descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Tengerpart
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true




Sonia & Jessie


Az Angyalok városának partjainál sétálgattam, lépteim alatt besüppedt a puha homok. Soha életemben nem jártam még homokon, ezért mezítláb vágtam neki az útnak. Ez is olyan új volt a számomra, mint az egyedüllét. Persze ez csak látszólagos szabadság volt, mert a távolból árgus szemekkel vigyáztak rám. Csendes magány. Most csupán csak erre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak. Töprengeni és emészteni. Mióta Anyu már nincs közöttünk, az életem fenekestől felfordult. Kikerültem a nyugalmat adó védőszárnyak alól, az otthonom már nem ad biztonságot és melegséget. A világ pedig oly nagy és oly ismeretlen. Veszély. Ettől próbáltak óvni világ életemben, mégis én jelentettem a legnagyobb veszélyt rájuk. Miattam halt meg Anyu. Miattam halt meg Seren apukája is. Túl sok mindent láttam mostanában mások emlékeiben, melyek mélyen megrendítettek és felkavartak. Világ életemben azt hittem, hogy én is árnyvadász vagyok, csak nem átlagos, hanem más. Különleges. Mindig is meg akartam ismerni az Apukámat, akit csak képeken láttam. Legalábbis úgy hittem, ő az Apukám. Pedig csak Seren elhunyt édesapja volt, aki az én létezésem miatt távozott az élők sorából. Én nem tőle fogantam. Egy erőszak rothadó gyümölcseként jöttem a világra. Alvilági vagyok, egy démon fattya. Egy halhatatlan, kin egy idő után majd nem fog már az idő vasfoga. Rettenetesen fájt a felismerés. Próbáltam tagadni magamban, de mi értelme lett volna? Hisz az árnyvadászok nem úgy néznek ki, ahogy én. Én tetőtől talpig fehér vagyok, mint a frissen hullott hó. Szemeim lilás színét is el kellett rejtenie Catarinának, hogy ne tűnjek fel az utcán, mert én még arra sem vagyok képes, hogy uraljam az erőt, ami oly sokáig szunnyadt bennem, de hála Ronannek, kitört belőlem. A bátyám, akit soha nem ismertem, bár maradt volna ez így az idők végezetéig. A nővérem még mindig Idrisben van, Anyu temetése után vissza kellett térnie. Rábízott Catarinára, aki szintén olyan csodabogár, mint én vagyok, de legalább meg tud érteni. Anyu temetésén megfogadtam, hogy bár alvilági teremtmény vagyok, az én kezeimhez nem fog vér tapadni, nem fogok szégyent hozni az Ainsworth árnyvadász család nevére. Ha már Anyu megtisztelt ezzel a vezetéknévvel, méltó akartam lenni rá, hogy használhassam is. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom a körülöttem élőket meghalni, segíteni fogok rajtuk, ha kell, a véremmel, könnyemmel vagy mindkettővel. Észre sem vettem és már messzire sétáltam a város zajos fényeitől. Sötétség telepedett a csöndes tájra, melyet csak a sirályok távoli hangja és a morajló hullámok törték meg. Egy alak kezdett körvonalazódni előttem a távolban. Ahogy közelebb sétáltam, észrevettem, hogy a férfi alak a hullámokban térdelt és valami hegyes eszközt tartott a kezében. Első pislogás. A férfi magasra emelte a szúró eszközt. Második pislogás. A fegyver megcélozta a mellkasát. Harmadik pislogás. Hallottam, ahogy átdöfte a mellkast. Hatalmasra kerekedett szemekkel néztem, a próbálkozását. Miért???? Miért csinál ilyet valaki???? Hisz…minden élet értékes ezen a földön, bármilyennek is szülessünk.
- Neeeee! - kiáltottam vékonyka hangomon kétségbeesve, de legalább hangosan, kifejezve az érzéseimet. Bár idegen volt számomra a férfi, mégsem lettem volna képes végignézni a haláltusáját. Anyu halála bőven elég volt, nem akarom ezt!!! Mielőtt még átszúrta volna magán a szúróeszközt, ami valami karóféleség lehetett, odaszaladtam, kihúztam a karót, melynek vége a férfi vérével volt maszatos, majd olyan messzire hajítottam, amilyen messzire csak tudtam. Két pici kis tenyeremmel közrefogtam az arcát, majd magam felé fordítottam. Lilás szemeim szinte világítottak a sötétben, hűvös lángok táncoltak bennük.
- Kérlek! Könyörögve kérlek, ne tedd ezt! Bármennyire is fáj az élet, bármilyen okod is lehetne rá, ne tedd! Nem vagy egyedül, majd én segítek rajtad! - szemeim már könnyesek voltak, de ez nem lesz elég ehhez a sérüléshez. Elengedtem a férfi arcát és lázasan egy kagylóhéj után kezdtem el kutatni, mellyel megvághattam a kezemet, hogy a véremet mellkasára csöpögtethessem.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Jessie &  Sonia
Because a night without you...is too lonely for me
Késő este. Az az időszak, mikor végre Jessie Nicéphore Bryson is elbújhat rejtekhelyéről. Már kerek ötszáz éve van a sötétség fogságában. Utálja ezt az egészet úgy, ahogyan van. Nem elég, hogy mások véréből kell élnie, még azt az egyetlen dolgot is elvették tőle, amit úgy szerettet. Már a feleségén és a munkáján kívül. - Hiszen mindennél jobban imádta feleségét és a hasában növekvő magzatot. Már csak miattuk is igyekezett rendet tartani az országban, hiszen katona volt. Az egyik legjobb és legbecsesebb, nem hiába kapta meg felesége kezét magától az uralkodótól. Végre úgy tűnt megkapja a jutalmát azért a sok szenvedésért. Végre volt családja és tisztességes munkája. Erre egy hét alatt mindent tönkre tett… - Úgy sajnálja, hogy többé nem gyönyörködhet a napban. Nem láthatja a napfelkeltét vagy a nyugtát… Esetleg csak képekről, ami csak nagyobb vágyakozást ébreszt fel benne. Már megannyiszor meg volt benne a kísértés, hogy végig nézze utoljára a napfelkeltét, még ha a vesztét is jelenti. Úgy sincs semmi értelme az ő létének… Legalábbis életnek nem nevezné ezt az egészet, csak örökös szenvedésnek. Míg más az örök életért rimánkodik, ő mi mindent megadna azért, hogy újra ember lehessen. Hogy legyen egy felesége, gyereke, családja. Mindössze csak ennyi vágya van. S mivel tudja, hogy ezt még egy boszorkány mellett se oldhatja meg, hogy ez csak örök sóvárgás marad mindössze, nincs mi visszatartsa a tényleges haláltól.
Az angyalok városa. Fogalma sincs, hogy került ide. Ilyen messze még sosem került Bronxtól. Csak ment a lába után, csak futott egy kicsit, hogy levezesse a dühét, s máris az ország túl végén van. A legmesszebbi útja eddig még csak a temetőig vezetett. Most meg itt sétálgat Los Angeles partjain. Ő, aki ha lehet, nem sűrűn változtatja a helyét, aki még az erdő széli házikójából is csak muszájból mozdul ki esténként. Talán tényleg kezd agyára menni ez a sok emlék. Szinte csak úgy tépi, marja az érzés, ami az emlékekkel együtt törnek fel. Lassan itt az évforduló is. Kedvesének, halálának napja. Talán ideje mással megajándékoznia. Mindenévben ugyanazt a rózsát adja, ugyan azt a szertartást végzi el, s évről évre, csak egyre rosszabb. Talán ideje lenne követnie, biztosan ő is örülne neki, ha a sok rózsa után a férjét is megkaphatná. Habár, talán még úgy se találkozhatna vele. Lelke úgy is a pokolba szállna, hiszen túl sok vér tapad a kezéhez, túl sok ember életét ontotta ki. Mind mikor még ember volt, s mind mióta vámpír. Túl sok bűnt kéne lerónia, lehetetlenség, hogy felkerüljön hozzá a mennybe. S mégis, meg van benne a késztetés, hogy utána menjen, még így is.
Lágyan süpped be talpa alatt a homok, ahogy végig megy az üres parton. Térdig belegázol a vízbe és csak figyeli, ahogy a hullámok játszanak. Próbál csak arra gondolni, hátha lehiggad, de egyre nagyobb a vágya, hogy leüljön a parton és megvárja azt a pár órát, míg felkel a nap. Behunyt szemmel képzeli el, milyen jó is lenne, ha csak úgy lebeghetne ő is, minden nehézségtől megszabadulva a semmiben. Ha nem lenne többé gondja az örök éhséggel, ha nem okozna neki halált a nap melengető sugara. S mintha a tenger is ellene lenne. A nagy hullámzások mellett, valamit folyton a lábának lök a víz, ami egy idő után idegesíti, így csak kinyitja a szemét, meglesve, mi kötözködik az ő lábával. S, mintha csupán egy égi jel lenne, mi szerint itt az idő, eleget szenvedett. Egy hegyes végű, karószerű fadarab. Nem is habozik sokat, kiemeli a vízből és vissza battyog vele a partra.
Talán még korai lenne, hisz ott van neki az önkontrolt nem ismerő tanonca. Őt nem hagyhatja egyedül. Vagy azt a kis vadász fiút, kiben végre barátra lelt. Nem, ez amúgy sem helyes. Egy alvilági sosem lesz jóban egy vadásszal, bármennyire is jó szívű. Lehetetlenség, majd egyszer aztán hátba támadják, akkor miért nem tehetné már meg most ezt az egészet. Mindenkinek jót tenne, de főleg magával. Tanonckája meg úgy se hallgat rá, akkor ellesz ő egyedül is. Jessie is mindig egyedül volt, ideje most megszüntetni a szenvedést, mi már évszázadokon keresztül kíséri. Úgy is össze van már zavarodva a feje, azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a helyes. Csak ordít egy nagyot, mintha veszekedne a tengerrel. Kiereszti minden dühét, s igyekszik helyre tenni azt a hatalmas zavart, mi elméjében van, de nem segít. Vértől piszkos az arca. Könnyei csak úgy utat törnek, mintha végre a sok tiltás után szabad lenne sírnia.
Térdre rogy. Ez már itt tényleg a vég, nincs értelme tovább maradni. Felemeli a karót, szorosan, szinte már görcsösen fogja két kézzel. Még egyszer utoljára bocsánatot kér a világtól, mintha ettől várná fent a megváltást, majd lendülnek a karjai, hogy egy erős döféssel mellkasába szúrja a hegyes tárgyat. Érzi, ahogy sikerült átszúrnia a szívét, de talán épp hogy belement. Nem meri tovább nyomni, csak ordít a fájdalomtól és könnyes szemekkel igyekszik összeszedni minden erejét, hogy bevigye azt a bizonyos haláldöfést, hogy aztán hamuvá válva jusson oda, ahova őt a szél fújja épp.
❖ Megjegyzés: Remélem elmegy egynek    ❖ Zene: - ❖ Szószám: 817
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

--szabad játéktér --
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


EMMA && DOM
A víz közelsége, úgy tűnik képes olyan elemi erővel blokkolni a józan eszemet, mintha a só és a démontrutymó keveréke elég lenne ahhoz, hogy feloldja a gondolataimat és belemossa az óceánba. Határozottan nem segít az sem, hogy víz alá kerülök, majd mikor újra felszínre bukkanok, a Carstairs lány kése olyan szélsebesen száguld el az arcom mellett, hogy érzem a hideg fémet, ahogy vékony vágást ejt a bőrömön, mielőtt kecses ívben belefúródna a polipdémon testébe, aki egyébként láthatóan kevésbé értékel egy ilyen szép dobást, mint én. További nehezítő tényező még a torkomon akadt szarkasztikus megjegyzésem, amit Emma érdemelt volna, amikor kijelentette, hogy ne öljük meg a démont, majd egy pillanat töredéke alatt felülírta a saját javaslatát és egy mondén képregényhőst idéző ugrással a markolatáig döfte a pengéjét a vonagló csápos szörnyűség testében, menekülésre kényszerítve ezzel több tucat siklódémont, akik a vízbe szabadulva azonnal örvénylő fekete káoszként kavarogni kezdtek körülöttünk.
-  Ó, hát nagyszerű! Van még ilyen remek ötleted? – kérdezem morogva, jobb kezem ujjai tompán lüktetni kezdenek, olyan erővel szorítják a kardomat, de még így is könnyedén mozdulok, ahogy a vonagló démon egyik csápja az irányomba lendül. A levegőben találkozik a mozdulatunk és egy gyors suhintással le is vágok belőle egy darabot, ami nagyot csobbanva süllyed el körülöttünk, sötét, zöldes-feketés nedvet árasztva magából.
- Esetleg szeretnél bemászni a szájába és belülről is megszurkálni kicsit? Úgy látom elég sok hely maradt neked. – célozgatok a körülöttünk tekergő siklódémonokra, akik rendületlenül úsznak elő a lényből, beleszúrva a pengém hegyét az egyik fejébe, aki – vélhetőleg menekülés közben- elég közel úszik hozzám.
Emma felé kezdek gázolni a vízben, hogy minél előbb végezhessünk a démonnal és én újra a part hívogató szárazságában tudhassam magam, és vakon remélve, hogy ha a polip meghal, a siklódémonok is vele pusztulnak, bár ez olyan szörnyen megkönnyítette volna a dolgunk, hogy magam is tudtam, kevés rá az esély.
Közelebb érve a megmaradt csápokhoz és vonagló törzshöz, óhatatlanul is belesétálok a vízzel elegyedő méregzöld anyagba, amit a vágásaink mentén ont magából a lény, szinte azonnal érzem, ahogy először csak bizsergetni, majd marni kezdi az alkarom, ott ahol nem fedi semmi ruha. Szisszenve torpanok meg, ösztönösen megrázva a karjaim, mintha ez elég lenne hozzá, hogy leperegjen rólam a víz. Nem elég természetesen, mert az élet ott próbálja megnehezíteni a dolgod, ahol csak tudja.
- Azt hiszem, savas a vére, vagy a nyála, vagy valamilyen testnedve, bele se akarok gondolni. – lépteim automatikusan távolodnak párat hátrafelé, tekintetem követi a sötét határvonalat, ahogy a maró trutyi egyre csak a part felé kúszik. Az alkaromon a hatalmas vörös foltok egyszerre kezdenek viszketni és sajogni.
- Mielőbb ki kellene mennünk a partra! – hangoztatom a nyilvánvalót, remélve, hogy ez nem arra fogja ösztönözni a világ legönfejűbb tizenévesét, hogy már csak azért is tovább csépelje a démont. – Hagyd abba a játékot, és gyere inkább.
A hangszínemben egyszerre vegyül utasítás és kérlelés, és gondosan ügyelek arra, hogy az utóbbiból legyen több, mert biztos vagyok benne, hogy szörnyen magára venné, ha pont én osztogatnám a parancsokat, holott eddig messze Ő volt a produktívabb kettőnk közül. A felelőtlenebb is ugyan, ugyanakkor messze a hasznosabb is.
Néhány aprócska siklódémon úszik el mellettem, szinte észre sem vesznek, sietve tekeregnek a móló és a part irányába szerteszét, kikerülve a sötét tócsát, ami lustán terjeszkedik szabálytalan körformába a haldokló lény körül, egyre szélesebb ívben körülvéve minket is.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Dom && Ems

Amióta meghaltak a szüleim, nem sokszor tört el a mécses, de amikor igen, akkor igazán; azóta húzódik a jobb karomon a heg, amit semmilyen gyógyító rúna nem tudott eltűntetni. Nem faragtak sírós fából, inkább  harcosból. Az senkin nem segítene, ha összetörve azon morfondíroznék állandóan, hogy mi lett volna, ha. De hiába nem sírok és szomorkodom láthatóan, a hiányuk fájdalma állandóan kísér és nem hiszem, hogy ez addig enyhülhet, ameddig meg nem bosszulom őket. Ez a cél segít összetartanom magam és próbálom kerülni a sajnálkozó pillantásokat, nehogy magukkal húzzanak a ki tudja hova. Ezért is vagyok egy kicsit hálás, hogy nem kezd el mentegetőzni a fiú, hanem visszavág. Ezzel tudok mit kezdeni.
- Az már talán neked is menne. - egyezek ki vele, de már nem olyan csípős a hangom.
A kitérő válaszaiból nyilvánvaló, hogy nem akarja az orromra kötni, hogy mit keres ezen a terepen. Nyomhatnám tovább, a kíváncsiságomból kitelne, de valahogy egyre inkább érzem azt, hogy tényleg semmi köze a szüleimhez. Ha lenne, akkor biztos máshogy válaszolt volna. Érzem. A Klávénak még mindig nem fontos eléggé az ügy, hogy tovább nyomozzanak benne. A fiú magánéletéhez pedig semmi közöm. Igazából hagyhatnánk ennyiben az egészet és mehetnénk haza, de meglátom mögötte a bugyogó vizet és eszembe jut a siklódémon amit az előbb felvágtam.
Amikor a polipszerű kény beránt magával a vízbe, minden levegő kiszorul a tüdőmből, de görcsösen markolom Cortanát, miközben elfog a pánik. Másik kezemmel a combomra erősített dobókésem felé nyúlok, de még mielőtt kiszabadítanám a helyéről, újból rántást érzek és prüszkölve kapkodom a levegőt, sós vizet köpködve.
- Várj...- törlöm ki a vizet a szememből, de nem tudom befejezni a mondatot, mert a fiú átveszi a helyem a víz alatt. Elindult a lény befelé vele az óceánba. Nem teketóriázom sokat, szabad kezemmel újra a késemért nyúlok. Ameddig nem kell úszni, gyalog haladok, bár így sokkal lassabb vagyok, mint ők odalenn. Találok egy nagyobb követ, amire felállva jobban belátom őket. A démon részei gyakrabban buknak a felszínre, mint a fiú, így becélzom a lény törzsét, ahol a fontos szerveit sejtem és ehajítom a kést. Ha az árnyvadász fiú nem borotválkozott ma, akkor azt hiszem az egyik oldalt megoldottam neki, annyira közel süvít el a feje mellett a penge, miközben éppen felbukik. De a dobás céllba talál és a lény vonaglik egyet.
- Várj ne öljük meg, lehet hogy... - kezdem ahogy találkozik a tekintetünk, de a pillantásom a karomra siklik, ahol a lény nyelve volt. Vörös, kiütés szerű pontok jelentek meg rajta. Ha csak nem vagyok allergiás pont erre a démonra, akkor ez közel sem olyan, amit a szüleim holttestén láttam a képen. - Á, mindegy, megölhetjük.
Elrugaszkodom a kőről és erőteljes döfésemet a kiskés mellé célzom. Újra megvonaglik és ami ezek után történik, azt leginkább ahhoz a videóhoz tudnám hasonlítani, amit Ty mutatott a csikóhalak szüléséről. A lény -feltehetőleges- szájából siklódémonok tucatjai szabadulnak a vízbe körülöttünk, miközben a haláltusáját vívja.



Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


EMMA && DOM
Hideg vízként zúdul a nyakamba a felismerés, gondolatban párszor jó alaposan leszidom magam, amiért nem ismertem fel a Carstairs lányt, bár mentségemre szóljon, sokkal kevésbé tűnt ziláltnak és elveszettnek, mint a Szövetség Termében, ahol először láttam.
- Biztos vagyok benne, hogy egyedül is boldogulnál egy ilyen nehéz feladattal. – felelem, remélve, hogy a szavaim kevésbé hangzanak érzéketlenül, mint ahogy gondolom.
Egy olyan húg mellett nőttem fel, aki mindenféle pátyolgatást gyengeségnek bélyegzett, fogalmam sem volt, miként kell együttérzőnek és megértőnek lenni a kisebbekkel, hogy mit lehet mondani valakinek, akit épp az előbb emlékeztettünk arra, hogy elvesztette a szüleit. Ha Dory lett volna itt, valószínűleg csak belelököm a vízbe, vagy homokot szórok a fejére, de volt egy olyan érzésem, hogy mi sajátos módon érzéketlenül tudjuk kezelni egy számunkra fontos ember elvesztését, és rajtunk kívül kevesen vannak, akik ennyire tárgyilagossá tudnak tenni egy ilyen borzalmat.
- Volt. Vagyis lett volna. – javítom magam automatikusan, visszagondolva a sikertelen kísérletemre az Ashdown család verandáján. – Kevésbé volt eredményes a látogatás, mint akartam, szóval mondhatjuk, hogy most már igazából semmi.
Nem mintha olyan nagy titkokat őriznék, vagy épp nem számítanék arra, hogy Ashdownék említést tesznek arról, hogy egy egészen kicsit talán zaklattam őket, de azért örülök, hogy az indokolatlan pezsgőfürdő mögöttünk rendületlenül bugyog tovább, elterelve ezzel a szót az ittlétem kínos körülményeiről. Annak már kevésbé, hogy a törpeszőke sokkal kevésbé engedelmes, ellenben legalább meggondolatlanul önpusztító lépésre szánja el magát. Micsoda remek tulajdonságai ezek a szebbik nemnek!
Elmosódott foltként látom csak, ahogy süvítve elsuhan mellettem, apró lábai csobogva gázolnak bele az óceánba, hosszú pengéje pedig könyörtelenül fúródik bele az egyik csápba. Hitetlenkedve figyelem, ahogy egy precíz mozdulattal elszeli a polipkart a még mindig víz alatt lévő testtől, és még akár egy-két elismerő szót is ki tudnék préselni magamból, ha nem kerülne a bosszúszomjas démon nyelvének fogságában pillanatok töredéke alatt a víz alá.
Gondolkodás nélkül dobom a homokba a botomat, a kardom átveszi a helyét a jobbomban, és a Carstairs lányka után gázolok a habokba, hogy elkapjam, mielőtt még mélyebbre süllyedne. Szabadon maradt balom ujjai megmarkolják a felsőjét, és egy erős rántással a víztükör felé emelik a szőke fürtös buksiját, a talibongom pedig elnyesi az érdes nyelvet, ami fogva tartja, éles, fenyegető sziszegésre kényszerítve a lényt. Egy pillanatig mintha a démon úgy döntene, visszavonulót fúj, a masszív feketeség távolodni kezd az óceán belseje felé, a veszélyesen tekergő csápjai viszont, akár a gomolygó füst, ezer irányból kezdenek tekeregni körülöttünk.
Nem marad időm megbizonyosodni róla, hogy Emma a felszínen marad-e, a csápok, ahogy hozzámérnek, egyből a bokám köré csavarodnak, és olyan sebességgel húzzák ki alólam a lábaimat, hogy semmi másra nincs időm gondolni, csak a sós vízre, ami azonnal csípni kezdi a szemem és marni a torkom, ahogy alámerülök. A pánik egy pillanatra lebénítja minden végtagom, én pedig csak süllyedek, amíg a hátam neki nem ütközik a kavicsos homoknak, szerencsére elég gyorsan ahhoz, hogy felmérjem, a démonnak még nem sikerült elcibálnia a sekélyebb partszakasztól az igazi mélységig. Kényszerítem magam, hogy nyitva tartsam a szemem, minden erőmmel próbálom figyelmen kívül hagyni a szúró érzést, amit nem is tudom, hogy a pupillámat égető só vagy a tüdőmet fojtogató légszomj okoz-e, a kardom pedig belefúrom az engem fogva tartó nyálkás polipkarba. A mozdulataim vészesen lelassulnak a vízben, nem tudom, hogy sikerül-e levágni a csápot a helyéről, vagy csak megszúrom, minden esetre elégnek bizonyul ahhoz, hogy engedjen a szorításon, én pedig prüszkölve bukkanjak újra a felszínre egy kis levegőért.
Vadul cikázó tekintetem egyből az ázott szőke tincseket keresik, némi páni félelemmel az elmémbe, hogy ha nem bukkan fel sehol, mégis miként fogom magam kimagyarázni abból, hogy Emma Carstairst megette egy csápos polipdémonszerű izé.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Dom && Ems

A fiú fegyverét Cortana egy suhintással ketté szelné, a bőr előtt, ha nem állítottam volna meg időben a karomat. A gyorsan jött adrenalin löket pillanatok alatt felszívódik és csak a gyanakvás marad bennem. Bár az ijedt sikkantása még egy nálam fiatalabb árnyvadásznál sem túl valószínű. A srácnak valószínűleg ugyanannyi köze volt a szüleim halálához, mint Sebastian Morgensternnek. Valahogy kétlem, hogy nyomra bukkantam volna, de még nem adom fel teljesen a reményt.
- És az én szüleim takargassanak be, vagy a Blackthornoké? - kérdezem gúnyosan. Ebből csak kiderül, hogy mennyit tud. A legtöbb árnyvadász hallotta, mi történt, sokan ott voltak, amikor a Végzet Kardját tartva kellett elmesélnem az intézetünket ért tárgyalást. Általában szeretem a fegyvereket, de még mindig kiráz a hideg attól az ereklyétől. Eszembe  jut, hogy ha Jules itt lenne, akkor valószínűleg figyelmeztetne rá, hogy ne hangoztassam, hogy nincsenek szüleink, ne adjak a klávénak okokat arra, hogy megint el akarjanak választani tőle. De most nincs itt.
Nem teljesen értem, amit mond, a diszkréció az egy tipikusan olyan szó, amit a felnőttek használnak, ha azt akarják, hogy ne értsünk semmit abból, amit mondanak. De ha boszorkánymester által jutott ide és nem a klávé miatt, akkor az már jó. Csak nem értem, hogy miért pont ide erre a partra.
- Van erre valami dolgod? - próbáltam máshogy megtudakolni, hogy mi sodort egy idegen árnyvadászt a mi területünkre... ha tényleg nem a klávé. Gyanakvóan, de nem ellenségesen nézek rá.
Ekkor figyelek fel a buborékokra a fiú mögött és fel is hívom rá a figyelmét.
- Remélem csak az ésszerűséged és nem egy mondén. - felelem, ahogy látom, hogy tétován megindul a habok felé. Ekkora bolondot, hogy anélkül, hogy biztos pontról várná ki, hogy mi történik, odamegy egy... bottal?! Szerinte mi fog történni? Kidugja a fejét a habok közül egy démon, ő meg leüti?  
Egy pillanatig nem látom, amit ő igen, csak a félig meddig felém szóló hangját hallom, és újra érzem, hogy árad az adrenalin az ereimben. A gyomrom bukfencezik, de már nem csak a víztől, hanem attól a lehetőségtől, hogy ez a lény közrejátszhatott anyu és apu elvesztésében. Mindketten képzett árnyvadászok voltak, rengeteg év tapasztalattal, szóval hogy ha ez az a lény, akkor valószínűleg rettegnem kéne. De nem megy. Csak azt érzem, hogy most bosszút állhatok. Keményebben edzettem az elmúlt két hétben, mint eddig bármikor. Még koránt sem tudok mindent, de annyit talán igen, hogy egy vízidémonnal elbánjak. A víz taszít a leginkább benne.
Azt hiszem a kakaó hallatán borul el az agyam és suhanok el mellette Cortanával a kezemben, a lény egyik polipszerű karját célbavéve. Lehet, hogy Julian most ezer okosabb megoldást találna, de nem érdekel. Eufórikus érzés tölt el, ahogy a kardom belefúródik a ruganyós húsba és távolságot szel a tapadókorongok közé. A boldogságomat nem árnyékolja be az a másik hosszú és vékony, de recés kar, ami a karomra tekeredik és meggátolja, hogy újra lesújtsak, mert olyan gyorsan történik minden, hogy elfelejtek megijedni.
- Hoppá, azt hiszem ez a nyelve. - mondom ki, amit az agyam regisztrál, de az érzelmeim még nem, mielőtt hirtelen rántást éreznék. Pillanatokon belül a habok között találom magam és a hirtelen rámtörő pániktól képtelen vagyok gondolkodni. Vajon a szüleim is így haltak meg?
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


EMMA && DOM
Abban az esetben, ha az ember démonra számít, önkéntelenül is meglepődik egy árnyvadász felbukkanásán, pláne ha az egy fejjel kisebb nála, de még így is kis híján felkockázza a kardjával, ami ugyan aránytalanul nagy az apró termetéhez képest, mégis olyan precizitással forgatja, hogy egy pillanatra bárki elirigyelné tőle ezt az összhangot.
- Ohohohó, nyugi! Ártalmatlan vagyok! – a fegyvert tartó jobbom és az üres balom szinkronban lendülnek a levegőbe, jelezve, hogy megadom magam, habár egy pillanatig sem gondolom, hogy a lány komolyan kárt akarna tenni bennem. Engem igazol a mozdulata is, ahogy lejjebb ereszti gyönyörűen munkált pengéjét, ami mondjuk még így is igencsak veszedelmesen csillan meg az éjszaka tompa fényeiben.  
A kérdései olyan hirtelen záporoznak rám, hogy első meglepetésemből gondolkodás nélkül zuhanok a másikba, kinyögve az első gondolatot, ami eszembe jut.
- Nem tudom, ágyban? Kezd későre járni. – tanácstalan tekintetem az övébe fúrva próbálom kitalálni, hogy mégis milyen választ vár tőlem, de sejtem, hogy nem egészen ezt. Arra készültem, hogy egy ilyen helyzetben inkább fogja érdekelni, hogy ki vagyok én, és mégis miért vagyok itt, nem annyira tudok hát mit kezdeni a kérdéssel, miszerint neki hol kéne lennie, azzal meg pláne nem, hogy a Klávé küldött-e, de legalább simogatja egy kicsit az önbecsülésem, hogy sikerült ennyire fontosnak látszanom.
- Bárcsak! – felelek bosszúsan fújtatva. – Akkor nem kellett volna pofátlanul sokat fizetnem egy boszorkánymesternek, hogy nyisson nekem egy portált. Hihetetlen, mennyit kérnek egy kis diszkrécióért.
Mielőtt tovább ragozhatnám ezt a jelen helyzetben teljesen lényegtelen információt, követem a tekintetét, ami gyanakodva vándorol el rólam, és megállapodik valamin a hátam mögött. A szavait a vízfelszínre törő, egyre erősödő bugyogó hang kíséri, és én ösztönösen fordulok az irányába, elnyomva az agyamban a késztetést, hogy hátráljak egy lépést. Nem igazán ápoltam jó viszonyt a vízzel, de egy kislány jelenlétében fokozottan kínosnak éreztem volna, ha engedek ennek az ellenszenvnek, és sietve arrébb állok.
- Gondolom, nem sok esély van rá, hogy valami épp csak békésen megfullad, ugye? – teszek egy óvatos lépést a víz felé, aztán még egyet és egy újabbat, amíg a bakancsom orra el nem éri a fodrozódó hullámok borzolta víztükör határát.
Egy darabig feszülten figyelem a habzó buborékokat, amik rendületlenül áramlanak felfelé, szinte teljesen elfedve szem elől az alatta gomolygó feketeséget, ami vészjóslóan siklik a part felé.
- Ooooké, talán jobb lenne, ha most hazamennél. – rá sem nézve a lányra mögöttem, a vállam felett dobom felé a szavaimat, mint valamiféle jótanácsot, közben automatikusan teszek egy lépést hátra, eltávolodva kicsit a víztől. – Igyál egy kakaót, olvass valamit, aztán aludj, vagy mit tudom én, mi a rutin nálatok.
A fekete, csápra emlékeztető izéke egyre közelebb kúszott a part irányába, és volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy a csápok, karok, akármik egy sokkalta nagyobb lényben végződnek, mint amivel egyedül elbírnék. Talán ideje lenne nekem is valami élesebb fegyver után nézni.



Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Dom && Ems

Cortanát nem dugom vissza a helyére, mondének előtt rejtve vagyok, vámpírok biztos nem járnak erre délutáni órákban, a farkasoknak sem ez a tipikus találkozó helye, de talán nem kötnének belém. Viszont ha valami nagyobb démon elől menekült a siklódémon, akkor jó, ha minél közelebb tartom magamhoz a kardot. Mindjárt 13 éves leszek, nemrég kezdtem el megnyúlni, de még mindig nem vagyok olyan magas, hogy a rövid fegyver ne tűnjön túl nagynak a kezemben. Viszont szerencsére már eleget gyakoroltam vele, hogy teljes uralmam legyen felette. A gondolat, hogy apu néha régebben is odaadta Cortanát gyakorlásra, összeszorítaná a torkomat, úgyhogy próbálok minden erőmmel arra koncentrálni, hogy a felgyülemlő érzelmeket a démonok ellen fordítsam. Befordulok a következő sarkon és ha minden igaz, megpillantom, hogy mi elől menekült az előbbi lény.
Felkészülök, hogy lehet, hogy váratlanul fog felbukkanni egy démon, magabiztosan fogom a markolatot és... majdnem rablóhúst csinálok a nálam egy teljes fejjel magasabb fiatal árnyvadászból, de még idejében megállítom a kezemet.
- Mi a francot keresel itt? - fakadok ki egy időben az ő megszólalásával, amitől apró mosoly kúszik az arcomra és kissé lejjebb eresztem Cortanát, de még nem teszem el. Egy pillanatig tart felmérnem, hogy tudjam, kit nyársaltam majdnem fel, bár tényleg nem teljesen értem, mit keres itt. A srácot biztos, hogy láttam már Idrisben, amikor a szüleimmel kellett mennem, de azt nem tudnám megmondani, hogy legutoljára is ott volt-e, a fájdalomtól összemosódnak a dolgok. Greenwood, azt hiszem. -ugrik be a név, személyesen nem ismerem, de úgy dereng hogy van egy húga. Az biztos, hogy nem láttam még los angelesben soha. Ráadásul pont a tengerparton, ahol nemrég a szüleim...  
- Hol kellene lennem? A klávé küldött? - szegezem neki a kérdést, ami épp olyan élesen hangzik, mint a kardom pengéje az előbb. Ha nem miattam küldték, hogy megpróbáljanak megint beszervezni az akadémiára, akkor ez megmagyarázná, hogy miért "nem kéne itt lennem" szerinte. A klávé sosem kötötte az orromra a szüleim halálának körülményeit, nekem kellett utána járni. De ha bármi köze lenne hozzá ennek a fiúnak... - ujjaim görcsösen szorítják a fegyverem, de pillanatom a mögötte lévő, természetellenesen bugyogó és habzó vízre téved.
- Ha csak nem felejtetted el kikapcsolni a vízalatti jacuzzid, akkor lehet, hogy gondban vagyunk. - hívom fel a figyelmét arra, hogy valami történik mögötte, miközben újra magam elé húzom Cortanát. Egy izzadtságcsepp csodul végig a homlokomon. Egy kis délutáni sétára megfelelő volt a hosszú ujjú felső, de kétlem, hogy ez a harcra is jó öltözet. Még a víz közelsége és friss szellő sem segít. A gondolatra pedig, hogy a hűsítő habok közé vessem magam még normális esetben is fordul egyet a gyomrom. Annak a lehetőségére, hogy odalent hemzseg a víz démonoktól pedig méginkább rosszul leszek. De ha csak egyet meg tudnánk fogni és kikérdezni, talán tud valamit a szüleimről. Ez az első alkalom, hogy a reménynek akármilyen szikrája megcsillanjon előttem.



Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


EMMA && DOM
Los Angeles pont olyan bámulatos volt a horizontig nyúló kék óceánjával, süppedős aranyló homokjával és az égig nyújtózó pálmáival, mint ahogy az érkezésem előtt laikusként elképzeltem. És én pont csak a vizet, a homokot és fülledt levegő okozta irtózatosan magas páratartalmat gyűlöltem benne, de igazából erre is számítani lehetett. Nem igazán tudtam megszeretni New Yorkot sem azzal a rengeget betonnal és a mindenhol állandó jelleggel nyüzsgő tömeggel, az angyalok városa – habár meg kell hagyni, messze szebb tájakat vonultatott fel – még így is leírhatatlanul idegen volt számomra, és nagyon, nagyon meleg. Minden rossz emlék ellenére Idris olyan mélyen beleette magát a szívembe, hogy nem hagyott helyet más városoknak, hiába próbálkoztam lelkesen találni neki egy ellenfelet.

A lábaim lustán lógatva ültem az egyik dokkon, barna szemeimmel az éggel összemosódó víz határait fürkészve, amik egyre jobban elkülönültek, ahogy a nap sugarainak helyét átvette az éjszaka ragyogása. Mert, hogy New Yorkhoz hasonlóan úgy tűnt Los Angeles sem tud igazán besötétedni.  
A bakancsom talpa alatt monoton zúgással csaptak össze a hullámok újra és újra, és talán még megnyugtatónak is találtam volna, ha nem azon dolgozom éppen, hogy zsigerből gyűlöljem ezt a helyet is. Miután – ismét – feleslegesen kopácsoltam egy sort az Ashdown család ajtaján, akik a jelek szerint azok táborát erősítették, akik szerint nincs miért nyomoznunk, elsőre sem voltak hasznosak, második próbálkozásra pedig már csak addig nyitották ki az ajtót, amíg elzavartak. Egyedül az ablakból figyelő két apró, kíváncsi szempár volt az oka, amiért úgy döntöttem, hogy lenyelem minden indulatom és hagyom a fenébe az egészet. A család egyébként is csak közvetetten volt érintett a témában, valószínűleg tényleg semmi használható információval nem tudtak volna szolgálni, és nem tűnt fair húzásnak csak azért erőszakosnak lenni, mert ritka bunkó a stílusuk.

A víz felé pöckölöm a még parázsló cigarettám csikkjét, amit rövid, de egyenletes sziszegés követ, alig lehet hallani a hullámok szüntelen csapkodásától. Lepillantok a nyugtalan vízfelszínre alattam, amiből épp három siklódémon próbálja esetlenül partra küzdeni magát. Az első, ahogy szárazföldre ér, egyből el is iszkol a végeláthatatlan partszakasz mentén, és mire észbe kapok, a második is utána iramodik. Gyors mozdulattal ugrok le a dokk tetejéről és páros lábbal talpalok bele a homokba nem messze a kis bestiától. Az elektrumszálas bo staffnak szinte ideje sincs a helyére kattanni, hogy elérje a teljes hosszát, olyan sebesen döföm bele az aprócska démonba, hozzászegezve a földhöz. Ahogy eltűnik, gondolkodás nélkül a harmadik után vetem magam, aki bár meglepően gyors, még így sem okoz igazán nagy erőfeszítést végezni vele.
- Ne olyan sietősen, te kis parazita, gondolod futni hagylak? – kérdezem egy dühös morgás kíséretében, kitépem a botom a homokból, majd futva indulok az utolsó szökevény után, ami azóta elérte a homokos partot, és orvul felkúszott a mellette húzódó járdára. A szavaim viszont úgy tűnik, megkésve hasítanak a levegőben, mikor nem sokkal utána egy szőke lobonc bukkan fel a semmiből, kezében egy hosszú, egyenes pengéjű karddal, amire egyébként pont annyira nem számítottam, mint arra a három ocsmányságra.
- Ó… na, neked aztán tényleg nem kellene itt lenned. – nyögöm hirtelen meglepettségemben, mert hát egy olyan egyszerű szó, mint a „szia” ugye nem állta volna meg a helyét.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Dom && Ems

Az elmúlt két hétben megszámlálhatatlanul sokat jöttem a tengerpartra. Amióta visszaértünk Idrisből, nem hagy nyugodni, az, amit a szüleim mappájában találtam. A különs körülmények, amik közt találtak anyu és apu holttestére itt a parton. Azóta bejártam a környéket, elég gyakran futva, de semmi gyanúsat nem találtam. Mintha nem is léteztek volna, eltűntették őket és ha démon végzett velük, semmi nyomot nem hagyott maga után, három km-s körzetben.
A nyomozás az első lépés, amit tehetek a bosszú érdekében, meg a tanulás, hogy képzem magam, hogy mire rájövök, hogy mi történt pontosan, készen álljak arra, hogy az ellenségeimel szembenézzek. Az intézetben ugyan a legjobb hely a tanulásra, de, bár imádom őket, a gyászoló Blackthornok látványa folyton az én veszteségemet juttatja eszembe. Igaz, ők is elvesztették a szüleiket, Markot és Helent, de még így is sokan maradtak egymásnak. Ráadásul a féltestvéreik még élnek, bár a konzul ellehetetlenítette őket egymástól, a remény, hogy nemsokára újra látják egymást megvan. Nekem viszont senkim sincs.
Csak Jules. Ő pedig megígérte, hogy pár éven belül parabatai-ok leszünk, de nekem még az a kötelék sem kéne, hogy tudjam, hogy rá mindig számíthatok. Ide is sokszor együtt jöttünk, főleg az első héten, de nem akartam az agyára menni az után, hogy nyilvánvalóan nem találtunk semmi használhatót. Ma úgyis be akartam menni a városba, csak úgy, antikvitásokban nézelődni, hátha találok valami kincset. Remek lehetőség a múlt kacatjai között kutatni, a jelen elől menekülve. Mondéneknek persze láthatatlanul, egy farmerban és szigorúan hosszúujjú felsőben, Cortanával felszelelkezve - mostanában ez a szerelésem, ha kilépek az intézetből.
Kalifornia nem igazán az az állam, ahol a hosszú ujjú felsők kifejezetten alkalmasak lennének bármikor, de ez az egyetlen ötletem arra, hogy eltakarjam a sebeket a karomon. A visszafelé úton autómatikusan a tengerpart felé veszem az irányt. A hullámok felkavarnak, de a felőlük érkező szellő biztosan lenyugtatna. Mielőtt azonban lefordulnék a homokos part felé vezető útra, a járdán közeledő apró siklódémon vonja magára a figyelmem. Cortana egy suhintással szeli ketté hosszában az ártalmatlan, de itt szokatlan lényt, amelyik a fajtájára jellemző lassú mozgásnál háromszor gyorsabban siklott. Talán menekült valami elől? A kikötő irányából érkezett és nekem ennyi már elég is arra, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Abból igazán nem származhat semmi problémám, ha megnézem magamnak. Egyelőre még csak sms-t sem küldök Julesnak, nem akarom iderángatni egy valószínűleg fals nyom miatt.

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Emma &  Camilla
We're not so bad. We're not the monsters that our parents think we are.
Belegondolva egészen érdekes, miért is szeretnek a mondének annyira a víz közelében időzni. Meg más lények is. Vajon miért olyan megnyugtató a közelsége, mikor oly sokan vesztek már oda benne? A tenger mélye gyilkos és rejtélyes. Mégis, talán még az emlékeket is könnyebb itt felidézni. A mondének élete rövid és mégis olyan könnyen felejtenek. Még azokat is, akik egykor fontosak voltak nekik. Talán ezért is szeretnek idejárni? Nyugalomban felidézni mindazt, ami az elméjük legmélyén lapul? Mert az emlékezéshez nem kellenek tárgyak, helyek, dolgok, vagy bármi ilyesmi a puszta emléken magán kívül. Nekem sincs szükségem semmi mementóra ahhoz, hogy emlékezzek arra a szerelemre, ami most pusztító gyűlöletként lobog bennem az iránt a halhatatlan iránt, aki oly könnyen dobott el akkor, csak mert mondén voltam. Vagy a bátyám iránti utálatra és megvetésre, amiért éjjáróvá tett akaratom ellenére, meg mert eleve egy démoni korcs. Ezek mind bennem vannak, nem számít hol vagyok.
Én itt a tengerparton sem azért sétálgatok, mert csak itt tudnám mindezeket felidézni.
Ahogy azonban itt sétálok, egy érdekes érzésre leszek figyelmes. És hamar meg is látom azt, aki kiváltotta belőlem. Egy fiatal nephilim az.
Óvatosan megyek csak közelebb, az árnyékok jótékony takarását kihasználva. Vámpír lévén így is ki tudom venni a lány alakját, még valamelyest az arca vonásait is, a sötétség ellenére. Minél közelebb megyek hozzá, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem mondén. Ahogy feláll a homokból és a vízbe sétál, majd gyakorolni kezd a tőrével, már egyértelművé válik előttem, hogy egy árnyvadász ivadékhoz van szerencsém. Nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog felfednem magam előtte. Végtére is azt sem tudom, pontosan kicsoda, milyen elveket vall és hogyan reagálna rám. Bár egy kis csetepatétól sem riadtam vissza soha. Viszont ostoba sem vagyok, egy nálam erősebb lénnyel nem akaszkodnék össze. Terveim vannak, végleg elporladni pedig nem szerepel közöttük. Így egyelőre csak állok ott és figyelek. Azonban annyira nem kezdő, hogy ne érzékelje ő is a jelenlétemet. Érzem rajta az idegességet, ahogy megszólal, felém azonban nem fordul. Ez is csak alátámasztja a megérzésemet, hogy egy kezdőhöz van szerencsém. Ami tényleg szerencse, mert még olyan jó esélyekkel nem indulna ellenem, ha rám támadna.
- Azt gondoltam, az árnyvadászok mindig éberek és nehéz meglepetést okozni nekik. Igazán nem az én hibám, hogy te ilyen paranoiás vagy. A kiképzőidnek mi a véleményük erről a tulajdonságodról? - nem akarom bántani, egyszerűen csak jól esik egy kicsit provokálni, piszkálni őt. Én a magam részéről rátámadni nem szándékozom, ha ő nem tesz semmit ez ügyben. Bár nem rajongok az árnyvadászokért, és lehet, hogy jobb lenne elpusztítani a "fiókákat", amíg nem olyan nagy kihívás, de nem érezném fairnek. Már persze, ha nem bosszant fel. De ma lehet szerencséje, egészen jó hangulatom van. Míg a bátyámmal nem kell találkoznom, addig minden remek. Kellemetlen, hogy rövidesen annak is eljön majd az ideje. De ez még nem az a nap.
❖ Megjegyzés: Bocsi a késésért! ❖ Zene: Bad bitch ❖ Szószám: 468
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Camilla & Emma

Olyan nyugodt és szinte már meghitt a csillagok fényében fürdeni, hogy egy pillanatra úgy érzem, hogy a világ békés is lehetne. De ezt a gondolatot hamar kiűzöm a fejemből, nem erre neveltek. Az egész létezésem értelme valahol a béke keresése, de folyamatos küzdelem során. Egy mondén azt mondaná, ha hallaná a gondolataimat, hogy egy ilyen fiatal lánynak mással kéne foglalkoznia, de én sosem vágytam rá, hogy "normális" életem legyen. Más fogalmam van az átlagos mindennapokról és rutinfeladatokról, mint az embereknek. Mert miért lenne jó egy olyan világban élni, ami tele van szörnyekkel, de kizárni a felismerést? Miért jó egy ál-nyugalomban élni, amikor az élet elfolyik a tudatlanok mellett. Sokkal jobbnak érzem, hogy tisztábban láthatom a világot, és megtanulhatom felvenni a harcot a szörnyekkel, amik a szekrényben és az ágy alatt rejtőznek. No meg a tengerben.
Felpattanok és lesétálok egészen addig, ameddig a víz már majdnem a lábamat nyaldossa. A jelenet romantikus is lehetne, ha nem azt fontolgatnám, hogy milyen gyorsan tudnám előkapni a kis késem a cipőmből, ha egy kappa démon mászna ki a habokból. Körbekémlelek. Nincs senki látótávolságban, miért ne próbálhatnám ki a mozdulatot? Úgy is sok homok ment a cipőmbe, egyszerre két legyet ütök.
Felbátorodok az első kísérlet után és elkezdek bonyolultabb mozdulatokat is gyakorolni, a kés nem egyszer fúródik a homokba, centiméterekről a lábamtól és a víz kezdetétől. Lassan haza kéne mennem. Nem akarok holnap álmosan menni az Intézetbe, olyankor több hibát vétek. Utálok hiábázni. Nem, azzal még megbírkózom, azt utálom, ha valaki rámutat, hogy hibáztam. Mintha nem lenne jobb dolga... mondjuk a tanítónknak lehet, hogy nincs is jobb dolga.
Ahogy visszadugom a kést a helyére, és indulnék, egy pillanatra megdermedek és feláll a szőr a hátamon az izgalomtól. Valami van a sötétben.
- Nincs jobb dolgod, mint 12 éves gyerekeket ijesztegetni? - kérdezem, reménykedve abban, hogy valami ismerős jött utánam. Ha csak egy random mondén lenne, nem látna és anélkül elhaladt volna, hogy felfigyelnék rá. De ez a valaki vagy valami egy helyben áll, ami már elég indok arra, hogy fenyegetve érezzem magam.

337 • Clothes Dead of night

Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Los Angeles-
Ugrás: