descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
városszéli erdõ
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Megcsodálom a fákat. Mindig is szerettem őket. Régen, évszázadokkal ezelőtt, amikor ezen a területen még híre-hamva sem volt az embernek, vagy csak nagyon ritkán fordult elő nomád csapatokban, néhány percre leszálltam egy-egy erdő közepére. Átöleltem az erős törzseket, hallgattam légzésüket, ahogy eleven törzsükben lüktetve zúg az élet. Mert a fák épp úgy dobolnak szívükkel, mint az állatok, csak nem olyan látványosan. Atyám gondoskodott védelmükről. Mesések.
Most sincs ez másként. Hiába szenved a lelkem, ég az átélt kíntól a testem, nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg őket. Hol egyik, hol másiknak a törzsét simítom végig, míg nem egy ősplatánnál hosszabb időre megtorpanok. Két karommal ölelem körül, s elképzelem, hogy eggyé válok vele. Kérge leszek, elborítom. Szerelmezek vele egy kicsit, majd sóhajtva bocsájtom el, hadd élje tovább mozdulatlan, fenséges életét.
A fák után figyelmem néhány késői virágon akad meg. Érdekes a természet, amelyet Atyánk akkor a gonddal alkotott meg. Tavasz-tündér imádja az élénk színeket, rózsaszínt, narancsot, sárgát bűvöl maga köré. Ősz inkább kedvel a rozsda színeit. Barnát, megfáradt narancsot, óaranyat rajzol, s a virágok mélylilák, sötétkékek. Csodálom őket. Már nem is érzi talpam a talaj hűvösét, bőrömet sem borzongatja meg a szél. Már nem számít, hogy szakadozott ruhám alól elővillan hosszú combú lábam, hogy hajam dús hullámai kuszán omlanak végig hátamon, ahol még véres nyomata látszik elvesztett szárnyaimnak. Mindez nem lényeges. Elbűvölte érzékeimet Természet anya dúsan burjánzó öle.
Gyönyörű!
Szenvedélyes szerelemmel sóhajtok fel. Nem nagyon akaródzik tovább indulnom. Miért is nem maradhatnék itt? Körül pillantok felegyenesedve, ujjaim között pörgetve meg a lilás szirmú csodát, melyet végül kósza ötlettől vezérelve tűzök hajamba. Élhetnék-e itt? Az erdő nem bánthat engem. Eltart, megvéd. Talán…
Énekes madár trillázik fel a fejem felett, búcsúztatja énekével a nyarat. Délebbre fog menni, ahol télen is meleg van. Nem tudom pontosan hová érkeztem, csak érzem valahogy furán, hogy az északi félgömbön, s az egyértelmű, hogy valamely nagyváros közelében. Távoli zúgása hallik. S talán a tenger, vagy épp az óceán sincs messze, mintha sós illatát sodorná felém a szél.
Nem kell nekem a városba mennem. Eldöntöm, hát a jól eső érzés elborít. Boldogság hullik rám, hogy megakassza egy fájón belém maró gondolat. Maradhatnék, de… de akkor hogyan találom meg Azazelt? Felsóhajtok, és megtorpanva újra csak megölelek egy fatörzset.
Ebbe az idillbe csap bele a váratlan hang, ismerősségével felmarva lelkem békéjét, s riadalmat ültetve szívembe. Engedem Atyám mozdulatlan gyermekét, megpördülök, s végig mérem a hátam mögé toppanó alakot.
-Lucifer!
Hangom több, mint döbbent. Valami elemi félelem kúszik fel bennem, hátrébb lépek. Hátam az imént ölelt fa törzsének nyomódik. Emlékek tolulnak fel elmémben. Látom a csodás, fénylő palotát, benne Atyánk haragvó alakját, és látom Őt is, ahogy lángoló tekintettel száll szembe. Ott voltam, mikor elítéltetett, s tollait… óh, vajon emlékszik-e?
Pillanatok múlnak el, míg összeszedem magam annyira, hogy a rettegés kissé alábbhagyjon.
-Fájdalmas és félelmetes.
Ez legalább nem hazugság. Nem is tudom, képes lennék-e hazudni? Eddig soha nem tettem, nem volt rá szükségem.
-Látom… látom jól vagy Fivérem. Örülök, hogy látlak.
Találom meg kezdetleges bátorságom, némi erőt csepegtetve saját lényembe. De azért nem mozdulok. Távolról nézem őt, ha csak nem jön közelebb.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

•• sariel & lucifer ••

Nem túl gyakori ha betérek a szinte nevetségesen gyenge emberek közé, de most azonban mégis valami szemet szúrt amit egyszerűen nem tudok hová is helyezni. Illetve de, csak nem mindennap találkozom ilyen eseménnyel mint amilyenre éppen ide érkeztem. Megesik, ha egykori Atyánk úgy dönt, akkor ledob egy általa kreált angyalt mint egy szemetet a legmagasabb emeletről de nyilván ez nem annyira megszokott jelenség. A mostani mégis annyival eltérőbb, hogy nem egyenesen a Pokolba hajította be mint a postásfiú a reggeli újságot, hanem szinte precíz pontossággal a Földön landolt az égi jelenség. Nem vagyok abban biztos, hogy valóban angyalról volt szó ugyanis akik utánam lezuhantak, mindegyiknek láttam a szárnyait ellenben ennek itt nem. Az a biztos, ha utánajárok mielőtt még a tudatlan kis angyalka valami nagyon nagy butaságot követne el az emberek között. Élvezném a látványt miként is kínlódik ebben a dimenzióban, de természetesen vagyok annyira kegyelmes, hogy megmutatom az újdonsült otthonát.
Gyökeret vernek a lábaim, pontosan az erdő közepén. Próbálom beazonosítani a zuhanás célpontját és egyben kikerülni azt, hogy más kíváncsiskodókba botladozzak el. Annyira feltűnő volt az egész jelenség, hogy ha én láttam a Pokolból, akkor az emberek miért is ne? Amilyen kíváncsi kis dögségek, teljesen meglep, hogy nem nyüzsög tőlük az egész rengeteg. Ami egyébként valóságosan elkeserítő, merthogy csak a tömegből lehet vérfürdőt rendezni. Be kell látnom, hogy most nem szórakozhatok. (...)
- Milyen érzés volt? - Bukott ki belőlem a szinte már ragacsossá vált kérdésem felé. Túlságosan is érdekelt, hogy mégis milyen érzéssel töltötte el a húgomat amikor végül is ide lepottyant. Annyira régen történt már amikor én zuhantam, hogy szinte aligha emlékszem a pillanatra. Az biztos, hogy fájdalmas és szégyenteljes volt az érkezés. De maga a zuhanás, arra már nem emlékszem tisztán. - ... Mármint, a zuhanás. - Egészítem ki a kérdésemet cselekménnyel is, ugyanis ő nem tudhatja, hogy épp mire gondolok.
Látszólag megviselt, bár egy ilyen zuhanástól nem lep meg ha a ruha annyira szét van rajt szakadva, hogy éppen csak le nem esik róla. Nos, meglátjuk miként reagál a mi kis hullócsillagunk aztán majd annak fejében fogok vele én is viselkedni. Ha csúnya lesz, én is csúnya leszek vele.


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

A becsapódás mérhetetlen fájdalom. Mintha mindenem apró darabokra törne. Sikolyom kél. Tompa jajhang, bent a lelkemben. Fáj. Nem éreztem még fájdalmat korábban, most meg szinte az egész világ lüktet. Már egy ideje nem a lapockáimnál. Most meg minden csontomat érzem. Zihálok, éget a tüdőm. Ez is egy olyan új érzés, mellyel most ismerkedem. Homlokom alkaromon lel támaszt, fekszem. Furcsán kicsavart pózban. A talaj nyom, és hideg. Ez is új érzés.
Mennyi ideig fekszem? Nem tudom. Sokáig csak saját zihálásomat hallom. De érzem minden porcikámat, s tudom, képes leszek talpra állni. Felállok, körülpillantok. Nem tudom hová érkeztem. Hegyek vesznek körül, zöldellő fák borítanak árnyékos lombot fölém. Letaroltam párat, zuhanásom mementója ösvényt vágott a lombok között. A kéklő égre tekintek, karjaimat feléjük lököm, mintha csak újra repülni szándékoznék.
-Atyám! Miért dobtál el?!
Kiáltom az égre, s magam sem veszem észre, miként rajzolnak nedves patakokat könnyeim, sápadt bőrömön.
Semmim nincs, csak az a vékonyka habselyem, melybe még fent öltöztem. Az is szakadt, rongyokban lóg rajtam, épp csak elfedi hamvas bőrömet. Mezítlen talpam alatt hűvös a föld. Különös élmény érezni puhaságát. Levélszőnyeg simul lábam alá.
Karjaimat leeresztem, és megpróbálom kitalálni, hol is lehetek. A távolból, mintha zaj kélne. A hangot nem tudom azonosítani.
Atyám nem adott semmiféle útmutatást, csak kihajított a menny kapuján, miután megfosztott szárnyaimtól. Számomra a világ idegen, hiszen majd száz éve nem követtem nyomon sorsát. Persze, híreket hallottam, a fontosabb eseményekről, de soha nem jártam utána. Nem bírtam nézni azt a földi poklot, melyet lent teremtettek maguknak az emberek. Vagy éppen az ő számukra kitaszított testvéreim.
Pedig szívem annyiszor hajtott, hogy letekintsek, s nyomát keressem annak, ki magával vitte a szívemet. Halottá lettem nélküle.
A fájdalom csontjaimból, izmaimból a lelkemre száll át, belefacsar a szívembe. Majd széthasítja mellkasom. Megroggyanok terhe alatt.
Miért is nem néztem utána? Miért nem próbáltam segíteni neki? Egyszerű a válasz. Féltem. Éppen attól féltem, mely végül elkerülhetetlenné vált, s egyenes ösvénye ehhez a mostani csomóponthoz vezetett. Kár volt vesztegetni az időt. Vállalhattam volna szerelmünket, s élhetnénk együtt boldogan. Mert hiszem, hogy azok lettünk volna. S most? Talán saját végleges halálom felé rohanok őrült száguldással. Nem tudom. Ahogy azt sem, hogyan lesz tovább.
Merre is induljak? Hová vigyenek lépteim? Se pénzem, se tehetségem. S igazából erőszakos sem vagyok.
Elindulok. Valódi ösvény simul talpam alá, kifelé vezet az erdőből. Nem sietek. Ráérek még szembenézni elkerülhetetlen sorsommal.
Mert lehet… ez itt a világ vége.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
 Similar topics
-
» Városszéli szórakozóhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Bronx-
Ugrás: