A szél heves süvítése tompán sípolva töltötte meg háttérzajjal a telefonbeszélgetést, néha alábbhagyott ugyan, csak, hogy utána újult erővel zúdítsa rá haragját a világra. Lehunyt szemeim előtt felderengett édesanyám alakja, ahogy felhúzott térdeit karolva füléhez szorítja a telefont, és lopva körülnéz a szélben lengedező hosszú, mézszőke hajtincsei között, megbizonyosodni, hogy egyedül van. Ebben a percben bármit megadtam volna, hogy hazamehessek, gondolkodás nélkül cseréltem volna el New York utcáinak fülledt, nyári levegőjét Idris tájaira, a fenyvesek zöldjére és a Lynn-tó vakító kékségére.
- Meg kell értened, mi forog kockán. – anyám hangja csordultig telt aggodalommal, jobbnak láttam hát nem bizonygatni azt, mennyire nagyon is értem, mi forog éppen kockán. Helyette, válaszként megengedtem magamnak egy sóhajtást, azt az igazi, kimerültségtől búgó, hosszú sóhajtást, mikor az ember tüdejéből az összes levegő kiszalad, majd pár röpke pillanat erejéig még üresen kong, mielőtt újra megtelne, hogy haladhasson tovább a szűnni nem akaró problémák tengerében.
Még mindig haragudtam rá, ennyi év után is, még mindig úgy éreztem, árulás, ami elkövetett, minden családtagom életét megkeserítve, élen természetesen velem, akinek az apja származása, és anyja rossz döntése komoly béklyó volt a csuklói körül, úgy is, hogy még csak napvilágot sem látott az egész történet. Bár ezen tény ellen apám, aki felelőtlen döntései terén úgy látszik, pont annyira volt kiemelkedő, mint egykoron felesége, foggal-körömmel küzdött, és habár tisztában voltam vele, hogy tetteit a legkevésbé a rossz szándék vezérli, még így sem tudtam bocsánatos bűnnek tekinti azt az igazán ostoba lépést, hogy egyszerű – és ezek szerint együgyű – mondén létére a tündérek udvarába merészkedett. Az meg, hogy végül megszökött onnan, csak igazolja a feltevésemet, soha egyetlen mondént sem szabadna az árnyvilág közelébe engedni, nem véletlenül keretezik ezt szigorú szabályok, ugye.
- Tudom. – felelem megadóan – Utánanézek. Hívlak, ha találtam valamit, addig is vigyázz magadra.
Köszönés nélkül teszem le a telefont, Idris lombokat tépő szeleinek búgása egy gombnyomásra megszűnik, a honvágyam viszont rendületlenül kitart.


A New Yorki intézet kezdetleges hűvösségét mostanra valamilyen furcsa módon felváltotta az otthonosság érzése, és, bár éveknek kellett eltelnie e falak kötött, hogy az ember ne érezze magát idegennek, egyetlen, pár napja lebonyolított nyomorult telefonhívás elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen...
A falnak támaszkodva figyeltem, ahogy az újoncok gyakorolnak, a termet megtöltötte az egymásnak csapódó pengék éles csikorgása, olykor egy-egy fájdalmas kiáltás hallatszott, ha valamelyikük a földre került. Jobbra egy lány sarokba szorult, vele vetekedő két fiú már percekkel ezelőtt kiütötte a kardját vértől maszatos ujjai közül, Ő viszont még mindig talpon volt, és esze ágában nem volt feladni a küzdelmet. Megbabonázva követtem a szemeimmel minden mozdulatát, pillanatnyi meglepettségem, amit hihetetlen állóképessége váltott ki belőlem, gyorsan döbbenetbe váltott, ahogy láttam, amint szörnyen felelőtlen és rendkívül veszélyes módszert választ a menekülésre, és egy másodperc töredéke alatt átcsúszik az egyik támadója lábai között, hogy a hátuk mögé kerülhessen. A fiúk arcán értetlenség futott végig, majd tengelyük körül pördülve egyet már rá is támadtak újra a lányra, aki kihasználva minden idejét, visszaszerezte a fegyverét, így könnyeden hárított.
Teljesen lekötötték a figyelmem a küzdőtéren zajló események, szinte észre sem vettem, ahogy elhaladnak mögöttem, csak a szemem sarkából érzékelt elmosódott folt figyelmeztetett arra, miért is jöttem.
- Várj! – kiáltok utána, ellökve magam a faltól egyből utána sietek. – Várj egy kicsit, téged kereslek.
- Ó, Jake, szia. – röpke mosollyal jutalmaz, sietős lépteit viszont egy pillanatra sem állítja meg, még az én kedvemért sem. – Nem ér rá? Éppen eléggé sietek… Most kaptam jelentést egy támadásról. Jelentenem kell a Klávénak.
- Na, igen, pont emiatt nem ér rá. – olyan határozottan halad előre, olyan hirtelen kanyarodik a folyosók útvesztőjében, kis híján nekiütközöm az egyik keresztfalnak, ahogy megpróbálom tartani vele a lépést. – Ne jelentsd a Klávénak.
- Hogy érted, hogy ne jelentsem? Már miért ne jelenteném? – hangjában értetlenség csendül, én pedig hülyén értem magam, amiért azt hittem, hogy mindenféle további nélkül megteszi majd, amit kérek, pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindkettőnk élete, ezt igazán tudhatná.
- Csak… csak ne. – hozakodok elő a legjobb érvemmel, ami még hozzám képest igazán szánalmas gyenge teljesítmény, majd megragadva a felkarját, kényszerítem, hogy megálljon végre. – És az istenért, ne szaladj már annyira!
- Mi folyik itt, Jake? – felvont szemöldökkel mered rám, majd az őt fogva tartó karomra, aminek következtében azonnal engedek a szorításon, és hagyom a jobbomat visszahullani az oldalam mellé.
- Ne jelentsd be a támadást. Kérlek. – az utolsó szót szinte már fájdalmasan vonakodva teszem hozzá. – Majd én utána járok és elintézem, nincs szükség arra, hogy a Klávét ezzel zaklassuk.
Vajon mennyi ideig tudok úgy beszélni, hogy valójában semmiféle hasznos, vagy éppen leleplező információt nem közlök, mondhatni gyakorlatilag semmit?
- Még mindig nem egészen értem, miért is nem akarod, hogy jelentsem?
Aha, szóval eddig. Szánalmas tizenpár másodpercig, nagyszerű, azt hittem ennél azért hatékonyabb vagyok.
- Az nem fontos most, csak kérlek, most az egyszer nézz félre a kedvemért. Kérlek, ígérem, elmagyarázom később, - hazudom neki, ugyanis eszem ágában nincs bárkinek is elmondani, hogy mi történik. – de ez most nagyon fontos. Családot érintő ügy.
Megadó sóhaj szakad fel belőle, én pedig tudom, nyertem. Aljas módon ugyan, bedobva a család kártyát, de nyertem. Nem lep meg persze, hogy továbbra is vonakodik eleget tenni a kérésemnek, és tudom, hogy habár nem firtatja tovább, igazán nem elégítettem ki a kíváncsiságát, de az már igazán a közeli jövő problémája, amire jelenleg se erőm, se időm nem volt foglalkozni.
- Küldjelek egyedül terepre egy ismeretlen ügyhöz?
- Ugyan már, mintha lenne bármi haszna csapatba osztani. Volt annak valaha jó vége?
- Ott volt az a lány, akivel a Drevak démonokra vadásztatok, az egész jól ment. Hogy is hívták?
- Azt hiszem, hogy „miután kiszedtem a fullánkokat belőle, soha többé nem volt hajlandó terepre menni.” de nem biztos, lehet valami egyszerűbb, mint Lucy vagy ilyesmi.
- Ne már, nem volt olyan rossz.
- Mi? Végig sikítozott.
- Megmarta egy démon.
Figyeltem, ahogy rám szegezi a korholó tekintetét, amitől egy pillanatig még komolyan rosszul is éreztem magam, aztán eszembe jutott az éjszaka, ahogy az ifjú árnyvadász lány fülsértően ordibál, pánikol, és könnyes szemekkel csapkod össze-vissza a szeráfjával. Az emlék elég volt ahhoz, hogy felidézzem, nem nekem kell bűntudatot éreznem, hanem annak, aki úgy gondolta, hogy Lucy vagy, hogy is hívják már alkalmas arra, hogy élesben is kipróbálhassa a – látszólag igen kevés – tudását.
- És? – rántok egyet hanyagul a vállamon, mintha az említett sérülés abszolút mindennapinak számítana. Igaz, az enyémtől mondjuk valóban nem állt messze. – Engem is sebesített már meg démon, többször is, mégsem kiabáltam órákig.
- Jó, hagyjuk. – a magasba emelte mindkét tenyerét, jelezve, nem hajlandó továbbra is azzal fecsérelni az időt, hogy elmagyarázza, mi a különbség a két eset között, egyrészt, mert tudta, hogy úgysem járna sikerrel, ahogy azt is, hogy valószínűleg nem is érdekelne. Irtóra hálás voltam érte. – Van egy eseted, amivel foglalkoznod kell, de ha csak egyetlen mondén áldozata is lesz az egésznek, én magam cipellek a Klávé elé, miután eltörtem néhány csontodat, világos?
- Hogyne. – széles vigyorba csavarodnak az arcizmaim a szava hallatán. Egy darabig még a szemeimet fürkészi, talán arra vár, hogy köszönetet mondjak, ám ennek hiányában csak megenged magának egy elégedetlen fejcsóválással, mielőtt még eltűnne a szobájában, és az orromra csapná az ajtót, az üresen kongó folyosó magányára kárhoztatva.