be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Tony lakása
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

– Szabad játéktér! –
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power



+16


Anthony & Ebony
save it til morning
Egyetlen pont, -a két sziluetthez képest igazán aprócska-, ami a csóktól vöröslő ajkak közé suttogva léghídként ível át a két sanyargó szívet elválasztó, félelem görgette érzelemblokádon. Mert, hacsak nem is mondjuk ki, mindketten tudjuk, hogy a ma este egyszeri. Talán megismételhetetlen csoda és olyan hűvös és súlyos következményeket hoz magával, amik talán végleg elszakítanak majd. Anthony legyen akármilyen gyengéd és finom, ahogyan ujjai köré csavar, irányít és puhán magáévá tesz, ő attól még ugyanaz a férfi, aki talán minden éjjel mással teszi ezt meg. Én pedig ugyanúgy az a lány maradok, aki szürke pontja az Intézetnek. Valahogy összeférhetetlenséget vélek felfedezni a szikrányi reménysugárba arra vonatkozóan, hogy én lehetek az egy, aki majd bontja a sort. A megkönnyebbült sóhajok és a meglepett öröm hangfoszlányai kiűzik a szűkös, recsegő ágy köré betüremkedő, fagyhozó szelet, benntartva a lelket simogató meleget és a negatív gondolataim. Nem marad más a felszínen, csak a szívem, minek egészével szerethetem most a férfit, akinek a legnagyobb ajándékot adom, 'mit egy nő adhat.
Fölém magasodik, alakba elválaszt az általam ismert világoktól, s kétlem, hogy az angyalok éneke hasonlítható ahhoz a belsőséges és fenséges érzelmi szélviharhoz, melyet bennem gyújt. A vérem átformálja, biztossá tesz abban, hogy nincs bennem többé tisztaság. Kéjesen sóhajtozom alatta, húzom magamhoz, mikor elérem és azt kívánom, hogy sose hagyja abba. A csillagok állásáig maradjon velem, így, ebben a pillanatban. Szeretném, ha elnyújthatnánk és az örökkéje az enyém lehetne. Nem tudom, hogy az alkohol, az elfojtott érzelmeim iránta, vagy a pillanat heve, esetleg a három együttese okozza-e ezt bennem, de szeretném szeretni. Simogatásaim, sóhajaim, csókjaim pedig attól a perctől kezdve megváltoznak, hogy erre rádöbbennek. Minél közelebb sodor a csillagütközéshez, annál lágyabban becézgetem ajkaimmal, ujjaim annál finomabban érintik feszes bőrét. Lehunyt szemeim alól olyan szavak, érzések bukkannak fel tompán, mikre azt hittem nem állok készen még. A szívembe mar, ujjai körbe fonják azt és egyetlen határozott mozdulattal kapja ki mellkasomból, hogy magával vigye - jelentsen ez bármit is. Szenvedélyesen húzza ki magát, én pedig felkutatom íriszeimmel arcának játékát. A pillanat töredékében, két lökés, két feszült mozdulat és nyögés között látom, hogy megváltozik arcának játéka. Mintha elveszítené önmagát. Csodálattal nézek fel rá, ajkaim elnyílnak, íriszeim képtelen vagyok levonni szemeiről. Úgy hullámzom alatta, ahogy kedvére formálja az egybeforrt sziluettünk. Rendelkezik velem, én pedig elbűvölten figyelem a démonvért uralkodni fölötte. A kemény, határozott mozdulataitól pír költözik arcomra, s noha aligha akad terület rajtam, 'mit nem látott még, vagy nem érintett, egészen olyan érzésem támad, hogy most válok csak igazán meztelenné előtte. És a gond az, hogy élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Megrészegít, hogy bolondíthatom!
Előre zuhan, közvetlen fejem mellett támaszkodik meg. Jól láthatóvá téve sötétebb oldalát lényének, amitől széles, kéjes, tőlem szokatlanul hívogató mosoly szökik ajkaimra. A tarkójára marnak ujjaim. Két lökése között húzom csókra, erősen, feszítem a mozdulatot, még el is rugaszkodom a matractól, hogy hamarabb ütközhessenek ajkaink, cuppanjanak hangosan egymáson, miközben nyelvének adom enyém. A fülembe suttog, mire kezem ellentmondást nem tűrve nyakamhoz préseli ajkait. Hallom szavait, érzem törzsét enyémen simulni, de nem tudom tovább tartani magam. A sóhajom felszabadultan szakad fel belőlem, hogy átadhassam magam neki és elönthessem férfiasságát forróságommal, tovább fokozva a feszültségét, mire a válasz hamar megérkezik. Lehunyt szemekkel pihegek alatta, a mozgásától még sóhajtozva, hiszen minden egyes lökésével meggyötört. Édes kínzás! - Nedvesítek ajkaimon, s amint beljebb és még beljebb kerül, aligha nem némán sikoltok. Nem hallom, hogy fejem fölött mi történik, de megérzem, ahogy ágyékomba a forróság berobban. Alsó ajkamba harapok, hátán erővel marok végig körmeimmel. Nem tudok azzal törődni, hogy csapódik élesen fejünk fölött, mert lefoglal, hogy remegő izmaim fölött uralkodjak, miközben ő nekem ajándékozza az együttlétünk minden egyes cseppjét nekem ajándékozza, és ettől úgy érzem képes lennék felrobbanni. A lényem. Az egészem. Törődőn, édesen simogatom, ahol csak elérem, míg végül elhúzódik tőlem.
Nem igazán gondolkodom el azon, illik-e, helyes-e, közelebb fészkelek hozzá, a karjára, mellkasára hajtva fejem. Természetesen nem kerüli el a figyelmem, hogy a támla felé pillant, bizonyára izgatja a dolog, hogy mit roncsolhatott szét, engem mégsem tud érdekelni. A megizzadt bőröm ragad övéhez, mosolygósan hajtom fejem szíve fölé, hogy hallgassam ritmusos ütemét, mit sem törődve démoni oldalával. Halkan, puhán érdeklődöm hogyléte felől. Meg aztán, nyilván több nő után, több tapasztalattal mondhatja, hogy jól érzi-e magát, avagy sem. Mert abból a válaszban rejlik az, ami engem jelenthet. És tudni akarom. A makacs lidércek fejemben hajtanak, hogy megtudjam, elbuktam-e.
Felszegve állam, szemei után kutatok, mire gyengéd válasz érkezik, s kiszélesedik mosolyom a kapott becézésre, de jön egy puszi, majd egy csók. És még egy csók. Egy igazán elnyúlt csók, amiből nem tudok felébredni. Tenyerem arcperemére siklik, lágyan cirógatom. A levegőhiány miatt vagyok kénytelen arrébb fészkelni, s máris felé fordulok, mit lemásol ő is. Szemben fekszünk egymással. Érzem, hogy a pír ismét arcomra szökik, de ezúttal valami más is borzolja tarkómon a puhább szálakat. Élvezettel nézek fel rá, megszűnik a szemeimben a félelem. Legyőztem egy akadályt közöttünk, s talán újabbakat gördítettem magunk elé, mégis büszkén és boldogan veszek el a lélektükreiben felbukkanó önmagam mosolyában.
Jól van, akkor jó... – ajkaim résnyire nyílva maradnak, ahogy követem tekintetét fejünk fölé és csak akkor tudatosul bennem, miféle károkat okozott az ágyban, miattunk. Halkan elnevetem magam, a fejem csóválom. Puhán, szelíden bújom orrommal övét. – Mi történt? – a hangom lágyságából következik, hogy nem félelem, vagy harag munkál bennem, őmiatta aggódom. Újszerű érzés, hogy az épsége a legelső, s nem feltétlen a fizikai, mégis kibújik belőlem a szerető. És nem az, amelyik ágyba adja magát. A szívbe szöktem. Legalábbis az szólal meg belőlem. Tekintetem kérdő, épp csak annyira húzódom el, hogy láthassam, s arcélét ismét megcirógathassam szerelmesen - úgy, igazán.
Énn... – kezdenék bele, de elhúzódik, hogy nyakamra érintse ajkait, majd tovább becézhessen velük, amitől ellágyulva cirógatom karommal. – Én is,… – gunyorosan jegyzem meg, kissé grimaszolva, amikor közelebb húz magához. Szokatlan a karjában lenni. Féltőn, óvón ölel. Úgy tart, mintha az Angyal maga faragott volna minket a letisztult gyengédség tökéletes mására. Pírral pillantok fel rá, de nem húzom el a kezem. Átölelem karja alatt, én is kiveszem a részem az ölelésünkből. Egyik lábam övéi közé fúrom, finoman, hogy ezzel is még közelebb lehessek hozzá.
A szavaira kérdőn, kábultan, álomittasan nézek fel rá, mégis mosollyal felek. A csókjai megbűvölnek, elvarázsol. Azt hiszem, elmondhatom, hogy legyenek tiszták, avagy tisztátlanok a szándékai, akaratlanul is beleszerettem. Minden egyes mozdulatába, szavába, érintésébe szerelmes vagyok. Abba, aki mellettem lesz, menthetetlenül bele estem. Orrom felhúzom finoman, majd lopok magamnak ajkairól egy csókot. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám… – súgom puhaságai közé, homlokom hagyva övén, bújva macskásan bele az ölelésébe, még közelebb húzódva hozzá, annyira, hogy mellkasaink között már ne lehessen távolság. Újabb szavaira hátravetem fejem, hogy szemeibe nézhessek. A nagyzolására egyetértő mosollyal sütöm le szemeim, s már dolgozom is elmés válaszomon, amikor a maradásom kerül szóba. A maradásom, amiben nem voltam biztos. Tartottam tőle, hogy elhajt, hogy elüldöz, miután megszerzi, amit kíván tőlem, de... arra kér, hogy maradjak vele. És ettől olyan hévvel dobban fel a szívem, hogy félek meghallja. – Maradok. – súgok ennyit, tartva a szemkontaktust. Legalábbis igyekszem. A kezem, mintha csak tőlem függetlenül kelne életre és édesgetné folyamatosan. Észre sem veszem, mikor kerül ránk a takaró, hogy mikor kezdek hosszúakat pislogni, hogy mikor fúrom arcom nyakába, mikor ölelem magamhoz olyan szorosan, hogy a karom belesajog, s mikor dobom át rajta még a lábam is, így vonva magamhoz, és azt sem tudom, mikor alszok el a légzését hallgatva, ahog azt sem, hogy álmodom-e, vagy tényleg belesúgom kómásan a mellkasának falába, hogy... Szeretlek!

Megjegyzés:   Köszönöm a játékot Csibém! C:      ❖ Zene: hunger... ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
1 8 +   a d u l t s  o n l y  1 8 +   a d u l t s  o n l y   1 8 +   a d u l t s   o n l y
A nevetése bensőm titkos hangszerén dalol, édesen pengeti minden idegszálam, arra késztetve, felvegyem a rezdüléseit és olyan szélesen mosolyogjak, mint ő. Ártatlan, egyszerű gesztus csupán, jókedvének angyali kórussal kísért szimfóniája, bennem mégis a világot váltja meg. Oly sok mindenbe bele lehet szeretni, testbe, lélekbe, hangba és mimikába, s engem lényének egésze vonz. Az illata, bőrének puhasága, édesen csilingelő hangja, válla felett ejtett pillantásai. Mindegy, milyen apróság, mégis arra készteti szívemet, hogy tengelye körül pörögjön újra és újra, mert elbűvöl, mélyre férkőzik bennem, bekúszik a bőröm alá és felhevíti azt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem éreztem még ehhez foghatót senki iránt, az elmúlt száz esztendőben biztos nem, és jobban akarom őt, mint bármi mást. Mit nekem a világ, mit nekem az apám által rám rótt kötelesség – szökjünk el, keressünk egy helyet, mely elég nagy kettőnknek és élvezzük ki hátralévő időnket egymást szeretve... Csak erre vágyom, csak rá vágyom, őt akarom, még ha mindkettőnk világával is szembe kell mennem érte. Ezt mondatja velem a vágy, megbabonázó érintése, részegítő csókjai, és azt akarom, a kiábrándító józanság, a valóság tüskés fonala sose kússzon be kettőnk közé. Álmodjunk örökké, higgyük azt, hogy az élet szólhat csak erről, kettőnkről, és reménykedjünk a holnapban, mely sosem jön el, a reggelben, mely nem virrad ránk, és az elválásban, mely sosem szakít szét minket véglegesen.
Összeolvadunk, eggyé válunk, s ez most más. Nem teszem magamévá, nem pecsételem mindenét enyémnek, sokkal inkább egyfajta kölcsönhatás jön létre, mert ő is megszerez belőlem egy darabot, magához láncolja lényem egy részét. Amennyit elveszek belőle, irigyen kisajátítok magamnak, épp annyit vesz el ő is, én pedig hagyom, hogy vágyaink összefonódjanak, lelkünk édes csókban egyesüljön, testünk pedig egyre mélyebben kapcsolódjon egymásba. Örömmel adok neki magamból, szeretném, ha egy részemet magába zárná és sosem felejtené el. Örömmel szakítok le lelkünkből egy-egy darabot, mintegy szuvenírként, hogy legyen mit dédelgetnem a magányos örökkévalóságban. Bár elhihetném, hogy képes vagyok ennyivel pontot tenni kettőnkre! Pedig tudom, hogy ez hazugság csupán, olcsó trükk, mellyel elmém próbál átverni. Hiszen hogy lennék képes lemondani rólad? Hogyan érhetném be egyetlen darabbal belőled? Mindenedet akarom! - újult erővel tör fel a vágy, hangja, mozgása, érintése, bőrömbe maró körmei leszaggatják démonomról a láncokat, s már inkább ő vagyok, mint én. Simogatása előcsalja legféltettebb, legsötétebb valómat, lehunyt pilláim alatt örvénylik a feketeség, szembogaram fehérségét lassan bemocskolja apám öröksége, pupillámat felemészti a sötét, helyén csak valami halvány tűz lobog, ahogy egyre feljebb űzzük egymást a gyönyör fokán. Combjába marok, ütemes csattogással űzöm vágyait, halkan rebegve kéjtől fűtött sóhajaim, cirógatom és simogatom, ahol érem. Kezem egészen mellkasáig vándorol, tenyerembe fogom hullámzó melleit, kapaszkodóként szorítom őket csípőm fáradhatatlan mozgását alátámasztva. Pillantásom olykor démoni, olykor emberi, dobbanásonként váltakozik, mennyire vagyok képes uralni.
Előre bukok, feje mellett támaszkodva teljesítem kérését, szeretem és birtoklom, ringatom és széttépem, darabokra marcangolom kettőnket, hogy együtt születhessünk újjá. Forró csókokkal halmozom el, nyelvét keresve hívom táncra, egymás szájába nyögve élvezetünket, a másik testének, lelkének bódító szerelmét. Szenvedélyes szavakat duruzsolok a fülébe arról, mennyire megbolondít, milyen őrült dolgokat vált ki belőlem, mennyire felhevít édes nyögéseivel és hogy nincs nála csodálatosabb, senki. Combján simítok végig, fenekébe marva vonom magamhoz közelebb, lökéseim felgyorsulnak, aprózódnak, egészen mélyen mozgok benne, kitöltve, dörzsölve, férfiasságom egyre forróbban pulzál bensőjében, felvéve testének ütemét. Vágyaink felszabadítják egymást, s ahogy testén végigremeg a beteljesülés, megérzem én is a gerincem mentén szaladgáló borzongást. Megragadom az ágytámlát a feje felett, macskásan domborítva hajolok fölé, arcomat nyakába, hajába temetve, és darabokra robban bennem és körülöttem a világ. Egy csattanás, mellyel tövig furakszom benne, méhébe lövellve élvezetem magját, és még egy csattanás, mellyel karmokká hegyesedő ujjaim közt kettészakad az ágy rácsa. Az olcsó fa porhanyós gyurmaként törik darabokra démoni szorításom mentén, az egész szerkezet oldalra kacsázik, néhány csavar tartja már csak a túlsó felén. Elengedem, újból Bony mellett támaszkodom le, lusta csókokkal borzolva, hűsítve bőrét. Ártatlanul mozdítom csípőmet, nem szégyellem belé pumpálni gyönyöröm utolsó cseppjeit, hisz nem árthatnak számára, mielőtt kihúzódnék belőle, hogy mellé heveredjek.
Hátamra gördülök, párnaként kínálva fel számára karomat, vállamat, s ő hozzám is bújik, mely mosolygós megnyugvással tölt el. Feje fölé emelem karmos kezem, elégedetlen pillantással mérve fel démoni jegyemet, majd tekintetem tovább siklik a megrongált támla felé. Nem túlzottan érdekel a kár, amit okoztam, habár ennyire még sosem vesztettem el a kontrollt, s ahogy összebújva pihegünk, légzésünket lassan egymáshoz igazítva, eltűnnek csúfos jeleim és testem újra normális, emberi formát ölt, így nyugodt szívvel vállára simíthatok, magamhoz préselve felhevült testét.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, nyuszifül - nevetve hintek puszit az orra hegyére, majd a szájára, melyet aztán csókká nyújtva hívom lassú keringőre ajkait, nyelvét. Addig csókolom, míg engedi, s míg odébb nem húzódik. Felveszem a pózt, oldalamra fordulva helyezkedek szembe vele, majd inkább közelebb bújok, karomat dereka köré vetve húzom ismét magamhoz, államat tincsei közé fúrva. - Jól vagyok - felelem halkan, már-már gyengéd mosolygással színezve, s tekintetem ismét fejünk fölé vándorol.
- Nem úgy az ágy... - teszem még hozzá, ismét a nevetéssel küzdve, és csak remélni tudom, hogy nem riasztotta meg, nem taszítja túlzottan a pusztítás, melyet magam mögött hagytam. Lehetett volna rosszabb is, átszakíthattam volna a matracot magunk alatt, darabokra törhettem volna a rugókat... Néhány rács ide vagy oda, nem sokat számít.
- Na és te? - kérdem végül, elhúzódva annyira, hogy ránézhessek. Orromat nyakához fúrom, belecsókolok a torkába, állába, majd karomat szorosabbra fonom dereka körül, akaratosan magamhoz ölelve őt, hogy minden porcikánk újból egyesüljön.
- Csodálatos vagy, Bonbon. Elbűvölő, nagyszerű, gyönyörű és szenvedélyes... - Minden bókkal egy-egy csókot lehelek nyakára, vállára, kulcscsontjára, ahol épp érem, majd orrommal övéhez kalandozom, homlokunkat egymásnak döntve, hogy a szemébe nézhessek. - Én pedig mocskosul hálás és szerencsés. Meg pofátlanul jóképű, de azt most hagyjuk. Velem maradsz, ugye? Velem kell maradnod. Szeretném, ha velem maradnál... - mosolyom kisfiússá válik, már-már szégyenlősen rejtem előle pillantásom, mielőtt bátorságot gyűjtve ismét a szemébe néznék. Nem kérdés, hogy magam mellett akarom tartani, és ha rajtam múlna, ez nem csak reggelig szólna. Egyetlen hanyag csettintéssel libbentem magunkra a takarót, melyet aztán gondosan eligazítok a vállán. Hajával kezdek játszani, cirógatom, füle mögé fésülgetem, és nem szólok semmi többet, csak fénylő szemekkel bámulom, gyönyörködöm kisimult vonásaiban, légzésében, pislogásában, benne. Ide nem kellenek szavak, csak te meg én, együtt, örökre...
Megjegyzés: Zene: shape of you
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power



+18


Anthony & Ebony
Just start loving me, loving me, babe
Minden sejtemmel reagálok Tonyra. Számomra a csókolózás is újszerű élmény. Az ajkai puhasága, a nyelve játéka, a nyögések, a kósza cirógatások, a finom harapdálások a nyakamon, az ujjai a hajamba, a borosta arcperemén enyémre simul, a karjai feszülnek, a mellizma dagad, ahogy belecsókolok nyakába - érzem tenyereim alatt. Hullámzik a hasam, mintha bukfencezne jobbra-balra és az ágyékomban furcsa, eddig még nem ismert bizsergést érzek. A hangom elhagy, némán sóhajtok fel minden simogatásra, minden csókra. Az ajkai gyengédségéhez foghatóval még nem találkoztam. Lehunyt szemmel élvezem minden hullámát törzseink rezdülésének. Talán éjjelente eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet belebújni egy férfi karjaiba, milyen lehet, ha gyengéden érint, ha érzelmekkel megfűszerezve cirógat és súgja nevem, vagy amikor érzelgősebb jelenet szemtanúja lehettem, de Anthonyval soha, soha nem boronáltam magam össze. Jól tudtam, jól tudom, hogy milyen ő és ártatlanságom virágát nem kívántam neki adni. Féltem tőle, hogy beleroppanok. Mindig úgy akartam, hogyha velem megtörténik, az első különleges és felejthetetlen legyen. Ezzel kapcsolatban három dologban biztos vagyok! Első, hogy a választásom, Tony - biztosan ért a dolgához, ezért ilyen szempontból jól választottam. A második, hogy vannak érzelmeim iránta. És a harmadik, hogy össze fog törni, ha hagyom magam... És hagytam. De most, amikor összeölelkezve magához von és az ágyhoz cipel, nem tudok másra gondolni, csak az illatára és arra, hogy mennyire nem méltó az angyal lányához a kívánság, ami most éltet vénáimban áramolva.
A hátam puhán csapódik a matracnak, Tony ügyel rá, hogy a legkevésbé se üssem meg magam. A puha paplan alattam felveszi hamar alakom, úgy érzem lángol a bőrömhöz érve. Vagy én lángolok?! Karjaim ölelik a fölém tornyosuló férfit. A fények megváltoznak, fejem rögtön két oldalamra fordítom, felmérve, miféle varázslat történik körülöttünk. Hálás pillantással nézek a férfira, hiszen tudja, sejti, biztos benne, hogy számomra különleges az, ami most történik velünk. Neki csak egy újabb vonás, nekem a legelső. Lágy dallam ütközik belém, de olyan kavarodás történik körülöttem, hogy nem tudok arra figyelni, csak a férfira, annak puha hajára, miközben ujjaimmal dörgölöm a tarkóján, az izmaira, a bőre selymességére és feszességére. Elveszek a felfedezésében...
Lágy, finom kacaj szökik fel belőlem válaszát meghallva, talán mióta ismerem, most először ennyire őszinte tőlem ez a hang. De ugyan van nő a világokban, aki képes ellenállni neki? Ajkaim morzsolgatva fürkészem számos pontján, eléggé belezuhanva ahhoz, hogy hagyjam, tegyen, amit csak akar, irányítson, vezessen bele ebbe a számomra még ismeretlen területbe. Sóhajtozva emelem törzsem minden egyes mozdulatára, finom kis hullámokat rajzolva teljes hosszamban. Kezének megindulására érzem, hogy minden vér az arcomba szökik és pírt fest ábrázatomra. Lehunyom szemeim, próbálok megfeledkezni a gátlásaimról, mindarról, ami visszatarthatna, hátraküldöm az agyam hátsó részébe a problémákat és a kérdéseket. Egyedül Tonyra figyelek és a vázamban futkározó bizsergésre. S talán, ha nem is olyan vad és aláhúzott betűkkel, de kijelenthetem, hogy szeretkezik velem. Gyengéd és előzékeny, minden mozdulata óvatos - tehát törődik velem. Ahogy én is ővele. Ahogy megérint nőiességemen, rögtön zavarba jövök tőle, hiszen bizonyára elárul nedvessége, s ő csak tetőzi tovább. Nyögdécselek, valami újszerű érzés kerít hatalmába, ahogy ujjaival játszadozik velem. Hullámzik medencém, érzem, hogy feszül a kéjtől ágyékom. És akkor mintha csak olvasna gondolataimban, eltávolodik arcával enyémtől és nyelvével, ajkaival kényeztet tovább. Megugrom kissé a hirtelen váltástól, hiszen amíg ujjai kemények és majdhogynem hűvösek, addig ajkai forrók és nyelve puha. Alsó ajkamra kell harapjak, hogy ne szóljak olyan szót, 'mit ostobaság lenne egy ilyen euforikus pillanatban a plafon felé kiáltani. Addig hajszol, addig karistolja tűrőhatáraim falait, hogy megtörténik a csillagütközés és apró csillagok bukkannak fel szemeim előtt, miközben kissé megugrok a robbanástól. Elhúzódom, nyújtózom érte, kérem őt, kívánom, szeretném, ha máshogy is megérintene. - Felül emelkedek, de rögtön felperdül és fölém magaslik, visszatemetve maga alá. A matrac és közé ékelődve sóhajtok fel, amikor is melleim kényeztetésébe kezd. Némán nyögök előbb, majd végül már el-el csuklik hangom. A kényeztetése egy újabb fokra űz, be kell hunynom szemeim és nevét ismételgetnem, hogy ne kapjak szárnyra és kerüljek egy másik világba... holott úgy érzem, éppen ez történik. Démon gyermeke, biztosan. Angyal és ember gyermeke nem lehet ilyen szenvedélyes és örömszerző, mint ő. Felszisszennek, hullámzok mozdulatai alatt, még ki is emelem domborulataim célozva rá, ne hagyja abba! Csókjai megérkeznek nyakam mentén, fel a fülemhez, én pedig már alig bírok magammal tovább. Ábrázatom kielégült már-már ájult, mégis ajkaimon a mosoly és a sóvárgás, karjaim rögtön nyúlnak is nyaka köré, hogy tarkójára marva, húzzam-vonjam magamhoz, miközben hagyom, had igazítsa combjaim kedvére.
Meglep felelete, olyan édesen selymes hangszínen felel, hogy akár beleképzelhetnék egy teljesen más érzelmet szavai mögé. Mosolyom izgatottá, kissé félénkké formálódik, miközben letekintek kettőnk közé, arra a pontra, hol ismerkedünk és ahol szíveink megkezdik majd táncaik. Az érintésére odalenn, képtelen vagyok nem elvörösödni. Szeretnék a hajamból egy tincset arcom elé rántani, vagy legalább a lepedőt, de lehajol és csókkal nyugtat. Rövid, finom csókkal, ami biztosít róla, hogy vigyázni fog rám... Belesóhajtok ajkaiba, majd hacsak engedi, magamhoz ölelem törzsét. Amint megérzem merev tagját siklani magamba, ajkaimra harapok. Elsőre nem éppen nevezném kellemesnek, sőt, inkább kényelmetlen, muszáj vagyok körmeimmel belemarni Tony hátába, s fülébe csókolni a nyögésem. Vele együtt kapkodok levegőért, zihálok és izzadok, megfeszülök és elengedek, sóhajtok és maradok néma. Ahogy egyre jobban belém kerül, úgy érzem engedni vázam is. Lassú, finomkodó mozgásba kezd, én pedig lenyelem minden rossz érzésem és ajkaimon kiszűröm az első elcsukló hangot, melyet csípőjének mozgása eredményez. Hirtelen szólal meg, én pedig nem is értem, hogy mit mond. Hatalmába kerít és bűvkörébe csal a pont, ahol találkozunk. Túlságosan kitölti minden érzésem és gondolatom, ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, mit mondhat... Gerincem mentén futkos a bizsergés, mélyítek a csókon és hullámzani kezdek alatta. Mintha csak megkóstoltatta volna velem valamelyik negédes ízt, ami nélkül nem is tudom, hogy élhettem eddig. Kívánkozón húzom magamhoz, becézgetve karjaimmal, simítva, ölelve, lehunyva szemeim, belefeledkezve abba, amit teszünk. Beindul. Tony egyre lelkesebben, hevesebben mozog bennem és úgy hevíti lelkem, mintha mindig is az ő tűzére vártam volna eddig. Suttog, simogat, becézget, cirógat közben, én pedig csak húzom magamhoz, miközben kéjes vicsorgással harapok alsó ajkára, fenekére marva közben. Homlokom övének támasztom, s csak akkor pillantok íriszeibe, mikor nevemen szólít. Érzem, hogy a lelkünk hogyan olvad össze.
Fel-fel pillantok rá, bár többnyire a fejem melletti lepedő gyűrésébe telik ki mozgásom, illetve a hullámzásra. Minden egyes lökéssel feljebb és feljebb juttat valahová, hol még nem jártam korábban. Nem is tudtam, hogy képes vagyok a gyönyörtől feszülni! Ahogy felhúzódik tőlem, én próbálok lábába kapaszkodva segíteni abban, hogy mélyebbre kerüljön bennem. Libabőrözés, libabőrözés minden egyes pontomon pöttyöz. A puhább szálak tarkómon folyamatosan berezonálnak. A szavait hallva halkan felnevetek, belenyögve a kuncogásomba. Tetszik, amit mond. Igazából az tetszik, hogy Ő mondja és ahogy mondja... – Nehhh... hagyd.... abba… – súgom, s amint visszahull rám, ellentétesen kezdek mozogni, hogy még inkább segíthessem. Ez ne csak arról szóljon, hogy Ő mit művel velem, ő is robbanjon bele kettőnk találkozásába. Nyögve, sóhajtozva csókolom arcát, ajkait, nyakát harapdálom, ha érem. Karistolom a hátát, vagy a félgömbjeibe kapaszkodva húzom magamba, mélyebbre és még mélyebbre. Fogalmam sincs, mennyi ideig mozgunk együtt, meddig hullámzunk a matracon, meddig nyögöm nevét az ég felé... Marom, vonom. A fülébe suttogom kívánságom, hogy tartson örökké, hogy mennyire forró és merev, hogy mennyire élvezem az illatát, de a hangom végül megszalad, trillázni kezdek és érzem, hogy újabb robbanás történik bennem, ezúttal erősebb, jóval erősebb és forróbb. Elönt, félek tőle, hogy őt is elönti. Pironkodva fejem be a nyögést, kapkodva tekintetem irányába, kérdőn, hogy vajon illett-e ilyesmit művelnem vele.
Addig mocorgok és hullámzok vele, kényeztetem, ölelem magamra, amíg meg nem történik vele is a kéjjáték. A legerősebb, legvadabb lökés, amit csak el lehet képzelni. Pihegve bámulom a plafont válla fölött, amint ez bekövetkezik. Forróság és szédülés - ez jellemzi ezeket a perceket. Hagyom, had pihenjen rajtam - bennem, ameddig szükséges, s csak azután, hogy leevickél rólam, akkor húzódom arrébb, hogy oldalamra fordulva szembe kerüljek vele, nézzen bármerre is. Ajkaim beharapva, mosolyogva nézek végig rajta, s ha engedi nekem akkor karommal simogatom, ahol csak érem. Arcán, mellkasán, bárhol. Jól vagy? – suttogom halkan, egészen közel mászva hozzá, finoman megérintve orrommal övét, vagy a vállát, attól függően, hogyan fekszik most. Egy részem persze tart tőle, hogy rögvest felpattan és hozzám vágja a ruháim, kiadva az utam, de egy másik bízik abban, hogy egy picit még hagy időzni az ágyába, hogy talán... ő benne is munkál valami gyengédség. S minél tovább kattogok a dolgon, annál inkább kezdem kínosan érezni magam, így visszahúzódom, és kezeim fejem alágyűrve, csak nézem őt. Pihegve, fáradtan, de boldogan és valami új, finom csillogással a szemeimben.


Megjegyzés:   forwinnie   ❖ Zene: so we both be free ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
1 8 +   a d u l t s  o n l y  1 8 +   a d u l t s  o n l y   1 8 +   a d u l t s   o n l y
Nem mondhatnám, hogy a tapasztalataim ebben a helyzetben kifejezetten előnyként szolgálnának. A szeretkezésnek és a női testnek is van ugyan egy sémája, melynek alapjait ki lehet jól ismerni, igazán mindentudójává azonban nem válhatunk ezen ősi mesterségnek, hiszen minden együttlét, minden nő más és más, mindegyikük mást szeret, máshogyan, máskor. Sok nővel voltam már, Bony mégis összezavar, felborítja minden róla állított hipotézisemet és újra meg újra ámulatba ejt, meghökkent. Persze, sok pozitív tulajdonsága van, melyekkel felkeltette a figyelmemet eddig is, a legszebbeket azonban csak most fedezem fel benne. Nem sejtettem, hogy ennyire bátor, ennyire aranyos vagy ennyire emberi, hogy harcos létére benne is megvan az a fajta nőiesség, amellyel pillanatok alatt képes levenni a lábamról. Úgy gondoltam, hogy dédelgeti a képzeletbeli kastélyában a maga kislányos bájait, de sosem tekintettem rá igazából nőként - naivan hittem, hogy majd mellettem talán azzá érik egy nap, vagy együtt olyan titkokat fejthetünk meg, melyekre eddig még nem állt készen. Egészen mostanáig, míg le nem vedlette minden gátlását előttem, és bármilyen felszínes dolog is fizikai vonzalomra alapozni egy érzelmi kapcsolatot, főleg ittasan, miközben félmeztelenül gyönyörittas hangokat csalunk ki egymásból, mégis úgy érzem, hogy ez a lány talán mélyebbre juthatna a szívemben, mint bárki más.
- Hát azt én sem... - szélesre húzódó vigyorom ellágyítja a hangomat, mielőtt még ajkaink puhán összeforrnának. Megnyerném a csukott szemmel csókolózva ölben az ágyhoz cipelés világrekordját, ha lenne ilyesmi... Rekordsebességgel juttatom el kettősünket az ágyig, az ágyra, beborítva őt a bevetetlen, puha paplanba. Egyetlen csettintés csupán, és a fények máris átalakulnak, a nappalit fényárba borító neonvilágítás helyett hangulatosabb, narancsos félhomály lepi a lakást, a zene pedig lecsapódik a falakról, körbefonnak minket a dallamok, mintha csak pici hangfalakat rejtettem volna el. Szemfényvesztés, tudom, de meg kell adni a módját.
- Mi, férfiak, elég rosszul olvasunk ám a jelekből... - Ezért is kérem, hogy mondja ki hangosan akaratát, na meg részben azért, mert kinek ne esne jól egy büszke lélek beismerését hallani? Szeretném, ha egyértelműen rábólintana arra, hogy ami ezek után jön, nem az én démoni befolyásom eredménye, hanem az ő szabad akarata - nem feltétlenül azért, hogy magamat mentsem, hanem mert jól esik, hogy ilyen nyíltan vitába száll már velem és kikéri magának, ha nem olvasok egyértelmű jeleiből. Megnyílt, épp olyan lágyan, mint ahogy a virág szirmai fedik fel féltve őrzött bensőjüket, és biztosan innék még egy kört erre a fejlődésre, ha nálam lenne a pia és ha nem érdekelne jobban Bonbon árnyékokkal festett, felhevülten hullámzó teste, mely ezerszer is igennel adja át magát nekem, készen rá, hogy olyan pontokat fedezzek fel rajta, melyek létezéséről talán ő sem tudott még eddig. Mohó kezem indul meg először, türelmetlenül törtet előre, érintése mégis gyengéd és cirógató. Ajkaim már durvábban követik, éhes csókokat harapva fedezem fel selymes bőrét, vörösre csípve a fakóbb pontokat. Bolondítom, szédítem, míg ujjaim legféltettebb titkát fejtegetik, türelmesen, mégis rendületlenül ostromolják, igézik nőiességét, és ahogy ajkáról szárnyra kapnak a kéj apró kis sóhajai, lelkesen vetem bele magam a következő lépcsőfokba. Fejemet combjai közé fúrom, hogy nyelvem elsőként fedezhesse fel legérzékibb testrészét. Fel-le liftezve hevítem forróságát, különös gonddal körözve legérzékenyebb pontján, hogy a megfelelő pillanatban ajkaim közé szívhassam, fogaimmal lágyan morzsolgatva, szopogatva, mielőtt nyelvem újra forróságába süllyedne, s minél mélyebbre süllyedek gyönyöre kelyhében, bízom benne, hogy annál magasabbra repítem őt. Idomulok hullámzó csípője által kívánt tempóhoz... néha, de jobb szeretem inkább magam diktálni a ritmust, így hát mohóbban, erőteljesebben kényeztetem őt, míg ujjaim combján barangolnak közben, lágyan cirógatva belső ívének puhaságát.
Hagyom, hogy elhúzódjon, kézfejemmel elegánsan megtörlöm a számat, miután megízleltem ajkamról még egyszer a vágy zamatát. Mint zsákmányát becserkésző puma, úgy kapaszkodom vissza hozzá, fölé, testemet hozzápréselve szorítom vissza az ágyra, míg apró csókokkal rajzolom körbe dús keblei körvonalát. Tenyerembe simítom az egyiket, puhán borítom be ujjaimmal, épp csak lágyan szorítva markomba, míg vágytól ittas szuszogását, hívogató becézését hallgatom. Nyelvemmel ráérősen körzök mellbimbója körül, meg-megszívva, míg másikon pihenő kezemmel gyengéden, körkörösen masszírozom markom finom szorítása alatt. Csókokból hintek ösvényt a nyakáig, felkalandozva arcperemén egészen a füle tövéig, s mielőtt még túlfeszíteném türelme húrját, szabad kezemmel kettőnk közé nyúlok. Előbb combjait igazítom el, helyet kérve ejtem közéjük csípőmet, majd érezheti a forró keménységet, mely ismerkedőn simogatja nőiességét, bele-beleveszve a forróságába.
- Én is téged... - súgom neki a kijelentésére felelve, bár kedvesen duruzsoló hangom ebben a kontextusban egészen más tartalmat is hordozhatna. Az övébe akasztom tekintetem, mielőtt leejteném ajkaira, hogy röpke csókkal készíthessem fel rá, mi jön most. Végigsimítok az oldalán, finoman a csípőjére szorítva, majd eligazítom ölemet és aprót lökök, épp csak annyit, hogy elmerülhessek benne, aztán még egy lassú, nyújtott mozdulat, mellyel átszakítok benne minden ellenállást. Leszegett fejjel, kapkodó légzéssel hatolok egészen mélyre benne, míg fájdalom nélkül képes befogadni, s egy fél centivel még tovább. Érzem a szédítő bizsergést a gerincemben, és a forróság, mellyel szűken közrefog... Leírhatatlan. - Lazíts. - Ajkaira csókolom, mennyire csodálatos érzés benne lenni és mennyire kívánom, jobban, mint bárki mást ezen a világon, mégsem mozdulok, hagyok neki néhány pillanatot, hogy megszokjon és hozzám idomuljon, hogy minden porcikájával megértesse, ő már az enyém. Aztán aprót mozdítok a csípőmön, laza, ringató mozdulatokkal kezdem el belülről hevíteni, mely lassan, de egyre biztosabban ütemes, határozott lökésekre áll be. Gyengéd vagyok és gondoskodó, cirógatom, simogatom közben, édes szavakat susogva a fülébe, néha nem is angolul, hanem különböző démoni és földi nyelveken. Ahogy a hév egyre inkább magával ragad, úgy hevítek lökéseim erején is, csókokkal pecsételve le eggyéválásunk dallamát. Érzed, hogyan olvad össze a lelkünk?
- Bony... - mámoros csókokkal szaggatom szét az ajkait, mielőtt felegyenesednék róla, végighúzva tenyeremet teste domborművén. Combjain állapodnak meg kezeim, gerincemet kiegyenesítve lököm magam mélyebbre, amint úgy ítélem, képes jobban befogadni. Épp csak kicsit kell nagyobbakat löknöm, hogy teljes méretemben kitölthessem, és az érzéstől máris lúdbőrözni kezdek. - Az egész benned van... - közlöm gyermeki lelkesedéssel vele, egészen beleszerelmesedve a látványba, ahogy lökéseim alatt hullámzik. Előrébb hajolok annyira, hogy beboríthassam puha gömbjeit, lágyan masszírozom, miközben ölünk ritmikus táncot jár egymáson. Ha álom is vagy csupán, soha nem akarok felébredni belőled!
Megjegyzés:   Zene: lassan...
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

+18


Anthony & Ebony
Just start loving me, loving me, babe
Sem most, sem pedig később – történjen bárhogyan -, nem fogok ujjal mutogatni. Kívánom ajkai becézését, a görcsös mozdulatokat, a sóhajokat, a nehéz légzéseit, hogy állát hátra vetve nyögések közé foglalja az Angyal nevét és azt is, hogy újra és újra széttépje a környezetünket a benne dúló érzelmek miatt. Én jöttem el, én emeltem ajkaimhoz a poharakat, én nyeltem le az italokat, én ültem az ölébe, és bizony én ereszkedem előtte térdre. Úgy, ahogyan korábban még sosem tettem senki előtt sem, s nem is akartam sohasem. Most azonban, ahogy rácsodálkozom férfiasságára, s látom zavarát, egyre zakatolóbb szívverésem már nem tudom fékezni. Mintha csak kikapcsolna tudatomban az a bizonyos rész, mely a felelősségteljes tetteim szabályozza. Megfeledkezem a rendről, a törvényekről, a szabályokról, a Klávéról, a világaink különbözőségeiről, de még arról is, miféle bosszantó fickó az, akit ajkaim csókolnak. Belesúgom némán érintésébe, mit érzek. Kissé talán sután érintem puhaságaimmal, az sem kizárt, hogy gyenge, vagy nem elég feszültséget keltő első mozdulatom, mégis meghallom az ajkain kibújó szócskát, mi elég ahhoz, hogy lehűtse kétkedésem, s gerincem mentén mégis felkússzon a bizsergés, ami hajt és erősít, miközben kényeztetni próbálom őt. Hallom, hogy valamire puhán rácsattan keze, de nem pillantok fel. Lehunyt szemeimmel próbálom eljuttatni a paradicsomba, vagy legalábbis egy még mámorosabb állapotba. Kifejezek ebben a mozdulatsorban mindent, amit ajkaim szavakkal képtelenek lennének elmondani neki. A szívem dalol nyelvemről, miközben föl-le járatom tagján, próbálom minél mélyebbre engedni ajkaim között, melegíteni úgy, ahogy ő teszi mozgatóizmommal. A tenyerembe veszem, érzem lüktetni őt, szoros, lassú lüktetés, aztán egyre gyorsítok a tempón, megfeszül a nyakam, forróság, egy hatalmas, forró tenyér, ami átfogja őt, szorosan, szorosabban, és még szorosabban, hogy végül ajkaimba ütközve, puhán, nedvesen forró helyen landolhasson. Hallom sóhajait, s minden egyes súgása megcirógatja lelkem, büszkévé tesz. Ahogy hajamba túr, puhán jelzem, tegyen velem – rendelkezzen, fenekére marok egyik tenyeremmel, körmömmel kissé karistolva félholdját, biztatva, mozgassa csípőjét, kénye-kedvére. Kívánom, emlékezetessé akarom tenni, tudjon róla; övé vagyok, bármit megtehet, készen állok rá. Ahogy udvariaskodik, én úgy izzítom mélyebbre engedve. Nyelvem hegyével minduntalan körözök merevsége körül, hol végig húzva rajta, s felpillantva rá, hol lehunyt szemeim mögül, - ajkaimba eresztve igyekszem még odabenn is meglepetést és csodát okozni. Felfesteni gerince ívére a rándulást, a görcsös kielégülésre emlékeztető hullámokat. Nem csak merevebb részeibe szívok bele, puhább és hozzátartozó részeit is édesgetem, macskásan cirógatva, bújva hozzá közben, s csak akkor húzódom el, amikor arra kér, egy óvatos, igazán finom mozdulattal. Felpillantok rá, előtte térdelve, kérdőn figyelem. Nem bántam volna, hogyha beteljesül, mert ízlelni kívánom őt, minden hozzátartozójával együtt, de hallgatok rá és engedelmeskedek, hiába van bennem némi félsz a következőkre vonatkozva. Szavait meghallva bólintok, halovány mosoly csak szemeimből sugárzik, arcomról tompa vágy és bódulat tükröződik. Felállok, ahogy felsegít. Amint felegyenesedem, csókkal jutalmaz, 'mit én rögvest viszonozok, s máris az ölében találom magam. Homlokom övének simítom, kívánkozóan bújva arcperemét enyémmel, sóhajtozva nevét, fülét harapdálva kéjesen, nyakszirtjét, mikor megszólal. – Nem sejtettem, hogy ennyire kívánlak majd… – ajkaiba felelem szívem válaszát, kár lenne tagadnom, a bőrömről sugárzó hő elárul. A lelkem rég nincs már testemben, kirángatta övét és messzire sodorta, föl egészen a csillagokig, hogy ott eggyé olvadva levetkőztethesse, minden titkával és sötét foltjával együtt. Összegabalyodtunk, s testünk lemásolva lelkeink táncát fejezik ki, mit érzünk igazából – de a látvány meg sem közelíti azt, amit odabenn érzek mellkasomban. Nem a szemeimmel, vagy a testemmel kívánom, hanem a szívemmel és ez megrémít.
Nem tudom, mikor érkezem háttal az ágyára, lefoglal, hogy magamhoz öleljem tüzelő és forró testét, karmolásszam a hátát, vagy épp a tarkójára támasszak hosszú ujjaimmal, hogy a csókból ne ereszthessem el, mert nem tudnám, nem engedhetem el, belehalok, ha most… fizikai fájdalmat érzek, hogy fel kell nyitnom szemeim és szavakkal kell elmondanom azt, amit már megtettem mozdulataimmal, mégis halovány mosollyal nézem démoni íriszeit, ragyogással, vágyakozással telt ajkaimmal súgnám válaszom, de csókkal elfojtja azt, így muszáj vagyok ajkaiba erőszakolni az érzéseimet.
Mit tegyek még, hogy észre vedd, mennyire kívánlak? Hogyan mondjam el? – rázom finoman fejem, a csókunkat meg-megszakítva, hangom keserű, érzem a mellkasomban nyíló virágot, a kétségbeesés jegyében. Ha ezzel, ha mindezzel, hogy itt vagyok és … érzem, amit nem mondhatok még ki, nem értetem meg veled, hogy kívánlak téged és akarom, hogy egyesülj velem, akkor nem tudom mi mást tehetnék. Jön is a kérése, mire kéjes mosollyal pillantok fel íriszeibe, miközben nyakszirtjére csókolok. – Igen, igen, igen, igen, ezerszer is igen… – bódultan súgom, miközben eltávolodik tőlem és tenyereim arcának két oldalára érkezve, cirógatják bőrét, fülének tövét, tincseit, tarkóját, miközben nyelnem kell a gondolatra, hogy most megváltoztathatjuk végleg azt, amit eddig jelentettünk, de… hitvány és önző dolog, nem érdekel. Alsó ajkamba harapok, kissé talán félénk ábrázatom, de elszánt. Íriszeimben és bőrömön pattog a hő, hát nem érzed?
Az nem az én hibám… – sziszegem, miközben magamhoz ölelem törzsét, széles vállaira marva. Kéjesen felsóhajtok, már csak a testének érintésétől is úgy érzem, valósággal lángolok. A zavarom a tetőfokára hág, mikor megérzem tenyerét ruháimmal babrálni, s nyakamon ajkait. Lehunyom szemeim és emlékeztetem magam, nincs miért – mitől félnem. Bármennyire is tartok tőle, tudom, hogy helyes és át kell adnom magam az érzésnek, ami már egy ideje uralja szívemet, és itt és most, nincs miért kihátrálnom. Amint megérzem ujjait kalandozni leggyengébb pontomon, ismeretlen hangon sóhajtok fel, nyögök, és amint elhúzódik tőlem, hogy beleegyezésem kérje, én csak lehunyom szemeim és hátravetem kissé fejem. Az érzés – 'mit eddig még nem tapasztalhattam egyszerre hozza el a feszültséget, a gyengédséget, a csiklandozást és borzolja fel bennem az eddig szunnyadó vágyakozást. Megfeszülök alatta, ahogyan játszadozik, ébresztgeti nőiességem. Vágyakozásom minden bizonnyal nedvességgel fejezem ki, érzem én is, mégsem koncentrálok rá, engedem, hogy a hullámok elmossák félelmeim, rettegésem, hiszen talán több ezer nővel veszem fel a versenyt. A bőrömön simít végig ujjaival, ekkor letekintek rá, hogy lássam miként fedez fel. Képtelen türtőztetni magát, erővel rántja le rólam a pólót, amiben kissé későn segítem, de segítem. Elkapom a pillantását, ahogyan magáénak tudja fedetlen látványom, és reflexből mellkasom elé vonnám karjaim, hogy azokkal takarózzak, de nem teszem, csupán lenyelve rettegésem figyelem, hogyan ereszkedik alább és kezd el bűvölni érzékeny pontjaimon. Felnyögök, nevét hallatom - préselem érzéseim ajkaim között, mikor egyszerre több helyen is beborít vágyakozásával. Kénytelen vagyok megfeszíteni gerincem ívét, ahogy egyre jobban beborít a sóvárgás a továbbiakra való tekintettel. A hajába marok, tarkójánál simítok végig ujjaimmal, vágyakozón csókolva illatos, tincsei közé, ha elérhetem, mielőtt megszólalna.
Anthony… – meglep vallomása, s mást alig vagyok képes kinyökögni magamból, mert ajkaival enyémekre talál és csókba forrunk össze. Beleloholom magam ajkaiba, húzom, vonom magamhoz, megengedve magamnak a luxust, hogy fenekére marjak, húzva-vonva magamhoz, lágyan emelve csípőmön, érezte vele, készen állok rá… Mégsem érkezik el a várt egybeolvadásunk, mert bár megindul ölem felé, tovább siklik alakja, én pedig értetlenül, kissé sután követném, de nincs hová, mert máris magához ránt az ágy előtt térdelve, amitől törzsem, s fejem visszahull a matracra. A következő pillanatban felrobban a szívem és a lelkem megvadul. Ajkainak forrósága és nyelve játéka megbolondít. Belemarok a lepedőbe törzsem mellett, gerincem ívbe vágom, lehunyom szemeim, s bár nyúlnék fejéhez, hogy zavaromban elhúzódjak – nem teszem. Trillázva kiáltom nevét a szoba falai közé beletúrva tincsei közé, s simítva arcának minden elérhető pontján. Csípőm mozogni kezd, kényem-kedvére irányítom, bár nincs szükség rá, érti a dolgát. Alsó-ajkam harapdálva próbálom visszafojtani sóhajaim, s amit megérzem, hogy nem csupán szívem, már lelkem is marcangolja magát a feszülésre, magamhoz hívom... És érzem, hogy nem bírom, felrobbanok, s félek, hogy olyasmit tennék, ami nem illendő, ezért kissé elhúzódom, tartva tőle, hogy udvariatlan lennék vele, ha nyelve játékának megadnám egy részem.
Érezni akarlak… – susogom a plafont bámulva, vágyakozva, várva, hogy végre ténylegesen becsapódjunk és egy kicsit belehaljunk a gyönyörbe, együtt. Nem csak én, vagy csak ő, hanem együtt. Szárnyaljunk, ha kell neked adom hófehér szárnyaim, s cserébe magamhoz veszem tieid… csak had érezzelek, közelebb, még közelebb. – Tony… – sziszegem nevét, s kérdőn, vágyakozón, hívogatóan szólok érte.



Megjegyzés:    ❖ Zene: dallam ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
1 8 +   a d u l t s  o n l y  1 8 +   a d u l t s  o n l y   1 8 +   a d u l t s   o n l y
Bűnösnek érzem magam, pedig még csak nem is vétkeztem. Mégis úgy érzem, diszkrét, ártatlannak indult manipulációm vezetett mindkettőnket a kialakult helyzethez. Én kezdtem el kekeckedni Bonyval, én vettem rá, hogy igyunk, én hívtam fel utána magamhoz, és ha az angol nyelv legszorosabb értelmében nem is használtam ki az állapotát, olyan döntések meghozatalára kényszerítettem, melyeket józanul másként ítélt volna meg. Ahelyett, hogy átvettem volna az irányítást, és értelmes, kevésbé spicces férfiként véget vetettem volna az estének, "lovagiasan" hagytam, hadd döntsön ő - szabad akarat, meg miegyéb -, pedig pontosan tudtam, hogy mit fog lépni. Ilyen értelemben tehát igenis manipuláltam, és minden okom megvan rá, hogy szemétnek érezzem magam. Hogy érdekel-e? Jelen pillanatban nem igazán. A hullámzó csípője az ölemben, a csókjai, az illata... Hiszen olyan régóta vágyom rá, hogy megérinthessem! Majd holnap reggel rosszul érzem magam miatta, most azonban eszemben sincs elrontani kettőnk örömét. Hiszen semmire sem kényszerítettem, felkínáltam csupán a lehetőséget, és ő döntött úgy, hogy él vele.
A közelsége kedvessé vált a számomra, és ezzel nem tudom, mit kezdhetnék. Az elmúlt hétszáz évben voltak többen is, kiknek a szívemen viseltem a sorsát; törődtem velük, odafigyeltem rájuk, igyekeztem életben tartani őket a fronton és azon túl is, ennyiben azonban ki is merültek egyoldalú kapcsolataim. Ügyeltem rá, hogy a halál elkerülje őket, majd útjukra engedtem mindannyiukat - sosem volt tovább. Bony azonban minden, ami ezen határvonalon túl vár rám; nem csak az vált fontossá számomra, hogy éljen, hanem az is, hogyan és kivel teszi azt. Nem érem be azzal, ha tudom, biztonságban van az Intézetben; vágyom rá, hogy mindig mellettem legyen. Megszoktam a társaságát, azt az üde frissességet, amellyel megfáradt elmémre, lelkemre hat, és képtelen vagyok elképzelni egy olyan holnapot, melyben ő nincs velem. Ez a legnagyobb önzőség, mégis arra vágyom, bár magammal vihetném a Pokolba, hiszen nagyobb rá az esély, hogy velem tartson és démonokkal, a halál bűzével mocskolja be tisztaságát, minthogy elnyerjem apám feloldozását és mellette maradhassak. Arra sajnos szinte semmi esély, a Halált kijátszani pedig egyenesen öngyilkosság. Talán zárat szerelhetnék az ajtóra, míg alszik, és itt tarthatnám a következő esztendő minden egyes napjára... Szerintem kifejezetten romantikus lenne, bár úgy tudom, egyes kultúrákban ezt emberrablásnak hívják. Annyi baj legyen!
Húznám, de nem jön, s egyből kérdőn fordulok vissza irányába. Kezem a derekára tapad, fejem kissé oldalra billentve, kíváncsian fürkészem vonásaitt, hátha leolvashatom az arcáról, mégis mi jár a fejében. Annyira azért nem táncolok rosszul, ezt már bizonyítottam neki a szórakozóhelyen is, így hát ha attól fél, a lábára lépek... Halvány, sóvárgó mosolya belém fojtja a gondolatot, gyomrom bukfencet hány, és egy pillanatra biztosra veszem, melegséget érzek. Attól tartanék, megőrültem, de az érzés állandó, feszítő jelleggel befészkeli magát a mellkasomba, kissé balra, és nem is tudom, mi riaszt meg jobban: hogy egy ilyen apró, ártatlan gesztus megmozgatta a szívemet, vagy hogy még mindig van szívem. Hányszor kívántam az elmúlt évszázadokban, bár teljesen démonná válhatnék! Egy olyan világban, mint az enyém, az emberi részem csak megnehezít mindent. Rengeteg fájdalomtól, gyötrődéstől, vágytól szabadulhatnék meg, ha képes lennék kikapcsolni - Sammael minden törekvése ellenére sem jöttünk még rá azonban ennek a módjára. S most itt van ő, aki egyetlen mosolyával biztosít róla, hogy megvan még, ketyeg még, él még, és közel sincs kikapcsolásra kész állapotban.
- Ó, nos... - nyelnem kell, hogy elfojtsam a feltörni kívánkozó nevetést, nem azért, mert akkora ostobaságot mondott volna, hanem mert olyan bájosan fejezte ki magát. Hallottam már nőket, akik ennél jóval durvább és obszcénebb köntösbe bujtatták vágyukat, ő pedig aranyos maradt, mégis vakmerő, és nem akarom megriasztani a nevetésemmel. Esélyt sem ad rá, mert ahogy közelebb húzódik, torkomra forr a szó. Ádámcsutkám megugrik, ahogy térdre ereszkedik előttem, és annyira meghökkent a látványt, hogy elfelejtem rendezni vonásaimat. Hitetlenkedő, örömittas döbbenettel bámulok rá, elnyílt ajkakkal, és igyekszem visszasokkolni a jelenbe a tudatomat, de nem megy. Tényleg azt fogja tenni, amire gondolok? Mi másért térdelnél előttem? Szinte már zavarba hoz, mert bár sosem mondanám, nyilván sejti, nem ő az első nő számomra így, ebben a pózban, mégis ő az utolsó, akit magam elé mertem képzelni - és most, ezen a szent napon, a vágyálmok valóra válnak, erre pedig abszolút nem számítottam. Fogalmam sincs, a kislányból mikor lett nő, mert bár a szemem előtt zajlott le az egész, mégis elmulasztottam a látványt, és ez zavarba hoz. Elég sablonos és felszínes dolog, de egy férfit igenis lehet uralni a nadrágján keresztül, és így, hogy Bony a markában tart, úgy érzem, bármit megtehetne velem. Övé mindenem, a testem, a lelkem, az a defektesen verdeső cucc a mellkasomban, és még csak meg sem próbálok tenni ellene, hogy visszaszerezzem az irányítást.
- Hó! - bukik ki belőlem, ahogy közvetlenül hozzám ér, és megkapaszkodom a szekrényben magam mellett, mielőtt a váratlan, intenzív hőhullám, mely végigcsap a gerincem mentén, ledöntene a lábamról. Ritka alkalmak egyike, hogy ennyire szavak nélkül maradok, és a büszkeségem egyelőre nem szívesen ismerné be, hogy sikerült levennie a lábamról, hiszen még talpon vagyok - pedig az igazság az, hogy tud bánni velem. Képes kezelni minden jellembeli csorbámmal együtt, képes vágyba hozni egyetlen érintésével. Ez valami vicc, hogy egy féldémonnak teremtették őt az Angyalok...
Szavakkal leírhatatlan a látvány, ahogy odaadón kényeztet, kezdetben talán még kissé sután, de végül magától ráérez a ritmusra. Nem irányítom, nem akarom zavarba hozni, hagyom, hogy maga fedezze fel a dolgok mikéntjét. Le-lehunyom a szemem, halk, egyre nehezebb sóhajok kapnak szárnyra ajkaimról, és érzem, hogy vágyam egyre nagyobbra, keményebbre duzzad az ujjai közt. Állam hol leszegem, hogy minden mozdulatát láthassam, hol hátrahajtom, és ahogy megérzem forró ajkainak szorítását az ölemen, megfeszülnek az izmaim egy pillanatra. Össze kell szednem minden önuralmamat, hogy csípőm ne mozduljon automatikusan. Gyengéden érintem a fejét, szórakozottan babrálok a hajával, mielőtt a fürtjei közé túrnék. Épp hogy csak beleszólok, segítek a tempó diktálásában, hol gyorsabban, hol lassabban, de hagyom érvényesülni, sóhajaim közt rebegve el neki, mennyire csodálatos és mennyire jól esik, amit művel velem. Légzésem kapkodóvá válik, ahogy egyre közelebb sodor a gyönyörhöz, s bár minden vágyam az ajkai közt beteljesülni, úgy érzem, ez talán így elsőre még korai lenne. Többre vágyom; rá vágyom. Finoman megszorítom hát a tarkóján a fürtöket, a nevét ejtve ocsúdok ebből a színes álomvilágból.
- Bonbon... Folytassuk máshol. - Ujjaim a vállára kalandoznak, szórakozottan félresöprök pár útban lévő tincset, majd a karjára simítva alá nyúlok, hogy talpra húzzam. Nem ódzkodom lopni tőle egy forró csókot hálám jeléül, és ha nem ellenkezik, a hátára simítok, balommal térdeit karolva át, és egyetlen mozdulattal az ölembe kapom. Igazából, ha ellenkezne, akkor is. - Nem sejtettem, hogy az árnyvadászok ilyet is tudnak... - A szájába sóhajtom a szavakat, mohón falva ajkait, épp csak olyan apró szüneteket szakítva, hogy felpörgetett tüdőmet elegendő oxigénhez juttathassam. Vakon eltalálok vele az ágyig, menet közben rúgva le magamról a letolt alsónadrágot; feltérdelek a matracra és lefektetem őt, majd megtámaszkodom felette anyaszülten.
- Szabad, ugye? Te is akarsz engem? - Csókkal tapadok a szájára, kissé talán megnehezítve a dolgát a válaszban, mégsem tágítok egyiktől sem: sem az ajkaitól, sem az igenjétől. - Mondj igent! Nem hiszem, hogy képes lennék visszafogni magam... - Feje mellett támaszkodva lepillantok rá, kérdőn és vágyódón, boldogan és esdeklőn, reménykedve és epekedőn, és még annyiféle módon és érzelemmel, melyeket képtelen vagyok szavakba önteni. Szükségem van rá és arra az igenre, muszáj, hogy beleegyezzen, nekem adja ma éjszakára mindenét, mielőtt önkényesen megfosztom tőle.
- Túl sok rajtad a ruha... - Pimasz mosollyal simítok végig a karján, az oldalán, majd a nadrág szárát elérve beleakasztom az ujjam. Becéző csókjaimmal, kisebb harapásokkal térek át a nyakára, meg-megszívom a bőrt, amerre járok, kóstolgatva harapok bele, ízlelem és puszikkal hintem be, miközben elkezdem lehúzni róla az alsót, egyelőre épp csak annyira, hogy besimíthassak alá. Combja belső ívét cirógatom végig, míg el nem érem a nőiességét. Lopva felpillantok rá, az ellenállás legkisebb jelét kutatva, mielőtt tenyeremmel beborítanám. Lágyan dörzsölve liftezek rajta, majd középső ujjam elmerül a forróságban, egyelőre csak apró, ismerkedő mozdulatokkal. A póló alá simítok, egyetlen türelmetlen rántás fölfelé, és az anyag megadja magát nekem, függetlenül attól, Bony segít-e kibújni belőle. Rögtön letámadom a felszabadult területet, előtte egyetlen sokatmondó, alapos pillantással járva be fedetlenné vált felsőtestét. Igyekszem leplezni, mennyire beledobog a szívem a szépségébe, de valószínűleg az arcom épp olyan lelkesen tükrözi ámulatomat, mint amennyire érzem. Ajkaim mellére tapadnak, hol az egyiket, hol a másikat üdvözlöm nyelvem, fogaim játékával. Végül rálelek legérzékenyebb pontjára, rászorítom az ujjbegyemet, gyengéd körzéssel kényeztetem. Addig ingerlem, míg engedi, vagy míg azt nem érzem, hogy ellazul alattam a folytatáshoz.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Az összes dimenzióban, amelyet ismerek - duruzsolom, pár röpke pillanatra az ajkára kalandozva, hogy csókba fojthassam bókomat. Kiélvezem szája puhaságát és az ízmámort, mielőtt lesüllyednék előtte, térdre ereszkedve az ágy mellett. Átkulcsolom a combjait, karjaimat átvetve a csípője alatt, és egy erős mozdulattal magamhoz rántom, fejemet lábai közé fúrva, hogy a számmal érinthessem azt, mint az imént ujjaimmal felfedeztem.

Megjegyzés: Zene: exotique
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

+16


Anthony & Ebony
Just start loving me, loving me, babe
Érezted már, hogy rosszat művelsz magaddal, mégis élvezed? Hogy tudod, hogy az apró, vékony hang a fejedbe már karistolja koponyád falait, hogy hagyd abba, de te csak azért is csinálod és mész előre? Mert a vénáidban lángoló tűz arra sarkall, hogy tedd meg és csináld? Hogy rossz döntést hozol, de nem érdekel a következmény, mert úgy érzed, nem számít semmi, csakhogy a jelen helyzetben boldoggá tedd magadat? Hiába tudom, hogy rossz, hogy hamis, talán hazug is a pillantás, ajkai becézése, hogy talán a kígyót engedem tekeregni mellkasomon, de annyira csiklandozza a lelkem és a testem minden egyes szövetét, hogy nem bírom némítani a vágyakozást, sem pedig eltüntetni a kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy milyen lehet alatta fekve ... Kérlek mondd, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ellentmondjunk!?
Elég feltűnően sikerül nyelnem, amikor közli, hogy részéről természetes, hogy az ágyába kellene aludnom. Ekkor még hívogat az ajtaja és a levetett ruháim, sőt még az is megfordul a fejembe, hogyha kell pucéran caplatok végig a sötét utcákon, csak el innen... Mégis mit várhat tőlem bárki is? Nincs hozzá tapasztalatom, hogyan kell állni az efféle kijelentéseket, mert amíg csatatéren dobálózik ilyesmivel, addig nem érint meg, csöppet sem. De teljesen más az, hogy a sötétben, éppen alváshoz készülve jönnek az újabb és újabb csábításnak csúfolható gúnyolódásai, miközben én éppen ellent próbálok mondani magamnak arra irányítva, hogy ne bújjak rögtön a karjaiba, folytatva a szórakozóhelyen megkezdett ... És pontosít, javít, én meg csak gyűröm a hajam a fülem mögé, mintha annyira fontos lenne. Könnyebb, mint a szemébe néznem. Bólogatok, lelkesen, mint aki felfogja, de úgy érzem a hangom is elment a bátorságommal, méghozzá olyan messzire, hogy portálon keresztül se érhetnénk el...
- Én soha nem állítottam, hogy nem... - rázom meg a fejem finoman, miközben puhán felhúzom az orrom. Hiba azt feltételeznie, hogy csak azért, mert nem vagyok a férfiak közkedvelt játékszere, még nincs meg bennem a kurázsi, hogy időnként lebontogassam a szarvaikat. Tény, hogy nem sűrűn gyakorolom és többnyire csak rajta élezem a nyelvem, de ettől még makacs vagyok ilyen szempontból. Nem vagyok olyan suta, mint amilyennek tűnök! A kijelentésére őszintén, mégis halkan elnevetem magam. Gentleman... Finoman csücsörítve nézek rá, szemöldökeim enyhén megemelve. Nehezemre esik elhinni, sőt, amit azt illeti egyáltalán nem sikerül. És ahogy ez a gondolat végig szalad tudatteremen, belém mar a felismerés - hogy ez esetben talán ezt az éjszakát is eldöntötte már az, hogy miféle tulajdonságokkal bír. A legfurább az egészben az, hogy nem tudom eldönteni, hogy zavar, vagy inkább örömmel tölt el, hogy nem nekem kell döntenem.
Talán, ha annyira bizonytalan lennék nem viszonoznám és csókolnám olyan lendülettel, ahogyan egy angyali teremtéstől szégyen. Ajkaim csatároznak övéivel, nyelvemmel nem vonakodok bejutást kérni övétől, miközben masszírozom puhaságommal övét. Lélegezni az ajkaiból teszem, nyögéseim még aprók és bizonytalanok, miközben belesimul sziluettem övébe. Hagyom, hogy halovány körvonalam az ő éles kontrasztjára reagáljon. Ördögként csábít a bűnbe, de olyan erős a ködfelhő, ami nem hagy ellenérveket felsorolni fejemben, hogy mikor már elhúzódna tőlem - talán mert meggondolta magát - én akkor sem engedem. Hagyta, engedte, hogy megkóstoljam milyen érzés valakinek a lelkét cirógatni érzékien, most nem hagyhatja, hogy csak úgy, elengedjem. Mélyít a csókon, de érzem, hogy mosolyog a reakciómra. Talán sértettséget kellene éreznem, de nem tudok. Vágyok rá és ezt a nyögéseim, a hangom elcsuklásai, a remegő vázam mind-mind egyszerre bizonyítják.
Én megpróbálom titokban tartani, csak a tekintetemmel elmondani, hogy mit érzek - miért viselkedek úgy, ahogy, de ez nem elég. Mámorosan, kissé tompán vallom be, hogy mitől féltem, miért nem bántam, hogy az alkohol elsodort a fájdalomtól, amit a gondolat fészkelt belém, hogy ő mással töltené a további órákat, s talán minden éjjel így is tesz. Sután mosolyogva nézek rá, bocsánatkérően, amiért merészelek ilyen önzően érezni. Elutasítottam, annyiszor volt ez mindössze játék közöttünk, hogy nincs jogom ilyet mondani, vagy érezni. Tudom én is, lángol is az arcom rendesen, mégis, most, hogy közelebb engedtem, mint bárkit eddigi életem során - úgy érzem megvallhatom ennyire finoman és bizonytalanul, hogy miért nem engedtem el, miért nem mentem utamra. Nem akartam, hogy még eggyel több nővel összefűzze az élete, akkor sem, ha számtalan sok volt eddig is - és lesz ezután is. A csókok finomak, előzékenyek és segítenek kevésbé zavartan érezni magam. Hallom a szavait és a lelkem valószínűleg csiklandozza a szívem, mégis tudom - az eszem súgja, hogy hazug szavakkal becézget. Ostoba is lennék, ha elhinném. Bennem nincs semmi különleges, ami felhatalmazna rá, hogy ő éppen csak engem tartogasson az életnek ilyen területén. Mégis, elakarom hinni és egy pár órára, talán el is hiszem.
Az ölébe költözöm, hogy mindkettőnk számára nyilvánvalóvá tegyem - nem is tudom, hogy kinek inkább -, hogy ez az egész, ami történik nem az alkohol és az ő sara. Én is éppolyan sóvárgást érzek megismerni azt, ami olyan ördöginek tűnik, ahogy talán e percben ő is kívánja tapasztalni, újraélni. Az ágyékán ücsörögve csókba vonom, hagyom, hogy ösztönösen, kissé talán esetlenül, mégis kecsesen hullámozzon rajta alakom. Életre keltve benne a férfit - amitől a lehető legnagyobb zavart kezdem érezni.
- Nem biztos, hogy... - ajkaimra csókol és belém folytja a szót, de teljes törzsemmel övébe simulok, annyira elkalandozva, hogy fülébe súghassam a folytatását megkezdett válaszomnak. - ... az rossz. - orrom hegyével macskásan bújom arcperemét. Soha nem éreztem még az érintés e fajta gyengéd változatát. Csókolózni sem volt lehetőségem korábban. Ahogy homlokommal bújom, érzem, hogy eláraszt az őszinte sóvárgás, hogy őt és magamat is tovább sodorjam a bizonyos- tudatlanság felé.
Nem tudom, hogy mi ösztönöz, de olyat akarok tenni, amit én sem képzeltem volna korábban. Le akarom nyűgözni őt és beakarom bizonyítani magamnak is, hogy ez vagyok én. Felettébb élvezetes, ahogyan meglepődve méricskél, miközben én elkalandozom testének számos pontján ajkaimmal, hogy a legérzékenyebb területe fölött játszva nyelvemmel, arra kényszerítsem tegyen kárt a bútorban. Bocsánatkérően nézek fel rá, barátságos mosollyal. Mulattat, hogy ennyire elveszítette a kontrollt, szemem sarkából megcsodálom karjának végét, kiszélesedő vigyorral nézve rá, amikor megszólal.
Kuncogva kallódok el mellőle, hogy válasszak egy finom, nekem tetsző dalt, amire lágyan ringatózhatok. Hallom, hogy megindul és lassan közelít. Ettől furcsa, szokatlan bizsergést érzek a gyomromban. Vállam felé fordítom fejem, leejtve pillantásom egy kiszélesedő mosoly fölött. Megérzem, hogy mögém férkőzik és tenyereivel megérint. Éppen csak hozzám ér, máris felsóhajtok némán, s a mosoly helyét felváltja valami más - valami elbódult, tompa árnyéka önmagamnak. S mindezt csak tetőzi, ahogy nyakamon játszadozik. Eldöntöm fejem, hagyom neki, hogy azon a területen játsszon. Érzem a férfiasságát, és ettől úgy zakatol a szívem, hogy attól félek megsüketülünk mindketten miattam. Mellkasom hevesen emelkedik - süllyed, szemeim felpattannak, ahogy beszélni kezd. A szavaival olyan érzéseket kelt életre bennem, hogy attól félek elájulok. Érzem a pírt arcomra szökni, s amikor kézfejemre simul tenyere, már fel is nyögök, finoman megcsóválva fejem. Mit sem törődik vele, céltudatosan ágyékára húzza a kezem - én pedig teljes alakomba megdermedek, ahogyan megérintem azon a ponton. Soha korábban nem tapintottam még egyetlen férfinak sem legérzékenyebbjét, ezért ez a pillanat elég ahhoz, hogy lángra lobbantson és tátogni kezdjek, akár a partra vetett hal. A levegő beszorul a tüdőmbe, félek nem bírok tovább reszkető térdeimen megállni.
Újra megszólal és úgy érzem még tompább állapotba kerülök, mint eddig valaha. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót, soha nem akartam még kitapasztalni senki mellett, hogy milyen is az, amikor egy férfi miattam sóhajtja bele az éjszakába az Angyal nevét, de most, ahogy gúnyolódik velem, fokozza a kíváncsiságom és a sóvárgásom. Megperdít, hogy szembe találjam magam vele, én pedig alig-alig merek csak felnézni a szemébe, miközben furcsán viszketni kezd a tenyerem, mintha hiányolná azt a kemény merevséget, amit az imént érinthetett. Nem mozdult rajta a kezem, és ez kezd bántani... A csókját finoman viszonozom, szinte csak puszilom, annyira elkábított, nem tudok másra gondolni, csakhogy...
Húzna, vonna magával, hogy ringatózzunk a dal csendes ritmusára, csakhogy én nem vagyok képes már elengedni a képét fejembe, hogy talán elég lehetek ahhoz, hogy olyan helyzetbe, olyan állapotba varázsoljam a magam egyszerű és kissé szerény módján, hogy azt kívánja, sose érjen véget a ma éjszakai kaland mellettem. Így hát hiába húzna, nem mozdulok. Leejtve pillantásom, résnyire nyílt ajkakkal nézek végül fel rá, hogy nedvesítve számon vegyek egy mély levegőt és oldalra billentve fejem sóvárgó, mégis alig látható mosollyal nézzek rá, miközben megcsóválom a fejem.
- ... szeretnélek megkóstolni. - talán életem legostobább megjegyzése, talán rossz döntés, talán egyáltalán nem illő hozzám, de bárhogyan is - a következő pillanatban épp csak annyira vonom magamhoz, hogy íriszeibe nézve, lassan, vontatottan térdre ereszkedhessek előtte, miközben lehúzva alsóját fedetlenné teszem. Egyetlen, vagy talán két másodperc erejére nézem meg magamnak az elém tárulkozó látványt, mielőtt kezemmel felfedezném, hogy tapintásra mennyire érzékeny. A hangjától, a mozdulataitól függően játszom rajta, fel-fel pillantva rá, hogy aztán ajkaimmal kényeztessem, ízleljen ezen a területen. Nem tudom, hogy jól csinálom-e, soha korábban nem próbáltam még ilyesmit, az is lehetséges, hogy ezt nem illik, de az Angyalra, .. fenébe az etikettel. Kívánom őt, s ez bizony megérződik azon is, hogy egyre hevesebben és szenvedélyesebben teszem magamévá a tudást és egyre bátrabban trükközök nyelvemmel, tenyeremmel, ajkaimmal rajta. Hacsak meg nem akadályozott, vagy el nem lépett tőlem, nem hagyom abba - még egy darabig...


Megjegyzés: Zene: baby ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
You're so hypnotizing – could you be the devil, could you be an angel
Vannak könnyebb és nehezebb döntések az életben, olyanok, melyeket egyszerű meghozni, mert nem járnak semmiféle felelősséggel és nem vonnak maguk után szörnyű következményeket; és vannak olyanok, melyek túlságosan bonyolultak és összetettek ahhoz, hogy csak rálegyintsünk, előtte alaposan mérlegelni kell a dolgokat, minden lehetséges nézőpontból. Ha választanom kéne, a jelenlegi szituációt egy harmadik kategóriába sorolnám, melynek végkimenetelei a rossz és a még rosszabb, tehát igazából teljesen felesleges rajta sokat agyalni, mégis bonyolult. Minden virágot csak egyszer lehet letépni, és ha eljátszom ezt a lehetőséget, a következő találkáink meglehetősen kínosan alakulnak majd. Ha viszont valamilyen csoda folytán lehűtjük magunkat és megegyezünk, hogy a kapcsolatunkat szigorúan szakmai keretek között tartjuk, akkor meg lemaradunk valami jóról, talán az elmúlt hétszáz év legjobbjáról, és megölünk valamit, ami nagyon szép életet élhetne. Elég nagy szívás, mi?
- Az ágyamban, természetesen - vágom rá egyből a kérdésére, s mivel ekkor még nagyjából józan vagyok, sietve el is gondolkodok a dolgon. Azok után, hogy felcsábítottam magamhoz, talán az, hogy "természetesen" az ágyamba szánom, nem valami udvarias, így hát szükségét érzem, hogy korrigáljak. - Velem vagy nélkülem, ahogy jobban szeretnéd. - Így legalább jelzem, hogy szívesen osztoznék vele a takarón, mégis meghagyom neki a döntés jogát, hogy ne érezze sarokba szorítva magát. A kanapé pedig egyáltalán nem vitakérdés, nem hagynám, hogy szűk helyen kuporogjon egész éjjel. Volt, hogy ülve kellett aludnom, a hátamat egy fának vetve, a csillagos ég alatt, talpig felszerelkezve; úgyhogy kettőnk közül inkább én mondanék le az ágy nyújtotta kényelmekről.
Őszintén lenyűgöz azzal, milyen ügyesen hajtja fel az első körét. Több szerencsétlenkedésre és pironkodásra számítottam tőle, de - talán az eddig bevitt alkoholmennyiség hatására - meglepően ügyes. Egyre lazábban kezeli a folyamatos megjegyzéseimet és a kísérleteimet, hogy zavarba hozzam; összességében egyre jobban kezel engem. A beszólása jóízű, ugatásszerű nevetést vált ki belőlem.
- Nem is olyan puha a nyelved, mint egy mosogatószivacs, Ebony Drake! Tudsz te vágni is, ha akarsz - És ez még csak a kezdet, ennél sokkal több rejtőzik benne, nem is olyan mélyre ásva a felszín alatt - vagy csak az évek meg a rutin tettek tapasztalt ásóvá, így nem okoz gondot meglátnom a másokban rejlő lehetőségeket. Ezt a tulajdonságomat egykor apám éles fegyverként használta ellenségei ellen, különös volt leélni egy évszázadot úgy, hogy nem kellett mindenkiben a potenciális katonát keresnem. - Néha igazi gentleman vagyok - Arcomra vigyor kúszik incselkedése láttán, és remélem, nem szakad ránk a plafon ennyitől, hiszen tényleg így van, csak elég ritkán nyílt lehetőségem megcsillogtatni a jólneveltségemet előtte. Nem az én hibám, ő rángat folyton az alvilágra vadászni! Ott aztán hiába viselkedik előzékenyen az ember.
Egész biztosan félreértelmezték az árnyvadászok ősi krónikáit, nem lehet ugyanis angyalok leszármazottja valaki, aki ennyire csábító; az egyik felem démon, hogy vágyhatok mégis a Mennyek tiltott gyümölcsére? Ezt érezhette a Kígyó, amikor bűnre csábította Évát; elvakította Isten teremtményének tisztasága, izgatta a gondolat, hogy fekete ecsetvonással belerondíthat az angyali fehérségbe, hiszen semmi sem monokróm ezen a világon. Pusztításnak tűnhet, pedig csak azt szerette volna, hogy az ember fejlődjön, levesse a tökéletesség naiv álarcát és némi sötétséget magába olvasztva erősebbé váljon. Én is ezt szeretném, színekkel festeném tele hófehér bőrét, megnyitnám előtte az Édenkert kapuit, hogy végre láthassa az igazi világot. Taszítania kéne, mégis őrülten vonz magához, mint valami kicseszett mágnes, és ahogy visszacsókol, úgy érzem, az én lelkem is új színekkel töltődik fel. Nem hagy elszakadni, jobban magához húz, ami épp csak annyira lep meg, hogy lopva ajkaiba vigyorogjak, mielőtt hevítenék a csókon.
Pillantásom ellaposodik cirógatói kezét érezve, különös bágyadtság lesz úrrá rajtam, ahogy az iránta érzett vágy egyre nagyobb hőhullámokat gerjeszt a gyomromban. Izmaim szép lassan lazulnak el a tenyere alatt, míg szinte már képlékeny masszává nem válok, amit kedvére újra formázhat. A vallomására tompán, értetlenkedve pillantok fel rá, enyhe fejcsóválásommal jelezve, fogalmam sincs, kire gondol, kitől félti a helyét. Nem emlékszem már a tündér lányra, az agyam a lényegtelen kacatok közé dobozolta be, amit már rég kihajítottam.
- Nincs senki más - duruzsolom az arcélére, két puhán elhintett csók közé, hogy tudja, nincs mitől félnie. Azt nem tagadom, hogy voltak, még ha olykor csak pótlékként is használtam őket, hogy kiverjem ezt a makacs fruskát a fejemből. Mostanság azonban, mióta komolyabban és mélyebben befészkelte magát a tudatomba, valahogy nem kívánom más nők társaságát, a jövőre vonatkozó ígéreteket pedig még korai lenne tenni. Engedek a nyomásnak és a kanapé támlájának feszítem a hátam. Kérdő hümmentésem meglepett szusszanásba torkollik, ahogy átveti rajtam a lábát és az ölembe ül. A vakmerőségétől még a szavam is eláll, olyan gyorsan kireppen a fejemből az összes csipkelődő megjegyzés, hogy utánuk kapni sincs időm. Lefoglal az, hogy minél jobban visszafogjam az ölembe tóduló vér jeleit, nehogy ráijesszek, vagy elkönyveljen valami tahónak... Hiába számlálok azonban bárányokat, puha csókjain már semmi sem segít, s mikor azt hinném, ennél jobban már nem fokozhatja a döbbenetemet, csípője izzó hullámokat kelt az ölemben. Még szerencse, hogy nem vagyok vallásos, ugyanis zsinórban háromszor elismétlem az Úr nevét, alig hallhatóan suttogva csak finom ajkaira (túl)fűtött vágyaimat. Igyekszem koncentrálni arra, amit mond, de mi, férfiak, eleve rosszak vagyunk abban, hogy egyszerre több dologra figyeljünk, és az, amit deréktájon művel, eléggé elvonja a figyelmemet.
- Izgalmas területét választottad az ismerkedésnek - Röviden felnevetek, mielőtt csókot harapnék az ajkairól, hogy azt kissé elnyújtva ostromolhassam nyelvemmel ajkait. Természetesen én is szeretnék többet tudni rólad, és azt is szeretném, ha kettőnk kapcsolata nem merülne ki a kanapémon. Szeretném, ha megadatna a jövő lehetősége kettőnknek, a tengernyi idő arra, hogy építkezzünk, és lépésről lépésre haladjunk.
Ahogy elhúzódik tőlem, törzsem ösztönösen dől vele, próbálja minimálisra csökkenteni a távot kettőnk között, míg én bárgyún nyújtózom ajkai után. Magamra hagy azonban, és ahogy meglátom, mire készül, kiszélesedik arcomon a vigyor. Épp hogy csak felébred bennem a kíváncsiság, vajon hova szórja a sót, amikor landol egy kevés belőle az alsóm peremén.
- Hoppá... - Elkerekedik a szemem, kételkedve mérem végig, menni fog-e neki, aztán lusta intéssel gondoskodok az italpótlásról. Hátradőlök, karomat kényelmesen feltámasztva a támlára, így várom elkényelmesedve, hogy nekilásson. Már az első tétova csókja a nyakamon kibillent ebből az önelégült szerepből, le kell hunynom egy pillanatra a szemem, hogy uralkodjak magamon és ne teperjem le, még mielőtt elérhetné a célját. A türelem azonban egészen kellemes dolgokat terem, felpörög a szívem és kapkodva kell vennem a levegőt, hogy fel-le liftező mellkasomat elegendő oxigénnel tölthessem meg. Az ágyékom valósággal lüktet, ahogy leheletével, harapásaival a hasfalam bőrét karcolgatja, és ahogy nyelve végigszánt a sóval hintett csíkon, már nézni sem bírom, csak hátrahajtom a fejem és élvezem, hogy felrobban a világ lehunyt pilláim alatt. Egyetlen önfeledt pillanatra vesztem el csupán a kontrollt, a kanapé támlája beszakad karmokká torzult ujjaim alatt, egészen a csuklómig lyukat süllyesztek a plüss anyagba, és ez elsőre fel sem tűnik, csak mikor leszáll rólam azzal az édes, bűnbánó mosolyával.
- Te ördögi nőszemély... Azt hiszem, mindent tudsz már a tequilaivásról - duruzsolom kaján vigyorral, majd kíváncsian szemügyre veszem a kanapéra égetett lyukat. Hiába húzom ki a lehető legóvatosabban a kezem, sikerül a bélés egy részét is kirántani. Elégedetlen ciccenéssel mérem fel a kárt, majd az angyalbőrbe bújt szépségre vándorol a pillantásom, ki éppen a lejátszómat bűvöli. Szinte fáj megmozdulni, olyan, mintha deréktól lefelé ólomból lennék. Pont akkor érek hozzá, mikor megleli a neki tetsző zenét. Halkan osonok mögé, bár talán számít a jöttömre, hiszen egy nephilim ösztöneit nehéz becsapni; nem is fontolgatok ilyesmit, inkább mögé lépek, tenyeremmel beborítom a csípője két oldalát, majd lassan körbefonom a hasát. Magamhoz húzom, elég szorosan ahhoz, hogy testünk felvegye egymás vonalát, és hogy a fenekénél érezhesse árulkodó vágyamat, melyet egyedül ő váltott ki belőlem. Elfésülöm a nyakáról az útban lévő, félnedves fürtöket, hogy ajkaimmal bebarangolhassam a bőrét. Apró puszijaim felfutnak válláról a nyakszirtjére, puha csókot lehelek a fülcimpájára. - Kívánlak... Úgy és annyira, hogy az már bűn. - suttogom, épp csak akkora hangerővel, hogy a zene még ne nyomja el kissé rekedtes hangom. A kezéért nyúlok, tenyerembe fogom balját, lágyan dédelgetem ujjaim közt, majd egy merész mozdulattal a háta mögé vonom, céltudatosan ágyékomra irányítva. Lazán fogom, hogy elhúzhassa a kezét, ha nem tetszik neki, amit érez.
- Miattad lett ilyen - okítom halkan, bár nem tudom, mennyire felvilágosult a témában. Az is lehet, hogy még nálam is többet tud, csak jól titkolja - de ha meg mégsem, úgy jól jöhet talán némi iránymutatás. - Szóval a te felelősséged megoldani a dolgot - teszem még hozzá, de a hangomon is érződik, milyen széles vigyor terpeszkedik az arcomon. Csak ugratom, nem várok el tőle semmit, és nem is fogom erőltetni, ha nem akarja. Szembefordítom magammal, gyengéden közrefogom a vállait, ahogy csókot lehelek a szájára.
- Csak vicceltem, ne érezd kötelességednek. Nem kell felelned semmiért, amit nem szeretnél. Hacsak nem érzed úgy, hogy talán mégis... - Szórakozottan megcirógatom az arcélét, a füle mögé igazítva egy kósza fürtöt. Képtelen vagyok betelni a szépségével, a bájával. Odébb húzom a lejátszótól, a zenére ringatva hátrálok vele vissza a szoba közepére. Ez a táncnak aligha nevezhető hullámzás most teljesen megfelel, a bár hangos zenéje és túlfűtött zsivaja után jól esik a csend és az ő egyedüli közelsége. A derekát cirógatom hüvelykujjammal, míg másik tenyeremmel beborítom a nyakát selymes fürtjei alatt, hogy apró, lágy csókokkal becézgethessem ajkait, arcélét, nyakszirtjét. Az iránta érzett vágyam nem csitul, sőt, egyre elemibb erővel éget, attól félek, hamarosan elemészt. Te is akarsz engem?
Megjegyzés: Zene: you open my eyes
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Anthony & Ebony
I’m not really sure about much right now, but oh God I’m so sure about you.
Kétségtelen, hogy nem rendelkezem sok tapasztalattal az élet - szinte - semmilyen terén. Az életem edzésekből és küldetésekből állt. Az öcsém haláláig nem is foglalkoztam mással, csakis vele. Ő ellenben élt. Én nem. És azóta sem. Anthony felbukkanása egy olyan apró szárnycsapás a sztoikus nyugalomban, mint pillangóé a végtelen erdőben. Ahogyan a lakásán ücsörgök - annyira sok gondolat sorakozik a fejemben. Ismételhetném újra és ezerszer mennyire kétes érzések fognak el és mennyire tartok a holnaptól, de árnyvadász vagyok! Olyan, akinek az élete véges. Nem fogok örökké élni. Ő igen, talán nem is leszek, nem is lennék soha több számára, mint egy nevetséges baba, amit időnként leemelt a polcról. Nem ismerem. Nem ismer engem. Teheti ez könnyebbé azt, amit mindketten érzünk a szöveteink alatt? Olyan hévvel dobog a szívem, hogy félek minden rosszindulatú vámpír úgy dönt, lakmározna belőlem - és nem is kellene sokáig keresniük. Úgy vélem Idrisig elhallani, hogy mennyire erőteljes ütések érik bordáim, mintha csak kiakarna szakadni a helyéről. És így érzek én is. Legalábbis egy részem. Menekülne most. Futna messzire, de... valóban ennyit jelentenék én? Ennyit jelentene az életem? A folytonos küzdelem az elismerésért? Úgy, hogy közben nem sorakoznak mellettem - mögöttem arcok? Valóban ennyit jelentenék?
Talán meg kellene próbálnom elengedni a szorongást. A félelmem a következményektől. Attól, hogy mit gondol majd ő, vagy mit gondolok én. Ha most olyasvalaki ülne ezen a kanapén, aki egy kicsivel is bátrabb, könnyedebb és kevésbé makacs, akkor talán ez a kanapé már tócsává ázott volna alatta. Ha nem lenne boszorkánymester és én nem lennék árnyvadász, akkor vajon életem legfontosabb estéje elé néznék? Tudom, érzem, hogy kötődöm - mindig is kötődtem hozzá, az első perctől kezdve, de nem ismervén az érzést, hogyan is kellett volna ezt tudnom? Ráadásul az incselkedései olyan valószerűtlennek tűntek mindig is, hogyha valóban leesett volna az a törölköző, talán akkor sem ér hozzám. Bármennyire is vallja magát ágytornásznak, talán nem az. Hitegethetem magam, ugye?!
Idejében rám szól, hogy ne igyak bele az újabb italba, így csak fintorogva fürkészem azt. Nem segít, hogy rápillantva olyan pontja tárul elém, amit nem egészen pontosan így akartam látni először. Nem mintha valaha látni akartam volna, először, vagy másodszor, csak... Szerencse, hogy nem olvas gondolatokat, és hogy nem ég le az arcom rögtön. Ideges, sokkos állapotba kerülök és az, hogy kinevet - egyáltalán nem segít. Egy részem makacsul megsértődik és arra sarkall, hogy adjam vissza, hogy tegyem próbára az ő idegrendszerét, de olyan mérhetetlen akadályba ütközöm, amit nem biztos, hogy egyedül képes volnék leküzdeni. Mi lesz, ha nála nincsen olyan, hogy határ? Mi van, ha azzal, hogy hergelem majd, csak magam űzöm a kelepcéjébe? Olyan végtelen és ördögi köröket futnék le, amik nem biztos, hogy megérik nekem, így inkább csak némán duzzogva helyezkedem és igyekszem nem arra gondolni, hogy bizonyos érintésre miképpen reagálhatna, ha... - Az Angyalra!
- Aggghhh, hol fogok én aludni? - érdeklődöm szinte gúnyosan odaszúrva, amikor már képtelen vagyok elviselni őt, meg a törölközőjét, meg a felsőtestét, a hangját, az illatát és a törzse alatti részeit. Egyszerűen legszívesebben beledugnám a fejem a háttámla és az ülés közötti apró résbe és ki sem másznék onnan, amíg nem virrad. Akkor pedig hazarohannék, hogy távol legyek tőle és a nagyképű, egoista stílusától!
Amint mellém heveredik - és a törölköző kezeimből a távolba kerül - rosszallóan nézek rá. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy tovább igyak, de az igazság az, hogy a feszültség, ami kapirgálja a gyomrom, a tarkóm és a gerincem eléggé arra ösztönöz, hogy hajtsak fel minél többet. Az állapot, ami a szórakozóhelyen elért, a víg, derűs, boldog hangulat nagyon csábító e percben. Közel van hozzám. Nem szól a zene. Kényelmetlenül fészkelődöm. Ráadásul ismét olyan terepen próbálok lábujjhegyen életben maradni, amin ő már ezerszer keresztül - kasul osont. Az ivás, a csajozás, pasizás, mind különösen kényelmetlen témák a számomra. Ha most pedig kihasználom, keverem a kellemeset a hasznossal. Egyrészt elviselhetővé teszem magam a számára, őt az én számomra és még tanulok is, hogy legközelebb már ne legyek ennyire suta. Finom mozdulattal teszem, amit kért, ahogy kéri. Ajkaimmal, az ajkaiból. Ezt követően persze rögtön, barátságosan jelzem, hogy sokallom az előbbit, mégis ajkaimon ragad az ital savanyúságából fakadó mosoly és ettől puhának hatnak az ellenkezésem.
- Lehet az bármi, ha tőled jön? - grimaszolok, de arcomon és hangomon egyöntetűen érződik, hogy ugratom. Nem akarom megsérteni, nem áll szándékomban. Meghitt, bármennyire is abszurd a jelenet, ahogy leutánozva mozdulatomat - egyformán ücsörgünk, szinte tükörként. Lepillantok, ami következtében előre omlik még a nedvességtől tincsekké álló zuhatagom. Széles mosollyal nézem, ahogy kalandozik lábfejem környékén. Jólesően hat rám, úgy is nézek fel íriszeibe, amik akkor már az enyémbe vesznek. Elterelés, vagy kíváncsiság, mégis megpróbálom csábítgatni magammal egy körre. A felelete meglep, bár nem tudom miért. Mindig felvág azzal, mire is képes, milyen idős, mennyivel okosabb, meg érettebb,... Felciccentek' nyelvemmel, majd szemeim forgatom puhán és nevetve csóválom meg a fejem. - Kivételesen volt ebben a sértegető kezdésben egy bók is?! - pimaszul felhúzom az orrom és játékosan billegtetem a fejem, állam előre nyújtva, nagyon széles mosolyt villantva, amikor a pohár csettintésére teli töltődik. Soha nem mondanám, de mindig elvarázsol vele, ahogyan könnyedén - egyetlen mozdulattal megszerez bármit, amit akar. A pohárról őrá pillantok, majd le a kezemre, mikor érte nyúl. Figyelem mit csinál velem, de nem húzom el a kezem. Résnyire lehunyt szemeim alól, nyitott ajkakkal figyelem, mit babrál a kezemmel. Élvezem az érintését és azon kezdek gondolkodni némán, ott mélyen, hová nem érhet el senki más, csak én... hogyan bírtam eddig az érintés megélése nélkül?! Nyelnem kell, érzem, ahogy tenyeremen kalandozik, hogy valamit felbabrál bennem. Furcsa, kaotikus érzés kezd úrrá lenni rajtam. Kellemetlen, mégis a legkellemesebb fajtából. Kénytelen vagyok fészkelődni és visszahúznám a kezdem én, de akkor már a csuklómra csókol, amitől mérhetetlen zavarba jövök. Ha lehetséges, biztos minden vér az arcomra vándorol... Nyelnem kell, nedvesítenek kiszáradó torkomon, hogy beszélni tudjak, mikor nyelvének puhaságát megérzem, de mindhiába is tenném, máris elereszt. Hirtelen nem tudom hová tenni az előbbit és íriszeim az ajtóra vándorolnak. Tudatalattim talán arra próbál rávenni, hogy most, itt az idő, hogy elfussak - én mégis kiakarom várni, hogy mi lesz a mozdulatsor vége.
Az ujjai magabiztosan végig futnak a nyakamon, mire ellenkező irányba dőlök kissé, mintha tartanék tőle. Tarkómra mar és közelebb ránt magához. Olyan közel, hogy azt hinném sikítanom kell, mert ennyire közel csak a démonok érnek hozzám. Senki más... Íriszeimben dúl az izgatottság, a nyugtalanság, a vonzódás. Vágyom a folytatást, mégis félem. Ahogy arca elhalad enyém mellett, lehunyom szemeim. Erőt merítek, vagy csak így próbálok nyugodt maradni, nem tudnám megmondani. Amint azonban apró területen szokatlan dolgot tapasztalok, felnyitom szemeim és finoman felé billentem arcélem. Attól nem félek, hogy bántana, de még ismeretlen, szokatlan, nagyon új a közelsége - és akkor megérzem ajkait azon a ponton. Megfeledkezem az italról, olyannyira, hogy halkan - de azért hallhatóan felnyögök a puhaságainak érintésére. Gyomromban robban valami és érzem, ahogy meleg borít el mindenhol, ahol eddig még nem tapasztaltam. Szabad kezemmel, 'mit megcsókol, mellkasára kapok. Nem akarom eltolni, de kapaszkodnom kell belé ahhoz, hogy ne szédüljek bele ebbe a helyzetbe. Végül elhúzódik, megissza az italát és a limeot is megeszi. Én pedig úgy érzem, hogy most jött el a pillanat, hogy felpattanjak és messzire meneküljek, mert hogy innentől kezdve olyannyira zavarba ejtő a közelsége, hogy az már bűn és biztos vagyok benne, hogy ezért az érzését engem a pokolra fognak száműzni. Valószínűleg már rajzolódik a hátamra az új rúna, ami a vágyakozás - sóvárgás jele lehet, mert hogy bizserget és futkor gerincem mentén. És nem - nem elégszik meg azzal a tekintettel, amivel feléget. A tarkómon maradt kezével - miről úgyszintén megfeledkeztem - közelebb von magához és ajkaink ütközésekor színek robbannak szemeim alatt és minden hang, ami az ajtó felé próbált tessékelni elhallgat és nem marad más, csak a mohó karjaim, amik nyaka köré tekerednek és a nyelvem, ó az az átkozott, áruló nyelve, ami olyan szenvedéllyel próbálja elérni az övét. Mégis mit vétettem, hogy kezem-lábam ellenem van?! Megpróbál tőlem elszakadni, de nem tudom elengedni. Tenyereim önálló életre kelve tarkójára marnak és úgy vonom magamhoz, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Szenvedéllyel, kéjjel, s azok eddig általam nem ismert testvéreivel nyújtom el a heves pillanatot, amivel megkínált. Elhúzódik vontatottan, amit kisvártatva engedek ugyan, s ledobja magáról a pólóját. Ha eddig nem, na most kellene futnom, de szemeim ott ragadnak izmain, elkalandoznak rajtuk. Milyen lehet a tapintásuk? Az ízük? Nyelnem kell, elkapnom a fejem vállam fölé, mikor újabb kérdés ugrik fel belőle. Nem segít a nevetése, sem a majdnem' meztelensége, sem az, hogy nem húzódik el, sem az, hogy hiába fordítom el a fejem, csókokat lop, vagy kósza érintéseket. Nyelnem kell és mély levegőt vennem, hagynom, hogy kiteljesedjen a mellkasomban nyíló - vágyakozásom virága.
Épp szólnék, amikor felteszi a kérdést - amivel nem bírok el. Nehezen rendezem arcizmaim, igazából talán nem is sikerül. Karjain, mellkasán vándorló tenyereim babrálnak feszes bőrén. Az illata bódít, amint folytatódik kérdése, lehunyom szemeim és hagyom, hogy az ital, a vágy, a sóvárgás átvegye az uralmat. Ugyan, mit kellene megbánnom? Miért kellene félnem, vagy elfutnom?! - Nem akartalak még elengedni, nem akartam, hogy elmenj hozzá... - súgom halkan, miközben a szemeibe nézve megdöntöm kissé fejem, mintha új szögből akarnám megvizsgálni. Valószínűleg nem fog emlékezni a tündér nőre, de én nagyon is! Minden-bizonnyal nem erre a válaszra számított, de szándékomban áll kifejteni, így a következő levegővétel során mellkasán szétbontom ujjaim és belelököm finoman a kanapéháttámlájába, hogy az ölébe ülhessek. Érzem, hogy lángol az ágyékom, és azt is érzem, amiről eddig még csak olvasni sem mertem korábban - az ő ölében. Fölé tornyosulok, hagyom, hogy gondoljon, amit akar, miközben leeresztem a vázam és az ajkaira csókolom azt, amit nem tudok még- szavakkal elmondani. Azt, amit nem érthetek. És azt is, amit kimondanék, de nem merek. - Én csak... - homlokom övének támasztom, de közben ajkaitól nehezen válok el, így folyton bele-bele puszilok. - Szeretnélek... - folytatom, miközben finom, kissé suta, mégis nephilimhez méltó hullámokat festek az ölében. - ... jobban megismerni. - ami így az ölében táncolva furán veszi ki magát, de ugyan már, kit érdekel?! Hagyom, had húzzon el a pillanat, ameddig csak akar, majd egy röpke mozdulattal elnyújtózom a hátam mögé a sóért és vetek rá egy gonosz, kacérkodó pillantást, miközben finoman lemászok róla. Szemeimben megcsillan a démoni fény, - remélem érzed a veszted!
- Ops. - kacagok fel meglepetten, mikor az alsójának peremére szórom a sót. Bocsánatkérően nézek rá, mintha tényleg ártatlan lennék, majd az üveget veszem kézbe, hogy az italért kuncsoroghassak, s mit sem törődve vele, nemes egyszerűséggel ezúttal én - a nyakába csókolok. Bizonyára kissé esetlen, talán nem is túl izgató, de a hangok, a mozgás alapján tanulva próbálok hatékony lenni és célratörő. Egészen onnan, egészen végig a hasfaláig, egészen az alsója pereméig táncolok ajkaimmal, nyelvemmel, időnként harapdálva a bőrt finoman, majd amint odaérek - ha megkaptam az italom, lenyalom a sót - gondosan ügyelve rá, hogy eltartson egy darabig, majd megiszom a löttyöt és bekapom a limeot. Onnan büszkén pillantok le rá, majd kuncogni kezdek. - Ne haragudj... - nézek rá még tele szájjal, bocsánatkérően. Kiszélesedik a mosolyom és leugorva róla - keresek bármit, amiből kapcsolhatok zenét, bármit, ami elnyomja a csendet körülöttünk. Mert nem bírom el a szíveink sóvárgását... Tudom, hogyha megtesszük, elveszítelek. És abba belehalok...

Megjegyzés: ♥ ❖ Zene: heartbeat ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
And I'll leave this life behind me, say it if it's worth saving me
Gyerekkoromban, mikor még nem voltam tisztában az erőm határaival, és csak igyekeztem elsajátítani, mire lehetek képes, apám mutatott nekem egy trükköt. Őszintén szólva nem nagyon kellett megtanítania rá, démoni lényével járt együtt, így nem volt módszer, melyet elsajátíthattam volna. Amerre csak járt, a jelenléte, a kisugárzása magába szívta a környezete energiáját. Sokáig rémálmaim voltak tőle, mellette minden hidegnek, sötétnek és rémisztőnek tűnt. Emlékszem, egyszer a puszta érintésével elporlasztott egy virágot. Azt mondta, a démonok a hiedelmekkel és mendemondákkal ellentétben, bizonyos értelemben Isten teremtményei, hiszen ő taszította le a Pokolba a saját angyalait, ő ítélte örök kárhozatra és kegyvesztettségre őket. Ő adta a fegyvert, az erőt Lucifer kezébe, aki végül a saját serege létrehozására formálta azt. Sosem gondolkodtam el ezen részletesebben, de a trükkjeivel többször is megpróbálkoztam. Nem azért, mert vágytam volna a pusztításra, hanem mert tudni akartam, mennyire, milyen részben mocskolta be a lelkemet apám öröksége, és mennyit javíthat rajtam anyámé. Hinni akartam, hogy nem vagyok olyan, mint apám, nem lehetek olyan, hiszen az emberi felem a felszínen tart. Nem vagyok démon, sem szörnyeteg - a szívem a sajátom, a szívem emberi. Végül addig kísérleteztem a virággal, míg az el nem porladt az ujjaim közt. Azóta nem igazán hiszek a megváltásban.
Féltem tőle, hogy Bony is a virág sorsára jut. Hogy mellettem, a Halál fia mellett minden élő elsorvad előbb-utóbb, minden jóság elkopik, minden fény sötétségbe borul. Féltem tőle, mégsem tudtam magam távol tartani a nephilimtől. Vonzott magához, nem az angyali oldala, hanem az emberi, melyben viszont láttam egy darabot saját magamból. Ezért ugrattam annyit a kezdetektől és ezért siettem a segítségére újra és újra. Szerettem volna átírni a nekünk rendelt tragédiát komédiává, legalább arra a néhány hónapra, míg vele lehetek.
Az ártatlansága elemi erővel hat rám, képtelen vagyok levenni róla a szemem vagy gátat szabni az iránta érzett vonzalmamnak. Lélegzetvételről lélegzetvételre, dobbanásról dobbanásra válik erősebbé, és minél közelebb van hozzám, annál nehezebben uralkodom magamon. Szeretném itt helyben felkapni, leszedni róla a törölközőt, felfedezni a kósza vízcseppek útját alatta... De a lábam egyelőre még engedelmeskedik - vagy épp árulója? - lázban égő elmémnek, és valahogy, valamilyen módon végül a fürdőben kötök ki, ismét távolabb sodródva tőle. Huh, jól jön az a hideg zuhany!
- Tequila - felelem a kérdésére, mikor már a szekrény ajtaja mögött babrálok, a hálóruhámat keresgélve. - Ne hajtsd még fel! Mindjárt megmutatom, hogy kell - teszem hozzá sietve, nem mintha az arcára kiülő fintor azt tükrözné, hogy minden vágya mielőbb belekóstolni a piába. Úgy látom, ha tehetné, egyetlen pillantásával elégetné. Szerencse, hogy a nephilimek képtelenek varázsolni, máskülönben igen finom tequila veszne most kárba... A reakciója ismét páratlan, bár azt sajnos nem láttam, mennyit csípett el a látványból, belőlem, de zavart, sokkos mozdulataiból ítélve a pont elégnél egy fokkal többet. Fejem hátravetve nevetek fel, kissé talán kárörvendőn, de hát képtelen vagyok nem mulatni azon, mennyire édes.
- Ne szégyenlősködj, kislány, nyugodtan beleszagolhatsz - bökök pimaszul a kezében lévő törölközőmre, és lopva rákacsintok öltözés közben. Láttam, hogy a pólómmal már közelebbről is összebarátkozott ilyen téren. Nem hibáztatom, miért is tenném? Valószínűleg nem sokszor szimatolt tesztoszteront ennyire testközelből, bennem meg aztán akad bőven.
Felöltözök, és végül mégis megkímélem: elveszem tőle a törölközőt, hogy kiterítsem száradni, ha még nála van - ha meg undorában elhajította volna, felkanyarítom és a helyére teszem. Utána huppanok csak le mellé, hogy belekezdhessünk az afterpartyba. Miután ismertettem vele a szabályokat, türelmesen fürkészem. Bár rendkívül lenyűgöz az a naiv értetlenség, amit a só lenyalása vált ki nála, nem sürgetem, nem is erőszakoskodom. Biztatom ugyan, hogy tegye meg bátran, de ha visszakozna, azt is megérteném. Nem tennék semmit, amivel árthatok neked. Hazugság. Hiszen már a puszta jelenlétemmel ártok neki, mégis arra vágyom, hogy még ennél is közelebbről megismerhessem. A merészségével teljesen levesz a lábamról, láthatóan sodródik az áramlattal, melyet én magam keltettem. Somolyogva fürkészem az arcát, miután elvette a lime-ot, finom lökésére pedig halkan felnevetek. Pillantásom rögtön ellágyul, bocsánatkérővé válik, amiért így ugrattam.
-Nem túlzottan kifinomult ital - ismerem be a vállamat megvonva. Hasonló pózt veszek fel, mint ő: magam alá húzom a lábam, a másikat lelógatom a kanapéról, és teljesen felé fordulok közben. A támlán pihentetem meg a karomat. Közel van, olyan közel, hogy lelógó lábfejemet alig kell mozdítanom, kényelmesen elérem az övét. Cirógatni kezdem a talpát, a lábfejét, a lábszárát, és közben beleveszek gyönyörű íriszeibe. A feltételezésére, miszerint nekem meg sem kottyan az ital, csak lezserül ingatom a fejem, ajkam csücsörítve. - Ne szívd mellre, de több száz év előnyöm van. Nem panaszkodhatsz, kezdő létedre jól bírod a piát.
Játékosan megbököm a vállát két ujjammal. Nem felelek a kérdésére, hanem egy csettintéssel teletöltöm a poharat. Elkérem szabad kezét, melyen nem támaszkodik, gyengéden fogom ujjaim közé törékeny csuklóját. Tenyerem kézfejére simul, hüvelykujjammal szétnyitom az ujjait. Ráérősen vizslatom a kezét, méricskélem, lágyan forgatom, gyönyörködöm a tenyerét átszelő vonalaiban, selymes bőrében. Ajkaimhoz emelem a kezét, hosszan belecsókolok a csuklójába, kirajzolva nyelvemmel a kék eret vonalát. Ezen ártatlan gesztus felett pillantok fel rá, tekintetem nyílhegyként fúródik az övébe. Elengedem a kezét és a nyakára simítok, vizes fürtjeibe túrok, a tarkójára fogom őket. Határozott, erős mozdulattal rántom oda magamhoz, finoman lefékezve, mielőtt ütközhetnénk, s míg elveszem pillantásában, ujjbegyeimmel körkörösen masszírozom tarkóján a pihéket.
Elhajolok az ajkai mellett, oldalra billentve a fejét, ha engedi. Szabad kezem bűvölése nyomán vékony, hosszú csíkban sót hintek a nyakára, melyet aztán lassan, érzékien nyalok le onnét, gondosan elidőzve bőrén. Utána nyúlok csak a tequiláért, egyetlen mozdulattal felhajtom, mielőtt bekapnám rá a szelet lime-ot. Az ital kellemesen végigmarja a torkomat, mosolyt csal az arcomra, miközben továbbra is őt fürkészem. Nem húzom vissza a kezem a tarkójáról, nedves fürtjeivel babrálok, az ujjaim közt morzsolgatom őket, olykor-olykor hozzáérve a pólója anyagához. Alig ért le azonban az utolsó korty, elpattan bennem a türelem utolsó cérnaszála, és hacsak nem rúg le a kanapéról, újult hévvel rántom magamhoz, ezúttal célirányosan az ajkaira tapadva. Csókba vonom, szenvedélyes, izzó, vad csókba, karom satujába zárva, míg szabad kezem a combján pihen meg. Nyelvem nem könyörög bebocsátásért, megy és megszerzi, ami kell neki. Hevesen támadom le zsibbasztó, fullasztó csókban, amíg azt nem érzem, vagy jelét nem adja, hogy sok neki. Akkor is évődve válok el, bele-belekapva puha ajkaiba még, épp csak annyira, hogy egyetlen mozdulattal lekaphassam magamról a felsőmet, felkínálva neki fedetlen felsőtestem egészét.
- Honnan szeretnéd inni a következőt? - Félig nevetve teszem fel a kérdést, nem gondolom komolyan. Nem akarok túl sok lenni, amit lehet, hogy jobban át kellett volna gondolnom, mielőtt leültem mellé egy szál alsóban, totál felajzottan. Nem húzódom el tőle, ha nem lök el magától, homlokom az övéhez fúrom, orrom hegyével az övét cirógatva, és folytatom a szája lágy harapdálását, apró, röpke puszikat csókolva le róla.
- Miért jöttél fel hozzám, Bonbon? - szegezem neki a kérdést, amely még a zuhany alatt jutott eszembe. Tudnia kellett, mennyit ittunk. Tudnia kellett, hogy nem vagyok jó. Tudnia kellett, hogy megpróbálok erős lenni, de végül elbukom. Én és a tisztesség néhány száz évvel ezelőtt elhagytuk már egymást. Semmi nem tart vissza attól, hogy kihasználjam a helyzetet. Semmi, egyedül talán ő, és az a furcsa katyvasz, amit a közelében érzek. De pontosan ez az, ami bűnre is csábít... - Mit vártál?
Valamit várnia kellett, valamire gondolnia kellett. Jobb, ha még most közli, miben reménykedik velem kapcsolatban. Most még talán össze tudok kaparni annyi erőt, hogy ne rántsam magammal a sötétségbe, hogy ne pazaroljon el rám valami pótolhatatlant. Hidd el, nem érdemlem meg, hogy nekem add.
Megjegyzés: Zene: we rise and we fall
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Anthony & Ebony
I’m not really sure about much right now, but oh God I’m so sure about you.
Nem kétlem, hogy ostobaság volt a részemről veled tartani. Lehajtom a fejem, hagyom, hogy a vízcseppek végig szánkózzanak rajtam. Engedem, hogy minden domborulattal megküzdjenek, hogy a lefelé ívelő szakaszokon felgyorsulva távozhassanak tőlem - rólam. Pontosan arra enged ez gondolni, hogy vajon, ha majd felébredünk ebből az álomszerű estéből, majd akkor is úgy érezzünk magunkat, mint most? Lassúnak és ráérősnek, finomnak és puhának, vagy majd elszakad bennünk valami és ráeszmélünk, miféle ostobaság és undorító dolog volt a részemről ide jönni. Így. Ilyen szándékkal. Minden-mindegy szándékkal, miközben annyira fontos vagy nekem. Lehunyt szemekkel támasztom homlokom a hűvös, párás csempének. Elnyíló ajkakkal mantrázva magamnak, hogy nincs semmi baj. Bárhogyan alakul majd az este, büszkén és félszegen fogok az Intézetbe felbukkanni. Még az sem kizárt, hogy Mr.(?) Lightwood elé tárom az ügyet. Az új vezetőnk elé. Éppenséggel ő adhatna tanácsot, hiszen alvilágival, boszorkánymesterrel randevúzik. De soha nem voltam még csak a közelében sem, hogy beszéljünk. Illetve egyetlen egyszer, amikor egy edzés során összekeveredtünk és rendesen helyben hagyott. Akkor felsegített és megkérdezte, jól vagyok-e. Többször nem. Erre a karcsú intervallumra pedig pofátlanság volna hivatkozni, amikor éppen a legintimebb kapcsolatomhoz szeretnék tanácsot kérni. Úgy, hogy beletenyerelek az ő legintimebb kapcsolatába. És tessék. Annyira belemaszatoltam magam a lehetőségek következményeibe, hogy már egy -gyakorlatilag- idegen férfiról fantáziálgatok fürdés közben, mert egyszerűbb elképzelnem vele egy roppant kínos beszélgetést, mint oda állni Anthony elé és a szemébe nézve elmondani, hogy mitől félek, mire vágyok és ... Felnyílnak lassan a szemeim, majd mosolygósan megcsóválom a fejem. Nevetséges vagyok. Szükségem lenne ismét a hangulatbomba italomra!
Törölközőbe csavarom magam, gondosan igazgatva rajta, sehol se legyen túl sokat villantó, vagy éppen rövid. A hajam hagyom nedvesen, éppen csak belefésülök. Gondosan igazgatom, hogy mindenfelé lógjon, ezzel is takargatva néhány pontom. Az ajtó elé lépek és hezitálok. Habozok egyszerűen kilépni, hogy átöltözve, elaludjak valamelyik sarokban. Akár a négylábú állat mellett a földön - de ez mind annyira nevetségesen szánalmas. Nem attól félek, hogy kimenjek és átöltözzek. Még csak az sem igazán zavar, hogy idegen helyen vagyok. Mindezzel megtudok birkózni. Amivel már kevésbé, az két lábon járó és úgy néz rám, hogy valószínűleg törölközővel, vagy anélkül fogok kiugrani az ablakon. Olyan energiával vonz magához, hogy nem tudok másra gondolni, csakhogy neki passzírozzam a falnak és belecsókoljam az ajkaiba minden gondolatom. Azt akarom, hogy elvegye tőlem a puha szájával, lenyelje, vagy fújja messzire minden gondolatom, ellenérvem, és tornyosuljon fölém. Vegye el azt a virágot, ami most olyan hevesen, kecsesen táncol bennem. Neki adom, minden puha és könnyű szirmával együtt. Őt akarom... - Homlokom az ajtónak támasztom, mutatóujjammal ajkaimon simítok végig. Mikor tettél ennyire gyengévé?
Hirtelen csóválom meg a fejem és nyomom le a kilincset. Kitárom az ajtót és meglepetten pislogok a férfira, akivel szembe találom magam. Érzem, hogy minden vér - a lábaim helyett - az arcomba szökik, hogy vörösre fessen előtte. Persze, hivatkozhatok a melegre, mégis, teljesen meztelenül állok előtte. Hogyan is kellene másképpen éreznem magam?!
- Milyen... hízelgő. - szélesedik ki mosolyom, miközben megpróbálom egy kézzel átvenni a ruhakupacot. Mégis csak ott van bennem a félsz, hogy kivillan valamim, és nem lenne szerencsés ránk nézve. Főleg nem ma este. Nyelnem kell, ahogy magamhoz ragadom a két anyagot, mégis majdhogynem felugrok - levedve a bőröm ijedtségembe - amikor a törölköző meglazul körülöttem. Szabad kezemmel rögtön igazítom rajta, kissé esetlen mozdulatba rajzolva az egész mutatványomat. Zavartan, meg persze rosszallóan nézek rá, összehúzott szemöldökeim alól. Elengedek egy mélyről feljövő sóhajt, majd belebújok a puha papucsba, amit elém varázsolt. Lábujjaim járatom bennük, szokatlanul finoman selymesek és bolyhosak. Élvezek bennük ácsorogni. Miközben Anthony ellép mellettem, szerénykedően elhúzódom tőle, vállaim kissé felhúzva. Nem akarom, hogy megcsapjon az illata, nem akarom, hogy fellázadjon bennem a lány, aki még mindig az ajkait csókolja a szórakozóhelyen. - Köszönöm. - emelem meg kissé a kupacot a kezembe, mikor még látjuk egymást, majd elfordulok tőle és igyekszem minél messzebbre kerülni a fürdőszoba ajtajától.
Fogalmam sincs, hogy miért, de olyan tempóval öltözök fel, mintha az életem múlna rajta. Idegességemben belerúgok az egyik asztal lábába és belekönyökölök a falba is. És, hogy teljes legyen, módjával megfejelem a falat. Tényleg? Tényleg! Dörzsölgetem a sebet, bizonyára púpos lesz, ha nem teszek érte valamit, úgyhogy teszek érte valamit. Árnyvadász dolog, de néha jól jön. Már a pólójában ácsorgok, amikor felhúzom annak nyakát egészen az orromig, és úgy helyezkedem el a kanapén. Meg sem merek moccanni, pedig szívesen körbeszimatolnék. Felhúzom térdeim, apróra kucorodom és nem is foglalkozom mással, mint a pólójával. Lubickolok az illatában. Lehunyom szemeim és olyan mélyre tüdőzöm, -legalábbis próbálom- hogy álmomban, evés közben, de még a harc legmocskosabb pillanataiban is feltudjam majd idézni az édeskés illatot, amit Anthony jelent. Fogalmam sincs, mennyi ideig ücsörgök elveszve benne, amikor végre előkerül. Pillantásom rögtön felé kapom, leejtve a pólót orrom hegyéről, - nem létező szöszöket szedegetve róla. Hirtelen kerül a kezembe egy pohár valami(?). Szemöldökeim összefutnak és elkövetem a hibát, hogy beleszimatoljak. Hátra hőkölve fintorgok. Úgy nézek a törölközőben táncikáló fickóra a szobában, mintha undorodnék tőle. Holott az ital szaga taszít. -
- Mi ez? - pillantok a poharamban, - általam keringtetett italra, majd fel rá. Kérdőn. Nagyon kérdőn. És még kérdőbben, amikor meglátom, hogy a szekrény ajtaja mögé bújva vetkőzik. Nagyra nyílt, elkerekedett szemekkel fordulok el, ajkaim morzsolgatva. Mantrázom, tényleg erősen mantrázom, hogy nem nézhetek oda. Az Angyalra! Hozzám vágja a törölközőjét, és nem elég, hogy reflexből érte kapok, rendesen oda is pillantok a férfi alakjára. A férfi meztelen alakjára. Úgy érzem, hogy megáll a szívem. Levegőért kapkodok, letéve kezemből a poharat az asztalról, krákogva finoman, elfordulva tőle ellenkező irányba. Úgy ücsörgök ott, mint akinek karót húztak a hátába. Én most tényleg láttam?! Igen!? Nem. Nem. Nem. Nyugtatom magam. Pedig rohadtul de. Mindent láttam, amit nem kellett volna.
Ahogy közelebb jön hozzám, én úgy csúszok a lehetséges legtávolabbi pontjára a kanapénak. A fenébe! Menj innen! ~
- Jól van. - bólintok puhán, de nem nézek rá. Miért néznék rá? Egyáltalán valaha újra rá tudok majd nézni? Démonokat ölök, felnyársalok bármit, hogy vigyázzam a mondénok világát és igaz, erős szívű árnyvadász legyek, de egy meztelen férfi látványa kisokkol. Szép! Felém fordul, így óvatosan én is így teszek. Csak és kizárólag azért akarom meginni azt a löttyöt, hogy kiverjem a fejemből. Ráéreztem, hogy az alkohol valamelyest elmebefolyásoló. Bízom benne, hogy ezúttal is a segítségemre siet, kitörli a korábbi képeket és rásegít a korai alváshoz. Ami kell. Neki. Nekem. A világnak. És minden meztelen férfinak!
- Azt akarod, hogy megnyaljam a kezed? - értetlenül ismétlem, miközben jobbomba már ott a pohár. Hol az italra, hol az arcára, hol a kezére szórt sóra nézek értetlenül. Furcsa szokása van az italozásnak?! Mi lesz a következő? A kulcscsontom gödréből fogja kiszívni szívószállal? A fejem rázom, vonakodom. Aztán újra beszélni kezd és elő kerül - akaratlanul gondolom - egy olyan téma, ami megsebez. Vele kapcsolatban. Nyelnem kell, majd bólintok végül. - Oké. - kissé értetlenül húzódom közelebb, egészen a kezének vonaláig, hogy ott kidugva a nyelvem felnyaljam a sót, aminek kissé csípős hatására rögtön elhúzódok és megiszom a löttyöt, aminek az illata bódít. Onnan a kezébe vett limeért nyúlok, de az persze, hogy onnan valamilyen 'váratlan' csoda folytán az ajkai közé vándorolt út közben, úgyhogy előre billenek és elveszem tőle. A számmal, az övéből. A suhanó mozdulataim közben, nincs időm fintorogni, így a lime ízlelgetése közben teszem meg. Az ital felmarja a gyomrom.  - Hogy miért tettem meg? Miért nem kaptam ki az ujjaimmal a szájából a limeot? Azok után, ami megtörtént, miért kéne finomkodnom? Láttam Őt, és éreztem is egy részét. Átléptünk egy határt és megváltoztattuk azt, amit eddig jelentettünk. Ki ítélkezhetne fölöttünk, ha ma este hagynánk, hogy elragadjon minket valami, ami egyszeri és megismételhetetlen!?
- Brrr. - rázom meg magam finoman, közben letéve a poharat. Kiszélesedik a mosolyom, de azért egy kissé lökök a mellkasán balom tenyerével. Finoman, barátiasan. Ezzel jelezvén, hogy a limeos dolog nem volt szép húzás. - Nem valami finom... - húzom fel az orrom, közben bocsánatkérően pillantva rá. Egyik térdem felhúzom, másik lábam lelógatom a kanapéról, úgy ülök vele szemben.
- Gondolom neked meg sem kottyan... - intek jobbommal lezserül a pohár felé, ami mostanra üresen ácsorog az asztalon. Zavartan hajtom le a fejem. Nem érzem még a hatását, de nem tartom kizártnak, hogy nagyot fog ütni. - Iszol egyet a kedvemért? - pillantok rá kíváncsian, közben belesüppedek a kanapé háttámlájába, fejem megtámasztom az arra ráeső kezemmel és onnan nézem őt. Megfeledkezve magamról, róla, a világról. Úgy nézlek, mintha Te jelentenéd a világomat...

Megjegyzés: ♥ ❖ Zene: be my... ~  
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
she doesn't know that it's all about her
Nem biztos, hogy rám kéne bíznod a folytatást. Örülök, hogy velem tart és annak is örülök, hogy megbízik bennem, hiszen pontosan erre ment ki a játék. De ha a kissé bonyolult és túlkomplikált kapcsolatunk túl szeretné élni az éjszakát, akkor jobb, ha nem egyedül az én vállamat nyomja a felelősség terhe a folytatást illetően. Az udvariasság és a türelem mind-mind az emberi vonásaimat erősítik, azok pedig, mint jól tudjuk, esendőek, főleg, ha éhes démon szunnyad bennem, amely képtelen ellenállni neki. Az én sírkövemre meg ezt kéne vésni: bárminek ellenállok, kivéve a csábításnak...
Sosem gondoltam volna, hogy Bonbon sziluettje valaha összeolvad a lakásom látványával. Ez a két világ mindig is olyannyira távol állt egymástól, hogy még ha ábrándoztam is róla, milyen lenne egyszer őt hazahozni, tudtam, hogy a képzelgéseimnek semmi realitásalapja nincs. Vagyis nem volt, egészen mostanáig, amikor is portált nyitottam a lakásomba, és ő velem jött. A jelenléte megszínesíti a helyet, valahogy meghittebbé varázsolja a kopár falakat.
- Na de kérlek, miket gondolsz te rólam... - vonom fel a szemöldököm, sértetten összefonva magam előtt a karjaimat, majd fejemmel az ágyam felé bökök. - A nőket az ágy alá rejtem. A szekrény nagyon ósdi és lealacsonyító.
Bár nem kér semmit, azért megnézem, milyen italok vannak behűtve, és egyetlen intéssel dugig feltöltöm a hűtőt minden hiányzó alapanyaggal. Elégedett bólintással zárom be magam után, és csettintésre kicserélem a kutya vizét is. Amint mindennel megvagyok, visszaindulok Bonyhoz, leplezetlen vigyorral figyelve, hogyan kokettál a kutyával.
- Ne törd magad, Athos figyelmét nehéz felkelteni. Ha barátkozni szeretnél vele, találsz a szekrényben jutalomfalatot. Tudod, a férfiak szívéhez a gyomrán át vezet az út... - Habár ez rám annyira nem igaz. Szeretek enni, de kajával nem igazán lehet levenni a lábamról. Többre értékelek egy őszinte mosolyt vagy egy lopott érintést, mint hogy órákat a konyhában töltsenek miattam. - Nos, a legtöbb férfiéhez. Némelyik férfiéhez. - teszem hozzá grimaszolva, mielőtt még vetkőzni kezdenék. A reakciója megfizethetetlen, ahogy elnyílnak az ajkai, nevetni támad kedvem. Szúrós pillantásától kénytelen vagyok elharapni a nyelvem, mielőtt még felszakadna belőlem a jókedv szimfóniája, viszont amint elég messzire menekült tőlem, röviden felnevetek. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? Ej, ezt be kéne tiltatni!
Amíg távol van, kisebb módosításokat végzek a lakáson, hogy otthonos legyen két ember számára is. Sokáig ácsorgom az ágy mellett, azon tanakodva, mit kezdjek vele, végül úgy döntök, nem szeretném lecserélni, régi darab és jól szolgált ezidáig. Így hát összecsapom a két tenyerem, kék lángok pattognak közöttük, és ahogy lassan távolabb húzom őket egymástól, úgy kezd el az ágy is szélesedni. Varázslattal tökéletes, tágas és kényelmes franciaággyá avanzsálom a korábbi fekhelyemet, és ellátom tiszta, új, bíborszín ágyneművel. Nem, mentazölddel. Nem, bíborral! Na jó, a zöld nyert. A fürdőszoba ajtaja elé puha, szőrös, hófehér női papucsot varázsolok, a tükörhöz plusz egy fogkefét, aztán jöhet a ruhakérdés. Vívódás - az élet örökös vívódás. Melyik ruhánkat vegyük fel, vigyünk-e magunkkal esernyőt, csirkét vagy sertést rendeljünk-e, és rányissak-e Bonyra zuhanyzás közben... Nos, igen, nem vagyok hétköznapi fickó, a problémáim sem hétköznapiak. Talán percekig dekkolok a fürdőszoba ajtaja előtt, a csobogó vizet hallgatva. Kezem a kilincsen pihen, mégsem tudom rávenni magam, hogy benyissak. Pedig ez vagyok én, gyerekes és pimasz, és úgysem látnék semmit az áttetsző függöny miatt. Mégsem vagyok képes lenyomni azt a kilincset, mintha ólomból lenne, nem hajlandó mozdulni a kezem alatt. Hiszen mindegy, mekkora tréfamesternek tartom magam, ezúttal Bonyról van szó, ő pedig még túl ártatlan ehhez. Hozzám. Ugyanakkor én meg rég elhagytam már az ártatlanságomat, és igazán csak egyetlen oldalpillantást vetnék rá... Végül addig habozok, míg befejezi a zuhanyzást, és törölközőben kilép, kirántva a kezem alól a kilincset. Egyből megcsap a pára, így hátrébb húzódok az ajtóból, másik kezemben sötét ruhakupacot tartva.
- Ne köszönd. Varázsolhattam volna megfelelő ruhát számodra, de szeretnélek inkább a saját cuccaimban látni, úgyhogy ezeket kapod - átnyújtom neki az egyszínű, mintátlan pólót és egy halványan kockázott alsónadrágot. Hazudhattam volna azt, hogy nincs már erőm további varázslatokra, de hát miért ne vállaljam fel az igazat? Ez egy soha vissza nem térő lehetőség, muszáj kihasználnom, ha már a fürdőben rányitni túlságosan is gyáva úriember voltam. Ahogy a kezébe nyomom a ruhadarabokat, mutatóujjam észrevétlenül moccan az irányába, mire a törölköző hirtelen meglazul a teste körül... Leszedni nem akarom róla, csak picit ráijeszteni, és igyekszem meggátolni ajkaimat a reflexben, hogy fölfelé húzódjanak. - Hupsz! Óvatosan. Érezd magad otthon, amíg letusolok! Turkálj és fogdozz össze mindent, amihez csak kedved van. De aztán el ne aludj nekem! - mosolyogva ellépek mellette, be a gőzfelhőbe, és ha nincs egyéb óhaja, becsukom magam után az ajtót. Közel negyed órát vesz igénybe, míg lezuhanyzom, lemosom magamról a koszt és elintéztem egyéb teendőimet. A hajamat is megmosom, amilyen rövid, úgyis percek alatt megszárad. Kíváncsi vagyok, Bony mihez kezdett ezzel a negyed óra szünettel, mindenesetre hamar kész vagyok, hogy újra felforgassam az életét.
A derekam köré tekert törölközővel lépek ki a fürdőből, és rögtön őt kezdi el keresni a tekintetem. Bárhol is tartózkodik éppen, balommal italt varázsolok a kezébe. Egy pohár tequila, elé pedig kis tálkában só és felszeletelt lime kerül.
- Nem várattalak meg nagyon, ugye? Remélem, nem lettél magányos.
A szekrényemhez lépek, az ajtaja mögé húzódom átöltözni. Csak annyi időre kukkantok ki, hogy a derekamról lerántott törölközőt szemtelenül vigyorogva Bony felé hajítsam. Hogy mennyit lát belőlem, az már az ő gondja... Nem vagyok szégyenlős. Azért hamar magamra kapok egy alsónadrágot meg egy atlétát, aztán csettintéssel bezárom a szekrényt és csatlakozom hozzá meg a tequilához, bárhová is kerültek. Ha áll, akkor az ágyra invitálom, ha meg ül valahol, mellé huppanok.
- Figyeljen, Miss Drake! A nap zárásaként megtanítom helyesen tequilát inni.
Nem igazán hat meg, hogy azt mondta, semmit nem kér, vagy ha most is tiltakozna. Eldöntöttem, hogy iszunk, és ehhez is tartom magam. Míg az előkészített alapanyagokon ügyködök, a szemem sarkából odapillantok rá, hogy lássam, hogyan állnak rajta a ruháim. Sót szórok a kézfejem külső élére, a hüvelyk- és a mutatóujjam találkozásához, majd a lány pohara felé intek, és egész testemmel felé fordulok.
- A cenzúrázottabb verzióval kezdjük. Nyald le a sót a kezemről, utána hajtsd fel a tequilát és harapj bele a lime-ba! Az igazán vad bulikon nem a kezünkre szórjuk a sót - rákacsintok, és a fantáziájára bízom, milyen további területekre tudná elhelyezni a sót. Odaemelem hozzá a kézfejemet, biztatva, hogy csinálja csak. - Gyerünk, nyald le! Egyszer élünk, Bonbon, és az az egyetlen élet sem tart olykor sokáig. Só, tequila, lime.
Felcsippentem a tálkáról a szelet lime-ot, hogy adhassam majd neki, ha esetleg rászánja magát, hogy iszik. A kezem a sóval adott, a tequila elvileg a kezében, a lime pedig... Nos, mire eljut odáig, hogy az a rész következzen, a vékonyka szelet felét az ajkaim közé vettem, így fürkészem őt némán, várakozón, vidáman mosolygó szemekkel, cseppet sem önelégülten, á, dehogy...
Megjegyzés: Zene: she thinks
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Anthony & Ebony
i hate that part right here
Ahogy telik az idő, úgy múlik, úgy oldódik bennem az alkohol hatása is. Érzem, hogy a cserfesség, a jókedv, mind átalakul és helyükre szépen lassan beforrja magát egy új érzés, amivel meg kell küzdenem. Letéptem a lakatot a szívemről és hagytam, hogy a galambok onnan kirepülve Anthony ajkaira érkezzenek. Innentől kezdve nem lesz elég két mosoly és három szempilla rebegtetés, vagy egy közönyös vállrándítás. Jól tudom, hogy ma ezzel valamit elvágtam. És, hogy mit jelent kettőnkre nézve, nem tudom. Dolgoznak bennem az ösztönök, amik mellé próbál csiszolódni a harmónia is. Igyekszem megtalálni a lehetőségeket. Ha engedem, hogy ma éjjel kitörjön belőlem, hogy folytatódjon, amit a parketten elkezdtem, azzal alul-írom, hogy ennyi tellett tőlem. Senki nem fogja elhinni, hogy vágytam erre. Hogy már hosszú hetek óta lábujjhegyen járt-kelt a fejemben a boszorkánymester. Senki, talán még én sem. És nem tehetem félre azt a részét sem a dolognak, hogy bár talán most kellene hagynom, hogy az élvezet maga alá temessen,.. mit csinálok, ha holnap nem kapok tőle mást, mindössze egy ajtó nyitást és pár intést tenyerével, miszerint 'Örült?! Hogyan fogok tükörbe nézni? Lefogom tudni küzdeni? Képes leszek elkönyvelni magamban, hogyha neki ennyit jelentett, akkor nekem is lehet mindössze ennyi? És, mi lesz akkor, ha többet jelent majd? Ha neki, ha benne is munkál valami? Hogy fogom megmagyarázni? Bárkinek.
Ha pedig nem történik semmi, ha nem mozdul tovább a kettőnk játéka, akkor nem lesz bennem űr? Nem fogok úgy visszapillantani majd erre az estére, hogy másképpen is dönthettünk volna? Miközben haladok mellette -inkább mögötte- folyamatosan rágódom a dolgainkon. És a legrosszabb, hogy egy valamiben biztos vagyok. Bárhogyan is teszünk pontot az éjszaka végére, ha felkél a nap, az életünknek egy olyan közös útszakaszára teszünk lábainkat, ami többé nem fogja keresztezni egymást. Mert én - nem merem majd keresni. Ő pedig - eddig sem tette.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, mikor pattanok le róla. Tekintetem felkapom, kérdőn nézek rá. Az első tized-másodpercben fel sem fogom, hogy miért néz rám, vagy mit rontok el. Hiába koccanok neki. Talán két szívdobbanás után tudatosul bennem, hogy mennyire elgondolkoztam. Ami úgy fest, senkit nem lep meg igazán. Talán ő is ugyanazokat a kérdéseket járatja magában. Vagy mindössze annyit, 'Hogyan vegyem rá, hogy alám feküdjön?' Tapasztalatlan vagyok, nem értek a férfiakhoz. Mégis úgy gondolom, hogy bármilyen fajhoz is tartozzon, ez a legfontosabb nekik. Anthony pedig gálánsan rá is bizonyított már, oly'annyiszor.
- Ezt írasd a síromra, ha egyszer hallgatok rád... - továbbra is ölelem magam, mintha fáznék. Finoman vállam rándítom, hagyok felbukkanni egy pimasz mosolyt. Kényelmetlenül kellene éreznem magam, az igazság az, hogy mégsem teszem. Nem rándul arcom, nem kapom el a tekintetem és még csak nem is babrálok az ujjaimmal. Nincs kényszeredett mozgás. Mintha ez volna a legtermészetesebb - úgy nézek rá.
Elérkezünk arra a pontra, ahol már mindketten türelmetlenül várjuk, hogy mit felelek majd. Hiszen nem rajta múlik, ezt érezzük, tudjuk mindketten. Bizonyos időnek el kell telnie, hogy döntsek, de őszintén nem tudom megmondani, hogy miért akarok vele maradni. Kétes érzések uralkodnak rajtam, mégis így döntök. Beadom a derekam és engedem, hogy úrrá legyen rajtam a kíváncsiság. Nevezzük annak.
Az arcjátéka, a visszakérdezése már megérné, hogy azt feleljem kérdésére, hogy 'Ugrattalak!', de nem tettem és nem is szándékozom ilyen pofátlanul játszani vele. Így hát, csak felvont szemöldökkel mosolygok rá, finoman bólogatva. Tényleg, komolyan, úgy döntöttem veled megyek, és az estére bízom a folytatást, na és persze, rád...
Szavait meghallva egészen derűsen nyúlok a karjáért, hogy vonva magammal a portál felé indulhassunk. Kezem a kezében pihen, meglep, amikor váratlanul mellettem terem és egy mozdulattal a karjába kap. Reflexből átölelem nyakát és közelebb húzódom hozzá. Nem tudom, hogy megijedek, vagy csak valami egészen más ösztönöz rá, de mire rádöbbenhetnék, már a lakásában ácsorog velem. Ami zavarba ejtő! Pislogok, szemeim járnak, feltérképezik a házat. Soha nem találnám ki, hogy ő lakik itt. Ennél nagyobb rumlira számítottam. Meglep, ajkaim el is nyílnak. Bár csak puhán, alig nyújtóztatom nyakam, miközben kukucskálok, mégis körbe nézek, amennyire a helyzetünk engedi. Lerak karjaiból, én pedig tántorgok picit. Némán hálás vagyok, hogy megtart valamelyest. Lopva engedek felé egy mosolyt, majd bólintok, mikor már biztos a terep.
Kiegyenesítem vázam, úgy nézem a férfit, ahogy kínál, majd a fejem enyhén megrázva, elfordulok tőle. Alaposabban megpróbálom szemügyre venni a lakást. - És melyik szekrényből ugrálnak ki a nők? - grimaszolok, alig felhúzva orrom, majd ismét átölelve törzsem, sétálgatni kezdek - Köszönöm, nem kérek semmit. - rázom a fejem nemlegesen, továbbra is mosollyal arcomon nézve rá. Lassú léptekben haladok, tényleg, igazán lassú léptekben. Ezért a lassúságért a Klávé ki is végeztethetne! Akkor akadok meg, amikor valakihez beszélni kezd. Enyhén pipiskedem, hogy lássam kiről van szó, majd elmosolyodom. 'Még, hogy nem fogja elhinni... - szemeim megforgatom, amit talán nem láthat. Végig hallgatom a mondókát a kutyáról, majd bólogatok lelkesen.
- Szia! - szólok a kutyának halkan, jobbommal még intek is. Nem egészen tudom, hogy milyen fajta, vagyhogy mit kell vele kezdeni. Nem foglalkoztam soha az állatokkal. Még csak nem is igazán érdekel a világuk, így bár udvarias próbálok maradni, kérdővé válik tekintetem. Normális vajon így köszönni neki?!
Ajkaim morzsolgatva fordítom el ismét a fejem róla, amikor vetkőzni kezd. Bár fejem nem, de íriszeim rögtön rátapadnak. Kényelmetlen helyzetbe hoz, mégsem tudom levenni a szemeim a vonulatairól, az izmairól, a... És akkor rajta kap. A mosolygását követően ezúttal - úgy forgatom meg a szemeim, hogy jól lássa, majd a kabátom ledobom a kanapé szélére és járkálni kezdek. A könyveinek borítóján, avagy gerincén húzom végig ujjaim, amikor elém lép. Felkapom kérdőn fejem, leginkább ártatlanul. Ajkaim elnyílnak a kérdését meghallva. Nem tudom megállapítani, hogy komolyan gondolja, vagy szórakozik. A ma estéről egyébként összességében nehéz lenne megállapítani, hogy milyen érzés felé hajlik inkább. Úgy néz végig, méricskél, mint aki tényleg rászánta magát. Ajkaim elnyílnak, hogy szóljak, de hang nem jön ki a torkomon. Lehajtom a fejem, és csak amikor megszólal akkor kapom rá a szemeim ismét, ezúttal szúrósabban a megszokottnál. Még sem szólalok meg, csak elindulok. Igazából azt sem tudom, hogy merre van a fürdőszobája, hiába bököd felé, de igazából azt sem bánom, ha a kamrába, vagy a folyosóra jutok ki. Csak egy perc levegőt kérek!
- Az Angyalra... - motyogom, miután felcsapom az ajtót, és betolom a hátammal. Nem is mozdulok meg egy darabig. Meredten állok, csak a mellkasom emelkedik és süllyed, illetve az íriszeim járnak pontról pontra. Eltöltök így legalább három percet, mire ellököm magam az ajtótól és tükör elé lépve elmerengek a lányon, aki visszanéz rám. Megtöltöm a pofazacskóim levegővel, majd kifújom. Beletúrok a hajamba, majd tusfürdő után nézek, és persze törölközőért. Utóbbit hamarabb előkészítem. Vetkőzni kezdek, de minden neszre megrezzenek. A víz alá lépve hagyom, hogy had ázzak el kicsit, majd a tusfürdőért nyúlva, előbb szimatolni kezdem azt. Egy darabig így ácsorgok. Az illata... Lehunyom szemeim és mosolyogva folytatom a dolgom.
Amint elkészülök gondosan áttörlöm magam, a ruháim összehajtogatva - összecsomagolom, majd magam is körbetekerem a puha anyaggal, hogy abban kilépve, egyik kezemben a ruháimmal nézzek utána. Neki és az úgynevezett váltóruháknak, amik remélem léteznek -
- Köszönöm... - most én bökök szelíden a fürdő felé, majd türelemmel várom az instrukcióit. Olyan ruhát adj, amiben elmenekülhetek, ha a szívem nem bírja tovább...
Megjegyzés: ♥ ❖ Zene: i want~ Mondanám:  grape C:
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Bony & Tony
welcome to my world, babe, sorry if it's a little bit dark here
Olyan vagy, mint egy ugrásra kész őzgida, aki az ösztönei ellen harcol. Minden porcikád azt üvölti, hogy rohanj, de te kitartasz, mert a vadász mosolya elbűvölő, a felsőteste pedig kifejezetten izmos (nem tudom, mi a valódi indok, habár vannak ötleteim, feleslegesen azért mégsem kéne fényeznem magam), és most próbálod elkülöníteni a valóságot az ábrándtól, az alkoholt a vágyaidtól. Nem kéne visszaélnem a helyzettel. Sőt, igazából haza kéne mennem, magamra kéne zárnom az ajtót és ki sem kéne nyitnom addig, míg a pia hatása el nem párolgott az utolsó cseppig, hogy aztán értelmes, józan felnőttek módjára megvitathassuk a dolgot. Túl sok kéne egy olyan trehány alaknak, mint amilyen én vagyok. Senki sem várhatja el egy démon fiától a túlzott udvariasságot, nem visszaélni azzal, hogy a lány, aki általában kemény, mint az acél, ma puha agyagként formálódik a kezem alatt. Ennyire nem vagyok jó. És te sem.
Mert kívülről úgy tűnhet, és másnap reggel visszagondolva is úgy fog tűnni, hogy én rángattam bele őt ebbe az egészbe, én manipuláltam addig a szálakat, míg számomra kedvezően nem alakult a helyzet, és én használtam ki, hogy a fejébe szállt az alkohol. Pedig épp elég nővel voltam már ahhoz, hogy tudjam, ha nem akarná, már lelépett volna. Meg különben is, ő csókolt meg engem, úgyhogy a felelősséget nem vagyok hajlandó 55%-nál feljebb vinni az én káromra. A maradék 45% igenis az övé. Szavai mégis engedékeny mosolyt csalnak az arcomra, és már nem érzem akkora szükségét az igazam bizonygatásának és a becsületem mentegetésének. Hiszen mit számít, ki vagy mi vezetett ahhoz a csókhoz, amikor az elmúlt hétszáz év egyik legszebb élménye volt!
A friss levegő jót tesz, átmossa a gondolataimat, segít kiszűrni az igazán relevánsakat, mint például hogy haza kell még valahogyan jutni, és ha velem tart, vajon mekkora kupleráj fogad majd minket, és ugye eltettem a frissen mosott alsónadrágaimat a kanapéról ma reggel? Semmi tragikus, amit ne lehetne egy csettintéssel megoldani, de mégsem köthetem be a szemét, míg rendet varázsolok. Kár, hogy teljesen feleslegesen töröm magam, mert annak az esélye, hogy velem tartson... Nem tudom, mikor csüngtem rá ennyire a százalékokra, de bőven 10 alatt mozog. Már megint feleslegesen ringatom bele magam a képzeletem legvadabb ábrándjaiba, és végül úgysem vár más, csak az üresen kongó lakás és négy unalmas, színtelen fal.
Elfojtom a nevetésemet, ahogy nekem ütközik. Annyira aranyos, de nem merem szóvá tenni, nem akarom a kelleténél jobban felidegesíteni. Azok után, ami ma köztünk történt, így is kétesélyes, felhív-e még valaha. Reméltem, hogy igen, de nőből volt, a nőknél meg sosem lehet semmit előre tudni.
- Viszont nagyon dögösen néznél ki közben - szúrom közbe, mikor láthatóan megmakacsolja magát a hajával kapcsolatban. Na, nem mintha felcsaptam volna frizuratanácsadónak, és megértem, hogy praktikussági okokból a kibontott haj nem mindig olyan szerencsés, mint amennyire jól néz ki. De hát nem nekem kell harcolnom vele, én csak gyönyörködöm benne, szóval még szép, hogy a felkötés ellen teszem le a voksom.
Látom, hogy a kérdésem elgondolkodtatja, mégsem tehetek róla, hogy az emberi felem nem szűnt meg a reményt hajkurászni. Ha létezne rá mód, hogy csupán a démoni felemet őrizhessem meg, apám már biztosan letesztelte volna rajtam, így viszont kénytelen voltam az emberi felemet is magammal hurcolni, mely sosem adta fel a reményt, hogy a dolgok talán számára kedvezően alakulnak, még akkor sem, ha az eszem tudta, hiába töri magát. Az emberi felem sóvárgott is, sokkal ártatlanabb módon, mint a bennem élő démon. És ez a felem sajnos sokszor szenvedett is, sokszor padlóra került, és mégis képes volt újra és újra talpra állni. Egyszerre tiszteltem és féltem ezektől a tulajdonságoktól. Néha szerettem volna kikapcsolni az érzéseimet, és rideg megvetéssel, közönnyel állni a világhoz, mint apám. Néha pedig alig vártam, hogy az emberi felem győzedelmeskedjen.
Már éppen elkönyveltem volna egy újabb vereséget, amikor közelebb lépett hozzám, hogy befejezze a mondatot. Elakadt a szavam, gyanakvón felvontam a szemöldököm, fejem enyhén oldalra fordítva, különböző szögekből fürkészve a vonásait, mint valami két lábon járó hazugságvizsgáló. Ez nem csak trükk?
- Komolyan? - A kérdésem kissé hitetlenkedőre sikerül, de hát megdöbbentett! Nem gondoltam volna, hogy komolyan hajlandó lesz velem tartani. Amint lassacskán ráébredek, hogy nem kamuzik és jól hallottam a szavait, szétterül az arcomon egy széles, vidám mosoly, és örömömben megcsókolnám. Majdnem meg is csókolom, de végül csak hálás gyengédséggel megcirógatom az arcát. Néha muszáj jónak lenni.
- Nos, Miss Drake, kérése számomra parancs! - meghajtom előtte a fejem, és egyelőre még nem világítok rá arra a tényre, hogy a kijelentése mennyire félreérthetően is hangzott. Majd odahaza szembesítem vele. Így amikor megindul az örvény felé, a kezemnél húzva engem is, elvigyorodom. Két nyújtott lépéssel mögötte termek, és mielőtt még belépnénk a portálba, egész egyszerűen a karjaimba kapom. Bal kezemmel a térdei alatt átkulcsolva tartom, jobbom pedig a hátán. Egyetlen lépés így, épp csak egy aprót dobok rajta, jobban eligazítva a mellkasomon, és már otthon is vagyunk. Sosem próbáltam külső szemmel nézni a lakásomat. Arra jó volt, hogy meghúzzam itt magam, vendégeket sosem hívtam fel, a szomszédok pedig általában csak az előszobáig jutottak. Most azonban, ahogy megérkeztem a nappali közepére, Bonyval a karomban, hirtelen elég kiábrándítónak tűnik a saját otthonom. A falak egyszínű, a fehértől egy szürkével sötétebb árnyalata komor félhomályba vonja a szobát. Mindenhol katonás rend uralkodik, bár a használati cikkek közt alig vegyül el bármi személyes. Sehol egy fotó, alig néhány könyv, egy kis tv. A lakásom olyan steril, mint egy szovjet űrállomás. Egyedül a minimális rendetlenség és az itt-ott szétdobált holmik utalnak rá, hogy legénylakásról van szó, és aki benne él, az katonásan szervezett ugyan, de mégis csak férfi.
Ha Bony eddig kibírta a karjaim közt, akkor most jött el az a pont, hogy letegyem. Megpihen egy hosszabb pillanatra a derekán a kezem, segítve az egyensúlya visszaszerzését, aztán elengedem, hogy széttárhassam a karjaimat.
- Érezd magad otthon! Hozhatok valamit enni? Inni? Még egy kör whiskyt esetleg?
A konyha felé indulok, nem azért, hogy manuálisan teljesítsem a kérését, hanem hogy üdvözöljem a konyhakövön fetrengő mopsz kutyát, aki a fényesre nyalt tányérja mellett, a kajakóma kezdetleges szakaszában vergődik, és a jöttömre csak annyi telik tőle, hogy lustán kinyitja az egyik szemét, aztán vissza is ájul a padlóra. - Szevasz, pajti! Nem fogod elhinni, de hazahoztam egy lányt. Nincs kedved eljátszani egy kicsit, hogy még élsz?
Hiába dögönyzöm azonban az állatot, nem mutat semmi hajlandóságot rá, hogy megmoccanjon, így felegyenesedem mellőle és visszafordulok a lányhoz, óvatosan átlépve a kutya felett.
- Athos, ő itt Bony. Bony, ő itt Athos. Nem az enyém, a szomszédé, aki elutazott az unokáihoz két hétre. Addig Athos nálam üdül - teszem még hozzá sietve. Nem mintha ellenemre lennének a kutyák, szerettem őket, de érthető okokból sosem igazán akartam háziállatot tartani. A szomszéd néni meg amúgy is mindig kedves hozzám, gondoltam, ennyit megtehetek érte.
Visszatérek a nappaliba, menet közben kibújva a felsőmből. A kabátot már rég ledobtam a kanapéra, most ezt követi a pólóm is, és élvezem, hogy végre egy fokkal kevesebb a ruha rajtam. Nem zavartatom magam Bony előtt, de ha elkapom a pillantását, kajánul rámosolygok.
- Ha jól emlékszem, valami zuhanyzást emlegettél. Mehetünk? - megállok közvetlenül előtte, hanyagul csípőre vágva a kezem, és látványosan végigmérem, mint aki tényleg semmi kivetni valót nem talál az ötletben. Remélem, a frászt hozom rá, amilyen naiv, de hát a mai este a meglepetésekről szólt, nem tartom kizártnak azt sem, hogy annyira pimaszkodom, hogy a végén még visszanyal a fagyi. Mindenesetre egy darabig ártatlanul bámulok rá, félmeztelenül és zuhanyzásra készen, aztán ellágyulva a fürdő felé bökök az állammal. - Menj csak nyugodtan előre, találsz bent a polcon tiszta törölközőt, váltóruhát pedig kikészítek, mire végzel.
Ha viszont nem vagy elég gyors, utánad megyek...
Megjegyzés: Zene: demons Elõzmény: sikátorok
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Queens :: Lakónegyed-
Ugrás: