be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
erdei vadászház
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Belial
Reunion of the old friends... or something like that
A szavait hallva, miszerint jól nézzem meg, mert ez már egy több tízezer éves külső, ami soha nem fog változni, csak nevetve megcsóváltam a fejemet. Természetesen én nem a külsőségekre utaltam az előbbi megjegyzésemmel, és ezt Belial is tudta, de olykor-olykor azért a mi nyomasztó társaságunkban is elhangzott egy-két poén. Egyikünk sem az a típus volt, aki lépten-nyomon vicceket sütött el, de azért a magunk módján tudtunk mi is szórakoztatóak lenni, főleg ha egymás társaságában voltunk.
- Minél tovább nézlek, annál rondább lesz a képed – közöltem vele viszonylag komoly arccal, de azért a szám sarkában továbbra is megbújt egy mosoly, ami mutatta, hogy igen, én is csak poénkodom.
Bármennyire is tűnhetett volna jelentéktelennek ez a kis szóváltás egy külső szemlélőnek, valójában nekem sokkal többet elárult. Kezdetnek rögtön azt, hogy Belial tényleg nem változott semmit az idők során. Nem voltam biztos abban, hogy ilyen hozzám hasonló, komolyabb mérvű változásra a démonok képesek voltak-e vagy sem, de azt kétségek nélkül kijelenhettem, hogy Belialra ez nem volt igaz. Lehet csak azért, mert nem volt oka különösebben változtatni a viselkedésén, ezt nem tudtam. Azért mindenesetre mindig hálás voltam, hogy előttem, úgy mond, jól viselkedett. Ez alatt pedig arra gondolok, hogy például tudta, hogy nem iszok közvetlenül emberből vért, és hogy kerülöm minél jobban a mészárlásokat. Ez nemcsak egy normális démonnak lett volna elképzelhetetlen és különös, hanem még a vámpíroknak is az volt. Ő azonban elfogadott így engem, és igyekezett minél kevesebbszer a rosszra csábítani. Előfordult már egyszer-kétszer, hogy erről vitatkoztunk, de azóta valahogy mindketten megtanultuk kezelni ezt a témát, és már tudtuk, hogy mik azok a dolgok, amiket jobb nem mondani a másik előtt, ha nem akarjuk a kapcsolatunkat veszélyeztetni.
Egyetértően bólogattam arra a kijelentésére, hogy egy sör jó volna, ennél többet azon nem reagáltam rá, mert valami más kötötte le a figyelmemet. Ez pedig nem volt más, mint a hirtelen jól látható megviseltség Belial arcán. Pár másodperc volt csupán, amíg láttatni engedte ezt, de mivel én jó megfigyelő voltam, és ismertem már a barátomat, tudtam, hogy valami nagy baj van. Nem hittem volna, hogy azért volt ilyen állapotban, mert ma sem jutott rendes táplálékhoz – ha ez lett volna az oka, akkor már rég nem itt ücsörgött volna mellettem, hanem egy embert marcangolt volna szét épp. A pokolban történhetett valami – ebben biztos voltam, de hogy mi állhatott a dolog mögött, az egy igen jó kérdés volt.
- Minden rendben? – kérdeztem rá azért a dologra aggódva pillantva rá, de ha nem akarta elmondani, akkor nem erőltettem a dolgot. Csak gondoltam, lehet, jól esne neki is elmondani a bajait valakinek, még ha a probléma megoldásában segíteni konkrétan nem is tudtam.
- Lássuk azt a megborulást akkor – vágtam rá rögtön, amikor arra kérdezett rá, hogy mi motivál engem abban, hogy a jó úton maradjak. A válaszon egyébként el kellett gondolkodnom, mert ezen így még kimondottan soha nem töprengtem el. Szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat, így amint ezzel megvoltam, elszakítottam a tekintetemet az égről, amit ezidáig bámultam, és Belialra függesztettem azt.
- Nem kifejezetten egy személy az, aki engem motivál, inkább egy eszme, ha mondhatjuk így – kezdtem bele lassan a mondandómba. – Ha az embereknek azt mondjuk, hogy vámpír, ők rögtön gyilkosokra asszociálnak, szörnyekre, akik embereket mészárolnak le, miközben a vérüket szívják. Ez nem áll messze az igazságtól, és én pontosan ezt akarom elkerülni. Nem akarok ilyen szörnyeteg lenni – vallottam be. – Amikor Camille-lel voltam, és állandóan többet táplálkoztam emberekből, mint az szükséges lett volna, amikor minden áldott nap több ártatlan vére tapadt a kezeimhez, mint most ötévente, akkor élveztem azt a hatalmat, amivel rendelkeztem. Erős, gyors, megállíthatatlan, mindenekfelett álló. De aztán elképzeltem azt, hogy vajon a meggyilkolt emberek családjai, a hátramaradottak mit éreztek és gondoltak rólam. Nem akartam egy ilyen szégyellni való életet folytatni, mert tudtam, hogy fordított helyzetben én is ugyanúgy vélekednék saját magamról. Szörnynek nevezném magam, és megvetném – magyaráztam, miközben ismét a csillagos eget fürkésztem szemeimmel, de ahogy elértem ehhez a ponthoz, ismét a mellettem ülőre néztem. – De hiába minden próbálkozás, remény és erőfeszítés, végeredményben nem vagyunk mások, mint szörnyek, és próbálhatjuk bármilyen jó vagy jobb színben feltüntetni magunkat, ez az egy dolog soha nem fog változni. Ezt el kell fogadni, és aztán kihozni belőle a legjobbat. Én ez az elv alapján élek – fejeztem be végül a hosszú monológomat, amivel bizonyára halála untattam Belialt, de ha már rákérdezett a motivációmra, úgy illett, hogy rendesen válaszoljak is rá.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 725

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● beside pandalena
Hobbi :
● pathologist
Karaktered arca :
● grant gustin
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

chris & belial

Elégedetten mosolygok rá szeliden, amikor felismeri azon mitológiát amit megemlítettem neki. Természetesen nem fűztem semmit sem sohasem az irodalomhoz, hisz egy bukottnak mit számít az. Egyszerűen csak szerettem őt mindig lenyűgözni, avagy feszegetni a tudását. A gyilkolás számomra nagyon is jelentőséges, hisz nem csak a mindennap örömömet lelem benne, hanem azon célból is szolgál, hogy ne maradjak éhes. Az emberek számunkra mind disznók, s ha most Chris nem volna vérszívó, akkor ő maga is csak egy hús lenne a vacsora az asztalnál. Bár egy vámpír se lenne túl nagy falat a fogaimnak, még nem próbáltam ki.
- Még szép, hogy nem változtam semmit. Jól nézz meg, ugyanis több tízezer éves külsőt látsz itt ami egy fikarcnyit sem változott. Ajánlom figyelmedbe, mert nem minden nap lát ilyent az ember. - Nem volt rám jellemző, hogy büszkélkedtem magammal. Az előbb volt jellemző, hogy szórakoztatóvá tettem a jelenlétemet annak, akit szeretek. Nem gyakran csinálok magamból bohócot, viszont tudom, hogy Chris nem érdemli meg azt amit egy démonszerű lény tud nyújtani. Nehezemre esik az, hogy moderáljam magam, de az ő jelenlétéért bármit elkövetnék. Nem azt mondom, hogy a kevésbé rosszabbik démonok közül származom, hisz tudok bestia is lenni, de ennyi évezred alatt megtanultam megannyi jellemet megtanulnom, melyeket szabadon ölthetem magamra felváltva. Ha a való lényem lenne mindig, akkor most Chrissel nem beszélnék. Sőt, talán nem is élne.
- Egy sör valóban jól jönne. Vagy legalább valami ahhoz hasonló. - Lehúzom ajkaimat elgondolkozva. Látszott rajtam, hogy kissé megviselt vagyok, hisz nem tudtam egyáltalán nem leplezni azt, hogy valami nyomaszt. Ez nem olyan dolog volt, amit olyan könnyű lett volna álcázni. Nem mindegy, hogy a legjobb barátod épp valamire készül a bosszú érdekében. A Pokol pedig az otthonom. Ha az megszűnik meggondolatlan cselekvésektől akkor nem tudom, hogy velünk mi történne. Kiderülne, hogy nem is vagyunk azért annyira halhatatlanok, mint ahogyan azt legtöbbünk hiszi.
- Nos... - Ujjaimat egymásba fűzöm, és élénken tekintek rá jókedvet generálva ezzel. -  Igaz, hogy nincs sör a jó beszéltetéshez, de megoldottuk olykor az nélkül is. Ahogy látom, még mindig sikerül a jó úton haladnod. Ki motivál téged arra, hogy azon az úton is maradj? Megborulok kitartásod előtt. - Valóban csodáltam, hogy még mindig bírja durva és kegyetlen mészárlás nélkül. Ezek szerint az a másik szuka nem lehet a közelében, különben azonnal bebolondulna.


♥️
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Belial
Reunion of the old friends... or something like that
Egyetértően bólintottam arra a válaszára, miszerint a romlott húst senki sem eszi meg. Ez valóban így volt, még ha kicsit vicces is volt egy démontól, aki embereket evett, hallani ezt a válogatósságot. Az ember azt hinné, hogy az ilyeneknek teljesen mindegy, milyen az, amit esznek, amíg emberi húsról van szó, de ez nem volt igaz. A minőség is nagyon fontos volt, főleg egy hosszú életű, tapasztalt vadász számára – az ilyenek már éltek és öltek eleget ahhoz, hogy tudják, melyik falatok meg érik meg igazán. A vámpírokról ugyanez elmondható volt, ugyanakkor amikor arra gondoltam, hogy annak a szerencsétlennek, aki csak a csalétek szerepét töltötte be, is volt minden bizonnyal családja…
Inkább csak gyorsan elkergettem ezeket a gondolatokat a fejemből, mert tudtam, hogy itt és most nem engedhetek meg magamnak ilyen fajta érzelmeket. Belial volt, ami volt, s habár én már rég nem éltem a vadász életmódját, pontosan ismertem a módszereket, így nem róhattam neki fel ezeket a bűnöket neki. Meg egyébként is, a kettőnk jó kapcsolatának megőrzése érdekében szükséges volt ilyen kompromisszumokat kötni.
- Feltételezem, akkor én lennék Thészeusz, akinek le kellene győznie a nagy és csúnya Minótauroszt – válaszoltam a kérdésére teljesen komoly hangon, némileg elgondolkodva, de aztán kitört belőlem a nevetés. Annyira elképzelhetetlen volt ez a feltételezés, hogy azt még nekem is el kellett ismernem. Nem arról volt szó, hogy az lett volna ennyire nevetséges, hogy egy vámpír rátámad egy démonra, sokkal inkább az, hogy pont én támadok rá pont Belialra. A mi kapcsolatunk már rég továbblépett erről a szintről, és bármennyire is volt ez furcsa, de azért a barátomnak tartottam. Néha eléggé kicsavart barátság volt, de azért az volt. – De ha engem kérdezel, az a látvány, amit magad után hagytál, inkább elriasztó, mintsem hívogató. Attól függ persze, hogy mire vágysz… Ha egy Thészeusz nevű árnyvadászra, akkor már itt sem vagyok, keresek neked egyet – szórakoztam vele, miközben helyet foglaltam a lépcsőn mellette.
- Miért, nem ezért jöttél? – fordítottam felé a fejemet meglepettséget és némi felháborodottságot tettetve. – Azt hittem, direkt engem akartál idecsábítani Ariadné fonalával… - A hangom elhalkult a mondatom vége felé, még a számat is szomorúan lebiggyesztettem, ahogy előre lógattam a fejemet, azonban ha valaki jobban megnézte az arcvonásaimat, akkor észrevehette az apró mosolyt, ami a szám sarkában megbújt, s ami jelezte azt, hogy én is csak végig szórakoztam.
A következő szavait hallva azonban ismét egyetértően bólogatni kezdtem. Habár nem kifejezetten hittem a sorsban, vagy abban, hogy van fent valaki, aki mindenki életét előre meghatározza, de nagyon sok olyan esemény volt már az életemben, amit mással egyszerűen nehezen lehetett volna magyarázni. Például ha a mostani esetet vesszük, akkor érdekes belegondolni abba, hogy Beliallal pont akkor futottam össze, amikor az önkontrollom kezdett elveszni, amikor majdnem rátámadtam valakire ismét. De Belialt látva eszembe jutott mindaz, hogy annak idején miért is hagytam fel az aktív vadász életmódjával, és ez újból megszilárdította az elhatározásomat, miszerint nem ölök embert, és nem táplálkozom emberből.
- Nos, ha tényleg a sors rendeltetése volt, hogy pont most, pont itt találkozzunk, akkor jól megszívatott minket – húztam grimaszba ajkaimat. – A nagy újra egyesülést nem épp így képzeltem el… Egy kicsit több sörrel, és egy kicsit civilizáltabb körülmények között… - De igazából, ennél tökéletesebb hely nem is lehetett volna arra, hogy újra találkozzak Beliallal. Egy sötét erdő - a hozzánk hasonló vadászokhoz mi más illett volna? Bár, ha tudtam volna, hogy ma este ő is itt lesz, határozottan felkészültem volna, és hoztam volna valami italt magammal. – Egyébként jó újra látni. A legutóbbi találkozásunk óta olyan sok idő eltelt már, hogy azt hittem, többet nem is fogsz New Yorkba jönni táplálékért – jegyeztem meg a szemem sarkából sandítva az arcára, de egyébként a csillagos égen pihentettem végig tekintetemet. – De ehhez képest te mit sem változtál – tettem még hozzá az eltelt időre utalva, de persze nem rossz értelemben mondtam, se nem elismerősen, sokkal inkább egy neutrális megállapítás volt ez. Kíváncsi lettem volna, hogy én mennyit változtam az évek során. Ahhoz a férfihoz képest, aki hajdanán emberként voltam, és ahhoz képest, aki Camille mellett voltam, határozottan változtam, de a mostani énem vajon ugyanaz maradt?
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 670

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● beside pandalena
Hobbi :
● pathologist
Karaktered arca :
● grant gustin
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

chris & belial

- Egyáltalán nem kergetett el az íze. A romlott húst még egy ember sem eszi meg, nemhogy én. - Megrántom a vállamat egy pillanatra, midőn mély levegőt szippantok tüdőm járataiba. - Az csak ott egy csali volt. Ahogy te, úgy más is idetalált volna hozzám hisz lássuk be, eléggé feltűnő nyomokat hagytam magam után. Én csak úgy hívom, mint a labirintusi cérna. A vér elvezet téged valahova a rengetegben akárcsak egy cérna, de nem a kijárathoz, akkor maga a labirintust őrző szörnyeteghez. Ismered azt a mitológiát? - Kérdezem tőle kíváncsiskodóan, nagy és széles mosollyal az arcomon. Mindig is odáig voltam a mitológiákért és a mondákért, ragadt bennem némi érdeklődés még az óta is a művészet iránt. Márpedig a művészet a vérrel és a kínnal keverve valami új és nem mindennapi színt ad végül ki.
- Az ittlétem oka pusztán csak a táplálkozás és az élvezetek üldözése. A Pokolban is akad néhány szép és tüzes nő, noha néha vágyom a halandói gyengédségre a nélkül, hogy bármiféle utódokat hagyjak magam után. A boszorkányok pusztulnak, kissé fájna végignézem a gyermekeim halálát. Ráadásul nem lennék egy mintaapa, lássuk be. - Nyugtázom a csevegésemet mindössze szelíd arcvonásokkal, és a jobb tenyerem felületével elkezdtem lesöprögetni a port a lépcsőn, hogy ha gondolja, üljön csak mellém. Mint két jó barát. Érdekes, hisz nagyon kevesen kötnek Földiek barátságot vagy akár parányi jó viszonyt egy magamfajtámmal. Nem vagyok én annyira kegyetlen, mindössze kötelez a lényem éltetése. Angyal vagyok, egy bukott, és egy átlagos angyal sem annyira szent, mint ahogy azt sokan hiszik. Akkor egy bukott hogy s mint van? De ezt ő pontosan jól tudja, hogy milyenek vagyunk mi.
- Viccet félretéve; tudom, hogy titkon abban reménykedtél miattad jöttem ide. - Öklömmel óvatosan lököm őt vállon, pusztán szórakozásból, hogy oldjam a feszültséget. - Ez is részben igaz. Bár nem gondoltam volna, hogy pont itt talállak. Te valahogy mindig máshol vagy. Lehet, hogy a sors is így akarta, nem gondolod? - Vonom fel a szemöldökeimet kérdőn, miközben rászegezem zöldellő íriszeimet. Aztán csak sóhajtok, és csámcsogok egyet a számmal, végignyalva száraz ajkaimat. - Ha tudtam volna, hogy itt talállak, beszereztem volna néhány üveg sört. - Jegyzem meg szórakozottan.


♥️
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Belial
Reunion of the old friends... or something like that
Talán ha valaki más talált volna rá Belialra wendigo alakban, bizonyosan halálra rémült volna. Én soha nem voltam az a típus, aki a legnyilvánvalóbbról is megmondja, hogy csúnya, én szerettem szépíteni a dolgokat, vagy legalábbis valamilyen semleges módon közölni ezt, de Belial ezen alakjáról tényleg nem lehetett mást mondani, minthogy ronda volt. De legalább félelmetes, és azt hiszem, nála inkább ez dukált. Minél jobban féltek tőle, annál finomabb volt a táplálék – ez a vámpírok esetében is pontosan így volt. Az adrenalinnak és a félelemnek megvolt a sajátos íze, amit a tapasztaltabbak igazi ínyencségként kezeltek.  
Mindez ellenére azonban én nem tartottam tőle, hisz már jól ismertem. Elég érdekesen hangozhat ez, elvégre mégis csak egy démonról volt szó, és egy vámpír és egy démon ritkán barátkozott egymással, de Camillenak érdekes ismerősei voltak mindig is, és amíg vele mulattam az időmet, addig én is szert tettem egy-kettőre. Hogy bántam-e? Őszintén szólva, nem, egy kicsit sem. Belial hiába nem volt a világ legtisztább szívű személye, de valamilyen szinten mégis megértett engem, nekem pedig erre szükségem volt. Elvégre, más elfogadni valakit úgy, ahogy van, és más megérteni, hogy mitől és miért olyan, amilyen.
Amint felismerte a hangomat, és rájött arra, hogy engem továbbra sem tud megfélemlíteni ezzel a formájával, ő is inkább visszavette az emberi alakját, amit nem bántam, mert így sokkal kényelmesebb volt beszélgetni, és nekem sem kellett kitörnöm a nyakamat, hogy fel tudjak nézni az arcára.
Miközben arra vártam, hogy a szörny arca helyett egy emberi, és sokkal ismerősebb arc köszöntsön, zsebre tettem a kezeimet, majd amint befejeződött az átváltozás, én is barátságosan elmosolyodtam. Valahogy őt látva ismét feléledtek bennem a régi szép emlékek, amiket olykor talán szívesebben elfelejtettem volna, de mindig rájöttem arra, hogy nagyon is fontosak. Camille bármennyire is volt kegyetlen, nagyon sok mindent tanított nekem, és anélkül biztos nem váltam volna olyanná, mint amilyen most voltam.
- Újra itt – válaszoltam neki vissza én is, majd amikor a hátrahagyott maradékát hozta szóba csak bólintottam egy aprót. Fintoroghattam volna, vagy megszidhattam volna őt azért, amiért embereket evett, de nem lett volna semmi értelme. Neki az emberek nyújtották a táplálékot, nekem a vérük, ami nem követelt feltétlenül gyilkolást is, de sokszor kéz a kézben járt e kettő. És én sem voltam jobb nála, épp ezért nem éreztem úgy, hogy jogos lenne bármilyen ellenérzésem a vacsoráját illetően. – Csodálkoztam is, hogy miért maradt ott az a test úgy, de így már akkor világos – bólintottam egyetértően, bár amikor azt mondta, hogy tüdőrákos volt, elgondolkodtam egy picit. Annak az illetőnek bizonyosan megváltás volt a halál, a sok szenvedés után, bár talán azért szebb sorsot érdemelt volna. – És az íze annyira elriasztott, hogy idemenekültél? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, igazából azt tudakolva, hogy valamilyen más ügyből jött-e le a földre, jött-e ide ehhez a vadászházhoz. Mert azt nem hittem volna, hogy a félig elfogyasztott ember csillapította volna az éhségét, és mindig azt hangoztatta, hogy utál az emberek dimenziójában lenni. Úgyhogy mit keresel itt pontosan, Belial? Bár könnyen lehet, hogy csak én gondoltam rögtön a legrosszabbra és mindenféle hátsó szándékra, de azért szerettem tudni a pontos szándékokat.
- A szükség sok mindenre ráveszi az embert. Én sem vagyok oda az állati vérért, de még mindig jobb, mint embereket bántani… - kezdtem el magyarázni, ami kissé vicces volt, tekintve, hogy Belial mit szokott tenni. – De úgyis ismered a logikámat – zártam le inkább ezzel a témát, mert tudtam, hogy ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetés fonalat, megint ott kötöttünk volna ki, hogy arról vitázunk, miért jó embereket bántani, és miért nem.
- Vársz valakire? Vagy csak táplálkozni jöttél a Földre? – tereltem vissza a beszélgetést inkább biztonságosabb vizekre, miközben érdeklődően pillantottam az arcára.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 600

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● beside pandalena
Hobbi :
● pathologist
Karaktered arca :
● grant gustin
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

chris & belial

Vissza kell térnem a világomba, mielőtt még meglátnak. Az emberek nagy valagat tudnak keríteni a különös természetfeletti dolgoknak de szerencsére vannak olyan barmok, akik a photoshop-ra fogják. Részben tartok a felismeréstől, ugyanakkor rühellek itt lenni ebben a dimenzióban. Nem az én világom ahol szabadon lehetek, de egyedül csak itt találhatok táplálékot. De leginkább mégis az irigység az ami engem emészt, hisz az emberek ugyan okosodtak, de a szememben ugyanolyan ostobák és tudatlanok maradtak. Olyan naivak, egyszerűen a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogy milyen undorító és mocskos ez a világ. Úgy élnek, mint egy esti mese fő hősei akik nem ismernek kegyetlenséget vagy rosszat. Álomvilág övezte purgatórium. Olykor én is élnék így tudatlanul, halandóként. Akinek van családja, gyerekei, és megöregedhet békésen. Egykori Atyám nem ruházta fel ezeket az embereket erővel úgy, ahogy minket bukottakat, mégis ők kapták a legtöbb értéket. A halandóságot.
Hallottam a hangos sóhajaimat és szívem lüktetését. A hűvös és rideg éjszakában ez csak melegséget adott, valami menedéket, hisz tudtam, hogy magamnak itt vagyok. Nem rettegtem, hisz én vagyok itt jelenleg a tápláléklánc csúcspontján. Egyszerűen csak idegennek érzem magamat ebben a világban.
Karmaimat a friss és vizes földbe mélyesztem, amikor meghallom valaki közeledtét. Nem lehet nehéz rám találni, ugyanis a vérnyomok épp úgy működnek, mint a fonal a labirintusban. Az emberek kíváncsi egyedek, ezért követik a vért. Csakhogy a végén nem vár rájuk semmi jó.
Négy lábaimra állok eleinte, aztán hátsó két lábammal megemelkedem; szinte egyenlő nagyságot veszek fel az erdő fáival, ha a kiálló agancsokat is belevesszük. Szinte már felkészültem arra, hogy apró darabokra marcangoljam az érkezőt, mégis a saját nevem elhangzása az, ami vastag, képzeletbeli falat rétegez magam előtt, ami szinte azonnal gátlásokat szab nekem. Sötét íriszeimmel figyeltem végig az ismerős alakon, és amint felismerem őt, szemeim feketesége megszűnik és helyette sokkalta emberibbé válnak azok. Közelebb lépek hozzá, hogy lehajoljak hozzá és megnézhessem magamnak. Már nem fél tőlem. Tudja, hogy nem fogom őt bántani. (...) Emberi alakot húzok magamra. Bundámat emberi bőr és ruházat váltja fel, az agancsaim visszahúzódnak koponyámba, a csont helyére arcom feszül ki, s méretem szinte azonos lesz az előttem állóévá.
- Hát újra itt. - Elmosolyodom barátságosan, mostanra már teljes emberi külsővel. Nagyon régen láttam már őt, és talán úgy tűnik, hogy lehetetlenség lett volna a találkozás de valójában mindketten ragadozók vagyunk és magányosak. Az erdő lehet a magunkfajtának csak a menedék. Valami, ami sötét. - Gondolom észrevetted a maradékomat. Nem szoktam félig elfogyasztott tetemeket hagyni magam után, de annak ott tüdőrákja volt. - Fintorral az arcomon, csak leülök a vadászház legalsó lépcsőjére. - És te? Gondolom én pedig elkergettem a te vacsorádat. De ne is haragudj, én nem tudom, hogyan lehet állatot enni. - Minden egyes alkalommal megjegyeztem ezen rossz szokását. Miért kell állatot enni? Egyáltalán nem laktatóak.

♥️
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Chris &  Belial
Reunion of the old friends... or something like that
Csak a lány nyakán kidudorodó eret láttam a szemeim előtt, és ahogy azt feltépve mohón inni kezdem a vérét. Ahogy megtölti a testemet az áldozatom friss, energiateli vére, újra érezni kezdtem azt a hatalmat, amit akkor birtokoltam, amikor még Camille oldalán voltam. Erős, legyőzhetetlen, mindenek felett álló…
Egy pillanatnyi elgyengülés volt csupán, de én ennyiből tudtam, hogy megint túlságosan a határaimat pedzegettem, hogy megint túl régen ittam vért, s hogy így nem mehettem emberek közé. Nem akartam senkit bántani, nem akartam újra az a gyilkos lenni, aki durván két száz éve voltam, de az éhség az a szörny volt a vámpír életében, amit még ezer év múltán sem tud legyőzni. Ő irányított engem, ha túl legyengültem, és most pontosan erről volt szó. De szerencsére még épp időben kaptam észbe, még csak pislogás nélkül bámultam a nyaki verőerét a lánynak, így egy mély levegőt véve, elfordítottam a tekintetemet róla, és azelőtt eltűntem az utcáról, hogy ő akár észrevehetett volna. Meg sem álltam addig, amíg az erdőbe nem értem.
Az önkontrollomra mindig is nagyon büszke voltam, a vámpírok között átlagon felüli voltam ilyen szempontból, így zacskós vért például az esetek nagyobbik részében gond nélkül tudtam fogyasztani, és nem kellett az állati vérhez fordulnom táplálékforrásként, de pont múlt héten történt egy durva, vámpír okozta baleset, nekem pedig muszáj volt biztossá tennem azt, hogy a következő, aki ilyet tesz, nem én leszek. De azt hiszem, egy kicsit elvetettem a sulykot ezzel az éheztetéssel, és pont most váltottam majdnem valóra a félelmeim egyikét.
Ahogy beértem az erdőbe, egyből állatok után kezdtem el kutatni, de valamiért, bármennyire is hatoltam mélyre, eggyel sem találkoztam. Ennek először nem értettem az okát, hisz olyan volt, mintha egy nagyobb állattól vagy szörnytől riadtak volna meg annyira, hogy így eltűntek, de nekem nem volt semmi ilyen lényről tudomásom. De aztán megpillantottam a félig megevett emberi testet, és valahogy furcsán ismerősnek hatott a helyzet, még ha ez így kissé…. érdekesen is hangzott. Nem tagadom, én is régebben hagytam magam után megcsonkított testeket, de nem hittem volna, hogy egy ámokfutó vámpír műve lett volna, mint ahogy a vérfarkas támadást is egyből kizártam. Lehet, hogy démon volt?  - ahogy erre gondoltam, egy bizonyos személy alakja kezdett körvonalazódni a fejemben, de nem akartam elsietni a következtetést, ezért követni kezdtem a vér szagát. Szerencsére végig tiszta volt a nyom, egyszer sem halványult el, így könnyűszerrel odaértem a vadászházhoz, aminek közelében egy igen termetes lény feküdt. A szarvaskoponyát a fején bárhol és bármikor felismertem volna.
- Belial? – közelítettem meg teljesen nyugodtan, kicsit sem félve tőle, bár azért a hangom óvatosan csengett, mert nem tudtam, pontosan milyen kedélyállapotra is számítsak tőle. – Mi szél hozott ide? – kérdeztem tőle tovább, majd még azért biztonságos távolságból tőle, megálltam.
❖ Megjegyzés: Ide ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 446

avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
● beside pandalena
Hobbi :
● pathologist
Karaktered arca :
● grant gustin
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

chris & belial

A hús érzetének az íze épp úgy terjed át rajtam mint tűz a papíron. Átjár, megnyugtat; hatalmat ad. A hús egészen addig édes, amíg el nem jutok a tüdőig. Olyan ízt kölcsönöz, mintha megromlott volna, vagy csak egyszerűen beteg lenne az a szerv. Az is volt. Nem vettem észre, hogy az áldozat tüdőrákban szenvedett. Számára a halál megváltás volt, túlságosan is szenvedett már ahhoz, hogy sírva közlekedjen az élők között. Szenvedett. Én azonban megadtam neki a nyugalmat úgy, hogy a teste nem veszett kárba. Felemésztettem amennyire csak tudtam. S bár éhségemet ennyi hús korántsem oltotta de még csak nem is csillapította. Nem tudtam éhségem vérebeire pórázt kötni, ezért hát a deréktól megmaradt tetemet otthagyom, és úgy döntök, hogy tovább menjek és keressem az áldozataimat. Éhesnek és dühösnek érzem magam. Annyira magányosnak, annyira egyedül... mégsem annyira magányosnak és elhagyatottnak érzem magam, mint amikor a Mennyben voltam láthatatlan, elvi láncokra verve egy rabként. Hát most szabad lettem, és a kedvem szerint tehetek azt amit akarok. Mégis annyira marcangol az öröklét.
Közel három méteres magasságom kiegyenesedik, fejemen lévő szarvaskoponya vérben áll, testemet fedő bunda pedig összekócolódott az erdő ágaitól és leveleitől. Sohasem szerettem az emberek világában emberi formát ölteni, az általában csak csökkenti bennük a félelmet. Márpedig a hús és a vér akkor édes, ha az áldozat izgatott.
Négy lábaimra nehezedem épp úgy mint egy állat, és haladok az erdő sötét labirintusában. Én persze jól ismerem ezt a labirintust ahhoz, hogy eltévedjek. Van egy vadászház, ahol legtöbbször Lucifer fordul meg néha, odáig elvonszolom magam és lefekszem némán. Éhségemet le kell gyűrnöm, ugyanis jelenleg nem tartózkodik a közelben semmi olyan, ami számomra ehető lenne. Várnom kell.
♥️
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

szabad játéktér
- zárt játék -
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
i believe that emotions
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

+18

luna & lucifer ♥️
i want your body and your soul

- Mert semmin nem változtatna. - A helyzet az, hogy bármennyire is ő irányítja az alvilágot még ő sem pusztíthatja el egy részemet anélkül, hogy azzal talán én magam is elpusztulnék. Bármennyire is szeretném levetkőzni az egyik oldalamat talán már a másik sem térne vissza a régi fényében. Mondhatni megfosztanám saját magamat attól, aki vagyok. Nem számít, hogy minden egyes porcikámmal megvetem démoni oldalam most mégis a testem egy démon előtt hajlik meg. Most érzem igazán, hogy anyám milyen helyzetben lehetett. Milyen könnyedén tőrbe csalhatta egy démon sötét árnya. Hiszen tudom, hogy a külseje mögött ott rejlik a sötét álca, ahogy bennem is mélyen szunnyad a szörnyeteg, akit már hosszú ideje félresöprögetek.
- Te el akarnál engedni? - Hangom olyan gyengéden cseng, szinte kérlelő, hogy a válasz az legyen, nem és nem. Olyan vágy fűti a testemet amelyet még soha nem ismertem. Szinte megszédít ugyanakkor szüntelenül arra ösztönöz, hogy magamhoz vonjam és ne eresszem. Mintha elvesztettem volna önmagamat, de ugyanakkor meg is találtam volna magam. - Ne merészeld.. Soha.. - Tudom jól, hogy magának a Sátánnak nem lehet parancsolni, amit akar azt elveszi. Nem lehet neki nemet mondani, de nem is akartam. Csábított magához, de csak akkor jöttem rá, hogy mennyire, amikor én magam is belementem ebbe a játékba kettőnk között. Onnantól már nem akartam menekülni. Meg sem fordult a fejemben.
Lágyan csókoltam meg ajkait, amelyek csak tovább fűtötték bennem a vágyat, hogy többet akarok. Ezért is kényszerítettem térdre, habár nem éreztem, hogy nagyon ellenkezett volna ellene és finoman ajkamba harapva figyeltem minden egyes mozdulatait. A hosszú fekete karmai nem rémisztettek meg. Hiszen nekem is volt egy sokkal sötétebb oldalam, amit a mindennapi világ nem láthatott. Amit elrejtettem, de valahogy most először éreztem magam úgy igazán jól a bőrömben.
Apró sóhajok törnek elő belőlem, ahogyan kényeztetni kezdi a nőiességem, ami szinte már teljesen lángol a vágytól. Szorosan tincseibe túrok és nem engedem egy pillanatra sem, hogy abbahagyja, miközben a falnak támaszkodva próbálok nem összecsuklani, ahogyan a vágytól szüntelenül remegni kezd minden egyes porcikám.
♥️
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

•• Lulu & Lulu ••

- Miért nem árulod el? - Felcsillannak a szemeim egy bestiális éllel, ott lapangott benne a ragadozó, a színtiszta gonosz amelyben nem rejlik semmiféle jó. Ez vagyok én, a sátán aki minden démon felett uralkodik és az, aki előtt még a legerősebb lélek is meghajlik. Mindannyiunkban ott rejlek én, a gonosz, ami csábít a ferde útra. Édesem, egyetlenem... hát megadtad nekem magad aranytálcán felkínálva a tested. Ne aggódj, nem fogom bántani sem pedig húsaidat apránként feltépni; kiváltságos kényeztetésben fog részt venni a tested mely tőlem mindössze felfogható ajándéknak is. Elvégre megtehetném, hogy felszabdallak és felfallak elevenen, de nem teszem. Ahhoz túlságosan is erős vagy ahhoz, hogy megtehessem.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy többre vágysz? Nem akarsz ezek után elfeledni? Miért is akarnál elfelejteni...- Hangom eltorzul, egyáltalán nem emberi hangszálak zengték eme szavakat, hanem a való lényem, a szörnyeteg hangja. Elvégre mindaz amit belőlem lát, nos, minden illúzió. Ez kell ahhoz, hogy elcsábíthassak másokat. - Ha valami rosszat akarnék veled, akkor azt más módon tenném. - Hangom újra a régivé alakul át, mely teljesen őszintének hat. Valóban így volt. Ha akarnám sem tudnám őt bántani, ahhoz számomra túlságosan is jelentős.
Sóhajára egyszerűen csak jólesően megremegek, szinte érzem, hogy a vágytól minden egyes fogam olyan hegyes lesz mint a tű éle, szinte vágyom arra, hogy kiharapjak egy darabot a húsából, de nem tehetem. Nem éhezem, egyszerűen csak a vágyra van szükségem. Érezni akarom őt, testének teljes egészét, azt, hogy mindenhogyan az enyém. (..) Engedem csókját melyet negédesen viszonozok, s hagyom, hogy térdre kényszerítsen maga előtt. Kézfejem és ujjaim elfeketednek, az ujjaim jócskán megnövekednek míg pengeéles karmok is társulnak hozzá; egyszerűen csak előhívom való lényem egy kis aprócska töredékét mely önmagában nem ijesztő így, sokkal inkább izgató.
A karmokkal könnyeden tépem le róla fenekéhez feszülő szoknyáját, ami a földön landol magunk mellett. Mindeközben hagyom, hogy a karjaim visszanyerjék emberi alakjukat. A tanga egyik pántjára ráharapok, és úgy kezdem lehúzni róla, hogy az amire vágyom végre teljesen szabad lehessen.
Szeméremdombjába belecsókolok, aztán egy erőteljes mozdulattal fogom meg egyik combját, hogy megtarthassam és könnyeden hozzáférjek nedvesedő nőiességéhez, amibe szinte azonnal bele is nyalok. Túlságosan is édes volt első ízlelésre, így továbbra inkább hosszasan és erőteljesen szívogatom a kisajkait és legérzékenyebb pontját ezzel együtt.


Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
i believe that emotions
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

+16/+18

luna & lucifer ♥️
what do you want from me?

- Amire én vágyom azt még te magad sem adhatod meg.. Nekem elhiheted. - Nem száműzheti a véremből a démoni valóját, hiszen azzal talán a családomat is megtagadnám. Néha azt kívánom, hogy bár varázserő nélkül születtem volna, bár annak valószínűleg a külsőm szenvedte volna meg a kárát. Azzal pedig nem tudnék együtt élni. Ugyanis túlságosan szeretem a testemet, hogy valami oda nem illővel elronthassam. A kígyóbőröm, amely az álcám alatt lapul is az igazi valóm, de a teljes szépségében mindig is a mondén alakomat tartottam előnyben.
Közelsége teljesen megbódít és szinte teljesen magával ragad. Szinte el is felejtem, hogy miért ellenkezem. Nem akartam könnyű préda lenni mégis úgy hajlok meg akarat előtt, mintha csak törvényszerű lenne. Pedig én tényleg nem akartam. - Honnét tudjam, hogy az igazat mondod és nem csak arra játszol, hogy megszerezz magadnak, utána pedig mintha semmi nem történt volna, továbbállj? - Tekintetem az övét keresi, amiből nem tudok más kiolvasni, mint színtiszta vágyat. Akar engem. Mélyen valahol én is akarom őt. De mégis csak az ördöggel paktálok. Azonban nem a lelkem adom neki és nem is a szívem. Semmivel nem tartozom neki. Már bőven elég idősek vagyunk ahhoz mind a ketten, hogy eldönthessük mit akarunk. Nem kellenek felügyelő tekintetek, hogy megóvjanak minket minden bajtól.
Olyan, mintha nem is az elmémhez jutnának el a szavai, hanem a testemen játszana, mint valami hangszeren, amit olyan jól ismer, hogy pontosan tudja milyen dallammal csalogathatja elő belőle a legjobb részeit. Szavaira mindössze egy halk sóhajjal válaszolok és oldalra döntöm a fejemet, hogy jobban odaférhessen a nyakamhoz közben pedig beletúrok sötét fürtjeibe és úgy érzem, mintha az egész testem lángra lobbant volna.
- Akkor talán el is kezdheted. - Apró csókot lehelek ajkaira éppen csak, hogy megízlelhessem, majd pedig ismételten sötét fürtjeiben vesznek el ujjaim és finoman, de térdre kényszeríthetem, hogy vágyaim forrásával helyezkedhessen el szemtől szembe. Mindössze egy aprócska szoknya van rajtam alatta egy falatnyi kis fekete tangával. Mintha ráéreztem volna, hogy most nem a szűk nadrág mellett kell döntenem.
♥️
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
my little demons
Tartózkodási hely :
❍ hell ❍
Hobbi :
❍ i want to kill you ❍
Karaktered arca :
❍ chris wood ❍
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

•• Lulu & Lulu ••

- Nos, úgy valóban nem adhatom meg ha nem tudom, hogy mi az. - vágok vissza, felvonva egy pillanatra szemöldökeimet. Teljesen felcsigázott a közelsége, szinte úgy hatott rám mintha egy enyhe áramütés rázna szüntelenül. Egyszerre kínzott és töltött el jó érzéssel; szinte olvashat íriszeimben, hogy mennyire felizgat a jelenlegi testtartása. Valóban nemmel akarna nekem felelni? Erősen kétlem, ahhoz túlságosan is kirívó.
- ... Az Ördög bármit megadhat neked. Csak kérned kell. - Óvatosan felállok a fotelból, hogy a nő előtt legyek közvetlenül, szinte teljesen hozzásimulva. - Hisz tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. Tudod, ugye? Tudnod kell. - Szenvedélyes tekintettel pásztáztam ajkait, s gyengéd érintéssel csúsztatom jobb tenyeremet puha arcára. - Soha nem akarnék neked rosszat. Mindenből a legjobbat nyújtanám neked. Mindenből. - Lehelem ajkaira a szavakat kéjesen. Még soha nem éreztem ekkora vágyat iránta, szinte belebizsereg az ölem a tudatba, ha most az egyszer az enyém lehetne. Cserében én pedig az övé határtalanul.
Finoman préselem őt a mögötte lévő falnak, hogy szűkítsem ezzel is a terét, nem hagyva számára más választási lehetőséget. - Tegyük félre az üzleti kapcsolatot. Lépjünk magasabb szintre. -  Tanácsolom kedveskedve, édesen pillantva rá. Mégis inkább közelebb hajolok hozzá, hogy ajkaim pontosan majdnem az egyik füléhez érjen - Különben is, megvagy és tudom, hogy te is vágysz rá. - Játékosan belecsókolok a fülcimpájába, utána aprólékosan hintem be nyakát ajkaimmal; hol hevesen, hol pedig egészen óvatosan. Szeretnék vele ily módon is törődni, hisz lássuk be, túl rég óta ismerjük már egymást, hogy mindez számunkra élvezet legyen a javából. Tudom, hogy nem fogja sokáig elutasítani, elvégre bárhogy is nézzük, mellettem most nőnek érezheti magát. Megígértem neki, hogy mindenből a legjobbat fogja kapni tőlem, és tartom a szavamat. Én megadhatom neki azt a kényeztetést, amit más nem tud.
- Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél.- Megállok egy pillanatra, hogy tekintetét felkeressem, és aztán ajkainak fényében vesszek el egy pillanatra. - Hadd háláljam meg...- Összekulcsolom finoman öt ujjunkat hogy azt a karját aztán a falhoz nyomhassam, míg szabad tenyerem gerincének a vonulatán simít végig kínzóan.


Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
i believe that emotions
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


luna & lucifer ♥
what do you want from me?

Tudom, hogy nem igen van lehetőségem arra, hogy nemet mondjak vele szemben, mert az üzleti kapcsolatunk során volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen is, mikor valaki nemet mond neki. Vagy egyszerűen csak csalódást okoz neki valamivel kapcsolatban. Én pedig nem akarok azon személyek egyik lenni. Hiszen a legtöbb esetben nem élik túl a találkozást. Én pedig túlságosan is ragaszkodom az életemhez, hogy egy ilyen ostobaság miatt csak úgy eldobjam. Ennél azért sokkal értékesebb. Ha pedig már mindenképpen azt tervezte, hogy megkaparint magának, mert szerinte valami különleges dolog lehetek a számára, akkor a legkevesebb, hogy nem adom magam olyan könnyedén, mint azt Ő szeretné. Egy kicsit azért nekem is kijár a mókából és a legkevesebb, hogy nem csak az ő élvezetit hajkurásszuk. Veszélyes játékot űzök, de még veszélyesebb lenne, ha megpróbálnék kilépni ebből a játékból. Azzal hatalmas lavinát indítanék el, amit koránt sem lennék képes ennyire irányítani.
- Nem kellett mondanod eléggé nyilvánvaló volt, hogy nem vagy nagy rajongója. De ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek igent kellene mondania. - Lehet, hogy a Pokol urával állok szemben, míg ő békésen szórakoztatja önmagát az italokkal, de ez nem azt jelenti, hogy én is olyan könnyedén fejet hajtok előtte, ahogyan azt sokan megtennék egy hasonló helyzetben. A minimum, hogy legalább úgy csinál, mint aki egy kicsit tisztel. Nem kérek túl sokat. Csak egy apró dolgot. Talán nehezére fog esni, de vagy ez, vagy semmit nem kap abból, amit hirtelen felindulásból megkívánt. Nem vagyok a boszorkánymesterek mintaképe, de ettől függetlenül még tudom, hogyan védjem magam egy olyan férfitól, mint Lucifer.
- Amire vágyom azt senki nem adhatja meg. - Féloldalas mosoly ül ki az arcomra majd közelebb sétálok a pokol urához, majd pedig előrehajolok és a fotel két karfáján támaszkodom meg szinte teljesen közel hajolva az arcához. - Még maga a pokol ura sem. - Szomorú, nemde? Még neki sincsen akkora hatalma, hogy elvegye tőlem azt a részemet, amit a legjobban megvetek.
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Régi vadászház [Natan lakhelye]
» Erdei elfek leírása
» Erdőségek
» Tenrai Hankou (Isteni Kihívás)
» Jeremy Gilbert - Átvételi szándékát az adminnál lehet jelezni

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Bronx-
Ugrás: