descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Fourth Avenue Pub
if i cannot move heaven, i will raise hell
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
foglalkozás :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Klasszikus. Ma a legtöbben így hívják Ray-t, a számait és magát a jazz irányzatot is. Tényleg elég régi, ha azt vesszük, mikor jelent meg, de számomra sokszor inkább csak olyan, mintha alig lenne kora. Az én zenei ízlésem megrekedt, amikor véget ért a Rock&Roll korszak. Az azóta népszerű irányzatokat, mint a pop, reggea, hip hip és társai számomra túlságosan felgyorsultak, vagy nem követelnek elég zenei tudást. Persze mindig vannak kivételek, még ma is népszerűek a zongora darabok, a country a maga módján szórakoztató tud lenni és ez itt New York. Gyakorlatilag minden este van legalább két-három klub a városban, ahol élő zenével szórakoztatnak és még a stílust is meg lehet választani. A kérdés az, hogy miért érdemes kimozdulnom a komfort zónámból. Ray Charles és korának zenéje egy arany torkú énekesnő előadásában kifejezetten vonzó számomra. Mint egy frissítő szellő a nyári hőségben. Mivel jóval a kezdés előtt érkeztem, van időm felmérni a közönséget is, kiszűrni az esetleges alvilágiakat és megigazítani a hajamat, hogy még véletlenül se villanjon ki a fülem. Hihetetlenül jól el tudom magamat adni embernek, hála a magasságomnak és a ruháimnak. A legtöbben egy tündért arisztokratikusnak, átlag feletti centikkel megáldottként ismernek, én pedig sokkal apróbb és babásabb vagyok ennél. A gótikus és viktoriánus stílus pedig nem gyakori azok között, akik Tündérföldén élnek és a természetet kedvelik. Nekem sincs ugyan bajom a számtalan kelmével, ékszernek is beillő ruhacsatokkal, de az emberi világban sokkal könnyebb elvegyülni másként és látványosan kiskorúnak tűnhetek ezzel a csupa fekete, csupa fátyol rétegből álló ruházattal.
A lámpákat hamarosan leoltják, csak annyi világítás marad, amely az asztalokat és a bárpultot teszi láthatóvá a színpadon kívül, majd felcsendülnek az első akkordok. Csodálatos, mámorítóan dallamos, szinte már magába szippant az erő és a ritmus, amely átjárja a helyet. A kutyámat az asztal alá irányítom, ahol nem esik át benne valamelyik figyelmetlen látogató, majd a tekintetemet is a nőre meg a zenészekre szegezem. Olyan könnyedén, szinte már játékosan pengetik a húrokat, érintik a klaviatúrát, én pedig jól tudom, hogy az ilyen kecsességhez évek gyakorlata kell. Mindegyikük alighanem gyermek kora óta csinálja ezt. Leszámítva a lányt. Ő fiatal. Igazi, született tehetség, akinek még a zenei érzék is megadatott. Jó néhányan lehetnek azon a véleményen, hogy elpazarolja ezzel a kis koncerttel. Pedig pont ez a szép benne, a népszerűség tönkre tenné az egyéni kisugárzását, besorolná a többi közönség szórakoztató művész közé. Megvan az oka, hogy Taylor Swift vagy Madonna akaratlanul is hasonlít. Mert épp ez népszerű...
A székem megnyikordul, Jerry nyugtalankodva elkezdi rázni a fejét, de mielőtt oda fordulhatnék hozzá a fülem mellett felcsendül egy igencsak rideg és számító hang. A szívverésem azonnal felgyorsul, érzem, amint arcom elsápad az egyébként sem túl pigmentált smink alatt és egy valami fut át csak az agyamon: vészjelzés. Túl közel van a tündér. Túl férfias. Túlságosan is könnyedén férhet hozzám. És hogy a fenébe került a hátam mögé?
Pánik uralkodik el rajtam, hullámokban jön, figyelmeztet rá, hogy hátul vagyok, sötétben és szól a hangos zene. Akkor sem hallaná meg senki a kiáltásomat, ha megpróbálkoznék vele. És az egyetlen kutyám Jerry, akinek a kiképzés részeként hónapok óta tilos bármit is megharapnia. Az összes ösztönöm azt akarja, hogy védekezzem. Mégsem tudom. Az első ösztön a menekülés lenne, amire nem vagyok képes. A lábaim sérültek. Ha felugranék, el sem bírnák hirtelen a súlyomat. Nem tudok összehúzódni sem. Nincs elég hely az asztal és a szék között. Beszorultam. A pánik pedig kezd eluralkodni minden gondolatom felett. Hiába tudom, hogy nem jó, ha engedek neki...
Mielőtt még túlságosan gyorsan és sokáig kapkodnám a levegőt a férfi megkönyörül rajtam és odébb lép. Immáron a látókörömben van és hamarosan lesz egy asztalnyi távolság köztünk. Nem túl sok, de az egy méternyi saját teremtől nincs messze. És így végre láthatom az arcát is. Lassan, óvatosan pillantok fel, miközben van időm rendezni a gondolataimat is. Pillanatok alatt még a félhomályban is felismerem. Uldreiyn lovag, a királynő legújabb fő kísérője Meliorn sajnálaton végzete után. Újabb alak, aki valószínűleg nem igazán kedvel és nehezen értheti meg, miért vonzódik az úrnője egy törött szárnyú énekes madárhoz. Ez a hozzáállás az egyik oka, hogy a legkisebb kutyáim a maguk módján annyira védelmezőek. Jerry pedig nagyon zavarban van, mert neki tilos közbeavatkozni, pedig attól a pillanattól szeretne, hogy megérezte rajtam a félelem első jeleit.
- Szép estét kívánok, Uldreiyn lovag! A szék szabad és senkit nem mernék megfosztani ilyen gyönyörű zene élvezetétől - a hangom csendes, csak arra elég, hogy ő érthesse a szavakat és nem harsongja túl a hölgyet vagy a kísérő zenészeket. Közben a kezemet is kinyújtom a szemben lévő szék felé, egyértelműen jelezve, hogy ennek ellenére én jobban örülnék, ha azt választaná, ami az asztal túl oldalán van, nem pedig a mellettem lévőt. Az asztal így sem nagy, négy foglalt székkel kellemetlenlenül zsúfolt tud lenni, márpedig az nem titok, hogy nem viselem jól a fizikai közelséget egy férfitól. Neki még a jelenlétét sem, de nincs jogom elutasítani. Leszámítva, ha bunda borítja, négy lábon jár és nincs egy emberi porcikája sem. - Kérem egy pillanatra bocsásson meg... Minden rendben, tedd a dolgod! - fordulok az asztal alatt ülő kutya felé, az orrához tartom a kezemet, hogy meg tudjon szaglászni, majd igazítok kicsit a vizes tálján is, hogy ne rúgja fel véletlenül a kéretlen társaságom. Jerry kiképzés alatt álló kutya, ennie munka közben tilos, de vízre nyilván valóan szüksége van, mint mindenki másnak. És nem viccből van az a vörös figyelmeztető hám rajta. Amit, ha jól látom, valaki megmozdított, ahogy a bundáját is felborzolta. Jaj, ne! - Elnézést, de meg kell kérnem, hogy ne érjen az állathoz. Több hónapnyi munkám menne kárba vele. Biztosítom róla, hogy nem fogja semmilyen módon zavarni vagy akadályozni - oké, ő ugyan még kiképzés alatt áll, de attól még tudja, mit kell tennie. Volt már zsúfolt helyen, ahol egyértelműen a legjobb az volt, ha az asztal alatt fekve várta végig a programot, a zene és a sötét sem újdonság, a póráza pedig úgy van kialakítva, hogy hozzá legyen  kötve a kezemhez és a rövidsége ellenére így se akadályozzon a napi elfoglaltságokban.

//nem probléma, üdv itt, zenerajongó Very Happy
Uldreiyn
❖ Tündérlovag

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


crys & uldreiyn
you got my brain in a daze

Ismerős dallamok csendülnek a szórakozóhely zavaros morajlásába, a mára már több mint ötven éves klasszikus ritmusos játéka azonnal csendre utasítja a felesleges nyüzsgést, és utat enged a zene közé metsző, éles, ám határozottan kellemes hangnak. A színpad vakító fényei csillapodni látszanak, és a deszkákon álló ifjú leányzó kortársait megszégyenítő magabiztossággal dalolja Ray Charles ikonikus sorait a közönség sorai közé.
Elégedett mosollyal arcomon adózom tisztelettel a tehetsége irányába, némán élvezve az előadását, mely hátborzongatóan elkapja nem csupán az eredeti szám, de a közé épülő évtized hangulatát is. A mondének folyton rohanó, változó és fejlődő világában mostanra már egész más jelentés terheli az „új” szó fogalmát, és mikor már veszni látszott a klasszikus tisztelete, egy egyszerű brooklyni fiatal kevesebb, mint két perc leforgása alatt fordított egyet rajta.
Egyfelől érthető volt persze, az halandóknak adatott rövidke élet, és nyughatatlan jellemük édes kettőse óhatatlanul a sürgető késztetés terhével bélyegezte őket már hosszas évszázadok óta, fojtó kényszerként feszült torkuk köré a maradandót alkotás vágyának ujjai. Egy emberöltő igazán jelentéktelenül kevés ahhoz, hogy bárki is beleégesse emlékét az örökkévalóságba, és legtöbbjüknek természetesen nem is sikerül bevésnie nevét a történelem szálai közé. Az évszázad fiataljai igyekeztek a régi klasszikusokat a lehető legjobban kiforgatni saját zsenialitásukból, felhasználni a mások által kiharcolt sikert, és pofátlanul rányomni önön kézjegyüket, és ezzel talán semmi baj nem volt, habár én továbbra is töretlen hódolattal hallgattam inkább azokat a művészeket, akik elénekelni kívánták a választott zeneszámot, nem pedig kiforgatni magából.
Könnyedén kapom ujjaim közé a talpas borospoharat, majd ellökvén magam a pulttól, aminek egészen ez idáig támasztottam hátam, és a hátsó asztalok egyike felé indulok. Nesztelen léptekkel kerülök a mesés szőke hajkorona tulajdonosa mögé, szabad kezemmel gyengéd mozdulattal simítok végig a mellette őrködő kutya aranyló bundáján, majd óvatos, cseppet sem fenyegető mozdulattal támaszkodom a széke támlájára, és előre dőlvén egy magasságba kerülve vele, a fülébe súgom a szavaim.
- Mesés hangja van, nem igaz? – kérdem halkan, arcvonásaim azonnal gyengéd mosolyba szelídülnek, ahogy a szavak elhagyják az ajkaim.
Mielőtt még túlontúl zavaró lenne a közelségem, felemelkedem, majd kis ívben kerülve egyet az asztala vonalán, megállok mellette, poharamon aprót emelve biccentek felé köszönésként.
- Mondd csak, nem bánnád, ha csatlakoznék hozzátok?

♥️ || elloptalak, remélem nem bánod c:
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
foglalkozás :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Új játék - Suprise & Crys

Alapvetően nem vagyok oda az emberekért, azon belül is a férfiakért. Nem sokat éltem a világukban, de eleget láttam belőlük ahhoz, hogy ne akarjak kapcsolatba kerülni velük. Meg úgy semelyik férfival sem, akinek van fogalma a szex szó jelentéséről. A gyermekek jöhetnek, az ő ártatlan közeledésüket egészen kellemesen kezelem, amíg nem az ölelgetős fajta tagjai, de ezen kívül? Ha nem muszáj, nem megyek felnőtt hímek közelébe fajtól függetlenül és kétszer is meggondolom, hogy van-e értelme kimozdulnom a biztonságos odúmból tündérföldén. Hogy ez beteges? Meglehet, mert tényleg pszichológiai esettanulmány vagyok a javából. A legtöbben képesek túltenni magukat a traumákon és tovább lépni, ebben pedig nagy ösztönző erő egy új kapcsolat. Én éppen a kapcsolatoktól rettegek és a napom minden percében emlékeztet a testem rá, hogy mit éltem át. Vannak dolgok, amelyekből még egy tündér sem tud felépülni és nekem kijutott ilyen sérülésből elég alaposan ahhoz, hogy tényleg kétszer is meggondoljam a legkisebb sétát is. Tényleges sétánál biztosan, ha elég hosszú és sötét a szoknyám, akkor azon kívül nem esik nehezemre némi lebegéssel növelni a távot, amelyet meg tudok tenni az állataim miatt. A kutyáim egy része imád futni és egy rét, ahol zavartalanul fedezhetnek fel szagokat, állatokat és kergetőzhetnek egymással, számukra maga a menyország.
Számomra a kikapcsolódást a zene jelenti. Minden klasszikusabb fajtáját szívesen hallgatom, szívesen gyakorlok jó néhány hangszeren is, mégis, zavartalanul figyelni az ifjú tehetségeket az igazi lehetőség, amely ki tud csalogatni az odúmból. És a tény, hogy a kiképzés alatt álló és azt befejező vörös keresztes segítő kutyákat még egy pubból sem tiltják ki. Egy kutyámra pedig illik ez a leírás, így nem egyedül, hanem egy golden retriever hímmel, Jerry-vel a lábam mellett foglaltam helyett jó fél órával a koncert előtt az egyik hátsó sarokban. Nem a legjobb rálátás, de nekem a hang a fontos, nem a kép. Egy limonádéval az asztalon és viszonylag emberi kinézettel nem nehéz elvegyülni. Csak egy-két nő téved felém, ők is csak a fodrászom számát szeretnék megkapni, de el kell őket keserítenem. Nekem a természet adott ilyen világos hajat és a szemöldökömet direkt sötétítettem. Ahogy használtam a régi korokat idéző fekete festéket is a kék íriszeim kiemelésére, valamint némi rózsaszínt, hogy lágyítsa az összhatást és adjon egy kis keleties hangulatot az egésznek. Lehet, hogy a módszereiket egy életre meggyűlöltem, de Kínában már pár évszázada is gyönyörűen tudtak sminkelni, ha azon múlt. És kedvelték az arany ékszereket, amely az egyik fő oka, hogy én szinte soha nem hordok, helyette ezüstöt, platinát és más fémeket választok. Bármit, ami nem sárga. Mindegy, a koncert hamarosan kezdődik. Ha minden igaz, egy örök klasszikussal, Ray Charles Hit the road Jack című számával. Az egyik kedvenc emberem az előző évszázadból, mert remek zenész volt és mellé vak. Vele annyival könnyebb volt boldogulni, mikor már volt elég bátorságom részt venni a klubkoncerteken...

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Hirtelen a nagy melák elenged, mind az én, mind az ő meglepetésére. Ő is földre zuhan, én is térde esek. Igyekszem gyorsan visszapótolni tüdőmbe az elveszett levegőt. Egy hangra figyelek fel. Seil az, aki próbál kapcsolatba lépni velem. Kérdésére csak bólintok, hogy jól vagyok, legalábbis megmaradok.
szemem sarkából veszek észre egy öklöt, amely felé megy, de mire jelezném neki, addigra kapcsol ő is és gyönyörűen hárít. Jók a reflexei nagyon!
Ekkor a négy másik melák közül az egyik azonnal nekimegy, kiszedi alóla a lábait. Ám mire bármi komolyat tudna vele tenni, felpattanok, és gyorsan leteperem, már amennyire sikerül.
És innen indul csak be az este igazán! A tag, amelyet sikerül letepernem, még kap tőlem pár atyai öklöst. Az egyiket sikerül megfognia, egy laza csavarással földre ránt vele. Hátamon fekve fogom csuklómat, de nincs időm ezzel foglalkozni, mert már lendül is a keze. Ahogy elnézem, ez a tag nagyobb nálam, és erősebb. Így viszont jön a „többet ésszel” metódus. Odébb gurulok gyorsan, minek következtében ökle a betonnal találkozik, mely találkozást a tag egy fájdalmas ordítással jelzi is. Gondolom ha az ökle beszélni tudna, az is ordítana most. De még ott a másik keze, azzal lendülne, mire felpattanok és elkezdem ütni, rúgni, ahol érem.
Sikerül hamar földre küldenem kis K.O.-val. Épp annyi időm marad, hogy Seil-re nézzek. – Jól vagy? – teszem a kérdést nem kis aggodalommal. Ő is földre került, remélem egyben van még.
Viszont nincs sok időm ezen gondolkodni, egyből nyakamba kapom a másik embert, aki elkapja vállamat. Hirtelen fordulva igyekszem orrba küldeni öklömet. Sajnos ennek is jó a reflexe, így elkapja kezemet, másikkal igyekszik visszaütni. Amennyire sikerül igyekszem kikerülni, de csak eléri az arcomat, és csak homlokkal sikerül megállítanom, aminek a következménye valószínűleg egy felrepedt homlok lesz. Nincs időm megnézni – bár érzem hogy valami folyik végig arcomon, és nem az izzadtság – egyből kapom a következő ütéseket, amelyeket hárítanom kell.
Valahogy ezt is hatástalanítani kellene. Közben igyekszem Seil-re is figyelni, hogy sikerül-e boldogulnia, vagy legalább elmenekülnie! – Fuss el. – vetem még oda gyorsan.

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Arthur
What I want? What I need?
A férfi hunyorogva nézett rám, fejét enyhén oldalra billentve. Néhány pillanatig csak a csend uralkodott közöttünk, majd egyszerűen nevetésben tőrt ki a semmiből. Arcán olyan szélles vigyor keletkezett, hogy a füléig felszaladtak ajkai. Hunyorogva nézet rá, majd haraptam be alsó ajkamat, hogy nehogy szájba vágjam itt helyben.
- Seila... Ne etess már kérlek. Egy fekete batár nagy dög. 5 év telt el azóta. Mit gondolsz, milyen nyomokat találni az eset utána? - fakadt ki hirtelen szélles vigyorral, amire egyre inkább főttem a levemben. Aztán elértem a tűréshatáromat...
Méretesen az asztalra csapva tenyeremmel, hajoltam közelebb hozzá.
- Ha nem vagy képes végezni a munkádat, terítheted a William McKinley-ket. - morogtam le őt, visszakövetelve azt az 1500 dolcsit, amit eddig rá pazaroltam. Eddig sem volt semmi haszna a fickónak. Hát sokat nem is veszítek, néhány rövidlátó szemen kívül. Rossz embert bíztam meg egy fontos feladatra. Az én hibám...
A férfi nem szólt egy szót sem. Csak hallgatott, majd kipakolta azt a nevezetes 1500 dollárt az asztalra, amiről szó volt. Rányomva kezemet a bankjegyekre, húztam végig az asztalon, majd a szélénél rámarkolva gyűrtem bele a zsebeimbe. Egy fintorral elköszönve tőle fordítottam hátat, majd indultam meg a kijárat felé. Persze a férfi visszhangja azonnal elért hozzám.
- Tetves kis ribanc...- sziszegte fogai között, majd köpött oldalra.
Nem reagáltam le. Nem érte meg. Így nem tettem mást, mint kiléptem a bejárati ajtón, ahonnan nem messze már folyt az élet. Eleinte nem kívántam beleszólni, elvégre...
- Arthur? - motyogtam orrom alatt, majd nyíltak szemeim nagyra, amire rádöbbentem, hogy igenis dolgom akad ebben a verekedésben. Fogat csikorgatva morogtam el magamat, majd fintorogtam egyet.
Ökölbe szorítottam kezeimet, majd nekiindultam a kellemes társaságnak, egy kellemetlen pofonra. Az események mögött jelenek meg. Közvetlen a nagy arcú, bőrfejű mögött. Kézfejemmel, rendesen fülön vágva teszek róla, hogy földet fogva, kicsit zúgjanak az események számára.
- Minden rendben? - teszem vállára kezemet, majd nézek szemeibe aggodalmasan. De mielőtt még időt hagytak volna a másikkal való törődésre, kellőképp jelezték, hogy még itt vannak. Az ökle érkezett felém. A szemem sarkából láttam. Odakapva fejemet, ragadtam meg csuklóját, majd bosszús pillantást vetettem rá.
- Lányokat ütünk, ha? - vontam fel szemöldökömet a kopasz csatlósának szemeibe tekintve.A meglepettség s egy pillanatnyi rémület. Ennyit véltem felfedezni benne. De ez mind épp elég volt ahhoz, hogy erőre kapjak egy újabb nagyobb sallerra.
- Ezt edd meg. - morrantam fel, majd ököllel nyomtam be a szemei közé, amire a férfi földet fogott vérző orral. S habár csak egy kis stuffolással ért fel az egész, nekem megérte...
Ekkor rohant ki alólam a talaj, ahogy lábszáramnak nekiszaladt egy lábfej, hogy kirántva alólam a stabilitást, a földre zuhanva hasaljak el. S így is történt, némi eltéréssel. Az oldalamra esve, a hátamra dőltem a karomat fájlalva magamban. S habár a regenerációm erős, de a csontozatom gyenge... S kellőképp érzékenyen is érintett a landolás. S így egy halk nyekkenést hallattam a kellemetlen érzést követően.  
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 477
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil & Arthur



A beszélgetés, azaz inkább jókedvű cseverészés egészen addig felhőtlenül ment, amíg egy tag valahonnan a semmiből meg nem jelent. Első pillanatra annak a fickónak nézett ki, amelyet az ember nem hogy nagy ívben igyekszik kikerülni, de még inkább át is megy az út másik felére inkább… Na de itt nem volt hova menni, hát szem- és fültanúi voltunk egy kissé kínos beszélgetésnek. Egyik baráti tagunk gyanítom belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna, de most nem tud kimászni. Vagy nem akar.
Nem sok híja van annak, hogy ki ne kerekedjen egy jó kis verekedés itt helyben, aminek senki nem örült volna. Így csak néhányan kaptak pofont, és a kidobónak kellett közbeavatkoznia. Én felálltam ugyan tettre készen ha kellek, de mivel nem ismertem a botrány egyik résztvevőjét sem, így nem akartam mindenáron belefolyni. A pofonokból is kimaradtam.
Még hallottuk az ismeretlen tag szitkozódását, ahogy nagy nehezen kitessékelték. A beszélgetés ugyan folyt tovább, bár nem abban a hangulatban ,ahogy eddig.
Aztán eljött az asztalbontás. Mindenki valamerre. A lány, Seil még bent maradt, találkozott valakivel. Én a srácokkal elindultam kifelé. Kint jutott eszembe, hogy nem ártana lecsekkolni, nem hagytam-e ott valamit a bárban. Minden zsebemben volt valami, kivéve az egyikben. Hol a mobilom?! Megálltam a sikátorban. – Srácok, menjetek, nekem még vissza kell szaladnom. – intek a többieknek. Ők visszaintenek és eltűnnek a sötétben.
Már fordulok hátra, hogy visszamenjek, mikor megérzem a szögletes dudorodást a másik zsebemben. Megvan a mobil! Hál’ istennek, pánik lefújva! Csak voltam olyan észlény, hogy a másik zsebembe raktam. Mély sóhaj hagyja el számat, ahogy megkönnyebbülök.
A könnyebbülést hirtelen erő váltja fel, amely nyakamon jelentkezik előbb egy vaskosabb kar formájában, majd hátamon vezetődik tovább, ahogy csattanok a falnak.
Nyakamra ezúttal nem egy kar, csak egy kézfej kulcsolódik. A bent látott tag sárgás de vérben forgó szeme mered az enyémre. – Hello fiam, haverodat hol hagytad? – mint mennydörgés, olyan a hangja. Nem látszik észlénynek, de azért annyi sütnivalója van, hogy hamar rájön, a torkomat szorítva sok választ nem fog kapni tőle, így enyhít a fogáson, de el nem engedne!
- Nem tudom, de nem is érdekel. – nyögöm ki neki. Feleletnek egy vaskos ököl lendül gyomromba, amely ököl belemarkol hajamba és úgy húzza fel fejemet, hogy ismét a sárgás szemekbe nézzek. Majd jön az ismétlés. – Nem ezt kérdeztem, hanem azt, HOL A HAVEROD?
Ahogy felelnék, észreveszem, hogy még négy másik tag jelenik meg mögötte. ÉS most kellene alkohollal lecsökkentett agyammal valami okosat kitalálnom!

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Arthur
What I want? What I need?
 A tömény alkohol szaga, ahogy egyik italt a másik követi. Ahogy a a fülemben csörömpölnek a kacagó hangok. Hol mély, hol vékony. Hol férfias, hol nőies. A poharak koppanása a fa asztalokon. A pulton. Ezt a kombinált zajt, amit nevezhetnénk, akár kocsmazajnak is, mind igyekeztünk elnyomni, s fölékerekedve, túlkiabálni azt. De nem volt könnyű dolgunk, hiszen a fülünkben tomboló, szívünket megremegtető zene is cinkostársként kísérte el a kocsma zaját. Az emberek zaját. Egy idő után pedig már amiatt sem éreztem bűntudatot, ha kiabálásommal csipkésre szaggattam a mellettem ülő dobhártyáját. Mindenkivel beszéltem, talán épp Arthurral nem. A férfi enyhén szólva odébb ült tőlem, így aligha váltottunk talán pár szót. Talán 10-en voltunk így csoportosulva. Az ember nem törődhetett mindenkivel. Ami valójában igen is érthető is...
A végéhez közeledett a nap. Mindenkiben volt már némi, ami miatt vagy a mosdót járta meg néhányszor, vagy épp túl boldognak tűnt. És mint mindig, ilyenkor érkezik el az a pillanat, amikor a sok ittas odavonzza a többi iszákost, majd szépen hajba kapnak. Merev léptekkel érkezett a férfi, habár áradt belőle a töménytelen alkohol. Még így is tisztán fel tudtam mérni a körülményeket, ha volt is bennem néhány pohárka ez-az. Lógós, szakadt farmer. Csapzott bőrkabát és dús arcszőrzet. Tipikusan az az alak, aki nem azért megy oda egy társasághoz, hogy megkérdezze az időt. Nem. Ő határozottan azért érkezett, hogy a szemébe köphessen egy bizonyos valakinek. Egy olyan valakinek, akihez annál több közöm nem volt, hogy egy társaságon belül ittunk. Felhúzta az orrát a bajszos bőrfejű, majd teljes vállszélességgel, és követőkkel megállt az asztalunk felett. Mintha csak ő szarta volna a spanyol viaszt.
- Wagner... - mordult fel morózus hangján, bajsza alól, miközben mélyen a gizda srác szemeibe nézett. Wagner nem úgy nézett ki, mint aki bárkinek is kárt tudna okozni. Talán még egy léggyel is haláltusát kell vívnia, hogy kikergesse a házból. De a kopasz csak állt ott és úgy nézett, mintha valamit várna. Makogást, vagy választ. De mindenki csak csendben figyelte a férfit, ahogy maga mögött két csicskásával gengsztereset játszik. Hol érzi ez magát?
- Hol van a della? - morgott, akár egy bármelyik pillanatban kiszabaduló pitbull.
Wagner csak hallgatott, de ezúttal magába merült. Pontosabban, az ölére meredt, s mint aki se hall se semmi más, adta a strucc politikát. Hunyorogva nézet rá, miközben a többiek elkergették a férfit, aki hallottak alapján igen csak nehézkesen adta be a derekát. Én persze csak Wagner-t néztem, ahogy hallgat. Nem mond semmit. Csak abban reménykedik, hogy elintézik helyette a piszkos munkát.
- Nem ártana gerincet növesztened...- néztem rá szúrós tekintettel, miközben mindenki a jelenleg legnagyobbnak tűnő gondot igyekezett elseperni a küszöbről. Nem érkezett válasz, csak csend és a mély szégyen, ami jó esetben kellőképp emésztette is.
Végül a viszály leült, némi pofont követően, ami egyaránt oldalról oldalra ment. Nem szóltam bele. Féltem, ha megteszem, kicsit nagydobra verem, hogy több az erő bennem, mint aminek kellene. Kötve hiszem, hogy elhiszik a spenótos sztorit...
- Nem úszod meg ennyivel Wagner! - rángatta ki karját a kopasz, a kidobó kezei közül, aki célirányosan a kijárat felé vezette. - Tartozol baszadék! Vagy így, vagy úgy, de fizetni fogsz! - ordította túl sikeresen a ricsajt. Sokan szemmel kísérték a jelenetet, ahogy a tajparasztot kihajítják. Ahogy mi is, mint himnuszon, egyenesen állva, figyeltük, ahogy a veszély elhárul. De nem mindenkinek hozott ez nyugalmat. Ezt követően nem tartott soká, míg maradtunk. Néhány pohár, néhány szó. De Wagner hallgatott, mint a sír... Hiába nyújtottak neki védelmet a társaság tagjai.
Szépen lassan folydogáltunk ki az ajtón. Azonban volt aki lemaradt a sikátorban. Arthur. Maga sem tudta mi vár rá. S mint ártatlan, ő issza meg a levét a ma este negatív pezsgésének. S ezalatt én hol is voltam? Néhány szóra felkértem rég nem látott ismerősömet, aki kellő segítséget nyújthatott egy magánjellegű, lezáratlan ügyben. Egy olyan ügyben, amely amíg élek, a bakancslistám első helyén szerepel majd. 
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 635
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil & Arthur



Mosolygás. Nevetés. Kocsma. Sör. Whisky. Halad az este előre. Mivel új vagyok még a városban, így minden alkalmat megragadok arra, hogy ismerkedjek, haverkodjak. Néhány sráccal már megismerkedtem, velük jóban vagyok. Köztük van egy Valter nevű srác. Bár tipikus, amolyan a város szépfiúja, de néha jó fej is tud lenni. Ma az legalábbis, ugyanis elhívott engem meg mér pár barátot egy bárba, melynek még nem hallottam a nevét. De nem utasítottam vissza, mert még jó lehet, hát akkor miért ne? Lassan bakancslistát vezethetnék azokról a helyekről, amelyeket még nem ismerek, de meg szeretnék ismerni. No, ez a pub ezennel pipa! Jöhet a többi 20…
Az összejövetel apropója annyira nincs előttem. Bár kellene, hogy legyen? Én úgy vagyok, hogy mindegy miért gyűlnek össze a haverok, ha van kivel együtt lógni, az mindig jó. Én meg most különösen örülök, hogy lemásztam a lakásomból és felrúgtam kicsit a szürke mókuskereket. Kezdtem már az otthonlétet unni, viszont nagyon ötletem sem volt, hogy merre menjek. Meg hát egyedül nem szívesen teszem ki a lábamat este. Az indok… az titok!
Igyekszem megjegyezni az arcokat, amely menni fog, de a névmemóriám eléggé pocsék, ezt nem tagadom. Miután a kezdeti feszültségeket, mint katona a falat, sikerül megmásznom és leküzdenem, utána a társalgás már sokkal lazábban megy. Ehhez gyanítom a pia is segítséget nyújtott.
Egészen addig, míg meg nem érkezik egy újabb tag, akit szintén nem láttam még. Nem gond, legalább ismerkedhetek ismét. Izgalmas új arcokat látni! Valter bemutatja nekünk az új lányt. Mindannyian fogadjuk illedelmesen, annak ellenére, hogy már mindannyian, hogy úgy mondjam, jól érezzük magunkat. Mondhatni nem vagyunk már szomjasak.
Mindenki köszönti, Valter gyorsan elsorol pár nevet, akiket Carlaya nem ismerhet. Köztük engem is. – Üdv. – vetem oda mosolyogva.
Érdeklődve figyelem a lányt az este folyamán, aki… hát igen, amint említettem, a névmemóriám nem épp kiváló, viszont pocsék… és hogy kicsit már felöntöttem a garatra, így még nehezebb. Carla… Carlaya… Vagy Seil… azt hiszem.  Na nem baj, majd megjegyzem a nap végére valahogy.
A beszélgetés folytatódik tovább, mindenki szinte mindenkivel. Én kezdek lassan hallgatagabb lenni, de talán ezt a piának tudhatom be. Majd felélénkülök később, csak adjatok időt.
Arra is igyekszem figyelni, hogy ne lendüljek át a ló másik oldalára, majd alá. Nem lenne jó, ha utána meg csak én járatnám az arcom nyílását! Jesszusom, miket gondolok, arcom nyílása a „szám” helyett?! Na most lenne tán jó visszautasítani a negyedik whiskyt, ugye?
Érzem a társaságon is, hogy lassan mintha közeledne az asztalbontás ideje. Lassan elfogy a téma, lassan mindenki azon gondolkodik, hogy menni kellene.
Lehet tényleg nem árt lassan. Jóó pár órája ülhetünk már itt.
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Seil &  Arthur
What I want? What I need?
Ajkaim elfeszültek egymástól, szám nagyra nyílt, majd könnyek szöktek gesztenyebarna szemeimbe. Az oxigén ellepte tüdőmet, ahogy számon behatolt. Hunyorogva néztem ki a kormány mögül. A piros lámpa élesen világította meg arcomat az éjszakai, csepergős időjárásban. Kicsit hűvös volt. Elálmosított. Erősebben rámarkoltam a műbőr kormányra, miközben körmeimmel a váltót kopogtattam türelmetlen. Ritmusosan kopogtam együtt az ablakon elterülő apró cseppekkel. Az ablaktörlő lapát periodikusan ismétlődő járása, a tompa hang, ahogy a szilikon lesöpri a vízcseppeket. Már kezdett az őrületbe kergetni. Talán fél perc telhetett el. Mindössze ennyi. Mégis olyan hosszúnak tűnt, akár tíz perc az életemből. Mondják, minden másodperc számít... Pláne, ha unatkozol is közben.
A kocsma fényei csaptak meg. Ahogy végigszaladtak a fehér jármű csillogó fényezésén. Ahogy a cseppek homályosították az ablakot, miközben tekintetem oldalra tévedt, a Fourth Avenue Pub feliratára. Ahogy ezer színben pompázik, hol villog, hol hullámzik, hol csak elnyúló, monoton zúgást hallat. Persze ez a zúgás, már csak az agyam műve volt. Annyiszor jártam már itt. Annyiszor álltam már a led felirat fényei alatt. A képhez szinte azonnal társul a nyugtató zúgása. Akár hallod valójában, akár nem. 
Az út mentén parkoltam. Közvetlen a felirat alatt. Drága autó és habár nem szeretem ilyen helyen hagyni, s ittasan vezetni sem biztonságos, mégis az eső kényszerített. Ha meg akarnak hát valakit büntetni ezért, fújja meg az időjárás a szondát. Makacskodás... Semmi más. Tudom persze én is.
Kidobva fekete csizmába bújtatott lábamat a kocsiból, bújtam ki a fehér tető alól. Megállva mellette, igazítottam meg testemen gyűrődött fekete dzsekimet, mely egy szürke trikót takart. Leporolva fekete, lábaimhoz tapadó farmeremet lesepregetve, győződtem meg afelől, hogy a ruhám szösz mentes. Kimostam egy zsepit... Csak ennyit fűznék a dologhoz.
Hát magam mögött belökve az ajtót, adtam hálát a centrálzárnak és a távirányítónak. Így bezárva az értékes szépséget, magam mögött hagyva, indultam el a sikátor felé, amelyről maga a Pub nyílott. A fa sötét fa keretes ajtón már szűrődött ki a Pub zaja. A zene. A kacajok. A pohár csörrenések. Emlékek ezrei árasztották el az agyamat. S a gondolat, hogy mily rég nem tettem már be ide a lábamat. Nem kicsit lepett meg Dominic hívása. "Inni kell Seil. Ebből nem húzod ki magad. Ha már a versenyeken nem veszel részt, amit Leroy tervez neked." S az, hogy Leroy valaha is törődött azzal, hogy ki jön a versenyeire és ki nem. Nem tudom mi változott meg, de úgy érzem, nem is akarom tudni.
Belépve az ajtón szaladt végig tekintetem az embereken. A fejeken. A mosolyokon és a tekinteteken. Kerestem Dominic-ot. Alig ismerem néhányukat. Mindössze Dom-t, Kath-t és Shoun-t, a japán srácot. Talán itt vannak, ha már hívtak. Ekkor szólalt meg a telefonom. Épp ennél a gondolatnál. Mélyen zsebembe túrva halásztam ki a fekete mobilt, majd pillantottam a kijelzőre. A kékes fénye közepén fehér felirattal "Dom". Először csak tartottam magam előtt, hátha ők látnak...De nem. Én nem látom őket. Felvettem.
- Dominic?
- Hé Seil. Figyu, bocs. Úgy néz ki, hogy nem tudok menni. Eléggé el vagyok csúszva és... elkobozták a kocsit is.
- Oh. Kellemetlen. - húztam csalódott mosolyt arcomra. - Megint fényes nappal toltátok?
- Jahh...
- Mindegy. - nem erősködtem. Tudtam sose hallgat rám, vagy bárki másra. - Szólj, ha tudok segíteni...
- Kösz Seil.
Nem válaszoltam arra a bizonyos köszönömre, amit hetente hallok legalább napi rendszerességgel tőle. Oké, ez erős túlzás de... Felelőtlen. Persze ha már jöttem és ha épp Dominic nem is képes ide tolni a képét... Talán találok valaki mást. Talán? Egész biztos vagyok benne, hogy a múlt emberei megtalálnak. Itt aztán meg pláne... Ekkor hirtelen megragadták a vállamat. Ismerős illata volt. Gyömbér és pézsma. Bárhol felismerném, azt az idiótát, aki kölnivel fürdik minden este.
- Valter Kilmer. - pillantottam a tipikus szépfiúra, amire ő csillogó Colgate reklámot villantott felém. 
- Gyere ülj hozzánk! -mutatott az arcok felé, s ahogy végig pillantottam rajtuk... Néhányukat ismerem, s történetesen Shoun is köztük csücsült. Felvontam szemöldökömet, majd elmosolyodtam, biccentve.
Odavezetett. Ismeretlen arcok, ismerősök. Teljesen vegyes társaság volt. Mind ember. Azt hiszem. - Hé srácok. Hoztam még társaságot, ha nem bánjátok. Seila Morton! - mutatott be, amire hunyorogva pillantottam rá. Szinte azonnal szúrós tekintettel méregettem.
- Carlaya... - böktem oda neki a nevet, amire természetesen szemforgatáson túl, különösebb válaszra nem lettem méltatva.
- Édesmindegy. - vetette oda, majd préselte vállamnak ujjbegyeit, majd ültetett le, s tolt elém egy pohárka Whisky-t.
- Oh...Kösz? - néztem rá meglepetten, felvont szemöldökkel. Nem tudtam mi ütött a szépfiúba, aki eddig folyamatosan csak a farkával volt elfoglalva, vagy az izmaival. Nem kifejezetten voltunk jóban, de persze rosszban sem. Közömbösnek mondanám, most meg... Sok meglepetés ér még ma éjjel, úgy érzem. Nem tiltakoztam tehát az ital ellen. Ujjaimat az üvegre tapasztottam, majd átfogva gyöngéden, emeltem ajkaimhoz, hogy belekortyolva ízleljek bele a keserédes ízbe.    
❖ Megjegyzés: Nope ❖ Zene: Nope ❖ Szószám: 770
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

♥️♥️♥️
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: