úgy gondoltam, ahogy hangzik, de ennyiben hagyom, tudom, hogy nem érti félre, fel is fog ajánlani valami egyszerű dolgot, mondjuk, hogy lelő a nyilaival és megment a szenvedésemtől. A szívembe, pliz. Oda egy jól irányzottat.
Sietősen megindulok a lakásom irányába, hogy eltereljem a figyelmem, smsben lemondom a találkozót mára, átteszem holnapra, végül is üzleti lenne, teljesen ráér. Zizzent vagyok attól, hogy mellettem lépked, hogy érzem az illatát, tudom, hogy nemsokára megint érinthetem, ha hagyja, hogy összekenjem és most csak kenőccsel, khm.
- Megint aggódsz! – elvigyorodom. Imádom, hogy gondol rám, hogy engem is megmentene, nem magával foglalkozik, pedig nekem sajog a kézfejem, neki meg tuti jobban a mellkasa, kár, hogy végig akarom nyalni, szexin leégne a nyelvem is. Hát zseniális az ötlet, nekem való.
Azonban a tudtad, hogy a lakásomban lesz… mellé teszem a zsebemnek a mobilt, megpadkázza a macskakövet, arcra érkezik. Mire után h ajolok már sejtem, hogy a kijelzője bepókhálósodik, de nem érdekel, jelenleg ez sem.
Nem beszélgetünk, míg a lakásomig érünk, úgyis szinte loholunk, szorít az idő. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, elé sietek, hogy feloldjam a mágiát az ajtóról, sietve rontok az otthonomba.
- Helyezd magad kényelembe. – kérlek a hálóban tedd, bújj be az ágyamba, mert már nem érzem benne az illatod, töltsd meg magaddal, a párnámon sóhajtozz, addig kicsit kotyvasztok, te meg hagyj lenyomatot és jah… minden harmadik nap fizetek ezért a szolgáltatásért. Szóval csak tessék.
Megvakarom a kézfejem, tudatosan nem nyúlva a sebbe. Kibújok a kabátomból, az első fotel támlájára ejtem, ami szembe jön.
Sejtem, hogy maximum a kanapémig fog elkullogni, pedig esküszöm, az ágyam sokkal kényelmesebb ismeri is. Sajnos nem annyira, mint szeretném.
Igyekszem arra koncentrálni, amit csinálok, de a tüdőm még zihál, én nem vagyok jó kondiban a pohár emelgetése nem igényel nagy melót. Loppal felé pillantok, egykor otthonosan mozgott nálam, látni akarom, most, hogy érzi magát. A kis asztalon még ott a könyv, amit lapozgatott, mielőtt… azt tettem.
Üvegcséket emelgetek, magamban morgok, míg zúzom a szárakat, virágokat. Azért fellapozom a könyvet, amiben a recept található, némit módosítok rajta, ocsmány mód nyugtató hatású virágot szórok bele, hogy ne akarjon azonnal itt hagyni, ha bekentem. Gyalázat, de szörny vagyok, ő meg be fog lázasodni. Zseniképző vagyok én is, ahelyett, hogy hazaküldeném és… meggyógyítanák.
- És öm… hogy vannak a többiek? Jace…? – nem hülye, sejti, hogy miért pont őt kérdezem, hiába tudom a srácról, hogy végtelenül fanatikusan Calry rajongó, hogy pont annyira szerelmes, mint én, mégis van benne, egy természetellenes féltés. Féltékenység, irigység. Parabatai, testvér, szerelem, több, mint ami én valaha is lehetek és ez … fáj.
Fürgén jár a kezem, egy csipet ebből, kettő abból, ez de büdös… ez meg nyúlik. Megint felé pillantok, hát hogy lehet valakinek ilyen mozgása? Ilyen vonzó? A szépen kirajzolód izmok, istennek hála, hogy leszaggattam a pólót róla. Az a rohadt V forma, a vékonyka szőrcsík, ami előbukkan a farmer anyaga alól. Upsz…megbillen a kezemben a tálka, majdnem kiöntöm az eddigi kreálmányom, ízesen káromkodok, ami nem jellemző rám, de kezd kiégni az agyam.
Úgy faggatom a többiekről, mintha közöm lenne hozzájuk, mintha tagja lennék a csapatnak, de nem vagyok, nem vagyok vadász, árny vagyok.
Tovább méricskézek, felé pillantok. Szent szar, ezek a rúnák, marha izgatóak, egy kettőt a nyelvemmel is végig rajzoltam már, és mennyi van még, aminek időt akartam adni. Jó, ez nem annyira vicces immár, hiszen nem tehetem meg, mert ÉN így akartam. Most érzem, hogy milyen hülye is vagyok, amikor forrósága, illata betölti a lakást, jelen van és mint olyan, nem is tudok másra koncentrálni.

[/quote]
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Érzem bőrömön jéghideg érintését. Legalább is hozzám képest jéghideg. Égek, lángolok, mint akit a pokol tüze mar, vagy hasonló. Normális esetben éppen az érintése lenne az, ami feltüzel, de most pont az, ami valahogy visszatartja a lángokat. Velem van, hozzám ér, támogat. Érzem a mágiáját, ismerem már, mind gyógyító, mind támadó erejét. Érzem, ahogy koncentrál, rám, s én a legrosszabb dolgot választom ki, hogy elvonjam saját figyelmem a kínról. Őt. Én Rá koncentrálok. Már amikor tudok. Amikor éppen nem a lábaimnak próbálok parancs szavakat küldeni, mindhiába. A földön vagyok, próbálom visszanyelni a fájdalmat, de hangja mégis utat tör a fülembe. Fájdalmai vannak? Megsérült? Bármikor közé és a vész közé ugranék, gondolkodás nélkül. Az én életem a háború, nem az övé. Mi kevertük őt bele, Clary és az emlékei miatt és azóta jön, ha hívjuk. Vagy ha nem, akkor is. A rúnám persze nem segít, nem is számítottam másra, felnézek rá, gyógyítja magát, jól látom. - Magnus… - suttogom, s nyúlnék felé, de nem megy, a nyakamon lévő égető érzés összeszorítja a torkom. Nem félek a haláltól és nem csak azért, mert tudom, hogy Magnus szembe köpi a halált és maga alá gyűri. Tudom, hogy nem hagyna a porba hullani, jól ismerem. Az ok mégsem ez. Sosem féltem tőle, a sajátomtól nem. Izzy megannyiszor fejtette ki, hogy én vagyok az önfeláldozás mintaképe, aki mindig bevállalja a “feltartó” szerepet, aki maga intézi el, hogy a többiek hátrahagyják. Aki véd. Igen, ez lennék én, hiszen a saját életem semmi, az övékéhez képest, de az emberi felém azért csak bepánikol az érzéstől, hogy nehéz levegőt venni. A lángok miatt. Forróság van, száraz a torkom, ék a bőröm, húsom. Mégis feltolom magam, mégis lábra állok. Ez csak egy rohadt kis sérülés, sokkal rosszabb is történt már velem. Nem ez fog ledönteni a lábamról, nekem még dolgom van itt.
Persze, hogy nem mosom le, nem vagyok én ennyire ostoba, de próbálkozni szabad. Próbálkozni arra, hogy összeszedjem az energiáimat. Az saját magam elárulása, ha azt mondom hálás vagyok azért, hogy itt van velem? Hogy láthatom? Gyönyörű szemeibe nézek, s az megadja az erőt arra, hogy végül újra parancsoljak izmaimnak, s egy hörgés közepette kitoljam magam. Még jó, hogy Izzy nincsen itt, már régen bepánikolt volna, pedig jól vagyok… csak egy kis sav, semmi extra. Rohadtul fáj és lehet, hogy lemarja a fél testem, de ja… semmi extra. Felállok, a kezét fogva. Csodálatos karjai az ujjaim alatt vannak, remélem nem szorítom, nem akarom, de meg akartam érinteni, megöl, hogy nem érinthetem, mikor akar. Ahhoz képest egy kis fürdő a démon belsőségben semmi. Azt mondja jól van, mégis egyszerűbb érte aggódni, mint magamért. Őt nézni, rá koncentrálni könnyű. Saját magamra felesleges.Miért homályosodik az arca? Miért ingoványos alattam a talaj? Egyik lábammal teszek egy lépést, hogy kitámasszam magam, szabad kezem a vállára teszem, kapaszkodok, a levegő nehezítve érkezik tüdőmbe, a fájdalom torzít, hallom, hogy beszél, de nem tudom mit. - Jól… jól vagyok… - magyarázom neki, vagy magamnak, vagy lehet ki se mondom, nem tudom. Ordítani akarok, de mégse teszem, hörgök, az tuti. Fáj, legszívesebben letépném a saját bőröm, hogy ne fájjon ennyire és az, hogy mozgok, nem segít rajta, minden lélegzetvétel egyre nagyobb kínt okoz, majd… hirtelen enyhülni kezd, mint ha hűlne, megrázom fejem, hogy kitisztuljon látásom, s egyenesen macskaszemeibe nézek, amik mindig is lenyűgöztek. Olyan csodálatosan szép, belekapaszkodok a látványba, míg tudom, hogy varázsol, nyugtatja sebem, lassan visszaköltözik a szilárdság a lábaimba, a torz fintorok eltűnnek arcomról. Derekamon pihenő kezei már nem tűnnek annyira hidegnek, sőt, varázslata furcsa bizsergetése és érintésének erős hatása egyre jobb érzéssé válik. Itt van. Velem. Nem mondom, hogy már nem fáj, az túlzás lenne, de ennél nagyobb fájdalommal is küzdöttem már, sikeresen, tegyük hozzá. - Igen. - bólintok éppen csak a kérdésére. Persze, hogy jobb, hiszen mellettem van. Látom, visszatér közénk a kínos hangulat, elnéz rólam, de én nem veszem le tekintetem Róla. Az arcáról. Szemeiről. - Tudom… - Ez aztán a reakció. Persze, hogy tudom, ezerszer láttam már a füvekkel játszani, varázsolni, ez a hobbija, valamit mindig kevernie kell. Koktél, krémet, főzetet. Magnus Bane boszorkánykonhája. Cukkoltam őt annyiszor, hogy már csak egy háziasszony kötény kellene rá. Biztosabb lenne ha az Intézménybe mennék, nem? Ahol nem vagyunk kettesben. A lakásán, de nem akarom még, hogy menjen és… ő biztosan jobban tudna segíteni és Izzynek se kell így látnia. Sérülten, egy ócska kis vadászat közben. Igyekszem nem újra felidézni, mi is vezetett ide, hogy megsérültem. Meg akarom érinteni az arcát, végigsimítani rajta és azt mondani neki, hogy gyönyörű. Szinte már meg is szólalok, már majdnem felé nyúlok, amikor odébb lép. Menekül. Vagy csak nem akar hamis reményeket kelteni bennem. Hiszen már nem akar velem lenni. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet. A fájdalom miatt természetesen. Felé mozdulok, de a fájdalom megint belém nyilal. Felszisszenek. Így nem jutnék sokra az intézményben és lehet mire elvinnének a Néma Testvérekhez, már íves kis minták lennének a tüdőmbe égetve. Majdnem mint a rúnák. Ha, de vicces itt valaki. A fájdalom rúnája. A büntetésé. Egy emlékeztető mindarra amit tettem, meg amit tehettem volna. Mondjuk többet csókolhattam volna, többet adhattam volna, míg tehettem. Tétovázom, nyilvánvalóan azt kínálja menjek fel hozzá. Hogy segít. Hogy meggyógyít. Ökölbe szorítom kezeim. Na most légy okos Alec. Azonban képtelen vagyok ellen állni, ha olyan leleményes lennék, mint Izzy, rá is játszanék a dologra, de én az ilyesmihez sose értettem. Sosem voltam játékos, sőt, mindig a vicc tárgya volt, hogy mennyire egyenesen őszinte vagyok. Túlságosan is. - Errmm… Ma már úgyse lennék senki hasznára a vadászatban… - mondom ki, csak hogy mégse kétségbe esett “Igen, fel akarok menni hozzád” legyen, így… még valamennyi tartás marad bennem. Valamennyi. Felveszem a földről a fegyverem, s megindulok felé. Én ne tudnám hol lakik? - Köszönöm. - nézek rá újra, oldalról. Szemei már nem macskásak, így is gyönyörű, de úgy is. Mindig is fájdalommal töltött el, hogy az emberek elhitették vele, hogy lepleznie kell kinézetét, pedig csodálatos. Ezt meg akarom mondani neki, de mégse tudom. - Neked is kell… valami a kezedre… - mondom, mert az is fontos. Látni akarom, hogy meggyógyítja magát. Tudni akarom, hogy biztonságban haza ér. És még én akartam az Ő védelmében lenni, pedig sokkal inkább Ő ment meg engem. Nem először.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Alig hiszem el, hogy reszkető ujjaim alatt a bőre simul. A szemében a pánikkal vegyes hitetlenség. Nem talált célba, azt hiszem, ez ritkán esik meg vele, sőt nagyon nem jellemző, hogy megtörténik. Nem talált célba, mert engem óvott, rám figyelt, mert összezavartam. Lesimítom róla a kabátot, csattan a fegyver a lábunknál, remélem, hogy nem támad hátba minket semmit, mert engem leköt, amit csinálok. Kézfejemen lángol a bőr, ahova a lény szerve fröccsent, de hálás vagyok, hogy nem az arcom érte, nem a szemem. Benyúlok a pólója alá, táblákba rendeződnek az izmai, ahogy nekiesek letépni a pólót róla, igaz megtettem már máskor is, morgott is, hogy ne cincáljam a ruháját, kiröhögött, mondjuk így. A türelmetlenségem, az éhségem. Nem is értem, hogy nem jutottunk el egymásig jobban… vagyis de. Hiszen Alexandre megvallotta nekem, hogy még nem volt senkije, akkor a bárban… Istenem, de ciki volt. Hogy örült a kinyögött számnak… egy másodpercig. De nézzük onnan, hogy nem két kezdő próbálkozik, és még jó, hogy én vagyok jobban befosva, hogy elrontok valamit, tádáám. Mindent elrontottam. Ebben jó vagyok.
- El! – jóvá kell hagynom, mert elhibázta, nem mondhatom, hogy nem így történt, hazugság lenne, hazudtam neki eleget, már nem akarok többet. Szemembe kikönyököl a szörny, a látásom is megváltozik egy időre, lefelé pillantok, hogy még véletlen se az arcát fixírozzam, miközben a pólót is letolom a vállán, hogy aztán csupasz bőrére essen az este halovány fénye, bennem pedig megakad a levegő.
A sav vörös csíkokat mar tökéletes mellkasának ívén, az egyik pont a mellbimbóján fut keresztbe. Szegényem. Valahol jó is, hogy elhibázta… a lövést. Hiszen leköti a hitetlenkedés, nem ad neki időt arra, hogy megérezze a finoman égő hús émelyítő illatát. Meg tudom állítani, csak merjek felé nézni, csak a szemem ne változtatna szörnyeteggé.
Tenyerem siklik a bőrén, ott, ahol ép, hogy feltérképezzem, vegyek kicsit az energiáiból, azt fogom megfordítani, hogy megállítsam a métely, amíg kikeverek rá valami ocsmány szagú kenőcsöt.
A fájdalom utat tör a kétségbe esés falán, térdre hull, utána kapnék, ha mernék. De tudom, hogy nem igényel segítséget, sosem tette, ha igen, akkor nélkülem nem megoldható a baj, nem vagyok kikerülhető.
Tenyerem a kézfejemre siklik, muszáj megszüntetnem a fájdalmat, hogy tudjak koncentrálni, saját test, saját energia sokkal gyorsabban áramlik a csakráimon keresztül, mint fog az övén, 5 másodperc és jobban leszek. Részemről felnyiffanok, én nem tűrőm jól az ilyen fajta fájdalmat, egy másik félét igen, de az nem ide való. Sejtem, hogy rúnával próbálkozik, adok neki időt, addig befedem a jobbom a balommal, lehunyom a szemem, és remélem, hogy mire kinyitom, nem leszek én a következő macska a kuka mögül.
Felpattan a szemem, ahogy megszólal. Felé pillantok, eléri a fájdalom, másfajta félelem költözik a szemébe.
Hátra lépek, bólintóik, nem fog használni semmilyen trükkje, ha csak nem hív egy másik warlockot, már csak az intézetben segíthetne rajta.
Úgy szeretnék segíteni, hogy lábra álljon, de tudom, hogy nem fogad el segítséget.
- Dehogy mosod! – fellázad a hangom, az kell rá, víz, zseniképző. Terjeszd szét, és abból a finom bőrödből hártya marad a testeden, akkor, hogy nyalom végig? Jah, én már sehogy. Megőrjít a kínja, az enyém elenyésző, de ő állt elém, francért tette? Most lehetne jól, én meg nem számítok amúgy sem, ha Ő vagy én a kérdés.
- Ne… csak ne aggódj, mindjárt…- segítek. Ujjai a karomba marnak, meghúzom felfelé, megint pánik ül a szemében, édesem. Menten megoldalak, aztán hazaviszlek, becsomagollak és túszul ejtelek, az ágyamba kötözlek és hello világ.
Hitetlenkedés húzza meg magát az arcomon.
- Jól, ne aggódj, tényleg! – azért felé mutatom a kézfejem, hogy lássa én ennyivel megúsztam, megtartom magam mellett.
- Had segítsek, kérlek! – nem várom meg, hogy engedélyt adjon, mágiát lobbantok az ujjaim hegyére, úgysem értem, amit beszél, a fájdalom le fogja dönteni a lábáról, hiszen a húsába mar, érzem a szagát, én ma könnyebben úsztam meg, mondjuk a szívem felmarhatta volna. Két tenyerem közé fogom a derekát, onnan indítom meg az igézést, ránézni pedig nem merek, tudom, hogy még nem nyertem vissza emberi külsőm, nem akarom riogatni, szavakat mormolok, széthintem a testén az erőt, hagyom, hogy befedje tetőtől-talpig, nem tudom, hogy mennyire érte máshol, a farmer nem málik róla, de attól még lyukak lehetnek rajta. A combja is lehet sérült.
Végig futtatom a kezem a mellkasa előtt, olyan közel, hogy ne érjek hozzá, de érezzem a szőrszálakat a tenyeremen. Jéézusom, megveszek. Arra kéne koncentrálni, amit csinálok.
Nem avatom be, hogy közel egy órára tudom megállítani a folyamatot, szóval el kéne innen libbenni.
- Jobb? – sejtem, hogy igen, mert már nem liheg, mint aki órákig futott, pedig tudom, hogy a kondija tökéletes. Elpillantok mellette. Mit mondjak? Hogy menjen az intézetbe, ott segítenek? Amikor én akarom hazavinni.
Sután torkot köszörülök és csak pislogok a mellkasára, visszahúzom a kezem.
- Vannak gyógyfüveim. – ha gondold, eladok párat neked. Mehhe. Zseniálisan hangzana, meg adok receptet is és tessék haza menni, én meg had kapok szívinfarktust. Másrészt így félmeztelen hazavinni, kicsit zombiként, mindig is buktam a zombikra.
Azt gondolom ez egy erős meghívás, de csak segíteni akarok egy vadászon, igaz? Bárkivel megtenném, igaz? Nem neki szól, igaz? Nem azért, hogy a lakásomban legyen, IGAZ? Ellent tudok állni neki, jobban mondva Ő fog nekem.
Ellépek előle, ha a fájdalma nem csökkent, akkor nem tudok segíteni ennél többet most, de otthon, ott igen.
- Itt lakom 10 percre. – haha, mintha nem tudná. Vicces vagyok. Túl humoros, a végén még nevetni is fogunk ma, csak nem rajtam. Elhúzom a szám, higgad a vérem, talán már a szemem sem egy szörnyszülötté. Talán.
A bőre szépen vöröslik, a húsa felvillan itt-ott, jézusom, édesem. Megveszek, úgy segítenék neki, csak hagyja.
Az pedig ócska érzés, hogy hozzá érve, felélénkül a vágyakozásom irányába, miközben szétmarja valami szar. Okos vagyok.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Abban a másodpercben tudom, hogy a kilőtt nyílvessző nem fog célba érni, hogy megindítom. Éppen, csak elhibázza, de elhibázza. Nem az számít, hogy mennyire, az, hogy elrontottam. Mindent elrontottam.
Születésemtől kezdve arra tanítottak, hogy az Alvilágiakban sosem lehet bízni, hogy ameddig betartják az egyezményt, addig békén hagyjuk őket, de a szabály szegésért büntetés jár. Mindig is éreztem, hogy ellenszenvet kellene éreznem ellenük, de nem ment. Nem éreztem semmit, nem foglalkoztam velük. Ellenben a mondénokkal. Idegesítőek voltak a tudatlanságukkal, hogy mindenhol ott voltak az értelmetlen, ostobaságukkal, s mi azon dolgoztunk, hogy megmentsük őket, mind úgy, hogy nekik fel se tűnjön, hogy mi létezünk. Azt hiszem ez volt a legjobb része a dolognak. Szinte sose mászkáltam előttük láthatóan, sem feleslegesen, csak irritáltak sebezhetőségükkel.
A parancsot mindig követni kell, a szabályok betartása fontosabb a lélegzetvételnél, a küldetés sikeressége alap elvárás, ahogy a fegyelmezettség, alázat, hűség… soroljam még? Mióta megszülettem, legnagyobb vágyam az első rúnám kiérdemlése volt, majd a küldetések sikeres teljesítése, büszkévé tenni a szüleimet, kiérdemelni Jace-el a parabatai rúnát, a legjobb katonának lenni. Ezek voltak mindig a fontosak. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy legyenek igazi vágyaim. Elképzeléseim. Izzy volt mindig is a forrófejű, a felfedező, aki bedobta magát. Jace aki beszélt, aki lehengerelt másokat, aki minden csatába kérdés nélkül beledobta magát. Én meg a többi. Én voltam az, aki úgy gondolta, az emberi vágyakkal csak az időt pocsékolom. Hiszen amire… akire vágytam, az a tiltottnál is tiltottabb volt. A lehetetlennél is lehetetlenebb. Elérhetetlen. Mint egy ló, akinek az orra előtt egy répa lóg, amit követ, de sosem kaphatja meg. Én ezt elfogadtam, beletörődtem, nem is foglalkoztam. Ott volt mint egy tény, vagy egy büntetés, ami arra figyelmeztetett, hogy ha hülyeséget csinálok, ha elfog az önzőség, mindent elveszítek, mindenkit bajba sodrok. Mindent tönkre teszek. Így sosem beszéltem róla, igyekeztem rá, se gondolni. Soha nem volt bennem remény azzal kapcsolatban, hogy ez változni fog és ez nyugodt, csendes szenvedésben tartott.
De az íjam mindig ott volt. Mint hűséges bajtársam, aki sosem hagy cserben, s a végsőkig mellettem lesz. Most, ahogy látom, tudom, hogy félre megy, végignézem céltalan útját, s tudatosul bennem minden. Elhibáztam. Minden az én hibám, s a felfedezés maró savként kap mellkasomba.
Emlékszem az első alkalomra, amikor igazán belenéztem Magnus szemeibe. Amikor tényleg oda is figyeltem. Bemutatkozott, pedig tudtam ki ő, azonban előtte nem nézem rá igazán, talán önvédelemből. Azonban akkor megláttam valamit benne, ami gyomorszájon csapott, megtöltött félelemmel vegyes érdeklődéssel és arra késztetett, hogy gondoljak rá. Akkor is, mikor nem volt mellettem. Számtalanszor alkottunk jó párost, akár mint csapat játékosok, akár, mikor kettesben voltunk. Emlékszem minden csókjára, elsuttogott szavakra, vallomásokra, az érintéseire, remegéseire és sóhajaira. Arra is emlékszem, hogy régen mindig bosszús voltam, hogy Jace-t, vagy éppen Izzy-t úgy kell telefonon elérni egy-egy küldetéshez, mert éppen “magánéletet éltek”, amikor jött a riasztás. Mindig haragudtam rájuk azért, hogy nem veszik komolyan a küldetésünket. Magnus mellett hirtelen én lettem az, aki hívni kellett, akire rányitották az ajtót, s akinek gyakran más dolga is akadt. Lassan megszoktam, hogy a küldetésekről nem mindig a saját szobámba tértem vissza, hogy ha az Alvilágiak is érintettek voltak egy-egy ügyben, akkor mindig akadtak, akik megkérdőjelezték a tisztán látásom és a szavam, hogy a Klávé előtt újra egzisztenciát kellett építenem, hogy a szüleim képtelenek voltak mindezt elfogadni, de semmi sem érdekelt, mert én tudtam, hogy továbbra is hű vagyok a Szent célhoz, a küldetéshez, amiért a világra születtem, de közben értelmét találtam a szabad időnek. Vagy az önvédelemnek. Hiszen haza akartam érni hozzá és ölelni, csókolni, simítani, édes sóhajokat előcsalni ajkai közül és hová jutottam mindezzel? Mit vártam valakitől, akinek az élete örökké tart, aki számára egy hal vagyok az óceánban. Igen, hinni akarom, hogy nem voltam soha se fontos neki. Magamba akarom beszélni, hogy sose szeretett. Egyszerűbb az úgy. Azt már megszoktam. Hogy én szeretek, csak nem kapom vissza. Teljes szívemből. Örökké, ameddig csak létezem.
Elhibáztam. Amikor őt választottam a család, kötelesség, elhivatottság helyett. Elhibáztam, amikor azt hittem, ez működhet, hogy elég lehetek neki, hogy beleférhet az életembe, hogy meg tudjuk oldani, hogy jövőnk van. - Elhibáztam - bukik ki ajkaim közül a szó, ami lelassította az elmúlt pár pillanat eseményeit. A mellé lőtt nyílvesszőt, a közeledő démont, a hátulról repülő tűzgömböt, a darabjaira hulló démont, s az ívesen rámloccsano… maradványokat. A ruhám azonnal foszlásnak indul, húsomba mar a fájdalom, mely keveredik az ott maradt meghökkenéssel. Eddig azt hittem a szakítás fájt, de igazából az előtte lévő együttlét az, ami mindezt okozta. Ami a legnagyobb sebeket ejtett, az a hit, szeretet és a remény volt. No meg a sav ami éppen készül eltávolítani a bőrt a nyakamról és mellkasomról. Fel se fogom, hogy hörgök, zihálok, hogy ezt már igazából az első pillanattól kezdve csinálom, mikor is a fájdalom egy torz nyögéssel kezdett elterjedni bennem. Jah igen, ha leveszem a maró dolgokat, az segíthet. Tegezem a földön koppan, íjammal együtt, a sav átmarta a pántot, mely rajtam tartotta, s habár magának a fegyvernek baja nem lett, de én érzem, ahogy kölcsönösen elárultuk egymást. Hiszen mellé lőttem.
Pillanatokon belül kerül le rólam a kabát és a póló maradéka, miközben földi poklom ironikusan tovább kínoz. Hiszen az érzés, mintha a tűznyelvek mardosnának. Tűz, amely ellen nem lehet menekülni, mert mindenhol ott van. Térdeimre rogyok, saját lábamba marva, hogy valahogy visszanyeljem a fájdalom hangjait. Érzem a hideg verítéket a homlokomon, érzem, hogy reszketek. Irónomért nyúlok, s bár tudom, hogy felesleges, de ösztön. Remény. Hit. Felesleges, már említettem. Rúnával próbálok magamon gyógyítani, de ahogy sejtettem, ez így nem fog menni. - Dé… démon mé… reg… nem gyógyul… - mondom nehezen a szavakat, nem is tudom pontosan minket, vagy kinek, hiszen eléggé egyértelmű. Visszarakom az irónomat, majd megpróbálom magam két lábra nyomni. Nem fog egy kis sav lenyomni engem, még akkor se, ha veszettül fáj, s látásom is homályosabb, mint szokott. - Lemosom - mondom a semmiben, dehogy mosom, csak utálok gyenge lenni és tehetetlen. Egy rohadék démon nem fog nekem fejfájást okozni. - Csak egy kis… seb… semmi… több… - erősködöm ki tudja kinek, miközben minden erőm összeszedve csak feltolom magam. A lábaimnak semmi baja, a baj az égető fájdalom, hogy a húsom marja. Magnusra nézek, hirtelen eszembe jut, hogy szorosan mellettem volt a fröccsenés közben, azonnal a karjára fogok és tényleg nem azért, hogy megtartsam magam. Mint mondtam, a lábam jól van, csak… égek. Nem mintha eddig nem azt éreztem volna, hogy hamuvá porladok. Ez már csak az irónia miatt is kellett ide. - Te jól vagy? Magnus, neked nem esett bajod? - kérdezem aggódva nézve rá, vagy fene se tudja már hogyan nézek, hogy mennyire fintorgok, mennyire nyöszörgök, vagy hörgök, hogy mondataim egyáltalán kivehetőek e, vagy csak értelmetlen katyvasz. Fogalmam sincsen milyen hangokat adok ki, vagy hogyan nézek ki, hiszen mindenem lángol. Csak tudni akarom, ő jól van e, aztán majd kitaláljuk mi legyen ezzel. Mellé lőttem, de ameddig őt megvédem, addig el tudom fogadni a dolgot.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Nem bírom el a közelségét, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem tudom elviselni. Olyan vadul vágyom rá, hogy érintsem, hogy érezzem buja illatát, amit a szívem képtelen lekövetni. A mindent elsöprő vágyról regélek, arról, ami kínozza a testet és lelket is egyaránt. Minden mozdulatom arra kényszerít, hogy lépjek felé, csak húzzam magamhoz, akasszam a tenyerem a tarkójára és húzzam rá a számra. Szorítsam az ajkam az övére és addig csókoljam míg fulladni nem kezdünk a levegő hiányától. Az egy hosszú időintervallum, csak mondom. Hiszen az ember sokáig képes az orrán keresztül lélegezni, aztán még keveset a másik szájából, de egy idő után kifulladsz az intenzitásától a másik ízétől. Tőle. Akarom. Történt már meg, hogy addig csókoltam, míg szédelegni nem kezdtem, és imádtam. Komolyan. Az illatával telni el. Megőrülök, olyan vadul vágyom utána. Könyörgöm Alexander csak gyere ide és csókolj meg. A szád simítson a számra.
Zúgva kalapál a szívem. Én ezzel nem bírok el, komolyan mondom, hogy nem megy. Széthullok.
Amíg nem láttam, csak vágytam rá sokkal könnyebb volt, az álmaimban, amiket ébren álmodtam.
- Ne aggódj értem. - sóhajtom olyan halkan, hogy talán meg sem hallja. Nincs olyan mázlim, hogy kinyuvadjak, túl könnyű lenne, de nekem jár a szenvedés vele, a lelki haldoklás. Megérdemlem.
Én is mérhetetlenül aggódom érte és tettem végig. Vitrinbe zártam volna, hogy baja ne essen, óvtam és védtem volna, örökön örökké. Csak had érintem meg, megint, újra. Könyörgöm.
Vibrál a mágia a szervezetemben, alig bírom uralni, ahogy magamon is nehezen uralkodom, az arcomon, hogy kifejezéstelen maradjon, a szemem se villanjon esdeklőn. Sok száz éve gyakorlom, jól megy, azt hiszem. Talán elhiszi, hogy már nem szeretem.
Nincsenek szavak, nem merek megszólalni, félek, hogy levágja milyen émelyítően akarom.
Naivan próbálom féltékennyé tenni, pedig nem kínoznak kételyek az érzéseit illetően, tudom, hogy szeret, tudom mit érez irántam, ismerem a mindent elsöprő vágyát, a lassú szexuális éhségét, az odaadását, azt ahogy nekem simul. A bőre forrósodik.
Pont olyan tétova, amilyen magabiztosságot igyekszem magamból sugározni. Azt a tudatot öltöm magamra, hogy pontosan azt teszem, amit akarok. Nem mondtam neki, hogy nem szeretem, nem akarom. Azt mondtam neki, hogy nem működik köztünk, hogy nem lehetséges. Értékelem, hogy engem választott, sőt, ha tudná mennyire, mégsem tudok élni ezzel az isten adta lehetőséggel. Pedig esküszöm, hogy megpróbáltam. Annyira akartam, vele lenni. Eljutottunk valameddig az ágyamig, két randiig. Lemosott billiárdban, mert hagytam, teszem hozzá, dartsban pedig eleve halott voltam vele szemben. Az ágyban voltam tapasztaltabb nála és ott meg miattam nem haladtunk, pedig akarta, akart engem.
Pedig bújtunk össze a kanapémon, a konyhámban, mindenhol. Szakítottak félbe ezerszer, mégis újra megtettük. Végtelenül vágyom rá, a sajátomnak tudni. Kérlek, csak.. tegyél egy lépést, hogy az illatod beborítson, ahogy szokott, amikor azért nem zuhanyzom, hogy egész nap érezzelek magamon, mint a világ legjobb parfümjét. Palackozni kéne az illatát a mosolyával együtt, csilliárdosra kereshetném magam, csakhogy irigy vagyok és nem osztozom rajta. Reszket a levegő a tüdőmben, alig kapok, pedig a szabadban vagyunk, igazából kapnom kéne. Tekintetének tüze mégis perzsel, sötét van de ösztönösen tudom, hogy most inkább zöld, mint barna, amikor lüktet benne az energia, olyankor tündököltet. Félek, hogy most tanulom meg a szerelme vele és mélyre buktam.
Mélyről fújom ki a levegőt, hogy elengedjem a gondolatokat. Csak ne szenvednék ennyire. Betölti a tudtom, meg is hallhatnék
Kéne nekünk egy démon, egy szellem, egy sugallat, hogy kicsit összeszedjük magunkat menekülnék. A vér áramlik az ereimben, mint a forró láva, elég a bőröm, összeroppantja a csontjaimat, kifakulok, semmivé foszlok.
A hang irányába fordulok vele együtt, mágia sűrűsödik a testemben, a mana illata betölti a teret, csak az ismeri fel, aki tudja milyen ez. Időm nincs szemrevételezni mi az, olyan magától értetendő, ahogy maga mögé tol, felzubog bennem a harag. Nem kell megvédeni, basszus. Mégis szíven markol a gondoskodása, ha nem csak egy meló lennék, ha nem ezt tenné bárkivel, akárkivel. Minden halandóval, vagy nem, de elé állna, megvédené, ösztön. Az öve, a tisztaságáé, a kötelesség tudtad. Mégis felmorranok. Hogy meri? Komolyan? Édes kis naivom. Ha most baja esik leigázom a fél világot, nem lehet, hogy bántódása essék, az nem lehet.
Elősomfordál egy macska, Alexander nevetése felborzolja a szőrt a tarkómon, akkor is, ha keserű, ha csalódott, talán ő is valami nagyobban bízott, olyanban, ami kicsit helyre ráz minket. Arra jó volt, hogy kizökkentsen, nem mondom el neki, hogy szeretem, pedig esküszöm a szájára sóhajtanám. Édes. Imádom, ahogy nevet, a legjobban, akkor amikor boldog. S most nem az, megszakad a szívem. Felé nyúlok, talán csak megérinteni akarom, a lény ezt a pillantott válassza, hogy oldalról ránk támadjon.
Fordul, céloz, ló... mellé. Mi a...?
Meghökkenek, még sosem láttam luftot lőni, hogy ne fogalmazzak félre érthetően. Fellendül a kezem, a tüzet hívom segítségül, amúgy is lángol az elmém, mire Alexander újra lőne, útjára engedem az energia gömböt, ellenben életem szerelmével én telibe trafálom a szörnyet, túl későn. A még mindig félig előttem rostokoló, színizom kedvesemet mellkason és némiképp nyakon förccsinti a felhólyagzott belső szervek valamelyike. Mielőtt a lény porrá minősülne, hatékony sav szerű anyagot juttat életem értelmére. Onnan tudom csak, hogy mar és éget, hogy az én kézfejemre is jut egy egész picike részlete, és kuuurvára fáj. Noha neki tompít a ruha, így felé lendülök, eddigre valószínűleg már ő maga is érzi, hogy baj van. A kabátjához kapok, elé perdülök, tolom le az anyagot a válláról, vélhetőleg bőszen segítkezik benne, hogy a habzó anyag ne érje puha bőrét, csökkentse a fájdalmat.
Talán szavakat súgok, hogy gyorsan és siessen, vetkőzzön, de íziben, talán csak tépem a ruhát róla.
Rúnákat babám, veszett gyorsan, had múljon az égő fájdalom. Felsejlő mellkasán nyomot hagy a lény maradványa, magamban már fogalmazom az igézetet, ami majd enyhíti a fájdalmát, amíg... kitaláljuk hogyan tovább.
Úgy haza viszem, mint a pinty.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Néha érzem, hogy a sok felelősség, ami rám nehezedik, összeroppant. Az, hogy el kell döntenem melyik információt, hogy kezeljem, hogy az én felelősségem, hogy melyik jel, melyik út mennyi figyelmet igényel, hogy nekem kell annyi életét felelősséggel lennem. Kemény dolog a felelősség, s a nap végére kifacsar, megtépáz, nyomokat hagy rajtam. Azonban szeretem csinálni és úgy gondolom, legjobb tudásom szerint végzem a munkám. Mindig is zavartak azok a vezetők, akik csak kiosztják a parancsot, majd szépen kényelmesen hátradőlnek a bőrszékben olvasni. Én sosem leszek ilyen. A küldetésem sosem ér majd véget, csak a halállal. Azonban akármennyire is legyen nehéz a munka, soha, semmi az életem folyamán nem volt még annyira nehéz, mint szeretni… Őt. Megtartani a balanszt a sorsom és a magánéletem között. Amit soha nem kellett csinálnom. Soha nem voltak fontosabb ismeretségeim az intézményen kívül. Nem törődtem mással, mint a családommal, a barátaimmal, a küldetésekkel. Nem ismerkedtem, nem volt rá igényem, felesleges is lett volna, hiszen sose számított más. Aztán találkoztam Vele, Clary emlékeit kerestük és Ő volt a kulcs. A kulcs, mely egy bombát rejtő szekrényt nyitott, s a bomba felrobbant, összeomlasztva a világomat. Felfedve az érzéseim Jace iránt, s ami a furcsa, hogy a titok napvilágra kerülése egyben az érzést is halványítani kezdte, hiszen valami sokkal erősebb került a helyére. Jace, a parabataiom, örökké fontosabb lesz számomra, mint… sok minden a világon, azonban nem a legfontosabb. Már régen nem. Hiszen Ő jött, beleette magát a tudatomba, s úgy döntött, ott marad. Vagy legalább is az emléke. És ennél nagyobb fájdalmat, szenvedést, aggódást, félelmet, még sose éreztem. Fáj, felőröl, ami közöttünk van, kínoz a látványa, azonban ha nincs mellettem, örökké az aggodalom emészt, hogy minden rendben van e vele. Egyszer már azt hittem, meghalt. Hogy örökké elveszítettem, hogy sosem fogom többé hallani hangját, hogy nem nyitja majd többé ki a fekete ajtót, hogy felfedje színpompás lakása rejtelmeit. Soha, senkit nem féltettem még annyira… annyira, hogy azt érezzem, ha ő nincs többé, én se akarok ezen a világon maradni. Ezt sose mondtam el neki, vagy másnak. Ami viszont az ijesztő az egészben, hogy soha, soha nem vágytam még ennyire semmire, pláne nem valamire, ami kínoz. Neki a puszta létezése szenvedéssel tölt el, s közben a puszta létezése a legnagyobb boldogsággal is jár. Szeretem.
Szeretem, még ha ez Neki nem kell. Mindazok után, amit végigéltünk egymás mellett, azt mondta nem kellek Neki, hogy jobb nélkülem. Hát ki vagyok én, hogy ezt kérdőre vonjam? Darabokra szaggatta a szívem, még csak igazi előjele se volt. Vagy csak én voltam ostoba, hogy nem láttam. Megnyíltam előtte, leengedtem a falaim, olyan közel húztam Őt magamhoz, amennyire még soha senkit. Nem kellett volna. Eldobott és én ezt elfogadom. Még ha fáj is. Hiszen a hivatásom mellé amúgy se fér. Talán holnap meghalok. Vagy ma éjjel. A kapcsolatok gyengítenek és túl sok befektetett munkát igényelnek. Nekem ez nem kell. És ha sokat ismételgetem magamnak, talán el is hiszem. Talán.
- Csak… csak vigyázz magadra jobban… - Persze, hogy nem tudhatta, hogy démonok járnak itt, neki nincsen riasztója. Kellene neki egy vész értesítést küldenem? Hogy merre ne menjen? Amerre én járok, talán az lenne a legegyszerűbb mindenkinek. Neki biztosan. Ő döntött így. Próbálom meggyőzni róla, hogy ez az egész csak a munkám, semmi más, nem miatta vagyok itt - ami amúgy igaz, nem miatta érkeztem, de miatta maradtam -, s talán sikerül is. Bár ne lenne ez a hatalmas szakadék közöttük, a levegő ne lenne tele kellemetlen rezgésekkel. Nem is tudom, hogy az ő, vagy a saját szavaim rugdosnak jobban hasfalon. A beszélgetésünk annyira távolságtartó, hogy legszívesebben ráüvöltenék, hogy ne játssza ezt a játékot. Ne kínozzon tovább.
- Jól vagy… - ismételem meg, s azt érzem, hogy jobban örültem volna annak a válasznak, ha azt mondja nincs jól. Mármint, dehogy, barom, nem, nem az hogy komoly baja esett, csak, éppen egy kicsi. Akkora sérülés, hogy okom legyen elkísérni, vele lenni. Nem nagy baja, akkor, akkor magam mennék a démonok fészkébe és addig gyilkolnám őket, míg fel nem falnának. Senki nem bánthatja Őt. Nem, míg én élek. - Az… az jó. - Ehhez már kommentet se fűzök.
- A barátod… jó ötlet. - milyen barát? Ki az és miért menne oda éjszaka? Ő se lakik annyira messze, miért nem megy haza? Elkísérem, tényleg, nem gond, ha baj lenne, arról már tudnék, de nyilván minden rendben a többiekkel. Lehet… meg kellene néznem, holnap meg őrá nézni, hogy tényleg minden rendben van e… Hogy egyedül töltötte e az éjszakát… Amihez természetesen semmi közöm. Bár próbálok nem ránézni, mindig vissza-visszasiklik a tekintetem a rá, mi egy mágnes, mely magával ragad és nyilván valóan az agyam pedig valami darabjaira zúzza, különben lenne két értelmes mondatom, vagy legalább egy értelmes gondolatom. De nincs. A közelébe valahogy képtelenség. Csak figyelem Őt, tekintetem képtelen elvándorolni róla. Szóval menne. Nekem is kellene. Valakinek meg kellene mozdulnia, s mozdul is, csak nem mi. Valami a háttérben. Valami a közelben, ami megkapja a fülem. Mióta mocoroghatott itt? Biztosan nem csak most tűnt fel, ahhoz túl közel van. Ennyit arról, hogy uraljuk a helyzetet, amikor még a saját testem ura se vagyok. Hirtelen, ösztönösen pördülök hátra, egyik kezemmel érte nyúlok, s magam mögé vonom, hogy megvédjem. Még gondolkodni sincsen időm azon, hogy mit teszek, csak azt tudom, hogy Őt védeni akarom. A zaj felé nézek, közben készítem íjam, hogy bármikor lőhessek, mozdul is, már látom… látom… egy macskát látok. Összehúzom a szemöldököm. Ekkorát én se tévedhetek. Egy macska? - Csak egy… azt hittem… - nevetek fel zavartan leeresztve íjamat, csak meredek tovább a helyre ahol a kóbor állat futott végig az előbb. Biztosan nem ezt hallottam, s ameddig ezen csodálkozom, valami ismét mozdul, oldalról. Ez már nagyobb mint egy macska. Gyorsan mozdulok, fordulok az irányba, s fegyveremmel hirtelen lövök felé. Túl gyorsan, túl hirtelen. Mellé. Mi? Elhibáztam. Belemerültem az önsajnálatba, a szenvedésbe, a hiányába, s elhibáztam a célt. Meddig süllyedhetek még? Minden esetre Őt védem, a végsőkig. Hol a kardom? Jah az oldalamon. Hol az eszem? Azt nem tudom...
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Örülhetnék annak, hogy élek, semmilyen démon nem költözött belém és a lélek is kiugrani készül, hogy összefonódjon azzal, aki szerinte jelenleg a legfontosabb. Úgy pislog rá, mint egy istenre, aki testet öltve felém billen. Érzem az illatát, ismerem az érintését, legszívesebben csak markolnám a kezét, el sem engedném, húznám, vinném magammal. Nem is kellene messzire mennem, csak amíg hozzá lépek. Akarom. Érinteni, igen. Erre vágyom a legjobban, akkor már el sem mélázok azon, hogy azokat a csökönyös szavakat formázó szája mennyire finoman tud csókolni. Felnyögök. Pedig csak az emlékek felé menekülök. Akarom.
Megérdemlem, hogy szenvedek, hiszen én voltam az az okos, aki lapátra tette, de csak rettegős félelmemben, azt is tudom, hogy nem ért velem egyet, nem gondolja, hogy meg kéne óvni magamtól, pedig… Én vagyok a legfélelmetesebb félvér a közelében, nyilván csak maga miatt. A szívét elraboltam, a sajátomat adtam cserébe, és kellett neki, az oltár elől lépett elém egy leleplező csókra. Mivel hálálom meg? A durcás csökönyösségemmel. Lehetek sokszor száz éves, vannak dolgok, amik soha nem változnak.
A hálómba akarom tudni, az ágyamba, neki dörgölődni, mint egy macska, a köldökét harapni körbe, lapos mellbimbóját szívni a számba… Mi? Nem. Jézusom. Hátra lépek, félek, hogy megérzi azt, ami sugárzik belőlem, a mohó vágyat, a legyűrhetetlen akarást.
Minek vagy itt, Alexander? Miért jöttél most, amikor amúgy sem tudok másra gondolni csak rád.
Az, hogy itt áll előttem, erősebb drog, mint amit keverni tudnék. Lássuk be, szomjas sem vagyok, pedig jól bírom az italt.
Határozott szemöldöke alatt villámlik a tekintete, mit nem adnék, ha a fejébe láthatnék, biztosan gyűlöl.
Rock dallamot dobol a szívem, a fülemben pattog a vér.
Kihúzom magam, erős vagyok, kibírom. Nem omlok a lábai elé. A mágia visszavonulót fúj a szervezetembe, hogy minden apróka fájdalma a visszafogott léleknek égető sebet marjon a bensőmbe. Elvérzek, bentről.
- Á, értem. – megeresztek egy mosolyt. Munka lettem. Nagyszerű, sőt zseniális. Értelek, kedvesem, értelek. Azért vagy itt mert a hivatás ide szólított. Rányalok az ajkamra, felfelé pillantok, onnan mögötte a sötét utcára. Menekülnék.  Gyógyíthatatlan seb keletkezik a szívem vélt táján.
Uralják a helyzetet. Hát persze, nem kellek én ide. Útban vagyok, munka, felelősség, valami hülye kötelezettség. Eleget tett neki, megvédett volna bárkit, ez a dolga, nem kell ezt magamra venni, nem nekem szól. Miért is tenné? Hiszen elküldtem és Ő nem védekezett. Nem akart maradni, talán menni akart, lehet megkönnyebbült, hogy már nem kell velem lennie. Lehet, van valakije.
Kifújom a levegőt, még egyet hátra lépek. Az illata túl erős, túl csábító. Mi lenne, ha… varázslattal elhomályosítanám az elméjét, talán nem védi rúna, és haza cibálnám, a kedvem lelném benne, bebörtönözném, örök rabnak, megbélyegezném, enyémnek kiállatnám ki és megtartanám? Akkor nem aggódnék, hogy az utcákat rója, hogy baja eshet, hogy elveszthetem. De nem lenne boldog, mint a kalicba zárt madár, hiába dalol, minden szólamban a szabadságot hívja.
Nem adhatom meg neki. Megőrülök, ha arra gondolok, hogy bánthatom.
Akaratlan pillantok az ágyékára. Jesszusom, talán nem is látta. Tuti nem. Félve pillantok a szemébe,  hogy lássam, észrevette vajon?
Lemeózom a testem, minden rendben, a szívem is dobog, sőt… felém lép, elfelejtek levegőt venni. Igen, gyere!  Aggódó tekintete az enyémbe mar, keze pedig a tegezre siklik. Jah, hogy de hülye vagyok. lehunyom a szemem, hogy elűzzem a fájdalmat.
Jézusom, nem is, nem is… nem is értem mozdult. Jó, nyugalom, nincs semmi baj. Újabb mosolyt villantok, mint aki jól van, nem szenved, nem ketyózik be.
Elmondom, hogy találkozóra jöttem és ez jogos is. Próbálom megtudni, hogyan halt meg Alesea, hogy Lunának elmondhassam. Igaz a „randi” partnerem, futott egy kört körülöttem, de azt is csak akkor vettem észre, amikor keze az enyémhez ért és áramütésként rázott meg a vágya. Határozottan vettem a figurát menekülőre, mintha csak a gondolattal is megcsalhatnám Őt, aki már nem is az enyém. De én akartam így, azonban nem ellenkezett. Miért nem, Alexander? Máskor olyan rohadt makacs vagy. Basszus, basszus.
Öreg vagyok, nyílván nem egy Jace áll előtte a személyemben.  Persze, hiszen… Mélyet sóhajtok. Újra a mellkasomhoz kéne kapni, hogy a szívem odabent tartsam.
És még én próbálom féltékennyé tenni, amikor a levegőre is az vagyok, ami érinti, ellenben velem.
- Nem tudhattam, hogy szörnyek lepik el az utcát. – újabb mosoly, megint egy mű, de tényleg nem tudhattam, és innentől kezdve soha nem szerencsés az időzítés. Beleigazítok a hajamba, hogy megálljam a felé ívelő mozdulatot. Oké, össze fogok zuhanni, el kéne hagyni a terepet, de amíg Ő itt van, ki kell használnom. A hangja a bensőmbe ver tanyát, ismerem milyen, amikor duruzsol vele, amikor többet kér, amikor háta megfeszül a lepedőn és zihálva többért zihál, amikor dühös, amikor akaratos, amikor behízelgő, amikor szomorú, amikor őszinte és amikor hazudik, akkor is tudom, hogy milyen. Mégis a sóhajait imádom a legjobban, a kellemes duruzsolást, a halk nevetést, a zavart kacagását.  S már nem kaphatok belőle, a sors ironikus, a gonosz pedig én magam vagyok, meg a hülye is.
Bólogatok, okos vagyok, értem én, csak a munkája. Nem érti, hogy ezerszer aggódtam érte, hogy rettegtem, hogy baja esik, hogy a munkája, noha abban a legjobb, mégis ijesztő. Akkor is, ha ez az élete célja, ha erre nevelték. Mégis aggódom érte, nagyon. Hiszen szeretem, mérhetetlenül szeretem, nem hiszem, hogy szerettem bár bárkit is ennyire, mint Őt. Érinteni akarom. Talán csak ki kéne érte nyúlnom. Talán.
Átfut az agyamon, hogy azt mondom megsérültem, hogy nézze csak meg, csak húzza végig az ujját a hasamon, a bordáimon, lehet eltört, sőt biztos vagyok benne, a hátam is sajog, lehet megsérült a gerincem. Igen, tapogasson végig.
- Jól vagyok, ne aggódj, jól végzed a munkád. – hiszen ez vagyok én, egy kurva munka. Meló, kötelezettség. Dacosan magasra emelem a fejem, így is jóval alacsonyabb vagyok nála. Nem kell velem foglalkoznia, már a tüdőrepedésem is helyrejött.
- Óh. Természetesen, már itt sem vagyok, úgyis közel lakik a barátom… - ahol meghúzhatom magam, mellékesen neje van és két gyereke és nem is hajlik a férfiakra, de ezt sem kötöm az orrára. Egy kecsesnek szánt mozdulattal magam mögé mutatok, hogy lássa arra tartok, esetleg elkísérhetne, talán. Sőt, hazajöhetne velem, az ágyamba bújhatna. Az a furcsa, hogy eddig is vágytam rá, sőt, de nem ennyire szexuálisan, inkább a közelségére, most pedig szemlélem, mint farkas a prédát, mint macska a lazacot, felfalnám.
Ő pedig menekülne, látom rajta, érzem, ahogy rezdül. Itt hagyna, dolga van és nem velem kéne bájcsevegnie. Máskor ilyenkor megkérdeztem volna, hogy hozzám, jön-e haza, ha végzett? Addig beülnék a kádba maréknyi illatos sóval és várnék rá. Most pedig…
Indulnom kéne. Ó csak tudnám itt hagyni. Bárcsak.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Köhögése egyszerre nyugtat meg és tölt el újabb aggodalmakkal. Hiszen ha köhög, akkor él és ha hallom, akkor a közelemben van… Persze hogy él, mégis mit gondolok, Brooklyn fő boszorkánymesterét nem fogja elintézni egy alsóbbrendű démon, de akkor hogy került hozzá ilyen közel? Kérdések ezrei cikáznak tudatomban, hirtelen érzem, hogy kezd nekem is kicsúszni a lábam alól a föld, amikor egy csapásra minden megszűnik. Gondolatok, elméletek, még az életbenmaradási funkcióim is.Tenyere az enyémbe siklik, ráfogok, mint ha az lenne az utolsó, ami még evilágon tart, s felhúzom őt, de mintha elfelejteném elengedni, csak szívom magamba a tapintását. Minek levegő, ha itt van ő? Most a világ is megszűnhetne, a legnagyobb démontámadás érhetné a várost, akkor se biztos, hogy felébrednék kábulatomból. Ironikus, nem? A húgom éppen csak gyógyul függőségéből, de az enyém ellen egyszerűen nincsen kúra. Csókolni akarom, magamhoz rántani és ajkaira tapadni, gyönyörű, kívánatos ajkaira, melyek nevemet formálják, karjaimba zárni, vagy sokkal inkább az ölembe kapni és egészen a lakásáig rohanni vele. Bezárkózni, csak ketten, letépni a ruháit, érezni bőrének teljes felületét… elengedi a kezem, ami a visszahúz, szétpukkasztja az elképzelt jelenetet, újra megengedi tüdőmnek, hogy megteljen levegővel, mintegy fricska, az ő illata árad szét orromban. Nincs olyan porcikám, ami nem ácsingózna utána, de ő volt az, aki azt mondta nem kellek, szóval elég a gyermeteg őrületből. Most nem azért vagyok itt, hogy ostoba dolgokat tegyek, az már megtörtént hamarabb.
Feléled bennem a katona. Fegyelmezett, önmegtartóztató, engedelmes. Node minek legyek engedelmes? A vágyaimnak, vagy az észérveimnek? Mint oly gyakran most is a racionális vonal marad, kihúzom magam, karjaim hátam mögé rakva, s kényszerítem magam arra, hogy ne nézzek rá. Voltam már bonyolult küldetéseken, de ez azokhoz képest semmi se volt.
- Egyértelműen, de ez a munkám és a helyzet nem mutatta, hogy egy warlock van a démon ellen. - mondom fájdalmasan hivatalos hangon és persze próbálom magammal is elhitetni, hogy nem tudtam, hogy ő az, hogy nem ismertem fel első pillanatban és hogy csak “védencet védtem”, nem pedig kifejezetten őt. Bármit megtennék érte. Ujjaira siklik a tekintetem, nyelek egyet, majd ismét elnézek. Hol a profizmusod Alexander Lightwood? Mikor lettél ennyire gyenge? - Uraljuk a helyzetet. - nyomatékosítom tovább, hogy mi itt bizony most vadászunk, én is és nem rá, démont fogok gyilkolni, nem pedig az ő testét tüzetesen végigvizsgálni sérüléseket keresve. Sérülések… Ahogy mellkasához kap, azonnal teszek egy tétova mozdulatot felé, amit meg is szakítok fél úton, aggódó képemet, elfordítva, hiszen csak démont keresek, a tiszta, nyílt égen, hátha éppen erre tévedne egy dög, s a mozdulatot végül tegezem felé irányítom, mint ha meg kellene igazítani a hátamon, pedig ennél stabilabban már nem is állhatna. Szánalmasnak és gyerekesnek érzem magam. Nem kellettem neki, jobbnak látta nélkülem. Akkor meg mit túráztatom magam? Mit változna, ha most magamhoz rántanám? Már megtettem és mi lett a vége? Meggyengített. Összekuszálta gondolataimat. Elhomályosította a céljaimat. Ez nem egy átkozott szerelmi történet, ez a való élet, ahol ha nem fokuszálok a küldetésekre, a csapatomra, az intézményre, sorsokat teszek kockára. És a küldetést, amiért a világra születtünk.
Megfeszülök szavaira, elönt a vágy, hogy kifaggassam. Találkozó? Kivel? Miért? Miért itt? Miért éjszaka? Talán jobb is, hogy nem a lakásán. Vagy innen mentek volna tovább? Legszívesebben rámordulnék, hogy legalább ne mondana ilyeneket. Milyeneket? Semmit. Hogy ne beszéljen hozzám, ne szóljon hozzám, mert csak megzavar és kínoz. Még az agónia rúna se hagy akkora nyomokat a lélekben mint az a találkozás. Kettesben. Éjszaka, amikor amúgy is gyönyörű megjelenése még sejtelmes fényekbe is burkolózik. Állkapcsom görcsösen megfeszül, fogaimat úgy szorítom össze, mintha tervem lenne darabokra zúzni őket. Dolga volt itt. Ki vagyok én, hogy faggatózzak utána? - Nem túl szerencsés időzítés… - préselem ki ajkaim között és nyilván, nyilván arra gondolok, hogy éppen a megfelelő időben ért egy vadászat helyszínére, csak a démonok miatt, nem, nem azért, mert hogy így össze kellett futnunk, így látnom kellett, nem, nem erre gondolok. Tudom, hogy mire képes az erejére, mégis szinte képtelen vagyok visszanyomni az érzést, hogy ki akarom őt kísérni innen, biztonságba, ahol nem érheti senki, de… dolga van, ki tudja elintézte e már… Talán még zavarok is…
Arra kapom vissza rá a tekintetem, hogy felnevet, persze nem kedélyesen, nem örömmel, az arcát fürkészem, meg akarom érinteni, simítani, mellette lenni, de… nem szabad elfelejtenem, ő az, aki mindezt nem akarja. Megcsikorgatom fogaim, s inkább visszaállok a biztonságosabb pozícióba, ahol a kezeim a hátam mögött vannak, így nem látja, hogy ujjaimat ökölbe szorítom. Miért nincsen egy rúna az érzelmek teljes kikapcsolására? Mindig aktív lenne. Úgy minden könnyebb lenne.
- Minden rendben. Ez csak egy vadászat, a munkám. - emlékeztetem őt újra, vagy talán magamat. Ki tudja. Valakit minden esetre. Mellékesen nekem dolgoznom kellene, nem pedig itt vele diskurálni és azt hiszem ezen van a nagyobb hangsúly, hiszen nagy valószínűséggel a többiek már kiirtották a nagyját, ha nem az összeset. Munka, hivatás, sors, büntetés. Igen, ez a büntetésem, ő a büntetésem azért, amiért azt hittem lehet a szabályok nélkül élni. Most fizetem az árát. - Te… nem esett… bajod? - ezt mintha már egyszer kérdezte volna, de nem érezte biztosnak a válaszát. Ha megsérült, akkor kellhet neki a segítség, akkor lehet jobb lenne ha vele mennék… csak hogy segítsek, hiszen… hiszen szükségem… mármint szükségünk van rá. Újra sérülések után kezdem fürkészni. Hol van már egy átkozott démon, hogy kimentsen ebből a helyzetből? Tényleg, most semmi? Vagy egy hívás a húgomtól, bármi. Miért nem segít valaki? Baromságot fogok csinálni. - Jobb lenne, ha nem kóborolná ilyenkor erre egyedül… - bukik ki a számon még mielőtt átgondolhattam volna. Késő. Idióta. Idióta. Idióta. Kétségbe esetten próbálok kapaszkodót keresni az égen, az utcán, bárhol, egy démont, akit le kell gyilkolni, vagy bármit. Végem. Elveszítettem az eszem és a józan ítélő képességem. Gratulálok magamnak.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: