be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Scarlett lakása
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

scarlett & ozymandias

(..) Csendben én is beléptem a lakásába, elvégre mozdulatai által arra következtettem, hogy végül beljebb ereszt. Egy pillanatra a kérdésétől hatalmas lég alakul ki a torkomban aminek köszönhetően egyszerűen ötletem sem lett, hogy egyáltalán valóban mit keresek itt. Nagyon felkavart ez a haláleset, tekintve, hogy a boncolási eredmények végül mit is eredményeztek. Egyszerűen csak kapaszkodni szerettem volna mindenbe amibe csak lehet, melyek segítenek magyarázatot adni, hogy miért halt meg egy ilyen fiatal lány minden ok nélkül.
- Valójában ez nem az én dolgom lenne, hogy kutakodjak... - Szégyellve önön magamat csak lehatom a fejemet, szegezve a padlóra   s még véletlenül sem tekintek semerre. Nagyon zavart állapotok keringtek elmém körül ami nem hagyta, hogy bármiféle értelmes mondatot tudjak alkotni mindabból amelyek jelenleg kúsznak a fejemben. Leginkább az zavar, hogy feltehetőleg a gyilkos nem egy átlagos mondén volt, hanem egy démon aki az emberek között él és mozog. A boncolások és a következtetések mind azt bizonyították, hogy ez a valaki kimondottan élvezi azt, amit tesz. Sőt, az ember a tápláléka ahogy számtalan természetfelettinek. Ez leginkább a démonokra jellemző bár az nagyon is érdekes, hogy mennyire emberi életet él. De erről nem szerettem volna egy mondén előtt beszélni, hisz én magam is jócskán tartom magam ahhoz, hogy jó magam is szintén takarva legyen a külvilág elől; pontosabban az, hogy valójában én sem egy ember vagyok. Hanem... valami állat és ember keveréke. Mint egy korcs.
- A gyilkos feltehetőleg dolgozott egészségügyi körökben, ugyanis precíz pontossággal szedte ki a lány tüdejét. Aztán visszavarrta. -  Kicsit közelebb lépek hozzá, hogy megkeressem azokat a fotókat ahol jól látszanak a lány mellkasába vájt vágás és annak összevarrása. - próbáltam felkeresni azokat akik ismerték őt, de eddig csak a szüleit értem el, és Önt. - Most újra rá nézek, mely talán nem volt a legjobb ötlet hisz nagyon is látszódott rajtam, hogy mennyire nem látom értelmét annak, hogy idejöttem. - Tudja, engem nagyon sokszor megvisel egy-egy ilyesféle ügy, ilyenkor pedig előfordul, hogy a rendőrség helyett is cselekszem. - Ez talán annyira nem is meglepő, hisz leginkább igazságügyi boncmesterként tevékenykedem de mégse lenne ahhoz jogom, hogy a nyomozók és a profilozók munkájába belecsöppenjek. De úgy érzem, hogy szükséges.
- A tettes egyenlőre ismeretlen, habár pontosan tudjuk kik voltak az előző áldozatai. Talán értelmetlen amiért jöttem, de mindenképp javaslom, hogy vigyázzon magára.
Scarlett Conrad
❖ Látó

avatar
Keresem :
who killed my parents
Karaktered arca :
☾ rachel bilson ☽
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


ozymandias & scarlett
Kisfiús zavarát látva halványan elmosolyodom. Először fel sem fogom, miről beszél, hiszen elsőként azt az infót kell feldolgoznom, hogy főorvos. Első blikkre olyan, mint aki most jött ki az egyetemről...nem, sokkal inkább mintha még mindig oda járna. Vagy olyan okos, hogy 15 évesen diplomázott, vagy egyszerűen csak szerencsés génekkel áldotta meg a sors. Akárhogy is, nem ezen kéne elmélkednem, pláne mivel valószínűleg nem kopogtat be mindenkihez éjnek évadján, hogy megmutassa, milyen kölyökképű egy főorvoshoz képest. Jane Marie nevét hallva végigfut az egész testemen egy kellemetlen hideg érzés. Pontosabban attól, hogy a nevét és az "embertelen gyilkosságot" ugyanabban a mondatban hallom. Már-már robotszerű mozdulatokkal fogom kezembe a mappát, amit az imént vett elő a táskájából, és egy árva szó nélkül sétálok be vele a nappaliba. Tudom, illetlenség részemről, hogy be sem invitálom, de mivel tárva nyitva hagytam az ajtót, a boncolási jegyzőkönyv pedig a nappalim közepén van velem együtt, így szerintem elég egyértelművé tettem, hogy bejöhet. Hirtelen amúgy sem tudok megszólalni. Pár órája még az egyik páciensem volt, elkönyveltem a világ legpozitívabb emberének, sőt néhány perccel ezelőtt pont rá gondoltam, hogy milyen elképesztően áll hozzá a betegségéhez és az élethez, most meg... Na igen, ezt nevezem én igazságtalannak. Már nem volt sok ideje hátra, megérdemelte volna, hogy békében élje le azt a keveset, ami még megadatott neki. Könnyek szöknek a szemembe, amiket gyorsan eltüntetek. Nem is értem, most miért vagyok ilyen. Nem ismertem őt, úgy nagyon azonosulni sem tudok vele, többnyire tartom a távolságot a betegeimtől. Hiába vagyok velük mindig kedves, azt nem szoktam hagyni, hogy hassanak az érzelmeimre. Most mégis mintha a legjobb barátnőmet vesztettem volna el. Furcsa. A képekre két másodpercnél tovább képtelen vagyok ránézni. Borzalmas látvány.
- Ez...felfoghatatlan. Mégis ki képes ilyesmire? - Teszem fel a mondhatni költői kérdést, hiszen a világ borzalmaira nem valószínű, hogy értelmes választ lehet adni. Sem ma, sem az elkövetkező jó néhány évtizedben-évszázadban. Azt hiszem, ez örök rejtély marad számunkra.
- Elnézést, higgye el, nem vagyok érzéketlen, de...még mindig nem tudom, hogy én miben tudnék segíteni? - Elképzelni nem tudom, hogy őszinte legyek. Persze, ha módomban áll, segíteni fogok. Csak egyelőre fogalmam sincs, ezt hogy tehetném meg.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

scarlett & ozymandias

Az ajtó résein is kiszivárog a fürdőillat. Talán ezt egy átlagos mondén nem érzékelhetné az egyszerű kis orrának az érzékeivel de én annál inkább érzem a bennem szunnyadó lénynek köszönhetően. Ez a jel részben nyugtatott, részben azonban csak kínos helyzetbe hozott. Megfordult a fejemben először az, hogy mi van akkor, ha a hölgyet pont a fürdőkádból ráncigálgatom ki a csengőgomb hallatán. Viszont ami nyugtatott, hogy nem álmaiból riasztom fel őt. A magam módján egyáltalán nem bánom ezt a késői megzavarást de másfelől pedig szégyellem magam, de nem tehettem mást. Az amit akarok, nem várhat egy percet sem. (..) Amint ajtót nyit, úgy éreztem, hogy egy nehézkes szikla zúdul le gyengécske szívemről. Teljességgel örültem, hogy nem egy szál törölközőben nyitott ajtót, ami azt jelentette, hogy nem most fürdött éppen, hanem épp készült oda menni.
Én nem láttam ugyan, de éreztem, hogy arcom pipacsmezőbe borul. Egyrészt, mert mélységesen szégyelltem magam, másfelől pedig... mégiscsak egy csinos hölggyel van dolgom.
- Öhm... - Hadartam hirtelen, amint a válltáskámhoz nyúltam, hogy a belépőkártyámat elővegyem amin rajt áll a munkahelyem és az, hogy milyen irányzatban is dolgozom. Szükségesnek találtam, mielőtt még azt hinné, hogy talán egy Jehova tanúja vagyok. - Az én nevem Ozymandias Peter Anderson és a bronx-i kórházban dolgozom mint főorvos és boncmester. - Felmutattam a kártyámat, és  ha elolvasta a rajt szereplő adatokat, akkor visszacsúsztattam a táskámba hamar. - Sajnálom, hogy ilyen késői órákban zavarom Ms. Conrad de tudnia kell, hogy néhány napja embertelen gyilkosság áldozatává vált az egyik páciense, méghozzá Jane Marie. - Újra az oldaltáskámhoz kaptam, amiből könnyeden előhúzok egy mappát amiben a boncolás folyamán készült képek őrződnek. Természetesen nem azért jöttem, hogy vele együtt elemezzem a képeket hanem azért, hogy bizonyíthassam a kilétemet és azt, hogy valóban fontos ügyben érkeztem.
- A gyilkosa jelenleg szabad lábakon jár. - Tettem hozzá óvatosan a mondatomat, midőn sötét íriszeimmel keresem fel a hölgy tekintetét. Folytathatnám, de egyelőre csak ennyit mondok, elvégre nem biztos, hogy ő erre vevő lesz. Viszont szükségem van a segítségére.

Scarlett Conrad
❖ Látó

avatar
Keresem :
who killed my parents
Karaktered arca :
☾ rachel bilson ☽
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


ozymandias & scarlett
Ma rohadt hosszú és nehéz napom volt a kórházban. Bár az az aljas vámpír többször is keresett, egyszer sem vettem fel a telefont. És most nem csupán azért, mert számomra öröm őt ignorálni, hanem konkrétan arra nem volt időm, hogy rápillantsak a mobilomra. Azóta szerintem ráunt, hogy engem hívogasson, ennek pedig baromira örülök, mert ma aztán tényleg semmi kedvem hozzá. Másra sem vágyom most, hogy végre itthon vagyok, hogy vegyek egy forró fürdőt, illatgyertyákat pakoljak mindenhova, aztán mivel az alkoholt utálom, így egy pohár forrócsoki társaságában szépen komótosan hátradőljek a kényelmes fotelemben. Igen, már a gondolattól is nyugalom árad szét a testemben, ami rohadtul rám is fér. Holnap szerencsére nem is kell bemennem, szóval ejtőzhetek egy nagyot.
Míg megengedem a fürdővizet és előkészítem a gyertyákat, nem tudok nem az egyik betegemre gondolni. Ma rengetegen megfordultak a kórházban, kész káosz volt minden, én kb. kilenc pácienssel foglalkoztam egyszerre, ide-oda rohangáltam, ám volt egy fiatal nő...Jane Marie. Tisztában volt vele, hogy nincs sok ideje hátra, ő mégis mosolygósan tűrte, hogy megvizsgáljam, csak úgy árasztotta magából a pozitivitást, Először azt gondoltam, várja a csodát, hogy azt mondjam neki, ő a legszerencsésebb ember a földön és teljesen fel fog épülni, ám ezt a választ nem adhattam meg neki. Amire viszont nem számítottam, hogy még ezt is széles mosollyal fogadta. Holott annyira fiatal még...talán velem egykorú. Az élet kegyetlen tud lenni, az egyszer biztos. Azonban a lány hozzáállása hatalmas lelkierőről ad tanúbizonyságot.
Már épp elkezdeném ledobni magamról a ruhákat, hogy elmerüljek a csábítóan meleg vízben, amikor kopogást hallok. Mégis ki a fene lehet az ilyenkor? Eleve fél 11-kor értem haza, azóta pedig már biztos eltelt félóra. Mielőtt ajtót nyitnék, belenézek a kukucskálóba, mert azért mégiscsak egy egyszerű halandó vagyok, az eszem pedig még nem ment el, hogy kitárjam az ajtót gondolkodás nélkül bárkinek. Egy számomra ismeretlen férfi ácsorog a túloldalon, és bár nem tűnik baltás gyilkosnak, azért várok néhány másodpercet, míg végiggondolom, érdemes-e kockáztatnom, de végül arra jutok, hogy ha azért jött az idegen, hogy végezzen velem, mégis miért kopogna? Mély levegővételt követően kitárom előtte az ajtót.
- Jó estét, miben segíthetek? - Kérdezem tőle egy nagyon halvány mosollyal az arcomon. Egyrészt ha szélesen vigyorgok, az enyhén szólva erőltetett éjjel 11-kor, pláne egy vadidegennel szemben, másrészt tekintve, hogy valószínűleg ki fog hűlni a fürdővizem, nincs is nagyon kedvem széles mosollyal üdvözölni a férfit.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

scarlett & ozymandias

- Köszönöm szépen. Ez itt a borravaló, ezt itt tartsa meg, kérem! - A pénztárcámból kirántok egy nagyobb értékű papírpénzt, s ezt követően alig kellett várnom a reakciót, a sofőr szemei azonnal kikerekedtek. Nem adtam olyan nagy összeget, csak ahhoz képest volt sok, hogy mindössze néhány utcányira kellett mennünk. Az én autóm mostanában egy kicsit engedetlen és sokszor fél órát vesz igénybe mire életet lehelek a motorjába, de a szívem túlságosan is húz ahhoz az öreg verdához és nem akarom azzal megcsalni, hogy másikat veszek helyette. Szóval választottam a taxit, az a biztos.
A papírpénzt átnyújtottam a sofőrnek nagy boldogan, azt követően az oldaltáskámat is kirángattam az ülések közül és máris nagyon gyors nyúlcipőket húztam a talpaimra. jelenleg éjjeli tizenegy órát írunk, alighanem három óra alatt sikerült felboncolnom és összevarrnom Jane Marie holttestét, ez idő alatt aránylag kiderült a halál pontos oka. Még egyelőre a szövetek eredményeire várni kell de azok nem fogják a jelenlegi tényeket nagy mértékben megmásítani így bátran megyek egy olyan kollégához akivel nem találkoztam még soha, de ő maga is orvosként tevékenykedik. Jane Marie a vizsgálatok alapján májrákja volt. Az volt a legelső szerv amit megvizsgáltam, merthogy azt a gyilkos egyszerűen visszavarrta, míg a tüdejét kivette az helyett. A nő egyébként nem volt alkoholista, nyoma sem volt a testében bármiféle károsodásnak. A családfának utánanéztem, mindössze örökletes betegség az, amitől már áttétes lett azaz a negyedik fázisba lépett. Az életéből talán hátra lett volna még fél év, de abból két hónapja lett volna teljes míg a maradék négy hónapjában könyörgött volna a halálért. Az is lehet, hogy két hónap után a mája egyszerűen szétrobbant volna. Borzalmas állapotban volt a mája. Tele volt duzzadt sejtekkel, maga a szervnek is növekedett a térfogata. Nem véletlen, hogy a kannibálunk visszatette helyette pedig egy egészséges tüdőt szedett ki. De akkor sem volt ahhoz joga, hogy egy haldokló életet ontott ki. Valószínű nem ez az első és utolsó vacsorája. (..)
Háromszor megkopogtatom az ajtót ujjperceimmel. A fehér orvosi köpenyemet közben lekapom magamról, ugyanis még arra sem volt időm, hogy egyáltalán átöltözzek. Szerencsére egy kék pulóver volt alattam, ami kellően melegen tartott. De ez volt a legkisebb bajom, ugyanis abban reménykedtem, hogy az éjjeli órákban nem fog eltanácsolni egy melegebb éghajlatra a hölgy. Szükségem van a segítségére.

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

szabad játéktér
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Killian &  Scarlett
Azt hiszem, egy kicsit eltúloztam...
A sötét konyha falára egy elnyúló árnyék lapult, melyet a a hűtő vetített rá. Hevesen mozgolódott, s néha nyúlványaiból kihajított egy-egy darabkát, amely valami régi maradékként landolt a hideg kövön. Arcomat az a fehér fény világította meg, s az árnyék beképzelt tulajdonosa is jómagam voltam. Kicsit rumlit csináltam, de hát más fészkébe mindig kellemesebb piszkítani. Ez az ősi törvény...
Ekkor hangokra lettem figyelmes, s miután sejtettem, hogy nem valami troll ront rám, hogy véres harcot vívjon velem, nem is tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet... Helyette belemerültem a hűtő rejtelmeibe. A finom ízekről már oly régen lemondtam, hogy meg sem hatott, ha csokit láttam magam előtt. Ami azért nagy szó, mert eleven koromban, igencsak nagy jelentőséget tulajdonítottam a torták, sütik, fagylaltok... Szóval ha nem alakul így, vagy a vesémet hagyom ott, vagy tolnám az inzulint. Esetleg egyszerre a kettőt. Nem is tudom, hogy jól jártam végül, vagy sem. S így csak elhúzva ajkaimat magára hagytam a kósza gondolatot, hogy csoszogjon magában a hideg agytekervényeimen, amit már oly rég nem volt módon beizzítani. Senki se vívja ki magának a fejtörőt...
S a nevezetes pillanat, mikor a hűtő monoton zúgásához egy ékes hang csatlakozik, hogy kellő hangot adva a meglepetésének, felháborodjon. S mint mindig, kutyába sem veszem. Mintha ott sem volna, csak folytatom a kutakodást, addig míg nem veszi a lapot, hogy szomjas az a nevezetes mindenható. Ergo én... S miféle felség volnék én, ha nem hagynék helyet a nevezetes, hízelgő pillanatnak, hogy ejtve szokásain, ezúttal aggodalommal leng körül. S ha csak egy pillanatig is, de azért oké... Jól esik. Persze nem mutatva benső gyenge pillanatomat, továbbra is adom a szokásos tenyérbemászó stílusomat, s adagolom neki az adagolni valót.
Felegyenesedek hát, majd pillantok rá, s engedem magamhoz kellőképp közel. A szemeit figyelem, ahogy végig fut a sötét ruhadarabokon elkenődött vöröslő lónyálon. S igen, ennek a muksónak a vérét, mindössze lónyálnak nevezném... Az a borzalmas íz. Ahányszor eszembe jut, hogy megkóstoltam, feláll a szőr a hátamon.
A sötét tekintete magába szippant egy pillanat erejéig. Ő nem néz a kék szempárba, csak a felszínen fut végig. De én mindvégig a szemeit figyelem, mintha valami újat tudnának mutatni. S kitudja, talán többet mutatnak, mint bárki másé... Talán ezekben a szemekben magamat is látom. De nem keresem a válaszokat. Görcsös fordulat volna az, ha épp benne keresném önmagamat, s végül rá is találnék... Nem mintha bánnám. Egy szóval se mondom, hogy bánnám! Csak annál több lakik bennem, mint amit meg is mutatok. S ha túl közel engedem, félő, hogy ő is többet fog látni, mint amit szabadna. Jó ez így nekem. A játék. De kitudja meddig...
- Csak nem aggódik Ms. Conrad ?!- szólalok fel hirtelen a vér alól, széles vigyorral arcomon. - A végén meghatódok... - nyúlok felé, hogy megérintsem állat, hogy ezúttal a szemeimbe is nézzen, ha eddig el kerülte. De mielőtt még hozzáérnék, elhúzódik előlem, majd kikerülve egyszerűen a szekrény felé veszi az irányt. S én mint faképnél hagyott, szomorú agglegény, pillantok fel szemeimmel, majd préselem egymásnak ajkaimat. Nyelve egyet, pillantok rá, majd figyelem, ahogy előkerül egy üveg égetett szesszel, mely a tequila feliratot kapta. Ahogy a kezembe nyomja szótlan, csak fogom magasra rántott szemöldökkel, s úgy nézek rá, mintha az elvárásom ténylegesen jogos is volna... S habár én valóban jogosnak is érzem.
- És a pohár? Hagyod, hogy...- Emelem fel az áttetsző üveget, s pillantok át a színtiszta áttetsző folyadékon, ami benne fodrozódik. - üvegből igyon urad s mindenhatód? - Végül eresztem le magam mellé, s pillantok rá. Hunyorgó pillantást vetek rá, majd adva a pillanatnak, némi drámában részesítem. - Kegyetlen! - Kellőképp játszva hangom dallamosságával.
S ha kapok poharat, odanyújtom neki az üveget, hogy ha már itt tartunk, szépen töltsön is. Amennyiben azonban nem, magam teszek érte, hogy pohárban ihassam a szeszt.
Kezeimben tartva a poharat, lötykölöm az áttetsző folyadékot a fal egyik felétől a másikig. Bambulok magam elé, majd a semmiből szólalok meg, s pillantok rá.
- Holnap szükségem lesz rád. - jelentem ki, ezúttal némi komolyságot öltve arcszerkezetemre, majd tapasztom ajkaimat az üveg szélének, hogy megdöntve, kortyolhassak néhányat, így felfrissítve száradt torkomat.  
 
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 666
Scarlett Conrad
❖ Látó

avatar
Keresem :
who killed my parents
Karaktered arca :
☾ rachel bilson ☽
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Scarlett &  Killian
We can try to live the way of which you speak
Idegesen járkálok fel-alá a lakásban már percek óta, és addig nem is sikerül megállnom, míg észre nem veszem, hogy elszédültem. Megtörten huppanok bele a közelben lévő fotelbe, bár nem sikerült tökéletesen befókuszálnom, mert először a karfára sikerül leülnöm, amiről lényegében úgy dőlök bele a kényelmes célállomásba, mint egy zsák krumpli. Veszek egy mély levegőt, és némán járatom végig a tekintetemet a lakáson. Mintha valami hiányozna. Hát persze. Nincsenek családi fotók, mert pár éve úgy döntöttem, túl fájdalmas a szüleim mosolygó arcát bámulni. Addig biztos nem leszek képes kitenni közös képeket, amíg nem álltam bosszút. Meg amúgy sem kéne kockáztatnom, hiszen Killian pontosan tudja, hol lakom, és persze, simán előfordulhat, hogy amúgy is emlékszik rám tizenkét évvel ezelőttről, hiszen nem változtam túl sokat 15 éves korom óta, de jobb biztosra menni. Lehet, hogy már annyi emberrel végzett, hogy a Conrad családnál tett látogatása már el is illant a fejéből. Hátravetem a fejem a fotelben és a plafont kezdem meredten bámulni. Miért gondolok rá ennyit? Amikor hónapokkal ezelőtt belevágtam ebbe a veszélyes tervbe, amiről pontosan tudom, hogy az életembe is kerülhet végül, annyira eltökélt voltam. Amint megláttam azt a nyomorultat, akinek az emléke beleégett az agyamba, legszívesebben ott helyben kivégeztem volna, hiába döntöttem el már évekkel ezelőtt, hogy előtte szenvedést okozok neki, illetve kifaggatom a miértekre vonatkozóan. Akkor és ott én mégis készen álltam volna megölni. Hogy jutottam el odáig, hogy időről időre eszembe jut? Még a hideg is kiráz. Undorodnom kéne tőle, és a nap felében ez így is van...ám megrémít az, ahogy a közelében érzem magam. Most nem is bánom, hogy már kb. egy hete nem bukkant fel és nem is hívott. Talán a távolság segít, hogy újra teljes erőbedobással tudjam gyűlölni. Meg egy hideg zuhany. Igen, remek ötlet. Sebesen megindulok a fürdőszoba felé, ahol villámgyorsan ugrok be a hideg víz alá. Bár közben leesik, hogy valószínűleg meg fogok fázni, hiszen rohadtul nem nyárias az idő odakint, és nem épp jó ötlet addig ácsorogni a kádban, míg be nem lilul az ajkam, de mindegy, ettől még megérte. Ahogy magam köré csavarom a törölközőt, zajt hallok a lakásból. Stresszhelyzetben valahogy nem jut elég oxigénhez az agyam, ugyanis ahelyett, hogy elbújnék, segítséget kérnék vagy szimplán kimásznék az ablakon - igen, egy szál törölközőben -, én inkább kiszambázok a zaj irányába egy fogkefével a kezemben. Az akadt a kezembe, bár jobban belegondolva, egy hajlakkal többet érnék, és kevésbé keltenék röhejes benyomást. Most komolyan azon filózom, mit fog gondolni rólam a betörő? A Killian iránti bosszúvágyamnak hála totál elfelejtettem félteni az életem. A nappaliban azonban olyan látvány fogad, amire nem számítok. Földbe gyökerezik a lábam. Mit keres ez itt? Úgy rémlett pedig, hogy bezártam az ajtót. Túl sokfelé jártak a gondolataim ezek szerint.
- Mi a francot keresel itt? És mi történt veled? Tudod mit? Nem akarom tudni. Csak tűnj innen. - Ez talán erős volt, de túlságosan meglepődtem. És...basszus, most esik le, hogy kvázi tök pucér vagyok. Idegesen ragadom meg a törölközőt, ezzel is biztosítva, hogy véletlenül se essen le. Már majdnem sarkon fordulok, hogy visszamenjek a fürdőbe és magamra zárjam az ajtót - mintha az Killiant visszatartaná attól, hogy az agyamra menjen -, amikor észreveszem, hogy nemcsak csuromvizes, hanem véres is. Magamat is meglepem ezzel, de aggódva lépek oda elé és vizsgálgatni kezdem. Bár hamar eszembe jut, hogy a vámpírok nehezen sérülnek meg, és hogy ez nem épp az ő vére.
- Megsérültél? Vagy...bántottál valakit? - Hátrébb lépek pár lépést. Nem tudom eldönteni, hogy most dühös vagyok-e rá vagy félek tőle. Csendben fordulok sarkon, és az egyik kis szekrényhez lépek, ahonnan kiveszek egy üveg tequilát. Egy árva szót sem szólok, csak odamegyek hozzá és a kezébe nyomom. A legjobb az lenne, ha fogná és a piával együtt távozna, de valami azt súgja, esze ágában sincs elmenni. Csak tudnám, miért épp ide jött?
❖ Megjegyzés: még fáj a derekam, de írnom kellett
❖ Zene:
music ❖ Szószám: ***
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Killian O'Conner &  Scarlett Conrad
Azt hiszem, egy kicsit eltúloztam...
Bőrig ázva, összetapadt hajjal, még az orromból is víz folyt ki. Nem hobbiból meresztettem a seggemet a szökőkútban. Előttem egy ziháló fickó állt. A fogaival úgy vicsorgott rám, mintha bármelyik pillanatban elharaphatná a torkomat. A tekintetéből csak úgy sugárzott a gyűlölet. Hogy mit vétettem ellene, hogy elrendelte az éjszakai fürdést?! Magam sem tudom, hiszen ma már fürödtem... Csak nem büdös vagyok. S mint mindig, én fogtam ki a komplikált személyiségeket... Oké, ez így rohadt zavaros. Tekerjünk csak vissza az elejére.
Munka. Szerettem a munkámmal foglalkozni, hiszen addig is nem gondolkodtam olyan nemű dolgokon, amire semmi esélyem nem lett volna. Hát véve egy mély levegőt akasztottam be mutatóujjamat a fekete cipőm szárába és csúsztattam bele lábamat ütközésig. Rálépve tapostam le, hogy kellőképp s kényelmesen helyezkedhessek el benne. Ruhaakasztómból kirántva bőr dzsekimet kaptam magamra és kezemet ujjaihoz helyezve húztam fel. Kilépve az ajtón csaptak meg az éjszaka fényei. A lendülettől ami a külvilágba vezetett, az ajtó is keservesen csattant mögöttem a félfához. Heves meneteléssel siettem le a lépcsőfokokon, majd huppantam be az öreg  fekete pickupba. A vén Mitsubishi sírva könyörgött már az életéért, s talán én is megengedhettem volna magamnak egy modernebb, patika járműt, de addig nyúzom a vénséget, amíg a karosszériája is lerohad alólam. Elég nehezen mentem bele az új dolgokba. S ha már valami jól bevált, nehezen engedtem el magamtól.
Nem telt soká, míg a Corona Park-ban kötöttem ki, Queens-ben. A természet illata lengte körbe az egész területet. A szél egyre növekvő ereje tépázta a fáradt lombkoronákat, miközben a hold fénye szitált át rajta, hogy megcsókolhassa a lábfejemet. De nem hagyhattam, hogy hűs csókot leheljen rá, hiszen léptem hamar elszaladtak fényéből. Egy halandó lelke várt rám...
A szökőkútnál állt. Sötétszürke ballonkabátja letakarta lábainak nagy részét. Kócos haját sötét sapkája takarta le, mely így arca felsőrészét kellőképp árnyékkal fedte. Alsó ajkaira húzva fogait, bőrének felső réteget rágcsálta. Ez volt az első intő jel, hogy üzlettársamat kellő óvatossággal kezeljem. Néhány méterről kiszúrt, majd eddig zsebében pihenő kezeit maga mellé eresztette. Odaérve azonnal találkoztam szúrós tekintetével. Kezét nyújtotta, ahogy én illendően köszöntöttem is a jól bevált kézrázással.
- Hol van? - tette fel türelmetlen a kérdést, kieresztve mély, érdes, mégis riadt hangját ajkai közül. Válaszul csak egy hunyorgó pillantásban részesítettem, mint aki nem tudná miről van szó.
- Hol van a suska? - igyekezett visszafogni hangjának volumenét, azonban indulatait már nem sikerült kordában tartania.
- Biztonságban. Előbb az áru, utána a pénz. - böktem felé állammal a kellő komolyságot arcomra emelve. Fogait csikorgatva morrant egyet, majd nyúlt mélyen a ballonkabát zsebébe. Kezdő volt, hiszen ha nem, már tudná, hogy az ilyesfajta idegeskedés, olyan mintha a homlokodra rajzolnád, hogy: " Rosszban sántikálok!". Azonban számomra csak egy valami számított... A fekete fadobozka, melyet kezével együtt húzott ki zsebéből.
- A leégett ház romjai között találtuk, ahogy mondtad. Próbáltuk kinyitni, de nem tudtuk. - nyújtotta felém a tárgyat. Minden további nélkül vettem ki kezéből, majd kellőképp vizsgáltam át, hogy ez-e a szóban forgó tárgy. Minden jel arra mutatott, hogy igen... - Miért ilyen fontos? -tette fel a kérdést, amire természetesen nem szándékoztam válaszolni. Tehát felemelve államat pillantottam rá, majd vontam össze szemöldökömet.
- Ha kell a pénzed, gyere. - Indultam volna el, amikor hirtelen utánam kapott, majd megragadt a ruhám nyakánál. Egyenesen a képembe hajolt, hogy a szemembe nézhessen, így nyomatékosítva magát a szememben. Ezt nevezik félresikerült akciónak...
- Vedd le rólam a mocskos kezed. - sziszegtem fogaim közül, majd ragadtam meg csuklóját kellő erővel, hogy eltávolítsam a felesleges kezeket. Eleresztett, majd mielőtt még bármit is léptem volna, kikapta a kezemből a dobozkát, majd a kútba lökött.
Nagyot csattantva a néhány centis hideg vízben, néztem fel a gyűlölködő szempárba. Nem tettem különösebb reakciót. Mindössze felegyenesedtem, majd végignéztem a bőr dzsekimen. Ajkaimon egy mély s fáradt sóhaj szaladt ki.
- Nem szeretek mondént ölni... - motyogtam orrom alatt, amire csak egy kérdő sóhajt kaptam válaszul. - De ez a héten már a második dzsekim... - túrtam bele a hajamba, majd lassan pillantottam fel a férfira.
A következő pillanatban már a fejét feszítettem el vállától, majd vájtam bele mélyen szemfogaimat. A csendes park éjszakáját egy riadt férfi halálsikolya zengte be. Kétségbeesése a park minden zugába eljutott, s minden lakóját felriasztva terítette be félelemmel.
Kiharapva belőle egy darabot, csavartam hirtelen el fejét, mint egy szénsavas üdítő kupakját. A nyílt seb fröccsent, majd felakadt szemmel, erőtlen csont húsként zuhant a talajra.
Felette állva ízlelgettem a vérét, majd az arcomra mindössze csak a fintor ült ki. Nyelvemet kidugdosva csámcsogtam a keserű íz felett, majd összegyűjtve számban vérét, köptem a földre. Tompa csattanással érkezett a földre, s terült el gazdája mellet.
- Ez után az íz után szükségem lesz Lettire... - motyogtam magamban, majd hajoltam le a korábban talajon landolt dobozkáért. Ujjaimmal forgatva egyet a darabon álltam tovább.
S itt volnánk. A nevezetes ház előtt állok. Nem tudja, hogy jövök, hiszen nem szeretek hírt adni jöttömről. Olyanon akarom kapni, amitől összefut a számban a nyál. Aminek a puszta gondolatától is megveszek. Amitől most is mosoly húzódott az arcomra a vastag réteg vér mögött. S nem is tétováztam sokáig. Tekintetemet levonva az ház egészéről, a bejáratra koncentráltam. Egy közeledve a fa laphoz, minden további nélkül nyomtam le a kilincset, majd csuromvizesen és véresen léptem be rajta. Az a varázslatos illat azonnal az orromba hatolt, amiből nem volt elég egy vagy két szippantás... Ami ellepett belülről és úgy szorongatott, hogy eleresztve izmaimat, egyszerűen csak belevetettem volna magamat. Az illat ami megvadított... Letti.
A kabátomat lehajítva a padlóra, sétáltam be a konyhába, reménykedve, hogy nem hajította ki még a naccsasszony a plazmát, amit néhány napja elraktároztam a hűtőjében. Mélyen túrva a hűvös fényforrásban a sötétben kerestem a plazmát, de csak nem találtam. Vagy az én szememet szúrta ki, vagy Letti nem tűrte soká a látványát.
- Persze. Mert nem jön egy hétig, rögtön ki kell baszarintani a piáját is...- morogtam magamban az orrom alatt, majd véve egy mély sóhajt egyenesedtem ki, belökve magam előtt a hűtőt. Gondolva, hogy megyek és előszedem Lettie-t, de más lehetőség híján inkább némi Whisky után néztem, ismét kinyitva magam előtt az ajtót. Alig futottam át a szememmel de már a türelmetlenségem tombolt belül. - Whisky se?
 
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 1010
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Lakónegyed-
Ugrás: