descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Utcák
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Érzéseim szerint, amik manapság megcsalnak, merthogy ez a dolguk, a levegőnek ára van, súlyosan fizetek érte, hogy nem voltam elővigyázatos. Hallgatni kellett volna azon megérzésemre, hogy valami követ a csúf utcákon, de az ember szeret tapasztalni.
Mély levegő, leszív, hát beszakad. A szemem fennakad, befókuszálom a dögöt, ujjaim között felbizsereg az energia, hullámokban önt el, hogy kiadhassam magamból, mint a szükséges kelékét annak, hogy túléljek. Elemelem a kezem a hideg betonról, amikor a lény semmivé robban felettem. Összeráncolom a szemöldököm, tétován lepillantok a kezemre, el sem mozdult jószerivel. Akkor csak egy magoldás van, nem én végeztem a döggel.
Dübörgő véremtől csak az utolsó pillanatban hallom meg, hogy valaki közeledik, kifejezetten jó leszek ma prédának, akkor mozdulnék csak meg, ha egy farkas a torkom rágcsálná. Hatásos vagyok. Egy pillanatra elgondolkodom rajtam, hogy várom-e a halált? Menekülök előle, vagy futok elébe? Mennyire lehetek elkeseredve, ha már magamat is csak az utolsó pillanatban védem meg?
Mélázgatok, légcserélek, hörögve, sípolva, mint akit tényleg tűdön vágtak egy kalapáccsal.
Megérzem a jelenlétét sokkal előbb, semmint látásom rátalálna alakjára. Aurája az enyémbe csapódik, energiái felélesztik az enyémet.
Újfent elakad a lélegzetem, édes istenem, hogy kerül Ő ide, pont Ő?
A keze után nyúlok, akkor sem hagynám ki, ha történetesen daliás alakomban lennék, de jelenleg törött marionett vagyok.
Tenyere az enyémbe siklik, kénytelen vagyok felnyögni. Bőre puha, mégis egy harcosé, ereje finom, lehengerlő. Ki más is löhetett volna tízpontosan telibe egy szörnyet? Vagy a szörny én vagyok?
Lehunyom a szeme egy pillanatra, hogy befogadjam a látványát, ne kapjak sokkot.
- Alexander! - súgom az éjbe, talán mégsem ő az, és kapok egy kijózanító pofont, de nem tévedhetek, hiszen bőrének érintése az enyémen semmivel sem összetéveszthető. Felpislogok rá. Nem lehet itt. Minek van itt? Nem lehet, nem, nem. Kizárt. Mégis annyira örülök neki, hogy eszembe jut levegőt venni. Kihúzom az ujjaim az övéi közül, mintha erőszakot tennék magamon, pillantásom az ajkára siklik, megszűnik a világ. Csak a vágy tombol, hozzá érni, neki simulni, beszívni az illatát. Mélyet lélegzek, hogy magamba fogadjam, a macskakő meg tuti nyomott hagyott a csípőmön, eléggé odavágtam magam.
- Egyedül is ment volna, a tudod...- a levegőbe mutatok, ahonnan a lény érkezett, ujjaim között elmorzsolok némi kékes mágiát, hogy lássa, éppen harcolni készülök. Felnőttes vagyok, köszönöm, hogy jöttél,de egyedül is ment volna..., mint egy ócska hülye gyerek, de nem tehetek róla hogy azzá lényegülök mellette. Illata a nyelvemre szökik, a szájpadlásomba masszírozom, hogy jobban érezze, megszokjam, elhiggyem, hogy itt van.
- Jól? - végre megértem, hogy mit kérdez. Nem, nem vagyok jól, nem vagy velem. Tétova mozdulattal ellenőrzöm a bordáimat a helyükön vannak-e, aztán a szívemhez kapok, rászorítom a tenyerem, menten kiugrik a bordaketrecem fogságából és a lábai elé köpöm, kirakózhatna vele egyet. Leporlom a mellkasom, a hasam, a derekam, csak csináljak valamit. Még jóval az előtt, hogy könyörgőre fogom jöjjön vissza hozzám, fogadjon megint a kegyeibe, mert nélküle nem vagyok jól, nem vagyok sehogy. A lélek is csak mutatóba jár belém.
Neki nem kellene itt lennie. Nekem sem mondjuk, de neki sem, hogy ne zavarjon össze.
Közelsége kicsinál, a szívem vadul kalimpál, remegek a vágytól, mégis kihúzom magam.
- Jól vagyok, persze. - nagyvonalúan rálegyintek, ne is foglalkozzon velem, csak macskakőmintás a hasfalam és az agyam helye is, mert sok nem lehet, ha ezt a tökéletes férfipéldányt én elküldtem magamtól.
Hazaviszel, hercegem? Na persze nem kérdezem meg, elküldne a francba, de esetleg én is hazavihetem.
- Dolgom volt itt, egy .... - talányosan megemelem a kezem, mintha a levegőből próbálnám összeszedni az információt, mégsem mondhatom el neki mert... csak ártana. Mellé szeretném, hogy azt higgye, valami "olyan" dolgom volt, örömmel töltene el, ha féltékeny lenne. Csakhogy én szakítottam velem. Vele? Hát nézzük már rá, hogy dobhatja valaki Őt?
Lesütöm a szemem, hogy ne olvasson bennem. Ne lássa a szánalmas szenvedést a több százéves lelkemben. Erős vagyok, férfias, erős, ja az már volt.
Kibírom, ki kell bírnom, ne nézzem pofátlanul, tekintetem ne cikázzon az az ajkára, a szemeire, a mellkasára. A nyakára kéne vetni magam a számmal, szívni, harapni a bőrt, megveszek.
Torkot köszörülök. Nem lehet ilyen kínos találkozunk, az nem lehet.
A levegőt fürkészem, ha mégis jönne egy lény és felfalna az tudna segíteni a helyzeten, máris sokkal könnyebb lenne, vagy netalántán ketté nyílna a föld alattam, na az menő lenne, megoldna minden szaros problémát. Az sem lenne hátrány, ha végre elkezdenék gondolkodni.
Mesélj Kedvesem, te hogy vagy? Jól megy sorod? Hiányzom? Mondd volt azóta valakid? A gondolattól megrémülök, könyörgőn pillantok felé, csak mondja, hogy nem. Jó, mondjuk mentségére legyen mondva, nem lát a fejembe. Nem mondhatja és amúgy se mondja, mert mi közöm hozzá? És hogy meri? Mi az, hogy másokkal van? Valaki már megérintette... úgy... ott? Nem. Az nem lehet.
Elnevetem magam. Lehet hülyének néz, de esküszöm jobban fel tudom hergelni magam, mintha a kérdéseket neki tenném fel.
Torkot köszörülök.
- És.... jól vagy? Úgy értem, nem... - esett bántódásod? A csúnya lények nem haraptak meg? mert akkor vetkőzz gyorsan, had gyógyítalak meg. Jóóó isten. Nyugalom, csak nyugalom, nem vagy gyerek már, meg tudod állni, hogy összeomolj. Kibírod. Kis idő Vele, beszélgettek kicsit, ha mázlid van megjelenik valami démon a sarkon, elfut leigázni, Te meg kedves Magnus elrohanhatsz ellenkező irányba.
Arcomra komolyság költözik, nőjünk már fel.
A hajamba igazítok, hátra lépek egyet, csak kicsit ki kell lépnem a forró aurából, a forróságból, mielőtt hülyeséget csinálok.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


When the hour is nigh
And hopelessness is sinking in

Akár egy szimpla, unalmas éjszaka is lehetett volna, de természetesen nem lett az. Éppen íjam idegét viaszoztam, amikor jött a riasztás. A detektor démoni erőt érzékelt. Munkára fel.
Mire a többiek kiérnek, álmosan, ki-ki még félig ruhát rángatva magára, én már régen a képernyőt figyelem, teljes felszerelésben. Csak a csapat java kap a riasztásból, nem vagyok hajlandó katonákat… barátokat veszíteni csak mert a képzésük még nem fejeződött be. Veszítettünk már eleget és még messze a vége. Mindig jön, valami nagyobb, egyre nagyobb. Most is úton van, csak nem tudom mikor ér majd ide, azonban valami - vagy sokkal inkább több gusztustalan féreg - már odakint van, szabadon, de nem sokáig.
- Hogy készültél el ilyen hamar? - kérdezi Jace nyúzott fejjel, mint akit legszebb álmából keltettek fel, s habár a póló össze-vissza van rajta, tudom, hogy a fegyver most is biztosan fog forogni a kezében. Izzy aggódva néz rám, s szóra nyitja száját, de jelentőségteljes pillantást lövellek felé, amiből rájön, hogy nem most fogunk az alvási problémáimról beszélni, hiszen látom rajta, hogy tudja, vagy legalább sejti, hogy az alvás egy ideje már nem a legjobb barátom, mindig találok valami remek egyéb elfoglaltságot helyette míg emberi erőm bírja, s álomtalan homályba nem zuhanok pár órára. Ez a kiutam, így tudom csak elviselni. - Mindenki látja a térképen a jelzést, szóval mire várunk még? Indulás! - adom ki a parancsot kissé türelmetlenül, de inkább csak megpróbálva elkerülni a lesajnáló tekinteteket, szóval azonnal neki is lódulok, hallva a sietős lépteket a hátam mögött. Egy kis vadászat, az segíteni fog kisimítani az idegeimet.
A vadászat szabályai közül az egyik legfontosabb, hogy egyszerre mindenre tudni kell koncentrálni. Hangokra, mozdulatokra, sugallatokra, gondolatokra és persze idegesítő testvérekre. A háta az enyémnek nyomódik, ahogy fürkésszük a kereszteződést. Szétszóródtunk, hogy nagyobb területet lefedjünk és az én egyetlen hugicám természetesen kihasználta az alkalmat, hogy kettesben maradjon velem. Az izmok megfeszülnek a karomon ahogy kihúzom íjam idegét, de mielőtt lőhetnék, az a dög tovareppen. - Izzy most igazán nem alkalmas… - mormogom éppen csak nyitott szájjal, ahogy végül kilövöm nyílvesszőmet, s egyel máris kevesebb a dolgunk. - Egyetlen szót se szóltam, de ha már felhoztad… Mikor beszéltetek utoljára? - kérdezi, ahogy tovább keressük tekintetünkkel őket, de nem jönnek, így megindulunk, s igyekszem minden idegszálam a kutatásra fokuszálni, de nem egyszerű, ahogy képek ezrei tódulnak szemeim elé, az elmém megtelik kéretlen, de annál édesebb képekkel, melyek megfertőzik tudatom, csak gyorsan megrázom a fejem, hogy ne lássam magam előtt gyönyörű macska szemeit, hogy ne csengjen fülemben hangja, ahogy a nevemet suttogja, de késő. Hárman jönnek ránk, a semmiből, túl közel ahhoz, hogy lőjek, kardot rántok, s lekaszabolom az egyiket, míg Izzy végez a másik kettővel, de nincs vége, honnan jönnek ezek ennyien? - Te jobbra, én balra, csapjuk le ezeket a szúnyogokat… - mondja végül a húgom, s már meg is iramodik. Időm sincsen rá reagálni, hogy megmondjam neki, hogy nem értek azzal egyet, hogy szétváljunk, de már mindegy, megindulok balra, gyors, de óvatos léptekkel, hangtalanul haladva a macskaköves úton, kiélesített érzékekkel, hallok valamit, pár tömbre innen szárnyak susogása. Megvagy te rohadék, mész a haverjaid után. Felgyorsítom lépteim, hallok egy tompa puffanást, egy hangok, nem démoni hangot, mire már szinte rohanásba kezdek, szívem hevesen lüktetni kezd, amire nincsen magyarázat. Ennyire rossz kondiban lennék, hogy már egy kis futást is így megérzek? Vagy mi más oka lehet a mellkasomban lévő feszítő érzésnek? Végre elérek a sarokhoz, ahol befordulva már látom is zsákmányomat, de azonnal meg is torpanok, lábaim a földbe gyökereznek, egy pillanatra minden vér kifut az arcomból, a levegő a mellkasomban ragad, s remegés fut végig a testemen. Mennyi? Mennyi esély van erre? Nem, most nincs rá időm, azonnal íjam után kapok, a nyílvessző már a kezemben is van, ajkaimig húzom az ideget, a cél tiszta, s nekem nincs időm gondolkodni, hát csak megindítom, halkan süvít végig az éjszaka sötétjében, hogy aztán megsemmisítse a parazitát, ami Hozzá mert érni. Lassan leengedem karjaimat, de nem indulok meg felé. Még nem. Miért van itt? Hívta volna valaki? Nem hiszem. A vadászathoz nem feltétlenül kell warlock, néhány parazitával álmunkban is elbánunk. Véletlen lenne hát? De tényleg mekkora esély van rá? Végül csak megindulok felé, gyors határozott léptekkel, hogy aztán kezem nyújtsam felé, s ha engedi, felsegítsem a földről. Ajánlom annak a féregnek, hogy nem bántotta, különben… hát, már megdöglött, szóval sokat már nem tehetek vele, minden esetre tekintetem azonnal végigiramodik testén, hogy sérüléseket keressek. - Jól vagy? - kérdezem sután, egy pillanatra tekintetemmel elkapva az övét, de azonnal kényszerítem is magam, hogy tovább nézzek, bár nem vagyok benne biztos, hogy az segít. Nyaka vonala ép, nem úgy mint mikor kissé belelendültem ízlelgetésébe, s csinos kis foltot hagytam magam után. Bőrének íze sosem tűnt el nyomtalanul a számból, elmém újra, meg újra felidézi, csak gyorsan szorosan összezárom a szemem, majd mire újra kinyitom, már nem rá nézek, hanem az égre, mint ha újabb démonokat keresnék. Mégis mit képzeltem. Mit akarna tőlem? Aki még csak nem is igazi férfi. Egy ostoba hülyegyereknek érzem magam, akit elvarázsolt az újdonság varázsa. Újdonság. Ez szinte röhejes, olyan sokáig képtelen voltam elfogadni önmagam, hogy most itt állok, régen magam mögött hagyva a gyerek kort, a New York-i Intézet vezetőjeként, annyi tapasztalattal, vagy bátorsággal, mint egy 12 éves kislány. Nem kellettem neki, de hát csodálkozom rajta? Az életem egy szemvillanás az övéhez képest. - Nem kellene itt lenned. - mondom úgy, hogy már nem nézek rá, nem tudok, inkább elhitetem magammal, hogy se tökéletes mellkasán, se izmos karjain, hátán… sehol nincsenek sérülései. Elhitetem magammal, amit csak sejtek, hogy sértetlen és azt is, hogy valóban újabb démonokat keresek tekintetemmel, nem pedig csak kerülöm, hogy rá nézzek, bár, már mindegy. Az illata ismét a tudatomba ette magát, s úgy érzem magam, mint a történetbeli phoenix madár, csak hogy én valahogy elfelejtek újjá születni, csak porladok, újra, meg újra, mint akinél megakadt a lemez, s mindig visszaugrik a lángra kapós részhez. Az én lemezem ugrik ha látom, ha hallom, ha csak említik a közelemben, ha rá gondolok, mindig, újra és újra felgyúlladok és atomjaimra égek. Veszettül hiányzik, de azt hiszem ezerszer rosszabb az, hogy most mellettem van, de nincs velem, mint ha nem lenne itt. Miért? Mert tudom, hogy nem lehet rendesen leplezni, amit érzek. Én ehhez nem értek, ő pedig túlságosan ért hozzám. Hozzám ért. Hiányzik. Belehalok.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Bitter honey"

Gyűlölöm az éjszakákat, nem mintha a nappalokkal sokkal jobban ki lennék békülve. Az élet maga, az ami legyűrt és most iszom a levét, jó skót whiskyvel. Ha nem lennék ilyen fene jó kondiban, amiben nem vagyok, akkor már elporladt volna a májam, és a vesém kedélyes összhangban.
Amúgy is morc vagyok, mint egy medve, akit felkeltenek december elején. Az szóljon hozzám, aki szembesülni akar a valómmal, a gonosz énemmel, a sárkánnyal, ami nem házi. Ha káromkodnék, most azt mondanám..., de nem. Hogy a kutya rúgja meg. Szánalmas vagyok, de... és tényleg.
Cipősarkam kopog a macskakövön. Milyen ósdi már, macskakő, bezzeg az én időmben, jó szent szar, miről nem beszél az elmém?
Azt hiszem a whisky mellé nem kellett volna lenyomni a többi töményt, részeg ugyan nem vagyok, de a kedvem emberevő. Macskakő... a lovak miatt volt hatásos, a patáik miatt. Na jó, majd mindjárt történelem órát tartok. Nyisd meg a googlét, barátom.
Fúúú, de nagyon elegem van. Öt ujjal túrok a hajamba, a Tafft még mindig tart. Keserű pirula, én rágom egyedül, mint egy macskafüves kapszulát, csak engem nem nyugtat meg.
Nyakamban a hosszú sál, csapkod mögöttem, mintha szárnyam lenne. Haha, de nevetek. Maximum galamb lehetnék.
Az én hibám minden, én akartam ezt, én akartam, hogy hagyjanak magamra, Ő is. Hogy is jutott most az eszembe? Jah, hogy mindig odabent van? Mindig a szaros eszembe jár. Persze, de jó lenne 20 perc nélküle, ha azóta le mertem volna húzni az ágyneműt, ha esetleg, talán a párnájához nem bújnék. Tinifiúcska lettem, akit magába szippantott a komor szerelem.
Én akartam így. Sosem szabad elfelejteni.
Befordulok a sarkon. Rövidke kabátomba lefagy a seggem, és a fél derekam, de mit számít? Büntetném magam? Neeem, dehogy. Hát olyan vagyok én? Olyan, basszus, olyan. Már azzal is azt teszem, hogy elhagytam Őt, pedig esküszöm ember nincs a földön, akinek szebb lenne a szeme, vagy puhább a bőrének tapintása. Na jó, lássuk be még ahhoz is béna vagyok, hogy ezt jobban kitapasztaljam, mert jaj szegény gyerek, hát nem ugrom rá. Tinipettingelünk az ágyamba, én meg nem haladok tovább, hát óvom őt, most meg annyit tudok, hogy fenomenálisan csókol és.... mi volt ez?
Hátra pillantok. Jócskán későn van,vagy korán. Mintha valami csörömpölt volna, valaki felrúgott egy kukát? Hallucinálok. Nincs ott semmi. Meresztem a szemem a sötétbe, az sem feltűnő, hogy túl sötét van, hogy mellettem keskenyek a házfalak közötti utak, hogy elvergődtem valamerre, menten pánikrohamot kapok.
Mindegy, nincs ott semmi. Gáz vagyok, összecsinálom itt a lábam, amikor... Hol is tartottam? Ja, hogy a csókja és a hasának íze, ami szerte fut a számba. Mert persze a pólót leimádkoztam róla, vagy Ő rólam, részletkérdés ne vesszünk el benne, jobban hangzik, hogy én róla. Khm.
Bőrnadrágom zsebébe gyűröm átfázott ujjaimat, eszembe villan a szépen kidolgozott hasizma, bőrének íze, a forrósága, mély sóhaja, morgó hangja, ujjai, ahogy a hajamba túrnak, hátizma a lepedőnek feszül... lámpaoltás.
Ez vagyok én, egy elcseszett hülye. Megkaphattam volna, most tudnám mennyire ruganyosak az izmok a combjában, feszes kis segge, köhm. Mi volt ez? Esküszöm rosszul hallok.
Hirtelen pördülök vissza, mögöttem az elhagyott, keskeny utca, előttem a végtelennek tűrő kanyargás. Megint hallom.
Valami közeledik, csak... miért nem látok semmit?
A bőröm alatt viszketni kezd a mágia. Kihúzom a kezem a zsebemből, szükségem lehet rá. Kéne nekem egy pisztoly, mert sokra mennék néhány lény ellen vele, de mondjuk egy farkast szemközt billentenék.
Tenyeremben gyűlik a manna, az ujjaimon jéghidegek a gyűrűk. Bordó ingem rejtekében hevesen dobol a szívem.
Szemlélem az utcát, semmi.
Jó, tuti velem van a baj. Hülye vagyok. Már annyira keveset alszom és per sokat iszom, hogy elszáll az agyam. Hahha, megint de vicces vagyok.
Naaa eljött az ideje, hogy elhúzzunk innen. Valami nem stimmel, nem várnám meg itt, hogy kiderüljön mi az.
Na, szóval, most meg síkideg lettem, akkor inkább gondolok Rá, ha meg kell halnom, tegyem az emlékével a szívemben. Már szentimentális is vagyok, jó, hogy nem süllyedek mélyebbre.
Csak, ha már az ágyamban feküdt és a hasán csúsztam lefelé csókokkal, miközben a vágy kőkeményen lüktetett a combjaim között, a nadrág fogságában, akkor... hát miért nem is mentünk tovább? Most csak jobban hiányozna, ha tudnám milyen vele lenni... Lószart, ugyanígy hiányozna sem kevésbé sem jobban.
Mi volt ....? Engedelmesen elfekszem. Valami olyan erővel vágodik a hátamba, hogy a levegő luxussá válik, mintegy nélkülözötté. A macskakövet arccal tompítom, egyből le is ellenőrzőm, jó kemény. Nyekkenek, követ fogok a térdem odavágom a fájdalom szerte szalad a tagjaimban, nem több, mint egy bringás esés, ha kapnék levegőt. Nagy nehezen a hátrtamra pördülök, cserebogárnak lassan jó leszek, levegő sehol. Meghalok, isten bizony én most megfulladok.
A mágia felgyülemlik a testembe, a lábujjamba is erő költözik, amikor az ezredik próbálkozásra beszívom a levegőt és megtelek Vele, az illatával.
Mintha itt lenne és az orrom kiválasztaná Őt a többi szagból.
Fölöttem furcsa lény ölt alakot, azonnal rájövök, hogy valami szárnyas démon, menten megpumpálom egy kis tűzzel, csak még egy levegőt előtte. Emelem a kezem... mindjárt.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Fallens and rising
Visszatérés. Mindig azt gondoljuk a visszatérések bosszúról szólnak és milyen jól teszik. Mi másról is mesélhetne a nagy visszatalálás, mint arról, hogy bűnhődjön a férgese. A saját igazságunk szerinti férgek. Haragos vagyok, s mint olyan túl nagy erővel bíró. Az ócska ribanc is, hogy visítozott, amikor a kéje közben a szemembe pillantva látni engedtem számára a démont. Sikolya hozta el számomra az élvezetet. Mégis meghalt, vére volt a pecsét az orgazmusra. Lefetyeltem puha bőréről, s közben Lilithnek szólítottam. Betege vagyok a nőnek. Tudnom kell, hogy mellettem áll.
Összeolvadnak a nappalok az éjekkel, nem vagyok itt olyan rég, még szokom emberi bőrömön a nap fényét, a hold megbabonázó erejét. Lényekkel találkozom, akik elkerülnek, messzire. Olyan mélyről jövő gyűlölettel, ami mosolyt csal az ajkamra. Imádom, hogy a közelembe sem jönnek, mégis azonnal elém borulnak, ha intéssel csalom őket magamhoz. Aurám kiterjesztése sem okoz gondot, ha benne vagy a szolgám vagy, ez a tanulság.
Azazel!
Megjelenése megdobogtatja halottnak vélt szívem. Gyere csak, fivérem.
Karomba vonom, feltorlódik a sok kis apró töltött elektromosság. Csodákat tehetnénk.
Mégsem tudom miért jött, nem hiszem, hogy a családi szeretet hajtotta. Csalhatatlan érzékkel taposunk egymásra mindig, miként azt el van várva. Hallottam a kósza híreket felőle, hogy rab volt, a halottnak vélt és a leláncolt, visszatérünk hát. Testvérem, fivéreim, gyűljetek. Éljétek ki egyéni kis harcaitokat, leszek a kard markolata, hogy a nagyobb jó érvénybe léphessen és ivadékaink ellephessék a világot. Ez a sors, így kell lennie.
Milliónyi a dolgom, de ráérek. Nem sietek sehova. Börtönben voltam és most minden levegőkorty simogatja emberi alakom.
Felnevetek a bókon, kilépek az ölelésből, szemrevételezem. Mióta is? Ja ezer éve, ezer kibaszott, kikurt éve, hogy lábam koptatta a földet, a betont. Mire megszoktam az új trendet, magamhoz tértem...
- Az idő relatív, nem kellett 48 óra. – azt azért nem mondom el, hogy sokan mentek el, de találna pár levágott fejet a hűtőmben, ha lenne hűtöm. Vérben áztam, hogy visszatérjen az erőm. Az emberek betegsége 4 méterről szagot tol az orromba. Olyan vagyok, mint egy élő vérvizsgáló. Maga rákos, haladjon balra, maga szifiliszes, vegyen egy keresztet és haladjon balra. Ó maga egész finom falat, jöjjék csak, jöjjék, had mutatok csodát. Nyekk. Igazán ízletes falatok. A kölykök…na a zsenge láncszemek, még frissek, romlatlanok, ej de jó az ízük.
S lőn, láthatóan atyánk, atyátok elérte amit akart, valójában a gonosszá váltam, lassan helyem van egy Stephen King könyvben. Mennyi emlék egy halálban. Kezdem érteni, miért mondják, hogy a halál pillanatába lepereg előtted az életed, csakhát közben énelőttem is. Menten sajnálni kezdem az elhulló lényeket. A lovakat is így viszik a vágóhídra, miért lenne ez más? Megannyi bűn lappang a lelkük mélyén, loptak, csaltak, hazudtak, gyilkoltak, erőszakosak voltak ki más jöhetne el értük, ha nem én? Na igaz?!
- Igen? – elnevetem magam, miközben sétára indulunk, hogy megmozgassuk a világot magunk körül, még a patkányok is iszkolnak előlünk, söpörve a járda, hangyára nem tudnék lépni.
- Máris legendák öveznek? – sokat gondoltam azon, meddig legyen titok a visszatérésem, de nem tervezem annak. Nem fogok bujkálni, senki és semmi elől. Harcolni akarok, térdig tapicskolni a levágott karokban. Nem bújok többé el senki elől! Soha!
Azt kell kiderítenem ki áll mellé, és ki lesz ellenség, s mint olyan hamarosan halott. Örökre. Mint a sebhely a testemen, amit Mihály kardja ejtett rajtam.
Csendesen hallgatom vérem szomorú történetét. Itt tartunk. Atyánknak elmegy az esze lassan, pedig ő minden ható, nemde? Azzá leszünk, amivé Ő akar tenni. Hibák vagyunk a mátrixban, olyanok, amiket el kell rejteni, ki kell iktatni. Meg a faszt.
- Sariel…- feljegyezve a neved kislány. Ne hidd, hogy a harag rád nem súlyt le. Ha Azazel szívét meg is lágyítod, az enyémet nem fogod, mocskos áruló. Halál a jussod, olyan, amiből többé nem térsz vissza. Kínok között, hogy sikolts a kegyelemért, tudd, mi az igazi gonosz. Bővül a lista az angyal nevével.
- A jó öreg Fényhozó. Már Ő sem a régi, csak nem félti helyét apánk mellett? – ajkam torz mosolyra húzódik. Azazel története emlékeztet kicsit Prométheuszéra. Atyánknak sincs több fantáziája, nálam akadt. Mégsem tudom melyikünknek volt jobb.
- Sajnálom testvérem, nem ezt érdemelted volna. – valóban nem, emésztgetem a hallottakat.
- S most? Most ellene fordulnál? – jó hír, nekem le kell döntenem Lucifer várát, hogy szolgámmá tegyem az összes pokolfajzatot, hogy az égiek ellen vezessem a hadseregem, ehhez persze szükségem van a többiekre is.
Sóhajtok. Meséért mese dukál.
- Mihály támadása megtervezett volt. Atyánk azt várta, hogy térde borulok előtte, örök hűséget esküszöm neki, jó útra lépek. – elszakadok Lilithtől, sőt mi több, megsemmisítem. Tudta, hogy nem megyek bele, így volt elrendelve.
- Börtönbe vetett, megfosztott a testtől, az érzékeléstől, álmokat hagyott, kínt, sikolyt, ordítást. – vállat rántok, mintha nem számítana. Mintha nem fetrengtem volna a saját sikolyaimban hosszú hetekig. Talán nem is így volt, lehet évekig tettem. Kiráz a hideg, ha a sötétségre gondolok. A cella tulajdonképpen saját magam voltam, a tudatom, ami nem talált kiutat. Talán démoni alakom is megvolt, csak nem éreztem semmit.
- Örök éhség kínzott, befoltozatlan sebek, a mindig vágy, a gyarlóság. – hangom kedélyes, mintha nem haltam volna bele minduntalan, pedig tettem. Nem akarom, hogy Azazel érezze, mennyire szenvedtem. Hiszen én a Halál vagyok, a kibaszott kaszás, az elmúlás, engem nem lehet megbéklyózni, többé nem.
Intésemre fellebben előttünk a ködfüggöny, mint két utazó szeljük a métereket az éjszakában, a tisztuló téren.
- Ha jól értem Lucifer az elsődleges célpont? – saját auránk a biztosíték arra, hogy beszélgetésünket nem hallgatja ki senki, még atyánk sem juthat a közelünkben a földön, csak a katonáit küldheti ránk. Gyere Mihály, várlak, oh nagyon várlak.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Sammael & Azazel


Elég vicces az, hogy most a Halál megjelenésére várok, hiszen csak ő segíthet nekem és senki más. Benne meg van az a hatalom, ami nekem kell. Ketten már elegek vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük Lucifert és neki is vannak követői úgy, mint nekem. Amint rabszolgasorba taszítottuk Lucfenyőt és megbüntettük azért, amit velünk tett, rá is térhetünk az apokalipszis témára. Hiszen már elegem van a bujkálásból. Már rég leigázhattuk volna a földet mert meg van rá a kellő erőnk, de a "vezetőnk" fittyet hány rá és azt akarja, hogy rejtőzködjünk. A Pokolbeli lények álma az, hogy szabadon garázdálkodhassanak az emberek világában és csak a félelem uralja a bolygót, akkor pedig az angyalok se tehetnének semmit, az erőnk olyannyira megnőne, hogy Mihályék nem jelentenének ellenfelet. Így is sokkal többen vagyunk, mint ők, csak annyi a szerencséjük, hogy az arkangyalok olyan erőt képviselnek, mint mi bukott angyalok és démonhercegek. Sok démon féli a nevüket és amint meghallják azt, hogy őket említik már menekülnek is világgá, de a tökösebbek felveszik a harcot és szerencsére vagyunk bőven. Talán még Lucifert is kiengedném a börtönéből egy jó pár tízes évezred után, de csak akkor ha már könyörög azért, hogy engedjem messzebb a pórázát. Hiszen a kutyám lesz, a kiskutyám aki azt fogja csinálni, amit én mondok. A bosszúm utoléri őt és ott fogom majd megalázni ahol csak lehet, a teremtményei előtt fogom keresztre feszíttetni. Tudom, hogy Sammael az ügyem mellé fog állni hisz a Sátán őt is semmibe nézte, és ezt nagyon meg fogja bánni, hiszen ha két szuperhatalom ha összefog a kisebbet eltapossa, ez egyszerű logika. Ha már ketten lennénk, odatudnánk figyelni a seregek kidolgozására, mozgatására. Csapdákat tudnánk állítani és persze nem utolsó sorban, együtt kalitkáznánk be az Ördögöt. Mindig is bíztam Halálban, nekünk a kapcsolatunk nagyon jó volt, hiszen ha éppen nem Beliallal lógtam, akkor vele. Ugyanúgy meg tudtam vele mindent beszélni és örülök annak, hogy ő is elbukott. A legidősebb Lovas, a Halál,  és a Pokol Seregeinek Hadvezére, egész jó kis csapatnak hangzik, igaz?
Egyre közelebb érzem az energiáját, és minél közelebb jön annál több és több emlékkép ugrik be még a Mennyből, amitől akaratlanul is elmosolyodom. Biztos vagyok abban, hogy még nem bízik bennem teljesen, hiszen amióta kiszabadultam én is paranoiás vagyok és félek, hogy visszakerülök a láncaimhoz. De igyekezni fogok a tudatára adni, hogy a szövetségese vagyok. A lámpa fénye megvilágítja az alakját és egy halk sóhajt engedek meg magamnak, ahogyan végigmérem. Új test, új célok igaz?
- Téged is, testvérem. Jó bőrben vagy, tetszik ez az új test. Nevetek, ahogyan én is a karjaim közé zárom őt. Ahogy az energiánk találkozik úgy pislákolnak a köztéri világítások. Nem szánt szándékkal tesszük, pusztán nem tudjuk nullára szorítani az erőnket.
- Mennyi idő alatt tetted ennyire halottá ezt a városrészt, fivérem? Kérdezem tőle őszintén mosolyogva. Legjobban ez az egyik ómen, amiről tudom azt, hogy itt tartózkodik egy Nagy. Nem tudják elviselni a kisugárzásunkat és megőrülnek, vagy meghalnak. Ilyen ez, ha valaki olyan alantas lény, mint ezek az emberek.
- Persze, de utána hallani szeretném a te történeted is. Tudod a sok pletyka, nem hiszek nekik. Az, az igaz, amit te mondasz. Elfogadom a sétálásra invitálást és kényelmes tempóban, zsebre dugott kézzel járok mellette.
- Miután felszólaltam Lucifer mellett, Atyánk nagy haragra gerjedt hiszen engem akkor még nem akart elveszíteni, pusztán a Mennyek börtönébe záratni, de mivel akkor árult el engem Sariel is, nem tudtam ésszerűen gondolkodni és megöltem két testvérünket akik el akartak hurcolni. A Teremtő pedig elrendelte a szárnyam levágását és utána pedig nem a Pokolba zuhantam be, hanem egyenesen a sziklához. Mire leértem, elvesztettem az eszméletemet és amikor feleszméltem, akkor már ott voltam leláncolva. Isten verte azt a láncot, így nem volt semmi esélyem az elszakítására, csak egyetlen egy személy tudta azt leszedni rólam, az pedig nem volt más, mint Lucifer. De ő ott hagyott megrohadni millió évekig, és csak most szabadított ki úgy, hogy Belial testében rejtőzködött. Mesélem el neki röviden a történetemet, majd elnevetem magam.
- Azt hitte, hogy akkor ellene fordultam volna, de akkor nem is volt ilyen az eszembe. De most már... Sejtelmesen mosolygok, direkt nem fejezem be a mondat végét. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog gondolni erről, Halál.    

     §§   :aww:   §§
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Fallens and rising
Kibaszott ezer év, olyan hosszú volt s mégis rövid. Tudom, hogy telik az idő, a démonok, a „gonoszok” éppen úgy az idő foglyai, mint a többi faj. Csak mi kicsit máshogy látunk, nekünk nincs határ, csupán a végtelenség, ami egyidős a létezéssel.
Jártam a földön, öltöttem alakot, noha nem volt a kedvencem, de megküzdöttem érte, mégsem teljesedtem ki, mert ereimben olyan méreg keringett, amit nem győzhettem le. Nem akarok rendes életet élni, bosszúra szomjazom, vérre, lélekre, akarásra.
Visszatérés. Szép hiedelem, hogy az majd mindent pillanatok alatt elintéz. Mégis bujkálok, nem mert szükséges, rendezhetnék nagy belépőt, vérrel áztatva a szomjazó alvilágot, mégis a háttérből lépek majd a fényre, hogy azok, akik a halálomban hittek és azt is akarták, majd koppanó állal üdvözöljenek, az más kérdés, hogy le is fogom tépni. Szokni kell, megint meg kell barátkozni a test korlátaival. Már nem csak egy álom vagyok, ami elirányította eleddig a szolgákat, a hozzám hű lelkeket. Visszatérő rém, ami a véreddé válik, úgy igáz le, hogy azt hiszed ez a megfelelő, így kell lennie. Suttogó erő voltam, háttérből akaratot megmásító.
Elég volt. Most volt elég, eljött az idő, az én időm. Egyedül mégsem vagyok képes elhordani a hegyeket, hogy újra írjam a történelmet, hogy mindent a magam alkotta makettben helyezzek el.
Mindent akarok, nem alkuszom és nem bocsátkozom vitába.
A Halál vagyok, a Gonosz maga, nem bújok bohóc álarc mögé, önmagamként lépek a fényben, akkor is, ha a Fényhozó nem én vagyok, de lehetek, az az egy és leszek is.
Ezer kibaszott év.
Sok minden hiányzott, míg füst és árnyék voltam, míg kerestem a megfelelő megoldást, hogy öltsem magamra a testet formáit, hogyan szedjem össze az összes kinyúló csápot, amik tették a dolgukat, agyakba férkőztek, kétely ültettek el és döntéseket hoztak.
300 év kellett, hogy Mihály után testet öltsek, elfedtem a bosszút, nemzettem, kémet ültettem a nyakakba. Meglátjuk miképpen alakult, Tonyt is meg kell látogatnom. További majd 700 évig basztam a rezet, önnönmagamban fordulva, elveszve, visszatérve, széthullva és materializálódva.
Lilith… a gondolatától is összerándul az alhasam, úgy vágytam utána, mint kölyök a nutellára, kanál nélkül, az ujjról nyalogatva. Mióta a tudatom csak létezik, részem a démon. Az kiűzött nő, a szépség, okosság megtestesítője, a vágy, a bujaság. Akkor is megnéztem magamnak, amikor idefent jártam, amikor katonát nemzettem, azon a márciusi napon. A fájdalom, a kín, amit éreztem, hogy érintsem felruházott a félelemmel. Nem lehet így vágyni, s közben mégis…
Sétálok a lepusztult városrészben, nekem való, pont olyan lelketlen, mint jómagam. Ujjaim, emberi ujjaim, hogy pontosítsak, még szokni kell, a falakon siklanak, s azok mesét mondanak. Halálról, elmúlásról, kínról és kéjről. Megrándul az orrom. Mindent megélem, félig kielégülök. Félig pedig üres maradok.
A városrész miattam lett lakatlan, pedig csak 3 hete vagyok itt, mégis lassan ördögszekerek ringanak a falak között. Olyan gyorsan ürült ki a környék kiélvezni sem tudtam.
Odafentről a pofámba mosolyog a kerek seggű hold. Jóllakott macskaként nyújtózom az utcakövön lépkedve. Fekete farmerom, pólóm és bőrdzsekim, ki sem fejtem milyen bőrből készült, de puha és meleg… grrr, beleillik a sötét utca hangulatába. A lakásban, ahol meghúzom magam egy halott nő teste hűl, esküszöm sokkal jobb volt megdugni miután kifolyt a vére. Elmerülök az emlékbe, amikor elnyílt az ajka és könyörgött…. megpördülök, a cipősarkam megnyikordul macskakövön. Mi….? Ajkamra sötét mosoly kúszik, inkognitóm veszendőben. A levegőbe szagolok, akár egy kutya, energiát szívok magamba.
Azazel! Drága fivérem. Hallottam szolga sorsodról, kínodról, bár segíthettem volna, de magamon sem tudtam.
Kevesen lennének, akinek jobban örülök adott helyzetben, annak viszont nem, hogy könnyedén rám talált, de a vér most sem és sosem válik vízzé.
Lilith is elmondhatta, hogy itt vagyok, de nem hiszem. A nő, sőt a NŐ, sosem lesz árulom, ha meg mégis, elbukom újfent, de esküszöm, annyi lelket viszek magammal, amennyit elbír a pokol.
Mihállyal kezdem.
Nem hiszem, hogy a szőke démon árult el, lehet csupán régi vágású vagyok és nem szoktam meg, hogy olyan energia leng körbe, amit nem lehet nem felfedezni, piros pötty vagyok a térképen.
Mosolyogva sétálok a hang felé, hogy az egyik pislákoló lámpa fényében megpillantsam fivérem alakját. Meg sem lep, hogy Ő jött el elsőnek, sőt, akár még a javamra is válhat, azonban nagyon óvatosnak kell lennem, még nem tudom, hogyan állnak a dolgok idefent. Akár lehet az is cél, hogy újabb ezer évet a kínkamrában töltsek, azaz önmagamban. Mennyi halál és fájdalom járta át a veszendő energiát, mennyi erő kellett, hogy ne őrüljek meg és robbantsam porrá a környezetem, csupán önnönmagammal.
Szájáról a nevem szinte előgördül, mint egy dús vallomás.
Vannak dolgok, amik nem változnak ezer év alatt, engem éltet a bosszú. Már nem akarok különbséget tenni, egyetlen dolgot akarok, Mindent.
Előlépek a sötétből, tekintetem szokja a látványt. Új test, új élet, s mi mindig a romlottak maradunk, a Mennyek üldözöttjei.
- Azazel. Öröm látni. – kérésnek megfelelően köré zárom a karjaimat, a hátára lapogatok, be nem vallanám, de jó érzéssel tölt el, hogy itt van. Van még bennem jó… ez lehet nem is jó hír.
A belőle szökő energiahullámok vegyülnek a sajátommal, látomások leszünk, délibábok, vágyott erő és retteget hatalom.
- Rég volt, hogy láttalak, s mégis tegnap. – súgom a fülére. Hátra lépek, hogy kölcsönösen elvesszünk egymás megszokásban.
- Nem kerülte el fülem a történeted, de jobban szeretném elsőkéből hallani. – sétára invitálom egy mozdulattal, védőfalként húzódik körénk az energia, aki kihallgatja beszélgetésünk meg is érdemli.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Sammael & Azazel


Most, hogy kiszabadultam nagyon sok tennivalóm akadt a Pokolban és a Földön is. Ideje behajtanom az alkukat amiket szellemi alakban kötöttem és el kell rendeznem a Birodalom ügyeit. S persze nem hiányozhat a bosszú a tennivalóim közül, hiszen nem fogom csak úgy elnézni, hogy Lucifer nem tett semmit a kiszabadulásom érdekében, hagyta, hogy rohadjak ott évezredekig. Ha nem tudtam volna kilépni a testemből, akkor elveszítettem volna a rangom és minden tekintélyem a Pokolban. Szerencsére ez nem történt meg, úgyhogy most Lulukám rettegj, mert a jön a bosszúm és rád fogok dönteni a saját palotádat. Bolond nem vagyok, tudom azt, hogy Lucifernek nagyobb a szellemi és fizikai ereje az enyémnél, de harcművészet és fegyverek terén én vagyok a jobb. De nem hülye és nem fog velem karddal harcolni, hisz tudja azt, hogy abban nincs esélye. Nekem meg szemtől-szembeni párharcban, szóval szövetségeseket kell gyűjtenem magam mellé, hogy ez sikerüljön. A Birodalmam harcosai és lakói biztos mellettem állnának, így már egy hadseregem van. De ez nem elég hiszen ott vannak a Pokol Hercegek. Lehet, hogy én vagyok Lucifer után a legerősebb, de annyi Bukottat én sem tudok egyedül legyőzni. Szétcincálnának. Keresnem kell egy magas rangú szövetségest, akinek meg van a hatalma ahhoz, hogy dacoljon a többi fivéremmel és a serege. Nagyon nehéz feladat, hisz a legtöbb vakon hűséges Luchoz és úgy vannak vele, hogy elég befolyással bírnak. Ne értsetek félre, engem sem érdekel több rész a Pokolból, pusztán csak a bosszúm érdekében akarok lázadást szítani. Csak egyetlen egy dolog van, amitől tartok. Belial soha nem fog mellém állni, hiszen ő vakon hűséges és semmi pénzért nem árulná el a Sátánt. Valamit tennem kell, hogy eltakarítsam az útból hiszen nem akarok ellene harcolni és azt sem akarom, hogy más megölje őt, hiszen akkor elveszteném a fejem és tombolnék. Ő a legfontosabb, így őt kell majd valahogyan félrevinnem az útból. Tudom, hogy egy esélyem lesz, hogy elvigyem a csatatér közeléből és nem fogok hibázni. Sikerülni fog, biztos vagyok benne.
Az irodámban vagyok és az elmaradt papírokkal foglalkozom és azokkal az ügyekkel, amik a régiómban történtek. Befogadó nyilatkozat és minden egyéb unalmas dolog, csak néha van egy-egy olyan dolog, hogy elrendelhetek démonok kínzásait, ha nem viselkedtek a szabályaimnak megfelelően. Néha még elmélázok, hogy ez most nem-e egy álom. Hogy tényleg kint vagyok-e? Még kicsit furcsa használni az erőmet, ha egy keveset akarok kiengedni akkor sokkal több jön ki, mint amikor szellemi alakban voltam. Tegnap például majdnem romba döntöttem az egész kastélyt mert megpróbáltam halálra ijeszteni egy rangtalan feketeszeműt. Kell még egy kis idő és hozzászokok, az eseményekre már bomba formában leszek. De most már tartanom kell egy kis szünetet, hisz van egy találkám az egyik warlockkal aki tartozik nekem egy kis információval. Segítettem neki, és csak annyi volt a kérésem, hogy ha meg tud valami rejtélyeset, furcsát, akkor értesítsen engem. S, most van valami mondanivalója a számomra és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi is lesz az. Magamra kapok egy öltönyt, a belső zsebében természetesen egy penge, amivel megvédhetem magam. Kilépek a palotám ajtaján aztán már néhány másodperc múlva Brooklynban találom magam. Teljesen elvegyülök az emberek között, olyan vagyok, mint egy üzletember. Karomon aranyóra, a ruházatom gyönyörűen kivasalva. Céltudatosan járok az utcán, de egyáltalán nem sietek, hanem szépen lassan sétálva nézelődök. Ezek az emberek... áhh, undorító teremtények. Egyik sarokban drog, másik sarokban prostitúció, a harmadikban alkohol. Bűn, bűn hátán. Igazán küldhetne Atyánk még egy özönvizet, örülnék neki. Amint megérkezek a célomhoz, udvariasan bekopok az ajtón, majd amint kinyitják csak biccentek egyet és belépek. Leülök a nappaliba és a warlockra nézek kérdően, hogy miért rángatott ide.
- Láttam egy furcsa külsejű férfit, a kisugárzása pedig pontosan ugyanolyan volt, mint az öné. Nem démoni, hanem egy bukott angyal energiája volt. Felvonom a szemöldökömet, majd közelebb hajolok hozzá.
- Lehet az egyik Herceg a Pokolból. Ezért rángattál ide? Kérdezem suttogva, de már körülöttünk a bútorok mozgolódni kezdenek.
- Nem, ez a fickó nem megy vissza a Pokolba. Figyeltetem és nincs semmi nyoma, hogy onnan jött volna. Csak hümmögök egyet, majd elkérem azt a címet ahol lenni szokott. Ránézek az adatra. Ez egy teljesen kihalt utca, csak elhagyhatott házak vannak itt. Hm, ki lehet ez? Felpattanok és már lépek is ki az ajtón, majd már teleportálással megyek el a helyszínre. Körülnézek teljesen sötét utca. Nem látok senkit és semmit. Kieresztem az energiámat, hogy jobbak legyenek az érzékeim. Mi ez? Valami furcsa és annál ismerősebb energia ez. De nagyon rég nem éreztem. Az aura felé kezdek el sétálni, majd körülnézek újra és egy halvány mosoly látszódik az arcomon.
- Sammael. Gyere csak ide, fivérem. Hagy ölelgesselek már meg, ha már olyan régen láttalak. Kiabálom a nagy semmibe nevetve. Tudom, hogy itt van. S talán ez kapóra jöhet.     

     §§   :aww:   §§
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad a játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Nem számítottam túl együttérző válaszra, de nem vontam kérdőre. Démon volt, nem várhattam tőle mást. Azért amikor arról beszélt, hogy a szeretteimet is felkutatná, elkomorodtam. Ezt akartam a legeslegjobban elkerülni.
- Nem engedem, hogy bárki bántsa őket. – Vetettem oda némileg talán ingerülten, de hamar lenyugodtam. Nem kellene pont egy démon előtt elveszítenem a türelmem és a fejem, nem?
A gúnyos megjegyzésére összehúztam a szemeimet. Volt benne valami furcsa, de végül nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.
A visszakérdezésére nyitottam a számat, de végül túlságosan jól rátapintott a lényegre. Nyeltem egyet. Mégis honnan tudta? Nem igazán tudtam semmit reagálni erre, hisz igaza volt. Semmi célom nem volt a megidézésével. Egyszerűen ki akartam próbálni, sikerül-e megidéznem őt, avagy sem. És sikerült. És büszke is vagyok magamra, ugyan akkor… valahol aggódok is. Soha nem szabad kiderülnie, hogy megtettem. Főleg Magnus nem tudhatja meg.
- A nagy hallgatásom biztos felért egy válasszal neked, de… a helyzet az, hogy tényleg nem volt semmi célom azzal, hogy idehívtalak. Tudni akartam, vagyok-e már elég erős ehhez és… az vagyok. Ez pedig jó. – Mosolyodtam végül el, majd hanyagul vállat vontam. Ezután jött azzal, hogy mit is akart ő bizonyítani. Bólintottam egy aprót.
- Nem is gondoltam többet bele. – Újabb biccentés a férfi felé. Még egyszer végigmértem őt, mielőtt minden további szó nélkül feloldottam volna a varázslatot, amivel mindvégig itt tartottam. Mire kettőt pislogtam, eltűnt. Hatalmas kő gördült le a szívemről és magam elé, majd a kezeimre pillantottam.
- Te jó ég, micsoda kaland… - Jó, talán nem ez volt a legjobb szó rá. Néhány pillanatig gondolkodtam, visszaidéztem a találkozás minden pillanatát, majd lassan hazafelé indultam. – Szóval Khil… hát, egyelőre jobb, ha nem találkozunk újra. – Suttogtam magam elé, miközben az utamat hazafelé vettem.

❖ Megjegyzés: rövid záró tőlem <3 írom a kezdőt a kövihez Razz 
❖ Zene:
It was gone ❖ Szószám: 283
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Asmodeus & Alesea
Congratulations! You did it! I'm here.
Amikor kijelentette, hogy semmi jó nem származna abból, ha megpróbálna megölni, majdnem megtapsoltam érte. Elvégre, ennél jobb megállapítást nem is tehetett volna. Igaz, hogy azt hitte most, hogy én Khil vagyok, egy egyszerű kis démon, de ha megpróbált volna az életemre törni, akkor én kénytelen lettem volna visszavágni neki, felfedve ezáltal a valódi kilétemet. Egy részem kíváncsi lett volna a reakciójára, hogy mennyire lepődne meg és pánikolna be azon, hogy igazából én Asmodeus vagyok, a pokol hercegeinek egyike, elvégre nem minden nap fut össze az ember New Yorkban egy bukott angyallal. Egy másik részemet meg az érdekelte, hogy Aleseának vajon hogyan állna egy kis feltépett torok, vagy az, ahogyan beteríti a saját, karmazsinvörös vére? De persze tudtam, hogy ahhoz, hogy a tervemből mindent maximálisan hozhassak ki, nem tehettem meg azt, hogy itt és most végzek vele. Kétségtelenül jó szórakozás lett volna, de képes voltam a pillanatnyi élvezetet félretenni a hosszútávú (vagy is, hosszabb távú) tervemért.
Persze rögtön utána jött is azzal, hogy mivel démon vagyok, pusztulnom kellene. Erre csak megforgattam magamban a szemeimet. Olyan unalmas volt azt hallgatni, ahogy mindenki ezt hajtogatta. Oké, oké, gonoszok voltunk, mindenhol csak pusztítottunk, ártatlanokat öltünk élvezetből, na és? Az emberek is megtették ugyanezt, érdekes, mégis mindenki őket védelmezte, mintha olyan ártatlanok lettek volna. Mindenesetre, inkább nem akartam belemenni ennek a témának a boncolgatásába, sem leállni vitatkozni Aleseával, még ha meg is volt rá a kísértés.
- Több mint valószínű, hogy halott lennél. De nemcsak egyszerűen megölt volna, hanem még jól meg is kínzott volna, elszórakozott volna veled, és te nem tehettél volna ellene semmit, csak hagyni, hogy a démon kiélje rajtad minden szadista vágyát. És aztán belenézett volna az emlékeidbe, és a szeretteidet is felkutatta volna… - kezdtem el magyarázni neki, de aztán ahogy rájöttem, hogy kissé elragadtattam magam, inkább elhallgattam, és megköszörültem a torkomat.
Pedig egyébként szép elképzelés volt, és lehet, hogy némileg Aleseát akartam elriasztani mindezzel, kicsit megmutatni, hogy ne becsüljön le minket csak azért, mert most egyet meg tudott ölni. A démonok számtalan módon képesek kínozni másokat, meglepődne ő is, ha tudná, milyen fantáziadús módszereink vannak. Legalábbis nekem. Én szerettem, sőt, élveztem, ha minél szélesebb körű szórakozást tudtam nyújtani mind a saját magam, mind az áldozatom részére.
- Lekötelezel – biccentettem felé egy aprót, amikor közölte, hogy nem fog megölni. Nem mintha meg tudott volna, és azt hiszem, ezt kissé érzékeltettem vele is, mert öntudatlanul némi gúny csúszott a hangnemembe. Amikor viszont azt kezdte el kérdezgetni, hogy én mit akarok tőle, nevetni támadt volna kedvem. Ehelyett viszont inkább csak sóhajtottam egyet. – Inkább én kérdezhetném, hogy te mit akarsz tőlem pontosan, elvégre biztos, hogy nemcsak a démonokról akartál tájékozódni, ráadásul olyan információk után érdeklődtél, amiket bármely rólunk szóló könyvben megtalálnál. Szóval, mi volt a célod? Vagy, lehet, hogy nem is volt egyáltalán semmi? – kérdeztem tőle összeszűkített szemekkel, némileg támadón, arra utalva, hogy sejtem, csak gyakorolni akart, vagy bizonyítani valakinek ezzel a démonidézéssel.
Vártam pár másodpercet még, hogy Aleseában is tudatosuljon, talán többet tudok és sejtek, mint azt gondolná, de nem hagytam időt arra, hogy válaszoljon is nekem, hanem rögtön folytattam a beszédet, ismét rendes hangnemben.
- Egyébként, arra akartam utalni a bizonyítással, hogy én a jobb fajtába tartozok a démonok között, amit te egyértelműen nem hittél el. Ne gondolj többet a szavaimba, mint ami valójában van – tettem hozzá békítően, bár sejtettem, hogy nem jártam túlságosan sikerrel. Nem igazán érdekelt egyébként. Itt volt az ideje, hogy lassan feloldja a varázslatot, és „hazaküldjön”.
Ha hozzálátott ehhez, akkor a megfelelő pillanatban aktiváltam a képességemet, megállítottam az időt, majd eltűntem Alesea elől, mintha rögtön visszatértem volna a pokolba. Persze ez nem volt igaz, csak elbújtam előle. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elrejtsem a démoni aurámat előle, majd amint megindult hazafelé, úgy én követtem őt. Nem tudom, miért, talán csak kíváncsiságból. Viszont az épületbe már nem mentem utána. Egy rövid ideig még néztem az ablakokat, mintha utána kutattam volna, de mivel nem láttam meg az alakját sehol, jobbnak láttam, ha végre én is visszatérek Edomba. Mára ennyi kiruccanás elég volt, de egyébként, vártam a következő alkalmat, hogy a kis boszorkánymesterrel lehessek. Igazán szórakoztató volt a társasága, a naivitása pedig aranyos volt. Nem tagadom, élvezni fogom, nagyon, azt, ahogy összetöröm majd őt.
❖ Megjegyzés: Itt a záró féleségem Very Happy Köszöntem a kört, jöhet a kövi menet Cool ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 694
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Nem reagáltam a szavaira. Nem értettem egyet vele, de nem volt időnk arra, hogy szópárbajozni kezdjünk. Sokkal fontosabb dolgunk volt, méghozzá az, hogy megöljük azt a démont, mielőtt ő teszi velünk ugyan ezt. Vagy legalábbis velem.
Ahogy biccentett a kérdésemre, elgondolkodtam azon, hogy meg kellene ölnöm. Ha szabadon távozhat és visszamehet majd a démon barátaihoz, vagy akárhogyan is nevezi őket… nem hinném, hogy jól járnék. Nem akartam bajba kerülni, legalábbis nem nagyobba, amiben jelenleg voltam. Egy démonnal még csak-csak elbírok, de ha többen jönnének, az végzetes lenne. És mivel nem bíztam Khilben, így… tényleg a megölését fontolgattam.
Azt akarta láttatni, hogy egy oldalon állunk, de nem hittem neki. A démont sikerült megölnöm, így egy gondot lehúzhattam a listáról. A földre néztem, majd azonnal Khil felé fordultam és úgy pillantottam fel rá. Magasabb volt nálam.
Amikor elkezdett mesélni a démonok megölésével kapcsolatos dolgokról, a szemeimet forgattam. Ha azt akarta elérni, hogy megijedjek, akkor nem jött be és ezt láthatta is rajtam. Az a pár száz év például tökéletesen elég arra, hogy még erősebb legyek és majd mindenféle segítség nélkül öljem meg, ha újra visszatérne és bosszút akarna állni rajtam. Ezt azonban nem mondtam ki, csak bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Nem mellesleg tartottam némi távolságot köztünk, de biztos feltűnt neki. A kérdésre azért meglepett. Pislogtam is kettőt, majd összehúztam a szemeimet.
- Ha megpróbálnálak megölni, abból semmi jó nem származna… bár nem mondom, hogy nem tenném meg. Démon vagy és mint olyan, pusztulnod kellene. – Magyaráztam határozott hangon, aztán lágyabban folytattam. – De most segítettél. Lehet, nem bízok benned és valószínűleg nem is fogok, de ha te nem vagy itt, lehet, halott lennék. – Ezt pedig nem illik figyelmen kívül hagyni, ezzel csak erre akartam utalni. Elgondolkodva figyeltem Khilt, végigmértem egyszer, majd egy sóhajjal halványan elmosolyodtam.
- Nem fogok próbálkozni a megöléseddel… bár az a kérdésed, hogy „bizonyítottál-e már eleget”… mit akarsz bizonyítani? Vagy… egyáltalán mit akarsz tőlem? – Mármint, kicsit úgy hangzott, mintha akarna valamit. De lehet, csak én magyaráztam be magamnak. Mindenesetre, úgy éreztem, jobb lenne visszaküldenem a démont oda, ahová igazából való. Így is túl sokáig volt itt, az emberek világában és nem akartam még több bajt hozni másokra. Az sosem érdekelt, ha velem történt valami, de ha másokról volt szó… azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Aggódtam, hogy ha engem nem is bánt, de ártatlanokat… igen.

❖ Megjegyzés: remélem, jó     
❖ Zene:
It was gone ❖ Szószám: 384
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Asmodeus & Alesea
Congratulations! You did it! I'm here.
- Hidd el, sok tekintetben nem különbözünk annyira az emberektől – válaszoltam neki, miközben megforgattam a szemeimet magamban. De most tényleg, nem értettem, hogy mi volt ezen olyan elképzelhetetlen. Ha már mi démonok velejéig romlottak voltunk, akkor nem pont az lett volna a magától értetődő, hogy képesek vagyunk egymást is meggyilkolni, pusztán kedvtelésből, vagy azért, hogy megszabaduljunk az ellenségeinktől? Meg mertem volna kockáztatni még azt a kijelentést is, hogy mi voltunk az egyik legjobban széthúzó faj, elvégre, mindenki a saját érdekeit tartotta szem előtt, mindenki önző és kapzsi volt, az ilyenek között pedig elég nehéz rendet tartani.
Amióta Lucifer volt az úr, persze másképp mentek már a dolgok. Igyekeztünk fenntartani a „békét” (bár ennek a fogalma elég relatív), de mi sem voltunk mindenhatók, és ha akartuk, ha nem, de lázongások mindig voltak, és gyanítottam, hogy mindig is lesznek. Főleg, hogy a fő eszközként a félelmet használtuk – a démonoknak nem a bizalmát akartuk elnyerni, hanem azt akartuk, hogy rettegjenek tőlünk és az erőnktől, mert így biztosak lehettünk abban, hogy nem fognak akarni hatalomra törni. Ostobák viszont mindig akadtak, akik azt hitték, képesek elbánni velünk, de gondolom, nem kell elárulnom, hogy az ilyenek hogy végezték rendszerint.
Amint behúzódtunk a kiválasztott sikátor árnyékába, én elkezdtem magyarázni Aleseának, hogyan tudja megölni a démont. Ő végig figyelmesen hallgatott, és habár nem mutattam, de örültem, hogy legalább ennyit meg tudott tenni. A kérdése viszont, miszerint engem is meg tudna-e ölni így, meglepett. Már majdnem gúnyos félmosoly telepedett az ajkaimra, és a nyelvem hegyén volt a visszavágás, amikor emlékeztettem magam arra, hogy Khil vagyok, és hozzá ez nem illik. Úgyhogy végül csak egyetértően biccentettem egy aprót, de mondani nem mondtam semmit, mert éreztem, hogy a démon már a közelben van, és nem akartam leleplezni magunkat előtte. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elrejtsem a jelenlétünket, így szerencsére a démon nem vett észre minket, és amint kiadtam a jelet, Alesea támadásba is lendült. Nem telt bele pár másodpercnél többe, és már ismét csak ketten voltunk a sikátorban.
Őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy egyből sikerül végeznie vele, úgyhogy le a kalappal előtte. Amint elmúlt a veszély, eltávolodtam a faltól, és elismerően néztem a lányra, némileg talán büszkén is, mintha a saját tanítványom lett volna. Ami persze nem volt, de ez részletkérdés volt csak.
- Visszatérve az előző kérdésedre, hogy meg tudnál-e ölni engem is így, a válaszom igen, meg. Egy dolgot viszont tudnod kell: a démonokat nem lehet véglegesen megölni. Most csak elpusztítottuk a testét, és visszaküldtük a saját dimenziójába, de a démon energiája az megmaradt. Pár száz év múlva, ha nem kevesebb vagy több, újra visszanyeri majd az alakját, és jöhet tovább pusztítani. Erre jobb, ha felkészülsz, ha a jövőben szeretnél még több démonnal végezni – magyaráztam neki, burkoltan ugyan, de arra is célozva, hogy jobb, ha számol azzal, előfordulhat, hogy egyik-másik áldozata visszajön azért, hogy bosszút álljon. És arról a démonról, akit most pusztítottunk el, el is tudtam képzelni, hogy így tesz majd. Bár, valószínűbb volt, hogy előbb hozzám jön, én pedig biztos voltam abban, hogy nagyon-nagyon meleg fogadtatásban fogom majd részesíteni, csak úgy, mint minden más vendégemet.
- Szóval, Alesea, most mi lesz? Meg akarsz talán ölni, vagy bizonyítottam már neked? – tártam szét a karjaimat, arra várva, hogy most mi lesz. Elvégre, elvileg csak akkor mehettem el innen, ha ő megszüntette a varázslatot, ám amíg ez nem történt meg, addig ki voltam szolgáltatva az ő akaratának. Vagy, legalábbis, a látszat ez volt. Én pedig nem szerettem volna elrontani a játékot, ha már eddig ilyen jól előadtam a szerepemet, és elhitettem Aleseával, hogy köt a megidéző varázslat.
❖ Megjegyzés: Gyenge lett, bocsi >< ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 588
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Alesea &  Asmodeus
A jövő attól függ, hogy mit teszel most.

Valóban nem ismertem a démonokat. Pont ezért nem bíztam meg benne, de a helyzet kissé… mondhatjuk, hogy kétségbeejtő volt. Majdnem hogy mindegy volt, kiengedem-e Khilt, hisz ha nem ő, akkor ez a másik démon fog végezni velem. Felrémlettek bennem Luna szavai, miszerint egyszer veszélybe sodrom majd magam és voilá, igaza lett. De nem, ezt semmiképpen nem akartam bevallani neki, sem másnak, főleg nem Magnusnak, így eldöntöttem magamban, hogyha túlélem ezt az egészet, akkor bölcsen hallgatni fogok róla. Tényleg, nem kell erről senkinek tudnia. Meg hát, ha túlélem, akkor mégsem vagyok annyira elveszett, nem igaz? Bár, ha Khil tényleg olyan „jó fej”, mint ahogyan azt állítja, akkor ő fog megmenteni mindkettőnket. Vagy hagy meghalni. Igazán kíváncsi voltam rá, mi is lesz.
- Elég nehéz elhinni, hogy rosszban lehettek ti is egymással… legalábbis annyira, hogy képesek legyetek megölni egymást. És nem is hiszek neked, de nincs más választásom, mint szabadon engedni… - És vagy meghalok, vagy nem. Ekkor szüntettem meg a varázslatot és engedtem ki onnét. Féltem, a szívem zakatolt, de nem akartam kimutatni. És igazából nem is látszott rajtam a félelem, mindig is jó színész voltam, ha ilyesmiről volt szó.
Megragadott a karomnál fogva, amire először összerezzentem, de aztán igyekeztem felvenni vele a tempót. Fel-felnéztem rá, az arcát fürkészve, bár tudtam, esélyem sincs leolvasni róla semmit. Egy démon, könyörgöm! Annyira ostoba vagyok! Szidtam magamat. Egy zsákutcába értünk, elég hamar, ami valamiért gyanússá tette a dolgot, de nem volt időm törődni vele. A falhoz húzott és én nekidőltem. Mármint a falnak. A kezére néztem, amivel fogott, majd fel rá és elhúztam tőle a karom. Nem akartam, hogy feleslegesen érintkezzünk. Meglehet, hogy mindkettőnkben volt démonvér, de benne sokkalta több, mint bennem. Ő gonoszabb is volt ezáltal, mint én. Ziháltam a futástól. Összefontam magam előtt a karjaim.
- Hogy érted? Tudok tüzet csinálni, ha arra kérsz. – Érdeklődve hallgattam őt és közben azon gondolkodtam, hogy tényleg meg lehet-e így ölni egy démont. Biztos olvastam róla már valahol, sőt, de valahogy az agyam most üres volt. Mintha leblokkoltam volna. Így csak bólintottam a démonnak. – Meg tudom csinálni. – Feleltem határozottan. Lehet, hogy magamtól most semmi nem jutott az eszembe, de az utasításokat nagyon is ügyesen tudtam követni. Aztán eszembe jutott valami és sejtelmes mosolyt küldtem felé.
- Így téged is meg tudnálak ölni, Khil? – Kérdeztem ugyan olyan halkan, ahogyan ő beszélt hozzám. Nyilván nem akartam őt megölni, legalábbis nem ezért idéztem meg, de a válasza attól még érdekelt.
A kérdésére viszont a mosolyom azonnal eltűnt az arcomról és bólintottam neki.
- Rendben. Megcsinálom. Bár nem miattad… hanem magam miatt. – Tettem hozzá még halkabban, szinte úgy, hogy ő ne is hallja. Aztán csendben vártam, hogy a démonunk előbukkanjon és Khil jelt adjon.
Kiléptem mögüle és egy tűzgolyót küldtem a démon felé, oda, ahova az imént Khil elmagyarázta. A mozdulataim határozottak voltak és a célzásban is mindig jó voltam, így nem sülhetett el rosszul a támadás. Muszáj volt megölnöm őt, hogy ne ő végezzen velünk. Vagy velem. Bár félő volt, hogy ezek ketten összedolgozhatnak, de mint már említettem, igazából mindegy volt, hogyan cselekszem… vagy az egyik, vagy a másik, nagy eséllyel öl meg ma és tényleg odaveszek… Nem akartam Lunát magára hagyni és Magnushoz is vissza akartam térni. Ők ketten lebegtek a lelkiszemeim előtt, miközben támadtam.
Aztán hátrébb léptem, véletlenül még Khilnek is nekimentem. Felpillantottam rá, majd vissza a démonra, aki ekkor már halott volt… feltehetőleg.

❖ Megjegyzés: demon love     
❖ Zene:
It was gone ❖ Szószám: 557
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Asmodeus & Alesea
Congratulations! You did it! I'm here.
Magamban hangosan felnevettem, amiért azt hitte, majd pont az emberi vére fogja őt kevésbé gonosszá tenni. Teljesen úgy nézett ki, mint aki nem ismeri a saját fajtáját, elvégre az emberi faj volt az egyik legalantasabb mind közül. Ők előszeretettel játszották el, hogy mennyire jók, de valójában az ő szívükben lakozott a legnagyobb sötétség. Nem véletlen, hogy olyan könnyedén meg lehetett őket rontani, elég volt csak egy jókor elejtett megjegyzés vagy célzás, és ők már tették is a dolgukat. És Alesea se volt akkora szent, mint aminek tartotta magát, elvégre pont most lépett rá a hazugság ösvényére. Erős kétségeim voltak azt illetően, hogy majd elmeséli szépen Magnusnak a ma történteket. Ha ezt tervezte volna, akkor alapból nem jött volna ki titokban ide, de így…
Már majdnem kicsúszott a számon egy gúnyos megjegyzés, de még időben észbe kaptam, és sikerült megállítanom a nyelvemet. Az túl Asmodeusos lett volna, meg egyébként is, én épp Alesea bizalmát próbáltam elnyerni, az pedig kicsit sem segített volna előrébb jutnom az ügyemben, ha elkezdek gúnyolódni vele. Pedig milyen jó szórakozás lett volna az is!
Mindenesetre nem reagáltam inkább semmit a fölényeskedő megszólalására, csak vetettem rá egy mindentudó pillantást, amit egyszerűen képtelen voltam visszatartani. Amikor az apja megidézésével kapcsolatos tanácsomra reagált, én csak bólintottam egy aprót, és ezt ennyiben is hagytuk. De most komolyan, kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy Alesea nagyon tévhitben él a démonok kapcsán. A naivitása valamilyen szinten aranyos volt, de jelen pillanatban számomra inkább kedvező volt. Elvégre, pont emiatt tudtam őt olyan jól megvezetni.
Persze, hogy nem akart elengedni. Szívem szerint csak megforgattam volna a szemeimet a szavait hallva, de jelen pillanatban ez nem lett volna a legjobb ötlet. De most komolyan, ennyire elképzelhetetlen lett volna, hogy egy démon segíteni akar? Oké, hogy gonoszak voltunk, na de ilyen mértékben megvetni azért nem kell minket. Néha nekünk is vannak jobb napjaink… száz évente egyszer biztosan.
- Azért, mert nem akarok én is veled együtt veszni. Nem ismered a démonokat, de mi sem szívleljük egymást, és igazán örömünket leljük abban is, ha egymást elpusztíthatjuk, és ez a démon – mutattam be az árnyak közé – határozottan abba a kategóriába tartozott, aki szívesen végez bárkivel. – És ezzel még csak nem is hazudtam. Mindig is utáltam őt, mert amint megláttam az arcát, már rögtön tudtam, hogy ki volt ő. Személyesen ugyan soha nem találkoztunk, de hallottam már róla sok… rosszat. Szóval ha megölhetem, nos, azzal még magamnak is kedveznék.
Végül aztán Alesea csak hallgatott az észérveimre, és megszüntette a varázslatot, én pedig kiléptem. A boszimester éppen háttal állt nekem, és nagyon nem úgy tűnt, mint aki meg tudna birkózni a démonnal, úgyhogy gondoltam, segítek neki kicsit. Fenyegetően felvillantottam a szemeimet eredeti pompájukban, ami tagadhatatlanul Asmodeus ismertető jegye volt. Amikor pedig a démon meglátta ezt, visszavonulót fújt. Tudtam persze, hogy most csak meghúzta magát egy kicsit, és hogy úgy is vissza fog térni támadni, de addig is legalább volt Aleseával egy kis időnk, és én megmondhattam neki, hogyan végezzen a démonnal.
Megragadtam a karjánál fogva, majd futásnak eredtünk. Szívás volt, hogy ezen a környéken ennyire nem voltak búvóhelyek, de hát nem volt mit tenni. Használtam a képességemet is, és lelassítottam az időt körülöttünk, ezáltal nyerve egy kis egérutat, de persze mi ebből mit sem érzékeltünk. Én tudtam, mi történik, de Alesea számára biztosan nem tűnt fel semmi.
Elrohantam egy-két utca mellett, majd egyszer csak hirtelen befordultam jobbra, egy nagyon sötét zsákutcába, és a falhoz húztam Aleseát is, hogy a kinti lámpák fénye ne vetüljön ránk, és adjon árnyékot. Kifújtam a levegőt, és újra elindítottam az idő normál tempójú folyását.
- Tudsz a tűzzel bánni? – kérdeztem Aleseától halkan, hogy a hangomat a másik démon semmiképp se hallja meg. – Ebben a magasságban kellene a démon testébe küldened egy kis tüzet, lehetőleg olyat, ami utána kap nagyobb lángra, mintha egy bomba lenne – magyaráztam neki, miközben megmutattam a csigolyáknak azt a találkozási helyét, ami a démonok esetében a legsebezhetőbb pont volt. Reméltem, hogy Alesea képes erre, ha nem, akkor még ki kellett találnom, hogyan végezzünk vele. Mert most, hogy már tudta, ki vagyok, semmiképp sem hagyhattam életben, és valószínűleg ő sem kedvelt túlságosan, mert nem húzta fel a nyúlcipőt. Vagy csak annyira ostoba lehetett, hogy azt hitte, engem legyőzhet?
- Ha jelt adok, akkor lépj ki mögülem, és támadd így meg a démont, rendben? – kérdeztem tőle abban az esetben, ha azt mondta, képes megtenni azt, amire kértem. Ha minden rendben zajlott, akkor addig csendben voltunk, amíg meg nem hallottam a démon közeledését. Azonban csak akkor adtam jelt Aleseának, amint a démon megjelent a látószögünkben. Csak reménykedni tudtam abban, hogy minden a terv szerint fog zajlani, mert ha nem, nos, az felettébb kínos lesz.

❖ Megjegyzés: Sok szeretettel <3 ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 768
Ajánlott tartalom

all the stories are true

3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: