be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
pandora elena mischievous
If I cannot move heaven, I will raise hell
Seelie Queen
❖ Tündérkirálynõ

avatar
i believe that emotions
Keresem :
meliorn
Tartózkodási hely :
seelie court, faerieland
Hobbi :
blow your mind
Karaktered arca :
madelaine petsch
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése



gratulálunk, elfogadva!
dust and shadows  

❖ Miss Elena Mischievous  ❖
Drága Elena!
Nagy örömömre szolgál, hogy én üdvözölhetlek elsőként az oldalon! Smile Bátorkodtam rögtön lecsapni rád, amint láttam, hogy elkészültél, hiszen egy ilyen gyönyörű pofi ne üldögéljen túl sokáig a talomban! Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy Magnus milyen közel áll jégbe fagyott szívemhez, úgyhogy ajánlom, bánj vele nagyon kedvesen és figyelmesen, vagy megismertetlek a tündérek haragjával! Razz
Na, de hogy rólad is ejtsek pár szót, nem lep meg, milyen csodálatos lapot sikerült összehoznod, hiszen remekül ismerem már a stílusodat és a kreativitásodat, ellenben teljesen ámulatba ejtettél! Bevallom, első látásra-olvasatra nem pontosan ilyen életet képzeltem neked, hozzád, de a soraid végig olvastatták magukat, úgyhogy örülök, hogy ilyen gazdag és tartalmas előélettel ajándékoztál meg minket!
A rakott tészta iránti vonzalmadon teljes mértékben osztozom, ráadásul aki az alkoholt szereti, rossz warlock már nem lehet, szóval jár neked egy nőies pacsi! Smile Ha esetleg megunnád a csili-vili Brooklynt, feltétlenül látogass el hozzám az Udvarba, biztosan tudnék néhány újdonsággal szolgálni számodra
Kíváncsi vagyok, mi mindent hozol még ki a barátságotokból és Elena történetéből! Nem is tartalak fel tovább, tudom, hogy várnak már rád, ahogyan én is nagyon izgatottan várom, hogy olvashassam a köreiteket. Üdvözöllek a csapatban, irány az avatarfoglaló, utána pedig tiéd egész New York! Hódítsd meg! Smile




avatar
i believe that emotions
Tartózkodási hely :
new ❀ Y O R K ❀
Hobbi :
criminal ❀ M I N D S ❀
Karaktered arca :
danielle ❀ P A N A B A K E R ❀
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


clarissa fray

pandora elena mischievous
life is so much better with friends
victoria justice warlock400+boszorkánymester
the devil is in the details

❖ Becenév:
Panda, Pandus El, Ellie, Lenus, Lena
❖ Születési hely, idõ:
17. század, Fülöp-szigetek
❖ Családi állapot:
Egyedülálló
❖ Szexuális beállítottság:
Biszexuális
❖ Foglalkozás:
Profilozó; alkalmakként tánctanár
❖ Ismertetõ jel:
A warlock jegye: Az egész szeme türkizkék színű, de az évszázadok során megtanulta elrejteni a világ elől.
❖ Rang:
Az évszázadoknak köszönhetően kitanultam a boszorkánymesterség trükkjeit.
❖ Család:
Az apámat sosem ismerhettem meg, az édesanyám pedig nem sokkal a születésem után meghalt ezért különböző családok között sodródtam. Az egyetlen személy, akit örökké a családtagomként fogok szeretni az Magnus Bane. ♥️
look deeply into my eyes

5 pozitív tulajdonság
nagylelkű, jószívű, barátságos, találékony, ravasz
5 negatív tulajdonság
szórakozott, lobbanékony, makacs, kritikus, néha túlbuzgó  
5 dolog, amit szeretsz
karamella, Magnus, gumicukor, tánc, őrült elmék rejtelmei  
5 dolog, amit nem szeretsz
gomba, ananász, ha valaki képtelen megmondani az igazat, tehetetlenség, halál
Legnagyobb félelmed
Elveszíteni, akiket szeretek
Legnagyobb vágyad
Megtaláljam a helyem a világban
Legnagyobb gyengeséged
Túl jó szívem van
Legnagyobb titkod
 Gyerekként oda voltam Magnus-ért. Még most is, de rájöttem ez nem azt jelenti, amire akkor, gyermeteg fejjel gondoltam. 
Rejtett tehetséged
Hajlékony vagyok. Különböző nyelveken tudok beszélni.
Fõ fegyvered
my smile
Hobbi
Tánc ♥️
Kedvenc étel
Rakott tészta
Kedvenc ital
Jegeskávé
Kutya vagy Macska
Macska ♥️
Allergia
nincs
Bal vagy jobbkezes
Balkezes
Fura/Idegesítõ szokás
Néha túl sokat beszélek
Szervezett vagy rumlis
Szervezett  
Dohány, alkohol, drog
Alkohol a másik kettővel nem élek.
you can see the war inside


i was just a girl he was just a boy

Sosem ismertem a szüleimet. Az édesanyám nem sokkal azután, hogy megszülettem életét vesztette. Még aprócska csöppség voltam ezért könnyedén leltek olyan családra, aki magához vett volna egy csöppséget. De egyiknél sem maradtam túlságosan sokáig. Mintha érezték volna a bennem lakozó sötétséget. Amelyről én jó ideig semmit nem tudtam. Láttam az ijedt tekintetüket, de sosem értettem, hogy mi az, ami ennyire megrémisztette őket. Egy jel, amit senkinek nem szabadott volna látnia. Valami, amit szerettem volna elrejteni, de még én magam sem tudtam róla, hogy létezik. Családról, családra vándoroltam, ami egyre nehezebbé vált, amikor már idősebb lettem. Egy nagy gyerkőcöt már senki sem fogadott olyan szívesen a szerető családja köreibe, mint ahogyan azt csecsemővel tették. Pedig semmi rosszat nem vétettem. Jó gyerek voltam. Sosem toporzékoltam, vagy hisztiztem. Megadtam mindenkinek a tiszteletet, ahogyan azt illet. Voltak rosszabb családok, akikhez kerültem és ott még pofonokat is nyeltem. Pedig mára már nagyon jól tudom, hogy semmi rosszat nem vétettem. Egyszerűen csak én voltam a legközelebb, akire kezet lehetett emelni és nem szólt vissza. Nem szólhattam. Csak tűrtem.
Alig múltam el talán tíz éves, amikor egy fehér család magához vett. Inkább voltam a rabszolgájuk, mintsem a gyermekük. Én voltam az, akinek meg kellett tanulnia főzni, takarítani, varrni és mindent ellátni. Ha nem értem fel valamit, akkor a válasz csak az volt, hogy nem próbálkoztam eléggé. Ekkor jött el a pillanat, amikor az akaratom olyan erős volt, hogy az erőm szépen lassan kezdett megmutatkozni és rájöttem arra, hogy más vagyok. Könnyebben végeztem a munkát, hiszen már nem kellett órákat töltenem azzal, hogy kitaláljam miképpen is szedjem le a legfelső polcról a legfelső tányért. Csak gondolnom kellett rá és fókuszálnom, hogy szépen a kezembe került a tányér anélkül, hogy egyet is összetörtem volna.
***
Az erőmnek köszönhetően valahogy minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. A feladatok, mintha folyamatosan eltörpültek volna mellettem. Szabadabbnak éreztem magam. Annak ellenére, hogy nem vettek észre, szinte csak akkor szóltak hozzám, ha valami nem úgy volt, ahogyan azt ők szerették volna.. Én boldog voltam. Lehet, hogy nem egy ilyen életet képzeltem el magamnak, ahol hamarabb kell felnőnöm, mint egy átlagos gyermeknek, de mégis ettől lettem jobb, különlegesebb. A koromhoz képest többet tudtam, mint a nő, akivel együtt éltem. Az érkezésem után nem sokkal egy közös gyermek is jött a családba. De róla sem ők gondoskodtak, hanem én voltam az, aki minden áldott este felkelt, ha sírt a baba én dédelgettem, habár alig fért el a gyermeteg karomban. A házimunka által okozott izomlázhoz hozzászoktam, de más volt, hogy egy kisbabát dédelgettem a karomban. De ezt sem éreztem tehernek. Hiszen így talán lehet valaki, aki észrevesz engem. Ez pedig boldoggá tett. A tény, hogy megadhatom valakinek azt, ami nekem soha nem adatott meg valahogy teljesen feltöltött energiával. Én pedig épp elég naiv voltam, hogy mindezt el is higgyem. De az álombuborékom nem tartott túlságosan sokáig. Egyik nap a bevásárlásból siettem haza, amikor hatalmas ordítozásokra lettem figyelmes, amely még így is képtelen volt elnyomni a baba sírását. Tudtam, hogy bajba kerülök emiatt, de tényleg nem tudtam volna még a babát is magammal cipelni. Így is majd leszakadt a karom. Olyan gyorsan szedtem a lábamat a lépcsőfokon felfelé, hogy kis híján el is estem. Azonban, mikor végre felértem az emeletre már nem hallottam semmit. Az egész lakásra kiült a néma csend és félve léptem a gyerekszoba irányába, ahol egy kisebb vértócsa közepén megpillantottam a csecsemőt, akire úgy vigyáztam, mint életem legnagyobb kincsére. Idegesen pillantottak az irányomba, mintha nem szabadott volna ezt látnom. Ezt senkinek nem szabadott volna látni. A drága csecsemő, akit úgy megszerettem, aki az én élő játékbabám volt, hiszen semmi játékot nem kaptam vagy törődést. Azzal pedig, hogy megadtam neki mindezt egy kicsit magamnak is kedveztem. De nincs  többé. Nem halhatom a vékony hangját, ahogyan felsír, mert éppen éhes, vagy pedig kicsit erőteljesebben, amikor azt jelzi, hogy éppen maga alá piszkított. Nincs többé. Őrült düh töltötte be a lelkemet. Szinte láttam a tekintetükben, hogy mindezért, majd engem okolnak. Én leszek az, akit a célkeresztbe tesznek, hogy az életem még pokolibb lehessen. Szinte láttam a fejükben kibontakozni a tervet, hogy mindez az én hibám. Én vagyok az, aki elejtette a babát és ezért halt meg. Hogy ők nem is engedtek a közelébe én pedig ostoba kislány létemre játszani akartam a kis "testvéremmel". Közelíteni kezdtek felém én pedig egyszerűen berezeltem és rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn kettesével szedve a lépcsőfokokat. Szinte ugráltam lefelé. Azonban aprócska lábaim nem tudták felvenni a lépést a felnőtt lábhosszokkal ezért hamar a falnak vágódtam, ahogy a férfi, aki könnyűszerrel ölte meg a saját csecsemőjét a teste és a fal közé szorított. Ujjai szorosan fonódtak a torkom köré én pedig kapálózni akartam ütni, de mintha aprócska kezeim semmilyen erőt nem fejtettek volna ki magukból olyannyira hatástalan volt vele szemben. Éreztem, ahogy kicsordulnak a könnyek a szemeimből. A látásom kezdett elhomályosulni, de azt még ki tudtam venni, hogy a férfi mögött mindössze pár méterrel ott állt az asszony is és karba tett kézzel várta, hogy mikor lesz végre vége a kis alakításnak. Talán felkötnek valahova. Hogy a fiatal gyermek magára vette a csecsemő halálát és önmagával is végzett. Itt mindennek vége szakadhatott volna. A lelkem utolsó lökete azonban felébresztette magába a démoni energiákat, a lényem egy részét amit akkor nem értettem igazán, de előszeretettel használtam. Olyan erőteljesen taszítottam el a férfit és a nőt is egyaránt, hogy a szemközti falhoz csapódtak. Az ütés olyan erős volt, hogy a koponyájuk szinte azonnal felrepedt. A vérük pedig vörösre festette a környező falakat.

***

Olyan gyorsan rohantam a háztól a lehető legmesszebb, ahogyan csak a lábaim bírták. A nyakam rettenetesen lüktetett és a levegő is nehézkesen jutott el a tüdőmbe. Mintha valamit megtörtek volna bennem. Fejvesztve menekültem. Nem volt mit összepakoljak, vagy magammal vigyek. Olyan volt a lakás, mintha soha nem is léteztem volna. De nem is léteztem. A szemükben legalábbis nem. Azon kívül, hogy örökre fogadtak nem mutatkoztak velem sehol. Én voltam a fiatal bejárónő. Egy kislány, akit a szegény beteg anyukája küldött el a piacra minden egyes alkalommal. Legalábbis ezt mondtam. Az én sajátos világomat építettem fel. Könnyekkel küszködve siettem, amelyek szinte az arcomra fagytak a hűvös levegőnek köszönhetően, ami pedig úgy marta a tüdőmet, hogy kis híján azt hittem belepusztulok. Nem laktunk túlságosan messze a kikötőtől most mégis olyan távolinak tűnt. Az éjszaka sötétjét kihasználva fellopakodtam egy hajóra. Nem számított, hogy merre tart vagy lényegében hol fogok kilyukadni. Csak azt tudtam nekem itt már nincs helyem. Amit tettem nem tagadhatom, de így esélyem sincs, hogy újra családra leljek. Az önmagam életét kell kiépítenem még akkor is, ha még talán azt sem tudom, hogy milyen is azaz a nagybetűs élet. Csak egy gyerek voltam, nagy vágyakkal. De leginkább csak eggyel. Hogy valaki őszintén szeressen.

couple months later

Hosszú hónapok teltek el, mire véglegesen partra szálltam. A hajón biztonságban éreztem magam. Megtanultam láthatatlan lenni, elrejtőzni az árnyak között és úgy ellopni egy-két falatnyi ételt, amit elmajszolhattam egy sötét sarokban. Nem voltam büszke magamra, de a leleményességem volt az, ami életben tartott. Amíg a hajón voltam nem kellett szembenéznem az életemmel. De mikor már a harmadik vagy a negyedik hajóutam végére értem a szervezetem betegesen könyörgött azért, hogy száraz talajon vessem meg a lábam ezért nem menekülhettem tovább. Indonézia egy gyönyörű városában leltem magam. Egy darabig az utcán éltem és mindenkit figyeltem a piacon. Egytől-egyig az összes embert. Közülük egy öreg néni tűnt fel, mellette még akik felkeltették az érdeklődésemet az egy édesanya volt a kisfiával. Mindig tudtam, hogy mit vesznek. Szinte már kiszámíthatóak voltak a lépéseik. Nekem, mint az utca gyermekének nem volt túlságosan búsás jövőm, hiszen veszélyben voltam. Az éjszaka sosem egy kislánynak való. Legfőképpen akkor nem, ha nincs hová bújni. A hold nem nyújt elég fényességet az égbolton, hogy az árnyékai számomra nyújtsanak védelmet, de a gonosz árnyak könnyedén meglapulhattak mögöttük. (...)
Ez azonban nem volt olyan hosszú és rideg időszak, mint amitől tartottam. Az öreg néni, akinek olykor-olykor egy-egy kis falat kenyérért cserébe segítettem hazacipekedni befogadott magához. Nem kellett kérnie, hogy elvégezzem a házimunkát, de nekem sem kellett szólnom azért, hogy saját ruhám lehessen. Végre először úgy éreztem, hogy fontos vagyok valakinek. Szavak nélkül értettük meg egymást ugyanis a néni néma volt. Egy szót sem tudott beszélni mégis a mosolya mindig könnyedén melengette a szívemet. Egyik nap a piacon szinte megszokásból figyeltem a fiút és az édesanyját, de ma a családapa is vele volt. A fiú egyidős lehetett velem. A tekintetünk egy pillanatra találkozott és rámosolyogtam ő pedig vissza rám. (...)
Ezután a piacon találkoztunk minden áldott nap. Együtt játszottunk és beszélgettünk. Mellette gyerek lehettem. Önmagam. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy ki is vagyok egyáltalán. A fiú nem volt más, mint Magnus Bane. Az első barátom, a lelki társam, az egyetlen ki teljesen megérthetett.

everyone needs their heart broken at least once

Megannyi dolog történhet egy élet alatt, de van akiknek egy örökkévalóság sem elég ahhoz, hogy igazán éljenek. Az élet, amely évszázadokat ölel fel magában egyszerre lehet átok és áldás. Minden szemszögből másképpen tekintünk rá. A szerelem esetében lehet mindkettő. Én azonban inkább tekintettem rá átokként, mintsem áldásként. Hosszú évekig nem igazán tudtam hova tenni az érzéseimet. A szerelem számomra ismeretlen volt. Valami olyasmi, amit az évtizedek múlásával sem kóstoltam meg sohasem. Lehet, hogy volt egy-két éjszaka, amikor valakinek a karjai között hajtottam álomra a fejemet, de az koránt sem volt hasonló ahhoz az érzéshez, amikor úgy éreztem, hogy pillangók cikáznak a gyomromban és a mellkasomból ki akar szakadni a szívem. Fel sem fogtam, hogy szerelmes vagyok. Hogy a lelkem egy másik lélekkel összefonódott, amikor már túlságosan késő volt. Még mindig emlékszem a sötétbarna tincseire, amelyek hasonlóak voltak a sajátomhoz mégis valahogy sokkal sötétebb árnyalatot ütöttek meg. Mintha az éjszakai égbolt sötétje mart volna bele a fürtjeibe. De mikor utoljára láttam, már fehér hajszálak tarkították többnyire egykoron dús hajkoronáját, amit igen csak megviseltek az évek. Magam előtt látom a sápadt arcát, ahogyan rám mosolyog. Eltűr egy kósza tincset, ami az arcomba hullott. Ha akarnám sem tudnám elrejteni a könnyeimet és a fájdalmam, de kettőnk közül Ő az, akit nagyobb fájdalmak öveztek. Akárhányszor felköhögött a saját vörös vére nyomot hagyott a tenyerén. Én pedig igyekeztem enyhíteni a fájdalmat, de nem menthettem meg. A kezei ráncosak voltak, ahogyan minden egyes vonása megöregedett, de én a szívemmel láttam őt továbbra is. A leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha ismertem. Kívül, belül. Túlságosan féltem őt szeretni. Most pedig már késő. Mégis az utolsó szavam hozzá az volt, hogy szeretlek. Mire ő elmosolyodott és csak annyit mondott. Tudom.

look to the sun and the shadows fall behind

Egy csecsemő sírása. Apró szívdobbanások sorozata. Szüntelenül lüktet a fejemben. A mai napig emlékszem arra a pillanatra. Egy éjszakai kikapcsolódásból igyekeztem hazafelé pontosan 25 évvel ezelőtt. Egy sikátorból kísérteties gyereksírás hallatszott. Minden porcikámban megfagyott a vér valami mégis arra késztetett, hogy előremenjek és megnézzem, hogy mi lapul meg az árnyékok között. Sosem voltam ijedős most mégis úgy éreztem az elmém játszik velem. Hiszen, ahogy egyre beljebb mentem a sírás is megszűnt. Egyik pillanatról a másikra. Csak úgy, mint akkor. Éreztem, ahogy a fájdalom egyenest a szívemig hatol és jól belemarkol. Nagyot nyeltem és már sarkon fordultam volna, hogy visszafordulok és inkább úgy teszek, mintha mi sem történt volna, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy kisbabát. Aprócska kék kis plédbe, ami teljesen mocskos volt, hiszen a kuka kellős közepén volt. Mégis ki az, aki kidob egy csecsemőt? A nagy szemeivel rám pillantott és mosolygott. Én pedig visszamosolyogtam rá. Szinte megérintett bennem valamit. Nem tudom, hogy az anyai ösztönök indultak be, vagy egyszerűen csak szerettem volna újrakezdeni és ezúttal megbizonyosodni arról, hogy ennek a babának senki nem árthat, de magamhoz vettem és felneveltem. Nem, mint anyjaként, hanem a legjobb barátjaként. Persze olykor-olykor előfordul, hogy anyáskodom felette, de pontosan ettől jó a kettőnk kapcsolata. Azonban abba már most belesajdul a szívem, hogy a mondén múlandóságának homokórája szüntelenül ott lebeg a fejünk felett. Azt pedig még én magam sem tudom, hogy mégis miképpen küzdöm le, ha el kell őt veszítenem. Az idő felett nincs uralmam csak néha szeretném, ha néhány dolog örökké tartana. De az élet eme szempontból kegyetlen. A legtöbb dolog, ami fontos a számunkra múlandó. Nem számít, hogy milyen hevesen kapaszkodunk az emlékébe. Az már sosem lesz ugyanolyan. Pont ezért kell minden egyes pillanatot a lehető legjobban megélni. Mert egy örökkévalóság is néha kevés.
dust and shadows

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Elena Gilbert /Salvatore/ - Folyamatban
» Delena Christianna Salvatore - Damon és Elena kislánya
» Gilbert ház
» Fürdőszoba
» Ház és tópart

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Karakteralkotás :: Elfogadott karakterlapok :: Boszorkánymesterek-
Ugrás: