be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Asztalok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Igazán nem számítottam már semmire vele kapcsolatban, széles ívű mosolya mögé rejtett beletörődése, és szavait átitató lemondó hangsúlya mégis piszkálta az ellenszenvemet, és valahol igenis bosszantott, hogy az utolsó szó jogán végül belenyugvón rám hagyja minden szóváltásunk, ahelyett, hogy csavaros gondolatait keljen újfent bogozgatnom. A kaotikus rejtvényei még mindig jobbnak bizonyultak a semminél, de úgy tűnt a továbbiakban nem kíván szórakoztatni velük.
Nem maradt más, csak a finom vonalú ajkai mosolyának emléke az arcán, és a bosszúsan csilingelő szavainak visszhangja a koponyám falai között.
- A legkevésbé sem állt szándékomban a nevedet kántálva visszatérni az Intézetbe. – mosolyodom el óvatosan – Hidd el, nem én fogom veszélybe sodorni az inkognitódat.
Van valami idegborzoló abban, ahogy a nevem elhagyja a száját, egy pillanatra, mintha teljesen más jelentene, mintha csak az, hogy az Ő negédes hangján hallanám, már elég lenne ahhoz, hogy jelentőséggel ruházzon fel négy ennyire hétköznapi betűt, nekem pedig most először nehezemre esik bármiféle gúnyos megjegyzést hozzáfűzni a nevem jelentésének boncolgatására. Szavak helyett így csak egy röpke vállrándításra futja, mintha valójában nem ették volna be magukat a szavai gondolataim sűrűn kavargó örvényébe.
- Ó, igen, el is felejtettem, mennyire ráértek, ti tündérek az ilyen felesleges dolgokra. – gondosan ügyelek, hogy a hangom még csak véletlenül se áruljon el semmit abból a fejvesztett kuszaságból, ami a fejemben dübörög, azt latolgatva, hogy vajon kijöhetek-e még nyertesen a hazugságok és elhallgatott igazságok hálójából.
- Mivel az érkezésetek nem volt épp feltűnésmentes, elkerülhetetlennek tűnik, hogy ne jusson a Klávé fülébe az ittlétetek, bár nem épp nevezném „ösztönzésnek” részükről, hogy most végül itt vagyok. – felelem hűvösen, hangomban hozzáértő fülek számára valószínűleg tökéletesen kivehető a nemtetszésem, a szóban forgó mondén jutalom gyanánt való felajánlása után. Igazán szívesen csomagolnám sokkal fenyegetőbb hangzásba a feleletem, de még időben emlékeztetem magam, hogy az igazságot csak részben fedő válaszom végén most valóban egy ember élete függ, az én hátam mögött pedig nem igazán áll olyan biztosan a Klávé segítsége, mint azt vele szeretném elhitetni.
Felkészületlenül ér a levegőbe hasító parancsa, a jobbomat viszont ez cseppet sem érdekli, ösztönösen emelkedik, hogy felé nyújtózhasson. Későn eszmélek rá, milyen ostobaságot is csinálok épp, Inialos olyan sebesen kap a csuklóm után, hogy már esélyem sincs visszahúzni a saját térfelem biztonságába. Ajkai fagyos érintése nyomán kellemetlen bizsergés száguld végig a vénáim mentén, és nem hagy alább akkor sem, mikor ujjai óvatos mozdulattal engedik újra szabadjára a fegyvertartó kezeimet. Mindennemű elégedetlenségem viszont kimondatlan szavak áradataként akad a torkomon, szeretnék hangot adni a dühömnek, de egy sebes és teljességgel felesleges tisztogató  mozdulatnál, amivel az új mintámat jutalmazom a hüvelykujjammal, nem jutok messzebb, Ő pedig csak elégedett vigyorával búgja felém a további utasításait.
Bőröm alatt tekergő apró kígyó motívum szinte azon nyomban halványulni kezd, fakó vonalai végül alig feltűnőbbek, mint bármelyik ideiglenes rúna, nekem valahogy mégis kedvem támad tőrt ragadni, és kimetszeni a helyéről, de az asztalunkhoz érkező vörös mondén végül elfeledteti velem ezt a kényszert.
- Mily’ nagylelkű ma, hercegem. – újonnan megbillogozott karom gondolkodás nélkül a mondén reszkető csuklója köré fonom, és elhúzom az őt kísérő tündérlovag mellől, további megjegyzéseimre viszont már nincs lehetőségem, Inialos olyan könnyeden merül el a szórakozóhely céltalanul lézengő embertömegében, ahogy az uralkodók vonulnak végig a közemberekkel tömött utcákon. Egy utolsó pillantást vetek még a hegekkel borított tenyerem legújabb mintájára, végül magam is, a mondénnel az oldalamon beleveszek a táncoló sokaságba.



notes: pm-mel kísérve <3  music: blame words: 545
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Fejének gyengéd ingatása, és a látható ellenérzései dacára megfogalmazott kijelentései nem, hogy radírként maszatolnák le ajkaimról a mosolyt, hanem egy-egy szélesebb kanyarral varázsolják elégedettebbé azt. Máskülönben zavarna a meggyőzésemre tett kísérleteinek mellőzése, ezúttal mégsem érzem, hogy bármivel is gyöngébben pislákolna lelkének szenvedélyes tüze.
- Drága vadászom, ha a világ összes szavát kínálnád nekem, úgy biztosan megfontolnám a véleményem újragondolását - felelem légies könnyedséggel, hiába övezik súlyos nehezékek a megjegyzésemet. Csakugyan szívesen vennék valaki hozzá hasonlót az udvarban, valakit, aki végre képes lenne megdolgoztatni, kihívások elé állítani, s nem olyan módon, mint ostoba fivéreim teszik. A vérnek és a küzdelmeknek is megvan az izgalmuk, ám nem ferdítettem korábban, a gondolatok kusza, végeláthatatlan hálóját szövögetni valakivel sokkalta érdekfeszítőbb elfoglaltság a számomra. Ő pedig nem fél, egy cseppet sem tart attól, hogy kijelentéseit miféle következmények fogják sújtani, ami bár egyrészt bosszantó, másrészt rendkívül szórakoztató. Persze azért túlidealizálni sem óhajtom, változatlanul azon gyümölcsök közül származik, amelyeknek émelyítő illata taszítani szokott, semmint vonzani.
- Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság - válaszolom, lassacskán visszaöltve magamra komolyságomat, ami nem olyan nehéz művelet annak fényében; hamar az emlékeztetésemre siet lényének afféle tökéletlenségeire, amelyek felett a mulatás nevében sem lehetséges elsiklani. Feleslegesnek is találom tovább okítani, eddig minden próbálkozásom hamvában holt ötletnek bizonyult, s ha valamiről, akkor a türelmemről bizonyosan nem vagyok híres. Egészen nagy szerencséje, hogy képes a kíváncsiságom felkeltésével kizökkenteni néma bosszúságomból, még ha az orrom előtt csábítóan elhúzott mézes madzag végén semmi nem is vár rám. Szeretnék rá igazán dühös lenni emiatt, újból a gondolatvilágom vörös tájain vizualizálni halálának és bántalmainak számos formáját, ugyanakkor, ahogy ajkairól játékos könnyedséggel alágördül a nevem, érdeklődésem újabb lángra lobban. Árnyvadásznak, sőt, voltaképpen még senki másnak, ki fajtámtól eltérő, nem árultam el a nevemet, egészen nagy vágyakozás ölt hát formát bennem annak reményében, újra hallhassam az ő hangján csendülni.
- Elárultam neked a nevemet, azonban ez senki másra nem tartozik. Nem várok tőled túlzottan sokat, mindenesetre remélem, ezt a titkot is olyan szenvedéllyel fogod őrizni, mint a többit, amelyek lelked sötét zegzugaiban lappanganak - pillantok rá nyugodtan. Kötve hinném, hogy rögvest az intézetbe szaladna szétkürtölni a bizalmába helyezett információt, mégis szükségét éreztem a figyelme felhívásának. Ahogyan ő is az enyémnek arról, semmiféle világrengető érdekességet nem igyekszik leplezni előttem, magabiztos mosolya pedig majdhogynem el is hiteti velem az igazát.
- Jake… - mielőtt újabb magyarázatomba kezdenék, még kicsit ízlelgetem a nyelvemen a nevét. - Tündérföldén nagy jelentősége van a neveknek, ha nem is ők határoznak meg bennünket egyedül, szorosan kapcsolódnak hozzánk s ez más népekre is igaz. A Jacob jelenthet megkerülőt, egyúttal valakit, akit követni ildomos - billentem oldalra a fejemet enyhén, nem ragozva tovább a témát. Mindent elmondtam, amit kívántam, változatlanul rajta áll, hogy mit kezd, vagy nem kezd vele. - Ami a titkaidat illeti, nem szükséges oly hatalmasnak lenniük. Talán nehéz lehet elképzelni, hogy bárkit is érdekelhet az életed, hiszen ti csak feláldozható katonák vagytok a Klávé szemében, de elhiheted nekem, minden történetet érdemes meghallgatni - vonom meg a vállaimat hetykén, elvégre ő dobta el magától a saját igazsága bemutatásának lehetőségét, aztán meg, előbb-utóbb úgyis megtudom, amit szeretnék.
Azért ennyivel nem adom fel az információszerzést, bizonyos dolgokat a lényét övező titokzatosságok izgalma ellenére is fontos kiderítenem, s ha magától nem dalol, hát bájolgó szavaimat és lágyan duruzsoló hangomat vetem be a cél érdekében.
- Nem, valószínűleg nem hagyná büntetlenül, viszont nem te lennél az első vadász, aki személyes okokból kockáztatná a szabadságát és épségét - felelem higgadtan, ereszkedett szemhéjaim alól vizslatva ábrázatának kiszögellő, érintéseimért kiáltozó formáit. - Látom tanulsz, okosan forgatod a szavaidat. Ám ez még mindig nem elég, s ne felejtsd, mit ígértem. A mondén a válaszodért, csakhogy a kérdésed minden, csupán válasz nem - hívom fel a figyelmét, kiélvezve arcának merész közelségét, és forró légvételeinek perzselését hűvös bőrömön. Egészen csalódottá válok az ujjaim alól történő kibúvása okán, ugyanakkor szórakoztató is, mennyire igyekszik távol kerülni tőlem.
- Ne ábrándíts ki. Egy ideig remek szolgálatot tesz a figyelmem felkeltése, majd az ígéretek felrúgása, de hamar ráunok az effajta játszmákra - duruzsolom gyengéden, majd hívogató mosolyommal karöltve döntöm hátra a fejemet, ezáltal felszegve az államat, s ha még van hova, a derekamat is meredekebb ívbe feszítem. - Hogyan is fogalmaztál korábban? Igazán aranyos, hogy azt hiszed, tennivalóimnál és kötelességeimnél jobban érdekelsz. Nem érek rá egész éjjel a tereléseidet hallgatni, talán némi gondolkodás jót tesz majd az elmédnek. S ne legyél ostoba, pusztán addig sürgethet bármi, amíg kivételes helyzet áll fenn. Most pedig nyújtsd ide az egyik kezedet - kérem, miközben tenyereimet felfelé fordítva várom, közéjük helyezze jobbját vagy balját. Az sem hoz zavarba különösképpen, ha ismét dacolni kezd velem, amennyiben önszántából nem kínálja nekem a kezét, hát elkapom az egyiket, és aztán emelem a szám vonalába a tenyerét. Megannyi módját választhatnám a jövőbeli kapcsolattartásunknak, ám balga lennék olyan mellett határozni, amely a kényelmére várna, s a procedúra közepette nem kapná el az iszony. Szóval cseppet sem zavartatva magamat, hintek puha, finom csókot életvonalai árkolta bőrfelszínére, ajkaim nyomán egy apró kígyó jelét rajzoltatva ki. Vonalai hamar elhalványulnak, annyira sem láthatóak, mint a testét fedő megannyi, kifakult rúna.
- Az alkalmas időpontot a felizzása fogja jelezni. Ekkor jöjj el a central parkba, ott aztán a kísérőmnek mutasd meg a jelet, és elvezet hozzám - magyarázom, továbbra is elégedett, sejtelmes mosollyal fürkészve kéklő íriszeinek mélységeit. A kezét közben eleresztem, hagyva, megszemlélje a bőrét csúfító, legújabb vonást, majd felkelek az asztaltól. Éppen jókor, ugyanis a lovagom is visszatér, oldalán az üveges tekintetű mondén fiúval. Némileg örülök a látványának, igazán kellemetlen lett volna az ígéretem megtartásáért még őt is hajkurászni az emberi világban.
- Rendelkezz vele kedved szerint, az életét tekintsd ajándéknak - tekintek le az árnyvadászra elkomolyodva, és ha nem tart vissza, úgy a lődörgő tömeg közé vetve magamat, kíséretem társaságában ma utoljára eltűnök a szeme elől.

❖ Notes: <333 ❖ Music: Think ❖ Words: 952
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Önkéntelen reakciótól vezérelve ingatom a fejem hamis mosolya láttán, és bár szeretnék újabb parázs vitába bonyolódni vele azon okból, mégis miért óhajtja jobban ismerni a saját fajtámat nálam, tudatában annak, hogy csak egy újabb, sehová nem vezető, felesleges szóváltás lenne mindkettőnk részéről, inkább hallgatok. Másfelől amúgy sem állt szándékomban megadni neki az elégedettség örömét azzal, hogy beismerem, igaza volt, és valamilyen elfuserált módon tényleg kedvemre való ez az agytekergető fogalmazásmódjával átszőtt kis beszélgetésünk.
- Azt hiszem, egészen más elképzeléseink vannak arról, mi lenne a társaim ellenére, és mi nem, de gondolom a világ összes szava is kevés lenne, hogy eltántorítsalak a véleményedtől. – engedek végül saját igazam bizonygatásából, annak érdekében, hogy előre is tehessünk lépéseket ahelyett, hogy újra és újra visszahúzzuk egymást öncélú nézeteink béklyóival.
Arcizmai egy pillanatra sem rendülnek meg sértő szavaim után, habár feleletei alátámasztják minden ellenséges érzését irányomban, ellenszenve mégis csak egy szúrós, lenéző pillantásban nyilvánul meg. Számomra érthetetlen ugyan sajátos ragaszkodása a ragja és neki kijáró tisztelet után, hisz engem sosem foglalkoztatott sem a dicséret, ahogy nem simogatta önérzetemet az alázat sem, mégis, tudatában annak, hogy külön világok külön korainak szülöttei vagyunk sem tudtam elfogadni ezt a fajta kényszerű ragaszkodását, mint ahogyan elképzelni sem, miként viselkedhet bárki teljes odaadással egy ennyire nagyképű alak iránt.
- Én örömmel adnám neked minden tiszteletem, ha nem kéretlenül érkezve próbálnád épp felforgatni a világomat. – válaszolom gyorsan, mielőtt még újból elmerülnék éjkék íriszei örvénylő tengerében.
Minden erőmmel igyekszem kizárni hangja kellemes búgását, helyette hagyom, hogy a minket körülölelő, fülsértő zene távolinak tűnő ricsaja megtöltse a koponyámat, kiszorítva minden édesen csengő dallamot a fejemből. Úgy kapaszkodom a zajba, mintha a valóság utolsó darabkái lennének, amitől a tündér aljas módszereivel próbál épp megfosztani, hogy aztán teljesen az uralma alá kerítsen, pedig valójában igazán semmi rosszat nem tesz, csak ült ott velem szemben, és beszél.
- Inialos… - játékos szórakozottsággal a hangomban ismétlem el a nevét, ami mint egyetlen információ maradt meg az utolsó mondatából. Az arcát fürkészve megmosolyogtat a gondolat, milyen remek választás is volt számára ez a név, ami pont olyan szokatlan és különleges, mint ő maga.
- Nem állhatom az utad, ha utánam kívánsz kutakodni, bár igazán aranyos, hogy még mindig nagy titkokat remélsz. – magabiztos vigyorral jutalmazom a lelkesedését. – De persze járj csak utána, amíg te ezzel foglalkozol, nekem több időm marad a szökevényeid nyomára bukkanni. Meg is könnyíthetem a dolgod, ha szeretnéd, Jake vagyok.
Nem mulasztom el észrevenni azt sem, az övé mellett a sajátom milyen bántóan átlagosnak, milyen egyszerűnek hat, habár én igazán nem szoktam hiúsági kérdést csinálni ilyen lényegtelen dolgokból, mint az elnevezés, hazudni róla meg végképp felelőtlen lett volna. Elhallgatni bizonyos részeit azonban, jelen helyzetben megbocsáthatónak tűnt, így a vezetéknevem végül úgy döntök, nem teszem hozzá a bemutatkozáshoz. Bár az anyai ág felmenőinek, egy régi időkre visszanyúló árnyvadász családnak vezetéknevét örököltem apám ostoba mondén neve helyett, nem voltam benne biztos, hogy neki problémát okozna kapcsolatba hozni a menekülő mondént az Aldertide névvel, anyámmal, majd végül velem is, ennyire pedig már tényleg nem akartam megkönnyíteni a dolgát, és ellehetetleníteni a sajátomat.
Megismétlem a mozdulatait, nyugtalanul doboló ujjaim elcsendesednek az asztallap felszínén, mikor közelebb dőlök hozzá, ahogy ő tette az imént. Arcom egész közel kerül az övéhez, minden egyes lélegzetvétele kellemesen simogatja a bőrömet, míg fagyos tekintetem megingathatatlanul az övébe fúrom.
- Szerinted a Klávé büntetlenül hagyná, hogy külön engedélyük vagy utasításuk nélkül azt tehessem, amit a személyes okaim jónak látnak? – kérdezek vissza felelet helyett, azonnal elhúzódva tőle, amint hűvös ujjai az arcomra simulnak. Kibújok az érintése alól, mielőtt újra hatalmába kerítene, rosszalló pillantásommal viszont nem mulasztom el megtisztelni, mikor tekintetünk ismét találkozik. Vissza akarok dőlni székem kényelmetlen támlájának ölelésébe, a mozdulat felénél mégis utamat álja valami felülmúlhatatlannak tűnő késztetés, ami maradásra ösztönöz, meghiúsítva ezzel a bűvköre elől való menekülésem, így végül csak annyira húzódom el, hogy a hosszú, hófehér ujjakat távolabb tudhassam a borostával borított arcomtól.
- Nem hiszem, hogy értékelnéd a ragyogó taktikámat. – ingatom óvatosan a fejem válaszom kíséreteként. – Viszonylag kevés szereped van benne, ellenben nagyon érdekelne, hogy mit tekintenél alkalmas időpontnak, az előbb még igen sürgető volt kézre keríteni az árulódat. Kérlek, ne mondd, hogy komolyan jobban kezdtek foglalkoztatni a szándékaim, mert a végén még rosszul fogom érezni magam, amiért ennyire könnyen megvezet egy kis titkolózás.
Arcára kúszó, édes mosolya semmi jót nem sejtet, ellenben kegyetlenül megragadja a tekintetet, így lehetetlen nem újfent elidőzni hibátlan vonásain, még ha tudom is, ez csak egy újabb csel arra, hogy a bőröm alá férkőzzön, és ellehetetlenítse a józan gondolataim legapróbb próbálkozásait is. Rá akarok förmedni, hogy hagyja abba, habár megfogalmazni igazán nem tudnám, mégis mit művel, és egy egészen kicsit meg is rémít, hogy valójában talán semmit nem művel, és csak velem van valami hatalmas nagy baj, amiért ilyen szörnyen nehezemre esik megállni, hogy a hatása alá kerüljek.


notes: <333   music: bad habit words: 788
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Apró, hamiskás mosolyra húzom ajkaimat a Klávét illető kicsinylésem leleplezésekor, egy tünékeny momentum erejéig a szemeimet is lehunyom, oldalra biccentve fejemet mindeközben, mintegy kifejezendő egyetértésemet és azon célomtól való mentességet, hogy mindenáron a kijelentése ellenkezőjét igyekezzem bizonygatni. Ohh, dehogy. Semmi okom nem lenne erre, a Királynővel ellentétben én nyíltan felvállalom ellenérzéseimet és a szánakozást, amit a tökéletesnek hitt szervezetük iránt táplálok. Még ez a magabiztos pára sem gondolhatja, hogy élete megérne egy esetleges háborút a nephilimeknek, vélhetően egy ellentündér haláláért cserébe nyomban szemet hunynának mindennemű nézeteltérésünk felett, és már el is felejtenék a kellemetlen esetet. Persze nem vethetném a szemére rendületlen hitét, az ő tudatában az életéért kínált tündér én lennék, egy átlagos példánya a fajtánknak, s nem éppen a Király legkedvencebb gyermeke. Mégis megtettem, mert egyszerűen jól esett.
- Ahogy te velem, úgy én is a tényeket közlöm veled. Fenyegetés akkor volna, ha rémképekkel ijesztgetnélek, mindenféle borzalommal, mely társaidra várna. De cseppet sem biztos, hogy ellenükre lenne a látogatás - felelem higgadtan, s miként szavaim nem fagynak a torkomra, úgy már ő sem kételkedhet az igazságtartalmukban. A birodalmunk fagyos és zord, az emberekkel nem is szoktunk sokat vesződni annak érdekében, hogy magunkhoz láncolhassuk őket, viszont az árnyvadászok ereiben csordogáló angyali vér, no meg az a végtelen állhatatosságuk még tőlünk is megkövetel némi furfangot. Kellemes zenét a fülnek, némi finom ételt s italt, néhány szép szót a léleknek, és már őket sem kell noszogatni a maradáshoz. Egyszer talán rádöbbennek arra, hogy olykor nem a halál a legrosszabb dolog, mi történhet velük.
Halvány, féloldalas mosolyát, mely a kezemben nyugvó hatalom megismerését övező tiszteletnek szól, fagyos pillantással fogadom, hiszen ragyogó arcáról semmiféle alázat nem süt. Nem várok tőle hajbókolást, jelleméből alapvetően hiányoznak mindazon összetevők, amelyek az együttműködéshez, mások megbecsüléséhez vagy egyszerű tisztelethez szükségeltetnének, azonban a kéretlen sértegetést nehezen viselem.
- Úgy érted, a hazugsággal övezett tiszteletet, mely tulajdonképpen nem több a sértésnél? Eddig nyíltan vetettél a szememre minden szidalmat, nincsen szükség arra, hogy a bájolgás mézédes köntösébe csavard ezentúl - nem tetszésemet és a hiúságomat ért bántalmakat nem rejtem véka alá, amely a bennem háborgó hatalmas ellentmondások nászából fogant. Nincs mit tagadnom azon, mennyire szívesen hallgatom a dicséreteket, milyen elégedettséggel fogadom az előttem való meghunyászkodást, ám a korábban elhangzottak fényében nem vagyok kíváncsi a hamis szavakra és gesztusokra. - Számomra a rang nem csupán egy üres szó, amely hatalommal ruház fel, s amit vakon tisztelni kell. A viselőjének szükséges megtölteni erővel és jelentéstartalommal, úgy célszerű formálni, hogy a tiszteletet örömmel adják neked. Ezt ne felejtsd soha, hiszen te sem birkának születtél, jól mondom? - nyugodalommal fordítom vissza a vadászra immáron kéken fénylő íriszeimet, s bár semmi okom nem adatik arra, hogy jó tanácsokat osztogassak neki, valamiképpen mégsem tudom magamba fojtani feltörekedni óhajtó szavaimat. Változatlanul bosszant ez a megingathatatlan önbizalma és valódi tiszteletének hiánya, egy részem örömmel meg is nézné, ahogyan derékba törik előttem, de nem ilyen olcsón és könnyedén. Ha már volt képe kivívni magának a helyet mellettem, akkor az a legkevesebb, hogy magát sem köpi szembe, és innentől kezdve méltón viseli a törekvéseinek súlyát.
Talán eljutott a tudatáig, mit jelent mindez, ugyanis az újabb keringőre való felkérést nem övezi semmiféle ellenkezés és akadékoskodás a részéről. Láttam persze a tekintetében örvénylő kételyek megannyi formáját, a töretlen bizalmat, melynek érzetén testvérien osztozunk, azonban minden kis tökéletlenség eltörpül a tény mellett, végre önszántából cselekszik a kívánalmam szerint. S mikor nyomban helyet is foglal, holmi gyermeki izgatottság lesz úrrá rajtam.
Érdeklődéssel telt tekintettel figyelem markáns vonásait, borostával keretezett ajkának legapróbb rezdüléseit, hegyezem a füleimet, mintha a legcsodálatosabb történet ígéretét rebegték volna nekem, de a megjátszott formaiságok hallatán nagyot forgatok a szemeimen.
- Felségként az uralkodókat illő nevezni - javítom ki, miközben egymásba fonom a karjaimat a mellkasom előtt. - Ha már olyannyira hívni akarsz valahogy, nevezz Inialosnak - szemöldökeimet összevonva fordítom oldalvást az arcomat, figyelmem megvonásával száműzve azt a fikarcnyi kíváncsiságot, amelyet az irányába voltam hajlandó tanúsítani, merthogy nem kerülte el a figyelmemet az okoskodását megelőző, kurta felelete sem.
- Te is bemutatkozhatnál, bár a neved felfedésének kényes kerülése jól kendőzött titkokat sejtet. Talán inkább magamnak kéne utánajárnom, bizton veszem, érdekesebb dolgokra bukkannék, mint amit most előadsz nekem. Igen, a semmire céloztam - hirtelen szegezem vissza rá a pillantásomat, jelezve, ismét a türelmemmel játszadozik. Vélhetően ez a tény minden igyekvésem ellenére sem jut el a tudatáig, mert az információmorzsák helyett újabb és újabb tereléseket dobál érdekességekért szomjazó füleimnek, amelyek még ha kutyák lennének, sem csámcsognának ilyen soványka csontokon.
- Ohh, azt meghiszem - gunyoros mosollyal süllyesztem magam elé az íriszeimet, miként egymás öleléséből kiszabaduló kezeimet az asztallapra simítom. Közelebb hajolok a vadászhoz, tenyereim könnyedén siklanak előre a márványos felszínen, s egészen addig meg sem állnak, míg fenekem már csak az ülőalkalmatosság szélét érinti, és az asztal pereme a bordáim alá nem ékelődik. Kéklő tekintetét kitartóan állom, amennyiben nem kerüli a szemeimmel való találkozót. - Meghiszem, hogy az indokaidat érdektelen semmiségeknek kívánod beállítani előttem, ám, ha valóban ilyen jelentéktelen bugyutaságok volnának, nem próbálnád ilyen fáradhatatlanul elkendőzni előlem. Nem is számítottam arra, hogy kiteregetsz mindent, de azért te sem hiheted, hogy ennyivel megelégszem - a végét már egészen halkan duruzsolom neki, mintha csillapíthatatlan vágyaim nem is a birtokában lévő információkat, hanem valami egészen mást szomjaznának. - Személyes okaid mellett a Klávé is ösztönzött, hogy felvedd velem a kapcsolatot? - kérdezem, továbbra is lágyan búgva szavaimat. Ha netán ő is követte példámat az előre hajlásban, úgy az arcát sem félek újból megérinteni, viszont ha kitart a tisztes távolság mellett, úgy kizárólag a hangomra bízom a megvezetését.
- Egyelőre elegendő erre válaszolnod, és ígérem, visszakapod tőlem a halandót teljes, rémült pompájában. Aztán egy alkalmasabb időpontban és helyen a ragyogó taktikádat is meghallgatnám - mosollyal pecsételem szavaimat, olyasfélével, amellyel a vörös kis mondént is megörvendeztettem az este folyamán. Nos, ha már ilyen lelkesen belevetette magát a tanácskozásba, nem hagyhatom figyelmen kívül az intelmeit, így a vörhenyes ember megrontása helyett egészen másra szegezem immáron a figyelmemet.

❖ Notes: <333 ❖ Music: Burn It Down ❖ Words: 975
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Nehezen sikerül szó nélkül hagynom a könnyed, ám pofátlanul magabiztos ítélkezését az árnyvadászok irányába, mégis visszanyelek minden keresetlen szót, mielőtt kiszánkázna az ajkaim között. Az, hogy ellenszenve irányomba, vagy úgy általánosságban a nephilimek felé nagyobb-e, nem tudtam volna megmondani, és ugyan nem adtam sokat egyetlen gőgös szavára sem, mégis igazán érdekelni kezdett, mire alapozza a megingathatatlannak tűnő ítéleteit. Hosszas évei alatt a fajtám látszólag cseppet sem tett jó benyomást rá, és ismerve a világunkat, nem róhattam fel neki a keserű gyűlölködését, még ha nem is feltétlenül éreztem jogosnak általánosító véleményét. Szóvá persze, nagyon jól tudtam, nem tehetem, már csak annak okán sem, hogy már előre tudtam, cseppet sem lenne kedvemre való a válasza, így mindkettőnket megkímélve csak lemondó vállrándításomat szántam feleletnek ahelyett, mennyire szívesen nézném a kialvó fényt a szemeiben, ahogy tőrt döfök mélyen a bordái közé.
Megjegyzésem kísérő, semmiből feltörő meglepettsége olyan gyorsan tűnik el hibátlan arcáról, hogy magam sem vagyok benne biztos, valóban felbukkant-e egyáltalán, a gondolata mégis valamiféle elégedettséggel tölt el.
- Nem igazán hagysz más választást.
Sok időm nincs kiélvezni pillanatnyi diadalom, szavaim ismét tökéletesen igazolnak, ahogy roppant cseles szökési kísérlete fényében komolyan el kell gondolkoznom azon, miként is fogom tudni szemmel tartani úgy, ha bármit megtesz, hogy szabaduljon a társaságomtól. Kelletlenül ugyan, de be kellett látnom, rajta nyugtatni a szemeimet igazán nem volt olyan szörnyű, ami szinte az összes létező értelemben megnehezítette a dolgom, leszámítva megjelenése egyetlen apró előnyét, hogy igazán nehéz volt figyelmen kívül hagyni, így rábukkanni sem jelentett igazi kihívást. A hétköznapiság álcájára tett törekvése ellenére szembetűnően kitűnt a táncoló tömeg sokaságából, az egyszerű emberek bántóan szürkének tűntek a mellettük elhaladó alakja mellett.
Nem tudom, számított-e újból felbukkanásomra, vagy csak mélyen remélte, hogy elkerülheti újabb kísérletem a megállítására, de most még a bosszúsága sem elég, hogy feledtesse a haragom. Vállára feszülő ujjaimnak nem sokáig van maradása, a közénk tolakodó mondén érkezésével engedni kényszerülök, így az érintése okozta nemkívánatos zűrzavarnak sincs lehetősége újra a tudatomba férkőzni, hogy átvegye az uralmat az indulataim felett.
- Akárcsak a lekicsinylésed irányukba. – felelem morcosan, de nem kívánom tovább bizonygatni az igazam. – Semmi fenyegető nincs a szavaimban, ez elmondható a te invitációdról is?
Míg Ő kételkedett abban, hogy a Klávé megtorlás nélkül hagyná egy emberük halálát, én továbbra sem hagytam magam megingatni a nephilimekkel kapcsolatban, státuszát ismerve viszont el kellett gondolkoznom azon, nem csak a saját, de a többi társam épsége érdekében meddig óhajtom még folytatni ezt a fajta pengeélen táncolást. Egészen biztos voltam benne, hogy nagylelkű meghívásában bujkáló hamisság csak egy újabb ügyesen forgatott gondolat a fejében, ha úgy találná kedve, szemrebbenés nélkül képes lenne életét venni az összes udvarába érkező árnyvadásznak, hogy a vérükkel fesse vörösre az emlegetett hófödte tájait. Zavart a tudat, hogy rangjával járó hatalma az én esélyeimet lehetetleníti el, és persze mélységesen bosszantott a felismerés, hogy felfedve magát már egészen biztos nem lesz rest visszaélni vele.
- Hogyne, mindenképp. – halvány, féloldalas mosoly terül el az arcomon az engem ért megtiszteltetés gondolatára. – Pedig egyelőre azt hiszem, ez a legtöbb, amit felajánlhatok.
Kék íriszeim rendületlenül követik a tekintetét, ahogy felesleges okítása után végigméri a morajló tömeg egyhangúságát, majd mindenféle érzelemtől mentes, parancsoló hangján utasítást ad kísérete megmaradt tagjának, aki alázatos bólintás kíséretében engedelmesen dolgára is indul. A már hozzám intézett szavai óvatosságra intenek, hangját megtölti az a kellemes búgás, amit az este folyamán már tapasztaltam, mondandója mögött mégis megbújik valami vészjósló figyelmeztetés, ami aláássa a mondénnel kapcsolatos nagylelkű parancsa után bennem ébredező hála legapróbb törekvését is.
-A legkevésbé sem. – tekintetem visszatalál az övébe, gondolataim valószínűleg arcomra festik az érzelmeim sokaságát, ellenben sajátja most is rezzenéstelen marad. A megdöbbenésem, aggodalmam a vörös épségéért, és irányába táplált töretlen bizalmatlanságom felett mégis úrrá lesz valami sokkal kellemesebb érzés, ahogy ujjai fogságba ejtik a sajátjaimat, hűvös tenyere könnyed mozdulattal simul a balomba, hogy mozgásra ösztökéljen. Határozottsága nem hagy teret semmiféle tiltakozásnak, nekem pedig meg sem fordul a fejemben ilyesmit tenni. Engedelmesen követem minden lépését a legközelebbi szabad asztalig, ahol szó nélkül helyet foglalok vele szemben, mikor erre kér. Magára maradt tenyerem még egy darabig bizsereg az érintése után, ujjbegyeim ütemes dobolásba kezdenek az asztal felületén, hogy feledtessem velük az érzést.
Újfent feltett kérdését már hiába kerülgetem, nem tudom válasz nélkül hagyni, zsibongó gondolataim között a megfelelő szavak után kutatok, amiket következmények nélkül feleletként használhatok, anélkül, hogy felfednék előtte mindent.
- Személyes, leginkább. – felelem kurtán, hozzá hasonlatosan én is hátradőlök a kényelmetlen székem támlájának. – Ha felfedek mindent, azzal elveszteném az érdeklődését, felség, és attól tartok ez az egyetlen ok, amiért még megtűr maga mellett.
Színpadias szavaim kíséretében az arcát fürkészem, ajkai hibátlan vonalát, szemei komor kékségét, bőre makulátlan halványságát sötét tincsei keretében, magam sem tudom, hogy árulkodó jelek után kutatok-e, vagy csak kényelmesen méregetem a saját szórakozásomra.
- Megtudhatom, hogy szándékozol a szökevény tündér nyomára bukkanni? – szegezem neki a kérdésem, remélve, ezzel elterelem a figyelmét a sajátjáról – Feláldozod még egy lovagod, hogy megtaláld? Megfenyegetsz még egy mondént, akinek esetleg köze lehet az… a szökevényeitekhez?
Az utolsó pillanatban sikerül visszanyelnem azt az egyetlen veszélyes kis szót, ami elárulhatná a halandó és közém fonódó rokoni szálakat, rezzenéstelen arccal tartom a szemkontaktust, remélve, hogy ha nem is kerülte el a figyelmét, zavarom hiányában érdektelen nyelvbotlásnak tartja majd csupán.
- Csak mert, igazán ne vedd sértésnek, de ártatlan vörös kölykök megrontása vagy épp az én érdektelen motivációm boncolgatása helyett én lehet, inkább taktikát váltanék az eredmény érdekében.
Kimondva persze egyből megbánom a mondénre tett utalásom, akinek hogyléte éppenséggel az előttem ülő tündér kezeiben van, akinek valószínűleg már elégedetlensége is elég okot ad arra, hogy valamilyen módon ártson neki, és ezzel együtt nekem is. Nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy a tündérek népe semmit sem tesz pusztán jóságból, és ennek fényében már első körben is felelőtlen kérés volt a mondén épségét rábízni, így viszont, hogy önként utasította harcosát az ember őrzésére, csak még inkább erősödött bennem az érzés, hogy talán mégis azzal járt volna a legjobban, ha valaki rátalál a földön kuporogva, és lecsukják gyilkosság vádjával.  

notes: <333   music: trouble words: 981
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

A lusta oroszlánként ébredező haragja okán nekem csapódó szavai kezdik visszacsepegtetni belém a közöny, megismerkedésünk pillanatában is tapasztalt édes nyugalmát. Szemhéjaimat alacsonyra eresztve szemlélem ábrázatát, arcának éles vonalait, amelyek vörös jelzőfényként hirdetik tulajdonosuk minden jellemvonását. Vadság, féktelenség, akár még veszélyesnek is titulálhatnám, ám emberi része ott kukucskál a maszkján kibontakozó repedések között, emlékeztetve arra, hogy mennyire kusza és sebezhető az ő gondolatvilága. Kijelentéseivel is újra meg újra ezt bizonygatja, én pedig való igaz, nem tudom mit reméltem a szembesítésétől. Bármiféle indok is vezérelt, bőséggel megelégszem a türelme megbolygatásával és az ismét lángra lobbantott dühével.
- Joggal vethetem a szemedre, persze szembesülni az igazsággal? Az sosem ment jól nektek - tüdőmből gyönge sóhaj emelkedik fel, s mire az ajkaimon kívülre ér, már alig marad bármi ereje. - De legalább őszinte vagy. A legtöbbetek kedvességnek álcázott mosollyal szúrna hátba, belőled legalább kinézem, hogy lenne merszed a szemembe nézni közben - kár lenne tagadnom, hogy lényünk szinte összefonódott az illúzió és az ármány fogalmával az évezredek során, azonban a tisztességes harc még mindig olyasmi, amit nagy becsben tartunk. Az árnyvadászok eme ritka példánya fesztelen bizonygatja rettenthetetlenségét azzal, hogy minden lehetséges módon megkísérel az utamba állni meggyőződéseit követendő, jól tudva mindeközben, mit kockáztat. Nem hazudtam még az elején, némi finomítással tökéletesen megférne közöttünk, Tündérföldén.
- Pórázt? - kérdezek vissza némi megilletődéssel. - Nincs szükség rá, amikor ilyen lelkesen koslatsz utánam - magam sem tudom, merre űzöm imént fellobbanó vehemenciámat, de különösebben nem lep meg hirtelen kélt halála. Szeszélyes vagyok, akár a természet, olykor vad, zúgó hullámokkal söprök el mindent, ami az utamba kerül, máskor szelíd folyóként találom meg utamat a mások által eddig észrevétlen medrekben. A villany leoltásával tett kísérletem a szabadulásra például utóbbi jellemvonásomat hordozza magán, a vadász ismételt felbukkanása viszont zabolázatlan, viharos oldalamat ösztönzi cselekvésre.
A kulcscsontomon feszengő ujjai arról árulkodnak, ő is a tűréshatára vékonyka mezsgyéjén táncol immáron, acélosan villanó íriszeiben még éppen sikerül elkapnom az irántam táplált haragját, mielőtt a mondénnő közénk furakodna. Alakja szerencsére hamar elvész a tömegben, miután iszonyodva odébb tessékeltem.
- Elragadó a bizalmad a Klávé irányában - jegyzem meg őszinte csodálattal, noha hűsége magasztalása helyett inkább azon tűnődöm, hogyan vetheti magát effajta vak meggyőződésbe. - Örömmel látjuk őket Tündérfölde zordabb vidékein, a hófödte hegycsúcsok csodálatosan festenek ilyenkor - biccentem oldalra a fejemet, ajkaimon vészjósló mosolyt bújtatva. Csakugyan szükségeltetne néhány friss lélek az udvarunkba, hiszen a számunk fogyatkozóban. - Mindenesetre a fenyegetéseid helyett szívesebben hallgatnám meg a válaszodat - terelem vissza a témát korábbi megjegyzésére vagy éppen elszólására, amit talán most minden eszközével igyekszik a szőnyeg alá seperni, pedig nem kerülte el a figyelmemet az információ, melyet ilyen formában bizonyosan nem hallhatott tőlem az este folyamán. Persze összerakhatta a képet a gondosan elhintett igazság-morzsákból, de annak fényében, mennyire megpróbálta tudatát a velem való kommunikáció… Nem vennék rá mérget, hogy éles elméjének köszönhető a tipp üldözöttjeink kilétével kapcsolatban. Vélhetően nem lennék ilyen gyanakvó, ha egész végig nem lengte volna körbe ez az indokolatlannak hitt magabiztosság, és nem görbült volna hatalmas kérdőjelbe az ok, amiért mindenáron a nyomomban akart maradni. Nem vagyok ártatlan sem ártalmatlan, az árnyvadászokra mégsem jellemzőek az önkényes akciók.
Válasza továbbra is várat magára a kíséretem megmaradt tagjának felbukkanásával. A megnevezés hallatán - hiába tudom, sokkalta inkább a gúny számlájára írandó, mint a tiszteletére - elégedettség burjánzik a mellkasomban.
- Élvezd hát ki a megtiszteltetést - fejemmel kimérten biccentek, míg kezeimet elegánsan összefonom a hátam mögött. - Nem, cseppet sem szeretném. A hazugsággal átszőtt tisztelet nem igazi tisztelet, ellenben annál nagyobb sértés - felelem neki a tehetetlenség nyugalmával, miközben végigfuttatom pillantásomat a tömegen. Egyelőre senkit nem zavart meg a mosdóban rejlő rémkép, ám nem is célom hagyni, hogy bárki felfedezze. A lovagomat küldöm hát a helyzet orvoslására, és ha még a mondénra is rátalálna, megkérem, hogy őrizze, amíg mi itt végzünk a csevejjel. Remélem nem játszik süketet a vadász, ugyanis az együttműködését remélve és kíváncsiságom kielégítését hajszolva vagyok csupán hajlandó törődni holmi koszos emberrel.
- A tündér elszökött, felesleges lenne tovább hajszolni - tudatom a szőkével is a birtokomba került információt, miután a szolgálóm a dolgára indult. - A csillagok neked kedveznek, ifjú árnyvadász, és már a figyelmemet is felkeltetted. Úgy vélem, újfent neki kellene futnunk annak a beszélgetésnek, remélem, nem szeretnél visszautasítani - nem kérdés, nem is ajánlat vagy lehetőség, inkább figyelmeztetés arra vonatkozólag, ezúttal tényleg használja tudatának a racionalitást megközelítő szelvényeit.
Bármiképpen is felel, ujjaimat kiengedve egymás öleléséből, jobbommal a vadász baljára fogok. Szorításom nem engedi a könnyed menekvést, mégsem a csuklójánál fogva kezdem magam után vonszolni, mint holmi barbár, akinek jellemén korábban ő is osztozkodott, hanem puha, hűvös tenyeremet az ő - bizonyára az edzéstől és a gyakori harctól - megviseltjében pihentetve egyengetem utunkat egy félreeső, a fal mellett magányosan ácsorgó asztalig. A zene természetesen itt is hangosan dübörög, de jóval elviselhetőbb a fülnek, mint az imént a tánctér forgatagában.
A kezét nem szívesen eresztem. Van valami csábító az érintésekben, valamiféle izgalmas emlékeztető arra vonatkozólag, hogy a világ szíve még mindig élettől telve dübörög, s mi, tündérek, nem felejtettük el holtunkat észrevenni az idő csalfán tekergőző folyamában. Mégis kénytelen vagyok rá, amiként helyet foglalok az egyik, változatlanul kényelmetlen székben.
- Foglalj helyet - ezúttal akarom, hogy az asztalomhoz üljön, tehát remélem, hogy nem most kezd visszakozni, mikor az éjszaka heve már elmúlt, s viszonylagosan a kedve szerint alakult. Természetesen - és minden reményemnek eleget téve - a mondén még a kezeim között van ütőkártyaként. Talán nem ölném meg. Talán magammal vinném Tündérföldére. Meglehet, egyszerűen szélnek ereszteném a városban, hogy hirdesse az árnyvilág rejtelmeit, de az is megeshet, rögvest az Intézet bejáratához hajítanám kellemetlen emlékeztetőként arra, az egyik, csinos vonásokkal rendelkező vadászuk képtelen megfelelően ellátni a feladatát. Még nem döntöttem el…
- Most már ne ámíts. Mondd el, hogy ki vagy, és miféle indokod van arra, hogy egyedül ásd magad ellentündérek ügyébe - utasításnak ható szavaim akkor sem maradnak el, ha inkább az ácsorgást választja.

❖ Notes: <333 ❖ Music: Redose ❖ Words: 972
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Mérges vagyok rá, de főként mégis magamra, amiért ismét hagytam, hogy szavai felbosszantsanak, ahelyett, hogy csak figyelmen kívül hagyom idegtépő jellemét, és a feladatomra koncentrálok, ami hiábavaló szóváltásunk okán ismét nem igazán haladt előre.
- Most mit akarsz, mégis mit mondjak? Hazudjam, hogy vadidegen tündéreket menteni amolyan őrangyali kötelességem? Simogassam az egódat azzal, hogy igazat adok neked? – csattanok fel újfent, kérdéseimre viszont már egyáltalán nem remélek feleletet tőle, pusztán ébredező dühöm lecsillapítására használom a heves szavaim. – Igen, megpróbálnálak megállítani, ha a szemem láttára óhajtanál ártani a szóban forgó tündérnek, de nem lennének álmatlan éjszakáim, ha végül te járnál sikerrel és én buknék el. És ne merd ezt a szememre vetni, mikor a te érdektelenséged bármely más faj irányába bőven felülmúl engem.
Nem tudom, mit remél arrogáns szavaitól, ha remél tőlük egyáltalán bármit is, miért akarja mindenáron saját feltételezése igazát, ami ugyan jogos alapokon nyugszik, mégis merőben átitatja kifacsart mondatainak hamissága, amitől kedvem lenne rövidre nyírt szőke hajtincseim közé fésülni ujjaimat, és megragadva kitépni őket a helyükről. Tudom jól, nem szabadna hagynom, hogy a befolyása eluralkodjon felettem, mégis elemi erővel tör elő belőlem minden rossz tulajdonságom csupán a puszta jelenlétének köszönhetően, és bármennyire is türtőztetni akarom magam, képtelen vagyok rá.
- Nagyszerű! – csúszik ki ajkaim közül az első szó, ami eszembe ötlik tetteire vonatkozó beismerő vallomása hallatán. – És akkor most? Tegyek rád pórázt, hogy ne csinálj semmi rosszat, amíg itt vagy?
Nem értek új információként szándékai, és még csak véletlenül sem reménykedtem abban, hogy egyetlen, legkevésbé sem jól sikerült találkozás majd elegendő lesz ahhoz, hogy megakadályozzam bárki életének kioltását, szavakba öntve mégis sokkal valódibbnak, sokkalta fenyegetőbbnek hatott minden terve. Szavai mögül már rég eltűnt minden szórakozottság, ha eddig nem is éreztem úgy, hogy meggondolatlan szurkálódásaimnak nincs helye a beszélgetésünkben, most már épp itt lett volna az ideje sértetlenségem érdekében, egy gonosz kis hang a fejemben viszont szüntelenül arra kényszerített, hogy addig feszítsem türelme húrját, míg el nem érem azt a vékony válaszvonalat, ahonnan már egyikünk sem tud büntetlenül visszafordulni. Nem egy bombabiztos túlélési stratégia részemről, kíváncsiságom ellenben határozottan nagyobb a józan eszemnél, ami szüntelenül arra a meggondolatlan és veszélyes cselekedetre ösztönöz, hogy megtaláljam tűréshatára végpontját.
Fontolóra veszem szavait, a tudatlanságra tett megjegyzését, a kettős mércéről alkotott véleményét, pedig tudom, minél tovább ízlelgetem őket, annál több esélyt adok neki, hogy megmérgezze a gondolataim saját radikális nézeteivel. A válaszadás lehetősége végül úgy csúszik ki a kezeim közül, ahogy Ő maga, míg én elmés visszavágásokon és a mondén hogylétén elmélkedem, a tündér nem rest emlékezni arra, mit is tekintünk mindketten elvégzendő feladatunknak, és örömmel távozik a kíséretem nélkül.
Megpillantva rendezett, sötét hajtincseit, eluralkodik felettem az érzés, hogy ökölbe szoruló jobbommal szilánkosra törjem az állkapcsát, amiért ismét sikerült saját malmára hajtania a vizet, nekem pedig meg kellett hoznom egy olyan döntést, amivel nem csak magamat, de a nekem alibit biztosító társaimat is veszélybe sodortam. Nem is beszélve a koszos padlón kuporgó mondénról, akinek remélem végül volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy a lehető legmesszebb meneküljön innen.
Az utolsó pillanatban mégis megálljt parancsolok kulcscsontja köré mélyedő ujjaimnak az erőszakot illetően, a köztünk átfurakodó, csillámló mondén nő érkezése pedig végképp tesz róla, hogy még véletlenül se csináljak semmi meggondolatlant.
Fenyegetően csendülő szavai beisszák magukat a gondolataim közé, míg kíváncsian figyelem a tündér arcán elterülő undort, azon merengve, vajon a nő vagy a saját társaságom kéretlen öröme váltja ki belőle ezt a reakciót, végül jobbnak látom nem megtudakolni tőle.
- A legkevésbé sem kételkedtem abban, hogy problémát egyáltalán nem okozna megszabadulni tőlem, de egy árnyvadászt megtűrni az oldaladon még mindig kevésbé kellemetlen, mint „eltiprása” utána egy intézetnyi nephilimmel bajlódni. De persze javíts ki, ha tévednék.  – felelem, gúnyos nyújtással hangsúlyozva az általa használt szót, és persze szándékosan kerülve a válaszadást a nekem szegeződő kérdésre.
Időnyerésre tett kísérletem határozottan, habár önkéntelenül támogatja a felbukkanó kísérete, aki a másikhoz képest mindenképpen jobban, de legalábbis élőbben fest, és érkezésével mindkettőnk számára fontos információkkal szolgál. Saját nyelvükön elsuttogott szavait ugyan nem értem, ám a megszólítás nagyon is eljut az én tudatomig is, ami pillanatnyi döbbenetem után értelmet varázsol a tündér eddigi nagyképűsége mögé.
- Ó, elhiszem, hogy jó lenne tudni, de úgy látszik, ez most nekem adatott meg előbb… hercegem. – meglepett mosoly feszül az arcomra, ahogy birkózom az elhangzott információval a fejemben. – Egészen megtévesztett, hogy otthon hagytad a koronádat, okos húzás. Azért szeretnéd, hogy így utólag meghajoljak?
Titulusa ugyan sokat nem emel arrogáns mivoltán szememben, azért mégis egy újabb indokot vés a listára, miért is rejtőzik az átlagosság álcája mögé, és valamiképp nagyobb óvatosságra int vele szemben. A nyelvemet fékezni ugyan eszem ágában sincs továbbra sem, még véletlenül sem akarom megadni számára azt az elégtételt, hogy megfélemlítsen pusztán a rangjával, mégis valami rohamosan ébredező rossz érzés fog el gondolatra, hogy sokkal nagyobb befolyás van a kezében, mint az elsőre gondoltam volna.


notes: <333   music: skulls words: 788
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Váratlanul tör fel belőle már-már eltemetettnek hitt harci kedve, úgy robban ki ajkai közül, akár egy évek óta szunnyadó vulkán lávatömege, amely kihasználva a szabadság édes lehetőségeit, féktelenül kíván pusztításba kezdeni. Azonban nem hagyom magamat megtéveszteni a tombolását kísérő, hatalmas füstgomolyag által, elvégre meglehet, nem rejt többet holmi látványos, mégis gyönge próbálkozásnál.
- Akár kifacsart szavaink között, úgy a hazugságokban is ott bujdosik az igazság. Talán nem hagynád, de a tündéreket illető érdekeltséged mértékével nem hiszem, hogy akkorát ferdítettél volna. Ne próbálj nagyvonalúsággal álltatni - figyelmeztetem hűvösen, megvetésemet ettől függetlenül egyelőre a háttérbe szorítva. Kár lenne tagadnom, mennyire élvezem vergődését az ujjai közül mindenáron kicsúszni óhajtó hazugságok kézben tartása érdekében, azt, ahogyan rendületlenül igyekszik igazolni ismeretlen noszogatásból fogant cselekedeteit és szavait. Persze a leckét sem felejtem, melyet volt szíves feleleveníteni a tudatomban; egy magukat is hazugságokba fullasztó népség állításaiban semmilyen körülmények között nem szabad megbíznom. A legtöbben úgy hiszik, a tündérek gyengesége angyal bűvölte nyelvükben rejlik, amelyben nem is tévednek nagyot, csakhogy nem olyan módon próbálja meg népünket a kényszerített igazság, mint gondolnák. Aki már volt szerencsés a társaságunkat élvezni, hamar felfedezhette, milyen egyszerűen és veszedelmesen tudjuk előnyünkre kovácsolni a részigazságok kusza, végeláthatatlan fonalát, viszont arról még mi is elfeledkezünk olykor, az őszinteség kegyével csupán mi vagyunk megáldva. Esetünkben kérdéses, árnyvadászunk valóban megtévesztett az őszinteség álcájával, vagy a megtorlást elkerülendő inkább most óhajt megvezetni szemérmetlenül?
- Nehéz elképzelnem, hogy rögvest szabad utat engedtél volna, amennyiben szavamat adom személyes ügyem egyéb helyen történő megoldására. Mindenesetre jól gondolod, a szándékaim változatlanok - közlöm vele, viszonylagos higgadtságot mímelve közben, és továbbra sem űzve hangomból illetve ábrázatomról a fölényes lekezelést. Fogalmam sincs, miért tűröm még mindig egy jelentéktelen bolha pattogását, azonban fogytán a türelmem, amelyből végképp alig marad, hallva, miféle sértést vág az arcomhoz.
Hirtelenjében kedvem támadna nevetni, teli torokból, gúnyosan, úgy, ahogyan létezésem röpke kétszáz éve alatt még sohasem tettem. Mindezen indíttatásomból egyedül egy sivár, fagyott mosolyt engedek megmutatkozni, amely formáiban hasonul a vadász ajkain pihenőre, de mégis oly’ távol leledzik attól.
- Én volnék az álszent? Szegény, kicsi árnyvadász. Nem érti az összetartozást népeink között, hogyan is tehetné, amikor ilyen egyedül van? - dühömet és türelmetlenségemet félretolva engedem előtörni arrogáns oldalamat, amelyet az igazság kéretlen és kíméletlen özönében élek ki, ha már ostobán merész megjegyzése után képtelen állni a tekintetemet. - A bírálás lehetősége adott, akkor is, amikor mérhetetlen tudatlanságra és igaztalanságokra épül. Ám én nem kötöttem gúzsba a nyelvemet Alvilágiaknak tett ígéretek képében, bánt netán, hogy szembesítettelek azzal a kettős mércével, amivel állandóan szemlélitek a világot? De hát ez az igazság, drága vadászom - vetem a szemére hidegen, mégsem itt veszítek igazán a nyugalmamból, hanem a minden arcátlansága ellenére felajánlott együttműködésemet követő mélységes csendet tapasztalva.
Vonakodása, és az azt követő megjegyzései egyértelműen megvilágítják előttem; az összedolgozásunk hamvában holt ötlet. Sem a szavaimat, sem az időmet nem pazarlom tovább a zsigereiig rémült mondénra, illetve az őt védő árnyvadászra, s mivel nem kívánom egy esetleges harc kirobbanását kockáztatni, a megtámadása helyett az elegáns távozás mellett határozok.
Odakint, a korábban ócska játékszerekként szemlélt emberek bosszantó akadályokká válnak, miként váratlan és kusza mozdulataikkal újra és újra az utamba keverednek, de abban azért nem gátolhatnak meg, hogy hajlékony kecsességgel elkerüljem a velük való kellemetlen találkozást egy összeütközés formájában. Nehéz persze őket figyelni és egyszerre a szökevény tündért is a tekintetemmel kutatni, ám nem problémásabb annál, mint a vadász újonnani felbukkanásával számolni. Első ösztönös mozdulatként a gégéjére mérnék ütést, hogy fuldoklása jó időre lefoglalja, és nekem se kelljen hallanom több, hazugsággal átitatott szavát, szerencséjére viszont közénk furakodik egy bamba képű mondénnő, akit úgy kell viszolyogva odébb söpörnöm az útból, nehogy összekenje a ruhámat azzal a mérhetetlen mennyiségű csillámporral, ami befedte az egész valóját.
Sajnálatos módon így a nephilim sületlenségeit is el kell szenvednem, noha mondandójának második fele elkergeti a kínlódást, hogy jól leplezett érdeklődést gyújthasson bennem. Nincsen lehetőség arra, hogy most pótoljuk korábban gyermeteg sértegetésekkel elütött időnket, a kijelentése mellett azonban egyszerűen nem mehetek úgy el, mintha meg sem hallottam volna.
- Valóban? Miféle okod volna erre? - teszem fel az ostobának ható kérdést, mert bár számtalan lehetőség és magyarázat cikázik végig az elmémben, az ő feleletét akarom hallani. Egy ilyen kényes ügyben távol álljon tőlem, hogy bárkinek is válaszokat adjak a szájába, még ha máskülönben örömmel is szórakozok a ráhatásaim mértékének kipuhatolásával. - S jól vigyázz arra, mit felelsz, mert hidd el, eltiporni téged egyszerűbb, mint megtűrni az oldalamon - toldom hozzá mindennemű fenyegetőzéstől mentesen, pusztán az igazsággal szembesítem.
Alig, hogy elhalnak ajkaimon a szavak, megkerül a kíséretem immáron egyedüli tagja. Akad rajta sérülés, de amíg lélegzik s a két lábán képes járni, nem különben érdekel az állapota.
- Hercegem... - szólít meg alázattal, amely természetesen legyezgetné a hiúságomat, és dagasztaná a mellkasomat, ám ezúttal legszívesebben belé fojtanék minden levegőt. Fagyott tekintetem mozdulatlanságával igyekszem ellátni az ujjaimat ösztökélő késztetést, persze már későn döbben rá; a jól megalapozott álcánk azért olyan jól megalapozott, mert rajtunk kívül szinte senki nem tudja, hogy nem több a szemfényvesztésnél. Hibáját túlzottan sok fáradalom árán tudnánk csak korrigálni, tehát apró, beletörődő sóhajjal emelem vissza pillantásomat az árnyvadászra, míg a lovagom saját nyelvünkön szólva tudatja velem, hogy a tündér elmenekült, a mondénnak pedig nyoma sem volt a környéken. Bizonyára újabb találkozót akartak szervezni valamelyik ember ismerősükkel, azt kell hát kiderítenünk, ennyi lélek közül melyik volt az az egy, aki fontos lehetett nekik annyira, hogy az áruló előmerészkedjen.
- Várom a válaszodat, árnyvadász. És most már azt is jó lenne tudni, ki vagy te tulajdonképpen - szólalok meg újfent, úgy téve, mintha teljesen figyelmen kívül hagytam volna a szolgálóm információit.

❖ Notes: <3 ❖ Music: Loud(y) ❖ Words: 917
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Becsmérlő tekintete súlya alatt, felfelé ívelő szemöldökét figyelve, azon jár az eszem, vajon mennyiben befolyásolta a tündér válaszait az eddigi viselkedésem. Sértő szavaim nyilvánvalóan nem segítőkészségre ösztönözték, amit igazán nem vethettem a szemére, mégis, nehezemre esett elképzelni egy tündérek között zajló hétköznapi beszélgetést a hosszas, végeláthatatlan mondataik bonyodalma nélkül. Komolyan foglalkoztatni kezdett, vajon képes-e egyszerű, lényegre törő válaszokat adni, bár az este folyamán már bizonyította, hogy vele aztán igazán semmi sem egyszerű és lényegre törő.
- Legalább valamiben egyetértünk végre. – felesleges válaszom amolyan gyermeteg kényszer arra, hogy enyém legyen az utolsó szó érdeme, lemondó feleletét, amiben saját szavaimat használja ellenem, igazán hagyhattam volna reakció nélkül is, mégis a legapróbb gesztusaiban is megbújt valami felsőbbrendűségét hirdető ítélkezés, a mi miatt még véletlenül sem akartam több tisztelettel adózni neki, mint amennyivel muszáj a céljaim elérése érdekében.
- Istenem, persze, hogy nem hagynám! – döbbent hangom ostorcsapásként csattan az irányába. – Komolyan fel kell hívnom a figyelmed arra, hogy veled ellentétben én képes vagyok hazudni?
Valóban meglepetést okoz hűvös ködbe boruló sértettsége, ami az este folyamán most először tűnik csak igazán őszintének. Eddig csupán az önteltsége határait sikerült feszegettem, piszkálódó szavaim pusztán önérzete felszínét karcolták, bosszúszomjas tekintetét figyelve, aminek nagy részét jelenleg egész bizonyosan én érdemeltem ki, már biztos voltam benne, hogy a tündérek testi épségének fontosságának kétségbe vonása ennél sokkal mélyebb sebet ejt. Rossz érzés fogott el a gondolattól, mennyire szeretném ezt ellene fordítani.  
- Ha azzal az indokkal állom az utadat, hogy eszem ágában sincs engedni, hogy megbosszuld a tündérpajtásod halálát, most valószínűleg már csendesen elvéreztem volna mellette én is a padlón, nemde? Ettől függetlenül természetesen szándékomban áll megelőzni, hogy bárkit is feldarabolj, egyelőre mondjuk én is inkább a te sikeredre fogadok, főleg, mert egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy jobb belátásra lehet téríteni így, hogy az imént felháborodtál azon, hogy engedni akartam, hogy azt tedd, amit biztos vagyok benne, még mindig szándékodban áll megtenni.
Az este folyamán tettem már utalást arra, hogy a legkevésbé sem óhajtom hagyni, hogy saját törvényei szerint igazságot osszon, főleg, ha igazságról alkotott képe merőben más alapon nyugszik, mint amit a mondénok világa megkövetel. Nem tudtam hát eldönteni, csak újabb játékot űz-e velem annak érdekében, hogy felmérje, mennyit tudok róluk és az üldözöttekről, vagy fajtáját ért sérelem valóban akkora tüske, ami ilyen reakciót váltott ki belőle.
- Szörnyen álszent vagy, ugye tudod? – széles vigyorba csavarom ajkaim, ahogy belém hasít a felismerés, mondandóm végére mégis sikerül újra egy szórakozott mosolyra szelídítenem. – Egész este az árnyvadászokat és a mondéneket becsmérelted, mélységes lenézésed irányunkba annyira természetesnek hat, de ha a te fajtádat bírálja valaki, az elfogadhatatlan. Ahhoz senkinek sincs joga, mi?
Elemelem róla a tekintetem, mielőtt még bármely reakciója utat engedne kéretlen szóáradatomnak, hogy tovább rontsak velük a helyzetünkön, amit eddig is nehezemre esett bármiféle pozitív jelzővel illetni, egyéb észrevételeim inkább megtartom magamnak, nehogy valóban tettlegességig fajuljon az ellenem irányuló ellenszenve, és az én skarlátvörös vérem hagyja távozó lábnyomok mintázatát a földön, ahogy elsétál.
Hosszasnak igazán nem mondható hallgatásom kiváltotta türelmetlensége ugyan kedvemre van, kivételesen mégsem célom pattanásig feszülő idegszálait pengetni, így tudván, hogy egyébként is híján vagyok egyéb lehetőségeknek, muszáj rábólintanom mindenre, amit ajánl vagy óhajt, ha a közelében akarok maradni.
- Pedig azt hittem, élvezni fogod, ha végre elhallgatok. – megengedek magamnak egy rövid sóhajt, remélve, hogy ez majd segít a megoldás irányába terelni a gondolataimat, ugyanis a tündér erre a legkevésbé sem mutatott hajlandóságot ismét. Viselkedése viszont óhatatlanul áttáncol azon a vékony határvonalon, ami elválasztja a kelletlen társaság kiváltotta gyermeteg civódásunk az egymás iránt táplált undor, megvetés és gyűlölködés sokkalta veszélyesebb érzéseitől, ami egyre tudatosabban erősödött mindkettőnkben.
- Ezt az ajánlatot szerintem kihagyjuk, kösz.
Lehetőségek után kutatva merülök el újra gondolataim hullámzó tengerében, szemeim inkább a vörös szánalmasan festő alakján nyugtatom, mielőtt még letörölni találnám a tündér önhitt vigyorát arról a hiú képéről. Időm viszont pont annyira véges, mint a türelme, egy lélegzetvételnyi idő alatt módot talál a mondén iránti érdektelensége kimutatására, és olyam mesteri aljassággal távozik, hogy újból maradásra kényszeríteni sincs lehetőségem.
A mosdó sötétje súlyosan nehezedik a vállaimra, tekintetem pánikszerűen ingázik a továbbra is sokkos állapotban kuporgó néma kölyök és az ajtó alatt beszűrődő tompa fénycsík egyenetlen vonala között, végül sűrű szitkokat szórva megindulok a tündér után. Vállaim felett még rámorranok a mozdulatlan mondénre, hogy mielőbb tűnjön el erről a helyről, majd heves mozdulattal rántok egyet az ajtón, hogy ismét belekeverjem magam a zajongó tömeg sűrűjébe.
A szemeimnek kell egy kis idő megszokni a kényelmes sötétséget felváltó éles fények vakító villogását, visszanyerve látásom tökéletességét viszont már nem esik nehezemre kiszúrni a távozni igyekvő tündér fesztelen mozdulatait, gondolkodás nélkül vetem utána magam, sietős lépteim némi zsúfoltság okozta nehézség árán ugyan, de utolérik, utána nyújtózkodó ujjaim a vállába mélyesztem.
- Tudom, rettentően unod, hogy megint az utadat állom. - könnyed mozdulattal pördülök elé, akadályozva ismét a haladása irányát. – De az a rossz hírem van, hogy meg kell barátkoznod a jelenlétemmel, mert ha tetszik, ha nem, én pont annyira meg akarom találni azt a szökésben lévő tündért és az ostoba mondénjét, mint te. Vagy segítek, vagy szabotállak, válaszd a számodra kisebb kínszenvedést.
Mondandóm végével automatikusan ellépek az útjából, mindkét tenyerem vállmagasságba emelve megadóan jelzem, számomra megfelel mindkét opció, kedvére eldöntheti, hogy marad, avagy elsétál, innentől kezdve egyikben sem áll szándékomban megakadályozni.

notes: <333   music: dust bowl dance words: 861
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Az elméjét méltatni kívánó kijelentésemre nem éppen olyan feleletet vártam, mint ami méregtől átitatottan legördül az ajkairól. Érdekes ez a kettősség, mely átszövi a lényét, de ha jobban megnézem, végtére is ez nem több puszta tökéletlenségnél. Olyan, akár egy épülőben leledző katedrális, csonka és csupasz formái előrevetítik a monumentális épület jövőbeli dicsfényét, azonban még rendkívül távol áll attól a valójától, s ki tudja, valaha elérheti-e azt egyáltalán. Természetest én sem várhatom, karikacsapásra tündérré változzon, és felérjen népünk évezredek folyamán felhalmozott tudásához s bölcsességéhez, viszont a kicsinyes sértődöttségéből fogant gúnyolódásnál többet néztem ki belőle.
Szemöldökeim egészen leheletnyi felfelé ívelésével méregetem dacos ábrázatát, tűnődve azon, fárasszam-e magamat további szavakkal, amelyeknek értelme úgy is leplezetten hullik majd vissza rám?
- Ennek fényében én sem értem valóban, miért próbálkozol még egyáltalán - idézem fel korábbi szavait, úgy határozván, az elme és a tudás effajta kifigurázása mellett nem fogom az okításával és látó, de mégis vak szemeinek gyógyításával pazarolni végeláthatatlan, mégis értékes időmet. Kedvemet lelem ebben az édesded játékban kettőnk között, hiszen ott van a szőkeségben a hajlam a fejlődésre, amiképpen a ravaszságnak sincsen híján, az ostoba, igaztalan sértéseket mindenesetre nem állhatom. Gyermekded volna? Legalább őszinte. A hazugságok végtelen spiráljába képesek magukat rángatni emberek és félemberek egyaránt, megbocsájtást mímelnek a beléjük vert elvek és formaságok okán, csupán azzal nem törődnek, mennyi és mennyi mérgező kis tüske marad hátra bennük, szennyezve lelküket és nemkülönben az elméjüket.
Belátom, a Tündérkirálynő udvara erőteljesebb a Klávé és a többi Alvilágival kötött Egyezmény értelmében, elvégre annál több játékost tudhat mozgatni a világ helyére képzelt sakktábláján, viszont azt nehéz megértenem, hogyan képes tűrni azt a töménytelen lódítást, amit ezek az alantas népségek ontanak magukból. Vámpírok és vérfarkasok; démonnal fertőződtek, ekképpen sokat nem is lehet várni tőlük, azonban a nagyra tartott nephilimek? Angyali vérüket ott gyalázzák, ahol csak tudják, és ennek az előttem magabiztosan ácsorgó, a mellkasomat visszatartóan támasztó árnyvadász is bizonyságát adja a fajtám iránti érdektelenségének kifejezésével.
Dühömet noha visszatartom elmém tisztaságának megőrzése érdekében, ám a vadász felé tanúsított, újonnan fogant megvetésemet nem célom véka alá rejteni. Mindeddig elviseltem társaságát szórakoztató kakaskodásunk nyomán, de ezúttal olyasmit engedett kirobbanni a száján, amely felett soha nem nyerhet megbocsájtást.
- Tehát nem érdekelnek - ismétlem el szavait hűvös, elcsöndesült hangon. - Akár a nagyra becsült Egyezményetek hű szolgája is lehet, s te hagynád, hogy miszlikbe aprítsam, míg e ricsajos koszfészek falán kívül teszem mindazt? Meglepően rugalmasan értelmezitek törvényeiteket ahhoz képest, micsoda rezzenéstelen harcosok vagytok ti - meglehet, a társam életét kioltó tündér nem várhat egyebet, mint a pengéim fagyos érintéseit, miként átszelik erekkel gazdagon átszőtt húsának létfontosságú szegmentumait, ennek ellenére még ezt a halálra ítélt árulót is többre tartom, mint az utamat álló vadászt és a neves törvényeit.
Porcikáim egytől-egyig azért sikoltoznak, hogy egy könnyed mozdulattal megszabaduljak jelen problémám és akadályom forrásától… A fejemben kavargó illúziók formájában lehetek szemtanúja, miként hasad fel a bőre az ujjaim szelídítette fegyver óhaja előtt adózván, milyen vehemenciával tör elő belőle nemes, pirosló vére, és mindez hogyan olvasztja le ábrázatáról azt a pimasz magabiztosságot, mely a legelső, felém intézett szava óta körbelengi őt. Az utasításom ellenére még mindig rajtam nyugvó tenyere azonban csalfa játékba kezd elmém háborgó tengerén, ugyanis a hullámok lassacskán elcsillapodnak, a víz moraja alábbhagy, a haboktól zavaros felszín pedig egyszeriben kitisztul. Egészen egyértelművé válik, mit kell tennem a rendelkezésemre álló lehetőségek legmegfelelőbb kiaknázásához, még ha visszavonulásomkor elsütött humora hallatán legszívesebben vissza is szívnám ajkaimról nehézkesen alágördülő ígéretemet. Persze ez a legkevesebb, mi bosszant, hirtelen elhalkuló volta nagyobb türelmetlenséget vált ki belőlem. Gyűlölöm, ha váratnak, s még jobban, amennyiben szükséghelyzetben teszik ezt.
- Nem most kellene csöndbe burkolóznod, és értékelned döntéseid józan valóját, ha már eddig nem tetted - sürgetem meg, bár nem álltatom magamat azzal, ennek lenne köszönhető végleges határozata. Az arcáról tükröződő eddig még nem tapasztalt koncentráció távoli gondolatokat sejtet, olyasféléket, melyekhez gyakran lehetetlenség hozzáférkőzni. Néhány jelentéktelen momentumra még fel is kelti érdeklődésemet, vajh milyen messziségek vizein lavírozott, ám újfent tesz róla, hogy lényemből fakadó kíváncsiságomat felváltsa egy sokkalta veszélyesebb vonás. Szemérmetlen feltétele hallatán megvillannak íriszeim, tisztán és káprázatoktól mentesen vegyül bennük a türelmetlenség, az elárultság és a haragvás érzete, viszont hiába minden, az ígéreteinket nem szokásunk megszegni.
Kérelme megvallom, azért némileg meglep. Örömest ringatnám magamat eddig leplezett kegyetlensége váratlan feltörekvésének ábrándjába, de jól tudom, ezúttal is pusztán csak szerencsétlenül sikeredett megválogatnia a szavait. Némileg mindenesetre enyhítenek ostobaságán a hozzám kapkodóan visszataláló acélkék íriszei, és a bájos próbálkozása arra vonatkozólag, megkíséreljen nekem utasításokat adni.
- Bármennyire is hízelgő, hogy mindezt az én mesterkedésemnek tudod be, de a mondén már jó ideje nincsen a tréfám hatása alatt. Az, hogy éppen ide ette a fene, a puszta véletlen hozománya, amelyre sajnos nincsen hatásom - közlöm vele szemrebbenés nélkül. - Az egyedüli, mit ajánlhatok, hogy visszaviszem magammal Tündérföldére, hol idővel azt is elfelejti, ember volt valaha. Máskülönben keress valakit, akinek hatalmában áll emlékeket törölni - ismertetem vele a lehetőségeit, s csupán azért mellőzöm önelégültségben fürdő mosolyomat, mert még mindig nem haladtunk előre semmit.
- Itt befejeztem a mondénnal való törődést. Azt mondtam, a szabályaid szerint játszok, ha közreműködsz, de még mindig csak hátráltatsz. Ne gondold egy percig sem, hogy a saját szavaimat ellenem fordíthatod - vetem oda neki leereszkedően, ugyanis könnyedén elkapta a képzelt hatalom heve, engem pedig a felismerés, milyen meggondolatlanul ígérkeztem egy közönséges árnyvadásznak. Igazán naiv dolog volt azt képzelni, majd egy nephilim lesz a segítségemre, hiszen hiába fonódnak össze ideiglenesen az érdekeink, akkor sem fogja alacsonyabban hordani az orrát.
- Nem kimondottan örültem a találkozásnak - remélhetőleg a búcsú megfogalmazásával eljut a tudatáig, hogy az egyezkedéssel immáron felhagytam. Nem várom meg, hogy ismételten megkíséreljen hátráltatni, oldalvást kinyúlva egyszerűen lekapcsolom a mosdó szörnyűségeit leleplező fényforrást, majd a sötétség adta előnyöket használva, ha kell, akkor erőszakkal, ám kivetem magamat a mosdó fogságából.

❖ Notes: <3 ❖ Music: Worst in me ❖ Words: 945
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Sértett önérzet vezérelte nyelvem nehezemre esik rábírni a hallgatásra, különösképp, hogy most parancsként érkezik a másik féltől a némaság óhaja, mégis, vékonyra préselt ajkaim kérésére egy hangot sem hallatnak, helyette utat engedek szavai visszhangjának a gondolataim között. Nem is igazán a jelentést boncolgatom, csak úgy hagyom, hogy kellemesen búgjanak a koponyám falai között, eltompítva ezzel a zene bántóan hangos ricsaját, míg azt az egyetlen szavas kis válaszomat, hogy tudom, a világért sem hagyom kicsúszni a számon.  
Pedig tudom, mesterien formált mondatai között valahol mindig ott a válasz, az a hőn áhított igazság, amit egész este reméltem, ezzel én nagyon is tisztában vagyok, ellenben felszólítása ellenére mégis nagyon szeretnék ostoba mód újabb heves vitát kezdeni vele. Arról, mennyire nincs időm, sem kedvem fejtegetni a szépen fogalmazott rébuszait, arról, milyen rettenetesen idegesítőek megtévesztésbe burkolt szavai, milyen sajátos módon értelmezzük az igazság jelentését, lényegében bármiről. Mindezt viszont nem tudtam volna megtenni anélkül, hogy felfedjem, mennyire megfejthetetlen számomra, meglepően kiismerhetetlen, és milyen felelőtlenül alábecsültem az elején. Mert ezt tettem, számoltam ugyan jól rejtegetett fizikai erejével, a kísérete túlerejével, és egészen biztos voltam benne, hogy a fegyverek terén is talál legalább egyet, amivel remekül bánik, nem vettem viszont figyelembe, hogy a tündérek szavai pont olyan veszélyesek, mint a tőreik.
Hallgattam hát, hallgattam akkor is, mikor a nekem feszülő kérdései egyértelműen feloldották az arra tett utasítását, hogy ne válaszoljak, hagytam válaszolatlanul lógni őket a levegőben, még, ha minden egyes elhallgatott szavam perzselte is a torkomat. Nem tudtam volna jó feleletet adni, ha beismerem, magamat álltatom, elvesztem a csatát, ha azt hazudom, Őt próbálom, nevetséges ellenfél gyenge próbálkozásának hat majd, az övéhez hasonlatos, végletekig csavart, ködös szórejtvényt pedig akkor sem lettem volna képes alkotni, ha kényszerít rá.

Olyan volt a társasága, mint a tizenkilencedik századi orosz világirodalom valamely kötetével beszélgetni. Szépen fogalmazott, nehezen érthető, fárasztó, bonyolult, tele valami igazán mélyről jövő, vészjósló sötéttel, finom eleganciával, az ember nem tudja eldönteni, miért olvassa újra és újra, tovább lapról lapra, nem tudja megfogalmazni mikor ragadta magával, mi vonzza benne annyira, hogy már előre tudja, milyen bántóan üres érzést fog maga után hagyni, ha majd egyszer véget ér.
Minden nagyképű megjegyzése, tenyérbemászóan önelégült mosolya és diadalittas mozdulata ellenére mégis volt valami a társaságában, ami – leszámítva a küldetésem sikere érdekében tett nyilvánvaló kényszert – maradásra késztetett, de elég volt csak újra szóra nyitni íves ajkait, hogy megbizonyosodjak, nem a lehengerlő jelleme az.
- A démonok esetében mondjuk, kevésbé érezném hatásosnak, ha az elméjüket akarnám megdolgoztatni, ahelyett, hogy mondjuk… nem is tudom… megölöm őket. Harcosok vagyunk, az a dolgunk, hogy megvédjük azokat, akiknek szüksége van rá, nem az, hogy keresztrejtvényt írjunk nekik, és ehhez ösztön és tudás kell, nem találós kérdések.
Előnyt kovácsolhattam volna az árnyvadászok iránti lenézéséből, de volt valami igazán személyre szabott sértés a nephilimek egyszerűségére tett megjegyzése puha fogalmazása mögött, amit nehezemre esett szó nélkül lenyelni. Ugyanakkor igazán érdekelt, mi táplálja benne ezt a mély ellenszenvét.
- Rendben, átfogalmazom, teszek rá, mit tettél vele, csak hozd rendbe, mielőtt kárt tesz bárkiben is.
Az aggodalmam sokkal kézenfoghatóbbá vált, amint a tompa sikoly bekígyózott a vendégtér pulzáló levegőjébe, és bár eddig sem igazán bíztam az arra adott szavában, hogy az ártatlan mondénoknak nem esik baja, kezdtem úgy érezni, hogy valamilyen végletekig bonyolított módszerrel be tudná bizonyítani, hogy sajátos igazsága alapján miért is nem lehet ártatlan a visító vörös, aki a mosdó irányába menekült, így igencsak kezdett aggasztani a testi épsége. A félelem fojtogató kézként feszült a torkom körül, nem tudtam nem arra gondolni, hogy a vércseppek kígyózó sokasága végén a zárt ajtók mögött majd a mondén élettelen testét találom a földön a tündéré helyén.
Ellenben velem, úgy tűnt bosszantó társaságom a legkevésbé sem osztozik a pillanatnyi megkönnyebbülésemben, amiért persze nem tudom hibáztatni, elvégre mégis az ő embere esett áldozatul, nem lep meg hát a reakciója sem, amiért egyből megtorlást követel.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire nagylelkű lennél. – csóválom meg óvatosan a fejem, karjaim viszont egy pillanatra sem remegnek meg, töretlenül feszülnek a mellkasa elé, maradásra kényszerítve a feldúlt tündért. – Higgadj le, okoska, én csak a mondéneket védem. Nem érdekelnek a tündéreid, felőlem darabokra szedheted az összeset, de semmiképpen nem itt, ahol bárkinek baja eshet rajtuk kívül.
Hitetlenség villan a tekintetemben, ahogy az arcát fürkészem, őszinte meglepettség, amiért még mindig képes ennyire idegölően nyugodtnak látszani. Ujjaim alatt, amik időközben a mellkasára simultak, érzem, ahogy minden izma megfeszül, arca semmitmondó maszkja mégis elfedi minden haragját, egyedül a szeme árulkodik ismét. A fenyegető feketeség úgy gomolyog akár a sűrű cigarettafüst, szép lassan elfedve a ragyogó mélykék íriszeket kölcsönöz szemeinek valami rémisztő sötétséget.
Utasítását hallva ujjaim automatikusan engedelmeskedni akarnak, valahol félúton mégis megakad a mozdulat, kezem csak egy arasznyit csúszik lejjebb a mellkasán, de továbbra is rendületlenül feszül éjfekete ruhája anyagának, mintha csak ezen az óvatlan mozdulaton múlna, hogy a tündért a helységben tartsam.
- Már alig várom. – arcomon elterülő féloldalas mosolyom jelzi, hogy habár elhiszem minden szava mögött rejlő igazságát, ez közel sem elég ahhoz, hogy rám ijesszen. Nem kételkedek abban, hogy hajlandó lenne valóban a véremet ontani, abban sem, hogy kiváltképp élvezné a helyzetet, mégis elégedetten nyugtázom, ahogy a tőrei visszakerülnek a helyére és valahol mélyen megnyugtat a tudat, hogy valóban van józan esze, amire hatni lehet.
Elgondolkodom az elhangzottakon, hiába időpazarlás, nekem mégis kell egy perc, amíg elemeire szedem a mondatát, még ha most igazán nem is burkolta lehetetlen megfogalmazásba. Jól tudtam, hogy szükségem van a segítségére, hogy apám nyomára bukkanjak, mégis valami zsigerből jövő rossz érzés fog el a gondolattól, hogy összedolgozzam vele, úgy is, hogy már az elejétől tisztában voltam, hogy hasonló végkimenetelt kell remélnem ettől a magánakciótól, hogy ez az egyetlen módja, hogy szemmel tartsam őket, és esélyünk legyen sértetlenül kikerülni a helyzetből.
- Rendben. – bólintok rá végül vonakodva. Hideg tenyere érintésére úgy rántom el a kézfejem a mellkasáról, mintha a bőre égetné az enyémet, árván maradt ujjaim pedig egyéb elfoglaltság híján engedem visszahullani az oldalam mellé. – De ha az én szabályaim szerint játszunk, akkor előbb a mondénnel kell foglalkoznunk.
A vörös irányába fordítom a tekintetem, aki időközbe a helység legtávolabbi sarkáig hátrált, rettegéssel teli szemeit makacsul a padlót borító vérre szegezve próbálta olyan apróra összehúzni magát, amennyire csak lehetséges.
- Ez a te kis játékod eredménye. – intézem szavaim a tündérnek, szemeim viszont még mindig nem fordítom el a vöröstől. – Legyél olyan kedves véget vetni neki.
Alig, hogy elhagyják a szavak a számat, belém hasít a kétértelműségük bántó felismerése, kékjeim azonnal visszakapom a még mindig feketeségben derengő íriszeire, és azonnal próbálok javítani rajta, mielőtt még felhívásnak veszi a rosszul fogalmazott kérésem.
- Úgy értem, hozd rendbe, nem úgy, hogy öld meg, még mielőtt kiforgatod a szavaim. Pont eleget ártottál már neki, nem fogjuk csak úgy itt hagyni egy gyilkossági helyszínen.


notes: <333   music: smells like teen spirit words: 1103
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Székem kényelmetlen ölelésében merengve hallgatom s figyelem az élükből egyre inkább veszejtő kijelentéseit, melyek természetest továbbra sem mellőzik a gúnyt és az irányomba tanúsított megvetését, de már közel sem olyan vehemensek és szenvedélyesek, mint társalgásunk kezdetén. Előbb-utóbb mindenki belátja ráhatásainak s hatalmának korlátait, csupán az ostobák, kik minden óvakodásra intő figyelmeztetés ellenére küzdenek a megmásíthatatlannal. Valamiképpen mégis kényelmetlenséget fogantat bensőmben egyre szürkülő volta, persze nem bizakodom el magamat túlzóan hamar… Ki tudja, nem kívánja-e megint ellenem fordítani saját fegyveremet a megtévesztés képében? Bizonyította már, nem érdemes alábecsülni és lemondással illetni nyers és kapkodónak tetsző megnyilvánulásait, arról nem is beszélve, még mindig nem ismertem meg a ténykedései mögött húzódó indokokat.
- Látom, kezd világossá válni előtted a fajtánk egyik legjellemzőbb vonása. De valóban úgy gondolod, nem rejtezik ott az igazság, a megtévesztés vaskos leple alatt? Ne válaszolj, csupán tűnődj el - kivételesen minden rosszindulatomat mellőzve engedem világgá gondolataimat, és bár a segítségtől ez még rendkívül távol áll, nem is teszem ki elé a lábamat, miközben a sötétben tapogatózik. Ez a legtöbb, mit egy ellentündértől kaphat, noha kötve hinném, realizálná valaha nagylelkűségemet.
Fejemet lágyan a vállamhoz közelítve, ujjaimmal pedig finoman a szék karfáira markolva hallgatom egyre színét vesztettebb hangját, amely egyszerre sejteti a teljes lemondást, éppen úgy egy csalfa játék ígéretét, mi az önhittségemet hivatott célba venni. Amennyiben az utóbbit kívánja elérni, kelletlen, de be kell látnom, hogy hatékony módszert választott, már csak azért is, mert kettőnk keringőjéből én vagyok az egyedüli, aki kiléphet. Neki erre semmi joga nincsen annak tekintetében, milyen könnyelműen ugrott a pók hálójába, miféle magabiztossággal vetette magát a karjaim közé.
- Úgy vélem, hogy hazudsz, bármilyen bájos érzéketlenséggel is próbálod leplezni mindezt. Tán valóban úgy hiszed, felesleges tőlem bármit várnod, de hogy nem is várnál semmit? Ugyan, kit áltatsz, árnyvadász? - teszem fel a kérdést, igaz, én sem remélek tőle őszinte feleletet vagy egyáltalán bármiféle választ. Rezzenéstelen ábrázata, és a csodálni valóan kék íriszeiben megbúvó érzéketlenség vastag kőfalat enged sejtetni körötte; ki tudja, ellenem vagy inkább kontrollt vesztett valója ellen állította fel ily’ sietősen?

Meglehet, mindketten hozzátettünk hűvös távolságtartásához, az önrész valahogy mégis nagyobbnak érzik. Hitetlen mosolya mögé rejtett lemondása jól tapintható, viszont úgy vélem, még nem veszítettem el az érdeklődését. Ohh, dehogy, ha a bűvöm már nem is érintheti, indokai változatlanul ott lebegnek a rejtelmek zavaros ködjében. Egyértelműen nem végezte be őket, máskülönben megszabadult volna társaságomtól jó néhány szóváltásunknak előtte. Természetesen azért magamat sem írom le, ujjbegyeim jól őrzik borostával hintett arcának finom rezdüléseit, az érintésem keltette hatások édes emlékeit.
- Talán azért, mert ritkán lelsz olyanra, aki megdolgoztatja az elméd. Ti, árnyvadászok, érzelmeitek erőszakos tompításában a harci ösztöneitekben és tudásotokban élitek ki magatokat. A szavak csatája egészen más szegmentumait dolgozza meg a testnek, még ha feszültségtől is terhes, lásd be, jóleső ellenfeledre akadni - úgy tűnhet, a megszokott gőgösség beszél belőlem, és ebben voltaképpen nem is tévedne, hiszen magasabb rendűnek tartom magamat s fajtámat az árnyvadászok vagy bármi földi népség pökhendi valójánál. Csakhogy éppen ezért válnak kétélűvé meglátásaim, ugyanis, amennyiben úgy kívántam volna, már én sem fárasztanám ajkaimat egy jelentéktelen nephilimre. De ő nem az, még ha tudásom csekély is róla, az ösztöneim ritkán csalnak tévútra, s vele kapcsolatban meggyőződésem, hogy bőségesen lapul még érdekesség a felszín alatt.
- Persze, ha a dühöd nem ködösítette volna el az elmédet, már tudnád a választ a kérdésedre, elmondtam, ugyanis - vonom meg a vállaimat léhán, mielőtt belevetném magamat a mondének vonagló s önfeledten szórakozó tengerébe. Abba a végtelennek ható örvénylésbe, ami alkoholtól, izzadságtól, hamis virágillatot keltő illóanyagoktól és egyéb szörnyűségektől bűzlik, melyeknek zömével a szépség és tökéletesség olcsó illúzióját próbálják kelteni egymásban a halandók. Hazugságokat halmoznak hazugságra, már a megismerkedésük pillanatában is szemérmetlenül ontják egymás képébe a ferde reményeket, a csalfa ígéreteket, s csodálkoznak, amikor idővel lehullik a lepel. Nemes egyszerűséggel szánalmas, ugyanakkor csalogató a bennem lakozó sötétségnek, elvégre kevés jobb szórakozást ismerek annál, mint rádöbbenteni őket a kíméletlen valóságra, az igazság olykor elviselhetetlen iszonyára. Ekképpen óhajtottam a vörhenyes tincsekkel megáldott mondént is biztatni a benne kavargó dühöngés megélésére és levezetésére, azonban nem számítottam rá, hogy akad majd erősebb érzelem benne, mi elnyomhatja ráhatásomat.
Hamarost elpárolog belőlem az árnyvadász nyirkos szorítása keltette elégedettség, és az érintése utáni remélt vágyakozás sem mutatkozik, miként látóterembe kerülnek a mosdó sáros cipőlenyomatai között kacskaringózó vérpettyek. Nem ütközök ellenkezésbe, miként kiszabadítom csuklómat eddig magabiztosan tartó ujjai közül, s noha a hála érzetétől messze leledzem, azért nyugodalmamat lelem benne, hogy nem kell közelharcba elegyednünk.
A fülkében rejtező test láttán ez a kicsiny békesség is kiűzetik a testemből. Vágtam már el a torkát árulóknak, még önnön fivéremmel is a megbánás érzete nélkül végeztem, amikor a szükség úgy hozta, ezúttal mégis vajmi kellemetlen csalódottság köti gúzsba a gyomromat. Nem tetszésem finom kifejezés arra a hurrikánra vonatkozólag, ami a mellkasomban kezd tombolni a lovagom elvesztése miatt, mégsem engedem eluralkodni magamon dühvel keveredett valóját. Sorsát megváltoztatni már nem lehet, ellenben az árulót, ki a világunk kínálta fegyverét a fajtája ellen fordította, minden további nélkül megölhetem. Eme eltökéltségem előtt adózván húzom elő pengéimet, és ha nem furakodna gondolataim közé a vadász hangja, no meg az utamat sem zárná el pofátlanul, már a felkutatásán ügyködnék.
- És te? Talán el kívánod veszíteni a jobbodat? Ne hidd, hogy nem vágom le szemrebbenés nélkül, ha továbbra is az utamat állod - korábbi, játékos éllel fűszerezett fenyegetéseimhez képest e mostani nem bujdosik az idő trükkös köntöse mögött, egészen komolyan gondolom, hogyha pillanatokon belül nem tágít a színem elől, nem fognak érdekelni többé rejtelmes indokai sem, könnyűszerrel megcsonkítom a testét. Persze a balga nem, hogy odébb állna, még sérteget is.
- Nem érdekelnek a mondének. Sem a szabályaitok. Az a tündér érdekel, aki ezt művelte szinte az orrom előtt, míg te feltartottál. Vagy esetleg őt véded? A Klávé védelmét élvezi netán? - egyre nagyobb feketeségbe forduló pillantásokkal sújtom az előttem tébláboló nephilimet, szinte kész lennék darabjaira szaggatni a sikoltozó mondén tömeg előtt, ha nem pislákolna haloványan a tudatom mélyén az értelem, s nem simulnának mellkasomra az ujjai. Érintését nem követi ellazulás, sem jóleső bódulat, arra azonban elegendő, hogy a feszültség hevében némi megakadásra bírjon.
Mélyen a szemeibe nézek, kutatva bennük a megtévesztés legapróbb megnyilvánulásait, ám az enyémet kitartóan álló íriszei nem az igazság sietős elkendőzésétől terhesek, őszinteség csillan bennük. Valóban az embereket kívánja védeni, természetesen ettől még nem lesz kevésbé idegölő, hogy effajta jelentéktelen indokok folytán nyer időt a gyilkosnak.
- Vedd le rólam a mocskos kezedet - szűröm az utasításomat a fogaim között, ugyanis minél tovább időzik rajtam tenyere, annál többet látok belőle, s annál jobban emlékeztet azokra a nyári napsugarakra, melyek a horizont és a napkorong összeölelkezésekor fogannak. Az ábrázatán pislákoló, nyeszlett fények persze sokat csorbítanak felderengő ragyogásán, de nem többet, mint újonnan felcsendülő, ócsároló szavai.
- Lassan az egyedüli, amiben kárt fogok okozni, az te leszel... - felelem hidegen, továbbra is elől tartva tőreimet. Akár meg is döbbenhetnék az arroganciáján, amiért szívességet várva tőlem még csak meg sem erőlteti magát egy valamirevaló kérelem megfogalmazásához, azonban a düh szinte átitatja minden pórusomat, és ha a bosszúszomjam nem lenne még annál is erőteljesebb, hát nem vesződnék több szóval a vadászra. - De a jelentéktelen életed kioltása felett érzett pillanatnyi kielégülés is időpazarlásnak hat, miközben egy áruló vadászik a másik lovagomra - jelentem ki nehézkesen, és ezzel egy időben a fegyvereimet is száműzöm kabátom rejtekébe. Amennyiben nem toldotta volna hozzá kelletlenül a kérelmét, úgy hiszem, másképpen döntök, viszont az udvariasságnak eme félholtan derengő valója is elég indok arra, hogy viszonzását lelje. Nem is beszélve arról, a cél szentesíti az eszközt. Meglehet, önelégült és büszke nép vagyunk, ám mindig tudjuk, mikor kell a sajátjaink javára dönteni, mikor kell használni, ami kézügybe keveredik.
- Segíts hát felkutatni a tündért. A közreműködésed az egyedüli indok, amiért hajlandó vagyok a szabályaid szerint játszani, de ajánlom, ne pazarolj több időt - figyelmeztetem, s ha eddig nem emelte volna vissza a kezét, úgy én hámozom le magamról. Egyszerűbb lett volna a csuklójánál fogva elrántani, mégis inkább a kézfejére simítom hűvös tenyeremet, és akképpen ösztönzöm távolodásra.

❖ Notes: No prob <3 ❖ Music: Worst in me ❖ Words: 1315
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Nialos  & Jake
I wanna be the slip slip Word upon your lip lip

Látni akartam, ahogy elveszti az eszét, ahogy a düh végül átszakítja törhetetlen nyugalma védvonalát, és elárasztja a közénk feszülő teret, keresztüldübörögve a zene bántóan mély basszusán. Tudatában annak, milyen bántóan kevés esélyem lenne sértetlenül kikerülni a haragja örvénylő tengeréből, magam sem értettem, miért vonzz mégis, hogy az utolsó, pattanásig feszülő idegszálát is szétcincáljam, valószínűleg csak saját lelki nyugalmam biztosítása érdekében akartam tudni, hogy én is képes vagyok hatást gyakorolni rá, amolyan szánalmas és értelmetlen győzelemként elkönyvelni, hogy, az egész fordítva is működik.
- Ugyan, nekem öröm segíteni, a világért sem hagynálak kéretlen tanácsok nélkül, mikor te oly’ kegyesen bombázol a sajátjaiddal.
Egyszerre lep meg és nyűgöz le az a természetesnek ható elegancia, ami láthatatlan selyemfonalként fonja körbe minden mozzanatát, és a fényében tündökölve olyan bántóan felsőbbrendűnek tűnik a szórakozóhelyet zsúfolásig töltő emberek lomha, esetlen mozdulatainak örvényében. Ajkai legapróbb rezdülése, ahogy leereszkedő mosolyba görbülnek, ujjainak játékos simítása a párával borított üvegpohár oldalán, mind csordulásig teltek az önhittség gőgös bájával, ami olyan mocskosul jól állt neki, hogy nehezemre esett emiatt bármiféle ellenszenvet táplálni irányába.
Egy darabig csak csendben figyelem, felé hajolva, némán hallgatom minden egyes gondosan megválogatott, elegáns köntösbe bújtatott sértését, vagy épp kárörömtől csendülő hangszínén elsuttogott terelő szavait, míg tekintetem ide-oda cikázik az arcán, megfigyelve minden apró részletét. A folyton változó érzelmei pillanatok töredéke alatt suhannak át csak az arcán, helyüket szinte azonnal felváltja az a mérhetetlenül nyugodt maszk, amivel árulkodó szemeit leszámítva tökéletesen elfed mindent, egyedül a ragyogó íriszek árnyalatának változásai árulkodnak olykor a hangulatáról. A feketébe forduló mélykéket szépen lassan felváltja az éjszakai égbolt színtiszta sötétkékje, ahogy az indulatai lecsillapodnak, a bosszankodás helyét az elégedettség és szórakozottság elegye veszi át.
- Milyen kényelmes. – jegyzem meg lemondó sóhajjal körítve szavaim – Milyen átkozottul kényelmes játék ez számodra; válaszolni anélkül, hogy valóban válaszolnál, a végsőkig csavarni a szavakat, a létező összes irányból megkerülni a mondandód lényegét, majd elégedetten hátradőlni. Lenyűgöző.
Dicsérő szavaim mögött ugyan megbújik némi gúny, mégis elismeréssel kell adóznom eme képessége előtt, még ha ezzel saját veszteségem is könyvelem el újfent. A világ összes ideje rendelkezésére áll, hogy végtelenségbe nyúló kusza mondatokat hagyjon maga után, és mindketten tudjuk, ezzel nem versenyezhetek.
- Nekem jól esett. – röpke, hanyag vállrándítással kísérem a szavaim, jelezve felé, nem bosszant fel azzal ismét, hogy nem haladunk semerre, ami persze a legkevésbé sem igaz, de ez csak egy újabb dolog, amiről igazán nem kell tudnia – Meg nyilvánvalóan nem üthetlek, pedig hidd el, az is jól esne, beérem hát egy kis dühöngéssel.
Haragom való igaz, nem sokat változtatott a körülöttünk folyó események sodrásán, ellenben a fejemet kiválóan kitisztította, és így, hogy újra, és végérvényesen megbizonyosodtam róla, felesleges bármiféle kérdést feltennem, már nem kerestem az együttműködés leghalványabb reménysugarát sem.
Következő kérdése olyan játékos hitetlenkedéssel robban a levegőbe, hogy a rá adott, újabb okosan fogalmazott válaszát figyelmen kívül hagyva is, meg kell kérdeznem magamtól, mégis, hogy gondoltam, hogy egyáltalán bárki vagy bármi esetében felelősséget tudna vállalni. Milyen gyermekes, milyen mérhetetlenül ostoba, indulatok vezérelte kérdés ez, amiről tudom, most már igazán jobb lenne annyiban hagyni. És mégis, egy erősebbnek bizonyuló belső kényszer szóra nyitja a számat, én pedig engedve neki, újabb felesleges csevegéssel rabolom a drága időt saját magamtól.
- Nem várok tőled semmit. - felelem végül hosszasra nyúló hallgatásom után, ügyelve arra, hogy a hangomban még véletlenül se bukkanjon fel semmiféle érzelem legapróbb nyoma se. – Felesleges lenne bármit is remélni tőled, nem igaz?
Felesleges, legalább annyira, mint engedni a bűvköre vonzásának, az elméje kegyetlen játékának, aminek a vörös mondén után most én voltam a következő áldozata, és a legkevésbé sem élveztem.

Mégis, minden tiltakozásom ellenére, újra és újra bekúszik a gondolataim közé, hiába figyelmeztetem magam az angyali arc mögött rejlő fenyegető veszélyre. Szükségtelen lenne beismernem a nyilvánvalót, valóban volt valami leírhatatlanul vonzó a közelségében, aminek nehezemre esett ellenállni, pedig minden porcikám sikoltva tiltakozott. A megvetés és a vonzalom valahogy teret engedett egymásnak, ha én képtelen is voltam megérteni, hogy lehet valami elítélendő ennyire kívánatos is egyben. Minden erőmmel próbálkoztam, hogy az előbbinek engedjek, és még véletlenül se hagyjam az utóbbit érvényesülni.
- Nagyon jól tudod, hogy nem erre utalt a kérdésem… nem is tudom, miért próbálkozom még egyáltalán. – hitetlen mosolyom hozzáigazodik bosszús szórakozottságtól csengő szavaimhoz, fejemet alig észrevehetően csóválom megadóan, mintha csak azt üzenném felé, én voltam a bolond, amiért még mindig azt gondoltam, a kérdéseimnek valóban van létjogosultsága.
Nem is firtatom tovább a helyzetet, csak haladok előre makacsul a lézengő tömeg sűrűjében, hogy megtaláljam a mondént, aki remélhetőleg valamilyen módon válasszal szolgál majd arra, miféle „izgalommal” állunk szemben, ha már az okozója erre nem mutatott hajlandóságot.
A tündér készségesen követi minden léptem, játékos könnyedséggel mozog az emberek sokaságának útvesztőjében, kábult pillantásokat és vágyakozó sóhajokat hagyva maga után. Megvető szemforgatással próbálom emészthetőbbé tenni számomra ezt a bántóan groteszk helyzetet, amit maga köré teremt puszta jelenlétével, nem is igazán neki, inkább a megvezetett tömegnek szól most minden ellenszenvem, nekik, akik ilyen könnyen hagyják megtéveszteni magukat, valahol mélyen belül pedig megnyugtat a gondolat, hogy nem csak rám van ilyen bódító hatással.
Tekintetünk többször találkozik, míg én csak jólesően nyugtatom rajta a pillantásom, az övé, mintha csak valamiféle reakciót keresne az arcomon, amiért az érintésével holmi idegeneket jutalmazza helyettem, de talán csak elégedetten nyugtázza minden alkalommal, hogy még mindig övé minden figyelmem. Nem tudom eldönteni, megütni akarom-e, vagy megérinteni, ahogy azt sem, melyik lenne veszélyesebb.
Végül az utóbbi kerekedik felül, szeretném hinni, hogy inkább zsigerből jövő reakció kíséretében, mint szabad akaratomból, de forró ujjaim villámgyorsan verik szoros bilincsbe a csuklóját, hogy még csak véletlenül se találjon egérutat magának. Egy pillanat töredékéig még azért is hálás vagyok, amiért mindenféle rosszalló megjegyzés és szabadulni vágyó mozdulat nélkül követi a sietős lépteim, de a rágondolni sincs sok időm, nemhogy kimondani, a pirosló pettyekkel borított padlón a vér egyenletesen sűrűsödik, egészen a mosdó végéig kígyózik végig a csempén, ahol tócsává sűrűsödve megáll az egyik fülke elől.
Szó nélkül engedek a szorításon, ahogy a hűvös bőre a nyirkos tenyeremnek feszül, hagyom, hogy kiszakadjon ujjaim fogságából, üresen maradt jobbom pedig jobb híján hagyom visszahullani az oldalam mellé. Ellenben a tündérrel, én először a rémült mondént veszem jobban szemügyre, aki, azon túl, hogy soha többet nem tud majd nyugodtan aludni, látszólag fizikai sérülést nem szenvedett. Kócos tincsei, amik nem olyan régen még vadul röpködtek a klub fülledt levegőjében, most csatakosan tapadnak a homlokára, hatalmas pupillái némán rettegve fixírozzák a fülke belsejét.
Tennem kell egy lépést, hogy a tündér válla felett elnézve felmérjem a helyzetünket, mélyről jövő döbbenet ül ki az arcomra, amikor meglátom a kíséretét holtan feküdni a koszos padlón. Kék szemeimet újra a vörös mondénra emelem, aki továbbra is olyan rémült, mint egy állat az autók reflektorfényének ragyogásában, elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt Ő okozta volna, bármit is tett vele közös barátunk, aki nyilvánvalóan ugyanerre a felismerésre jutott, sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogy én végigjártam volna ezt a gondolatot.
Egymásnak ütődő pengék összetéveszthetetlen csilingelése tölti meg a mosdót, élesen visszhangzik a mocskos fekete-fehér mintás csempék lapjai között, szilánkosra törve ezzel a ránk telepedő feszült csendet. Csak a szemem sarkából kapom el a mozdulatot, ahogy tesz egy lépést előre, elszánt arcán nyoma sincs már szórakozottságnak, ha megdöbbent is az elénk táruló látványtól, már azt is rég valami sokkal vészjóslóbbra, sokkal fenyegetőbbre cserélte, aminek láttán nem szívesen állna senki az útjába. Többek között én sem, de nekem nem igazán van választásom ilyen helyzetekben.
- Á-á-á! – karom sebes mozdulattal emelkedik a mellkasa elé, vízszintes barikádként elzárva ezzel a távozásának útvonalát. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinálsz?
Tekintetem az arcáról a tőreire vándorolnak, más helyzetben bizonyára már tüzetesebben szemügyre vettem volna őket, kellő figyelemmel adózva a szépen munkált pengéknek, jelenleg viszont csak azt akartam elkerülni, hogy egyikük a hátamban végezze, amiért a gazdája útját álltam.
- Ugye nem gondoltad, hogy felfegyverkezve berontasz a mondén tömegbe tettest hajkurászni? Bolond vagy?
Tiltó szavaim és mindennemű ellenvetésem nyomatékosítása érdekében a kinyújtott jobb karom ujjai a mellkasára simulnak, ahogy elé lépek, acélkék szemeim újra az övéibe fúrva igyekszem relatíve szép szóval maradásra bírni. Az ujjaim sajognak a tőreim érintéséért, mégis jobbnak látom a helyükön hagyni őket, amíg az előttem álló tündér feszültsége alábbhagy, a legkevésbé arra volt most szükségem, hogy fenyegetésnek vegye a fegyvereim jelenlétét.
- Elég, ha egyvalaki kiszúrja a kis zöldséghámozóidat és bepánikol, hogy a Klávé mellett még a mondén igazságszolgáltatást is a nyakadba szakadjon, és hidd el, azok aztán tényleg sokkal idegesítőbbek, mint én, és egészen biztos, hogy kevésbé találnak tündérinek. Elhiszem, hogy van valami fura, igazságosztós-megbüntetős fétised, de ez most tényleg nagyon rossz ötlet, szóval tedd el a tőreidet, mielőtt még több kárt okozol… kérlek.
Én is érzem, hogy az utolsó, vonakodva kiejtett szó kevésbé fogja semmissé tenni az előtte elhangzottak súlyát, de még mindig szívesebben szabadítottam magamra egy feldúlt tündért, és vállaltam a következményeit, mint, hogy engedjem a mondének közé kivont fegyverrel a kezébe.

notes: annyirabocsi hogy csak most :c   music: skulls words: 1444
Inialos
❖ Tündér Herceg

avatar
Karaktered arca :
Timur Simakov
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Jake &  the Prince
Kindness is the beginning of cruelty

Sértődöttség. Jól tapinthatóan kezd burjánzani bensőmben az a kitűnően ismert, igazságtételre hívogató érzete; angyallal s démonnal keveredő lelkemre fonja a józan észt elködösíteni óhajtó, fojtogató karmait, ám nem hajtok fejet előtte. Hiába pofoznám fel legszívesebben a mellettem ücsörgő szőkeséget, vélhetően meg sem érezné, persze nem fizikailag, hanem odabent a fejében, gondolatvilágának hullámzó tengerén. Másrészt kezd egyértelművé válni a tény, nem vagyok egyedül ama szórakozásommal, hogy a másik idegein táncoljak, a kérdés csupán az, melyikünk bírja még tovább visszafojtott levegővel?
- Igazán nem kellett volna, hogy fáraszd magad a jótéteményeddel - leereszkedő pillantással perzselem végig ábrázatát, amely néhány kósza momentumon belül igen csak közel merészkedik az enyémhez. Forró lehelete az arcomat cirógatja, egészen kellemes, mégis vajmi ércességgel hintett orgánuma pedig felülkerekedik a zene és a mondének zsivaján. Sértésektől terhes kijelentései légies könnyedséggel szállingóznak körülöttem a levegőben, okán annak, figyelmem nem kimondottan rajtuk fixálódik, hanem a finom duruzsolásán, amelynek jól esik egy kicsit átadni magamat. A többségünk - s ez alól én sem vagyok kivétel - szereti hallgatni az emberek vagy bármi faj történeteit, hiszen apró kis szegletei ezek az univerzum egészének, pirinyó morzsák, amelyeket felcsipegetve többek lehetünk, de legalábbis jól szórakozhatunk. Én azonban megelégszem olykor annyival is, ha csupán a hangokra hegyezhetem a füleimet, s elveszhetek az érthetetlen szólamok lágyan ringatózó felszínén.
Ezúttal is vajmi hasonlónak lennék kész alávetni lényemet, viszont kelletlen emlékeztetnem kell magamat arra, hogy cseppet sem óhajtott társaságban leledzek, hiába a vadász, érzékeimet rezonáltató hangja. Szavainak éle így tehát váratlan hirtelenséggel hasít az elmémbe, és ha eleinte gunyoros mosollyal is kívántam volna felelni a kérdésére, nem futja többre, mint egy kelletlen szájhúzás.
- Meglátszik - tekintetemet egy pillanat erejéig a pohárra vetem, ízlelgetve a lehetőségét annak, valamiféle tudással is felruházzam a szerencsétlenjét, ha már a szülei, a társai vagy a tanítói ezt nem tették meg. Meglehet, ők sem tudnak egyebet a fajtánkról, amennyiben a velünk való boldogulásra egy ilyen tudatlan párát küldtek. - Nem beszélhetek népem minden egyes tagjáról, amiképpen magamat sem emelhetem ki közülük e jellemvonást illetően - éppen, hogy csak felkunkorodó ajkakkal követem nyomon a reakcióját. Kár lenne könyvek megannyi leírását szavakban megformálni, mikor a legjobb tanító egyenesen a tapasztalás.
A tapasztalás, amely több száz év elteltével is változatlan megdöbbenést hagy maga után, miként legújabb ruhakölteményét ölti magára. Esetünkben a döbbenet talán erős kifejezés lenne, ám tény s való, nem számítottam volna rá, hogy ilyen módon elragadják majd emberi érzelmei az árnyvadászt. Persze, ha a démonvérűek lemészárolásáról van szó, szenvedélyük nem ismer határt, de általában ennél jobban meg szokták regulázni érzéseiket. Haragom helyét annál inkább átveszi az elégedettség érzete, minél vehemensebben ontja magából sértegetéseit, végtére is a káoszt nem lehet óhajtani vagy önkényesen eltaszítani, láthatatlan nyúlványaival fáradhatatlan érintgetik a környezetemet, és ez alól egyértelműen a kékszemű sem kivétel. Az egyedüli varázslat abban rejlik, ezúttal önmagamat tisztes távolságban tartsam bűvkörétől.
- Én amiatt aggódom, nehogy elpattanjon egy ér abban a csinos kobakodban, felesleges dühöngésed okán. Elvégre… változott bármi? - teszem fel a kérdést, visszanyervén nyugodalmamat, a válasz pedig nem is várat magára sokat. Valóban változott néhány dolog, például fejét veszejtetten már nehezebben tartja fent az ostoba vadász álcáját, ami lássuk be, tökéletesen megvezetett az utóbbi percekben. Igaz, ha egy körültekintő ismétlés után sem realizálta volna a mondénokat illető kijelentésemben megbúvó csavart, komolyan megfontoltam volna a további társalgást és az épségének biztosítását.
- Dehogy tudnék, hogyan kérdezhetsz ilyesmit? - hagyok néhány másodperc szünetet a reakcióm emésztésére, mielőtt folytatnám mondandómat. - Természetesen nem vállalhatok semmiféle mondén testi épségéért felelősséget, mikor oly sok ártalom legyeskedik köröttük - jelentem ki könnyelműen, legyintve egyet a kezemmel is. - Nem fárasztó? Úgy értem, őket védeni éppen olyan, mint szaladni a szembeszélnek, ami esetünkben inkább egy tornádó - tűnődök el egy kérészéltű momentum erejéig, ám hamarost visszakanyarodok beszédtémánk háborgó tengerére. Igazán rászolgált már arra, hogy körítés nélkül megválaszoljam legelső kérdését, mégsem vesz rá a lélek arra, elméink enyhülésének érdekében meglegyintsek előtte bármi konkrétumot. Ahhoz túlzottan sok sértés hagyta el kellemes ívekben formált ajkait, mifelénk pedig semmi nem adatik ingyen, hát még puszta szívjóságból. Ráadásul, amíg kíséretem tagjaitól nem kapok megerősítést, addig magam mellett kell tudnom bőszen háborgó voltát, hiszen inkább foglalkozzon velem s a jelen képzelt veszélyeivel, mint itt létünk valós okával.
- Mit vársz most? Arra már rájöhettél, hogy nem fogunk távozni a szépnek aligha titulálható szavaid nyomán, akkor hát mire fel mindez? Tán elcsábult volna emberi oldalad, s hiába a tüske, ami újra és újra megszúr, a vonzalom nagyobb annál, minthogy eltántorítson? - szórakozott félmolyosra húzom ajkaimat, miként olyasféle vizekre terelem imbolygó csónakunkat, amely a fejünk fölött röpködő sérelmek és a haragvás tekintetében nem nevezhető éppenséggel idevágónak.

Meglehet, annyira nem is lőttem mellé a szót elterelni kívánó találgatásommal, ugyanis kósza érintésem nyomán mintha virágok bontanák ki szirmaikat előttem. Pupillája leheletnyire kitágul, lénye veszejt merevségéből, és egy tünékeny momentumra tán el is lazul. Kíváncsi lennék, vajon az ő simítása is hasonlóképpen csitítaná el kedélyeimet, vagy mindezen hatás pusztán a tündérek kiváltsága?
- Örömmel, ha már ilyen szépen kérted. Bármi, ami az asztalnál ücsörgést és a felesleges szócséplést mellőzi - felelek könnyedén, sejtve, nem éppen effajta válaszra számított. Mindig a konkrétumokat keresi, emiatt nem is ítélkezhetek, hiszen a rövidéltűek összetéveszthetetlen jellemvonása ez az állandó rohamvás. Nekik nincsen idejük a szavakkal kedvük szerint játszadozni, azonnali, egyenes válaszokra van szükségük, máskülönben elszalad mellettük az élet, de legalábbis megannyi történés. Szúrós tekintete ettől függetlenül nem hinném, hogy újabb ferdítésemnek lenne köszönhető, vajmi alantas megvetés bujdosik kéklő íriszeinek felszínén, ami egyáltalán nem válik a tetszésemre.
Annyira persze nem aggaszt, hogy különösképpen törődjek is vele, követve hát lépteit, ráérős nyugalommal indulok meg mögötte, figyelve a mellettünk elhaladó népek sokaságát. Sejtelmes, csábító mosolyt öltve magamra tapintom meg egy-egy mondénnő dús, érintésemért kiáltozó hajzuhatagát, máskor hűvös ujjbegyeimmel keltek kellemes borzongást abban, aki éppen a szememnek megtetszik, többnyire mégsem nekik adózom a figyelmemmel, hanem az előttem haladó nephilimnek, kinek pillantásai újra és újra visszatalálnak hozzám. Hihetném, pusztán ellenőrzi meglétemet, de minden alkalommal nyúló mustrálása más okokat enged sejtetni. Egészen vad vizekre lenne képes elkalauzolni fantáziám a felismerés nyomán, ha nem szólna közbe a bosszantó mondén sikolya.
Csuklómra ujjak szorulnak, váratlan érintésüket pedig nyomban a sietségemre tett nem éppen udvarias és finom noszogatás követi, amelynek kénytelen vagyok behódolni. De csak mert így kívánom, ugyanis minél közelebb kerülök a vadászhoz, annál egyszerűbben rejthetem ruhájának valamely zsebébe az aprócska ónixkövet, amit a legelső sértő megjegyzése óta tartogatok neki. Úgy szól a fáma, hogy a kő örvénylően fekete voltát a benne raboskodó démonnak köszönheti, ki éjszaka félelmet s rémálmokat hoz bármely emberi lény gondolatvilágára. Nos, hogy valóban démoni energiának tulajdonítható az ásvány külleme, nem lehet tudni, az viszont bizonyos, ettől a példánytól valóban nem lesz nyugalmas éjszakája a szőkeségnek.
Rendkívüli elégedettség sziporkázhatna bensőmben és ábrázatomon egyaránt, csakhogy a mosdóhoz, és a - bűbájomra fittyet hányva - riadalomtól reszkető mondénhez érve olyasmi tárul a szemeim elé, ami kiöl belőlem minden gyermeteg szórakozást. Még a padlón virító vércseppek láttán nem is annyira, de ahogy elrántom kezemet a vadász szorításából, és elé lépve belesek az egyik fülkébe, amelyet oly hevesen szuggerál a vöröske, elmegy a kedvem a képzeletem üdvrivalgástól hangos vidékein lejtett örömtánctól. Korábban az asztalomnál megfordult lovagom fekszik odabent, és halottabb nem is lehetne. A testén mutatkozó, még friss vérét folyató sérülései nem egy amatőr keze munkáját hirdetik, de még csak nem is egy árnyvadászét.
- Úgy vélem eddig tartott a hatásköröd, vadász. Legyen gondod a féltőn óvott mondénodra - küldöm el színtelen hangon, miközben előhúzom éjfekete kabátom alá rejtett, hajlított tőreimet. Az íjjal jobban megértjük egymást, ám a tündér nyelvet büszkén hirdető cirádákkal díszített testvérpár ellen sincsen kifogásom, ha egy áruló vérét kell ontanom.

❖ Megjegyzés: nyomi ❖ Zene: Black ❖ Szószám: 1247
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Asztalok
» hátsó asztalok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Raves Club-
Ugrás: