descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Elhagyatott ház
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

EAT & lucifer
Majdhogynem életrekeltettem az itt elhangzó vékony sikolyokat. Nem tudtam megmondani, hogy azok nőké vagy férfiaké volt, annyira egyformák mégis különbözőek voltak a kiáltások. Emberi gyermekek haltak meg itt e falakon belül; legalábbis néhány poronty biztosan itt lelte halálát kegyetlen és elviselhetetlen kínok között. Legyen az gyerek, nő vagy férfi, számunkra ők pont olyanok mint a disznók. Azt állítják, hogy az emberek igenis nagy helyet foglalnak el a világban, valójában nekünk ők a táplálékunk. Nem teszünk különbséget közöttük hisz mindegyik egyforma.
Míg a hangokat kiszipolyoztam a ház falaiból, érzem, hogy a hátamon a hegek egyszerűen megfakadnak és égető érzést provokálnak. A fájdalma már túlságosan is hozzám nőtt, épp úgy, ahogy a kegyetlenség amely fogant engem. A szárnyaim elvesztése nagy veszteség, hisz azok nélkül nem teljes az erőm. Akárhányszor feszegetem a határaimat, mindig fájdalmat generálnak nekem.
Pupilláim elfedik íriszeim kék színét, szinte teljes feketeségbe burkolóznak szemeim az erőm nyúzása folyamán egészen addig, amíg egy nem egészen emberi hang szólal fel mögöttem. Szemeim visszanyerik kék színüket, a pupilláim a fénynek megfelelően visszaállnak, és a falból kihúzom megnövekedett koszos karmaimat és koromfekete, fénylő ujjaimat. Azok is aztán emberi bőrfelületre vetkőznek, a karmok helyére pedig körmök húzódnak vissza. Nem szándékoztam pofátlanul betérni egy másvalaki tulajdonába, viszont tudnom kellett, hogy miféle démonról van szó. Szeretem őket, és csodálom őket. Épp úgy, ahogy a teremtő nem tette teremtményeivel. Mégis a legnagyobb különbség az ő és én köztem, hogy ő a 'meghibásodott', áruló és vétkes teremtményeit nem elpusztítja hanem megkínozza és száműzi őket. Én viszont a saját teremtményeimmel nem vagyok ennyire elnéző, bármennyire is szeretem őket. Én elpusztítom őket.  
Nem fordulok meg még, egyszerűen ugyanúgy rajt hagyom mostanra már teljesen emberi formájú tenyeremet a falon. Az azonban nem változtat az általam okozott falon lévő sérülésen, hisz szörnylétem megsebezte azt a felületet. De ennek a környezetnek úgy is mindegy. Talán a ház tulajdonosa elnézi ezt nekem. Ha nem, akkor is kénytelen lesz.
- Egy halandó? - Kérdezek vissza frusztráltan. Ugyan testi külsőm teljesen emberi lett, míg hangom egy bestiáé. Nehezen tudok a halandók között emberi külsővel koslatni, ráadásul az én való lényem nem egészen férne meg ebben a világban. - Halandót bármikor találni. Engem azonban kevésbé. - Mostanra már hangszálaim is finomabbá váltak, felvették egy átlagos férfi hangjának a jellemzőit. Nem akartam nagyra lenni magamra, egyszerűen csak nem megszokott a démoni körökben, ha önszántamból érdeklődök és ráadásul személyesen megyek oda. Veheti megtiszteltetésnek, hisz én sohasem jövök üres kezekkel.
Végül megfordulok nehézkesen, hisz még mindig kínlódtam a hegekkel a hátamon. Lüktettek, épp olyan volt, mintha belülről tépkedne valami féreg. De tűrtem, és semmit nem mutattam a fájdalomból a külvilág számára.
Kihúztam magam, és úgy figyeltem a démon különös alakját. Egy halandó számára egy bohóc alakot formál ami való igaz, viszont én teljesen mást látok benne. Egy valós, aljas szörnyeteget. A látványtól el is mosolyodom bestiális vonásokkal, ami meglepő lehet számára. Kétlem, hogy aki megpillantotta őt, azonnal valami elégült mosollyal jutalmazta őt.
- Én is jobb szeretem a valós önmagamat viselni. Így is nehezemre esik, hogy rejtsem mindazt. - Pusztán szelíd csevegés gyanánt teszem hozzá, hogy ismertessem magamat a számára. Nyilván halhatott rólam, ahogy az összes élő egyed, de ennyire személyesen kevesen ismernek. - Szeretném mélységes bocsánatomat kifejezni, hisz váratlanul jöttem. De mint látom, talán nem zavartalak meg semmiben. -  Legalábbis nem szándékoztam, ha pedig mégis, akkor most szakít rám némi időt.
- Van egy olyan érzésem, hogy talán én vagyok azon kevés látogatók egyike, akit nem fogsz széttépni. A ház sokat elárult rólad. Mint mondják, a falnak füle van. - Simítok végig finoman a szakadt és poros tapétán, mintha dicsérni és pátyolgatni próbálnám ezen házat. Hisz egy csodálatos teremtményemnek ad most itt helyet arra, hogy kiélhesse magát. - Szabad? - Bökök mutatóujjammal egy látszólag nagyon korhadt székre. Ha megengedte, akkor leültem vele szemben, ha nem, akkor ugyanúgy álltam előtte. - Szeretsz játszani? - Teszem fel kipattanóan a kérdést, hisz az árulkodó múltja sok mindent elárul róla. A bohócok szeretnek játszani, ez alól ő sem lehet kivétel. - Egy tény rólad, egy tény rólam. Ha valamelyikőnk hazudik, a másik büntetést szab ki. Vagy akármit. - Szerettem ezt a játékot. Empatikusabb és egy olyanok számára mint mi, kimondottan szórakoztató. Mindössze szerettem volna őt megismerni, hogy kiszedhessem innen a porfészekből ha méltó rá. Ha így lenne, akkor is visszatérhetne bármikor táplálkozni úgy, ahogy én is teszem.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

Lucifer & Rougheat
531 szó
Lepusztult, férgek rágta háza dohos és áporodott dög szagban illatozott, szögegyenest elriasztva minden járókelőt attól, hogy ezt a házat meglátogassa. A látvány kívülről sem hívogató a kíváncsi halandó számára, s ami belülről éri minden érzékét az méginkább. Nem pusztán azt a látszatot adja, ami egy százesztendős, rangidős házhoz illik, hanem nyújt egy más fajta befolyást is. Félelmet. Az orrfacsaró rothadás még nem ad első feltételezést arra, hogy itt több ember pusztulhatott el. Nem, itt a vérnyomnak is alvadt, eltűnőben lévő helye marad. Rougheat óvatos, pontosan azt a rajongótábort kijátszva, aki valamilyen ostoba oknál fogva érdeklődne kezd utána. S talán ezért ma sem túlzott a meglepettsége, mikor az elhagyatott ház néven elnevezett bejárata nyílását neszeli meg. Épp egy tetem előtt meredt, meggyőződve arról hogy minden értékes részt letisztíttatott, amit csak lehetett. Kissé elégedetlen pillantást vett, abba az irányba, ami egy emelettel lejjebb a bejárathoz kapcsolja a feltűnő neszt. Nem tud haragudni a tudatlanra, aki túlzott érdeklődésében elfelejtette elolvasni a felhívó lábjegyzetet. Felemelkedik hát, röpke két méteres magasságát egyenesbe hozva. Majd lassú mégis néma léptekkel készül a hívatlan vendég fogadására. Nem teketóriázik sokat, hosszú szúrok színű, sűrű köddel terem két másodperc alatt a földszinten. Leérkezés pillanatában, még úgy vélte a támadóállás tökéletes üdvözlés lesz. De miután rádöbbent az idetévedő valódi személyiségére, a szokványos testtartása megenyhül, és nyugodt pózba vált. Nem rokonszenves szemében az idegen. Mi több taszítja látva a lángtengert körülötte. Maga a pokol "Legsötétebbje" vezeti rá figyelmét, ami Rougheat-ot a várt reakcióval épp ellenkezően, savanyú szájhúzásra fakasztja.
Egy halandó sokkal nagyobb örömöt váltott volna ki belőlem! – feleli, kiélezett pupillával végig mérve a megtisztelt uraságot. – Noha...látom te kifejezetten örülsz, hogy velem s nem egy emberrel találkoztál. – teszi hozzá, a lebiggyesztett száját immáron félelmetkeltő mosolygásra cserélve. Most már egy kicsit rokonszenvesebb, hisz magával az "alsóbb" teremtővel beszélget éppen. Félelmet nem táplál, pedig ő az egyetlen, akinek jogában állna elpusztítania az alacsonyabb rangú démont. Nem...Rougheat inkább meccsre hívja őt. Felméri, elemzi miközben tesz egy átkos, hosszú félkört az úr előtt. Mintha mostanra tetszene számára az ismerős. Neki lehet hálás, amiért most legalább 53 gyereket ölt meg ebben a hónapban. Miatta lehet ő most itt, ebben romhalmazban. Alázatot mégsem ad, holott a pokolurának ez lenne az illő fogadása. Nem tud teljesmértékben örülni a látogatásának. Gondolván arra, hogy úr szabadidejében pusztán holmi érdeklődésből kereste fel Rougheat. Érdeklődés? Egy alsóbb démon iránt, akit maga „nemzett”? Számára túlzottan kiábrándító volt az ürügy, ami miatt most farkastszemet néznek.
Netalán szolgálhatok valamivel? Szolgálattal, finom étvágyhozóval, vagy egy esetleg egy bemutatóval? – sorjában röpíti neki a kérdéseit, az utóbbi bemutatóval csak azt hangsúlyozva, hogy kész lenyűgözni őt, ha kedve szottyanna hozzá. A szolgálat már inkább kegyes cselekedet lenne, mintsem behódolás felé. Az étvágygerjesztőről azonban csúnyán füllentett. Hiszen már nem volt friss alapanyag, ahhoz hogy az urat kellően megvendégelje. Így ameddig válasz nem éri, maradt a borzongató vizslatásánál. Talán egy kicsit irigy is volt, amiért ő nem olyan sötét körökben futott mint a jelenlévő uraság. Habár tudta, a pokol trónja nem hozna akkora ember mennyiséget a fogára, mint ahogy ő azt gondolja. Inkább több haszontalan papírmunkát, meg sokszoros lélekszámolgatást. Gondolta ő. Rougheat csakis az evésben élte meg saját örömét. Amit úgy vélt, hogy a pokol nem adhatott volna meg számára.

Készítette Hector
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true

EAT & lucifer
Határozott szigorral vezetem végig tekintetemet a látszólag már régen leégett romhalmazon. Az egész szerkezetet rothadó falécek tartották már csak össze mely egészen zord hálót öltött a házra, ugyanakkor a környezetre is egyaránt. Kimondottan azt a látszatot kelti, mintha senki sem járna erre de, sőt, mintha mindenki nagy ívben elkerülné. Ez így is lehet, hiszen szomszédok sem igazán sorakoztak itt az utcában. Vajon miért?
Pontosan jól tudom, hogy miért jöttem ide. Nem szokásom az emberek dimenziójába jönni ha nem muszáj, merthogy kimondottan nehéz elrejtenem a való lényemet. Sokszor megfeledkezem arról, hogy míg egy emberrel gesztikulálok addig előbukkannak démoni mivoltom jellemzői.  Nem mintha zavarna, sőt, csakhogy akkor kénytelen vagyok ölni. Öt ujjammal megérintettem a dísznek álló ablakot - hisz az már annyira roncs, hogy ha még egy kicsit beljebb lökném el is dőlne-, s összevont szemöldökökkel nyugtázom az ajtó nyikorgó generálását. Mégis inkább az önt el, hogy érzem a jelenlétét annak akiért én most itt vagyok. Az már más kérdés, hogy ő is érez-e engem. A hallottakból alapján egy igazi, fenevad démonnal lesz dolgom bár a helyében a jelenlétemben én nem viselkednék úgy, ahogy mondjuk egy emberrel. Természetesen nem kell betartani az e féle dolgokat, de ajánlatos. Én mindössze teljesen ártalmatlan szándékkal vagyok itt, csak látni akarom, hogy ki ő. Lehet, hogy egykoron én tettem démonná csak nem emlékszem már rá. Állítólag nagyon is figyelemreméltó.  (...) A ház belső teréhez érkezve azonnal az egyik falhoz húzódom, óvatosan megérintve tenyeremmel és arcommal; lehunyom íriszeimet mintha ott akarnék álomba merülni. Nem. Egyszerűen csak hallani akarom a házat, azt, ami itt történt. Ismernem kell a lényt.
Alkarom teljesen elfeketedik, ujjaim meghosszabbodnak s azokon hosszú éles karmok növekednek ki. A fal koszos és repedezett tapétáját felsértik a karmok, de nem szándékosan. Csak hallgatom az itt elhangzó sikolyokat és sírásokat. Érzem a vér és a hús szagát és majdhogynem látom mindegyik halott arcát magam előtt. Ez lenne...AZ?

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Elhagyatott bánya
» Elhagyatott város
» Elhagyatott edzőterem
» Az elhagyatott Dokk
» Elhagyatott gyárépület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan-
Ugrás: