be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Sebastian && Winnie ◯ the day he died
If I cannot move heaven, I will raise hell
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Összetört, hatalmas szívemnek évek sem lehettek volna elegendőek ahhoz, hogy teljesen felépülhessen. Abban sem vagyok biztos, hogy egy élet elegendő lett volna számomra, hogy megbékéljek a ténnyel, hogy elveszítettem őt. A lelkem minden egyes darabja kapaszkodott az illúzióba, amit az elmém az ő formájában alakított ki. Olyan valóságos volt. Hiszen megérinthettem. Talán már megőrültem. Vagy legalább annyira őrült voltam, hogy képes voltam egy ilyen szörnyeteget szeretni. Csak azt sajnálom, hogy ilyen későn láttam mindezt be. De mit is nyernék vele, ha előbb belátom? Csak még több szenvedést, hiszen Ő is csak a képzelgésemben tudná mindezt számomra viszonozni. Az pedig nekem sajnálatos módon koránt sem elég. Mellette lettem volna mindenben, de azt hiszem a szerelmünk koránt sem láthatott volna napvilágot. Egy átok volt az egész. Egek, mit meg nem adnék azért, hogy pár dolgot megváltoztassak. Vagy csak egyet. Hogy fogjam őt és az akarata ellenére magammal cipeljem.
Olyan mézédes volt és még annyira valóságosnak tűnt az, hogy megcsókolhattam. Nem számított már nekem, hogy mindez a képzeletem szüleménye-e vagy valami eltorzított valóság, de szomjaztam rá. A lelkemnek szüksége volt erre, mintha csak ez jelenthetett volna megnyugvást. A falevélként reszkető lelkem pedig kétségbeesetten sóvárgott ezért.
Minden egyes érintése, az ahogyan a padlóra döntött és felettem helyezkedett el olyan valóságosnak tűnt. Mintha tényleg itt lett volna. Akármennyire is tűnt valósnak nem volt az. Ezt pedig a szavai csak még inkább tükröztek a számomra. Pontosan azt mondta, amit hallani akartam. Ó, egek mennyire vágytam arra, hogy minden egyes szava az igazságot tükrözze a számomra. Mindenre képes lettem volna. Vágytam arra, hogy igaz legyen. De már nem lehet. Semmi sem. Egyedül a képzelet marad számomra a mentsváram. Hiszen csak a fejemben lehetünk együtt. Itt láthatom a mosolyát, ami néha-néha arcára költözött, pár másodperc erejéig. Nem tovább és akkor sem a boldogság fűtötte mosoly volt az. Sokkal inkább valami bajjósló.
- El sem tudom képzelni, hogy mennyire kívánom, hogy mindez igaz legyen. Hogy itt legyünk mi ketten. Együtt. Ha elszöktünk volna talán lehetséges lenne. Nem kellett volna ott hagynom. Erőszakkal kellett volna magammal rángatnom. Most egy más életet élhetnénk. Egy életet, ahol mindketten boldogok lehetnénk. Őrültség vagy sem. Nem akarom, hogy elhagy. Még akkor sem, ha ez csak egyszerű képzelet. Ne menj, míg nem vagyok kész. Ne hagy itt. - Fogalmam nincs, hogy valaha is meg bírok-e majd birkózni azzal, hogy elveszítettem. De míg az emlékemben őrzöm őt igazán nem veszhet el. Ugye..?

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Ha valakinek csak egyetlen egy biztos pont van az életében, akkor ahhoz foggal-körömmel ragaszkodik. Még akkor is, ha az a biztos pont csak fájdalmat okoz… de ha ad valami pluszt, ha olyat ígér, amit senki más, akkor kapaszkodsz és beletörődsz a sorsodba.
A lány arcát fürkésztem. Tele volt érzésekkel. Leginkább fájdalommal, de… áradt róla a szeretet is. Fájt így látnom őt és meg akartam vigasztalni, de nem tudtam, hogyan tehetném ezt. Ugyan akkor el kellett volna fogadnia, hogy nem vagyok többé. Nem is térhetek vissza, hisz meghaltam. Ezen pedig semmi nem változtathatott. Nem is tudtam különösképpen választ adni a szavaira, csak bólintottam egy aprót.
Egy gyilkos… egy gonoszságtól szétrobbanó fiatal. Igen, ez volt Sebastian. Ilyenné vált, ilyenné tették. Minden alakulhatott volna másképp. De nem így lett.
Megcsókolt. Először nem értettem, mi történik egészen pontosan. Elszakadtam tőle és úgy néztem rá, feltéve a kérdést. Hogy őrültek-e vagyunk-e? Azok. Igen, talán nem csak Ő őrült, aki ideképzel engem, hanem én is az vagyok, aki csak egy illúzió. Vágyhat-e egy élettelen báb valamire? Bármire… törődésre, melegségre, érzésekre… Azt hiszem, a válasz az, hogy igen. Vágyhat. És ezt honnan tudom? Mert abban a pillanatban átjárt valamiféle melegség. Újra megcsókoltam, ezúttal bátrabban és követelőzőbben. Hosszan csókoltam, ízlelgettem az ajkait. Fogalmam sem volt arról, hogy ő mennyire érzi ezt valódinak vagy mennyire sem. Én annak éreztem. Mivel már eleve a földön ültünk, így óvatosan átkaroltam és ledöntöttem. Fölé másztam, az ajkaitól el nem szakadva. Talán percek is elteltek így.
Azt is vártam titkon ettől az egésztől, hogy megnyugszik. Hogy talán majd így el tud engedni. De már nekem is meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy én el tudjam őt engedni. Furcsa helyzet volt kialakulóban, így lassan elszakadtam tőle. Lepillantottam rá, ködös tekintettel, majd megsimítottam az arcát.
- Ez nem csak hazugság, de őrültség is… sajnálom. – Tettem hozzá halkabban. Sajnáltam mindent. Noha nem én okoztam a legnagyobb fájdalmakat a lánynak, mégis úgy éreztem, ki kell mondanom. Bocsánatot kell kérnem.
- Sajnálok mindent, ami történt. Azt, hogy nem törődtem veled jobban… azt, hogy nem bíztam benned. Azt, hogy kevesebbre értékeltelek téged, mint bárki mást. Azt, hogy nem mentem veled azon a napon… amikor megszöktél. Sajnálom azt, hogy elhagytalak. De talán a legjobban azt sajnálom, hogy meghaltam, mielőtt… megváltozhattam volna. – A fejemet fokozatosan hajtottam le, a szemeimet vagy az arcomat így már nem láthatta.

❖ Megjegyzés:  olajbogyo  
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 385
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Lehet, hogy mindez csak a valóságnak volt az árnyéka, de mégis boldogabbá tett, mint a valóságnak valaha is lehetősége volt. Tudtam jól, hogy milyen Jonathan. Én elfogadtam őt olyannak, amilyen. Mert emlékeztem arra, hogy milyen is volt velem egykoron. Hogy akkor még volt gyengébb oldala, de ezt már olyan szinten elnyomta önmagában, hogy szinte teljesen fel is szívódott. Ettől azonban én egy percig sem hagytam fel a reménnyel, hogy egy napon majd újra visszatérhet a fiú, aki mellettem volt az életem egyik legnehezebb időszakában. Hogy ő is ugyanolyan áldozat volt, mint én. Csak velem ellentétben ő annyira a bűvkörébe esett a kínzójának, hogy elszakadni sem tudott tőle, amikor megvolt a lehetősége. Tényleg azt hitte, hogy csak ő szeretheti. Pedig nem is szerette. Csak kihasználta, amikor szüksége volt rá.
- Bonyolult lélek volt. Ahogyan mindannyian. Ezért igazán nem hibáztathatjuk. De senki nem próbált meg rajtam kívül elérni hozzá. Vagy megérinteni a lelkét. Mindenki csak azt látta, amit a felszín hagyott megmutatkozni. Egy gyilkost, egy gonoszságtól szétrobbanó fiatalt. - Gyűlölöm, hogy ennyire ellenséges világba született bele. Hogy a saját apja inkább kiölt belőle minden érzelmet, hogy az gyengeség. Nem tanulta meg milyen is az a szeretet. Ahogyan az sem természetes, ahogy Clarissa iránt érez. De ezt sem tudhatja, hiszen csak azt akarja, hogy szeressék. Mivel az anyjáról szüntelenül azt hallotta, hogy elhagyta.. Clary az egyetlen családtagja, akiben még reménykedhet, hogy viszont szeretheti. Hiszen sosem hagyta el. De talán pont most.
- Bármit megtennék érte. - Suttogom ajkaira, mielőtt még összeforrnának az enyéimmel. Egyszerűen muszáj volt. A lelkem szüntelenül szomjazott erre a pillanatra. Hogy egyszer megízlelhetem ajkait még akkor is, ha mindez csak a képzeletem szüleménye és valószínűleg koránt sem tükrözi a valóság semmilyen formáját. Nem akartam tőle elhúzódni, de nem is én tettem meg. Ő volt, aki vállaimra helyezett kezeivel egy kis teret kért magának.
Verbálisan nem válaszoltam. Egyszerűen csak bólintottam. Tudom, hogy milyen messzire merészkedek ezzel az egésszel, hogy talán a végére már az őrület szélére fogom taszítani magam, de tényleg nem érdekel. Úgy érzem, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy ténylegesen búcsút tudjak venni tőle. Hogy a zakatoló, törött szívem békére lelhessen. Szomjazom a csókjaira és testemmel az övének feszülök, ahogyan a nyelveink táncra kelnek egymással. Finoman cirógatom a tarkóját, miközben egyre inkább érzem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást a képzeletemben és megszűnök kapcsolódni a valósághoz.

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Érdeklődve hallgattam a szavait, amiből kiérződött, hogy mennyire is szeretett. Vagyis az igazi Sebastiant. Jonathant. Furcsa volt hallgatni, de valahol mégis jó érzéssel töltött el. Tudni, hogy valakinek fontos vagy, hogy valaki igazán szeret, az nagyon is jó. Főleg, ha egy olyan emberről van szó, aki tulajdonképpen nem is érdemelne szeretetet.
- Talán, ha mellette maradsz, minden másképp alakul. – Magyaráztam, bár ezzel nem akartam bűntudatot kelteni benne, pusztán egy észrevétel volt, amolyan… „mi lett volna, ha”. – De tudod, az is lehet, hogy ő akarta így. Ő nem akarta, hogy elérjék… hogy elérd. Falakat épített, mert így látta jónak. Úgy gondolta, hogy így soha nem bánthatják. Ha ő magasodik mindenki fölé, akkor nem eshet baja és mindent elérhet, amire csak áhítozik. – Folytattam a gondolatmenetemet, ami azért eléggé helytálló volt. Bár ezek csak apró gondolatok voltak, mégis… valami volt bennük.
Elgondolkoztam valami fura dolgon, de egyelőre nem tettem fel a kérdést. Inkább lepillantottam rá. A rúnás megjegyzésre elhúztam a számat röviden, majd megöleltem és hagytam, hogy eláztassa a képzeletbeli felsőmet. Nem voltam igazi, mégis éreztem a könnyeit magamon, és a fájdalmát is, ami szívszaggatóan hatott. A hátát simogattam lassú, féltő mozdulatokkal, megnyugtatásképp, de csak nem bírtam teljesen csendben maradni.
- Mondd csak… ha kívánhatnál valamit. Mi lenne az? Azon kívül, hogy feltámasztanál egy démonvérrel megáldott embert. – Néztem le rá, ajkaimon ott volt egy halvány mosoly. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, folytattam. – Ha megtehetnéd, megváltoztatnád a múltat? Megpróbálnád megmenteni őt, mielőtt elveszik? – Nem tudom, miért kérdeztem ezt tőle. Puszta kíváncsiság volt, habár a választ azt hiszem, magam is pontosan tudtam. Pont azért, mert Sebastian annyit jelentett neki… biztos voltam benne, hogy megtenné érte.
Azonban nem a választ kaptam meg, hanem felhajolt hozzám és egyszerűen megcsókolt. A szemeim tágra nyíltak. Maga a helyzet, szituáció azt hiszem, választ is adott a kérdésemre, mégis igencsak furcsa érzéssel töltött el. Hirtelen nem tudtam mit reagálni és néhány pillanatra elfelejtettem, igazi vagyok-e vagy sem. Lehunytam a szemeim, hogy viszonozzam a csókot, lágyan és óvatosan, majd a vállaira csúsztattam a kezeim. Pillanatok töredéke alatt szakadtam el tőle és néztem rá, a szemébe.
- Tisztában vagy vele, hogy ez hazugság, Elowen? – Kérdeztem némi éllel a hangomban, de aztán az ajkaira pillantottam. Nem bírtam ki, hogy újra meg ne csókoljam. Félő volt, hogy az idehallucinált-én teljesen megőrül. Belegondolva, ez a szituáció eléggé bizarr volt, mégis… szinte élőnek éreztem magam attól, hogy őt érinthettem.

❖ Megjegyzés:  olajbogyo  
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 391
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Az elménk megannyi csodára képes és csak egy töredékét használjuk. De mi történik akkor, mikor a szíved darabokra törik és már semmi sem tűnik ugyanolyannak? Mikor az érzéseid egyszerűen túltöltődnek a mellkasodban és felrobban mindent bemocskolva. Az egyetlen dolog, ami ilyenkor épp marad az elme, ami kapaszkodik egyfajta képzeletbe. Valami, amivel megpróbálhatja helyrehozni mindazt, amit az érzelmek elpusztítottak. Felégetik a bensődet, de hogy ne vessz el a sötétségben és a fájdalomban egy kapaszkodót nyújt feléd, hogy megtalálod a kiutat.
Képtelen vagyok elhinni, hogy meghalt. Hiába érzem minden egyes porcikámmal, hogy ez a valóság az elmém nem engedi őt el. Egy pillanatra sem. Olyan élénken látom magam előtt, hogy szinte valóság is lehetne. De nem az. Számít ez egyáltalán?
- Csak egy szörnyeteget látták gyönyörű maszk mögött rejtőzve. Nem láthattak mögé. Fogalmuk nem volt arról, hogy mi zajlott le benne. Hogy lényegében Ő is egy áldozat. Nem volt senki mellette én sem, hogy megmutassam neki nem kellene megadnia magát az apja akaratának. Utána pedig már túl késő volt, hogy bárki is elérhessen hozzá. - Nem lehet megváltoztatni egy szörnyeteget, akinek szüntelenül azt mondják, hogy igen is egy szörnyeteg vagy. Senki nem akarta meglátni benne a gyereket, akit tönkretettek. Mindenki mondhatja azt, hogy Jace is ugyanúgy Valentine neveltetésében részesült, de koránt sem kellett azt hallgatnia, hogy démonvér miatt senki nem fogja őt szeretni. Hogy mindenki csak az ellensége lehet. Egy fiatal léleknek, ha az egyetlen kapocs egy őrült pszichopata, akkor nem igazán van esélye arra, hogy megtalálja a helyes utat. Abban a hitben élni, hogy mindenki elhagyta, az anyját nem érdekelte.. Pokoli élmény.
- Nem tudom.. De most már nem is fogom megtudni, hogy egyáltalán érzett irántam valamit, vagy mindaz ami kettőnk között volt tényleg csak egy rúnához köthető. - Nem tudom, hogy a fájdalmam az, ami összekuszálja bennem az érzéseket, de csak most kezdem megérteni, hogy már nyoma sincs a rúnának én pedig mégis úgy érzem, hogy hűnek kell lennem hozzá. Hogy a nyomdokaiba kellene lépnem.. De már nincs értelme. Nélküle egyszerűen nincs. Olyan szorosan bújok hozzá, ahogyan csak tudok. Ahogy a karjai szorosan fonódnak körém olyan, mintha egyszerre simogatná a szívem és a lelkem, miközben a könnyeim patakokban folynak és képzeletbeli ingét teljesen átáztatják. Nem akarok elszakadni tőle. Csak egy kicsit húzódom hátrébb, hogy tekintetét figyelhessem. Tekintetem az ajkai és a szemei között ugrándoznak, de mielőtt észbe kaphatnék ajkaim övét érintik. Csak egyetlen egyszer. Még, ha csak képzelet is. Meg kellett tennem. Kezeim szorosan kúsznak a nyaka köré. Én tényleg megőrültem. Ez már nekrofília lenne? Hiszen halott. De az én szívemben örökké élni fog.  

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Ezekre a szavakra nem tudtam mit reagálni. Hisz már elhagytam. Az igazi Sebastian elhagyta, valószínűleg akaratán kívül, de nem volt itt többé és nem is lehetett. Maximum akkor, ha visszahozzák az életbe, de annak ára van, azaz lenne. És mégis ki vetemedne arra, hogy pont egy ilyen tisztátalan, sötét, mocskos gyermeket visszahozzon az életbe? Bár, talán egy valakinek érdeke lenne megtenni ezt a lépést. Talán. De jelen pillanatban nem volt semmi ilyenről szó. Én voltam itt, egy képzelet, egy illúzió, aki próbált megnyugtatni egy szilánkjaira tört lányt. Tudtam, hogy egymagam nem leszek képes összeszedegetni a darabjait, de meg kellett próbálnom. Hol kedvesebben, hol pedig az arcába vágni a kegyetlen valóságot, de valahogy úgy tűnt, a fájdalma tényleg végeláthatatlan. Egyszerűen nem tudott elengedni engem, azaz őt. Minket. Már-már megszakadt a nem létező szívem is érte, abba, hogy sírni láttam. Mert zokogott. Szinte éreztem a fájdalmát.
- Sajnálom, Elowen… - Suttogtam a szavaira. Majd ezt követően válaszolt nekem, mire érdeklődő tekintettel meredtem rá.
- Nem gondolod, hogyha tényleg benne volt mindaz, amit láttál benne… másnak is kellett volna látnia? – Kérdeztem lágy hangon. Ezúttal nem volt benne keménység, sem semmi ehhez hasonló, egyszerűen csak érdeklődtem. Talán próbáltam megérteni. Bár az egészben az volt a vicces, hogy ez az egész beszélgetés Elowen racionális- valamint kevésbé racionális énje között zajlott le. Amolyan: „próbáljuk megérteni magunkat” című könyvet tökéletesen meg lehetett volna tölteni vele.
A hűség rúnára pillantottam, ahogy arról kezdett beszélni. Elgondolkodtató volt és ebbe valahogy belekötni sem tudtam. Halványan még el is mosolyodtam, ahogy újra a lányra emeltem a tekintetem.
- Kezdem azt hinni, hogy nagyon ostoba, ha nem értékelt egy ilyen lányt, mint te. – Halkan ejtettem ki a szavakat, magam sem tudtam, miért. – Talán, ha több idő lett volna… még ő is belátja, hogy milyen értékes vagy. – Tettem hozzá.
Utánam húzódott, én pedig nem is menekültem tovább. Egyszerűen hagytam, hogy újból hozzám érjen. Hogy megöleljen. De ebben a pillanatban ugyan úgy húzódtam össze, mint az igazi Sebastian, aki nem viselte el senkinek az érintését. Nyeltem egy aprót, majd a lányra pillantottam. Éreztem, hogy eláztatja a felsőmet a könnyeivel. Lassan, nagyon lassan emeltem fel a kezem, hogy végül megérintsem gyengéden Elowen haját. Végigsimítottam rajta. Törékenynek látszott, épp ezért nem mertem igazán megérinteni. Egyre csak azt ismételgethettem volna neki, mennyire sajnálom, de ezúttal nem jött ki hang a torkomon. Aztán néhány pillanattal később a másik karom is mozdult, hogy végül teljesen átöleljem. Rájöttem, hogy ez az, amivel meg tudom nyugtatni. Legalábbis ebben a pillanatban ez tűnt a leglogikusabbnak és valahogy… azt hiszem, még nekem is jól esett az ölelése, a közelsége. Úgy, ahogy az Igazi Énnek nem tetszett volna.

❖ Megjegyzés:
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 434
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Nem vagyok képes beletörődni abba, hogy nincs már többé. Egyszerűen beleremeg minden egyes porcikámba, hogy elveszítettem. Ott lehettem volna mellette. Hiszen pontosan ott lett volna a helyem. Hogy segíthessek neki. De elbuktam. Ezzel pedig elveszítettem őt és most meg kell próbáljam feldolgozni mindezt. Ha nem is a legjobb módon, de nem érdekel, hogy a képzeletem szüleménye avagy sem. Itt van. Velem van. Nem tudom, hogy ebbe még jobban belehasad a szívem, vagy kisebb megnyugvásnak köszönhetően verdes ilyen fájdalmasan hevesen.
- Nem akarom, hogy elhagyj.. Soha.. - Nem tudom, hogyan tudnék haladni előrébb, ha egyszerűen nincs itt mellettem. Most jelen pillanatban úgy érzem, hogy a halálával mindent elveszítettem. Tudta nagyon jól, hogy ki vagyok és összekötött minket a Valentine-nál töltött idő még akkor is, ha másképpen álltunk a helyzethez. Hiszen mikor lehetőséget láttam a menekülésre Ő nem tartott velem.
- Mert bármennyire is őrült fazon volt még mindig az apja volt. Teletömte a fejét olyan dolgokkal, amelyeket egyetlen egy gyereknek sem kellett volna hallania. Nem volt szörnyeteg. Csak azzá akarták változtatni. De én láttam benne azt, amit más nem volt képes. - A felszín alatt megbújva ott volt a fiú, aki egyszerűen csak arra vágyott, hogy szeressék. Annak ellenére, hogy az apja azt mondta, hogy senki nem fogja szeretni azért, mert démonvér csordogál az ereiben. Jocelyn távozását is remekül kihasználta arra, hogy mindezzel csak újabb sebeket ejtsen a fiún.
- Szerinted miért kértem rá? Miért akartam, hogy valami összekössön minket? Mert nem tudtam, hogy mit fog vele tenni Valentine.. Hogy egyáltalán emlékezni fog-e rám. Így pedig tudtam, hogyha teljesen el is pusztítja azt a fiút, akit én ismertem még lenne valami, ami összetart minket. - Lehet, hogy önző lépés voltam, de nem akartam elengedni. Viszont ott sem tudtam volna maradni. Mert, ha képes lettem volna magam mögött hagyni mindazt, amit képviselek, akkor valószínűleg vele maradok. De nem tudtam én ott maradni a pokol tornácán. Nekem nem ment. Önző módon hátat fordítottam neki, ahelyett hogy erőszakkal elhurcoltam volna magammal és akkor talán mindkettőnk élete másként alakul. Most talán nem halt volna meg. Mindennek megvan a maga következménye.
- Nem tudom.. Nem megy.. Mert nem akarom. Démonvér ide vagy oda.. Láttam, hogy ki lehetett volna.. Még, ha minden egyes nappal egyre távolabb sodródott ettől a lehetőségtől. - Lehet, hogy túlságosan sokáig kapaszkodtam abba, hogy talán egy nap majd olyan lehet, amilyen lehetne. Hogy képes lesz lerázni magáról Valentine befolyását, de azt hiszem mindez csak a képzeletem szüleménye volt. Ahogyan ebben a pillanatban sincs itt és nem fogja a kezemet. Sosem szerette, ha hozzáérek vagy, ha bárki hozzáér. Nem tudta, hogyan fogadja ezeket. Hiszen a gyengéd érintéseket sosem ismerte. Nem tudta mi az a szeretet. Ebbe pedig belefacsarodik a szívem.
Ahogy elhúzódott tőlem és többé kezeink nem fonódtak egymásba az egész testemet valami kétségbeesés fogta el. Nem akartam, hogy eltűnjön. Féltem ettől a hidegségtől, ami eltöltötte minden egyes porcikámat abban a pillanatban, hogy elengedte a kezemet. Úgy húzódtam utána, mintha az életem múlna és immár a kezeimet az egész, képzeletbeli teste köré fontam. - Kérlek ne hagyj el. - Könnycseppekkel áztattam a felsőjét és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta.

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Alig láthatóan csóváltam a fejemet a szavaira. Végighallgattam és halványan rámosolyodtam röviden.
- Ez nem épelméjűség kérdése. – Vontam vállat, de ennél többet nem fűztem hozzá. Már elmondtam a lényeget: az agya így próbálta feldolgozni egy szeretett személynek a halálát.
A szavaira újabb halvány, érdeklődő mosoly jelent meg az arcomon.
- Amíg szükséged van rá, itt leszek. – Magyaráztam, hisz tényleg így volt. Itt voltam, amíg csak szüksége volt rám, addig, amíg el nem fogadta, hogy meghaltam. Mert el fog jönni a pillanat, amikor rádöbben és akkor végleg szilánkokra törik benne valami. Akkor már senki nem lesz ott, hogy segíthessen neki összeszedegetni a darabjait. Senki. Mert az ember csak saját magára számíthat és erre neki is rá kell jönnie hamarosan.
A kifakadására hunyorogni kezdtem. Igyekeztem végigvárni a mondandóját, hogy utána én is beszélhessek… ki akartam fejteni a véleményem.
- Tényleg mindig számíthattál rám, Elowen? Ha annyit jelentettél volna nekem, nem hagyom ott apámat miattad? Elszökhettem volna veled, de nem tettem. Inkább Valentine mellett maradtam, aki kiölt belőlem mindent. Miatta nem lehetek az, akinek Te fontos vagy. Nem gondoltál még rá, hogy a hűség rúnán kívül nem fűzte hozzád semmi más? – Itt megálltam és vártam néhány hosszú pillanatot, amíg a tekintetébe fúrtam az enyémet. A kezünkre néztem végül, de nem eresztettem el.
- Mindig több reménnyel fordultál felém, mint azt érdemeltem volna. Egy gyermek, akinek a vérében egy démonnak a vére csörgedezik… nem érdemelhet figyelmet egy olyan tiszta lélektől, mint te. Mások vagyunk, mindig is azok voltunk, épp ezért kell elengedned. – Magyaráztam, de úgy éreztem, hogy ennyivel még nem hathatok rá. A lelke mélyén tudni kellett, hogy így a helyes: elengedni és továbblépni, de friss volt még az élmény, a fájdalom, a seb túl mély és végeláthatatlan.
- Nos igen, a rúna… a legmeghatározóbb momentum az életünkben. Arra emlékszel, hogy én nem akartam ezt? A rúnát. – Tettem hozzá, hogy biztosan tudja, mire kértem.
Szabad kezemmel megsimítottam a lány kezét, ott, ahol a rúnának kellett volna lennie. Az érintésem sokkal lágyabb, kedvesebb volt, mint az igazi Sebastiané lett volna. Az ő érintése durva volt és kemény, határozott, érzések aligha vegyültek bele. Csak néha, amikor megpróbálta eljátszani, hogy igenis érez valamit.
- Elowen… több van benned, mint hinnéd. Képes leszel tovább élni. Csak adj időt magadnak. – Elengedtem a kezét és kissé eltávolodtam tőle. Eltűnni még nem akartam, egyelőre nem is volt rá lehetőségem, de a kezét többé nem fogtam.

❖ Megjegyzés:
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 394
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Az elmém egy apró töredéke tisztában volt azzal, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Mégis bármennyire is az őrület határát feszegettem mindezzel nem akartam elengedni. Nevetségesen kapaszkodni akartam bele, mint valami utolsó hajszálba. Mentve a menthetetlent.
- Nem igazán lehetek épelméjű, ha olyasvalakivel beszélek, aki meghalt. - Lehet, hogy a világunk megannyi mindenre ad magának kiskaput, de ha valaki meghalt azt jobb nem bolygatni. Az élet rendje. Mégis valahogy legszívesebben visszatekerném az időt és megpróbálnék ott lenni mellette, bárhol is legyen Ő. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon. Lehet, hogy nem volt egyszerű eset, de csak annyit akart, hogy szeressék. Ezt pedig féktelenül próbálta elérni az egyetlen módon, ahogyan ismerte. Erővel.
- Hogyan akarhatnám? Hiszen, ha már csak ennyit kaphatok belőle.. Ha már ennyi az, ami nekem jár, akkor a legkevesebb, hogy megpróbálom kihasználni. - Nem állok készen arra, hogy elengedjem. Egyáltalán valaha is készen álltam volna arra, hogy megbékéljek a távozásával? nem, soha. Hiszen azt hittem, hogy Ő sérthetetlen, hogy senki nem érhet el hozzá. Legalábbis szerettem volna, ha ez tényleg így van. Hogy senki nem árthat neki.
- Hogy mondhatsz ilyet? Miért lenen nekem jobb nélküled? MIÉRT? Te voltál a legbiztosabb pont az életemben. Mindig tudtam, hogy számíthatok rád, ahogyan te is rám és most nem vagy.. Egyszerűen csak köddé váltál nem is gondolva arra, hogy mit érezhetek majd, hiszen fogalmad sem lehet róla, hogy milyen érzés ez.. Sosem éreztél igazán semmit. Hiszen nem tanítottak meg rá. Nem azért hagytalak el, mert jobb volt nekem nélküled. Sőt, ha tehettem volna magammal hurcoltalak volna és akkor már egy sokkal másabb életet élhetnénk. De makacs voltál és ott akartál maradni, amit a mai napig nem érthetek. Talán mert Valentine számodra a családod volt.. De az én szememben nem volt több egyszerű szörnyetegnél. - Jonathan mindig is furcsa volt. Ezt már az első pillanattól kezdve tudtam, de nem azért, mert Ő akarta így. Egyszerűen a sors így formálta, de ez nem tette számomra kevésbé szerethetővé. Nekem ő volt a kapaszkodóm, amikor ott voltam. Lehet, hogy eleinte nem volt egyszerű a kettőnk kapcsolata, de megtanultam bízni benne. Ha nem így lett volna, akkor soha nem engedtem volna, hogy felrajzolja a rúnát a kezemre, amelynek mostanára már hűlt nyoma van.
Olyan jó érzés volt, ahogy összekulcsolódtak az ujjaink még akkor is, ha tudtam ennek köze sem volt a valósághoz. Ebbe egy kicsit belefájdult a mellkasom, de nem érdekelt. Csak közel akartam érezni magamhoz még akkor is, ha mindez a képzeletem szüleménye.
- Tudod a gyerekkorunk eléggé meghatároz minket. Ahogy ő sem tudta a gyerekkorainak a démonjait leküzdeni úgy én sem tudom csak úgy elengedni őt, amikor volt egy időszak, mikor csak rá számíthattam. Nem hagyhattam cserben. Erről a rúna is gondoskodott. - A tekintetem megint csak a rúna helyére vetődik, mintha abban reménykednék, hogy ez csak valami rossz vicc. De nem. Nincs ott és talán már soha nem is lesz. - Nem tudom, hogyan fogom tovább csinálni nélküled. - Még, ha nem is teljesen Ő az, akkor is Ő. Pont annyira Ő az, amennyire szükségem van rá, hogy az legyen.

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Egy barátságos mosolyt küldtem a vöröske felé, mikor szembesült a ténnyel, hogy nem az igazi Sebastiannal van dolga. Mégis vicces volt, hisz ugyan olyan voltam, mint ő. Csak én mégsem az a személy voltam, akinek Ő örült volna. Nagyon nem.
- Most azt gondolod, hogy megőrültél, ugye? – Kérdeztem halkabban egy fokkal, még mindig azzal a mosollyal az arcomon, majd oldalra döntöttem a fejem. – Pedig nem. Inkább csak… nos, az agyadnak ez egyféle védelmi reakciója arra való tekintettel, ami történt. De amint feldolgoztad a halálomat, el fogok tűnni… valószínűleg. Bár gyanítom, te nem is akarod, hogy eltűnjek. – Hümmentettem halkan. Fürkésztem őt és vártam, hogy miféle reakciókat váltok még ki belőle.
- Azt a rúnát hiába keresed már, Elowen… nincs ott és nem is lesz többé. Ideje lenne elfogadnod, sőt, feldolgoznod, hogy nem vagyok többé. Meghaltam. Ha jobban belegondolsz… jobb neked így. Nélkülem. Mindig is jobb volt, csak te nem vallottad be soha magadnak. Nem véletlenül hagytál el annak idején, mikor gyerekek voltunk. – Magyaráztam, majd elhallgattam, hisz láttam, hogy felém nyúl. Hagytam, hogy megérintsem és nem húzódtam el, ahogyan az igazi Sebastian tette volna. Ő nem tűrte volna az érintkezést másokkal, még Elowennel sem nagyon, de nekem nem volt okom elutasítani a lány közelségét. Sőt, megfogtam én is a kezét, majd lassan összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Elidőzött a tekintetem a kezünkön, majd a lányra pillantottam.
- Pontosan tudod, miért. Az ellenségeink ezúttal okosabbnak bizonyultak. Legyőztek, Elowen. – Hangsúlyoztam ki, amit ő maga is pontosan tudott. Majd hozzátettem: - Miért lenne szükséged olyasvalakire, aki szó nélkül letűnik mellőled? Olyanra, aki nem törődik veled? Olyanra, aki soha nem törődött veled igazán? Kivéve gyerekkorotokban. De azóta… mi okod volt kiállni mellette? – Kérdezősködtem. Kicsit olyan voltam, mintha a lelkiismerete lennék. Fel akartam nyitni a szemét bizonyos dolgokra és arra, hogy jobb neki egy Sebastianféle alak nélkül. Most végre tiszta lappal kezdheti el az új életét és nem lesz, aki a rossz oldalra húzza. Ezúttal a hangomban amúgy semmi gyermeki nem volt. A kemény valóságot próbáltam neki lefesteni, így a hangomnak sem szabadott másképpen csengenie.

❖ Megjegyzés: jó így, Winnie?  
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 338
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Az egész bensőm égetett és remegett egyszerre. Mintha darabokra hullottam volna. A kezemen már nem volt többé a rúna, amibe kapaszkodhattam volna. Tényleg elment. Nincs már többé. Én pedig sosem tudtam igazán, hogy ennyire szükségem lett volna rá. Nincs már rúna, mi hozzá kössön mégis elvesztettem egy darabot a lelkemből. Nem voltunk parabatai-ok, hiszen elég nehéz lett volna megoldani, hiszen ő technikailag még életében és halottnak volt nyilvánítva. Hogy az apja betegesen kísérletezhessen a két végleten. Egyiket jobban elcsorbította, mint a másikat. De nekem csak Ő rá volt szükségem. Az édesanyám után Ő volt a horgonyom. Miután elváltunk sem felejtettem el egy napra sem és most már nincs többé. Bármilyen álmot is kergetett eddig az teljesen tönkretette. Egy túlságosan ismerős hang csapja meg a fülemet, de mintha nem lenne teljesen tiszta. Másabb. Gyermekibb és kellemesebb hangzású. Nem olyan kemény, mint azt már megszoktam.
- Te nem vagy igazi.. - Talán tényleg megőrültem. Hiszen itt van. Szinte érzem a testének a melegét, de nem lehet itt. Újra a kezemre pillantok, ahol a rúnának mostanra már csak akkor látom a körvonalait, ha erősen fókuszálok rá. Vagy talán az is csak képzelet, hiszen pontosan látom magam előtt, ahogy gyermekded fejjel egymásra rajzoltuk. Talán kezdenék megőrülni?
- Én.. Nem tudom miről beszélsz én nem.. - Ráztam meg a fejemet és egyszerre rettegtem attól, hogy megérintsem és rájöjjek nincs mellettem, vagy ha közelebb nyúlok, akkor egyszerűen csak eltűnik. De szükségem volt rá. Hiszen mi másért játszadozna velem az elmém? Nem állok készen arra, hogy elengedjem. A könnyeimtől kicsit homályos volt a látásom, de még így is sikerült mellékúsznom és szipogva néztem végig rajta. Olyan élőnek tűnik, igazinak. De tudom, hogy ez csak valami illúzió. Mégis nem akarom elengedni. Ha már csak ennyit kaphatok belőle, akkor nem akarom, hogy soha többé eltűnjön. Félve emeltem fel a kezemet, hogy megfogjam az övét és rettegtem az érzéstől, ami bőrünk érintkezésekor fog belém nyilallni. De, mikor hozzáértem olyan volt, mintha tényleg itt lenne. Ettől pedig csak még inkább belehasított a fájdalom a mellkasomba. - Miért hagytál el? Miért? - Mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.. Mert nekem minden egyes pillanatban szükségem van arra, hogy tudjam jól van. Hogy él. Még akkor is, ha néha nem olyan egyszerű megoldani, hogy szemtől-szembe találkozzunk. A kapocs, ami kettőnk között lebegett eltűnt. Ebbe pedig azt hiszem bele fogok őrülni.
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


„Sebastian” &  Winnie
I'm an illusion

Amikor Elowen Dragomirban tudatosult, hogy Jonathan „Sebastian” Morgenstern meghalt, megszülettem. Nem voltam igazi, nem voltam élő, csupán egy illúzió. Mondhatjuk úgy, hogy csupán Elowen egyik agyszüleménye voltam, de szinte mindenben egyeztem az egykori Sebastiannal. Stílus, kinézet… temperamentum.
Az ajtóban jelentem meg, onnan pillantottam el a lány felé. Kérdőn, mint aki nem érti, miért sír. A hűség rúnája azonban nem volt rajtam, így ő maga is rájöhetett arra idővel, hogy valami nem egészen stimmel. Én… nem én vagyok. Azaz én nem Ő vagyok.
- Elowen…? – Ejtettem ki lassan a nevét, majd közelebb mentem hozzá. A földön kuporgott, így mellé léptem, majd letérdeltem hozzá. – Mitől vagy ennyire kiborulva? Bántott valaki? – Hangom gyermekien csengett. Talán az ifjabb Jonathan emlékei erősödtek fel a lányban. A kisgyermek a múltból, akit az apja tönkretett és aki úgy halt meg, hogy nem érte el, amit szeretett volna. Sőt, még a saját apja is végül elhagyta és lemondott róla. Ez volt Sebastian. És ki voltam én?
A kezem automatikusan nyúlt a lány arca felé, de végül nem érintettem meg. Hátrébb húzódtam tőle, majd a földre ültem, onnan nézve el felé.
- Miért vagyok itt? – Kérdeztem hasonlóan gyermeki kíváncsisággal, mint az előbb. Aztán egyszer csak elmosolyodtam, olyan gyilkosan, ahogy oly sokszor már. – Meghaltam, igaz? Ezért sírsz? Nem kellene ennyire kötődnöd valakihez, aki nem érez úgy irántad. Ezzel csak magadnak ártasz, tudod? Mikor… engeded el végre? Már a rúna sincs rajtad. – Mutattam a rúna egykori helyét neki. A lány érzéseinek kivetülése voltam, így hát azzal is tisztában voltam, hogy mennyire szerette Sebastiant. Azaz engem. Ingattam kissé a fejem, mígnem a falnak döntöttem és felhúztam a lábaimat. Egyik alkaromat fektettem a térdemre és így fürkésztem a lányt. Ha hozzám akart volna érni, sikerült volna. Azonban, csak az ő fejében léteztem. Senki más nem láthatott és nem érinthetett meg. Valószínűleg akkora sokkhatás érte a felfedezett haláleset miatt, hogy az agya így próbálta feldolgozni a veszteséget. Én pedig úgy csapongtam, ahogyan az ő érzései.

❖ Megjegyzés: ilyenre gondoltál, darls'?  
❖ Zene:
It's time ❖ Szószám: 321
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


winnie  & sebastian
i loved and i loved and i lost you

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Az intézet falai között ébredtem, ahogyan már az a hétköznapjaim közé tartozott. Egy álarccal keltem és egy másikkal feküdtem. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Megvolt a magam feladata még akkor is, ha hűségem a Királynőhöz kötött nem korlátozódtam egy oldalra. Mert Sebastian, avagy Jonathan kinek miképpen szimpatikusabb már gyerekkoromtól fogva az én társam a bajban. Ez pedig teljesen kölcsönös. Habár nekem sosem volt eget rengető tervem arra, hogy mit szeretnék kezdeni a világgal, vagy miképpen szeretném formálni a sorsom neki megvolt a maga célja, a tervei és a vágyálmai. Talán leginkább arra vágyott, hogy valaki szeresse. Hogy meglehessen magának a családja, amiben sosem volt része. Hogy visszapörgesse az időt. Annak érdekében, hogy más szemlélettel nőne-e fel, ha szerető család öleli körbe. De ezen vágyálmai kimondatlanok maradtak. Sosem követelőzött. Valentine megfosztotta szinte attól, hogy bármit is akarjon, vagy vágyjon valamire a családon kívül. Talán ez az, ami annyira Clary felé löki. De nem érhetem. Mert bármennyire is szeretném azt mondani, hogy teljesen szabad a terep számomra a gondolatai közé nem tud mást mutatni nekem, mint koromsötétséget. Elhatárol még engem is, de sosem feledteti el velem, hogy milyen is volt gyermekként. Hogy mennyi szörnyűség láncolt össze minket, hogy a kezünkre rajzoljuk a hűség rúnáját. Hogy egymáshoz tartozzunk örökre. Tisztában voltunk, hogy nem vagyunk egyedül. Akárhányszor erre a kis rúnára kúszott a tekintetünk. Én legalábbis így éreztem. Szerettem volna, ha ő is így van vele. De már szinte teljesen más emberek lettünk azóta. Ez a döntésünk pedig egy életre szól. Nem átmenetileg, nem egy évre, vagy a használatig. Hanem örökre. Míg én élek hűséges leszek és míg Ő él szintúgy.
Azt azonban egyikünk sem gondolta, hogy az életünk ilyen hamar véget ér. A kezem, ahol a hűség rúnáját viseltem egyszerűen égni kezdett. Mintha újra meg újra ügyetlen módon próbálná meg felrajzolni. Lüktetett, de nem volt túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy teljesen minden gondolatomat elhomályosítsa. Szüksége van rám talán? Vagy esetleg megpróbálja leszedni a sajátját a karjáról? Fogalmam nincs mit jelent, de mindegyik opció jobban hangzik, mint ami mélyen a tudatalattimban ugrándozik, hogy észrevegyék. Haldoklik, te lány. Nem, nem lehetséges.
Mégis, mintha eluralkodott volna az egész lényemen a pánik olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A lábaimat sürgetve kapkodtam egymás után, hogy már az egész izomzatom teljesen megfeszült, mint aki a maratont futotta le egymás után háromszor. Ott akartam lenni. Mellette. De nem tudtam, hogy hol is van az pontosan. A megérzéseimre akartam hallgatni, de nem tudtam. A félelem, hogy elveszíthetem minden érzékemet kikapcsolta. Éreztem, ahogy a könnyek mardosták a bensőmet és, ahogy egyre közelebb kerültem a lakásához, már a látásomat is elhomályosították a könnyeim. Egyszer-kétszer sikerült megbotlanom, de elesni nem estem el. Már épp elég nagy szégyen volt az is, hogy megbotlottam.  
Az ajtón szinte anélkül nyitottam be, hogy egyáltalán lenyomtam volna a kilincset. - JONATHAN! - Ordítottam, de az egyetlen válasz az ablakok halk rezgése volt, amit a hangos kiáltásom váltott ki. Szipogva megtöröltem a szemeimet és újra a rúnára pillantottam. Egyre halványabb és halványabb lett. Nem szólt. Fogalmam nincs, hogy merre ment, pedig ha tudnám rohannék anélkül, hogy akár levegőt vennék. Szaladnék, hogy segítsek neki, de nem tudtam mit tehetnék. Úgy éreztem, hogy a lelkem darabokra hullik és megperzselődik. Mintha valaki a mellkasomra ült volna kapkodtam a levegőt, de egy csepp sem jutott belőle a tüdőmbe. Úgy éreztem, hogy fuldoklom. Nem vér volt, nem is a könnyeim, egyszerűen az érzések tömkelege, ami maga alá temetett. Nem lehet halott. Ki tette? Mégis miért? Hogyan? Én megölöm. Meg akarom ölni. De, ha tényleg nincs többé, akkor már csak a Királyné maradt. Ő pedig sosem engedné, hogy megtegyem, hiszen akkor egy értékes bábút veszítene a sakktábláján. De az én veszteségemmel mi van? Nem lehet, hogy nem.. A lábaim észre sem vettem, hogy mikor adták meg magukat egyszerűen csak a földön kuporogtam. Magamhoz öleltem a lábaimat és előre hátra dülöngéltem, miközben testemet a sírás rázta szüntelenül. Egész életemben érzett fájdalom a közelében sem volt mindannak, amit jelen pillanatban éreztem. Fájt. Égetett. Nem egy pont, nem egy karcolás, vagy egy pofon. Egy meggondolatlan szófordulat. Mintha a testem fellázadt volna ellenem. Úgy éreztem magam, mint akit kínzópadra ítéltek. Nem veszíthettem el.. Nem lehet.. Ő volt a mindenem. Nekem ő volt az egyetlen.
Elowen Dragomir
❖ Harcos árnyvadász

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

♥♥♥
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Drew Sebastian Tyler
» Chulyin kapcsolati hálója

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Más dimenziók :: Múlt :: lezárt játékok-
Ugrás: