Olyan kedves. Még mindig furcsa kissé, már csak azért is, mert ahogy elváltunk, azt inkább sértődöttség jellemezte, de most mégis olyan könnyűnek érződik visszatérni ahhoz a ponthoz, amikor még jó volt a kapcsolatunk, több is annál. Kedves szavait már csak félszeg mosollyal díjazom.
- Tényleg semmit, köszönöm.
Valamiért továbbra is az az érzésem, hogy a terhére vagyok, és csak a kötelező formaságot akarja letudni, meggyőződni arról, amiről meg akarnak győződni ilyenkor az emberek: úgyse jött volna össze, csak idő kérdése volt, és a többi.
Ilyen gondolatok keringenek bennem, és csak megerősíti őket az, amikor hozzám ér véletlenül, majd gyorsan el is húzódik. Inkább szót sem vesztegetek rá, hogy megkérdezzem, vajon félelemből teszi-e, vagy csak.. tartózkodik. Szíve joga kikerülni, ha akar, csak tudnám, akkor minek hívott ide.
Inkább a fürdőszobába megyek, kifújom a tüdőmbe rekedt nehéz, forró sóhajokat. Nem tudom, mit is keresek itt egyáltalán. Nem fogok összetörni semmit, sem elsírni magam, sem farkassá változni a szeme láttára megint. De egy biztos, ha ő tartózkodik, nekem is azt illik tennem. Így aztán néhány perc után, amikor arcomat és kezemet lehűtöttem (pedig eddig azt hittem, melegíteni kell, de már nem érdekel, hogy a kezeim szinte jegesek), csak kilépek a fürdőszobából, visszasétálok hozzá, megállok mellette. No, és, most minek kellene történnie? Nagyot nyelek. Talán tényleg el fog jönni az a pont, amikor valamelyikünkből végre kibukik, ha igazán mondani akarunk valamit egymásnak.

A tétovázásnak vége szakad, de jobb is volt így, mert kérdésére, hogy én vagyok-e akkor is, ha alakom átveszi a farkasomét, már csak aprókat bólintani tudtam. Ez egy bonyolult kérdés, amit talán nem az ajtóban kellene elsorolnom neki, hisz itt könnyedén meghallhatja bárki, és akkor a legjobb esetben is csak bolondnak tartanának a hallottak után.
Elenged, elengedem. Benyit, beenged, majd ő maga is követ. Ahogy látom a cipőjét levenni, engedelmesen kibújok én is a surranómból, és második mozdulatommal már a pulcsiját húzom le magamról, hogy odanyújtsam felé.
- Köszönöm. Ez igazán nagy segítség volt - mosolygok aprót, és ha elveszi tőlem a pulóvert, szabadon maradt kezeimet tétován kulcsolom össze a hasam előtt. Csak lépdelek jobbra-balra, nem követem a hűtőhöz, csak a tekintetem kíséri el.
- Nem kérek semmit... Köszi - zavaromban nem gondolkodom el rajta, hogy végül is jóban voltunk, és ha most is épp jóban próbálunk lenni, akkor nem olyan nagy bűn elfogadni egy pohár innivalót a leginkáb csak alkoholgőzben eltöltött este után. Szerencse, hogy én ma nem nagyon ittam, csak amennyit a törzsvendégekkel okvetlenül koccintani volt muszáj. Különben megnézhetné magát a részeg majdnem-exével a lakásban. Akkor lennének csak nehezen kontrollálhatóak az ösztöneim.
Ami pedig ezeket az ösztönöket illeti, még így is végignézek rajta sebtiben, ahogy háttal nekem a hűtő fölé hajol. Ahogy megtámaszkodik, karjának izmai feszülnek, ismerem az ölelését is, a bőre érintése, illata sem idegen. Egy farkasban különösen könnyen megmaradnak az ilyen emlékek, bár nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt most hagyni őket eluralkodni az elmémen.
Ha visszafordul, persze elkapom tekintetem, és nem nézegetem tovább.
- Esetleg kezet és arcot mosnék - vetem fel az ötletet. Legalább akkor adok mindkettőnknek pár pillanatnyi gondolkodási időt, hogy most mégis hogyan menjen a helyzet tovább.

***