be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
városszéli erdõ
If I cannot move heaven, I will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Emlékszem Luciferre. Emlékszem mindőjükre. Nem csak külső jegyeikre, de a lelkük fényességére is. Fent, Atyánk házában, a mennyég palotáiban és édeni kertjeiben nem volt szükségünk soha alakoskodásra, hazugságra. S mikor a viszály megjelent, épp Lucifer volt az első, kit behálózni képes volt.
Elnézem arcát, és megállapíthatom, semmit sem csorbult angyali szépsége. De elhiszem neki, hogy csúffá is tud válni, ha akar. Még is, jobb szeretem ezt az arcát. Láttam már sokfélének. Haragvónak, gyilkolni vágyónak, szenvedőnek… sőt még szeretőnek is. Talán… senki nem képes nála nagyobb érzelmi skálán végig rohanni. Testvéremként szeretem őt, ahogy a többieket is.
Még is, most jókora adag félelem tombol bennem, hiszen úgy vélem, semmi jóra nem számíthatok. A bosszú az, mely a legmélyebben képes megülni a lélekben, s a megbocsátás csak a tiszta angyalok erénye. Megbocsátás… Atyánk sem mindig képes rá, hiszen akkor nem hajított volna le minket a földre. Még is, talán épp ezzel ad esélyt számunkra, hogy megjavuljunk.
„Tanulj, ostoba gyermek!” Dörögte rám, és ítélete a porba sújtott. Térdre rogytam, könnyáztatta arcom tenyereim mögé rejtettem, Ő meg, könyörtelenül letépte szárnyaimat. Felsejlik bennem a mérhetetlen kín, melytől velőtrázó sikoly kélt belőlem. Gabriel volt az, ki végül lehajított a mennyégből, s kezdtem meg zuhanásomat.
Tanuljak… Vajon testvéreim itt lent képesek tanulni? Akarnak megváltozni, hogy újra Atyánk mellett élhessenek? Vagy más utat járnak már? Ezernyi kérdés vár megválaszolásra.
Tekintetem befogja Lucifer arcát, megpihen rajta, s láthatom színe változásait, ahogy megvillantja sátáni vigyorát. Meg is indul felém, szavai bizonytalanságot szórnak belém. Nem tudok hová menekülni előle, de talán nem is akarok igazán. Ha bántani akar, vélhetően úgy sem leszek képes védekezni ellene.
-Tudod, hogy szeretem a fákat. –Halkan sóhajtom el a szavakat.- De hidd el, téged is szívesen megölellek Fivérem.
S meg is teszem, ha kívánja.
Mellém lép, vállamra kabátját teríti. Jól esik melege. Most jövök csak rá, mennyire hűvössé vált már az erdő. A nap is lebukóban, a fények megváltoznak lassan. Alkonyodik, bár a teljes sötétséghez még kell talán két óra hossza is. Ösztönből húzom magamon össze a kabátot, és szavaira felpillantok az égre. Belesajdul a lelkem, elfutják szemeimet a könnyek.
-Tudom…
Megremeg kissé a hangom, nem tehetek ellene. Kitaszítottak a mennyből, és hiába csak most éltem át a zuhanást, már is vágyom oda vissza.
-El fog múlni… valaha is a vágyakozás, Lucifer?
Szalad ki belőlem a kérdés, és tekintetem még mindig az égre függesztem. Jó néhány másodperc kell, hogy újra rápillantsak.
-Ajándék…
Lehelem el a szót. Se nem kérdő, se nem kijelentő hangsúllyal, valahol a kettő között, és egyik sem. Ahogy átkarol, hozzábújok. Jól esik ez a közelség. Nem csak azért, mert kevésbé fázom, hanem mert nem vagyok egyedül. Hogyan is gondoltam azt, hogy képes lennék magányosan élni az erdőben? Soha nem voltam még magányos. Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen majd bele haltam Azazel hiányába. S igazán mélységében vágyakoztam már utána. Most ez az érzés, szinte egy gyomorütéssel tér vissza, megrándulok tőle kicsit.
-Azazel?
Bukik ki belőlem a kérdés. Bármelyikőjüket kérdezhettem volna, hiszen szeretem őket. Még is Azazel hiánya fáj a legjobban. Miatta fordultam végül szembe Atyánk akaratával, s taszíttattam ki.
Annyi mindenre kíváncsi vagyok persze, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Sóhajtok egyet.
-S merre van otthonod?
Mit tagadjam, azért magamban tartok tőle kissé, hogy miféle árat kér majd ajándékáért cserébe. Mert, ha valamit megfigyelhettem a földi létben, kivéve az utolsó száz évet, akkor az az, hogy semmit sem adnak ingyen. Jézus volt az utolsó, aki az ingyen kegyelmet hirdette, és adni is képes volt.
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
● my little DEMONS
Tartózkodási hely :
beside my little ● KITTEN
Hobbi :
so, i want to ● KILL YOU
Karaktered arca :
CHRIS ● WOOD
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

•• sariel & lucifer ••

- Talált, süllyedt! - Színpadiasan hajtom be finoman térdeimet, ezzel együtt pedig karjaimat is kitárom szórakozottan. Ezek szerint emlékszik rám. Ahogy én is ő rá, pontosan; minden egyes részletre. Az arcára, a jellemére, a viselkedésére és a hőn táplált szeretetére az egyik angyal iránt... mindenre kristálytisztán emlékszem. Ez is persze megmagyarázza a érthetetlenséget ami jelenleg eluralkodik bennem. Úgy pátyolgatta a fákat és a természetet, mint egy kiköpött érzelgős angyal és ötletem sincs, hogy vajon a látszólagos nemes lelket mégis miért dobta ki az egykori Atyánk. Tudom, hogy vannak meggondolatlan tettei, sőt egyenest értelmetlen, de az nem fér a fejembe, hogy Sariel-t miért ítélte ilyen sorsra. Nem mintha siránkoznia kéne mostantól, sőt, most kezdte el még csak a szabadságát megízlelni.
Alig pár pillanat múlva feltűnt a félelme is íriszeiben. Eleinte kitágult pupillákkal követtem nyomon az arcán ezt az érzelmet, de nemsoká eluralkodik a képemen egy bestiához méltó vigyor. Félne tőlem? Nos, nem szoktam a társaimat megnyúzni abban az esetben ha nem adnak rá okot. Sariel pedig nem az a típus, aki mániákusan dacolna ellenem ahogy a többi ostoba és semmirekellő fivérünk. Ez persze még nem jelenti azt, hogy így is fog lenni, elvégre ki tudja, hogy Sariel mikor fogja eldobni a maradék józan eszét.
- Kérlek, miért vagy ilyen velem? - Némi háborodást hintettem el szórakozott hangnememben, amikor is lassú léptekkel megindulok felé - Már ne is haragudj, de egyenest sértő, hogy egy tetves fát előbb ölelgetsz mint engem! - Hisztérikusak húzom el a mondatomat, látszólag arcom mimikái is csak mély sértődést produkáltak, de nem bírtam ki aztán egy újabb vigyor nélkül. Természetesen nem abból a fajtából vagyok való aki rajong az ölelésekért és a régen látott rokonokért, egyszerűen csak szeretem magamat előadni.
Gondoskodóan lekapom magamról a fekete vászondzsekimet, aztán finoman ráterítem a vállaira nehogy megfagyjon nekem a közelgő esti széltől.
- Remélem tudod, hogy nincs oda már visszaút. - Arcomat az ég felé emelem, mély sóhajt véve aztán magamhoz. - Ellenben itt vagyok én, és felajánlom az otthonom egy részét a számodra. Egy kis ajándék. - Kacsintok rá sejtelmes vigyorral miközben barátságosan átkarolom az egyik karját, megállva mellette.

Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power


Megcsodálom a fákat. Mindig is szerettem őket. Régen, évszázadokkal ezelőtt, amikor ezen a területen még híre-hamva sem volt az embernek, vagy csak nagyon ritkán fordult elő nomád csapatokban, néhány percre leszálltam egy-egy erdő közepére. Átöleltem az erős törzseket, hallgattam légzésüket, ahogy eleven törzsükben lüktetve zúg az élet. Mert a fák épp úgy dobolnak szívükkel, mint az állatok, csak nem olyan látványosan. Atyám gondoskodott védelmükről. Mesések.
Most sincs ez másként. Hiába szenved a lelkem, ég az átélt kíntól a testem, nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg őket. Hol egyik, hol másiknak a törzsét simítom végig, míg nem egy ősplatánnál hosszabb időre megtorpanok. Két karommal ölelem körül, s elképzelem, hogy eggyé válok vele. Kérge leszek, elborítom. Szerelmezek vele egy kicsit, majd sóhajtva bocsájtom el, hadd élje tovább mozdulatlan, fenséges életét.
A fák után figyelmem néhány késői virágon akad meg. Érdekes a természet, amelyet Atyánk akkor a gonddal alkotott meg. Tavasz-tündér imádja az élénk színeket, rózsaszínt, narancsot, sárgát bűvöl maga köré. Ősz inkább kedvel a rozsda színeit. Barnát, megfáradt narancsot, óaranyat rajzol, s a virágok mélylilák, sötétkékek. Csodálom őket. Már nem is érzi talpam a talaj hűvösét, bőrömet sem borzongatja meg a szél. Már nem számít, hogy szakadozott ruhám alól elővillan hosszú combú lábam, hogy hajam dús hullámai kuszán omlanak végig hátamon, ahol még véres nyomata látszik elvesztett szárnyaimnak. Mindez nem lényeges. Elbűvölte érzékeimet Természet anya dúsan burjánzó öle.
Gyönyörű!
Szenvedélyes szerelemmel sóhajtok fel. Nem nagyon akaródzik tovább indulnom. Miért is nem maradhatnék itt? Körül pillantok felegyenesedve, ujjaim között pörgetve meg a lilás szirmú csodát, melyet végül kósza ötlettől vezérelve tűzök hajamba. Élhetnék-e itt? Az erdő nem bánthat engem. Eltart, megvéd. Talán…
Énekes madár trillázik fel a fejem felett, búcsúztatja énekével a nyarat. Délebbre fog menni, ahol télen is meleg van. Nem tudom pontosan hová érkeztem, csak érzem valahogy furán, hogy az északi félgömbön, s az egyértelmű, hogy valamely nagyváros közelében. Távoli zúgása hallik. S talán a tenger, vagy épp az óceán sincs messze, mintha sós illatát sodorná felém a szél.
Nem kell nekem a városba mennem. Eldöntöm, hát a jól eső érzés elborít. Boldogság hullik rám, hogy megakassza egy fájón belém maró gondolat. Maradhatnék, de… de akkor hogyan találom meg Azazelt? Felsóhajtok, és megtorpanva újra csak megölelek egy fatörzset.
Ebbe az idillbe csap bele a váratlan hang, ismerősségével felmarva lelkem békéjét, s riadalmat ültetve szívembe. Engedem Atyám mozdulatlan gyermekét, megpördülök, s végig mérem a hátam mögé toppanó alakot.
-Lucifer!
Hangom több, mint döbbent. Valami elemi félelem kúszik fel bennem, hátrébb lépek. Hátam az imént ölelt fa törzsének nyomódik. Emlékek tolulnak fel elmémben. Látom a csodás, fénylő palotát, benne Atyánk haragvó alakját, és látom Őt is, ahogy lángoló tekintettel száll szembe. Ott voltam, mikor elítéltetett, s tollait… óh, vajon emlékszik-e?
Pillanatok múlnak el, míg összeszedem magam annyira, hogy a rettegés kissé alábbhagyjon.
-Fájdalmas és félelmetes.
Ez legalább nem hazugság. Nem is tudom, képes lennék-e hazudni? Eddig soha nem tettem, nem volt rá szükségem.
-Látom… látom jól vagy Fivérem. Örülök, hogy látlak.
Találom meg kezdetleges bátorságom, némi erőt csepegtetve saját lényembe. De azért nem mozdulok. Távolról nézem őt, ha csak nem jön közelebb.
Lucifer
❖ Sátán

avatar
i believe that emotions
Keresem :
● my little DEMONS
Tartózkodási hely :
beside my little ● KITTEN
Hobbi :
so, i want to ● KILL YOU
Karaktered arca :
CHRIS ● WOOD
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

•• sariel & lucifer ••

Nem túl gyakori ha betérek a szinte nevetségesen gyenge emberek közé, de most azonban mégis valami szemet szúrt amit egyszerűen nem tudok hová is helyezni. Illetve de, csak nem mindennap találkozom ilyen eseménnyel mint amilyenre éppen ide érkeztem. Megesik, ha egykori Atyánk úgy dönt, akkor ledob egy általa kreált angyalt mint egy szemetet a legmagasabb emeletről de nyilván ez nem annyira megszokott jelenség. A mostani mégis annyival eltérőbb, hogy nem egyenesen a Pokolba hajította be mint a postásfiú a reggeli újságot, hanem szinte precíz pontossággal a Földön landolt az égi jelenség. Nem vagyok abban biztos, hogy valóban angyalról volt szó ugyanis akik utánam lezuhantak, mindegyiknek láttam a szárnyait ellenben ennek itt nem. Az a biztos, ha utánajárok mielőtt még a tudatlan kis angyalka valami nagyon nagy butaságot követne el az emberek között. Élvezném a látványt miként is kínlódik ebben a dimenzióban, de természetesen vagyok annyira kegyelmes, hogy megmutatom az újdonsült otthonát.
Gyökeret vernek a lábaim, pontosan az erdő közepén. Próbálom beazonosítani a zuhanás célpontját és egyben kikerülni azt, hogy más kíváncsiskodókba botladozzak el. Annyira feltűnő volt az egész jelenség, hogy ha én láttam a Pokolból, akkor az emberek miért is ne? Amilyen kíváncsi kis dögségek, teljesen meglep, hogy nem nyüzsög tőlük az egész rengeteg. Ami egyébként valóságosan elkeserítő, merthogy csak a tömegből lehet vérfürdőt rendezni. Be kell látnom, hogy most nem szórakozhatok. (...)
- Milyen érzés volt? - Bukott ki belőlem a szinte már ragacsossá vált kérdésem felé. Túlságosan is érdekelt, hogy mégis milyen érzéssel töltötte el a húgomat amikor végül is ide lepottyant. Annyira régen történt már amikor én zuhantam, hogy szinte aligha emlékszem a pillanatra. Az biztos, hogy fájdalmas és szégyenteljes volt az érkezés. De maga a zuhanás, arra már nem emlékszem tisztán. - ... Mármint, a zuhanás. - Egészítem ki a kérdésemet cselekménnyel is, ugyanis ő nem tudhatja, hogy épp mire gondolok.
Látszólag megviselt, bár egy ilyen zuhanástól nem lep meg ha a ruha annyira szét van rajt szakadva, hogy éppen csak le nem esik róla. Nos, meglátjuk miként reagál a mi kis hullócsillagunk aztán majd annak fejében fogok vele én is viselkedni. Ha csúnya lesz, én is csúnya leszek vele.


Vendég
Vendég

avatar
i believe that emotions
give us power

A becsapódás mérhetetlen fájdalom. Mintha mindenem apró darabokra törne. Sikolyom kél. Tompa jajhang, bent a lelkemben. Fáj. Nem éreztem még fájdalmat korábban, most meg szinte az egész világ lüktet. Már egy ideje nem a lapockáimnál. Most meg minden csontomat érzem. Zihálok, éget a tüdőm. Ez is egy olyan új érzés, mellyel most ismerkedem. Homlokom alkaromon lel támaszt, fekszem. Furcsán kicsavart pózban. A talaj nyom, és hideg. Ez is új érzés.
Mennyi ideig fekszem? Nem tudom. Sokáig csak saját zihálásomat hallom. De érzem minden porcikámat, s tudom, képes leszek talpra állni. Felállok, körülpillantok. Nem tudom hová érkeztem. Hegyek vesznek körül, zöldellő fák borítanak árnyékos lombot fölém. Letaroltam párat, zuhanásom mementója ösvényt vágott a lombok között. A kéklő égre tekintek, karjaimat feléjük lököm, mintha csak újra repülni szándékoznék.
-Atyám! Miért dobtál el?!
Kiáltom az égre, s magam sem veszem észre, miként rajzolnak nedves patakokat könnyeim, sápadt bőrömön.
Semmim nincs, csak az a vékonyka habselyem, melybe még fent öltöztem. Az is szakadt, rongyokban lóg rajtam, épp csak elfedi hamvas bőrömet. Mezítlen talpam alatt hűvös a föld. Különös élmény érezni puhaságát. Levélszőnyeg simul lábam alá.
Karjaimat leeresztem, és megpróbálom kitalálni, hol is lehetek. A távolból, mintha zaj kélne. A hangot nem tudom azonosítani.
Atyám nem adott semmiféle útmutatást, csak kihajított a menny kapuján, miután megfosztott szárnyaimtól. Számomra a világ idegen, hiszen majd száz éve nem követtem nyomon sorsát. Persze, híreket hallottam, a fontosabb eseményekről, de soha nem jártam utána. Nem bírtam nézni azt a földi poklot, melyet lent teremtettek maguknak az emberek. Vagy éppen az ő számukra kitaszított testvéreim.
Pedig szívem annyiszor hajtott, hogy letekintsek, s nyomát keressem annak, ki magával vitte a szívemet. Halottá lettem nélküle.
A fájdalom csontjaimból, izmaimból a lelkemre száll át, belefacsar a szívembe. Majd széthasítja mellkasom. Megroggyanok terhe alatt.
Miért is nem néztem utána? Miért nem próbáltam segíteni neki? Egyszerű a válasz. Féltem. Éppen attól féltem, mely végül elkerülhetetlenné vált, s egyenes ösvénye ehhez a mostani csomóponthoz vezetett. Kár volt vesztegetni az időt. Vállalhattam volna szerelmünket, s élhetnénk együtt boldogan. Mert hiszem, hogy azok lettünk volna. S most? Talán saját végleges halálom felé rohanok őrült száguldással. Nem tudom. Ahogy azt sem, hogyan lesz tovább.
Merre is induljak? Hová vigyenek lépteim? Se pénzem, se tehetségem. S igazából erőszakos sem vagyok.
Elindulok. Valódi ösvény simul talpam alá, kifelé vezet az erdőből. Nem sietek. Ráérek még szembenézni elkerülhetetlen sorsommal.
Mert lehet… ez itt a világ vége.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Sponsored content

i believe that emotions
give us power

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Fenyőerdők
» Városszéli szórakozóhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Bronx-
Ugrás: